Oldalak
- Főoldal
- Szántó György: Mata Hari
- Supka Géza: Az átkozott asszony
- Dusán-antológia
- A horror klasszikus mestere
- Tóth István: Herbárium és Besztiárium
- A félelem bére
- Parasztbiblia
- Tánczos G. Károly
- A Mestó-tengerszem titka
- Baudolino dalol
- Sorscédulák a nagy háborúból
- Hová tűnt a katonatiszt avagy a nagy háború apró csodái
- Erdélyi képregény - Kós Károly: Varjúnemzetség
- Antoine de Saint-Exupéry: Citadella-breviárium
- Kosztolányi Dezső a pesti utcán (breviárium)
- Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (breviárium)...
Tóth István: Herbárium és Besztiárium
Tóth István:
Herbárium. Füvészenciklopédia versekben.
Mentor, Marosvásárhely, 1998.
ELŐHANG
Hogyha teljesen érzem vállamon
egyetlen földön fekvő levél sorsát:
legalább olyan súlyos, mint egy ország
ügyét védni egy vészes várfalon.
Hogyha száműzetését vállalom
egy elrejtett virágnak, mit magos fák
zártak be, s a még nagyobb elhagyottság
rengetegnél is sűrűbb árnyba von:
mi késztet mégis, hogy mellé szegődjek?
Hisz egyirányú úton megyünk végleg,
amelyen visszajönni nem lehet.
Engem minden ártatlan sors megölhet:
felmentésére hív a percnyi élet,
és én véle örökre elveszek.
Somostető, 1984. X. 6.
BOGÁNCS
(Carduus collinus)
A gyérülő magfák között,
mint ólomszínű fényközök
álcázott hadserege állsz,
száz rejtett lándzsáddal, bogáncs.
A csörtető kutyát, vadat,
ki lándzsáid közé szaladt,
a tartósan sajgó sebek
tüzes képében követed;
és úgy beléakaszkodol,
hogy egy terméseddel lohol.
Találkozhatsz akárkivel:
az téged örökké cipel.
Száraz kóróként összetörsz,
mégis te vagy ama közös
nevező, ami egybefog
minden élőlényt, mely mozog.
Annak, ki benned jár gyalog,
egyetlen predikátumot:
a Bogáncshordozó nevet
te adhatod mindenkinek.
Szerte a vadcsapásokon
mind téged hordoz szét a nyom:
ahány letapos, annyi láb
terjeszt a világon tovább.
CSILLAGMOHA
(Polytrichum commune)
Virágtalan, pár ujjnyi termeted
alig látszik az elsápadt alomból.
S ha a sarkköri égbolt felénk mozdul,
te támasztod a nyári színeket.
A fű, mint csökött testvérét, lenézett;
a lábasjószág most sárba tapos:
de élénkzöld vagy, hol percig napos
a táj; vezeklésedet ébren végzed.
Ki növeszt így, vékony, zöld felület?
- kérdezhetik az egyöntetűek:
telek a télben és nyarak a nyárban.
Azt érezheted így, álmatlanul,
hogy hajszálér vagy, amin átnyomul
a nyár színe, mely várt a jégbe zártan.
DIÓFA
(Juglans regia)
Hogyha lett volna nekünk egy diófánk,
most ránk borítná a leveleit.
Mint ki velünk jár, velünk érkezik:
biztosan emlékezne valahol ránk.
Mint önműködő, örök gépezet,
vegyítené a napot és az árnyat.
Otthonunk lenne, hová visszajárnak
az élők és az elhunyt öregek.
És néha alig látszó dióhéjban
sovány leánykát, látnálak aléltan,
míg sápadt arcod eltűnik - kigyúl.
Ha megfáradnék, egyre csak gyanítnám,
hogy gyenge ágra felfüggesztett hintán
szállsz a „volt" s „van" közt öntudatlanul.
EBKAPOR
(Matricaria inodora)
Amikor
a ferde nyakú vadkapor
épp kibújt a szürke talajból:
nagy csend
- egy határnyi üvegtömb -
nyújtózott körülöttem.
Csak egy-egy csillanásból
sejtettem, hogy szellő
mozdul a pöttömnyi
búzalevelek hegyén.
A tájból nem sarjadt ki
semmi hang.
Fülkagylómba
- e tengercsigába -
hallgatóztam ekkor.
És hallottam,
amint anyám
utánam kiáltja
erdők kékjébe,
mezők zöldjébe
vegyülő nevem.
Visszatekintettem.
S azóta ott látom
a távoli erdőn
- a látóhatár barna
szegélyén is túl -,
amint szótlanul,
kipirulva dagasztja
a most is éledő kenyeret,
amelyet
réges-rég megettünk.
FAGYAL
(Ligustrum vulgare)
Mikor a tavasz először megrezzen,
pipacsok ejtik el szoknyájukat,
barnán haladnak a józan utak,
s a kakukk elhallgat a levelesben;
mikor először megmozdul a nyár,
csupasz virágok méhe kezd kitelni,
valahol épp utolszor csengetnek ki,
s gazdátlan csokrok fanyar szaga száll:
ezt a váltást tölti be illatod
keserűn-józanul, ha felragyog
fehér, templomi gyertyaként virágod.
Tavaszban nyarat, aki belehel,
megérzi egyből, mekkora teher
elvállalni a teremtő világot.
FEHÉRLILIOM
(Lilium candidum)
Fehér lenni, éjnél rejtélyesebb;
fényleni hóként, mely napban sem olvad;
kinyílni mává, mely maga a holnap;
tisztulni, mint aki levetkezett;
illetetlenül kelni, mint a reggel;
virágozni legmagasabb fokon;
lent állni mint legfelsőbb hatalom;
védekezni, de sosem tövisekkel;
részegíteni, de csak józan ésszel;
oly mámor lenni, mely sohase vész el;
kútfő maradni, illatos kehely;
illanni folyton, s nem szállni el mégsem;
kérdés lenni, mely elvillámlott régen,
s válasza örök mámorban felel.
FENYŐ
(Picea abies)
Jó tudni azt, hogy mindig van egy józan,
aki - míg alszanak a többiek -
önmagával, virrasztással fizet,
s úgy érzi, adós, míg csak egy adós van.
Ha tél altat álomtestvéreket -
hóborította, levetkőzött fákat:
te rejtélyes, sötétzöld cikkanás vagy,
s elsápadnak darócos, vén hegyek.
Bezárul minden az égtől a vízig.
Minden leveled pengeként felizzik:
okban bujkál és villog, mint a kés.
Kiben parázslik mások szótlan gondja,
akkor is szól, ha szavát visszavonja:
mind más arcot lát, ha magába néz.
GÓLYAHÍR
(Caltha palustris)
Létezik olyan virág is, amelyet
- bár hamisítja a nap aranyát -
hiteléért sosem illet a vád,
s nem a termése folytán értékelnek.
Naphoz ágaskodsz, s bár oly sápatag:
nevedtől mégis gólyák szárnya mozdul;
nyíló eget hoznak felénk napostól,
hol még föld sincs a horizont alatt.
És várakozni kezdünk boldogan.
S már nem sejtjük, hogy szirmod nem arany,
ha hallatán a színaranyat várjuk.
Napos szárnyakat lendít a neved:
fecskék és gólyák fedik az eget,
s már-már arcunkat csapkodja a szárnyuk.
GYERMEKLÁNCFŰ
(Taraxacum officinák)
Ó, hogyha most is úgy összefognának
a pitypangszárból fűzött láncszemek,
melyek csüngtek gyermekvállunk felett,
s a délelőttöket egyetlen nyárnak
látnánk egy-láncot-fűző sok gyerek;
s úgy határolnánk el testét a mának,
hogy kívül rekesztene minden árnyat
e kerek fénybe foglaló keret...
S a letört virág, mint aranymadár,
amelynek nincsen földi lába már,
és a föld színén többé meg nem állhat:
szállna a tejút tarlói felett,
és nem nyílnának szét a láncszemek,
mint levágott, egyenes madárlábak...
HÓVIRÁG
(Galanthus nivalis)
Egy teljes erdő hullt a gyökeredre,
árnyékból öntve jégpáncélzatod:
tölgyeket törő éji viharok
sárkányhadai zúgtak fenekedve.
Kis lényed annyit zárt magába, hogy
virágod, e hópehely - könnyű lepke,
elsőnek törjön e jégfelületre -
csak zárd magadból jól ki a fagyot!
Rád nézek, s látom, hogy akármi van,
a világ úgy egy a dolgaiban,
s rendje kristályos rendszerré úgy válhat:
ha ahányszor egy hóhegy nehezebb -
a hópehely, e csillag-szerkezet,
legalább ugyanannyiszor szilárdabb.
JUHAR
(Acer campestre)
Nézem ötágú csillag-leveled,
légcsavarszerű, súlytalan termésed,
s arra gondolok, hogy miféle végzet
bánhatott ily szeszélyesen veled.
Mert én egy földre szállt csillagnak nézlek,
amely emlékként őrzi az eget;
kék útra küldöd a termésedet,
bár földi sors lett a te osztályrészed.
Törzsed, ez a fehér izomköteg,
járomnak és mesterhegedűnek
egyformán jó, és új életet él még.
Mik faragnak úgy, miféle gyaluk,
hogy egyoldalún hallván hallatod
a baromnyögést vagy szférák zenéjét?
KAKUKKFŰ
(Thytnus serpylium)
E füves dombokról a nyár
mindent lelegel, lekaszál -
egy benőtt zugot sem hagy itt,
csak felvöröslő foltjaid.
Mint embernek való szagot,
mindegyik állat itt hagyott -
megszimatolt, és nem akart,
hogy magadat jobban akard.
Itt hagy a nyár, s körbelegel -
így luxuscikké is emel,
és kérdést is szegez neked:
Illatért adni réteket?
Egy énekért egy temetőt,
mit kakukkfüves sír benőtt?...
Mily aránytalan termelés:
a föld nagy, a termés kevés.
KENDER
(Cannabis sativa)
Nyarak lángjában, a Körös vizében
kendernyűvők és -áztatók között
napban égek, vízben lúdbőrözök,
mikor kertünk kendere nő elébem:
csontvázzá foszlik, mint pusztult halak;
csepűje széthull a tilók szavában;
gereben tépi a rostját ziláltán,
hogy eresszen végtelen fonalat
anyám kiszikkadt szájába, kezébe,
hűlt estéibe, matt tekintetébe,
vászonná szövődve szűk termetén;
hogy az alakját csendben kiszorítsa,
mintha kenderrost és szövési minta
élt volna mindig a szíve helyén.
KÖKÉNY
(Prunus spinosa)
Árokpartokon, dűlők mellett
még ma is szegélyezed az utat,
hol meghúzódnak mezei nyulak,
s a fácánok gyümölcsre lelnek.
Követsz még, mint gyermekkoromnak
szúrós emléke: nagy, gyümölcstelen
őszökön ma is sapkámba szedem
bogyóid, melyek rég lehulltak.
E vadonpusztító korokban
én is nemes szilvákra szoktam;
s hogy mondjam el, hogy mégis jólesik
érezni havas virágzásod
s azt, hogy egy táguló világot
védelmeznek hátvéd töviseid?
LÓSÓSKA
(Rumex confertus)
A sápadt, lábadozó búzák
épphogy levetik a havat.
Szekerünket nehezen húzzák
a földbe süppedő lovak.
„Nézze csak - mondom a kocsisnak -,
hogy hajt már a lósóska ott."
S hol fémeszöld levelek izznak,
egy kaszálóra mutatok.
Vén kocsisunk nap fele fordul,
mint volt nyarak s a tél fia -
nem érzékenyen, nem is mordul,
csak ennyit szól rá: „Igen a."
S látok ezüstös lósóskákat,
szélben úszó sörényeket:
szédült nyarak ménese vágtat
tarlók volt vetése felett.
A vén lóhajtó szeme éled
csillanó lópaták mögött;
nem bánja, hogy alján az égnek
egy száraz lósóska zörög.
MIMÓZA
(Mimosa pudica)
Hogy más fűszálak ne érintsenek,
szomszéd füvek vigyázva körbeállnak;
azokat védik távolabbi szálak,
miket még távolabbik őrzenek.
S mert valamely részükön egymást érik
az összes füvek, bokrok és a fák:
mind védelmez és fenyeget tovább
a kerek föld a legvégső növényig.
A világ érdességei miatt
visszahúzhatod vitorláidat:
érdes fűszál vár még érdesebb mellett.
Ne légy hát strucc, és ne bízd el magad;
egy fél világnyi esélyed marad:
a világ érintetlen hagy, vagy ellep.
NEFELEJCS
(Myosotis silvatica)
Egy kéklő szirom hangtalan hullása
súlyosabb mint sok kalapácsütés:
helyéről egy örök érvényű rés
ásít titkon a végső elmúlásra.
Nefelejcs, amely sötét hézagok
mélyével örök farkasszemet nézel;
neved kiejtem, s úgy érzem, nem vész el:
messziről kísér, ami elhagyott.
Mementó, hol sok áttételen át
ér hozzám minden eleven világ
az emlékezés nagy gépezetében:
kis kelyheden csüng a tekintetem;
benne a kéklő világegyetem
vélem pusztul el - támad fel egészen.
ÖRDÖGSZEKÉR
(Eryngium planum)
Más, amikor világra jött,
akkor kapja nevét -
te, csak mikor a szél letört,
s üldözni kezd az ég.
Te névtelen vagy, mielőtt
a föld testvéreként
megperdülsz, kis, kék színű gömb,
s kérkedve állsz elénk.
Forgó föld lelke száll beléd,
s egymást úgy űzitek,
akárha két fogaskerék
egymást perdíti meg.
Ránk szakadó őszi egek
űznek valamiért,
akár egy gonosz szellemet,
aki Istent kísért.
A zörgő űr - ha percre is -
egyből magasba kap;
legendaként oly messze visz,
hogy csak neved marad.
ROZMARING
(Rosmarinus officinalis)
Ha elnémul az, kinek az egész
természet szólt szétágazó szavában,
hangja tartós és tömör csenddé váltan
elrejtőzik, de el sosem enyész.
Virágba, fába köti a varázslat,
amíg nem várt szabadulása int.
Özvegy magányok társa, rozmaring,
ki eszközlője sok szabadulásnak.
Ha egy legény világvégére megy,
kalapjára tűz emlékeztetőnek,
és hullatsz újra hulló könnyeket.
Ha magányában részeltet egy özvegy,
s egymásra néztek, mintha útra hívnád:
világgá, szóvá sarjasztod a titkát.
SZEDER
(Rubus caesius)
Az ösvény mellett terjengsz észrevétlen,
ahol sok pata, láb meglátogat.
Mért fogtad át épp az én lábomat
a dolgok milliónyi számrendjében?
Mért időzített így az ősi ok,
hogy nem állsz sem utakon, sem szántókon?
Gondolatomban én is úgy hánykódom,
mint kit a törvény magából kidob.
Ha tagadnám, hogy összeköt a törvény,
fénylő tükör-világom összetörném,
mint formás gyümölcsödben a magot,
mely ujjam közt alaktalanná hullna.
S nem bizonyítnám világommal újra
magam előtt sem azt, hogy láthatok.
SZILVAFA
(Prunus domestica)
Kertem tenyerén élek itt, alattad,
és hallom, amint a fejem felett
a téli szelek birkóznak veled;
mindegyikük jövő termésről faggat.
Sötétlő ágad néha meg-meging,
de nem hozhat ki a sodromból semmi,
te csak sürgetés nélkül tudsz teremni,
sokévezredes törvényed szerint.
S ha rügyezésed az évszaktól eltér,
ha a tavasznál korábban ébrednél,
vagy késlekednek termő gallyaid:
látszólag késel, látszólag rohansz csak,
hogy égre szabott pályáját a napnak
dolgozó sejtjeinkhez igazítsd.
TENGERI
(Zea mays)
Mikor a magvad a földbe vetik,
s eggyé sokasul haragoszöld táblád:
a nyarak minden áldását és átkát
egészen érzed át a derekig.
Amerre nyár van, széltében-hosszában
minden zegzugát át- meg átszövöd;
valami a nyár napjához kötött,
mely benned sarjad zöld dühökké váltan.
Ha megsápasztnak az első derek,
ronggyá változik pompás leveled;
tél setteng már, hogy halálra fagyasszon.
S megtépázhat a végső szélroham:
aranytermésed rejted boldogan,
akár egy milliomos koldusasszony.
TÖLGY
(Quercus robur)
Kerek, haragoszöld lombod alatt
utas, delelő, több néhai pásztor
találkozik még ma is aratáskor.
Nyílt fórumodon súlyos, nyers szavak
lendülnek meg, amint az egyik átszól
a másiknak, míg fekszenek hanyatt.
A sűrű fűben nem is látszanak,
te pedig égig érő fának látszol.
Néma ágaid a napba merednek,
madarak költik hegyükben a csendet.
Makkjaid apró, sápadt csillagok.
S ha a nyári nap kileheli lelkét,
mintha kiszálló szárnyak ismételnék
nagyapám sóhaját, hogy itt hagyott.
VADSZŐLŐ
(Parthenocissus quinquefolia)
Növények furcsa kakukkfiókája,
kárhoztassalak vagy dicsérjelek?
Mert úgy ránő a törzsed, leveled
a fák, sövények, bokrok alakjára,
hogy fel is veszed a termetüket,
s mihelyt az ágaik felett kibontod,
látszólag nékik kölcsönződ a lombod.
- Míg labirintusod örök süket
válaszát várom önigazolásnak,
nyers törvényed a fejem felett átcsap.
S ha néha van egy szavam, mely föléd
emelkednék: agyamra visszakoppan.
Mert minden szárbogodban és kacsodban
érzem az élet kemény könyökét.
ZAB
(Avena sativa)
A nyár színei sárgára hagyultak.
Széjjelhullnak elhamvadó egek.
Amint sápadt kalászod felzizeg,
fél jelenedben megterem a múltad:
vörösesbarnán izzó búzamag
parazsában éled csak át egészen,
a dús nyarat, mely nem a tiéd mégsem;
hozzád tévedt és kihűlt sugarak
mint hamis lótuszevőt, úgy rászedtek.
A nyár egy magvadban sem született meg
az önmaga pirosló hőfokán.
Te csak annyiban tartozol a nyárhoz,
hogy felzizegsz mint utolsó kalászos.
S mintha mégis az elsőt hallanám.
***
Tóth István:
Besztiárium. Állattani enciklopédia versekben.
Literator, Nagyvárad. 2000
Bogár
(Insectum)
Nagy, sápadt gomba lett a Nap,
nőni kezdenek a mohák.
Penészkiverte ég alatt
egy bogár megy az úton át.
Cinke
(Parus major)
Dalolsz a kertemben, hős cinkém,
Bár kint minden csonttá fagyott.
Biztosan jobb munkás vagy, mint én,
Aki még bent is hallgatok.
Csikók
(Pullus Equinus)
A déli itatás alatt
szikrát vetett a hó.
Felettem szinte átrepült
a két szilaj csikó.
Az erdőig vadul futott,
a fák között megállt.
Csámborgott restelkedve, és
a kötőfékre várt.
Dió kutyám
Diónak hívták
első kutyám.
Csatangolt vélem
sok-sok délután.
Jól ismerte az
erdő útjait,
és vacsorára
mindig hazavitt.
Bozontos szeme
már régóta por,
de figyel rám a
gyökerek alól.
Mert ha este a
sötétség nyüszít
az erdőtől az
ősi küszöbig,
és ha elalszom:
reggelig ugat;
a tolvajoktól
őrzi álmomat.
Csáp
(Antenna)
Oly módosult
végtag, amely
kis antennának
megfelel.
Ízeltlábún
fordul elő,
gyakran le-
vágva is kinő.
Hogy láthassuk
e végtagot
— mely viselőjénél
nagyobb —,
tudnunk kell, hogy
úgy tűnik el,
hogyha valaki
ráfigyel.
Híg elemekből
gyűjt szagot,
domborzat-
negatívumot.
Nem látott
dolgokat szagol.
Szagtalan szaglász
valahol.
Színe a vízzel
elvegyül.
Észrevesz
észrevétlenül.
Zavaros víz
aljára nyúl.
Tapintgat
tapintatlanul.
Maga is oly
vizet zavar,
akár a ravasz
tintahal.
S beindul,
mint futószalag:
száll felé,
amin csak matat.
Bekebelez
minden szagot;
kitapintott
domborzatot;
kihalászott
jóízeket;
mindent, mit
szimatja bevett.
Sőt azt is,
aminek szagát
sohasem
érezi a csáp:
sok érmét, mely
szagot nem ád.
De arról mit
tehet a csáp?!
1986
Fecske
(Hirundo rustica)
Ó, ha úgy tudnék ragaszkodni hozzád,
mint ez a kimúlt fecske,
mely szállt tízezer kilométerekre,
s tavaszok visszahozták.
Istállónk, épp rozzant istállónk képét
icsiny fejébe zárva
vitte a messzi-messzi Afrikába,
s most visszahozta végképp.
Parányi ravatalán — a tenyeremben
fekszik. S újból őserdők,
óceánok habján, hánytorgó felhők
felett száll rezzenetlen.
Ezer kilométernyi kék mélységbe
tűnik legalább tízszer.
Repül, mint egy gazdátlan, titkos nyílfej...
— Mi hozta vissza végre?
Hogy a több-száz-nyelvű földrész egén át
egyetlen szót sem értve,
célba talált — itthoni sárfészkébe —
jobban mint a rakéták;
hogy e mindössze tíz centis kis törzset
távok fel nem tartották:
nála milliószor nagyobb távolság
sem feledtetett véle, Görbed.
Gyülekező fecskék
Gyűlnek a fecskék csapatokban
mielőtt messzi útra mennek.
Kicsicsergik magukat hosszan,
s nekivágnak a végtelennek.
Ha valamelyk elmaradozva
késik a csapattól leváltan,
lehull, mint kenyérről a morzsa,
s elkallódik az őszi sárban.
Hogy érkezzem a hűlő őszig,
eszméim új nyarakba szállnak,
s ha nálam egy-egy elidőzik,
nem leli már útját a nyárnak.
Szálljatok tőlem egyre messzebb,
eszmerajok, életre szántak!
— Maradjatok ( — mást mit tehettek?)
beteg fiaim, béna szárnyak.
A hollófiók
(Pullulus corvinus)
Régesrég kaptam Jánostól
egy szép hollófiat.
Bezártam. Elbúsult szegény
a rabsága miatt.
Aztán dobáltam felfelé
hogy szállni gyenge lett.
De mint a feldobott kabát
lankadtan leesett.
Holtági halak
Napos egekbe tört
a friss hajnali pára,
s levonzza most a föld
álmatlan szomjúsága.
A domb mögé lapul
a szél, az erdők lelke,
és mozdulatlanul
ráül a levelekre.
A lomb közt áttekint
a csillagok bozótja.
Nagy békességet int,
s az álmokat feloldja.
A nyárfa még remeg,
ha levelére fény hull.
Majd könnyen szendereg,
és mély álomba némul.
Holt állatként pihen
a fás part omladéka.
A szomorú vizen,
mint hamvadó rakéta,
átszáll egy nagy bogár,
mely épp aludni készül,
s a lombos, langy homályt
választja menedékül.
Még nem voltak a fák,
amikor erre tévedt
szabad tereken át
a víz s a szűzi élet.
Csupán a telihold
ragyogta be a földet,
s az ezüstös folyók
egy tengerbe ömöltek.
A tiszta víz helyén,
mely egyszer itt is áradt,
a meder közepén
miazmás gödrök állnak.
Itt nem nőnek füvek,
és kék csombor se nyílik;
s a torz kétéltűek
lassan benépesítik.
Dús békanyál felett
tespednek éjjel-nappal,
még halak küzdenek
a lenti bús salakkal.
S a holt vizek alatt,
mint percnyi lidércfények,
meg-megcsillámlanak
bús lakói a mélynek.
A parti bokrokat
elnyomta rég az álom.
Egy fényes gondolat
virraszt a lomha tájon.
A fák nem sejthetik,
bár ők az égig érnek,
csupán kik holtukig
bús lakói a mélynek.
Őbennük tündököl
a fuldokló halakban,
végtelen víztükör
cseppfolyós fényalakban,
mely szeplőtlen eget
és örökös nyarat hoz;
tág tengerbe vezet
az összes bölcs halakhoz,
hol nem él senki más,
csak eszes vízi lények,
és minden mozdulás
gyémántos csenddé érhet.
Így ült a gondolat
agyukon, mint az égbolt.
Lángolt a messzi hab,
s dühösen buborékolt.
De egyszer odafent
a békák felbrekegtek,
darabra tört a csend,
s a fűzfák megremegtek.
Válaszként pocsolyás
szag száll a bús szelekben,
s megáll a fény-folyás
vak tócsákká meredten.
Széthullt a kék elem...
Haldoklanak a részek.
— Az élet végtelen,
s akarja az egészet.
Juhok
(Oves)
Arra vágytam mint kisgyerek,
hogy kapjak furulyát,
és szelíd juhaim között
ballagjak mint juhász.
Most itt állok a legelőn,
őrzöm szép nyájamat,
mely sodor önmaga előtt
- nagy emlékáradat.
Katicabogár
(Coccinella septempunctata)
Oly kicsi, hogy
szinte már nem is állat.
Ezért hívják
csak katicabogárnak.
(Pedig — ha nem
számítjuk a macskánkat
szobánkban az
egyetlen háziállat.)
Ha idebent
a lámpa felragyog,
kisütni látja
a nyári Napot.
Kis pontszemén át
úgy elönti lényét,
mint mikor kívül
teljes nyári fény ég.
S oly izzva száll
a lámpa üvegére,
mintha a roppant
tűzgolyóhoz érne.
S bár leég róla
— ha még volt teher —
üszkös szárnnyal
a padlón elhever.
De tárt szárnya
kis repülővé hűlve,
mintha az életen is
túlrepülne,
a kinti, dermedt tájra,
mely vár veszteg:
kihűlt szénként
a Napra emlékeztet.
Bár repülési csúcsot
nem döntött meg —
művelt-e már valaki
vakmerőbbet?
Kuvik
(Athene noctua)
Mit kuvikolsz a téli éjben,
hol ősz óta nincs egy egér sem?
Lidérc vagy-e, boszorkány táplál?
Vagy üzented, hogy ideszálltál?
Lelőtt madár
Szárnyán égbe tört
minden. S most egy seréttől
hull alá a föld.
Lepke
(Papilio)
Zsibbadtam a térben, mint távoli pont,
és ritmussá oldott a mély horizont.
S mit bábként álmodtam kék éjeken át,
kinyílott az égbolt, akár a virág.
Most szívom a fényt, az egek mosolyát,
sóhajtnak utánam aranypocsolyák.
Felcsillan előttem vízcseppnyi időm,
dús nektárért szárnyalok égbetörőn.
Nem a kelyhek, de a lég tüze csábít,
rétek, hol szárnyam örökre virágzik.
— Ha hervadtan lángol a foszforos tönk,
és tisztások izznak, hol füvet elönt
a hold roppant udvara, mely odafent
oly mozdulatlan, mint fákon a csend...
S a dombok alján, ha elsápad a rét,
és virágok zokognak messzi zenét,
az úttalan erdőn és dombokon át
víg gyermekhad üldöz, akár a csodát.
De szűzi kéztől is óvom a szárnyam:
álommá válok a gyermeki lázban.
Légy a havon
(Stomoxys calcitrans)
A táj körben fehér.
Csak egy fekete légy fekszik hanyatt.
Minden felől csak hópelyhekhez ér.
De fekete marad.
Libák
(Anseres)
Juliska, sápadt kisleány,
a papnál volt cseléd.
Megfojtotta a vizenyő
mind a két tüdejét.
Libát is őrzött. Kerestem
mint hazatért diák.
Gondolatomban hattyúkká
változtak a libák.
A madártömő
Bejegyezték madártömőnek,
kezéről rigók gömbölyödnek.
S üröm hull örömébe:
nem tud rigókat élve
kitömni, - bár kedveli őket.
Méh
(Apis)
A harmat elenyészett,
mint könnyű pillanat.
Szikkadt és sűrű mézet
ígér a déli nap.
Hol nagy elhagyatásban
álltak a bús mezők:
a réten sok-sok társam
kísér ma délelőtt.
Nem volt egy árva lélek
a széles ég alatt,
s most zengő messzeségek
kísérik utamat.
A termő búzaföldön
és völgyek zárt ölén
hosszasan elidőzöm,
akár a nyári fény.
Majd dombok felé kerget
sok meztelen kehely,
és minden meddő percet
magasban töltök el.
Az utam mindenünnen
egy cél felé vezet:
egy gondtól részegülten
visznek a mély terek.
Mindegyik szárnycsapással
teljesebb lesz a lép.
Alkotva éltem átal
rövid nyaram felét.
Ha víz tükréhez érek,
szemlélem önmagam:
Hallgat a múlt. S zenélget,
ami még hátra van.
Bár vége lesz nyaramnak,
és nem lesz mézszüret,
a tél nem árt azoknak,
kik mézet gyűjtenek.
Ha minden alszik mélyen
a rétek éjjelén,
egy sejt aranycseppjében
kigyúl a nyári fény.
A havas holt mezőknek
mély álmát elverem,
lelkemben virág nőhet,
ha mézét ízlelem.
Sejtjeim hatszögéből
tüzel a nyári múlt,
mely jövendővé szépül,
ha csenddé finomult.
— A harmat elenyészett,
mint könnyű pillanat.
Szikkadt és sűrű mézet
ígér a déli nap.
A mérhetetlen tájon
a rétek lángolók:
sűrített mézzé párlom
a gyönyörű valót.
Muslica
(Drosophila)
Felhoztam a pincéből
egy pohárnyi pirosbort.
A tavaly nyári alkony
az asztalon piroslott.
Szagok, cseszlék köröztek
holt nyarakból kirajzón:
egy muslica szárnyával
mozdult az univerzum.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)