2014. szeptember 26., péntek

Petőfi-adomák - 11 (a zsák fenekéről, de még akad)

Tilalom ellenére

A szebeni ütközet elején Puchner ágyúi nagyon megtizedelték a honvéd ütegek lovait. Mezei hadnagy benyargalt a város piaczára, hogy friss lovakat vigyen a kidőltek helyébe. Az utczán szembe jött vele Petőfi lóháton. Neki Bem szigorúan meghagyta, hogy a csatákban részt ne vegyen. Mezei rá iáltott:
— Hová mégy, Sándor ?
— Megyek a csatába, — kiáltá vissza.
— Hát elfeledted már az öreg parancsát?
— Meglehet, hogy az első ágyúgolyó a lovamat viszi el, a másik meg magamat, — mégis kimegyek.
(Mezei följegyzése.)

Bem és a Petőfi lova

A Lugos alatt tartott nagy hadi szemlén ott vágtatott Bem, törzskara élén. Petőfi azon a fekete paripán ült, melyet Szebenben ajándékozott neki Bem. Meglehetősen lusta állat volt; de most az egyszer megemberelte magát a fekete s vágtatott is. Nyilván vérszemet kapott a többitől. Bem csudálkozó mosollyal nézi a vágtató feketét s azt mondja:
— Látszik, hogy költőt visz, pegazus lett belőle.
(Mezei följegyzése.)

Bem arczképe

Az erdélyi hadjárat alatt Erzsébetvároson találkozott Petőfi Mezei Józseffel, a korán megvakult költő festővel. Ez volt az első szava:
— Hoztál-e magaddal festéket, Józsi, mert az öreget le kell festened!
Mezei azt felelte, hogy vizfestéshez való szereit mindig magával hordja.
Másnap elmentek Bemhez a tisztikarral, hogy fölkérjék, engedné magát lefestetni. Nem volt rá birható. Egész ostrom alá fogta a tisztikar, de hasztalan.
— Kívánjanak uraim bármit, csak ezt ne, — felelte a szürke generális.
Petőfi Mezeihez hajolt és egész elragadtatással súgta oda:
— Pedig de nagyszerű egy pofa, te Józsi. Nézd csak a pofacsontját, hogy kiáll a szeme alatt: kulacsot lehetne rá akasztani!
(Mezei följegyzése.)

Főbelövetés Petőfi miatt

Amint Petőfi Bemmel Udvarhelyen utazott át, kellemetlen eset történt. Útközben egyik állomáson Petőfi megszomjazván, kutat pillantott meg egy udvarban, hát bement. Az udvaron ácsorgó tüzérek közül egy cseh tűzmester hogy-hogynem belekötött Petőfibe. Ez rendre utasítja, felhozván tiszti rangját. De minthogy Petőfi vászon czivilruhát viselt, a kissé ittas cseh tüzér mit sem hajtott hivatkozására, sőt még annál jobban lehurrogta, mignem saját tisztjeinek egyike, akit Petőfi oda hivatott, elfogta a garázdát s jelentést tett az esetről Bemnek. Petőfi mindent elkövetett az öreg tábornoknál, hogy kegyelmet eszközöljön ki a tűzmester számára, de sikertelenül. Másnap főbe lőtték a szegény csehet.
E szomorú incidens által ösztönözve, Petőfi, mihelyt Marosvásárhelyre ért, azonnal egyenruhát szabatott magának, de amelyet sohasem ölthetett fel. Elesett a segesvári ütközetben, még mielőtt egyenruhája elkészült volna.

Lélekjelenlét

Egyszer hajnalban riadót vernek, az ellenség váratlanul meglepte a tábort. A honvédek közt nagy a zavar, kapkodás és eszeveszettség, mivelhogy már négy éj óta nem aludtak. Amint a vezér sátra körül botorkálnak, hirtelen előugrik egy kis barna ember egy ingben, gatyában, közönséges szuronyos puskával kezében.
— Csontra fiuk ! — igy kiált ez a borzas hajú barna ember, — utánam, akiben vér van!
Olyankor nem igen nézegetik a katonák az egyenruhát, hanem aki legnagyobbat kiált, az után haladnak. Most az egész csapat a szuronyos puska után rohant és az ellenséget szerencsésen visszaverte, aztán visszatért reggelizni. Visszaérkezésök után tudakolta egyik a másiktól, ki volt az a pongyolában levő ember, aki hajadonfőt a csapat élén nyargalt az ellenség ellen? Akkor sült ki, hogy az bizony nem volt senki más, mint Petőfi.

A lelkes székelyek

Medgyes és Nagyselyk közt Petőfi szekere, melyen egy másik honvéd tiszttel ült, nagy csapat gyalog és lovas székelységgel találkozott. Petőfi a vezérlő őrnaggyal beszédbe ereszkedett, és azalatt a másfélezernyi csapat a szekér közelébe érkezvén, kíváncsian hallgatta a társalgást.
— Mi a neve a százados úrnak? — kérdezte elválás előtt az őrnagy.
— Én Petőfi vagyok.
— A poéta ? — kérdi egy erős hang a huszárok hátulsó soraiból.
— Az vagyok, — válaszolt Petőfi.
E szóra, mint egy varázsütésre, másfélezer ajakról egyszerre harsogott fel az „éljen"! Aztán az egész tömeg áradat gyanánt tódult a szekérhez, melyben Petőfi kigyúlt arczczal és a megindulástól mintegy átszellemülten állott és levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek.

A dalárdisták közt

Az erdélyi hadsereg 1849 január havában az első szebeni ütközet után Szelindekre vonult vissza. Az erdélyi ifjúság itt dalárdát alakított, mely előbb Bemnél, azután Petőfinél tisztelgett az esti órákban. Harczi s más dalokat énekeltek. Kedvencz daluk volt akkor nagyon a magyar népdalokon kivül a Marseillaise és „Búsul a lengyel".
Petőfi, miután ablaka alatt énekeltek, mindnyájukat beszólította szállására, velük barátságosan kezet szorított s aztán borral, szivarral, dohánnyal kínálta meg őket, magyar szokás szerint, miközben folyton áldotta a németet, de oly czifrán, hogy a fiuk a fuldoklásig nevettek.
— Ugy, ugy, fiuk, — monda, — csak magyar dalokat énekeljetek s nem idegent. A francziák szabadságdalát s azt a szép lengyel dalt énekelhetitek, de a német nótákkal kikergethetnétek a világból...

Tragédiából komédia

Egy este érzékeny jelenete volt Petőfinek a nála lakó Jókaival. Vitatkoztak valamin s a vita mind érzékenyebbé kezdett válni. Petőfi heves volt, Jókai keserű. 
Közel voltak hozzá, hogy halálos ellenségekké váljanak. A vita alatt Petőfi folyvást nyargalt fel s alá a szobában s hosszú szárú pipájából dühösen eregette a füstöt ; kiégett hamuját azonban koronkint kiverte valami arravaló edénybe, hogy a padlóba ne tapodjon. Egyszerre a szóváltásnak legingerültebb stádiumában megszólal Jókai:
— Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?
Oda tekintenek. Hát csakugyan a Jókai kalapjába verte ki a hamut. A nagy dühösködésben ki tudja, minek nézhette. Mind a ketten elkezdtek visszatartózhatatlanul kaczagni s mire magukhoz tértek a nevetésből, nem tudták, hol hagyták el a vitát. Aztán nem is kezdték újra.
(Jókai : Egy magyar költő életéből.)

Az utolsó koczintás

Petőfi és Jókai ügy elhidegedtek egy közzétett czikk miatt, hogy egy álló esztendeig feléje se néztek egymásnak. Csak a Budavár bevétele örömünnepére adott  lakomán találkoztak újra. Sok felköszöntő elhangzott már, midőn Jókai poharat emelt.
„Éljenek azok, akik ezután fognak meghalni a hazáért! Éljenek örökké!"
Ekkor Petőfi oda fordult hozzá és azt monda:
— Köszönöm, hogy én értem is ittál!
S összekocczintotta vele a poharat. Ez a pohárkocczintás volt az utolsó hang közöttük.
(Jókai: Egy magyar költő életéből.)

2014. szeptember 14., vasárnap

Petőfi-adomák - 10 (bónusz, reszli)

A goromba tábornok

Bem 1849 tavaszán Petőfit, mint futárt, Kossuthhoz küldte hivatalos levelekkel. Megérkezvén Debreczenbe, jelentkezett Kossuthnál, aki szokása ellenére igen hidegen fogadta. Miután átadta neki Bemnek leveleit, megkérdezte a kormányzótól:
— Miként lesz szives kormányzó úr rendelkezni jövőm felől?
— Az nem tartozik reám, forduljon a hadügy minisztériumhoz, — felelte Kossuth.
Még mielőtt jelentkezett volna a hadügyminiszternél, már rendeletét vette, hogy jelenjék meg nála ; Petőfi meg is tette. Az ideiglenes hadügyminiszter, Klapka tábornok, még hidegebben fogadta.
— Ki tette közzé a Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében a „Honvéd" czimű lapban ?
— Én, — felelte Petőfi.
— S hogy merte azt tenni?
— Mert parancsom volt rá.
— S ki parancsolta?
— Bem tábornok.
— Az nem igaz.
— De igaz, miniszter úr, én nem szoktam hazudni sem önnek, sem senki másnak a világon.
— De mindenki azt állitja, hogy ön ezt a levelet magától közölte anélkül, hogy Bem tábornoktól parancsa lett volna rá.
— Tehetek én arról, amit az utczán fecsegnek?
— Debreczenben marad ön, míg e tárgyban a Bem tábornok válasza megérkezik.
— Szívesen itt maradnék ; de fontos dolgaim vannak Pesten, s holnap oda kell utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom.
— Az nem elég!
Hasonló modorban tovább beszélt Petőfivel Klapka egy óránál. E jelenet után nem volt Petőfinek sürgősebb dolga, mint lemondani rangjáról, mert nem akart tovább oly hadsereg tagja lenni, melynek minisztere nem ad hitelt egy tiszt becsületszavának.
Klapka elfogadta a lemondást.
(Petőfi levele Bemhez.)

Lelkiistneretes adós

1849-ben a hadjárat alatt Marosvásárhelyt beállít egyszer Petőfi Teleki Sándorhoz s azt mondja:
— Én neked adósod vagyok.
— És aztán?
— Eljöttem, hogy kifizessem tartozásomat.
— Tán ternót csináltál vagy aranybányát fedeztél fel, hogy annyi pénzed van? Nem szép kérkedni a gazdagsággal ! — tréfálkozott Teleki.
— Nem; az öreg úrtól (már t. i. Bemtől) gratifikácziót kaptam. 
— Használd te ezt okosabb dologra! Nekem, druszám, annyi most a pénzem, hogy nem tudok vele mit csmálni.
— Köszönöm, de ajándékot nem fogadok el még tőled sem! — monda Petőfi büszkén. Azzal letette az összeget az asztalra s elment.
(Teleki följegyzése.)

A költő jó szive

Petőfi felkölti Bemet
Egy napon Bem Kurcznak, aki hadsegéde volt, valami jelentést mondott tollba. Ezalatt Petőfi egy tábori széken ült gondolataiba merülve. Bem nem szerette, ha ilyenkor háborgatják. Félt, hogy valami csacska ember ellesi és dobra üti jelentéseit. Hanem most mégis megzavarták. Egy foglyot hoztak. A jelentést tevő káplár állásba vágta magát.
— Jelentem alássan, tábornok úr, hogy ezt a foglyot lopáson kapták a szászok.
— Ismét! Ki vádolja?
— A helység birája.
— Hol van ?
— Odakünn.
— Szólítsd be !
A tábornok kikérdeztette hadsegédével a gonosztevőt s szembesítette a vádlottal.
— Igaz, hogy ennek az embernek elloptad egy sajtját ?
— Nem tagadom.
— Tudod, hogy milyen büntetés terhe alatt van ez megtiltva?
— Tudom.
— Elég. Féljobb, indulj I
A szász atyafi kapott egy forintot a sajtjáért.
Kurcz hadsegédjének meghagyta Bem, hogy rögtönitél bíróságot hivjon össze; reggel a fogoly főbe fog lövetni.
Petőfi megilletődve hallgatta végig a történteket. Szerette volna az öreg úrnál közbevetni magát a szerencsétlen emberért, de látta, hogy Bem hangulata
most nem alkalmas erre. Talán még jobban fölingerli a vita s reggel helyett még ma főbe löveti. Ezért Petőfi szó nélkül távozott. Fölkereste azt
a szerencsétlent, aki érzéketlenül várta sorsát.
— Mit tettél, szerencsétlen? — szólitá meg Petőfi. — Egy hitvány sajtért feláldoztad életedet. Ittas voltál ?
— Nem. Hanem hát itt a szomszéd faluban lakik a feleségem és négy kis gyermekem. Félesztendeje nem láttam őket. Amint jöttünk, ácsorgó
asszonyoktól megtudtam, hogy feleségem beteg, gyermekeim éheznek, könyörületes emberek tartják őket egyik napról a másikra. Ez a hir elkeserített. Az első gondolatom az volt, hogy elhagyom a tábort s meglátogatom a beteg asszonyt ; de nem akartam, hogy szökevénynek tartsanak. Mikor beszállásoltak a faluba, a gazda akkor rakosgatta össze sajtjait. Kértem, hogy adjon belőlük egyet. Megtagadta; azt mondta, adott már a tábor számára eleget ingyen. Ha megfizetem, akkor ad ; de nem volt pénzem. Lefeküdtünk. Én álmatlanul virrasztottam, eszemben volt az a beteg asszony mindig. Láttam, hová zárja el a szász sajtjait. Fölkeltem, feltörtem a zárat s elloptam egy sajtot, az szent igaz, de nem magamnak. Egy asszonynak adtam át, aki reggel az én falumba készült. A szász reggel észrevette a hiányt s gyanúja rámesett. Az ellopott sajtot nem tudtam már visszavenni. Följelentett. Ennyiből áll az eset.
Petőfit meghatotta az eset. Bár jól tudta, hogy a tábornokot nehezen lehet könyörületre birni, mert jól tudta, hogy az öreg úr kérlelhetetlen azokkal szemben, akik megsértették a fegyelmet s minden rablást, legyen az bár a legcsekélyebb, halálbüntetéssel sújtott. Mindazáltal föltette magában, hogy szólani fog. Visszatért tehát a tábornok lakására. Éppen akkor lépett ki onnét az ügyeletes tiszt.
— Lehet az öreg úrral beszélni? 
— Nem lehet. Három nap óta nem aludt, most dőlt le pihenni s meghagyta, hogy csak rendkívüli hirre költsék fel.
Petőfi nem merte fölkelteni álmából a tábornokot. Külömben is gondolta magában, Bokor Andrást — igy hivták a szerencsétlent — csak korán reggel fogják kivégezni. Addig talán jön valami jó hir, ami az öreget jobb hangulatra tereli. 
Beállott az éj. Petőfi is nyugalomra tért. Másnap reggel megszakgatott dobpergés ébresztette föl. Ablaka alatt vitték az elitéltet a vesztőhelyre.
Elöl egy szakasz, hátul egy szakasz honvéd, az ügyeletes tiszt, meg a tábori pap.
Petőfi rémülten ugrott ki az ágyból, magára kapta ruháit s rohant Bemhez. Ott azt mondták, hogy még alszik, nem szabad fölkelteni. De Petőfi nem hallgatott rájuk, hanem berohant.
— Tábornok úr!
— Mi baj? Megtámadott az ellenség? — kérdezte a felriadt vezér.
— Nem, tábornok úr, azt a szerencsétlen embert viszik ki, aki azt a sajtot...
— Elég! Nem akarok többet hallani! — szólt Bem haragra lobbanva. — Elrémítő példát kell adni a hadseregnek. Nem akarok rablóbandát vezetni ! A rossz példa ragadósabb a pestisnél!
— Ez nem volt gonosz ember, becsületemmel állok jót érte.
— Már késő!
— Még nem!
— Jólvan, ha nem késő s jót áll érte, függesztesse fel az itélet végrehajtását.
Petőfi elrohant s futárt küldött a vesztőhelyre. Soha jobbkor nem érkezhetett volna meg. Bokor Andrást visszahozták. Petőfi visszasietett Bemhez s elmondta neki az elitélt vallomását.
— Mondja meg neki,ő rnagy úr, hogy egy óra múlva hagyja el táboromat s szemem elé ne kerüljön!
— Aranyat érő szive van, tábornok úr!— monda és elsietett, hogy megvigye Bokornak a a kegyelmet. Annak az elfásult embernek erre a hirre mind a két szeméből kicsordult a köny.
(K. Papp M. Itt is, ott is.)

A szerelem hatása

Annyira belebolondult egyszer Petőfi, midőn még a „Pesti Divatlap" segédszerkesztője volt, egy lengyel tánczosnőbe, hogy , aki azelőtt soha életében nem tánczolt, esetlenül ugrálni kezdett főnöke, Vahot Imre előtt, akit, mint ismert kitűnő tánczost, némi szégyenkező aggodalommal és titkolódzással felszólított, hogy tanítsa meg őt tánczolni. Vahot azonban nem teljesítette kívánságát, hanem szemtől-szembe kinevette a szerelmes poétát.
(Vahot Imre följegyzése.)

Különcz viselet

Egy szép napon Petőfi bizalmas arczczal lépett főnöke, Vahot Imre elé s szokatlan nyájas hangon így szólt hozzá:
— Nagy kedvem volna tetőtől talpig magyar ruhában járni, éppen ugy, mint egykor Csokonai; de nincs pénzem. Ha ön jót állana értem ....
— Jöjjön hát velem Tóth Gáspárhoz! — monda Vahot s vitte őt a szabóhoz.
Mikor elkészült ruhája, — rövid prémes dolmány, sujtásos mellény és nadrág, meg kunsági kis kucsma, — örömtől sugárzó arczczal lépett be főnökéhez, összeütötte sarkantyúját s meőren szemébe nézett, mintha mondani akarná: — Jól van-e így?
Vahot főnöki tekintéllyel szó nélkül megveregette vállát, mire kirohant s új jelmezében egész napon át járt-kelt Pest utczáin, mintha csak kihivó daczczal fitogtatni akarta volna, hogy ruhára nézve az egyetlen magyar a fővárosban. S habár némelyek eszelősnek, mások Peleskei nótáriusnak csúfolták, nem sokat törődött vele, hanem csaknem egy évig járt ebben a nemzeti viseletben.
(Vahot Imre feljegyzése)

2014. szeptember 6., szombat

Petőfi-adomák - 9 (fogytán a bónusz)

Petőfi mint keresztapa

Petőfi és Jókai egyik közös barátja feleségének fia született, akinek keresztapául meghitták a két poétát.  A keresztelő napján meg is jelentek a megszaporodott családnál s elmentek a gyerekkel meg a bábával a templomba. A keresztelő pap oda szólította őket a keresztelő medenczéhez. Csak akkor szeppent meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy vegye kezébe a felavatandó ifjú honpolgárt. Ezt még nem próbálta soha. Illett a kezébe a pólyás csecsemő rettenetes képen. Amellett szepegett szörnyen, hátha sirni kezd a baba, vagy pedig eltalálja ejteni. Aztán feiszólitották, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, mondjon el a gyermekért egy Miatyánkot. Azt elimádkozta szépen. Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerinti három kérdést intézte a csecsemőhöz:
— Ellent mondasz-e a Sátánnak és az incselkedéseinek?
A bába meglökte Petőfit, hogy feleljen rá. Csak „igen-t" kellett rá mondania. E helyett azt felelte :
— Nem.
— Dehogy nem! — suttogja a bába, megrántva a kabátját.
— Igen, igen ! — sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni tévedését s oly zavarba jött e miatt, hogy saját nevét is alig tudta azután megmondani a papnak.
— De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek? — kérdezte tőle Jókai, amint hazafelé igyekeztek.
— Tudod, — felelte Petőfi. — én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van szó s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle kollizióba jönni.
De nem is hitta azután Petőfit senki többé komának, ha jóbarátságban akart maradni vele.
(Jókai, Tarka Élet.)

Debreczen és a költők

Zilahy Károly anyja egy izben találkozott Petőfivel egy fűszeres boltban. Megszólította s minthogy fia születésére irt örömdala éppen akkor jelent meg az „Alföldi Hirlap"-ban, tudakolta:
— Hogy van a kis költő?
Petőfi, aki különben a megszólítást igen barátságosan fogadta, egész nyersen viszonzá:
— Debreczenben nem születnek költők.
— Hogyne! Hát Csokonai ?
Petőfi megakadt, s csak némi szünet után felelt:
— Az, az egy kivétel!
(Zilahy, Petőfi élete.)

A német színház

A negyvenes évek végén történt, hogy midőn Pesten a német szinház és a redout leégett, egy barátja Petőfihez futott s ijedten szólott hozzá:
— Kelj föl, Sándor, ég a német szinház!
Petőfi azonban nyugodtan a másik oldalára fordult, mondván:
— Édes barátom, sorsát senki ki nem kerülheti. Német színházat azért építenék, hogy elégjen; esernyőt azért veszünk, hogy ellopják. Ez a rendeltetés dolga!
Azzal nyugodtan tovább aludt.

Mit csinál?

Egy nyugalmazott tiszttartó Debreczenben hallván, hogy Petőfi esténkínt a „Biká"-ba jár bíllíárdozní, egyszer elment, hogy találkozzék vele. Midőn haza jött, rokonai elébe futottak:
— No, mit csinál Petőfi? Mit beszélt? Kivel van?
Az öreg tiszttartó csak dünnyögött:
— Ej, csúf ember az! A kakas csipje meg! Ott billiárdozik, aztán ha vészit, hát káromkodik, mint a veszekedett mennykő.

Nem nekik készült a Talpra magyar

A forradalom alatt Petőfi rövid időre Kolozsvárt is megfordult. Itt, amint egy honvédtiszttel sétált az utczán, egy korcsmából éppen akkor dobtak ki egy kopott németet, midőn Petőfi a kapu előtt haladt el. Estében a német majd leverte lábáról a költőt, mialatt a korcsmából iszonyú borízű hangon ordítozták : „Talpra magyar, hí a haza!"
— Hallod, Sándor? — fordul hozzá a honvédtiszt.
— Hallom, hallom ; de nem örvendek neki. Nem részeg emberek számára irtam.
— Barátom, olyan időket élünk, amikor az ifjúság könnyen lelkesedik, — vélte a kisérő.
— Hiszen szép dolog az a lelkesedés, — felelte Petőfi, — de nem négykézláb!

A költő helye

Petőfi neje föllábbadozását Debreczenben várta meg. Ott maradt január elsejéig. Ekkor Erdélybe indult zászlóaljához.
— Ha elesem, — monda, — Vörösmarty megígérte, hogy fiamnak atyja lesz. Nőm pedig nem fog engem túlélni. 
Medgyesen Lisznyai Kálmánnal találkozott, aki a Mátyás-huszároknál szolgált. Kitörő örömmel borult Petőfi nyakába. Sirva csókolta össze-vissza. Utóbb hévvel fakadt ki:
— Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét, is koczkára tettek ?
Alig tudta őt Petőfi lecsendesíteni.
— Hagyd el, Kálmán, itt van most az én helyem. Itt kell most babért aratni mindnyájunknak, s meglásd, az én pegazusom az ágyuk zenéje között csak uj tüzet nyerend.

Petőfi Vizaknán

A vízaknai csata előtt egy szombat este Petőfi Bethlen Gergely és Zsurmay társaságában Csutak Kálmánhoz ment, akihez igy szólott Petőfi:
— Bajtárs Kálmán ! Ma este itt nálad lesz a vacsora. Hivd be Andrást (igy hivták Csutak szolgáját, aki jól értett a főzéshez), hadd teremtsem össze, ha jó paprikást nem csinál. Bizony csak furcsa ház ez, ahol még hírmondója sincs a vászoncselédnek!
De nem sokára megjöttek Czecz és Pereczy s aztán elkezdtek kártyázni. Éjfél után Csutak két huszár kíséretében őrjáratra indult. De csakhamar visszatért lóhalálában:
— Fiuk, talpra! Nyakunkon az ellenség! — kiáltá Csutak.
Pár percz múlva a fővezér körül állott a mulató társaság s nyugodtan és elszántan hallgatta Bem rendeleteit.