Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (5)

Jonathan Whicher tragédiája / IV.

CUFF ŐRMESTER BEAVATKOZIK

Collins

1868-ban William Wilkie Collins (balra) közzétette bűnügyi regényét, a Holdgyémántot. A roadi gyermekgyilkosság és felderítésének tragédiája adta az ötletet a könyvhöz. Cuff őrmester, a regényhős alakjához Jonathan Whicher személye szolgált mintául, sikere és tragédiája tekintetében egyaránt.
Igaz, a Holdgyémántban nem gyermekgyilkosságról van szó. Egy bizonyos Miss Rachel Verinder születésnapjára értékes indiai gyémántot kap ajándékba. Ékszeres dobozába teszi, ám másnap reggel hűlt helye van a holdgyémántnak. Seegrave felügyelő a frizinghalli helyi rendőrségtől mindkét beosztottjával végigkutattatja a házat, „többé-kevésbé felbolygatja az egész női személyzetet”, míg a meglopott uraságok úgy nem döntenek, hogy Londonba táviratoznak, mert „Seegrave felügyelőénél okosabb koponyára van szükségük”. A rendőrség elnöke segít „megtalálni a megfelelő embert”.
„Konflis vitte őt a pályaudvarról Lady Verinder házába – olvashatjuk a regényben. A kocsiból egy deresedő hajú, már idősebb úr szállt ki, olyan szánalmasan sovány, hogy az ember azt hihette, a bordáin szemernyi hús sincsen. Arcvonásai pengeélesek voltak, bőre sárga és száraz, mint egy hervadt őszi levél. Hosszú, vékony ujjai úgy görbültek, mint a karmok. Amikor ránézett valakire acélkemény, világosszürke szemével, az azt hitte, többet akar hallani tőle, mint amennyiről saját magának tudomása van. Az ember lelkészt gyanítana benne vagy temetkezési vállalkozót... vagy bármi mást, csak azt nem, ami tényleg volt.”
Igy mutatta be Collins a „nagy Cuffot”, noha csak őrmesteri rangban, de már legendával körülszőtten. „Ha a róla szóló történeteknek csak a fele igaz, nincs még egy ember Angliában, aki ilyen mesterien oldja meg a legnehezebb problémákat is, mint ő.”

Ezzel William W. Collins megalkotott egy típust, ami újra meg újra felbukkan az angol bűnügyi irodalomban. Még Edgar Wallace is ezt a sablont használta. Regényalkotásainak egyik hőse, Elk, félreismerhetetlenül magán viseli a „nagy Cuff" egyes vonásait. A kedvezőtlen körülmények miatt ő sem vitte többre az őrmesterségnél, és Elk megjelenése is hasonlít Cufféhoz: „Az egész világon nem volt még egy nyomozó, aki Elknél kevésbé hasonlított volna rendőrtisztre. Magas volt, kissé görbe testtartása csak fokozta a szánalmas benyomást. Úgy tűnt, hogy ruhadarabjait nem rá szabták, és inkább lötyögtek rajta, semmint öltöztették volna... Elk hullaszínű arca rendületlenül a legsötétebb komorság kifejezését hordta."
A fenti álarc mögé rejtett világos és éber értelem, az ilyen módon álcázott ama képesség, hogy a legkuszább helyzetekben is mindig a helyes nyomon induljon el, lényeges alapeleme volt e regénybeli nyomozók sikereinek. A törvénysértők eszén a jelentéktelennek tűnő, külsőleg korlátolt benyomást keltő bűnüldözők jártak túl. Ez a felszínen zajló játék a feszültség iránti szükségletet ugyan kielégítette, ám a társadalmi háttérben rejlő okok megvilágítása elmaradt. Amikor Richárd Cuff őrmester megérkezik a Verinder házba, ott ugyanolyan körülményeket talál, mint Jonathan Whicher a Road Hill House-ban. Eltűnt egy hálóing, amely nem vérrel, hanem festékkel van szennyezve. „Ezt a ruhadarabot — mondja Cuff — meg kell találni, addig nem jutunk tovább. Ha megvan a szennyezett ruhadarab, akkor talán a gyémántot is megtaláljuk." Cuffnak nagy választék áll rendelkezésre gyanúsítottakból. Egy indiai vándorcirkusz — ezúttal nem cigánykaraván — vonult át a falun, de valamennyien bizonyítani tudják ártatlanságukat. Miss Rachel Verinder megtagadja a vallomást. Cuff gyanúja ezután a cselédlány, Rosanna ellen fordul. Ő a tengerparton, a hullámverés dörgésében öngyilkos lesz. A nyom hamis volt, Cuff felsült. Kegyvesztetté lesz Lady Verindernél.
Az őrmestert elbocsátják és ő eltűnik a színtérről. Nyugdíjaztatása elhatározott dolog. Richard Cuff egyetlen szenvedélyének él: rózsát nevel. A regény utolsó fejezetében alakja ismét felbukkan, s ezzel megjelenik a londoni bűnügyi rendőrségnél ekkortájt használatossá vált neve: „A londoni Scotland Yard titkosrendőrség őrmestere."
Egy orvos időközben rábizonyította Rachel Verinder morfinista jegyesére, hogy a holdgyémántot alvó állapotban magához vette. Noha Cuff az esetet nem oldotta meg, második fellépése óta azonban hírnevének fénye ragyogóbb, mint az első, sikertelen akcióinál. És ez a dicsőség nyomot hagyott: a Scotland Yard nevét övező dicsfény sokkal tündöklőbb, mint addig.

Jelenet a Holdgyémánt c. filmből
Dorothy Leigh Sayers, a „modern angol detektívregények koronázatlan királynője", egyszer az angol irodalom első és ugyanakkor legjobb detektívregényének nevezte Collins Holdgyémántját. Collins kétségkívül nagy mestere volt a bonyolult és titokzatos összefüggések és elképesztő megoldások szerkesztésének, de a ..legjobb angol detektívregény" kitüntetés odaítélését illetően az olvasók véleménye meg fog oszlani. Hiszen tagadhatatlan, hogy Collins a Road Hill House-ban történt gyilkosság esetét, éppen annak kritikus tanulságait elhalványította. Whichers felügyelő kudarcának voltaképpeni oka a Scotland Yard ellen táplált általános bizalmatlanság volt. Collinsnál ebből semmi nem maradt meg, csak Cuff őrmester fölmentése, akinek elismerik becsületességét és bölcsességét", és akit csak „az eset különleges körülményei vezettek tragikusan tévútra". A Scotland Yard ugyanakkor kifogástalan rendőrségi szervezet, és Collins Holdgyémántja ott áll a dicsőség ama irodalmi oszlopcsarnokának elején, amelyből a londoni bűnügyi rendőrség mítosza keletkezett.

BUCKETT FELÜGYELŐ AZ ORRÁT DÖRGÖLI

Ami azt illeti, a Holdgyémánt nem az első angol detektívregény. Már tizennyolc évvel a megjelenése előtt a Scotland Yard egyik detektívfelügyelője egy másik bűnügyi történet középpontjában állt. „Buckett vagyok, a nyomozóktól. Nyomozótiszt vagyok" — így mutatkozik be. Alacsony termetű, erőteljes felépítésű, megfontolt ember benyomását keltő, feketébe öltözött, eleven szemű, középkorú férfi. Párnás mutatóujjával szokott tanácskozni, és ha megdörgöli vele az orrát, szimata megerősödik. Buckett felügyelő hangtalanul megjelenik, egyszer a tetőn ül és egy ablakot figyel, máskor öreg orvosnak álcázza magát.
Aztán eldördül egy lövés. A gazdag ügyvéd, Mr. Tulkinghorii szívét átütötte egy golyó. Arccal a padlón fekszik egész éjjel. Buckett felügyelő megjelenik. Szép ügy. Először hamis nyomon járva tartóztat le valakit. Ám Buckett ravasz. Hamarosan a pennyket csörgeti a zsebében, amikor Mr. Tulkinghorn gyilkosával, Mademoiselle Hortense-szel találkozik. Napok óta tudja már, hogy Hortense kisasszony adta le a halálos lövést. Biztos a száz font jutalom elnyerésében, örvendezik, és már csak az utolsó bizonyítékokat gyűjti össze. Charles Dickens, Buckett felügyelő alakjában megalkotta az első angol regénybeli nyomozót. Az örökösök című műve 1850-ben jelent meg. A Jarndyce család iszonyúan bonyolult örökösödési ügyébe bele van szőve egy gyilkosság. Buckett felügyelő ellenállhatatlan biztonsággal deríti fel az ügyet, és ezzel példaképet állít számos későbbi Scotland Yard-regény szerzője elé.

Buckett alakját azonban nem Charles Dickens találta ki. Volt egy eleven előképe: barátja, Field felügyelő a Yard nyomozóosztályáről. Az írót jó kapcsolatok fűzték ehhez az osztályhoz. Röviddel az örökösök megjelenése után a Yard nyomozói meglátogatták a szerzőt teaidőben az általa kiadott folyóirat, a Household Word szerkesztőségében. Dickens erről cikksorozatban számol be. A bevezetésben a bizalmatlanság ellen emel szót, amelyet mindenfelé táplálnak a nyomozók iránt: „Valamennyien fölöttébb rendesnek látszanak, jó magaviseletűek, és szokatlanul okosak. Ha az ember beszél velük, éles megfigyelőképességről és gyors felfogásról tesznek tanúbizonyságot; látásuk éles, és ha beszélnek valakivel, egyenesen a szemébe tudnak nézni, és néznek is."
Miután ilyeténképp bemutatta a jó modorú és becsületes tekintetű urakat, Dickens képet ad a tudományukról: „A nyomozóknak olykor olyan rablótámadásokat kell kivizsgálniuk, amelyeket látszólag úgy hajtottak végre, hogy az épeszű megfigyelőnek kételkednie kell benne, vajon az emberi szellem képes lehet-e megtalálni a bűnözőt. Hiszen semmiféle nyomot nem hagyott maga után, és minden támpont semmivé foszlik. A nyomozót azonban tapasztalata olyan ösvényekre irányítja, amelyek más tekintetek számára tökéletesen láthatatlanok."
Dickens nem marad meg az általánosságok világában. Továbbmegy: elbeszéli, miképpen bizonyították rá tettét egy szállodai tolvajra. A vizsgálattal megbízott nyomozó, aki magát azzal tüntette ki, hogy „viselkedése bizonyos tartózkodó elmerültséget mutatott, mintha bonyolult számtani feladatok megoldásával volna elfoglalva", mindössze egyetlen támponttal rendelkezett — egy inggombbal. A gomb elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megtalálják a tettest. Az illető nyomozót Jonathan Whichernek hívták.
Charles Dickens még számos cikket írt a londoni rendőrségről. Népszerűsítette a nyomozó fogalmát. De a Scotland Yarddal szembeni bizalmatlanság okait még ő sem vizsgálta.
A Road Hill House-i gyermekgyilkosság esetében, mint láttuk, ez a bizalmatlanság nem bizonyult indokoltnak. Ám három esztendő múlva két másik eset azt igazolta, hogy az angoloknak nagyon is jó okai voltak a rendőrséggel és az igazságszolgáltatással szembeni gyanakvásra. Az első esetben az orvosi szakvéleményekkel történő manipulálás mentette meg egy polgári körökből való gyilkos életét. Hozzátartozói és barátai bebizonyították, hogy pénzzel minden megvásárolható, a szakvéleményezők szolgálatkészsége, de még egy miniszter jóindulata is.
Noha az eset nem a Scotland Yard illetékességébe eső területen történt, ugyanúgy okául szolgált a londoniak nyugtalanságanak és tiltakozásának, mint a második, amikor a Yard meggondolatlansága miatt egy munkás az igazságszolgáltatás áldozata lett. (…)

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

(Folytatjuk)

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (4)

Jonathan Whicher tragédiája / III.

A Yard autói 1928-ban

Július 27-re volt kitűzve a vizsgálati fogság fenntartásáról vagy megszüntetéséről határozó ülés. Már órákkal a tárgyalás megnyitása előtt izgatott tömeg gyűlt össze a Temperance Hall előtt. Nagy hullámokat kavart a Scotland Yard nyomozóinak eljárása miatti felháborodás. Senki sem hitte bűnösnek Constance Kentet. Az a hagyományokon alapuló vélekedés, hogy egy jó házból való tizenhat esztendős fiatal lány nem lehet gyilkos, a gyanú minden mozzanatánál erősebb volt. És a gyilkosság vádját Road lakossága számára még hihetetlenebb színben tüntette fel, hogy éppen az országszerte gyűlölt londoni rendőrség két képviselője az, aki szembeszállt a hagyományos vélekedéssel.

A községi elöljáróság előtt a tárgyalás feszült légkörben kezdődött. Samuel Kent, a vádlott atyja, a legjobb ügyvédet hozatta el Bristolból. Mr. Edlint a grófságban kiváló szónokként, és minden hájjal megkent védőügyvédként ismerték. Egy kézen meg lehetett számolni azokat a pereket, amelyekben megbízóit bűnösnek nyilvánították.

Mr. Clark, a magisztrátusi ügyész Mr. Edlinnek szöges ellentéte, alacsony termetű, félénk, nehézkes ember volt, aki saját vélemény híján mindig is azon fáradozott, hogy soha sehol ne keltsen feltűnést. Monoton és bátortalan hangon, gépiesen darálta le Whicher nyomozásának eredményeit. Olykor-olykor aggályos pillantást vetett az elöljárókra, időnként hebegett, egész mondatokat kihagyott a beszédből, és így már eleve a vád tökéletes leértékelését mozdította elő.

A Whicher által állított tanúk sorra megváltoztatták a vallomásukat. Senki nem akart szembekerülni egy befolyásos kormánytisztviselővel, aki hitt lánya ártatlanságában. AConstance Kentre nézve terhelő tanúvallomások ezenkívül a magisztrátus ama megdönthetetlen nézete ellen irányultak volna, hogy valaki, aki az ő társadalmi rétegükhöz tartozik, nem követhet el gyilkosságot. A tanúk közül senki nem vette a bátorságot, hogy a helyi hatalmi szerv ellen foglaljon állást. És végül a roadi konstáblerek gondoskodtak a megfelelő hangulatkeltésről, hogy elkendőzzék saját tehetetlenségüket: az egész lakosság semmi mást nem látott a londoni rendőrnyomozókban, mint besúgókat és alattomos feljelentőket.

A Lion's Inn gazdasszonya, akinek kijelentései egyáltalán nyomra vezették Whichert, megtagadta a vallomástételt. Constance Kent osztálytársnője, Helen Moody, aki napokkal azelőtt olyan nyíltnak mutatkozott Williamson előtt, most óvatosabban fogalmazott. – Azt hiszem – mondta –, Constance csak ritkán civakodott öccsével, akkor is tréfából. Különben is, azt hiszem, tévedtem.

Fowley főfelügyelő tagadta, hogy valaha is látott volna egy véres hálóinget. Igy azután Mr. Edlin jó lelkiismerettel követelhetett védőbeszédében felmentő ítéletet.

– Az ártatlan leányka elleni egész vád összeomlott. Whicher felügyelő megfontolatlan gyanúja csak és kizárólag egy hálóingen alapul, amely valahol a mosodában eltűnt. Egyetlen tanú sem bizonyította azt a szégyentelen állítást, hogy ezt a hálóinget a Road Hill Huuse konyhájában a kemencében rejtették volna el.

A hallgatóság tomboló tetszéssel nyugtázta ezeket a szavakat. Senki nem tudta megfigyelni, hogy mi volt Constance Kent reagálása. Fekete ruháját arcfátyollal egészítette ki, amit az egész tárgyalás alatt egyszer sem emelt fel. Az elnök kérdésére röviden csak ennyit válaszol: – Ártatlan vagyok, uram.

Az elnök berekesztette a tárgyalást.

– Miss Constance Kent haladéktalanul visszanyeri szabadságát.

Jonathan Whicher számára az ítélet élete legnagyobb csalódása volt. Amikor Williamsonnal kilépett a Temperance Hall kapuján, százak várakoztak az épület előtt. Valahonnan felhangzott a kiáltás:

– Kergessétek el a besúgókat!

A két nyomozó épp hogy csak be tudott ülni a kocsijába, mielőtt még elszabadult volna a pokol. Az előbb csak elszórtan felharsanó kiáltások orkánná dagadtak. Amikor a kocsi elindult és befordult a trowbridge-i útra, kőzápor zuhogott a járműre.

Az újságok nagyon is szívesen fogadták a tárgyalás ilyetén való kimenetelét. Hiszen az a ritka alkalom adatott meg nekik, hogy visszhangozhatták a nép hangját, megnyithatták hasábjaikat a Scotland Yard elleni általános bizalmatlanságnak és rossz érzéseknek.

A Daily News 1860. július 28-án felháborodását a következő szavakba öntötte:

„Whicher felügyelő eljárása példátlan. Egy jól nevelt, ártatlan leányka elleni váddal lelepleződött ennek az embernek az elvetemült könnyelműsége, és ezzel a nyomozóosztály felkészületlensége is. Csaknem perverznek nevezhető szellemi beállítottság kell ahhoz, hogy egy olyan gyereket, mint Constance Kent, egyáltalán kapcsolatba hozzanak egy ilyen aljas bűnténnyel, amint ez a Road Hill House-ban történt. Ha London nem tisztítja meg könyörtelenül az ilyen elemektől rendőrségét, és a nyomozóosztályt nem veti alá a legerélyesebb ellenőrzésnek, akkor bizonyos, hogy újra elveszíti azt a csekély bizalmat is, amit az utóbbi években és évtizedekben kölcsönöztek neki."

Más lapok azonos húrokat pengettek. Az Advertiser így írt:

„Követeljük, hogy az olyan meggondolatlan, brutális és tehetségtelen emberek, mint Whicher felügyelő, soha ne nyúlhassanak az angol emberek szabadságához."

A Times pedig így lépett fel:

„Követeljük Whicher felügyelő azonnali menesztését... Mr. Whicher lelkiismeretlenül lábbal tiporta a jogot és a szabadságot."

Vizsgálati gépkocsi a Yard állományában

A mesterségesen felkorbácsolt vihar meghozta a sikert. Jonathan Whichert feláldozták. Ezzel a Scotland Yard elleni általános bizalmatlanság szamára megnyitottak egy szelepet. A rendőrség elnöke, Sir Richard Mayne habozás nélkül elbocsátotta a Yard legtehetségesebb nyomozóját, csak azért, hogy saját pozícióját megtarthassa. 1860. július 29-én az egyik londoni reggeli lap jelentette:

„Whicher felügyelőt azonnali hatállyal elbocsátották a Metropolitan Police kötelékéből. – Mr. Whicher a Road Hill House-i gyilkossági ügy vizsgálata során kontár módon túlkapásokat követett el, és ezért Sir Richárd Mayne még tegnap este elrendelte Whicher azonnali elbocsátását. Jonathan Whicher kezdettől tagja volt a Scotland Yard sok vitát megért nyomozóosztályának, és a legtehetségesebb alkalmazottnak tartották. Ez a minősítés nyilvánvalóan tévedésen alapul. Egy ártatlan leányka őrizetbe vétele olyan szégyenfolt, amely nemcsak erre az emberre tapad, hanem a rendőrségnek arra az osztályáfa is, amely igénybe vette szolgálatait."

A Kent család később elköltözött a Road Hill House-ból, először Weston Super Mare-be, azután Walesbe. Constance-ot egy zárdaiskolába küldték Franciaországba. A lány három évig maradt ott, aztán 1863-ban visszatért Angliába, ahol ápolónőként helyezkedett el Londonban. Jelenléte nem keltett feltűnést, egészen 1864. áprilisáig.

A Times erről a következőképpen számolt be: 

„Tegnap, április 25-én, a londoni Bow Street rendőrbíróságának vezetője, Sir Thomas Henry előtt megjelent a húszesztendős Constance Emilie Kent, aki ez idő szerint betegápolónő a St. Mary Con-ventben, Mrs. Caroline Anne Greane-nek és az említett Convent alapítójának és lelki gondozójának, Arthur Douglas Wagner tiszteletesnek a kíséretében. Az ápolónő átnyújtott Sir Thomas Henrynek egy saját kezűleg írt fogalmazványt, amely a következőképpen szól: Én, Constance Emilie Kent, az 1860. június 29-re virradó éjjel egyedül és bárkinek a segítsége nélkül awiltshire-i Road Hill House-ban megöltem Savile Kentet. Az elkövetés előtt senki nem tudott a szándékomról. Az elkövetésben és a nyomok eltüntetésében senki nem segített." – Odahívták Williamson felügyelőt a Scotland Yardról és Durlin őrmestert, hogy Constance Kentet azonnal őrizetbe vegyék és – miután a bűntényt Wiltshire-ben követték el – Trowbridge-be kísérjék. Bizonyára emlékeznek még rá olvasóink, hogy 1860-ban a Road Hill House-ban Mr. Sámuel Kent három és fél esztendős fiát gyilkosság áldozataként egy reggel holtan találták."

Gúnyrajz a Yardról - mindhárom  kép
a londoni rendőrműzeumból

Az esküdtszéki tárgyalást 1864. július 21-re tűzték ki Wiltshire grófság fővárosában, Salisburyben. A bíróság még mindig kételkedett Constance Kent bűnösségében, és a lány védőügyvédje, Mr. Coleridge, egy egész éjszakát töltött azzal, hogy kidolgozza hosszú védőbeszédét. De a beszéd elhangzására nem került sor.

Constance Kent bűnösnek vallotta magát abban, hogy előre megfontolt szándékkal megölte fivérét.

– Védelmemre – fűzte hozzá – semmit nem tudok felhozni.

Figyelembe véve életkorát a tett elkövetésekor, az ítélet életfogytiglani börtön volt. 1885-ben Constance Kentet időkedvezménnyel szabadon bocsátották. Negyvenegy éves volt akkor, de hatvanegynek látszott. Életének következő, és minden bizonnyal utolsó állomása Kanada volt. További sorsa ismeretlen.

Constance Kent beismerő vallomása ellenére Whicher felügyelőt nem helyezték vissza állásába. Ő 1860-ban csak sakkfigura volt egy játékban, és később már nem emlékeztek minden figurára, amely egy sakkjátszmában áldozatul esett. De ami hivatalosan nem történt meg, azt elvégezte valaki. Constance Kent büntetésének első éveit töltötte, amikor egy ember elhatározta, hogy irodalmi emléket állít Jonathan Whichernek.

(Folytatjuk)

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (3)

Jonathan Whicher tragédiája / II.

Constance

...Röviddel Constance Kent születése után a Road Hill House-ban felfogadták pesztonkának Marry Pratfot. Mr. Kentre mély benyomást tett a lány vonzó megjelenése, és nem tartott soká, hogy a ház ura éjszakáit gyakrabban töltse Miss Pratt szobájában, mint a felesége mellett, aki Constance születése óta betegeskedett. Nemsokára rá Mrs. Kent meghalt. Egy év múlva a gyászoló özvegy házasságot kötött Marry Prattel.

A tizennyolc éves Edward szemrehányásokkal illette atyját, mire kiutasították a házból, és a fiú az Egyesült Államokba ment. Amikor Constance hétéves lett, házitanítót fogadtak mellé. A mostani Mrs. Kent keményen kézben tartotta a házat. Ha Constance tollbamondáskor csak egy szót is hibásan írt le, mostohaanyja megbüntette. A verésen kívül Mrs. Kent akár az étkezésmegvonást is megfelelő eszköznek tartotta arra, hogy a gyermek helyesírását javítsa. Ugyanilyen bánásmódban volt része Williamnek, a lány alig idősebb fivérének is.

A két gyermek tudomást szerzett Edward bátyjuk létezéséről, aki még mindig az Egyesült Államokban élt, és egy nap eltűntek a Road Hill House-ból. Mindössze tíz mérföldet tettek meg, amikor Bath-ban a konstáblerek elfogták őket, Szertefoszlott az álmuk, hogy eljussanak Amerikába. Constance-nak ezután egy bentlakó iskolába kellett tanulnia Beckingtonban, és több mint másfél évig nem volt szabad hazajönnie. William Kentet egy nevelőotthonban helyezték el. Később Constance engedélyt kapott, hogy a vakációt Roadban tölthesse. A kislány látta, hogy milyen féltő gondoskodással veszik körül odahaza időközben született féltestvéreit, és látta azt is, hogy a szülők kivált a kis Savile-t halmozták el szeretetük jeleivel, inkább, mint a valamivel idősebb Francist. Constance számára a vakáció napjai örömtelenül teltek. Jelenlétét olyan elkerülhetetlen rossznak tekintették, amit ha tetszik, ha nem, el kellett fogadniuk.

Abban az évben az iskolai szünet három héttel a gyilkosság előtt kezdődött, és az első, amit Constance megérkezésekor megtudott, az volt, hogy Amerikában meghalt a bátyja, Edward, akit ugyan személyesen nem ismert, de aki iránt mindig is rajongó vonzalmat érzeti. Constance napokig rótta egymagában, gondolataiba merülten a Road körüli sétautakat. Azután a szomszédok megfigyelték, hogy a lány szinte megszakítás nélkül féltestvérével, Savile-lel volt együtt; játszott vele, ugrándoztak, futkároztak, és szemmel láthatóan ugyanolyan szívélyességgel bánt vele, mint amihez agyerek a szüleitől volt szokva.

Whicher felügyelő ezután Crowley tiszteletessel, Trowbridge polgármesterével tárgyalt. A nyomozó kérdésére, hogy a Road Hill House-ban körülnézhessen, a hivatalnok merev elutasítással válaszolt, órákig tartó hercehurca után végül beleegyezését adta. A Londonból való rendőrtiszt Fowley főfelügyelő társaságában megtekinthette a helyszínt.

A Road Hill House-ban Fowley nagyon elcsodálkozott a felügyelő viselkedésén.

– Hogyan lehet ily módon kideríteni egy gyilkosságot? – kérdezte, amikor látta, hogy Whicher minden lépcsőfokot behatóan tanulmányoz.

– Ha a nyom helyes – felelte Whicher –, egyre újabb és újabb felismerésekhez vezet. Ha hibás, egy-kettőre semmivé válik. Ez a lépcső azonban valóban új felismeréseknek tár kaput.

A nyomozó folytatta vizsgálatait. Megállapította, hogy az ember eljuthat a földszintre anélkül, hogy a lépcső nyikorogna. Ehhez csak a lépcső jobb oldalát kellett igénybe venni. Ezután Whicher Constance Kent szobáját kereste fel.

– Semmiről sem tudok – felelte a lány a nyomozó kérdésére. – Csütörtökön kilenckor aludni mentem és semmit sem hallottam.

– Egyedül alszik ebben a szobában? – kérdezte Whicher.

– Igen.

– Akkor éjszaka is egyedül volt, amikor a testvére meghalt?

– Minden éjszaka egyedül vagyok.

– Szabad megtekintenem a fehérneműjét?

A ház ura, Samuel Kent mindig a leggondosabban ügyelt a rendre. Minden szekrényben jegyzéknek kellett lennie a benne őrzött tárgyakról. Whicher kézbe vette Constance szekrényéből a fehérneműjegyzéket.

– Hol van a három hálóinge?

— Már csak kettő van. Egy ingem a legutóbbi mosásnál elveszett. A tizenhat éves Constance a kikérdezés alatt határozott egyéniség benyomását keltette. Sőt, korához képest nagyon is öntudatosnak tűnt. A felügyelő Fowley társaságában visszatért Trowbridge-be. Már sötét volt, amikor a városba érkeztek.

„Dolly" Williamson arra használta fel a napot, hogy a beckingtoni iskolában tudakozódjék. Az igazgató arról számolt be neki, hogy Constance Kent értelmes, de ugyanakkor kissé dacos és ingerlékeny növendék. Egy ízben az egyik tanára megintette, amit nagyon sérelmesnek érzett, és sértett büszkesége egyhamar gyűlöletbe, sőt bosszúvágyba csapott át. Aznap a pincében kinyitott egy gázcsapot, azért, hogy – miként később mondta – „az egész miskulanciát a levegőbe röpítse". Szerencsére a nyitott csapot időben felfedezték. A Constance elleni további lépésekről csak az apja társadalmi állására való tekintettel álltak el.

Williamson megtudta, hogy Constance két osztálytársa Beckingtonban tölti a vakációt. Noha Helen Moody és Louisa Haverhill nem állt közeli barátságban Constance-szal, de a szünidő után a lány mindig elpanaszolta nekik bánatát. Boldog volt, valahányszor a roadi napok véget értek. Szüleiről, kivált mostohaanyjáról Constance nemcsak elítélően, hanem egyenesen gyűlölködve nyilatkozott. És minden baj forrását testvérében, Savile-ban látta, aki szülei osztatlan gondoskodását élvezte. „Ez a fattyú – mondta Constance – valahányszor leül az étkezőasztalhoz, a szülei előmelegítik a széket. A legtöbb étkezés idejét is ő határozza meg. Ha Savile éhes, mostohaanyámnak éppen az a megfelelő időpont rá, hogy az egész családot asztalhoz szólítsa. Nekem azonban előírják, hogy este hány órakor menjek aludni. És ha levelet kapok, az első, aki elolvassa, a mostohaanyám. Ha nem tetszik neki valami benne, egyszerűen a tűzbe veti." Amikor Williamson beszámolt nyomozásáról, Whicher egy percig hallgatott.

– Holnap reggel – szólalt meg azután – indítványozni fogom a letartóztatási parancsot. Letartóztatom Constance Kentet, aki előre megfontolt szándékkal megölte mostohatestvérét, Savile-t.

Samuel Kent kormányfelügyelő leányának, Constance Kentnek a letartóztatása nagy szenzáció volt. Egy tizenhat éves lány, mint gyilkos! Ilyen még nem volt.

A póruljárt detektiv

1860. július 21-én a Times így írt: .Amikor Whicher felügyelő Constance Kentet kivezette a házból, hogy beültesse a kocsijába, a várakozók tömegében nagy izgalom támadt. Whichernek nagy fáradságába telt, hogy foglyával eljusson a kocsiig. Constance Kentet a roadi Temperance Hallba vitték, ahol a községi elöljáróság titkos ülést tartott az őrizetbe vételről. Whicher felügyelő ismertette bizonyítékait. Whicher Miss Constance meghatározatlan idejű, börtönben letöltendő őrizetbe vételét követelte, további bizonyítékok beszerzése érdekében, és vallomásra bírása végett. A községi elöljáróság mindazonáltal csak hét nap haladékot adott neki a végleges bizonyítékok beszerzésére. Minthogy Jonathan Whicheren kívül alighanem senki sem hiszi, hogy a rettenetes roadi gyilkosságot egy alig tizenhat esztendős, törékeny lányka követte el, és minthogy senki sem lát tettére indítékot, Constance Kent számára csak enyhített fogdái fogva tartást rendeltek el. Maga a leányka rémülettől dermedt arckifejezéssel hangoztatta ártatlanságát. A lakosság nyugtalansága tegnap este nagyon heves formákat öltött. Kövekkel dobálták meg Whicher felügyelő lakószobájának ablakait."

Jonathan Whicher tehát hét nap haladékot kapott a bizonyítékok megszerzésére. Rá kellett ébrednie, hogy egyedül logikai okfejtéssel nem lehet rábizonyítani valakire egy bűntényt. így a felügyelő Williamsonnal együtt hozzáfogott a hálóing kereséséhez. Két gereblyével méterről méterre átfésülték a közeli tó eliszaposodott partjait. De fáradozásuk hiábavalónak bizonyult. A hálóing nem került elő, és a napok múlásával nőtt a bizalmatlanság a londoni rendőrnyomozók iránt.

„Dolly" Williamson erről később az emlékezéseiben így írt: „Nemcsak a nép volt ellenünk. Ellenünk volt a magisztrátus is, mert egy olyan réteghez tartozó valakit vádoltunk, amelyhez maguk a magisztrátusi urak is tartoztak. És ellenünk volt a helyi rendőrség is, mert ha vád alá helyezi Constance Kentet, ezzel saját magát is vád alá helyezte volna a bűnügyi problémák megoldására való képtelensége miatt."

(Folytatjuk)

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (2)

Jonathan Whicher tragédiája / I.

A ROAD HILL HOUSE-I GYERMEKGYILKOSSÁG

Road Hill House

Road nyomorúságos, sötét fészek volt több mint száz évvel ezelőtt a dél-angliai Wiltshire grófságban, Trowbridge város közelében. A kis falu lakói akkoriban a posztószövödében vagy a sajtmanufaktúrában dolgoztak szegényes megélhetésükért.

A grófság szövődéinek kormányfelügyelője, Samuel Kent, nem kedvelte a társaságot, és ezért ezt az isten háta mögötti zugot választotta lakhelyéül. Mindamellett rezidenciája, a Road Hill House, a környék legelőkelőbb udvarháza volt.

1860. június 29-e pénteki nap volt. Amikor Elizabeth Gough pesztonka reggel felébredt, megrémült: a négyesztendős kis Savile Kent ágya üres volt.

Elizabeth felrázta az alig idősebb Francist. A kisfiú semmiről sem tudott, ő is mélyen aludt, nem vette észre, hogy testvére mikor és milyen módon tűnt el az ágyából. Gough kisasszony magára kapta reggeli köntösét, végigfutott az első emelet helyiségein, majd a földszinten kereste a gyereket. Rémülten állapította meg: a gyerek nincs a házban.

A Road Hill House többi lakója sem látta aznap reggel a kis Savile-t. Sem a szülők, sem a Samuel Kent első házasságából való két leány, Constance és Mary Ann, sem Sarah Kerslake, a szakácsnő vagy Sarah Cox, a cselédlány. A keresést kiterjesztették a kertre. Perceken belül elébük tárult a rettenetes bizonyosság: Savile Kent halott. A gyermek átvágott nyakkal, szíve fölötti sebbel feküdt a ház mögötti szemétgödörben.

Mr. Kent, az apa

Fowley főfelügyelő, egy érvényesülni vágyó és kissé korlátolt férfi, meg Urch konstábler szemrevételezték a tetthelyet. Legfőbb feladatukat abban látták, hogy megkeressék a gyilkos eszközt. Amikor Fowley megtekintette a gyerekszobát, az ablaküvegen véres kéznyomot fedezett fel, amit a ház lakói addig izgalmukban nem vettek észre. A főfelügyelő letörölte a kéznyomot, mondván, azért, hogy a család meg ne rémüljön.

Hat konstábler egy teljes hétig folytatta a kutatást. Felásták az egész kertet, de a gyilkos fegyver nem került elő. Aztán Fowley megtudta, hogy a gyilkosság előtti napon cigánykaraván vonult át a falun. Immár teljesen feleslegesnek tartotta, hogy Samuel Kent nagypolgári házában keressék a tettest. Ha a közelben cigányok jártak, akkor bármilyen bűntényre azonnal elő lehet keríteni egy tettest! Noha a Road Hill House közelében nem láttak cigányt, Fowley körözést adott ki a cigánykaraván ellen. Ez sem járt eredménnyel. A főfelügyelő azonban mindenáron elő akart állítani egy tettest a községi elöljáróságnak, s jobb híján Elizabeth Gough pesztonkát tartóztatta le. Rövidesen szabadlábra kellett azonban helyeznie, mert a cselekmény indítékául a legcsekélyebb támpont sem kínálkozott. Ezzel véget is ért Mr. Fowley tudománya.

Az angol törvény előírja, hogy a nehezen kideríthető ügyekben London területén kívül is igénybe vehető a Metropolitan Police. A belügyminisztérium Jonathan Whicher felügyelőt, az akkori idők legismertebb nyomozóját küldte Roadba. Ő egyike volt annak a tizenkét rendőrnek, aki 1842-ben az egyenruhát polgári öltözékre cserélte fel, és akik azóta is a Scotland Yard első nyomozóosztályaként működtek.

Akkoriban még nem létezett kriminalisztika, ám Whicher felügyelő négy olyan dologra támaszkodhatott, amely azokban az időkben alkalmanként a nyomozásban sikerhez vezetett: gazdag tapasztalat, megfigyelőképesség, jó emberismeret és logikus kombinációs készség.

Jonathan Whicher (baloldalt) 1860. július 15-én érkezett Roadba, munkatársa, „Dolly" Williamson kíséretében. „Dolly" volt annak a férfinak a – gúnyneve, akit később a nyomozóosztály vezetőjévé neveztek ki. Nyugodt, megfontolt viselkedése miatt nevezték Filozófusnak is. 1860-ban azonban Williamson még meglehetősen jelentéktelen

rendőr.

Whicher felügyelőt a Road Hill House földszintjén Mr. Dunn, Sámuel Kent ügyvédje fogadta.

– Trowbridge-ben a városi elöljáróság közölte velünk – szólt Dunn –, hogy a belügyminisztérium e különös nyomozóosztály egyik rendőrét küldte ki hozzánk, hogy a konstáblereinknek segítsen. Csalódást okozott nekünk, Mr. Whicher, hogy érkezéséről nem értesített előre.

– Ez nálunk nem szokás, uram! – válaszolt Whicher.

Az ügyvéd bizalmatlan volt általában véve a londoni rendőrséggel, de kiváltképp a polgári ruhás nyomozókkal szemben. Dunn ügyvéd megkérdezte a nyomozótól:

– Mihez kezd elsőnek, Mr. Whicher?

– Körülnézek a házban, uram – felelte a felügyelő. – És először is beszélek Mr. és Mrs. Kenttel.

– Mr. Kent engem bízott meg, hogy minden felvilágosítást megadjak önnek. A ház lakóit, kérem, ne háborgassa! A tettest kint kell keresniük.

– A vizsgálatokat – szögezte le hűvösen Jonathan Whicher – én vezetem, és azt teszek,\amit szükségesnek látok.

Az ügyvéd még egy kísérletet tett, hogy áthangolja a nyomozót.

– Kérem, felügyelő, legyen okos! Ugyan kinek állhatott érdekében a Road Hill House-ban, hogy megölje az ártatlan gyermeket?

Elmondta, hogy Mr. és Mrs. Kentet Fowley főfelügyelő és a konstáblerei már mértéken felül megterhelték kérdéseikkel, hogy Mr. Kent teljes határozottsággal tiltakozik az ellen, hogy házának lakóit kapcsolatba hozzák a gyilkossággal, és hogy Whicher minden közelebbi részletet megtudhat Fowley-tól.

– Kerestesse a cigányokat, felügyelő! Mr. Kent ma nem tud beszélni önnel.

Dunn néhány lépést tett az ajtó felé. Arcáról leolvasható volt, hogy befejezettnek tartja a beszélgetést.

Mrs. Kent, a második feleség

Jonathan Whicher szó nélkül távozott a házból. Amint a kint várakozó Williamsonhoz fordult, észrevette, hogy Road szélső házai között egy lovas konstábler éppen befordul a Trowbridge-be vezető útra.

– Cigányok sem ölnek meg ok nélkül gyerekeket, és nem rejtik el a holttestüket – mondta Whicher kísérőjének. – Márpedig erről akarnak meggyőzni. Roadban kocsit bérelünk, és a mai napra visszautazunk Trowbridge-be.

Könnyebb volt kimondani, mint megtenni.

– A kocsink tönkrement – felelte a Lion's Inn gazdasszonya a felügyelő kérdésére –, és az egész faluban nem fog kapni másikat. Hiszen maga londoni besúgó, nem igaz?

– Honnan tudja, hogy... – a felügyelő nem tudta befejezni kérdését, mert az asszony, aki Road határán messze túl közismert volt szószátyárságáról, már tovább beszélt:

– Nem haragszom magára, uram, ámbár maga besúgó. De még ha akarnék sem tudnék kocsit adni magának. Urch konstábler itt járt és óva intett maguktól. Az öreg részeges fickó, de a konstáblerekkel nem szabad a viszonyunkat elrontani. Trowbridge-be indult az imént, hogy oda is megvigye az érkezésük hírét. Maga igazán nem ellenszenves, uram, de a legjobb akarattal sem tudok segíteni.

A felügyelőnek nem volt ellenére az asszony fecsegő hajlama. Értett hozzá, hogy ügyes közbeszólásaival újabb és újabb szóáradatot csaljon elő a gazdasszonyból. És íme, kirajzolódtak az első halvány nyom körvonalai.

A felügyelő megtudta, hogy a roadi konstáblerek csaknem minden este a Lion's Innben italoztak, és közben tetteikkel dicsekedtek. Például a gyilkosság utáni negyedik éjszakán is. Az egyik konstábler talált egy véres hálóinget, amit valaki a konyhai kemencébe rejtett. Fowley főfelügyelő elrendelte, hogy hagyják ott az inget. – Azt hiszem – mondta –, a gyilkos ma éjjel érte fog jönni. Két konstáblert utasított, hogy rejtőzzenek el a konyhába és füleljék le a gyilkost. A falusi rendőrök el is bújtak és a gyilkos valóban eljött – ám a konstáblerek nem vették észre; este túlságosan mélyen néztek a pohár fenekére és búvóhelyükön az igazak álmát aludtak. Másnap reggel Fowley megtiltotta, hogy az ingről több szó essék.

Whicher felügyelő azt is megtudta, hogy Mrs. Kent meggyanúsította Sarah Coxot, az egyik cselédet, hogy ellopott egy hálóinget. Amikor Sarah Cox könnyek között esküdözött, hogy ő nem tolvaj, a gyanú Esther Holley mosónőre esett, aki évek óta állt a Road Hill House szolgálatában.

Másnap délelőtt Jonathan Whicher Roadban egy élelmiszerbolt előtt állt és várt. Amikor egy ötven év körüli asszony jött ki az üzletből, a felügyelő odalépett hozzá:

– Ön Mrs. Cox?

A Road Hill House-ból a cseléd, aki már előző nap látta a nyomozót, összerezzent és félénken körülnézett.:

– Nem én loptam el a hálóinget csületes voltam.erősködött. — Én mindig becsületes voltam.

– Tudom – mondta Whicher –, és gondom lesz rá, hogy magát többé ne gyanúsítsák.

Sarah Cox, akit Fowley az eltűnt hálóing miatt megfélemlített, felbátorodott Whicher bizalmától, és elmondta, hogy miképpen keveredett gyanúba.

A gyilkosság utáni hétfőn, mint máskor is, minden szennyest begyömöszölt egy zsákba, anélkül, hogy alaposabban szemügyre vette volna az egyes darabokat. Ehhez a rettenetes gyilkosság után túlságosan is izgatott volt. Azonkívül mindenfelé a házban konstáblerek futkostak. Amikor a zsákot letette a konyha elé, még gyorsan bement az ebédlőbe.

– Miért? – kíváncsiskodott Whicher.

– Miss Constance kérte, hogy vigyek neki valami innivalót. Utána Sarah Cox kocsira rakta a zsákot és elvitte Mrs. Holleyhoz a mosodába. Ugyanaznap este két konstábler késő éjszakáig a konyhában italozott, és másnap reggel Fowley főfelügyelő nagyon dühös volt.

– Először nem tudtuk, miért dühöng. De azután megtudtuk, hogy a konyhából eltűnt egy ing. Erről az ingről előtte senki nem tudott.

Sarah Cox ezenkívül elmesélte, hogy Mrs. Holley állítása szerint egy hálóing, ami a kísérőjegyzékben szerepelt, nem volt a zsákban.

– Kié volt ez a hálóing? – érdeklődött Whicher.

– Miss Constance hálóinge volt.

A felügyelő elköszönt és visszatért Trowbridge-be. Ott így szólt a munkatársához:

– Tudakozódjék Mr. Kentről és családjáról.

„Dolly" Williamson beszélt néhány szomszéddal Roadban. Megtudta egy elbocsátott szolgálólány nevét is, és felkereste őt. Másnap estig a következőket derítette ki...

(Folytatjuk)

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István