2016. február 25., csütörtök

Hová tűnt a katonatiszt?... (30)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Báró Mednyánszky László: Őrszem
1917 május 5. A háború káoszából most, a harmadik év végén, az én kis eszemmel, csak annyit bírok felfogni, hogy az egész föld népe a németnek az ellensége. De hogy miért, azt már nem tudom. A német a legbecsületesebb, legegyenesebb, legszorgalmasabb emberfajta. Talán ezért.
És miért jön az amerikai ellene? És mit fog a hadserege itt felzabálni, a kiéhezett Európában? Hacsak nem hozza magával a kenyerét is? Hány múzeumot, hány iskolát, hány egyetemet, hány szanatóriumot lövöldöznek most el a megőrült népek! Nem kell ebbe beleőrülni?!
1917 október 14. Minden reggel az az érzésem, hogy kiabálnom kellene: Nem jól van így! Máskép, máskép volna jó, hiszen minket még becsületre és igazságra tanítottak! És minden nap este odalaposodik a meggyőződésem, hogy nem érdemes.
Nincs támaszpont a földön. Nem szép az élet, csak ameddig az ember szeretni bír. És szép a gyermek. Boldog, akinek van.
A háború megölte a hitemet. Üres, sötét, szomorú a föld. A halottakat sem sajnálom már, hogy nem élhették végig az életüket. Nem ismerték meg ezt a szürke szerencsétlenséget, az életnek kiégett hamuját. A sebesülteket még sajnálom, de dühít, ha látom őket, hogy nem bírok segíteni rajtuk. Nincs semmi kötelék köztem és az emberek között. Senkié sem vagyok. Senkim sincs. Csak akkor jó, ha az ajtót magamra zárom és egyedül vagyok. (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

Bodó János 41 éves derestyei pályaőr, bácsfalusi lakos, a brassói 2-ik huszárezred közlegénye, az oláh betörés alatt itthon maradt, mert szolgálatban léte miatt nem volt elég ideje, hogy családjával együtt elmeneküljön. Az oláhok elfogták, elhurcolták s fogságából megszökve, július 13-án reggel 3 órakor érkezett haza. Szökésének történetét Kiss Béla bácsfalusi ev. lelkésznek, lapunk munkatársának tollbamondta, ki ez érdekes és sok tanulsággal teljes történetet megküldte a Brassói Lapoknak. Álljon itt ez adatszerű elbeszélés úgy, amint Bodó János azt a nevezett lelkésznek előadta:
– 1916. augusztus 29-én este – beszéli Bodó – Chirvasi, az oláh uralom hírhedt bírója és Niculoiu bácsfalusi községi esküdt, kik egy véletlen körülményből kifolyólag megpillantottak engem, amint néztem őket a szomszédos Jónás János házának kifosztása alkalmából – megálltak a kapum előtt s feleségem által kihivattak, azon ürügy alatt, hogy mondani akarnak valamit nekem. Alig hogy a kapun kiléptem, három fegyveres oláh katona vett körül s minden további beszéd nélkül felszólítottak, hogy kövessem őket. Elvittek Deresztyébe, Beldimann német követ házába, s ott azt kérdezték, én voltam-e az, aki a deresztyei hidat felrobbantottam. Miután erre tagadó választ adtam, s ezen válaszomat igazolta a kihallgatáson jelenlevő deresztyei oláh pap is, bevittek a jelzett ház pincéjébe s ott elzártak. Másnap reggel erős csendőri fedezettel gyalog Plojestig kisértek. Onnan rövid ideig tartó pihenés után vonaton Jassyba, innen pedig a sipotai fogolytáborba szállítottak. Jassyban összetalálkoztam Stetz Jákob favágóval, Bacsu Péter cukorgyári munkással, Nagy Adolffal, a csíkszeredai adóvégrehajtóval, Mayer János csendőrőrmesterrel, Kiss Károllyal, a predeali vasúti pénztárossal, akiket velem együtt vittek Sipotába. Ez a falu mintegy 8 kilométernyire van az orosz határtól, a fogolytábor pedig mintegy 4 kilométerre a falutól.
Mikor odaérkeztünk, a fogolytábor létszáma körülbelül 11 ezer emberből állott. Ezek közül idővel a németek száma 1 ezerre emelkedett. A hétfalusi csángók közül Bácsfaluból odahozták: Gyerkó Istvánt, Köpe Mártont, Gírószász Mihályt. Türkösből: Rákóczi Jánost, Farkas Jánost, Gocsmán Mártont, Fejér Istvánt. Csernátfaluból: Lőrinc K. Andrást, Gyurka Istvánt, Benedek Pétert, Gödri Istvánt, Tomos Istvánt, Tóth Istvánt, Tóth Jánost. Pürkerecről: Jakab Istvánt, Jakab Mihályt, Fóris Jánost, Szakái Jánost, Káplár Pétert. A fogolytábor több barakból állott. Külön a német-magyar-bulgár és török foglyok részére.
A tízezernél több fogoly sorsa elképzelhetetlen volt. Kivételt képeztek az oláh foglyok, kiket egy napig fafuvarozással foglalkoztattak, másnap már pihentették, míg a többieket szakadatlanul hajtották a munkára. Négy hónapon át naponként puliszkát és paszulyt kaptak só nélkül. Ez volt a napi menázsi. A vizes, bűzös, jórészt földalatti táborban a felgyülemlett piszoktól csakhamar kiütött az éhtífusz, mely rettenetes mértékben szedte áldozatait.
Karácsony óta naponként 150-200 ember elpusztult e betegségben. A halottak rémséges eltakarítására csak a törökök voltak kaphatók, kik villák segítségével dobták föl a szekerekre a halottakat, s szállították el a tömegsírokba, melyeket az oláhok titokban tartottak s a svájci bizottságnak sem akartak megmutatni, mely bizottság a tavaszon alapos vizsgálatot tartott e fogolytáborban. E betegségben haltak meg ekkor: Gyerkó István, Köpe Márton, Rákóczi János, Gocsmán Márton, Fejér István.
Mikor eljöttem, a tábor létszáma 130 személyre apadt le, melyben a németek, magyarok, törökök és bulgárok voltak. A németek közül a négy ezerből csak öten éltek ekkor. Az oláh táborban még 80-an voltak életben. Az intelligensebb internáltak közül életben maradtak Simon Zoltán és Simon Márton gyárigazgató és fia, Lörincz István, neje és leánya, Borbély István, Osvald Nándor Sósmezőről, Osvald Károly tanító növendék, Kiss Károly, Krausz József. Látva és érezve siralmas helyzetüket, elhatároztam, hogy többé nem maradok itt, hanem hazaszököm. Igaz, nagyon szomorú emlékek fűztek már eleve a szökésemhez, mert most már harmadízben határoztam el magamat e merész lépésre.
Ugyanis már október 26-án egy Antal József nevű népfelkelővel éjszaka 3 órakor próbáltunk megszökni. Mikor az őrségig elértünk az éj sötétjében, egy kőhalomban megbotlottam, s az esés zajára az őr észrevett, reám lőtt, de szerencsére nem talált. Három oláh csendőrrel megfogatott s visszavitetett a táborba. Ekkor 25 botot kaptam, s 10 napi elzárást egy 50—50 cm négyszögű zárkába, melyben sem leülni, sem mozdulni nem lehetett. November 14-én Szakál József és Kosa Dániel népfelkelőkkel megint megkíséreltük a szökést. Most szerencsésebbek voltunk, átjutottunk az őrségen s már a Szeret partjához közeledtünk. Itt egy oláh katona állt őrt, akit a sötétben észrevétlen leütöttünk. Mikor azonban a híd túlsó partjára értünk, öt oláh katona állta el utunkat, lefogtak, visszavittek s ekkor 50 botot és 21 napi elzárást kaptunk. Ez órától kezdve igen szigorúan bántak velünk. Egy Citre János oláh hadnagy az irodában agyba-főbe vert, 2 zápfogamat és elsőfogaimat kiütötte, aztán egy katona a hátára vett, a másik pedig reám mérte az 50 kiütést. Ezek dacára elhatároztam, hogy harmadszor is megszököm.
Július 3-ikán, éjjel egy Tamás Ferenc nevű Oroszországból elszökött magyar véremmel együtt határoztuk el merész tervünket. Estefelé egyikünk a katonaköpenyegét föterítette a deszkáskertre, mely csaknem 3 méter magas volt s fölötte drótsövény húzódott végig. Míg társam a köpönyeget porolta, azalatt én a köpenyeg alá bújtam, s mintha segítenék a köpönyeg porolásában, a deszka szegeket egy fogó segítségével észrevétlen kihúztam. Három deszkaszál szabadon volt s ezen át kibújtunk a jelzett éjjelen pontban 1 órakor. Miután ismertük már a helyzetet, hat éjjel szakadatlanul törtettünk előre, jórészt mindig hason csúszva, hogy senki észre ne vegyen. Mikor ismét elérkeztünk a Szereth vizéhez, most már nem törekedtünk a híd felé, hanem a folyón akartunk átmenni. Hosszas keresgélés után egy öreg oláhot láttunk s azt kértük meg, hogy a vízen kalauzoljon át münket. Úszni nem tudtunk, s a víz borzasztó mély volt. Vezetőnk mintegy 3 méter hosszú pálcát adott a kezembe. A társamé azonban sokkal rövidebb volt. Ezzel mentünk be a nyakig érő vízbe, s a víz folyásával haladtunk lefelé a pácával sokszor tartva fenn magunkat, hogy el ne essünk. Alig hogy elindultunk azonban, Tamás Ferenc, aki utánam jött, a kisebb pálcával nem tudta magát eléggé egyensúlyban tartani, a víz alá bukott s örökre eltűnt szemeink elől. Én azonban szerencsésen átjutottam a túlsó partra.
Reggel Tyrgu-Frumos városnak hegyére jutottam. Itt tüzet raktam, megszárítottam ruhámat, mikor megpillantottam néhány marhát, melyet oláh gyermekek hajtottak. Az álom csakhamar elfogott s arra ébredtem, hogy két oláh katona rugdossa a lábamat, hangosan költögetve engem. Megkérdezték, hogy honnan jövök, elmondtam nekik, hogy Oroszországból szöktem meg. Magyarország felé megyek, mert nem tudtam, hogy Oláhországgal háborúban állunk. Bevittek a csendőr laktanyába, ott ebédet adtak s egy szekéren Taksányba vittek. Velem utazott azon a szekéren még négy zsidó, akik sok élelmiszert vittek. Úgy látszik, hogy messzi útra vihették őket. Mivel tudtam, hogy még nagy út előtt állok, mert az innen való elszökésre is eltökéltem magamat, a fáradt és elaludt zsidók gazdag rakományából vajat, húst tettem a tarisznyámba s mikor elváltunk, még 3 fankot is adtak nekem. Innen vonattal tovább vittek Románba. Itt a csendőr laktanyán két napig fát vágattak velem. Itt a fásszínben találtam egy régi rossz fűrészt, melyet nadrágom korcába behúztam.
Este 6 órakor Sipotira akartak visszavinni. Tudtam, hogy ha ismét visszajutok – végem van. Nekem tehát okvetlen meg kellett ugranom. Huszonkilencen voltunk egy marhaszállító kocsiban. Négy oláh katona őrzött bennünket. Volt egy bicska nálam, azzal mikor a katonák elaludtak, lyukat fúrtam a kocsi oldalán s Jassy előtt egy lassú kanyarulatnál a tarisznyámat előbb kidobtam s nyomban én is utána ugrottam. Ugrásom szerencsés volt. Három napig mentem visszafelé, Tyrgu Frumos és Taksány között 90 kilométert tehettem meg. Már másfél nap óta nem volt ennivalóm, mikor egy kis esztinához értem. Láttam, amint az oláhné feji a juhot, aztán elment, utána ballagva egy öreg oláh is. Belopództam az esztinába, két sajtot elvettem. Innen 5 éjszaka mentem, míg elértem Piatra Nyamsz város elé. Itt egy ökörpásztor ebédet adott s elmagyarázta, hogy Bistrica patakon hol van a fahíd, azt is megmondta, hogy az őrnek 10 banit kell fizetni.
Követtem az utasítást, át is jutottam a fahídon, de a túlsó parton négy ember dolgozott valami javításon, kik közül egy talián volt. Ez nyomban elfogatott s a közeli csendőrlaktanyába vitetett. Itt egy faszínbe zártak ismét s ott töltöttem el egypár napot. Egyik délben az őrizetemre kirendelt öreg oláh őrnek a felesége ebédet hozott s ők háttal ülve nyugodtan fogyasztották az ételt, mialatt én a faszínböl szépen átcsúsztam egy veteményes kertbe, onnan egy gyümölcsösbe, onnan egy mezőségre, majd a Bistrica folyón átkelve, a keleti kárpáti havasokig mentem. Egy estefelé kimentem a hegy tetejére, hol ismét harangokat hallottam. Néhány marhát őrzött ott egy oláh gyermek. Elpanaszoltam, hogy mennyit szenvedtem, láttam, hogy mennyire megsajnált, s csakugyan részletes útbaigazítást adott a további előrehaladáshoz. Egy felhagyott fűrészgyári telepre érkeztem az utasítás nyomán, hol egy magyar születésű asszony: Szikszai Róza fogadott nagy örömmel, mikor megtudta, hogy magyar vagyok. Innen már megpillantottam a Csalló is Ferkő székely havasokat. A Zácsa patak mentén már orosz katonaságot is láttam s nagy trén tábor tűnt a szemeim elé. Most már nem tudtam, mit tegyek, merre menjek.
A fronton át kellett jönnöm. Egy helyen egy orosz katonát láttam, amint ebédelt Gondoltam, szépen beszélek vele, hátha elereszt. Nem tudtam azonban megértetni magamat, elfogott, hogy vigyen a közeli kommandóhoz. Én azonban végső erőfeszítésemben olyant ütöttem reá, hogy hanyat esett, gyorsan elugrottam s a közeli bokros erdőben bújtam el. Onnan 1 kilométeres távolságban 3 soros drótot találtam húzva a fákon, mintegy fél kilométer szélességben. Ekkor az erdő világosodni kezdett, széles térségen az erdő fái ledöntve, drótsövényekkel átszőve – itt volt az országhatár. Itt átvergődve a mi akadályainkig jutottam. Itt azonban annyira beleakadtam a drótokba, hogy ingem, nadrágom, mindenemet ott kellett hagynom. Amint innen tovább mentem, két katonát pillantottam meg. Vártam, amíg megszólalnak. Egyszer csak hallom: »Adj pajtás egy gyufát!« Odafutottam s már-már lőni akartak, mikor kiáltottam: »Magyar vagyok!« Itt kihallgattak, elmondtam szökésemet, megmutattam tetovált karomat, melyet huszárkoromban eszközöltem. Gyorsan elszállítottak Barackosra, onnan Gyímesre, Csíkszeredára, majd Udvarhelyre. Innen felvittek Pestre, részletesen kihallgattak. Onnan ismét Székelyudvarhelyre vittek, hol szabadon bocsátottak s július 13-án reggel 3 órakor kopogtattam be bácsfalusi kis lakásom ablakán, hol feleségem az örömtől sírva fogadott. Ennyi megpróbáltatás után érkezett haza a derék székely vasutas. Hazaérkezése óta valóságos búcsúhely a lakása, százával keresik fel a kétségbeesett csángó asszonyok, hogy hozzátartozóikról valami hírt halljanak Bodótól. (Veres Emese-Gyöngyvér: ...mikor Oláhország háborút izene... A barcasági csángók kálváriája. Barcasági könyvek 2. Barca Kiadó, Budapest, 2008)

[1916] Október 9. *...Előttünk az 1. lovashadosztály üldözi az oláhokat. Apró fatornyos falvakat látunk, ez a székelység már fából építkezik. Város közeledik, rendbeszedjük magunkat, előre jön a hadosztály zenéje, azzal lesz Székelyudvarhelyen (24 km) a bevonulás. Bizony ha városi kendőlobogtató népet, asszonyokat, lányokat vártunk – nagyon csalódtunk, mert a város üres. Csak néhol lézeng egy pár öregasszony, koldus és városi söpredék, a többi elmenekült. Halott, kifosztott város, mint Brest-Litewsk, Üresen ásítanak a leredőnyözött ablakok, piszok, szemét, rondaság mindenfelé. Olyan mint egy csontváz, amiből az élet, az eleven erő kiszállt; elkedvetlenít, deprimál, Csendesen szótlanul megyünk a zene után. Hová lettek innen a 82-esek, Erdély legszebb ezrede, a vitéz székelyek? Kaszárnyájuk olyan mint az elhagyott vár, amit felvert a gyom.
Zászlóaljam a r. kath. gimnáziumban van elhelyezve, én a mellette levő paróchián, Pál István apát lakásában lakom. A plébánia üres, csak egy félkótya vénasszony van odahaza. Tárva minden ajtó, nyitva minden szekrény, a refektórium asztalán érintetlenül fekszik egy papírlap a paróchus soraival, melyekben latinul a „győzők nagylelkűségére apellálva” kéri, hogy ne bántsák az egyházi dolgokat. Nyitva van az üveg vitrin is, tele arany és ezüst kegytárgyakkal, mind csupa értékes régiség. Az ott jártak dicséretére legyen mondva, látszik, hogy nem nyúltak semmihez. Az öregasszony is mondja, hogy nincs híjja semminek. Némi riadalmat okozott a vénasszony azt beszélve, hogy egy oláh osztrák tisztnek öltözve visszajött kémkedni és elbujt a templomban. Bár valószínűtlennek tetszett a dolog, átkutattuk a paróchiát, a templomot, padlást, de nem találtunk csak egy ócska tartalékos tiszti ruhát, amit a plébános öccse hagyott ott valamikor.
Október 10. Nekiindultunk a Hargitának. Bizony a legénység nehezen menetel, sok a maradozó. Homoród fürdőcskénél ebédelünk, a fürdőnek nincs semmi baja. A Hargita fensíkján, Szentegyházasoláhfaluban (23 km) beszállunk. Nagy gazdag falu, fából és deszkából építve, amit egyhangú szürkére mosott az eső. A köves utcán siető hegyipatak sok fűrészmalmot hajt, azok körül állandóan zuhogással csobog a víz, és ez az egyhangú mormolás tölti be az egész falut. Hanem a vigasztalanul kopár, színtelen temető igazán nem más, mint a halottak börtöne. Dísztelen, kietlen mint maga a falu is, nincs benne egy fa, egy kis virág.
Október 11. Két géppuskát kaptam, ezzel teljes lett a zászlóaljam. A Hargita szép vidékein megyünk tovább, és mikor véget érnek az illatos erdők, zöld katlanban terül el lábunk alatt a csíki medence; közepén mint egy ezüst szalag, kanyarog az Olt, túl rajta mint egy játékváros, Csíkszereda. Az Olt-hidat lerombolták az oláhok, a lovashadosztály hadihídján megyünk a félig leégett városba. A kevés otthonmaradt székely sírva panaszolja, hogy az oláhok fosztogattak és szándékosan, műszaki előkészítéssel gyújtották fel házaikat. Csíkszeredán meg sem állva, az ezred Csíkszentlélekre megy, az én zászlóaljam a közeli Fitódra (29 km). Egy pár oláh halott fekszik a falu előtt, látszik, hogy a huszárok harccal kergették vissza az oláh utóvédeket. Kelet felé még most is puskáznak valahol. Három tábori őrsöt állítok a hegyekbe vezető úton, lelovagolom őket, aztán megnézem a falu K. végén készültségnek rendelt 10. századot. Itt mind itthon vannak a székelyek, nem volt idejük elmenekülni az oláhok elől. Mint határlakók, beszélni is tudnak velük, így nem esett semmi bajuk. Szerdahelyi a faluvégi csatatérről mindakettőnknek egy-egy oláh karabélyt hozott. (...)
Október 12. Szentléleken bevonultunk az ezredhez, együtt mentünk tovább. Kopár hegyek szűk völgyeiben a csíki székelység ősi berendezésű „tízesei”, apró falvain át vitt az utunk. Ambrus- és Nagy-, Józsa- és Templom-tízesen át érjük Csík-Mindszentet, ahol megpihenünk. Közszékely paraszti darócruhában egy öreg székely keserves-dühösen panaszolja az oláhoktól szenvedett sérelmeit. A házára egy plakátot ragasztottak, de elveszett. Elővették: ha egy óra alatt elő nem kerül a plakát, főbelövik. Agybafőbe verték puskatussal, de szerencséjére a közeli temetőben megkerült a plakát, amit a falról lefújt és odavitt a szél. Az öreget mindenéből kifosztották, lehúzták róla az utolsó fehérneműt, azért kell kölcsönkapott darócban járnia. Pedig úriember, Csik vármegye adóhivatali főnöke volt s most nyugdíjban él. Elmondja, hogy a székelység nem szegény, csak a Királyhágón túl, „Nagymagyarországon” sajnálták le őket „szegény székelyeknek”; körvasutat, Szeredán földmívesiskolát építettek nekik, pedig a székely nagyon is vagyonos. Igénytelen, minden szükségletét maga állítja elő, mindenét maga termeli és azon felül a közös erdőbirtok már feleslegbe megy. Az egész határ, a föld, az erdő mind az övék. Köztük nincs nagybirtok, száz holdnál több nincs senkinek, de 10-15 mindenkinek van a közös erdőn kívül. Nagyon nagy érték az állatállomány, amiből nem veszett el semmi, mert a messzi erdőségekbe hajtották az oláhok elől.
Elhoztam két oláh plakátot. Az egyikben Ferdinánd király és az összminisztérium beszélnek a Kárpátokról, a Tiszáig terjedő szabad „Romania Mare”-ról, ami immár az övék. A plakát indokolja is, hogy miért kell nekik Erdély? Nem hivatkozik ez még semmi ősi jogra (az már későbbi kitalálás), hanem egyszerűen kell, mert búzája, tengerije, fája, szene, vasa, aranya, sója, szóval mindene van.
A másik plakát Przezan tábornok ,,szárnysegéd, az északi hadsereg főparancsnoka” kiáltványa, amelyben írástudatlan magyarsággal inti engedelmességre a „meghódított” terület lakosait, mert három nem román embert fognak főbelőni abban a faluban, ahol a nem román ajkú idegen lakosok (vagyis a másfélezeréves székely föld őslakói a székelyek!) föl nem jelentik az utak, távíró stb. elrombolóit.
Egy kopár hegyen túl tíz kilométer hosszú falu áll előttünk. Nyolc falu van itt egybeépítve, melyekben állítólag pár napig pihenni fogunk. A mi falunk a legalsó, Csikbánkfalva (12 km), ahol elszállásoljuk az embereket.
Október 13. Ma pihenő. A határ hegyterületén, amely előttünk áll, nem követhetnek a fogatolt vonatok; hegyi felszerelést kapunk, kocsik helyett málhásállatokra rakjuk, amit magunkkal vinni a legszükségesebb.
A székely házban ahol lakom, az oláh inváziónak érdekes maradványát találtam. Az oláhok már berendezték maguknak a közigazgatást és a hajdani székely (vagy határőrvidéki?) rend szerint ,,tízesek”-be szervezték, pajtásságokba osztották a székelyeket. Ennek a ,,tízes”-nek a névjegyzéke volt a szobafalon. Ezek a székelyek, mint határmentiek, állandó érintkezésben voltak a határon túli oláhokkal, tudnak a „hódítók” nyelvén, és így jól jöttek ki velük, nem bántották, nem fosztották ki őket... (Dr. vitéz Deseő Lajos ny. tábornok harctéri naplója. Budapest, 1937, Turcsány nyomda Kft.)

November 4. A kunyhó, amit Rehm eszkabált össze fenyőágakból, majd sátorlappal borított be, megfelelőnek bizonyult. Valamennyien egészen délig aludtunk alatta.
A románok nem sok vizet zavartak. A mieink fedezékeket építenek. Az a hír járja azonban, hogy nem sokat időzünk itt. Reggeli idején, amikor az őrnagy lekvárt merített volna az edényből, kanalával egy döglött egeret halászott ki. Nem tudni, hogy került oda egyáltalán. Egerekben itt nincs hiány. Kávészínűek, kedvesek, apró szemeik a békáéra emlékeztetnek. Ébredéskor én is megláttam egyet az ágak között, a fejem fölött, hosszasan nézett rám.
Az őrnagy hivatta Klingensteinert és magyarázatot követelt. De ő sem tudott magyarázatot adni a történtekre, olyasmiket mondott, hogy az edény éjszakára fedetlenül maradt. Alaposan megmosták a szakács fejét, aki hallgatott. Végül felajánlotta, hogy új dobozt nyit ki. Az őrnagy töprengett egy ideig, de alig egy pillanat múlva elvetette a javaslatot, megparancsolta, hogy távolítsák el az egeret és kenni kezdte lekvárral a kenyérszeletet - miközben majd kiugrott a szeme az utálattól – , mi több, odalökte elénk a lekváros edényt is. Mikor látta, hogy vonakodunk, még vastagabban kente meg a kenyerét és éles hangon odaszólt, hogy az egér éppen csak ma éjszaka pottyant a lekvárba, úgyhogy bomlásnak indulásról még nem lehet szó. A német városokban éhínség van, sok anya örvendene, ha megkenhetné ezzel a nyomorúságos korpakenyeret gyermekeinek. Magyarázat közben csak úgy tömte magába, rágta és nyelte a kenyeret, mintha villával kellett volna lenyomnia a torkán és szörnyűségesen fintorgott az undortól. Majd felállt, megkent még egy szeletet és eltávozott, anélkül hogy megvárta volna, vajon követjük-e a példáját vagy sem... Mindenki tudta, hogy őrnagyunk tudatosan vállalta az undorodást, csakhogy bennünket kínozzon és megszégyenítsen...
[Az erdőben] egyszer csak egy hullára bukkanunk, s mintha ettől kinyílt volna a szemünk, az egész erdőben szanaszét holttesteket látunk. Románok. Sorban fekszenek, mint támadás idején, a Lespezi csúcs körül. (Az osztrákokat elhantolták...) Valamennyinek vadonatúj egyenruhája van, lábukon bocskor. Öltözetükről ítélve megállapítjuk, hogy parancsnokaik a gyors győzelemben reménykedtek. Végiglátogattuk a zászlóaljunk valamennyi ezredét. Később velünk tartott K. alhadnagy is, aki alig nyolc napja, hogy belekóstolt a frontéletbe. Mindhárman nagy körutat tettünk meg, mialatt a segédtiszt nagyon elképzelhetően ismertette velünk az Ojtozi-szorosbeli állásainkat. Az alhadnagy piperkőc, sápadt fiatalember, mintha ma kelt volna fel a betegágyból. Természetes körülmények között a világ egyetlen hadserege se tartott volna rá igényt. Mintha a sok halott látványa hatással lett volna rá. Azt kérdezte: mikor temetik el őket? A segédtiszt: nem sürgős. A fagy tartósít, az embereknek pedig egyéb fontos dolguk is van most.
November 7. Idefent az éjszakák hűvösebbek, mint odalent. Mély és széles árkot ástunk és sátorlappal fedtük be. Csak így tudjuk tartani a meleget. A fedezék amúgy megfelelne, ha nem merednének min denünnen a hegyes borókagyökerek, amelyek mindannyiszor összeszurkálják az embert, valahányszor álmában másik oldalára fordul az ember...
November 12... Mivel az elsősegély-hely megtelt sebesültekkel, az újabb sebesülteket egy közeli árokban helyeztük el és tüzet gyújtottunk, hogy némileg felmelegítsük a levegőt. A halottakat egy mohával borított térségre vittük, távolabb a tűztől, amely, a szélfúvástól ki-kinyújtotta nyelvét feléjük, azt az érzést keltve, mintha el akarná égetni valamennyit. A fiatal alhadnagyot, aki elkísért bennünket az állásokba, ugyancsak felfedeztük közöttük. Éjfél előtt jött a hír, hogy a románok elhagyták állásaikat és egy orosz ezred foglalta el a helyüket. A völgyben minden elcsendesedett, s éjjel egy óra után már nem hoztak újabb sebesülteket. 2 óra tájban sátorba bújtam és nyugovóra tértem...
November 12., dél. Egyre hidegebb van. A szél nem tudni, milyen irányból érkező, ritkás hópelyheket kavar. Odafent ugyanis csak néhány csenevész felhőcske úszik. Zaklatott reggel. Az ellenséghez ágyúk érkeztek, ellentámadásra számíthatunk. Osztrák csapatok vonulnak a csúcson túlra, olykor meg-megpihennek.
Odébb, az erdőben egy vérszegény, fiatal lengyel tisztet látok, amint csak úgy püföli ököllel egy idősebb bosnyák férfi fejét és vállát; úgy tűnik a bosnyák nem érti a parancsait. Azt mondják, ilyesmi gyakran esett meg a monarchia hadseregében. Túlságosan tarka ez a hadsereg, a népeik pedig nem szívlelik egymást. Igen, vannak esetek, amikor a parancsnokok nem beszélik s nem is értik a csapat nyelvét s túlságosan büszkék ahhoz, hogy el is sajátítsák.
Amúgy, az említett tettlegesség során a felháborodott fél vált nevetségessé a sértett viselkedésének köszönhetően. A bosnyák egy pillanatra se feledkezett meg a tisztelettudásról, s megértő óriásként viselte el felettese kegyetlenkedéseit, hagyván, hogy egy ittas törpe azt tegye vele, ami jólesik. Huncutkodó, becsületes paraszti arcán tisztán látszott, hogy az egészet csak tréfának veszi. Alig lehetett megkülönböztetni, ki ütött és ki volt az ütlegelt. Ha a fiatal tisztbe szorult volna vajmi csekély értelem, rájöhetett volna helyzetének nevetséges és kínos voltára.
Elegem volt a cirkuszból: választhattam, vagy elfordítom a fejem, vagy közbeavatkozom. Egy kis manó sietett segítségemre: egy pillantás alatt ezüstös-szürke köpenyemet előhúztam a zsákomból és magamra öltöttem. Fogtam egy cigarettát és odaléptem a dühöngőhöz, s nagy nyugalommal tüzet kértem tőle. A szabálytalan gallérom pedig csodát művelt: leeresztette a kezét, biztosított róla, hogy „alázatos szolgám” és elegánsan, körültekintően tüzet adott volna ezüst öngyújtójából, amely nem akart meggyúlni, ezalatt a tekintetével jelzett a bosnyáknak, hogy leléphet.

Az illető felemelt fejjel, büszkén vonult el. Látszott, hogy a nehezen visszafojtott nevetéstől rángatózik a válla. A tiszt becsületére legyen mondva, akkor sem mulasztott el udvariasan bánni velem, amikor észrevette, hogy fényes köpenyemről hiányzanak a rangjelzések. (Hans Carossa [katonaorvos]: Romániai háborús napló, 1924.)

Folytatjuk

2016. február 11., csütörtök

Hová tűnt a katonatiszt?... (29)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Páncélvonat belsejében
[1916] Szeptember 8. * Délután indult a szászrégeni vonat; majdnem üres, mert utazni csak engedéllyel lehet. Késő este érünk Szászrégenbe, tovább nem is megy a vonat. Egy régi ludovikás társam, Bárdos Béla szds. a pályaudvarparancsnok, tőle tudjuk meg, hogy a város üres, aludni sehol sem lehet. Így hát Berzsenyi őrnaggyal – aki velem jött Egerből – a vasúti kocsiban töltjük az éjszakát.
Szeptember 9. A vonathoz csatolt konyhakocsiból kaptunk reggelit, aztán a Bárdos által kirendelt előfogaton elindultunk a hadosztályhoz Tekére. Az útmenti dombokon éppen javában folyt a szüret, s János egy pihenő alatt egy kosár szőlőt hozott.Éppen ebéd idején értünk a hadosztályhoz, az asztalhoz ültettek bennünket is.
Dani altábornagy hadosztályparancsnok szabadságon van, Daubner ezredes, régi 12-es ismerősöm a helyettese. A vezérkari főnök Papp-Szabó vk. százados.
Megkaptuk a beosztást és ebéd után azonnal indultunk, én a 10. ezredhez Szász-Lúdvégre. Útközben a dandárnál is jelentkeztem, annak most Daubner helyett Jankovich ezredes a parancsnoka. A 10. ezrednél Sáfrán Géza alezredes ezredparancsnok – ő is 12-es volt valamikor – igen szívesen fogad; az ezrednek kívüle egy törzstisztje sincs. Az ezred egyelőre csak két zászlóaljból áll, az l-nek Petykó, a II-nak Strohoffer szds. a parancsnoka. Az enyém a III. zászlóalj lesz – amikor lesz. Addig beosztás nélkül az ezredtörzsnél maradok. Hát ezért kellett nekem lóhalálában úgy rohanni ide?!
Az általános helyzetről az ezrednél is alig tudnak valamit. Az oláhok a határszorosoktól igen lassan nyomulnak a mi határbiztosító csapataink után. A mindössze 3000 puskát számláló 39. hadosztály itt várja be, míg pótlásokat kap és a helyzet kialakultával alkalmazásba kerül.
Miután beosztásom nincs, az ezred állapotáról nem sokat tudok.
A tisztek közt aránylag sok az eredetileg is ezredbeli tényleges, több mint a 12-nél volt. Persze ez az ezred nem esett fogságba és soha nem fogyott úgy le mint a miénk. A legénység tiszta magyar, ebben a 12-nél mindenesetre különb. Az ezredtörzsnél határozottan jókedv uralkodik, nincs az a hivatalos, száraz, túl józan tónus, mint sok helyen lenni szokott.
Szeptember 10. Ma vasárnap az ezred díszebéd után népünnepélyt rendezett, amelyre hivatalos volt az egész falu. Ott is volt mindenki, aki csak mozogni tudott. Volt legénységi szavalás, voltak játékok, zsákbafutás, kötélhúzás, szamárverseny, lepényevés stb., utána tánc, aminél a magyar fiúk csárdásra tanították az oláh leányokat, majd azok mutattak be oláh táncokat.
Szeptember 11. Az ezred ma Szászrégenbe ment, ahol a hadosztály zenéjére díszmenetben vonult el von Morgen porosz tábornok, az Erdély északi részében levő összes erők parancsnoka előtt; borotvált arcú, imponáló külsejű tipikus porosz. Igen megdicsért bennünket, örül, hogy magyar csapatok fölött parancsnokol.
A város jórészt üres. Egy gazdag zsidó pompás lakásában van az egész ezredtörzs, csakhogy egy pár ócska bútor kivételével – amit nem volt érdemes elvinni – üres mind a 12 szoba. A városban néhány bolt nyitva van, nevetségesen potom áron vásárolhatunk benne, aminek hasznát vehetjük.
Szeptember 12. Továbbmegyünk. Miután lovam a 12. ezrednél maradt, egy jelentőlovas lován ülök; kegyetlen rossz a nyereg, hamar meguntam a dicsőséget, és felcserélem a nyerget – kocsival – Az ezrednek pompás hintója van, Brest Litowski emlék – tehát egyet-mást mégis csak hagytak ott az oroszok! Az ezred az elsők között volt az ostrom után bevonulók között és sok mindennel felszerelte magát. Megérdemelték, sok vérükbe került.
A 9-esek mennek előttünk. Megismerem és megszólítom az ezredkürtöst Mihók Gyurit, aki kadét koromban az én cigánydobosom, azután zászlóalj dobosunk volt Kassán. De ő nem akar megismerni. Ejnye, mondom, én emlékszem magára és maga nem emlékszik reám? Igen, mondja, Mihók csak egy van, aki már húsz éve ezredkürtös Kassán, de tiszt annyi volt az ezredben, hogy valamennyire emlékezni nem lehet, Igaza van!
Gernyeszegen a gróf Teleki kastélyban pihenő és villásreggeli, azután Nagyernyén beszállásolás. Az ezred és vele én is a báró Bálintit kastélyában vagyok. A fiatal háziúr – különben maga is katona, de két évi frontszolgálat után felmentve itthon gazdálkodik – velünk ebédel s ezalatt ugyan megtréfálták a felszolgáló tizedessel Petrikék. A tizedes felszolgálás közben mondja neki, hogy ismeri a frontról; emlékszik-e reá, mikor itt és ott vele együtt csinált rohamot? Hogy patakzott a vér!... hogy robbant a gránát. , . (Bálintit csak néz, nem emlékszik semmire) – ordított a sok sebesült... nyögtek a haldoklók... vér... vér... ideütött... S aztán mind sebesebben, vérbenforgó szemmel, már habzó szájjal kezd beszélni, hadarni, mind sebesebben, értelmetlenül, össze-vissza darál szédületesen. Bálintit már megijed, látja hogy őrülttel van dolga, zavartan néz körül – mikor aztán Petrik, az ezredsegédtiszt int a tizedesnek, hogy elég volt, hagyja abba. Az kimegy, akkor aztán kitör az elfojtott nevetés. Mint minden új emberrel, velem is meg akarták csinálni ezt a tréfát; de a tizedes nem merte, főként mert ismer és nem tudja, hogy én is nem ismerem é? Divatáru kereskedő és múlt karácsony előtt Miskolcon ő szolgált ki, mikor a menekülési olcsósági hullám alkalmával bundát vettem krisztkindlinek. (Dr. vitéz Deseő Lajos ny. tábornok harctéri naplója. Budapest, 1937, Turcsány nyomda Kft.)


[Libermont (Észak-Franciaország), 1916] Október 5. A hadosztálytól kérik, jelentsük a harci létszámot és ellenőrizzük a gázmaszkokat. Holnap az egész zászlóaljban inspekcióznak. Ki kell emelnem a felsorakozottak közül azokat, akikről úgy tűnik, nem alkalmasak a nehéz feladatokra. A tartalékokba sorolják őket. Akik alkalmasak maradnak, koleraellenes oltást kapnak. Az indulási parancsról nem ejtettek egy szót sem, de a koleraoltás árulkodó: Keletről lehet szó. (...)
Október 9. Egész nap tartott a készülődés. Az estét T. alhadnagy táborában töltöttük. Nekikeseredett volt a nagy halom, cenzúrázásra váró levél miatt, s némi tétovázás után megengedte, hogy segítségére legyek. Egyetlen levélben sem szabad előfordulnia, hogy elvonulunk. (...)
Pronville, 1916. okt. 9. Az országúton mindenütt hadoszlopok. Elsőnek a porosz gyalogság vonul el és rossz hírekkel szolgál: Maurepas elesett, Peronne veszélyben van. Panaszkodnak a tüzérségünk eredménytelenségére. A franciák áttörték volna a frontot, ha a gyalogságunk nem áll ellent, vélekedett egy tiszt.
Kis idő múlva íme, a porosz tüzérek is megjelennek! Igazolják a rossz híreket és a gyalogságot okolják hanyagságuk miatt, és nem értik, embereink miért törnek ki nevetésben, miközben azt hallják, hogy már csak a tűzérség tartja a frontot. Elvonulnak a francia hadifoglyok is. Hosszú köpeny lóg rajtuk. Behúzott vállal, fázósan menetelnek (...)
Éjfél után érünk Pronville-be.
Nagy épületben kapunk szállást, valóságos kastély, egy pompás park közepén. A folyosón egy tisztiszolga állja el utunkat, aki minden további nélkül azt tanácsolja, keressünk szállást a szomszédban, ahol tisztéább szobák is vannak. Itt csak úgy nyüzsögnek a férgek. Mindjárt kapcsolok, hová akar kilyukadni. Az ő tisztje mostanig úri módon lakott két szobát; most egyet át kellene adnia nekem, s a hű szolgája most szeretné ettől megóvni. Rehm szintén rájött a ravaszságra s a számból véve ki a szót, megnyugtatja: nem félünk a férgektől. Ha kell, hoztunk magunkkal is eleget. Erre a tisztiszolga gyorsan kereket oldott.
Október 14. Charleroiban reggeliztünk. Egy évvel ezelőtt, nagyjában ugyanebben az időben, a front felé ugyanitt meneteltünk. A Schlacken hegység tűhegyes ormain valamivel több lett a zöld. Hamarosan fűpárkányok nőnek majd rajtuk. Itt-ott egy-egy fácska is mutatkozik. Boldog vagyok, hogy újra megláthatom a csatornákat és a mellette húzódó jegenyesorokat, az idős férfiakat és nőket, akik kötelekkel vonszolják a behemót bárkákat, a kedves szőke gyermekeket, akik barátságosan toppannak elénk, kenyeret koldulva.
Október 15. Mindenütt vöröses barna szántóföldek, elvégezve rajtuk az őszi vetés; a fák sárgábbak, mint Pronville-ben és Libermontban. A rőt országút kis helységek felé vezet, majd tovább, a halmok és fénylő berkek felé. Csöndben átvonulunk egy kis vasútállomáson. Egy magányos néne áll a sorompónál. Fekete kendője éles árnyékot vet arcára, a mély, sűrű ráncok gótikus ívekben metszik egymást. Az állomási óra hamis időt mutat. Alatta, egymáshoz kötözve, két templomi harang fekszik, de a nyelvük hiányzik, a feliratokat és a díszítéseket rákjuk ragasztott papírcsíkok takarják. Minden bizonnyal új ágyúkhoz kerülnek újraöntésre. Ezúttal aludtunk, amikor átkeltünk a Rajnán. Németországba érkeztünk! (Hans Carossa [katonaorvos]: Romániai háborús napló, 1924.)


[1917] Március 23. Mennyi baj van a háborúban! Amikor nincs támadás, akkor is van elég a baj, ami az embert keseritse. T.i. én az élelmezésről beszélek, az az hogy csak szeretnék beszélni, de most még nem tudok, vagy jobban mondva nem szabad. A tegnapelőtt történt, hogy elveszett egy zsák kenyér, majdnem egy napi kenyerünknek a fele. Hogy hogy és mi módon veszett el, azt nem tudom, de elég az hozzá, hogy egy negyed kenyeret kaptunk a tegnapelőtt, ez még nem volna nagy valami, meg még sokszor kaptunk egy negyedet, de nem sok minden más dolog van, amit le lehet irni, ami az embert bosszantsa. Nincs, aki törődjön senki a szegény baka sorsán! Csak este 8 órakkor kapunk kávét és menázsit, ami a szó szoros értelmében csak moslék és hozzá még nem is elég. Nem bántana semi, ha egyenlő volna a szenvedés, de csak ez nagyon bánt. Aki legtöbbet szenved és nyomorog a Házién az van a legjobban megcsalva.
Kapunk még mellé faszólát [fejadagot] és kolbászt, szilva izet vagy [...], továbbá bort és pálinkát, de ezeknek csak a neve van. Mert igazán sokszor anyi rumot adnak, hogy az akárhányszor nem jut több egy embernek egy evőkanálnyi. Mind meg volnánk békülve ezzel is, csak hogy ne látnók, hogy mások a feleslegből isznak és még be is tudnak rúgni tőle. Ez bánt nagyon!
Március 30. Nem tudom, hová akarnak innen vinni, mert most a jövő hó 2-án fölablözolnak [leváltanak] innen minket a kettőseket. Egyik beszélli, hogy visznek más frontra és a más, hogy csak ide hátra az ármérezervába [hadseregtartalékba]. Hát csak vigyenek, mert jól esik nekünk is, mert már ideje. Tegnap küldtem 13 húsvéti üdvözletett. Nem tudom, én hányat kapok (?)
Ma beszedték a gázmaszkjainkat, mind a menyijét.
Április 1-ső. Ma van Virágvasárnapja. Istenem! a harmadik Virágvasárnapot érem a harctéren. Vajon, még hányat érek? vagy érek is é még vaegyett?
Április 4. Ma itt volt szemlét tartani [...]. Csak mi voltunk kivonulva az [...] batalion. Nagyon barátságosan beszélt mindenkivel és nevetett majdnem mindig. Töllem is megkérdezték, hogy hová valósi vagyok. Akkora nagy embert sohse láttam, mint ő. Egy fejjel magasabb volt a legmagasabb emberünknél is.
Április 8. Ma feljegyezték a földmives gazdákat, akiknek nincs otthon senkijük aki dolgozzék. De tudja a jó Isten, hogy mi lesz belőlle. Engem is följegyeztek.
Április 12. Elég jól telik ki kirukkolunk minden nap, de nem fáradságos. Csak a menázsi kezd vékonyabb lenni. Feljegyzem, hogy [...] 2 napos Zugsführer [szakaszvezető] vagyok; e hó 10-én elő lettem léptetve.
Április 16. Nem jó hireket hallok odahazunról, mert beteg a fiacskám nagyon, mindaketőtt irta feleségem, hogy nagyon nehéz hurutban szenvednek, de most már azt irja, hogy a fiacskám tüdőgyulladásban van. Elég baj ez, a mint mondja a közmondás, hát a baj nem jár egyedül. Sóhajra sóhaj!!!
Április 18. Ma hazahozta a fényképész a lapokat, a múltkor tán elis felejtettem följegyezni, hogy lefényképeztettük magunkat 8an. Elég jól sikerült a kép. Küldök egyett feleségemnek, egyett Anyámnak és még egygyet Anyósomnak.
Április 20. Kaptam ma 2 kis csomagocskát, nem is vártam, mert nem irta a feleségem. Ugy látszik, hogy a kis csomag hamarabb jön, mint a levél. Elég jól esett, volt benne szalona, oldalas és szardínia. (A tegnap egy fényképet küldtem Sára Mihály kisbiró bácsinak is.)
Április 23. Ma különös kirukkolásunk volt, nem tudom, tán holnapra lesz valami próba, t.i. a repülőgép fölkeres egy úgynevezett stellungba [állásba], ahová sem telefon, sem ordonáncz nem tud összeköttetést tartani a nagy tüz miatt. És valami raketta félével czignál ő is és mi is alant, majd meglátjuk holnap. Ma bejegyzem, ettem két tojást, mert nagyon kivántom, vettem tehát 2-őt 6 hatosért.
Ma kaptam levelet feleségemtől, amelyben irja, hogy csomagocskákot tett föl, és én bizony a csomagocskákot már megis ettem, már csak a szardinia van meg. (Fóris István: Életem jelentékenyebb napjai. Barcasági könyvek 5. Barca kiadó, Dunavarsány, 2013.)


Olaszországban a Monté Tompán voltam, a 24-eseknél, a székely ezredbe. Fel vótunk téve a hegyre, ahol nehezebb vót egy kicsit. Jobban támadtak a repülők, minden. Osztán azét tettek fel a hegy tetejére.
Akkor kitört a forradalom. Mi persze nem tudtunk semmit; ott az első vonalba. Hátul, ahogy meghallották a többi katonák, tiszt, minden, hogy mi van otthon, hátra arc, s gyerünk haza. S mi ott maradtunk az első vonalba. Telik egy nap s egy éjjel. S akkor azt mondja az ezredesünk nekünk: „Fiúk, mi van? Kell menjünk jobbra, hadd lássuk, mi van?” Megyünk jobbra is, balra is, hát nincsen sehol senki. Vesszük a kagylót: „Halló, halló, halló.” Hát mán a franciák megkerültek. Me észrevették a franciák, tudták, hogy otthon mi van. Látták, hogy az emberek menekülnek vissza, minket szépen bekerítettek. Mondom az őrnagynak: „Őrnagy úr kérem, itt baj van!” – „Mi a, Bodor?” – „Nézze – mondom –, őrnagy úr, itt bé vagyunk kerítve!” – „Nem létezik!” – aszongya. – „S akkor a miénkek, akik minket felváltanak, mé nem jőnek?” S akkor aszongya a főhadnagy: „Ne beszéljen, ennek a szakaszvezetőnek igaza van!” Me én szakaszvezető vótam! Mondja: „Nekem is gyanús. De nem kell félni, csak kitartani, met minket visszafognak!”
Kitartottunk. 3750 ember vótunk a mi ezredünkben, kérem, s megmaradtunk belőle 31-en! A többiek ott maradtak az állásban, a futóárokban, met futóárok vót ott kereken. Akkor szépen minket körbevettek. Mit csináljunk? Elkezdtük mi is a tüzet. Hat napig se nem ettünk, se nem ittunk, tüzeltünk éjjel-nappal. A hetedik nap reggelre, ugye vót egy kicsi gödör, abba lovagol a kapitányom, de ő is meg volt már sebesülve, kapott a lábába egy golyót. „Mondd meg te, hogy mi az isten van még?” Kiáltja nekem: „Bodor, szakaszvezető Bodor!” – „Parancs, kapitány úr!” Mejek oda, hát sir! Meg van sebesülve. „Micsináljunk?” Mondom: „Mit, kapitány úr?” A mi tisztjeink, az ezredesünk, mind meg vótak halva, akármerre mentél, nem kaptál senkit. „Mit mondok én magának...” azt mondja. „Mit, kapitány úr?” – „Vegyen maga mellé még egy közlegényt, s menjenek kereken a futóállásba, s ahol kapnak embert élve, egészségesen, s tud jönni, mondják, hogy jöjjenek magával! S ahogy megkezdik innen, menjenek kereken az álláson, egész kereken, s ahogy jőnek, jöjjenek ide vissza hozzám. S ahogy összegyűltünk, megadjuk magunkat.” Úgy is csináltunk. Vót egy Dömös János nevű fiú, székely fiú vót. Mondom neki: „Dömös, jössz velem?” Aszongya – „Szakaszvezető úr, hova?” – „Gyere menjünk ketten a futóárkon végig, lássuk, hogy akit ott kapunk, hozzuk magunkkal, hogy lássuk, mi van.” Ahogy mentünk, kérem szépen, a futóárkon, akkora árok vót, mint ez a szoba, olyan széles, még egy kicsivel mélyebb. Ahogy mentünk, kérem, rajta végig, egészen eddig ne, majdnem térdig, vér, mucsok, bél, minden. Így másztunk köztik, ne! Egyik sarokba: „Drága gyermekeim, mit csináltok?” – „Ügyeljen ne ide, édes társam!” A másik sarokba: „Kedves édesanyám, mér szültél a világra... Segítsetek!” De ki segítsen? Nem vót senki! Amennyi szanitéc vót, azok mind meg vótak halva! Nem vót, aki segítsen, senki nem vót. Na, mentünk szépen kereken. Hát mentünk kereken, s amelyiken láttam, hogy nincs semmi baja, fel tud kelni, szóltam hozzá. Volt egy Kiss János nevű fiú, az is le vót oda dűlve, s látom, hogy csak úgy lóg a feje, s megfogom, s kérdem tőle: „Mi van?” – „Részeg vagyok!” – „Na – mondom – gyere velünk, met kijózanodsz!” – „Hova menyünk, szakaszvezető úr? Nem menyek, még baj lesz belőle!” – „Ne félj semmit, gyere csak velem!” Na, akkor felkel a fiú, ű is valahogy nehezen, s na, menjünk. S akkor menyünk ott a sáncon keresztül, ott a többi halott közt, mán hárman azzal a fiúval. Találtunk egy másik fiúra, géppuskás vót, le vót feküdve a puskája mellé a fődre, s a géppuska előtte. S a keze rajta, hogy lőjen. De nem vót lőszer, mind elfogyott. De ő nem vette le a kezit, ő tartotta ott, hogy lőjen! Mejek hozzája, s mondom neki: „Te Kiss!” Rám néz. „Mi az, szakaszvezető úr?” Mondom: „Hagyd ott, s gyere velünk.” – „Mit beszél maga! Nem akarok meghalni! – aszongya. – Magáér, senkiér se! Erre megesküdtem.” – „Na hadd akkor, én mondám, gyere velem, ha akarsz, mind gyűlünk össze, me már nincs ki. Látod, nincs se lőszer, se semmi!” – „Hát hova megyünk?” – „Oda túl összegyűlünk egy sarokba, osztán valami lesz velünk. Vagy meglőnek, vagy mi, de itt má úgyse lesz!” Na látom, hogy felkőtt, s jött ő is velünk. Mikor visszamentünk a kapitányhoz, vótunk 31-en. 3750 emberből, kérem. S akkor oda a kapitányhoz, s na, az egészünket ő is csak úgy nézett, meg vót támaszkodva, me meg vót lőve a lába. Akkor aszongya nekem: „Szakaszvezető! Tudja, mit csináljon!?” – „Mit, kapitány úr?” – „Tűzzön fel egy fehér zsebkendőt egy fegyverre, egyebünk nincs, tűzze fel, hogy lássák, megadjuk magunkat.” S akkor kérem szépen, kiveszem a zsebemből a zsebkendőt, s teszem a szuronyra. Felemelem. S mikor felemelem, akkor jőnek is a franciák, úgy hátrafelé, hogy jöjjenek hozzánk. Megálltak, s jött egy kapitány lóháton. Egy francia kapitány. Fekete lova vót, s a homlokán fehér csillag. Ahogy a ló szökett, hogy jöjjen keresztül hozzánk a halottakon, nem tudta kihúzni a hátulsó lábát a halottak közül. S akkor megállt a ló az embereken, az ő emberein, meg vótak halva az ő emberei, me ott mind az övéi vótak meghalva, a mieink mind a sáncba haltak meg. Akkor kiált ő, aszongya: „Testvérek, mik vagytok?!” Nem mondtunk semmit. Kérdi románul: „Fratilor, ce sinteti, romani?” Kérdi németül: „Camarad, Deutschland?” Senki semmit. Akkor aszongya a kapitány: „Bodor, még ha egyszer kérdi, mondja meg, hogy magyarok vagyunk. Osztán ha megölnek, megölnek, s ha nem nem, de hogy tudják, hogy magyarok vagyunk.” Alighogy mondja, már kérdi is másodszor: „Fiúk, mik vagytok? Milyen népek vagytok?” Magyarul kérdezte. Mondom neki: „Nézze, nem tudom, magát milyen rangba szólítsam. Mert nem ismerem a francia rangot.” Aszongya: „Kapitány vagyok” – így ne, magyarul. Mondom: „Kapitány úr, magyarok vagyunk, s ennyien vagyunk itt.” Aszongya, akkor a lóról, ő: „Tudtam, magyarokkal van dolgom! De azér nem baj semmi – aszongya. – Így van, ahogy van, mindenki amivel harcolt, vegye maga elé, s ide jöjjenek hozzám. Nem még megyünk oda magukhoz, jöjjenek ide fel.” Me ott fenn vótak a halottak a hágón. De aszongya: „Mindenki amivel harcolt, hozza magával. Aki tud, jöjjön. Aki nem tud jőni, az maradjon ott.” S akkor szépen mentünk felfelé, úgy a hegyen felfelé, odaértünk, ahol vótak a halottak, az ő halottjai. Nem bírtuk, tudja, hogy menjünk, hogy lépjünk, másztunk négykézláb, mint amikor másznak a zsákon keresztül az emberek. Úgy mentünk az ők halottjaik közt. S amikor keresztülmentünk rajtuk túlfelől az aljba, s akkor lejött ő is az aljba hozzánk. Akkor azt mondta, hogy álljunk fel kettős rendjivel, oda, s akkor azt mondta; „Mindenki, kinél mi van, mindent tegyen le maga elibe, mert akinél fognak kapni valamit, azt rögtön agyonlövik. Ne legyen maguknál semmi – aszonta –, csak ami magukon van, az a kis gúnya. De a zsebbe, semmibe, mindent szereljenek le magukról.” Aztán le is szereltünk, hát mit csináljunk. Megolvas. Csak ennyien vannak? Mondom: „Kapitány úr, vannak még sokan, de mind meg vannak halva. Van aki él is még, de nem tudott jöni sehogy se.” – „Azokkal majd elbánunk” – aszonta. Hogy elbántak vagy nem, nem tudom, de aszonta, elbánnak ők. S akkor minket szépen összeállítottak négyesivel, le az állomásra, bé a vagonba, s el Franciaországba, Lionba. S ott töltöttünk két esztendőt... (Magyarszováti Bodor Márton tollba mondott emlékezése, In: Gazda József – Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1980)


Október 17. Egy kerek dombocskán görög stílű templomocska. Rézkupoláján megcsillan az alkony dicsfénye. Kisgödtől, amely megbúvik a vén fűzfák között, egyre gyorsabban közeledünk Magyarország fővárosához. Szakácsunk, Klingensteiner, miközben gyertyákat hoz, az izgatottságtól dadogva újságolja, hogy kiszállunk Budapesten. Nagy az öröm, megbontjuk a bőröndjeinket, kimenőhöz illő sapkát és lábbelit húzunk elő. H. alhadnagy és én úgy határozunk, hogy az Andrássy úton fölkeresünk egy cukrászdát. Egy bajtárs küti az ebet a karóhoz, hogy ő előbb a Parlamentet kívánja megnézni, egy másik meg a várat. Mindenki az ablakokhoz tódul. Mikor a külvárosi fertályokhoz érnénk, a vonat délnek kanyarodik, kiragad bennünket a csillogó tornyok világából és még mnélyebbre taszít az éjszakába. A sapkák és a cipők visszavándorolnak a bőröndökbe; szokás szeint meggyújtjuk a gyertyákat és üres konzerdobozokra ragasztjuk őket, s a sátorlapon újrakezdődnek a kártyacsaták.
Október 18. Ma éjjel számtalanszor felébredtem, valahényszor a vonat megállt valahol. Azt hittem, hogy helyben vesztegeltünk, s a folyót a Dunának véltem. pedig a Tisza volt.
A pusztaságon parasztudvarok, háznagyságú gémeskutakkal, , fekete, göndörszőrű malackondákkal, kék, csíkos kendős, fiatal menyecskékkel, akik a kukoricaföld szélén tököt szednek. Amikor a katonák integetnek nekik, az egyik hirtelen összefonja karjait a mellén, majd furcsa kecsességgel kinyújtja őket, a vonat felé, amely tovarohan... (...)
Aradnál vásárolunk két üveg Tokajit, az egyiket az egészségügyi vagonba rejtjük, tartaléknak. A másikat elfelezzük Raabbal, úgy hogy hamarosan olyan jókedvünk kerekedik, hogy akár a tegnapi parancsokat is végrehajtanánk. Végigfaggatjuk tehát a legénységet valamennyi vagonban, hogyan szolgál az egészségük. Egyesek zavartan nevetgélnek, mások megijednek, arra gyanakszanak, hogy ki tudja, miket tervezünk velük kapcsolatban. Mikor tisztázzuk előttük, hogy a lehető legkomolyabb dologról van szó, hirtelen m indenki érez valamit: itt fáj, ott sajog, amott nyom valami. Sőt, egy-egy deli legény, aki az imént még csak úgy virgonckodott, hirtelen úgy érezte, hogy kórházban lenne a helye. A mai napra megelégedtem 12 esettel. De könnyen elérhettük volna a 40-50 esetet is.
Miután az aradi állomásban megebédeltünk, jelentést tettem. A jelentésem a várt ijedelmet váltotta ki, s illedelmesen tett megjegyzésem, hogy kételkedem e módszer hatásosságában, nem talált ellenvetésre. Sőt, teljes megnyugvást jelentett az, amikor kijelentettem, hogy egyetlen beteget sem utalok ispotályba, megpróbálom őket menet közben kezelni.
Estefelé erdők borította hegyek között haladtunk, az út egy folyó medrét követte: a Maros volt az.
Parajd, október 19. Fél egykor felülünk a keskeny vágányú vasútra. Azt hittem, hogy az öt órányi utazáshoz megteszi a köpenyem is és mindkét pokrócomat a csomagoknál hagytam. De a vagonnak nem volt ablaka, minden egyes kilométerrel nőtt a hideg, az eső havazásba váltott, a szél pedig befújta a havat. A hidegtől meggémberedve reggel 6-kor megpillantottuk a parajdi templomtornyot. Négy órán át várakoztunk a pályán, az állomáshoz közel, a felszaggatott sínek között, amelyek mellett úgy tekergőztek a kacskaringós telefondrótok, mint a kitépett idegpályák. Végül boldogan vettük tudomásul, hogy az éjszakai utat teljesen fölöslegesen tettük meg, egy vezérkari tiszt tévedéséből kifolyólag. (...) Az állomás melletti utcában, amelyet teljesen elleptek a menekültek, hordágyasok tartottak felénk, akik óvatosan három bebugyolált, apró emberi testet szállítottak. Egy menekült család gyermekei voltak, akik játszadozás közben egy kézigránátra bukkantak, összevesztek fölötte, kihúztál a biztosító zsinórját és... a robbanás megölte az anyjukat, aki éppen tüzet rakott, hogy főzhessen és súlyosan megsebesítette a három gyermeket. A nagyanyjuk, egy erdélyi szász asszony, aki sírva kísérte a mentősök menetét, azt hajtogatta, hogy az ilyen történetekről tudomást kellene szerezniük a világ császárainak és királyainak, hogy maguk is felháborodjanak és hagyják a fenébe a háborúzást...
11-kor elszállásoltak bennünket. Legyőztem a fáradtságot és csak az inspekció, majd a jelentéstétel után pihentem le. Éjfél előtt, mikor még javában beszélgettünk, lódobogást, kerékcsikorgást hallunk az utca felől. Valaki illedelmesen megrángatta az ajtó csengettyűjét, bebocsátását kérve, bár a kapu nem volt bezárva. A házigazda volt, aki a románok jövetelekor elmenekült, és most egyedül tért vissza, hogy megnbézze, mi a helyzet. Szerényen kért egy csöppnyi helyet, ahol meghúzhatná magát éjszakára, s türelmesen várt a válaszra, saját, idegenek által megszállt háza előtt. Az őrnagy maga ment oda, hogy köszöntse és meghívja a vacsorázó asztalhoz, amit ő azzal hárított, hogy tökéletesen eléfgedett, amiért szálláshoz juthatott a saját otthonában.
Szentlélek, 1916. Okt. 21. Mielőtt útnak indultunk volna Parajdról, az őrnagy vizsgálatra jelentkezik. Isiásztól szenved; lázas és a fájdalomtól alig tudja megülni a lovát. De nem mondana le a parancsnokságról a kórház kedvéért. Végül félig tréfásan, félig komolyan parancsba adja, hogy este föltétlenül vizsgáljam meg és másnap reggelig kúráljam is ki. Eszembe jut, hogy orvosi táskában lennie kell erős hatású laudanum pornak is, de nem szólok semmit. Alaposan át kell gondolnom a dolgot. Az öreg kellemetlen, másokat gyötrő, piszkálódó ember; de nem csak az alattvalóival viselkedik így, de a főnökeivel is, ami igen ritka a hadseregben. Nem nyugszik, ha valaki körülötte jól érzi magát a seregben - de hiszen nem azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat!
... Hamarosan rájövünk, hogy Európa egyik leggazdagabb sóvidékén haladunk keresztül. A só fehéren és tisztán, kiül a szürke talaj felszínére. Elhaladtukban a katonák letörnek egy-egy darabot, tenyerükben méregetik, alaposan megnézik, majd a zsákjukba csúsztatják, mintha drágakő lenne...
A nehéz napok után, a falu örömmel fogadta a német csapatok érkezését. A tej csak úgy habzik a kulacsokban. A zsebek kidudorodnak az aranyló almáktól. Lassan-lassan a férfiak is előmerészkednek, élükön az idős pappal. Azt mondják, az ellenség, mivel német könyveket talált a házban, lefoglalta az egész misebor mennyiséget és az aranykeretes szemüvegét. S miközben ezt természetes humorral, tört németséggel előadta, N. alhadnagy előhúzott egy üveg féltve őrzött burgundi óbort s megkínálja a papot. A bátyó úgy veszi át az üveget, mintha az egyháza kapná ajándékba, és megfogadja, hogy az első misén imába foglalja az adományozó nevét. A többi férfiembert mind közelebb hozza a dohány utáni éhség.
Szokatlan árucserék mennek köttetnek. Példának okáért: három cigarettáért egy katona kap 12 tojást; egy másik egy hízott libát két csomag dohány fejében. Engem a falusi betegek keresnek fel. Kinyitjuk a kórházkocsi ajtaját és nagylelkűen osztogatjuk a kötszert és az orvosságot, amíg Raab egyszer csak ijedten megjegyzi, hogy amit most elpazarlunk, azt itt a hegyekben senki sem pótolja majd.
Október 22. Öt órakor menetkészen állunk. Az őrnagy, aki 9 órával korábban még láztól szenvedett, most nyalkán ül a nyeregben, s válogatás nélkül leteremti a tiszteket és a legénységet is. „Mi a fenét adtál ennek az eszementnek?” – vágja a fejemhez F. alhadnagy. Azt válaszoltam, hogy örvendek, ha az én orvosságom számlájára írja a meglepő gyógyulást; de azt hiszem, ugyanilyen hatással volt az öregre az a gondolat, hogy tudja: mindenki a pokolba kívánja őt. (Hans Carossa [katonaorvos]: Romániai háborús napló, 1924.)


Folytatjuk