2012. március 29., csütörtök

A múltat végképp eltörölni?!...



Ki az iskolákból az Isteni Színjátékkal!” - tett e szavakkal a dantei mű politikailag korrektté tételére javaslatot egy (főként olasz értelmiségiekből összeállt, de ’nemzetek fölötti’) emberjogi szervezet, a Gherush92. Szerinte ugyanis Dante műve rasszista, antiszemita, antimoszlim, sőt (noch dazu) homofób is. Legyinthetne a művelt – és Dante-kedvelő – olvasó, ha nem olyan nemzetközi intézményről lenne szó, amelyet az ENSZ is elismer konzulensként. Ez az NGO (nem-kormányzati szervezet) folyamatosan bombázza a világot a – szerinte - politikailag nem korrekt múlt (jelen és jövő) javításának és eltörlésének ötleteivel, melyeket elsősorban az oktatás területén kíván valóra váltani.

Mit ne mondjunk, a szigorú Alighieri mester valóban eléggé visszaszítónak ábrázolta Iskárióti Júdást, nem zsidósága okán (hiszen Jézus és az apostolok is zsidók voltak), hanem mert a legeslegnagyobb árulónak tartotta. Saját egykori mesterét a Pokolban a pokolian szenvedő szodomiták közé írta be; a „melegek” a hűvösebb Purgatóriumban sem kapnak tőle szép szavakat – de hát a középkorban még nem ünnepelték a meleg büszkeséget. Mohamed (hamis) próféta nyomorúságáról meg ne is szóljunk, bár bűnhődését Dante nem az Al-Kaida majdani heccelésére írta le olyan szörnyűnek, hanem mert őt tartotta főbűnösnek az egységes (katholikosz) világvallás szétszakításában.

Hogy ne bagatellizáljam el a dolgot (és a politikai korrektség keretein belül maradjak), nem vettem át egyes Európa-konform magyar politikusok ’wikileakis’ kutatási módszereit („kijapi…azagerush”), inkább utánanéztem magam a neten. A Gherush92 Emberjogi Bizottság magát független, non-profit tudományos szervezetként definiálja. Az ENSZ szakosított koordináló intézményének (ECOSOC – Gazdasági és Szociális Tanács) konzultatív partnere. A megszámlálhatatlanul sok nem-kormányzati szervezet (NGO) egyike. A társadalmi-politikai élet legtöbb divatos gumicsontját rágcsálja (rasszizmus, homofóbia, antiszemitizmus, iszlámfóbia, őslakosok-kisebbségek-gyermekek-nők elnyomása-kihasználása-üldözése-megkülönböztetése, multikultúra, biodiverzitás, környezetvédelem, stb.) és adatait, információit, ’tudományos’ eredményeit, valamint értékes tanácsait bárkivel (elsősorban a számtalan hasonló érdeklődésű NGO-val) megosztja. Ajánlásokat készít kutatási témáiban a nemzetközi és nemzeti intézményeknek.

Doré: Dante és Mohamed
Egyik ilyen ajánlása volt (idén január elején) a „Ki az iskolákból az Isteni Színjátékkal!”című (nem kifejezetten korszakalkotó) kiáltvány, amely rövid húsz nap alatt megrengette a művelt világot. Profi dantistáktól a dilettáns (a műt kedvelő) Dante-olvasókig tudósok, költők-írók, újságírók, diákok és egyszerű „mezei” értelmiségiek tömege utasította vissza a firenzei Mester – valóban korszakos – művét rasszizmussal, antiszemitizmussal, iszlámellenességgel, homofóbiával és még ki tudja mivel vádoló röpiratot. Melynek szerkesztői januárvégi „válaszukban” – előrebocsátva, hogy a „sok” támogató levél mellett kaptak „néhány” bírálót is, melyek azonban főként rágalmakat és hamis vádaskodásokat tartalmaznak, tele vannak vulgáris és sunyi utalásokkal és fenyegetőzésekkel, miközben szakszerűtlenek és pontatlanok - kitartottak korábbi állításaik mellett. Megerősítették, hogy (természetesen) a nagy irodalmi alkotásokat nem kívánják cenzúrázni vagy megcsonkítani, azok – az inkriminált művel egyetemben – minden kritikán fölül állnak, de a középkori keresztény antiszemitizmus akkor jelen van Dante művében, és a hasonló töltetű irodalmi műveket (köztük a Commediát - ahogyan Dante nevezte művét; az „isteni” jelzőt jóval később Boccaccio ragasztotta hozzá, és a világ már így ismerte meg) akkor is a történelmi-irodalmi-társadalmi összefüggések feltárása nélkül - azaz: kritikátlanul - oktatják az iskolákban. Ennek véget kell vetni, tehát az Isteni Színjátékot ki kell iktatni az iskolai tantervekből, de minimum megfelelő kommenmtárokkal és magyarázatokkal kell ellátni a tanulók (és az olvasók) okulására. Figyelembe véve a nehezményezéseket, az NGO – jószándékának (goodwill) bizonyítására - hajlandó eredeti cikkének címében a felszólításra utaló jelet kérdőjellel fölváltani… Ez azonban messze elégtelennek látszik a még mindig meg-megrengő kultúrvilágban, ahol Dante kiakolbólintását veszélyes őrültségnek, Dante emlékét és méltóságát sértő elítélendő kezdeményezésnek tartják továbbra is.

Sajnos, az EU görcsösen igyekszik mindig megmaradni a PC keretek között: 1996-ban például, mikor szóba került az euró papíralakú megjelenése, parttalan vita alakult ki arról, mi vagy ki kerülhet az európai bankjegyekre. (A ’híres európaiak’ körében Shakespeare-t már akkor is elvetették, mint antiszemitát; Mozartot, mint szabadkőművest; Marco Polót, mint hazudóst; Leonardo da Vincit meg mint homoszexuálist – hiába, az EU a vélemények, a pártok sokszínűségét is tiszteletben tartja). Minthogy dűlőre nem jutottak (akkor sem), úgy döntöttek, hogy a bankjegyekre politikailag semleges (ezért korrekt) hidakat nyomnak majd. A 2002-ben forgalomba került hét bankjegyen (5-től 500 euró névértékben) valóban csak – különböző történelmi korokban épült – hidak láthatók (a legkisebben a legrégibb kor képe: folyót áthidaló római vízvezeték, a legnagyobbon korunkbéli modern függőhíd.) Nem zárható ki tehát annak a veszélye, hogy valamelyik nagytudású európai ’parlamenter’ megpedzi az itáliai költőóriás politikai inkorrektségét, és ennek ürügyén korrektül átfésülik a tananyagokat…

De vajon kiterjeszthető-e korunk PC (a ’politikailag korrekt’ kifejezés ismert angol rövidítése)-elképzelése az emberi kultúra egészére - akár retroaktívan is? Normális ember erre csak nemmel válaszolhat; ilyen anakronisztikus cenzúrázással sok évezredes közös kultúránk jelentős része mehetne veszendőbe. Amennyire dicsérendő törekvés a jelen megtisztítása, azaz politikailag korrektté tétele, annyira elítélendő bármilyen múltba – főként művészetbe - beavatkozás ilyetén alapon. Az emberi civilizációt jelentő és előrevivő nagy alkotók a maguk korában gondolkodtak, nem a XXI. század kissé elszabadulni látszó politikai korrektségében. Nem csak Dante, nem csak a nagy keresztény filozófusok, de Horatius, Cicero, Boccaccio, Shakespeare, Cervantes vagy Madách Imre is. Mennyi mindenre lehetne így utólag ráerőltetni az antiszemitizmus (mai értelmezésű) vádját, a feministák által erőltetett női egyenjogúság-elv megsértését, a maguk korában nem eufém melegséggel pertraktált szexuális másképpen gondolkodás (és másképpen cselekvés) elítélését; fundamentalista moszlimok is találnának öngyilkos merényleteikhez ürügyet, bőven.
Giovanni di Paolo festménye

Gondoljunk csak bele: miképpen szól első anyanyelvünkön fennmaradt költeményünk ’az gonosz sidókrúl’; milyen agyvelőloccsantóan (politikailag inkorrekten) óriás-ellenes volt Petőfi is a János Vitézben, ezen kívül rendkívül negatívan megkülönböztetett és megölt egyes nőket (úgynevezett szipirtyókat vagy boszorkányokat), ráadásul három ártatlan (és védett) őrző-védő medvét is kiirtott; nem beszélve a költő-ikon egyéb állatkínzó történeteiről: egyikben például – elrettentő - nagyot ütnek bottal egy szamár fejére; Arany János se EU-konform módon viszonyult a nagyidai romákhoz; nem beszélve Gárdonyi Jumurdzsákjáról – az ő undorító figurája egymagában is megérdemelne egy lazább fatvát.

Voltak már időszakok, mikor irodalmi műveket, művészeti alkotásokat – alkotóikat is beleértve - száműztek, megsemmisítettek valamilyen (rög)eszmére hivatkozva – gondoljunk csak a képromboló ikonoklasztákra. az eretnekégető inkvizítorokra, a könyvégető fasisztákra, a könyvbezúzó kommunistákra. Talán nem kellene megvárni az újabb rögeszmék (mint például a politikai korrektség) ilyen elszabadulását. A milánói Corriere della Sera március 13-ai számában megjelent cikkében Paolo Di Stefano egyszerűen hülyeségnek nevezi Dante „megtisztításának”’ purgatóriumi ötletét. Remélhetően más se veszi komolyan (bár ki tudja: a tisztogatások, átértékelések, átírások, átszervezések, szobordöntögetések, mű-betiltások, múlt-eltörlések korát éljük újra).


Dante a Purgatórium előtt


Siklósi Nándor

2012. március 26., hétfő

Az igaz és a végtelen


(A matematika közlekedő edényei)


PPG: A 13-as
A matematika nem más, mint az irodalom, zene, művészet, vallás, ezotéria tudományos versbefoglalása egy különleges isteni nyelven, minimális jelrendszerrel. A matematika, irodalom, zene stb. között Pascal-féle közlekedő edények léteznek.


A matematika és költészet kapcsolatát már Goethe és Polti is tanulmányozták, ők rámutattak a 36-os szám fontosságára bizonyos drámai helyzetekben. Souriau és Ginestier pedig a dráma geometriáját elemezték. Scott Buchanan a Költészet és matematika című könyvében a görög világ tragédiája, komédiája és matematikája közti összefüggéseket tárgyalja. A. Markov pedig Puskin Jevgenyij Anyegin című művében a magánhangzók és a mássalhangzók váltakozását vizsgálva bevezetett egy valószínűségi fogalmat, amit ma Markov-láncnak neveznek. Ady Endre és József Attila költészeteiben is ott a matematika. Dan Barbilian - Ion Barbu matematikus - költő világát közelebbről is tanulmányozhatjuk, végül a legérdekesebb Solomon Marcus  A nyelvi szépség matematikája című könyve. 


PPG: Pithagorász
Egy jó irodalomtanár a kisdiákoknak több matematikát tanít, mint egy korlátolt matematikatanár. Az anyanyelvünk tökéletes írása és beszélése kész matematika. Ez a híd, erre épül minden. Innen a matematika holografikus tulajdonsága a diákot átemeli egy új dimenzióba. A legjobb példa erre az analitikus függvény fogalma, melynél a lokális viselkedés előrevetíti (determinálja) a globálisat. 


A költészetben is valami hasonló történik, a költő is arra törekszik, hogy meglássa a világot a népdal egy morzsájában, és az örökkévalóságot egyetlen másodpercben. Ezt egy más példával is próbálom körülírni. A mindennapi életben a legtöbb függvény sima, azaz görbéjüknek minden pontban van érintője. Amikor a függvény fogalmát szemléletességén túlmenve általánosítjuk, akkor szakadék keletkezik, mert sok olyan "sima" tapasztalatokkal le nem írható "költemény" található. Ilyenek például a sehol sem differenciálható folytonos függvények. Hermite, Weierstrass, Riemann, Peano ez irányú költészetét végül Benoit Mandelbrot írta versbe, megteremtve a fraktálgeometriát. A függvények sok osztályára igaz, hogy ha bizonyos elhanyagolható halmaz pontjait kihagyjuk, akkor "irodalmi" egyszerűség tárul elénk. Bármely korlátos valós függvény, amelyet egy kompakt valós intervallumban értelmezünk nem más, mint két Riemann-integrálható függvény összetevése, "verse". 


Az egyenlőtlenségekkel értelmezett függvények osztályát egy pont környezetében való viselkedésünk szabja meg. A lokális és globális tulajdonságai között már megszületik a "vers". Nagy űr tátong a látható és a megérthető között. A matematika és a költészet a jelenségek mögötti valóságot is feltárja. Ilyen a végtelen fogalma is. Cantor, Gödel, Péter Rózsa (Játék a végtelennel), George Gamow (Egy, kettő, ... , végtelen) eredményeit Szilágyi Domokos a következőképpen írta le:


"allegro-barbaro-jelen, 
polifón álom, ó, jövő,
rezdülj végig,
a megismeréstől a fölismerésig, 
a céltudatos húrokon! 
Rezdülj végig, 
a végestől a végtelenségig, 
tudatos, észszerű varázs -:  
mert csak az igaz, ami végtelen, 
minden véges: megalkuvás."


F. de Saussure, L. Bloomfield, L. Hjelmeslev, N. Chomsky, S. Marcus szerint is bármely természetes nyelv az elméleti megalapozás tekintetében végtelen. Másrészt a szavak ábécére alapozott véges összekapcsolt struktúrák, amelyek véges, nem üres halmazok, ezért a kombinatorika eszközeivel tanulmányozhatók. A véges és végtelen matematikai struktúrák keresztútjánál S. Marcus bevezette a kontextuális nyelvtant, amivel a szöveg-tartalom elemezhetővé vált. Ezért a tudományos szemantikának az algebrai (diszkrét), a költőinek a topológiai (folytonos) modell felel meg.


Mára a matematikai nyelvészet külön tudomány lett, de ide vezetett a matematikai és költői modell mellett a Neumann János programozási nyelvek modellje és a biológiai-élettani fejlődésvonal, amely kimutatta az agyféltekék működésbeli megosztását, ami szerint a nyelv szekvenciális tevékenység, amelyet a bal félteke irányít. Elvezetett  a formális nyelvtanok kialakulásához, a neuronhálózatok modellezése pedig az emberi nyelvkészség számítógépes metafora-értelmezéséhez. Chomsky szerint is az angol nyelv morfológiája szegényes. A germán, latin, szláv nyelvek morfológiája már gazdagabb. A magyar a leggazdagabb, mivel a szavak ragozásának és a szóalkotásnak a módját a szó tövéhez illesztett toldalékkal adja meg, aglutinál.
PPG: Hány óra van?


A költészetet és matematikát is a szemiotikai optimalizálás szabályozza, azaz minimális kifejezéssel elérni a maximális jelentést. Egy költői sor szemantikai sűrűségét megfelelő mértékek hányadosával értelmezhetnénk. Én a "mondat  magasságát" vezettem be, és ezzel tanulmányoztam az irodalmi alkotásokat (lásd. Bencze Mihály: Matematika és irodalom, Középiskolai Matematikai Lapok, 6/1992, 250-252 oldal, Budapest). Az információsűrűség abban a szándékosan megalkotott végtelen határozatlanságban nyilvánul meg, amely megadja minden olvasónak, az egyéni de különböző értelmezés lehetőségét.


Egy vers már nem engedi meg az elvonatkoztatást, mert a szuggesztiók rendkívüli sűrűsége jellemzi. Hasonló a helyzet a matematikában is, csak ott a logikai sűrűség korlátozza az általánosítást. A matematikai nyelv végtelen szinonímalehetőséget tartalmaz, ezért lehet bármilyen fontos matematikai tételt többféleképpen is bizonyítani. Egy-egy matematikai képlet a gondolatok akkora gazdagságát süríti információvá, hogy ha ez természetes nyelven vele egyenértékű kifejezéssel írnánk le, lehet, hogy már érthetetlenné válna. Ha a Bolyai-féle mértan képleteit szavakban írnánk le, akkor soha nem törtünk volna ki Eukledész bűvköréből. Bolyai Jánosnak oly nagy volt a gondolatsűrűsége, hogy egy általa alkotott mesterséges nyelvvel tudta csak leírni álmait. Ezt a "nyelvet" Kiss Elemér tudta újra magyarra fordítani.


A matematikai nyelvezet univerzális, bármely nyelvre lefordítva nem veszít információtartalmából. A versnél sajnos ez már nem igaz. Ha a V1 nyelvben írott verset lefordítjuk V2  nyelvre, majd ezt V3  nyelvre és így tovább, amennyiben véges számú lépés után visszatérünk a kiinduló nyelvre, meglepődünk, hogy mennyire különbözni fog. Hogy lehetne lemérni ezt az információkülönbséget? Erre ma még a matematika nem tud válaszolni. A fordítás és a költemény konjugált kört alkot, Bohr komplementaritási elve és Heissenberg határozatlansági összefüggése is befolyásolja, korlátozza.


Nyelvünk a makroszkopikus Univerzumban jött létre (Varga Csaba szerint a magyar az ősanyanyelv), ezért az Univerzumon túlmenő jelenségek nem fejezhetők ki vele, ide már isteni nyelv szükséges. De mégis a matematika és a költemény a kognitív metaforáival áthatol az új dimenzióba.


Bencze Mihály

2012. március 21., szerda

Dallá vált sóvidéki versek

Sóvidéki "hazanéző" költők munkáiból zenésített meg egy csokornyi verset Németh Viktor - adta hírül az egyik érdekelt, Deák Sárosi László. A 17 dalt tartalmazó CD címe: Üzenet, másképp.


A korong dalaiba bele lehet hallgatni az alábbi hivatkozásra kattintva: 


http://dalvers.uw.hu/jte.htm 


A címadó dalt pedig - Ambrus Lajos versére - alább, a jútubról vett videóról ajánljuk a nagyközönségnek.


2012. március 16., péntek

Riport a siralomházból (3)


Az újságíró feljegyzései
(augusztus)


A kettős megoldás
A tévé képernyőjén láttam először Ladislav Ambruzt, a Kék fény adásában.
— Most mit mondjak? — kérdezi a fiatalember és mosolyog. Mosolygó fiatal arc.
Igen, őt keresték azon az áprilisi délutánon, miközben a Baross utcai ház erkély folyosóján könyököltem. A másik lépcsőházban történt az eset. Ott csengetett be egy lakásba és akkor is mosolygott.
A lány először nem gondolt rosszra...
Nálam is becsengethetett volna.
Később, amikor már beszélgettünk, amikor már erről is olyan természetesen és magától értetődően beszélgettünk, mint a halálról, elmúlásról, ezt a kérdést is feltettem. Mi lett volna, ha nálam csenget?
Gondolkodás nélkül vágta rá: — Nem nyitott volna ajtót......hiszen mesélte...
Igen, elmeséltem, hogy egyszer valaki becsengetett hozzám kora délután s a szomszédok nem voltak otthon. Ajtón át kérdeztem, mit akar (a kémlelő használhatatlan). — Fontos ügy — mondta az illető —, rádiótól keresem. Nem nyitottam ajtót. Makacskodott, toporgott, nógatott, végül elment. Soha többé nem jött vissza, soha nem tudtam meg, hogy ki volt és mit akart.
És másutt? Vajon hányan nem nyitnak ajtót ezután?
Mennyivel lesznek bizalmatlanabbak az emberek? És jó-e, ha azok lesznek? Jó-e, ha visszavonulnak és nem segítenek akkor, ha valóban szükség van rá? Jó-e, ha valaki nem hagyhat üzenetet a szomszédnak, pedig fontos lenne. 





Ítélet
(részletek)  


A Népköztársaság nevében!


A Fővárosi Bíróság Budapesten, az 1986. évi augusztus hó 25., 26., 27. napjain tartott, részben nyilvános tárgyalás alapján meghozta, szeptember hó 3. napján nyilvánosan kihirdette a következő ítéletet:  


Az 1986. évi április 10. napjától előzetesen fogvatartásban lévő:   
Ladislav Ambruz vádlott, aki Rozsnyón, 1964. évi február 8. napján született, kassai lakos 


bűnös  


nyereségvágyból, aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettében, 
2 rb fegyveresen elkövetett rablás bűntettében, 
2 rb erőszakos közösülés bűntettében és 
fegyveresen elkövetett tiltott határátlépés bűntettében.


A bíróság ezért Ladislav Ambruz vádlottat halmazati büntetésül halálbüntetésre ítéli.


Indoklás


A bíróság a tárgyalás adatai alapján a következő tényállást állapította meg:


a) A vádlott személyi körülményei tekintetében: 
Ladislav Ambruz vádlott gyermekkorától katonai pályára készült. Repülőstiszt szeretett volna lenni. 4 éves katonai gimnáziumot végzett Besztercebányán, ezt követően a repülő-főiskolára járt, ahol 3 szemesztert végzett, de tanulmányait megszakította nem megfelelő előmenetele miatt. 1983-ban házasságot kötött, mely házasságból még ebben az évben gyermeke született. A tanulmányok befejezése miatt a tényleges katonai szolgálatát kellett letöltenie családjától távol, Ostravában, ahol őrmesterként raktárosi beosztásban dolgozott. Az életcél meghiúsulása jelentős lelki törést okozott számára.


A vádlott büntetlen előéletű, a családdal közös lakáson kívül más vagyonnal nem rendelkezik. Eddigi életvezetése kiegyensúlyozatlan, diszharmonikus, aszociális személyiségfejlődésre utal. Érzelmileg sivárabb. Sem jelenleg, sem a cselekmények elkövetése idején nem szenved és nem szenvedett kóros elmeállapotban, amely képtelenné tette vagy korlátozta volna abban, hogy cselekménye társadalomra veszélyességét felismerje vagy hogy akaratának megfelelő magatartást tanúsítson.


b) A vádlott cselekményei tekintetében:
1. Ladislav Ambruz Csehszlovákiában több lakásbetörés útján megvalósított vagyon elleni bűncselekményt követett el. Amikor úgy érezte, hogy cselekménye lelepleződik, elhatározta, hogy illegális úton megszökik az országból, mégpedig Magyarországon keresztül Jugoszlávián át Görögországba, távolabbi célként Ausztráliába.
Magához vett 29 000 cseh koronát, lopásból származó aranytárgyakat, bélyeggyűjteményt és látcsövet, valamint szolgálati sötétbarna markolatú hadipisztolyát, csőtisztítóval és tárral és 40 db pisztolylőszerrel. Ezenkívül nála volt 1 db műanyag nyelű, 10 cm pengehosszúságú tőr bőrtokban, 1 db 14 cm pengehosszúságú, egyélű tőr szarvasagancs utánzatú műanyag nyéllel, 1 db zsebkés, 16 Diazepán tabletta,  a szocialista országokba szóló útlevele.


*


Ítélet után
(L. A. elmondása alapján)


Huszonkét éves vagyok. Halálra ítéltek. Álltam, hallgattam, és a szempillám se rebbent. Nagyon koncentráltam, hogy így legyen. Életemben talán soha nem akartam így valamit. Bátornak látszani. A hátam mögött zsongást hallottam. Emberek voltak a hátam mögött, nők és férfiak. Elöl tévések, rádiósok, a bíróság. Először mindenki állt, a bíró olvasott. Aztán leültünk. Kezem bilincsben. Az ujjaimra is vigyáztam, hogy ne remegjenek. Külön-külön mindenre vigyáztam és nem gondoltam másra: a szemem, a vállam, a testem.
Hátam mögött az emberek idegenek. Anyámnak, feleségemnek üzentem, ne jöjjenek. De azért vártam őket. Az ügyvéd azt mondta, anyám elindult, de valami közbe jött. Ezt még azelőtt mondta, mielőtt bementünk az ítélethirdetésre. Nem is értettem jól, mit mond. Mozgott a szája, mindenki beszélt, tolongtak, nagyon sokan voltak, néztek, bámultak. Két cigarettám volt a zacskóban, az egyikre rágyújtottam, az őrök adtak tüzet. Jó szívni a füstöt. A füst jó. És az is jó, hogy csípi a szemem a füst, hogy állok, hogy ülök, elmenni is jó, a bilincset megszoktam, úgy nyújtóul' a kezem a két karikába, mint aki mindig így csinálta.


Mindent meg lehet szokni és semmit nem lehet megszokni. Először cirkuszi lónak éreztem magam, bevezettek, álltam, kérdeztek, feleltem. Aztán elfelejtettem mindenkit, csak a bírót láttam, nem túl fiatal, magas, kopaszodó ember.


Büntetlen előéletű vagyok. Soha nem voltam még bíróságon, rendőrségen, soha nem hallgattak ki és mégis olyan volt, mintha mindezt már átéltem volta. Nekem semmi nem volt furcsa és minden furcsa volt, miért nem mehetek ki a kapun? Én ha akartam valamit, mindig megtettem, nekem nem lehetett azt mondani, hogy nem. Én nem ismertem nemet. Anyám mondta, ezt ne tedd és tettem. Feleségem mondta, hogy ne tedd és tettem. Én olyan fegyelmezetlen katona voltam, amilyen talán még nem volt a hadseregben. Soha nem akartam katona lenni, de másképpen nem lehettem volna pilóta, ezért bevonultam. A polgári repülésnél túl nagy volt a tolongás.


A repülés. Repülés és az a szó: pilóta. Nagyon jó szó. Később, amikor már kirúgtak, amikor már tudtam, hogy nem repülök talán sohasem, akkor azt hazudtam a társaságban, hogy pilóta vagyok és szórtam a pénzt. Lássák, hogy egy pilótának sok pénze van és ezt mindenki természetesnek találta. Nevettem, táncoltam, udvaroltam. Elmentem a lányokkal, a feleségemre akkor nem gondoltam. Olyan jó volt mindig más és más lány. Ha akartam, elhittem, hogy nekem mindent szabad, hogy muszáj mindent megtudnom, megismernem az életből, minél hamarabb. Nem akartam várai, várakozni, hogy majd ez lesz, hogy majd az lesz, én azonnal akartam, kíváncsi voltam és türelmetlen. Legyen valami mindig, minden nap és az jó legyen.


Ittam is. Sört és vodkát. A cinzano volt a kedvencem. Ha ittam, akkor jókedvű voltam, semmire sem gondoltam, ami baj, ami probléma. Nem volt lelkiismeret-furdalásom, nem féltem. Ez nagyon fontos, hogy nem ismertem félelmet.


Mert különben volt bennem valami. Valami, ami állandóan kísért. Jöttem, mentem, tettem, amit tettem (lopás, rablás), néha arra gondoltam, abba kellene hagyni, aztán folytattam, de előre nem gondoltam, igyekeztem nem gondolkodni.


Most is így vagyok. Csak órák vannak, napok és esetleg hetek. Már amennyire előre gondolok. A többi ködös, homályos és nagyon zavaró. Én nem szeretem a zavarást. A zavarodottságot. A kérdésemet magamban. Én nem tettem fel kérdéseket magamnak, mert nem akartam válaszolni.. És azt sem akartam, hogy más tegyen fel kérdéseket, még a feleségem szemében sem akartam olvasni, sem az anyáméban.


Ők talán azt hitték, minden rendben van. Pénzt vittem haza, lottón nyertem nagyobb összeget, ezt mondtam. Vásároltunk mindenfélét magunknak, a gyereknek, nem tudtam, hogy örültem-e neki. Szerettem modernül öltözködni, az előzetesben olyan sportcipőt viseltem, amit mindenki megnézett. Szerettem, ha azt mondták jól öltözött, csinos vagyok.


Mosolygok. Gyakran mosolygok — kínomban. Akármi baj van — elmosolyodom. Otthon is így volt. Senki nem szólt érte, senki nem foglalkozott vele. Ilyennek ismertek.
Tudom, hogy most is megnéztek a tárgyaláson — ilyen jóképű fiú —, mondta egy néni, amikor ott ültem bilincsben a padon. A bilincs, a lány, a fegyőrök zavartak, de nem annyira mint mások gondolnák. Elfogadom a dolgokat úgy ahogy vannak, tudom, hogy ezt most így kell, így muszáj. Igyekszem beletörődni, méghozzá úgy, hogy lássák, nyugodt vagyok. Ami belül van, az senkire nem tartozik.


Szeretek beszélgetni. Jó, hogy vannak emberek körülöttem. Én mindig udvarias voltam, tudom, hogy ez jó hatással van a környezetemre. Szeretem ezt figyelmi. Ha először mérgesek, megenyhülnek, aztán már kedvesek.


A bíró is ilyen volt. Éreztem, hogy a második órában már nem olyan velem, mint az első órában volt. Én ember vagyok, ha gyilkos is.


Kértem, hogy vágják le kicsit a hajam. Ne kopaszra, csak rövidre, úgy hamarabb nő. Rossz elképzelni, hogy milyen lennék kopaszon. Arra gondolni, hogy húsz év múlva is leszek. Más lesz az arcom, de lesz arcom. Lépni fogok. Sétálni fogok.


A halál után nincs semmi. A semmit nem tudom és nem is akarom elképzelni. Aztán mégis elképzelem. Nem vagyok vallásos, nem hiszek istenben, nem fogok találkozni senkivel. Sötét lesz. Nagyon sötét.


Nézek az ablakra, süt a nap. A börtönben sétálunk, de nem szeretek sétálni. Mindig van valami bajom és meg is mondom, nem bánom, mit gondolnak rólam. Én, ha valamit akarok, megmondom. Nem félek senkitől. Ha jól viselkedem, ha udvarias vagyok és fegyelmezett, akkor magam miatt vagyok az.


Én udvarias voltam hozzájuk is. Bementem, azt mondtam, nyugodjanak meg. Csendes voltam, nem kiabáltam. Mária kiabált, az volt a baj. Kiabált és én nem akartam őt hallgatni. Csak csend legyen, ezt akartam. Miért nem tudott elaludni? Miért nem akart aludni? Aludni jó. Mostanában sokat alszom. Néha az az álmom, hogy valakit megöltem, de nem látom az arcát.


A feleségem óvónő. Erre mostanában gondoltam először, hogy ő is óvónő. Akárcsak Mária volt. Hogy a feleségemet is megölhetik, arra nem gondoltam. Ha a fiammal tenne valaki valamit, akkor vajon mit tennék? Mit kívánnék annak, aki megölte?      


A nők furcsák. A nőket nem lehet kiismerni. A nők mindig másként viselkednek, mint azt az ember gondolja.


Mónikának a tárgyalóterem előszobájában, amikor a tárgyalásra várakoztunk azt mondtam, ha tud, bocsásson meg nekem. Bólintott. Úgy érzem, már nem haragszik rám. Én igyekeztem megnyugtatni, igyekeztem beszélni vele. Mindegyikkel beszélgettem. Zsuzsannát megkötöztem, hogy nyugodtan elmehessek. Aztán megláttam a térdét. Felcsúszott a szoknyája és láttam a térdét. És nekem úgy látszik, ez elég volt.


Amikor becsengettem, tudtam, hogy beengednek. Nem tudtam még, hogy pontosan mit fogok csinálni, de úgy éreztem, győztem. Szeretek győzni.


Idegen lakások. Bútorok. Lakótelepi egyforma lakások. Nekem is ilyen van. Vagy volt? Mondhatom én egyáltalán, hogy valamim van? 


Hogy örültem, amikor lakást kaptunk Kassán. Mindig siettem haza. Ellógtam az iskolából és nem törődtem azzal, hogy mit szólnak. Tanulni kellene — éreztem —, de nem tanultam. Mindenféle mást csináltam. De nem loptam. Akkor még nem. Egészen addig, amíg azt nem mondták, hogy az iskolának többé nem tagja. Nem hittem, ilyen nem lehet, ez nem lehet igaz.


Matematika. Húztam a tételt, éreztem, baj lesz. És akkor már elkapott a makacsság és csodákban reménykedtem. Én soha nem hiszem, hogy valami rossz történik velem, hogy egyszer majd kinyílik az ajtó és elindulok...


Elindulok. Lépések. Megyek. Valahova visznek. Nem mondják meg, hogy hova és én nem kérdezem. Tudom. Tudom, de nem veszem tudomásul. Este lefekszem, reggel felkelek. Hogy vagyok? És mindig ugyanott vagyok.


Zuhanyozok. Jó a víz, a jó meleg víz. Szappanozom a bőröm, már minden részét a bőrömnek jó alaposan megnéztem. A nyakamon van két lencse. Sápadt vagyok, de nem nagyon. Még nem.


Ő is huszonkét éves volt. Mária. Erre nem gondoltam. Fiatal vagyok még, élni akarnék, de a börtönben nem akarok élni. Megírtam a bírónak is a levelemben, de azért ha azt mondanák, megkegyelmeznek, akkor nagyon örülnék. Nem akarok börtönben élni, mert az borzasztó, de az életet szeretem.


Most, hogy ezt kimondom, megkérdezem magamtól, mit szeretek rajta? Mi történhet még velem? Ha kegyelmet kapnék, sok évet kellene börtönben töltenem. Mi lenne velem? Mi lesz a feleségemmel és a fiammal és miért nem kérdeztem ezt magamtól előbb?


Amikor elindultam azon a bizonyos napon, amikor nagyon megijedtem és szinte gondolkodás nélkül kimentem a laktanyából, nem törődtem semmivel. Csak hogy menjek, meneküljek. Majd minden rendbejön — mondtam magamnak —, majd elérek valahova és majd utánam jönnek a feleségem és a fiam.


Elindultam és fegyverrel indultam el. A fegyver védelmet jelent. Nem akartam lebukni. Féltem a szégyentől, hogy mit szólnak anyámék, a feleségem, az ismerősök, a katonatársaim.


Hogy miért nem álltam meg annak idején? Miért nem hagytam abba az otthoni lopásokat? Gondoltam rá, de nem tettem meg. Olvastam az újságokat. Nálunk, Csehszlovákiában nem írnak részletesen egy-egy bűnügyről. Csak statisztikákat közölnek, hogy ebben az évben ennyi rablás, lopás, betörés történt, gondoltam, na ebben én is benne vagyok és már lapoztam tovább.


Itt a börtönben sokat vitatkozunk. A múltkor összevesztem a társaimmal. Azt mondták, megérdemlem a kötelet, én pedig összetéptem a vádiratomat.


Megérdemlem?


Tőlem ne várják, hogy azt mondjam, igen. Próbálom elképzelni, milyen a kivégzés, de nem kérdezek, nem hagyom, hogy elmondják. Nem beszélünk erről. Azt kell, hogy lássák rajtam: nem érdekel. Hogy azzal foglalkozom, miért kell a fejemre tenni a sapkát; ha sétára megyünk. Séta. Az udvaron körben. Semmi kötelezőt nem bírok elviselni.


Hogy élnék én börtönben? Jönnek a napok egymás után. Mindig ugyanaz. Hol vannak az ingeim, pulóvereim? Kinek adják őket, ha én már nem leszek? A feleségek elteszik, eladják? Ezeket mind nem kérdezem meg. És hogyan temetik el az embert? Lesz valami jel a síron? Oda tehetnek néha egy szál virágot?


Protestáns vagyok azt hiszem. Templomba nem vittek. Ha hiszek istenben, talán mirsden másként alakul? Ha találok egy embert, akivel őszintén beszélgethetek, olyan embert, akit érdekel az életem, c sorsom, akkor minden másként történt volna? Nekem soha nem volt igazi barátom. Csak haverok. De a barát az más. És nekem nem volt.





Beszélgetés a börtönben
(november)


—  Fél a haláltól?
—  Nem, nem félek,
— Ezt őszintén mondja?
—  Én mindent őszintén mondok. Bíró egyszer rám szólt: mondjon igazat. Én válaszoltam, miért hazudnék kis dolgokban, amikor a nagyobban igazat mondtam.
— De ez, amiről beszélünk, nagyon nagy dolog, A legnagyobb az életben.
—  Igen, de van a halálnál rosszabb is.
—  Mire gondol?
—  A börtönéletre. Képzelje el, huszonkét éves vagyok. Szeretek jönni-menni. Feleségemmel, fiammal együtt lenni. Szórakozni, táncolni, koccintani, zenét hallgatni. Képzelje el enélkül.
—  Maga mikor képzelte el?
—  Amikor  bekerültem.   Amikor már tudtam,   hogy mindennek vége.
—  És azelőtt sohasem?
—  Mondtam, hogy én nem nagyon gondolkodtam. Hiba, de így volt, Mindig éltem, egyik napról a másikra.
—  És ha az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatják?
—   Akkor is élek egyik napról a másikra.
—  És?
—  Semmit sem tudok pillanatnyilag elképzelni.
—  Ha választani kellene, inkább a halál?
—  Nem. ezt nem mondanám. Ha választani lehetne, ha azt mondanák válassz, nem mondanám hogy halál. De ez az élet se.
—  Gondolt arra életében, hogy mást csináljon mint a repülés?
—  Azt hiszem, soha...
—  Ennek mi volt az oka?
—  Annyira szerettem... meg talán nem tudtam, mi a rendszeres munka.... nézze a kezeimet... én soha fizikai munkát nem végeztem...
—  Otthon segített valamit?
—  Hát... takarítani néha... meg ilyesféle... Én keveset voltam otthon. Én voltam mindig távol szülői háztól és aztán, amikor megnősültem, a családtól. Én elutaztam és megérkeztem, köszöntöttem és búcsúztam, ez volt,..
—  És amikor kizárták a főiskoláról, semmiféle más pályára nem gondolt?
—  Akkor én még katona voltam. Másfél évig kellett volna ottmaradnom. Lehet, hogy később mentem volna valami gyárba, de ez a feleségemnek nem tetszett.
—  Miért nem?
—  Nágya úgy ismert meg mint repülős tisztjelöltet, mint jövendő pilótát. Talán szégyelte volna a rokonok, az ismerősök előtt.
—  Ilyennek ismerte?
—  Én azt mondom, talán nem is ismertem.,.
—  Az a bulgáriai homok talán nem volt egészen alkalmas az alapos megismerkedésre.
—  Igen... most már én is tudom... az ember most már sokkal többet tud...
—  És okosabb tőle?
—  Nem mindegy, hogy milyen vagyok?
—  Mit nem csinálna, ha újra kezdhetné?
—  Erről ne beszéljünk... akkor természetesen olyanokat kellene mondanom, hogy nem lopnék, nem ölnék, nem rabolnék.
—  Természetesen?
—  Igen!
—  És mit csinálna?
—  Elmennék mezőgazdasági repülőnek,
—  Erre annak idején is gondolt?
—  Csak úgy felvetődött. De igazából nem volt hozzá kedvem.
—  És most lenne?
—  Most mindenhez lenne. Sokai gondolkodtam. Sok mindenre rájöttem. Hiába szeretem az izgalmas dolgokat, az életben más is van.
—  Amilyen helyzetben van most, az izgalom?
—  Hát igen. Az tulajdonképpen most az.
—  Jobb, hogy nem tudja a kivégzés időpontját? Vagy inkább szeretné tudni.
—  Talán igen... vagy nem tudom... még a Legfelsőbb Bíróság tárgyalását, még azt sem tudom mikor lesz...
—  Szeretné tudni?
—  Szeretnék minél hamarabb túllenni rajta...
—  Remél ettől valamit?
—  Igen is meg nem is.
—  Rossz várni?
—  A bizonytalan nagyon rossz. Az már egy büntetés.


*


Epilóg


Jött a hír: Ambruz kegyelmet kapott az Elnöki Tanácstól.
Az információ nem hivatalos, de igaznak tűnik és azt is mondták, hogy a hivatalos kihirdetés másnap lesz.
Eddig is mondogatták ezt és mégis: váratlan, meglepő és új helyzet.
Vajon mikor tudja meg mindezt Ambruz?


Harmadnap kapok rá választ. Az Elnöki Tanács döntésének kihirdetése szigorúan zártkörű, csak a Fővárosi Bíróság tagjai vesznek részt, az ötös tanács, a tolmács, a védőügyvéd, az ügyész, valamint a jegyzőkönyvvezető.


A tárgyalóterem bejáratát két rendész vigyázza, a vádlott és a fegyőrök már bent ülnek a teremben.
Megengedik, hogy leüljek az előtérben lévő padra. Ambruzt akkor látom, amikor odabent már elhangzott a rövid tényközlés: a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Ladislav Ambruz jogerősen halálra ítélt büntetését megváltoztatta. Büntetése: életfogytig tartó fegyház.


Szünet.


Mindenki kitódul.


Ambruz észrevesz, bólint, aztán csak áll, a falnak támaszkodva, elgondolkodva. Már közölte, büntetését hazájában kívánja letölteni.
Ekkor még nem lehetett tudni, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kikéri-e Ambrazt. Még hátra voltak az eljárások, adminisztrációs intézkedések, tárgyalások.


A kihirdetés utáni napon írott levelében Ambruz ezt írta: "Elárulom, hogy jó, szépen kopogott a szívem, amikor vittek a bíróságra. Aztán ez elmúlt, s amikor belépett a bíró
én egészen nyugodt voltam. Csak aztán lett volna kedvem sírni. De nem sírtam. Bíró kérdezte tőlem, hogy az ítéletemet akarom letölteni itt Magyarországon vagy Csehszlovákiában. Én választottam Csehszlovákiát, Lehet, hogy ez most tőlem hülyén hangzik, de szeretem a hazámat. Nem börtönt, Csehszlovákiát. Beszélhetek újra anyanyelven, hallgathatok anyanyelvet. Kitiltottak véglegesen Magyarországból .
Lehet, hogy még nem fogtam fel az újraszületésemet. Lehet, hogy később. Igényes vagyok a szeretetre. És a szeretet nagyon fog hiányozni. Nevetséges, hogy nekem boldognak kellene lenni és én szomorú vagyok. Most mondanám, hogy sajnálom magamad Lehet. És ki a hibás? Pofon egyszerű a válasz, én csakis én!!
Olvasni akarok és majd írni is. A fiamnak a könyvet. Tuti, hogy fogok írni. Életfogytig elég hosszú idő egy könyvre. Nem? (Atyaúristen!)"


Ladislav Ambruzt a Szegedi Büntetésvégrehajtó Intézetbe szállították, ott várja be a további intézkedést.


Engedélyt kaptam a beszélgetésre. Nagyon rosszul beszélt magyarul.
—  Már szlovákul gondolkodom — mondta —, valószínű ezért van.
Kezén bilincs, beszélgetésünk alatt is. Láthatóan zavarja, idegesíti. Cigarettánk sincs, elfelejtettem vásárolni.
Soha nem kérdeztem, hogy vajon miért ezek, ezek a börtönbüntetéssel együttjáró dolgok —- bilincs, őrzés — zavarják emberi méltóságát? Miért nem az, hogy lopott, rabolt, embert ölt? Soha nem tudom meg, mit érzett belül — „kívülről olyan vagyok mint mindig" — írta a jogerős ítélet utáni levelében.


Most megkérdezem, amitől ismeretségünk alatt a legjobban féltem: behívott volna-e a siralomházba, kivégzés előtt?
—  Nem — rázza a fejét —, senkit nem hívtam volna...
Mielőtt kivégeztek volna, írni akartam, de most már nem mondom meg, mi lett volna abban a levélben.


Akadozunk, Eddig ez soha nem történt meg. Nem volna miről beszélni?
—  Hallottam, hogy csörög a bilincs, tudtam, hogy valahova visznek. Sejtettem, hogy miért visznek és valami nagyon furcsát éreztem.


Csak ment. És nem gondolkodott. Csodálatos képessége kikapcsolni magát. Autó. Robogás. A Markó utcai bíróság ismert épülete. Folyosó. Konganak a lépések. Élet vagy halál. Talán ebben a pillanatban megérezte milyen fontos. Talán jobban becsüli ezután a magáét, a másokét. Talán...


Tárgyalóterem. Több mint negyedórás várakozás. Figyeli az őrök arcát. Mintha az egyik mosolyogna. Vajon hányszor vettek már részt ilyesmin?
Mondatok. Hivatalosak. Alig lehet megjegyezni. Csak egyetlen szó ugrik ki: életfogytiglan. Mintha kijutna egy alagútból. Óriási lélegzetet vesz. A levegő sípolva szabadul fel. Mintha minden hang élesebb volna.
Már ott a másik alagút szája. Életfogytiglan. Tizenöt-húsz év. Az egész fiatalság. A gyereke felnőtt lesz. Az asszony kinek a felesége. És ő? Milyen?


Aztán semmi. Kopognak a lépések. Vissza a börtönbe.
—  Két nap óta nem gondolkodom semmin. Csak hallom, hogy beszélnek és én is beszélek.
—  Az édesanyja?
—  Nem hiszem, hogy tudja... majd írok neki... 
Faggatom, mire gondolt először?
—  Nem tudom... az életre... úgy látszik mégis nagyon fontos.
A bíróságnak írt levelében — az utolsó szó helyett írta, volt egy mondat: ez az élet már nem élet...
—  Igen, akkor ezt meggyőződéssel írtam. Aztán volt négy hónapom. Négy hónap várakozás a halálra.
—  Hányszor gondolt a kivégzésre?
—  Nem tudom... Keveset... Elképzeltem milyen a terem.   Milyen  az   akasztőfa.   De   soha   nem  kérdeztem senkitől.
—  Gondolt arra, hogy én is ott leszek?
—   Reméltem, hogy nem lesz ott... Újságírók is lehetnek ott? Fényképezőgéppel?
Gunyoros a kérdés. Megszoktam, hogy időnként ilyen. A leveleiben is olykor.
—  A felesége nem látogatta meg?
—  Nem, írt levelet. Azt írta, sajnál. A gyerekről írt mindenfélét. Tudom, hogy el fog válni tőlem. Hogy elköltözik Kassáról. Ostravába megy, a szüleihez.
—  Magának ez milyen érzés?
—  Így   kell   lenni.   Nem   szólhatok   semmit.   Nincs jogom...
Kis szünet. Aztán megkérdi: milyenek Csehszlovákiában a börtönök.
Az őrökre néz. Mintha tőlük várná a választ.


Arra gondolok, kellene mondanom egy búcsúmondatot. De mit lehet ilyenkor?
—  Köszönöm — mondom végül s arra a kétségtelen tényre gondolok, hogy nála nélkül aligha született volna meg ez a könyv. Hogy bármilyen indokból, a maga módján, a maga lehetőségeihez képest és ismeretlen céllal Ladislav Ambruz sokat segített nekem.


Egy szakasz lezárult. Négy hónap, amely a halálra való várakozással telt el. Ami ezután következik, új korszak s talán egy új regény.


(Forrás: Bende Ibolya - Halálra várva. 1986)

2012. március 13., kedd

A Titanic évszázada

Áprilisban lesz száz esztendeje, hogy a derék óceánjáró nem tért ki a jéghegy elől. És akkor megtörtént a baj... Aki még nem tudja, hogyan és mint történtek a dolgok, az könnyen megtalálja a világhálón, hiszen sokan szeretik felidézni a katasztrófa részleteit.


Az aranytalicska fontosabbnak tartja ébren tartani a témát, a pusztulás káoszának megidézését egy szerény videóval, mely fotódokumentumokat sűrít magába a büszke hajóról, a túlélőkről és az odapusztultakról, a legendákból táplálkozó újságcikkekről és filmekről.


Leglelkesebb leletem pedig az a vers, mely 11 évvel a tragédia után született és ami azt sugallja nekünk, hogy a mélybe süllyedés közben mily közel kerülünk a magasságokhoz. Mélység és magasság egy tőről fakadnak - ha jól értelmezzük Reményik Sándor üzenetét...







REMÉNYIK SÁNDOR
Közelebb hozzád...


Nearer to Thee, my God...


Egy régi kép most lelkembe tolul,
Szünetlenül, feltarthatatlanul, 
Mint hullám a süllyedő hajóba.


A mentőcsolnakok már indulóba' 
Voltak, - egy messze part intett nekik, 
Otthontalan, kietlen sziklarév,
Ahol majd roncsolt éltük tengetik 
A távozók...


Mögöttük elmaradt a Titanic.


És süllyedt, süllyedt menthetetlenül. 
A halál ült a jéghegy tetején,
S hallani lehetett, hogy hegedül.


De ím, a vijjogó hegedűszóra 
Ének felel a haldokló hajón,
S míg zuhogva tör be a vad elem, 
Egy kis csapat messzire hallhatón 
Dalol: "Közelebb Hozzád Istenem!"...


De csak a sír, a sír jő közelebb, 
Szünetlenül, feltarthatatlanul, 
Hömpölyögve: hullám hullám után, 
Ahogy agyamba most a kép tolul.


Már övig ér... már mellükig... már állig... 
De amíg éneklő ajkuk szabad:
A sírba szállók énekelnek váltig.


Azután csend...


A mérhetetlen óceán felett 
Lebegő hangfoszlányt se hallani. 
Nincs mozgás, lehelet,
Csak fenn a csillagokban mondja valaki: 
Szörnyű volt, szép volt,
Elvégeztetett.


1923

2012. március 11., vasárnap

Riport a siralomházból (2)


Életem huszonkét éve
(Írta es elküldte számomra a börtönből Ladislav Ambruz — magyar nyelven)


,,1964-ben, február 8-án született Rozsnyón egy kisgyerek. Kisfiú. Született reggel félötkor, még kínt volt sötét. Akkor még nem sejtette, de később megtudta, hogy az ő sorsa is lesz sötét.


Mamája a kórházból egy hét múlva elvitte kis srácot a közeli kis faluba. Apának volt oka berúgni. Később viszont ok nélkül is ivott.


Csecsernő él mint többi csecsemő. Nagyon sokat aludt és volt mindig nagyon éhes. Amikor már kezdett járni, szerette a kiskertet a ház mögött. Volt négylábú barátja, német juhasz. Később játszani kezdett a biciklivel. És még valamit felfedezett, a kocsmát. Apja elvitte őt oda. A gyerek biztosan örült az üdítőnek, de anyja mérges volt. Természetesen nem ő volt a hibás hanem a részeg apja. Akkor még alkohol került kevesebbe mint most, de mégis el kellett adni a házat. És kisgyerek átköltözött szülőkkel bérelt szobákba. Csak konyha volt és egy szoba. De ő úgysem szeretett szobában, hanem kint, a búzaföldön.


Történt egy balszerencse. Egy vasrács eltörte gyerek lábát. Akkor nagyon sírt. Szülei munkában voltak és ő otthon egy asszonnyal. Jó, buta nénikével. Tíz órát vártak az eltört lábbal, amikor az anya hazaérkezett. Ezután gyerek megismerte a kórházat és Kassáit. Nem szerette a doktort, nem szerette az injekciót. Az ápoló nénik voltak hozzá kedvesek, annyi puszit kapott, hogy doktorok voltak rá féltékenyek.


Kigyógyult és hazament. Természetesen anyájával. És apja mérges volt. Megverte anyát. Ő akkor a kis fejével meggyűlölte apját. Éjszaka szöktek anyával egy másik faluba. Később költöztek a nagy Kassába. Egyik kezében a kedvelt macija a másikban anya keze. Beírták óvodába. És akkor nagyon sokat sírt. Ő addig élt olyan faluban ahol magyarul beszéltek. Ő is tudott csak magyarul. Kassába nem értette gyerekeket és azok se őt. Egy idő múlva kezdett járni az iskolába és akkor már megtanulta anyanyelvét. És kezdte felejteni az elsőt. És újra készült kórházba. Volt egy kis-nagy sérve. De már szerette a kórházat és az ápoló nénik is őt.


Nemsokára meggyógyult és mehetett újra iskolába. És kapott új apukát, új nagymamát, új nagyapát és új nagybátyát, (nem is egyet, kettőt.)


Amikor járt második osztályba, tanítónéni felfedezte, hogy nagyon szereti a matekot. De anyukája nem akarta, hogy menjen külön matematika iskolába (ez volt kár, később nem lett volna keserves pont a matematika.) Második tanítónéni felfedezte, hogy tornában nagyon tehetséges és elküldte atlétikai klubba. Akkor volt tízeves. Ezt már anyukája nem akadályozta. És kisfiú kezdett sportolni. Nyáron a stadionban, télen a sportcsarnokban. Tetszett neki és volt eredményes is. Főleg a távolugrásban. És büszke a díjakra.


Hatodik osztályban megunta, hogy a nyári szünetben ugráljon a stadionban ha focizhat az udvaron vagy járhat vízhez. És abbahagyta az atlétikát.


Tizenkétévesen úgy érezte, hogy szégyen ha nem tud úszni. Megivott pár liter vizet és megtanult úszni. Legközelebbi télen megtanult sízni is. És lett szerelmes. Első, valódi szerelem.


Iskolában írt szerelmes cédulákat és felajánlotta kis zsebpénzét is, hogy meghívja szerelmét cukrászdába. Irena volt a lány neve. Anyukája, apukája egész nap dolgoztak, így nyugodtan felhívhatta szerelmét a lakásba is. Puszin kívül nem történt semmi. Később, fél év múlva vége lett a szerelemnek.


Fiú minden reggel mosta a haját, gyakran nézett tükörbe. Kicsit félt. Valahogy nem tudott mit csináljon a kezével, a lábával amikor beszélt valami szépséggel. De azért nem nyugodott. Kíváncsi volt, mi van a szoknya alatt, melyik lány visel melltartót. Volt pubertáskorban.


Rájött arra is, hogy ha egyedül van otthon, nem muszáj neki menni iskolába, írta papírokat, olyan ürüggyel, hogy „fiamnak volt láza", ,,fiamnak fájt a lába" stb.


Egyszer pont akkor maradott otthon amikor iskolába osztották a jelentkezési lapokat a középiskolába. Akkor még volt kilencedik osztály is és volt lehetőség menni iskolába nyolcadik osztályból is. Délután jött hozzá a barátja és tudatta vele, hogy neki már nem maradott semmi hely. És fiú számára ez volt nagy tragédia. Szerinte ha nem megy tovább nyolcadik osztályból, vége a világnak.


Gondolt egyet. Kivett a szekrényből háromszáz koronát és elindult. Először akart menni Brnoba és a környéken lévő Macoda szakadékhoz. Gondolta, hogy 120 méteres Európában híres szakadék lesz pont megfelelő hely, hol lehet öngyilkos. Szerencsére legközelebbi vonat ment csak éjfélkor, döntött, hogy elmegy legközelebbi vonattal Prágába. Anyja, apja dolgoztak vasútnál, úgy, hogy volt szabadjegye.


Vonatban megismerkedett egy katonával és hamar elfelejtette, hogy miért akart menni Brnoba vagy Prágába. Szökött szerdán és szombat estig ismerkedett Csehszlovákiával. Aludott vonatokban és megjárta Prágát, Plezent, Karlovy Vary-t. Elfogyott a pénz és elindult haza. Néma félelemmel. És ez volt szerencse. Hogy vasárnapra mégiscsak hazaért. Hétfőn bemutatták volna tévében. Anyája majdnem megbolondult, apja félt és rendőrség kiadott körözést. De fiú hazaért. Szülei úgy örültek, hogy el is felejtették megverni. Iskolában a szökéséről tudott két tanár és a hírtközlő barátja. Úgy, hogy nem történt semmi baj. Sőti még kapott jelentkezési lehetőséget a középiskolába. De anyja nem engedte katonai gimnáziumba, úgy. hogy ment kilencedik osztályba. Később nem is bánta. Összejött nagyon jó osztály, megismert nagyon csinos lányt akivel egész évben járt.



Akkor nagyon megszerette a repülőgépeket is. Döntött, hogy mindenképpen katonai pilóta lesz. Anyja nem is akart hallani a katonai iskoláról. Nem ment két napig tanulni (belépett sztrájkba) és amikor anya akarta ezért megverni, először életében lefogta a kezét. Akkor beavatkozott a nevelőapja és sikerült amit akart. Felvételi vizsgát megcsinálta félkézzel és sikerült. Akkor apja mondta neki: "menjél ahova akarsz, ha nagyon akarsz, de ha onnan elszököl haza, gyáva leszel az én szememben".


Ez a mondat maradott a már nagy fiának eszébe. És nagyon mélyen. Már első héten el akart szökni és a négy év alatt sokszor. Nem bírta a parancsnokot, nem bírta a fegyelmet. De mindig visszaemlékezett apjára és maradott. Természetesen maradtak bajok is. Vitatkozott parancsnokkal, csinált mit katonai gimnáziumban nem lehet. De maradott. Szerzett magának nagyon jó barátokat és élt mint más tizennyolc éves. Járt diszkóba, kocsmába és lányok után. Lassan már tudta mit csináljon a kezével, nem érezte sutának magát. Tetszettek neki a fiatal tanárnők is. És nagyon akarta elveszteni szüzességét.


Egyszer végre sikerült. Furcsa módon vonatban — de sikerült. No és utána. Már őrült a szoknyák után. Már nagyon akarta a nőket. Tudta, hogy tetszik a lányoknak. És igyekezett minél többet meghódítani.


A gimnázium első osztályában kezdett repülni. És az is volt óriási élvezet. Egész ország alatta és ő fent.


Gyorsaság és csend. Verseny a madarakkal. Szél nagy barát. Nagy alumínium haver. És közben tovább tanult. Akart lenni kemény és járt karatéra. Egy éven keresztül (első osztály) csak tanult iskolában, tanult repülési teóriát, izzadott az esti karate edzésen és vitatkozott parancsnokokkal. 


Iskolában tanult nagyon jól, csupa ötösök és négyesek. Matematikát szerette. És nőket és repülőket. Nyáron autóstoppolta egész Csehszlovákiát. Télen lesíelt tucat hegyen. Élvezte a fiatalságot. Harmadik osztály után rábeszélte barátját és szüleit hadd menjen Bulgáriába. Csak ketten baráttal. Akarta látni tengert és a baráttal együtt akarták megkóstolni európai nők testét. Gondoltak németekre, bolgárokra, magyarokra. 
De...
Vonatban megismerkedtek három osztravai lánnyal. (Huszonkét, huszonhárom, huszonnégy évesek.) Nem akarták vesztegetni az időt és a fiúnak sikerült összejönni egyikkel. De a kapcsolatot korán befejezte. Első este Bulgáriában a lány a diszkóban bohóckodott bolgárokkal és srácnak elment a kedve. Leült bárban egy vodkára és a másik lány megkérdezte, mi van vele. Válasz az volt: semmi különös. Rendelt a lánynak is egy vodkát. Utána kihívta a friss levegőre, Akkor még semmire sem gondolt. Ajánlotta, menjenek fürdeni. Éjfélkor mentek, nem volt náluk fürdőruha, csináltak egy kis nudit.


Alkohol, csillagok, tenger dala. Ez volt közöttük. Mi kell több két meztelen testnek és léleknek a puha, homokos tengerparton? Szívébe bemegy szerelem, testük összeér. Utána feküdtek egymás mellett és nézték csillagok óceánját.


Akkor fiú megkérdezte lányt, hogy nem menne-e hozzá feleségül. Lánynak volt biztosan furcsa a korkülönbség. (Ő huszonnégy éves volt, fiú tizennyolc.) Csillagok a lányt legyőzték. És utána három hét alatt legyőzte a fiú is. Kért tőle gyereket, lány megígérte. Hazamentek mind házaspár. (Nem hivatalosan.) Fiú elment Besztercebányába a negyedik osztályba, lány az öregekhez ápolóházba. Távolság négyszáz kilométer. Szívügyben semmi távolság. Fiú kezdett elszokni otthonrul. Víkendre ment a lányhoz. Kicsit elfelejtette iskolát. Jött pár hármas, kettes, egyes de sebaj ... Két hónap múlva már tudta, hogy vannak hárman. Lány örült, fiú örült, szülők majdnem megbolondultak.


A fiú szülei beléptek sztrájkba és hallani sem akartak az esküvőrül. És fiú eladta minden kincsét, szerzett ötezer koronát és készült az esküvőre. Egy héttel az esküvő előtt fiú szülei mégis beleegyeztek mindenbe.


1983. január 29-én beírták a gyűrűkbe és szívükbe az esküvő dátumát. A tanácsházban, Osztravában kétszer mondtak igent és a harmadik azaz kis emberke aki még nem élt, anyukája hasában tapsolt. Fiatal férj maradott otthon egy hétig. Iskolában bezárták a szemet. Volt is miért.


Két-három ember kivételével mindenkit meglepte a hír: fiú megnősült. Amikor visszatért iskolába, egész éjszaka csak ittak és verték a hátát. Jött új baj aztán, újra kórház és műtét. Here-baj. Hiányzott iskolából egy fél év alatt négyszáztizenhat órát. Kórház után engedték pihenni két hétre haza. És amikor visszament iskolába jött a hír: megszületett a fia. Fiú lett apa. A gyerek három kiló húsz dekás és negyvenhét centiméter. És újra kézfogások és válltapo-gatások. Akkor biztosan nőtt legalább tíz centit a büszkeségből.


A fizika tanárnő akit második anyjának tekintett, emlegetett valamit, hogy gyereknek van gyereke de ő is örült. És adta neki tanácsokat. Gyerekhez és iskolához. És közeledett az érettségi. Fiatal férj tanult, tanult és... Megcsinált új marhaságot. Tizenkét nappal az iskola befejezése előtt, két nappal az érettségi előtt lehúzta a parancsnokság előtt lévő csehszlovák zászlót és kihúzta alsónadrágot egy nagy 12-essel. Barátjával csinálta, másnap minden kiderült, valaki látta a tetteseket, parancsnok döntött. Fiú nem fog érettségizni és nem megy főiskolára. Azért, hogy hülye.


Fiatal férfi elment a szobájába, becsukta az ajtót és sírt. Sírt és gyűlölte magát. Sírt, hogy nem fog repülni, sírt, hogy nem fog tanulni, sírt, hogy anyja és felesége fognak sírni, sírt, hogy fogja szégyellni magát a fia előtt. Akkor valaki berontott, és közölte, hogy mehet érettségizni. És akkor minden fordult és sírás már nem volt.


Négyszer négyes nem volt nagy eredmény, de örült. Másnap új meglepetés. Mehet Kassába a repülési főiskolára. Inkább az orvosi vizsgálat eredményeképen. Ebből felelt meg a legjobban. Időközben felesége megbetegedett az idegességtől, anyja majdnem infarktust kapott de mindenki elfelejtette saját baját és vele örültek.


Utána három hét a repülőtéren és első motor-gép. Énekelt és kiabált örömében. És álmodozott. Álmodozott arról, milyen lesz repülni egy vadászgéppel, ezer, ezer kilométer sebességben.


Július végén ment kereszteltetni a fiát. Nem akarta, de anyós rábeszélte. Pap kérdezett: hiszel istenben, ő nem válaszolt. Pap összehúzta a szemét és kérdezte: fogtok nevelni gyermeket istenhitben? Ő nem válaszolt. Pap megcsinált a fiának hideg vízzel keresztet homlokára. Fiú kivette a zsebkendőt és megtörölte a gyermek homlokát, nehogy megfázzon. Feleség ezért kicsit csinált szemrehányást de semmi különös baj. Utána visszament Kassába. Család Osztravában élt.


Az eskü után megjelent ragyogó kék egyenruhában az utcán és akart valakivel találkozni. Ismerőssel. És találkozott. Mindenki gratulált, néhányan irigyelték. És ő volt újra büszke magára. De az élet ment tovább. Felesége és fia Osztravában, ő Kassában. Hétszáz kilométer. Kezdett keresni Kassában lakást. Egy évig próbált albérletet, utána kezdett járkálni saját lakás után. Három hónap múlva sikerült. Volt boldog tulajdonosa háromszobás lakásnak. (Szülők segítettek a vásárláshoz szükséges pénzben.)


A nyári szemeszter után átköltözött a család. Örült, hogy végre fognak élni egymással Felesége nem tudott megszokni az új városban, az új emberek között. De ő segített. Szerezte ismerősöket és összebarátkoztatta őket feleségével. És járt haza. Vagy szökött haza. Most nem kilométerekre volt, csak pár megálló busszal.


Engedték, hogy lakjon még otthon és nem laktanyában. Neki ez kevés volt. Iskola még tart amikor ő már kiveszi a fiát az óvodából. Kivéve keddet. Akkor hokira jár. Iskolába kell maradni fél hatig. De fia már jár és kíváncsi. Miért van autónak négy kereke, miért beszél bácsi csúnyán, miért van ez, miért van az? Válaszol és boldog. Tanít fiát mindenre. Hogy kell mutatni anyádnak nyelvet, hogy kell rúgni labdába, miért kell mosakodni, miért kell tanulni. De ő felejti mit kell. Vagy mit nem kell, mit nem szabad egy katonának, egy főiskolásnak. Hogy nem szabad szökni iskolából idő előtt, hogy kell sokat tanulni. És szedi gyümölcsöket. Iskolában rossz jegyek, parancsnokok haragudnak és fenyítenek. De mint mindig — sebaj. Otthon ragyogó élet. Feleség szereti, fia szereti, ő szereti őket. Nem gondolkodik. És van elég szerencse.


Három szemeszteri vizsgát sikerült jój megcsinálni. Csupa négyes. Marad utolsó vizsga, matematika, a kedvence. De újból közbejön kórház. Feltételezik, hogy sárgasága van. Irány Prága: repülési kórház. Feleség becsomagol csemegéket, ő becsomagol matematika könyveket. Csemegét megeszi, könyveket félreteszi. Későbbre. Most kicsit pihen. Feküd három hétig végén rájönnek, hogy minden rendben. Visszajön haza. És iskolába. Matematikához. Tanul, nincs sok ideje és adnak neki csak egy lehetőséget. Utolsó próbát. Sebaj, megcsinál — gondolja. Nem csinálja meg. Vizsgán tanárnő kineveti az előtte vizsgázó és anyagot nem tudó gyereket. Aztán rákerül a sor, azt mondja: — nem tudom. Pedig tudja, csak nem jól. És kiküldik a teremből. És kirúgják az iskolából. És elküldik Kassából — Pöstyénbe. Hétszáz kilométer. De tovább bízik. Beszél az iskola igazgatóval. Ő ígéri, hogy visszaveszi csak írjon miniszternek, ír. Igazat és nem sablonnal. Egyszer kap telexet, jöjjön Kassába. Akkor már iszik és nem először. Már elvesztette „szüzességét" is. Már nem becsületes. Már lopott. Csak egyszer, de lopott.


Gyorsan elfelejt minden rosszat, rohan Kassába. Először haza, hogy újságolja feleségének a hírt. Együtt örülnek. Utána megy iskolába. Ott kap egy papírt Papíron egy címet. A cím nem kassai, a cím brnoi. Új laktanyának a címe.


Feleség azt mondja, nem akar munkás férjet. Nem gondol komolyan de mégis mondja. És ő veszi komolyan. Visszamegy Pöstyénbe. Még van három hete, hogy onnan elmenjen. Távolabb. Kilencszáz kilométerre. És akkor megismeri a lányt. Találkoznak bárban, folytatják ágyban. Lány beteg testileg, ő beteg lelkileg. És megszereti a lányt s a lány őt. Felejti a feleséget a lányért. Képes volna feleségétől elválni, de fiától soha. Brnoba megy s onnan Ostravába. Ott marad véglegesen, laktanyában, raktárban. Fiától hétszáz kilométer, leánytól négyszáz kilométer. Becsülettől millió kilométer. Betör, lop, rabol. Él éjszakában. És jár a lányhoz, Prágába. De itt is jönnek konfliktusok. Lány tizenkilencéves, türelmetlen, túl fiatal, hogy szeresse csak őt, ilyen messzi.


Veszekednek, elmegy, visszajön, megbocsát. Utána véglegesen összevesznek. De még azelőtt járnak Magyarországon, Budapesten, Gyönyörű három nap. Utolsó pillanatok köztük. Utána vége. Férfi gyűlöli az egész világot. Saját magát is.


Tovább lop. Van rengeteg pénze, van rengeteg nő. Hetente váltja az ágyat. Haza ritkán jár. Csak akkor ha nagyon hiányzik a fia. Karácsony előtt két héttel — 1985 karácsonya — közli feleségével, hogy elválik tőle. Feleség előtt azt gondolja viccel, aztán elhiszi. Sírva fakad és kéri, hogy ne menjen el. Hogy próbáljanak újra. Kér. És férfi rájön, hogy meg kell próbálni. Ő is sír. És újra kezdenek.
Visszamegy Osztravába. Tovább lop de már nem jár sűrűn bárokba. Kicsit még igen. És akkor mindig akad egy ismerős nő akivel már volt viszonya azelőtt. És megy vele. És akkor gondol ugyan feleségre de hiszi, hogy nem csinál semmi rosszat. Nem tehet arról, hogy szereti másik nőket is. Őket nem úgy mint a feleségét valami másért. És tovább nem törőd a gondolattal.


Tovább marad ragyogó házasság. Kívülről biztos az. Lehet, hogy belülről hibádzik de a feleség ezt nem érzi. Jön húsvét. Öt nap otthon. Vasárnap fiával, gyerekszínházban, hétfőn locsolják nőket. Csupa öröm. Elfelejti, hogy pont most figyelmeztette barátja, hogy gyanús a sok pénz. Miért is arra gondolni. Sebaj. Utána visszamegy Ostravába. Már kapunál mondják, hogy vigyázzon magára, nagyon gyanús valakinek. És akkor újra egy bolond ötlet. Elszökik, disszidál, kiviszi később a családot és kint kezd új életet. Valószínű Ausztráliában.


Magához vesz két tőrt, szolgálati pisztolyát, negyven lőszert, az aranyat amit ellopott, pénzt amit ellopott és elindul Magyarország felé. Gondol, hogy átmegye Magyarországon át Jugoszláviába, Görögországba és Ausztráliába. Első határ oké. Kis sztori, kis élvezet. Első városban szerez pénzt furcsa rablás-váltás módon. Fáradt. Utazik Budapestre. Először nem akar maradni aztán mégis elmegy szállodába. Szép szálloda, új ruha, másik volt piszkos határtól. Vacsora után egy kis drink és... Éjszakát nem tölti már szállodában és egyedül, de valahol privát lakáson és közönséges nővel. És elfogy pénz. Kurvák drágák, főleg ha az ember részeg. Másnap már nem részeg és gondolkodik. Nem akar elmenni szállodából fizetés nélkül, nem akarja, togy tudják, itt volt.


Első városban szerzett könnyen pénzt (Salgótarján) gondolta kipróbálja mégegyszer. Sikerül csak kevés a pénz. Próbál újra. És harmadszor. És nem ismer saját magára. Erőszak, gyilkosság. Most már muszály szökni. Fizetés nélkül. Kibír Szegedig, tovább már nem. Hiányzik a család, hiányzik a bátorság, hiányzik akarat. Hiányzik egy gondolat, miért?


És nem bír továbbmenni. Beül taxiba és akar Miskolcra, onnan haza. Felismerik és vége az útnak. Se oda se oda, itt maradsz. Jönnek emberek, kérdeznek, írnak, adnak cigit. Férfi beszél. Később gondolkodik. Sír. Újra gondolkodik. Újra sír. Utána már nem sír. Vár. Nyugodt, tudja mire vár. Újra szedi gyümölcsöket. Saját munka gyümölcsöket. »A Magyar Népköztársaság nevében Fővárosi Bíróság ítél Ladislav Ambruzt halálra.Gyümölcs. Keserű. És mégis fizet. Már férfi..."


Következik: Az újságíró feljegyzései * Ítélet * Ítélet után * Beszélgetés a börtönben * Epilóg