A „Tolnai” (3)

1902.

Zola Emil meghalt.

A világirodalomnak évszázadok óta nem volt oly mély gyásza, mint a jelenlegi, melyet Zola Emil halála okozott.
Zola tolla irányt, eszmét, forradalmat jelentett az irodalomban.
A naturalizmus és verizmus apostola volt.
Az embereket olyanoknak festette hatalmas tollával, aminők tényleg. Oly szavakat adott ajkaikra, minőt beszélnek tényleg. Szóval, valódi hús és vér, igaz alakokat teremtett.
Nana czimü első regényével forrongásba hozta a világot. Nem akartak mást a könyvben találni, mint az erkölcstelen női élet dicsőítését, holott Zolának éppen ellenkező czélja volt, melyet elért is könyvével.
Zola az igazságot, a valóságot irta tovább könyveiben és meghódította az egész világ irodalmát és olvasóit.
Nincs iró, kinek könyveit annyi nyelvre fordították, mint Zoláét.
Nincs iró, ki tollával oly vagyont szerzett volna, mint Zola.
Zola nagy elméje belevilágított a jövőbe és az üldözött mester nyomdokain most az epigonok ezrei végeznek irodalmi kérödzést.
Ezért az irodalom nagy gyászát jelenti a távíró: Zola Emil, a kor legemelkedettebb irója, hétfőn meghalt. Alvás közben megölte a kandallóból kiömlött széngáz s mikor ráakadtak, már nem tudtak életet önteni a testbe. Felesége, aki együtt állta vele a veszedelmet, eszméletlenül fekszik s igy csak mellékkörülmények sejtetik a halál bekövetkezésének okait. Az iró végső tusáját nem látta senki, a nagy leszámolást a természettel a naturalizmus mestere egymaga küzdötte végig családi szentélyében, ahova barát és érdeklődő csak a pusztulás után pillanthatott be, hogy megrendülve álljon meg a végzet akarata előtt...

A király itthon

Jóleső örömmel vesszük tudomásul, hogy a király újra közöttünk van. Nem is mulasztjuk el, hogy amikor megjön, ugy fogadjuk, olyan figyelemmel, mint fogadni illik azt, kit nagyon szeretünk. Egy ilyen fogadtatás jelenetét mutatja be képünk sikerült scenálasban s akkor, mikor Ő felsége Gödöllőről Budapestre érkezik.

Koronák

A yorki herceg esküvőjére feldíszítették a híres Szent Pál székesegyházat koronákkal, zászlókkal, szőnyegekkel. Képünk jókedvű díszítő munkásokat ábrázol, papírmasé-koronákkal. (Keystone.)

Pánczél-mellény.

Egy franczia divatárus valamelyik hires hazájabeli napilap hasábjain a következő úridivat-czikket ajánlja:

Életmentő mellény.

Finoman szövött anyagból készült pánczél-mellény. A század leghasznosabb találmánya, mely megvédi az embereket minden merénylettől, mert a mellényről a golyó lepattan. Kés nem fog rajta. Utazók, hírlapírók, rendörök, gyárigazgatók és királyok ne hordjanak más mellényt, mint a pánczél-mellényt. Még anyjuk keblén sem volt biztosabb az életük, mint e mellény alatt, mely X. Y. czégnél, R…… utcza 14. sz. negyven frankért kapható.
Fontos megjegyzés, A pánczél mellényt bárkin kipróbáljuk, illetve próbálja fel s mi rálövünk. Jótállás mellett.

Egy úr, ki nem ad el lepkét.

Egy előkelő bank igazgatója, Taraspfürdőn üdül feleségével együtt és séta közben találkoznak egy elég tisztességes öltözetű emberrel, ki szebbnél-szebb lepkéket tar gombostűre tűzve és szorgalmasan lepkéz egy hálóval. Az igazgatónő azt hitte, hogy az idegen hivatásos lepkegyüjtő, és megkérdezte, nem adna-e el lepkéiből. Az idegen udvariasan   sajnálkozott.
Később elmesélte az igazgatónő a lepkehálós úrral esett dolgát és az éppen arra haladó idegenre mutatva,— bosszankodóan mondja:
— Lám, a helyett, hogy örülne, amikor pénzt kínálnak neki, hát. . .
—  Hja kérem,  — szól közbe, akinek ezt elmondja, — már azon nem csodálkozom, hogy ez az úr nem akar kereskedni  lepkékkel.  Annak az úrnak nincs arra szüksége, mert az Rothschild lord, Londonból.

Munkanélküliek harcza 

(Kép az első oldalról).

A képviselőházban tárgyalt munkanélküliek ügye a felkorbácsolt szenvedélyeket arra vitte, hogy érzelmüknek tüntetés alakjában adjanak kifejezést. E hó 11-én aztán a munkaközvetítő-intézet előtt csoportosultak a munkátalanok és közülük valamelyik kiadta  a jelszót: Menjünk a képviselőház elé!
Nagy lárma és víg dalozás közben indult meg a tömeg, mely akkor talán 600 emberből állott s a Kerepesi-uton át a Muzeum-körútra ment s igy került a képviselőház elé. Itt egy nagyobb rendőri kordon állott útjukban, mely sehogy sem volt inyükre. Nagy zajt ütöttek tehát és egy kis parázs verekedést rögtönöztek. A rendőrök és az elkeseredett emberek között valóságos harczra került a dolog, melynél a kövek, meg tudja az ég micsoda, ütésre alkalmas szerek, nem kis szerepet játszottak. Talán borzasztó vége lett volna ennek a nagyobbszerű büntetésnek, ha a rendőrség, mely a verekedőket időközben bekerítette, tapintatos módon egérutat nem enged a tömegnek a bántatlan menekülésre. Képünk a Muzeum-köruti harcz jelenetét mutatja.

Folytatjuk

A „Tolnai” (2)

(A Rapcsányi-féle válogatás nyomán)

1901.

A kötelességtudó katona.

Bakuban nemrég felrobbant egy nagy lőportorony. — Baku Oroszországban van, hol a katonák, tudvalevőleg, nem a leglelkiismeretesebbek. Mégis megtörtént, hogy a borzasztó robbanás, noha megölt néhány katonát, nem voll képes arra bírni a toronyőrt, hogy helyét elhagyja.
Ott járt súlyos sebeivel a romok előtt s mikor ezredese figyelmeztette, hogy már nincs mit őriznie, mehet haza, daczosan válaszolt:
—  Engem az őrmester állított ide s csak ő, vagy atyuska (a császár) van feljogosítva engem felváltatni.
Az ezredes bámulva szólt:
—  De őrmesteredet megölte a robbanás.
A katona ragaszkodott a helyéhez s az ezredes nem tehetett egyebet, mint hogy táviratot küldött a hadügyminiszternek. Innen rövid idő múlva jött egy felszabadító parancs és egy nagy csomó arany - a hü szolgálatért.
A katona 14 óráig állott őrhelyén, honnan betegen, a kórházba kellett vinni.

Tolsztoj martyrok.

A tinmeni törvényszék, mint Pétervárról jelentik, a múlt héten negyvennégy olyan keresztény ember fölött ítélkezett, akik Tolsztoj elmélete alapján egy uj vallásos, az úgynevezett skopcz szektát alapították. A vádlottak közül tizet egytől két évig terjedő börtönre, tizennyolczat pedig három heti fogságra ítéltek. A többit fölmentették. Megrendítő jelenet volt, amikor az ítélet felolvasása után valamennyi elitélt és fölmentett vádlott jobb kezét esküre emelte és rázendített egy vallásos énekre, amelyben Tolsztojt dicsőítették. Az ének végén pedig valamennyien „Éljen Tolsztoj"! kiáltásban törtek ki. Ezért a tüntetésért a törvényszék valamennyit fegyelmi büntetésre itélte.


A római farkas.

Róma város községtanácsa Róma ősanyjának emlékére állandóan tart egy nőstény farkast a Capitolium egy czellájában. Ez a farkas, a hires Nina, most ötéves korában kiadta páráját. Megölte a magánosság, mert Róma lakosainak határtalan tisztelete, sem kárpótolta az elvesztett szabadságért. Minthogy a római nép nagyon babonás, és veszedelemtől félti Róma városát, ha a lupa nem őrködik felette. Colonna herczeg polgármester intézkedett, hogy az Abruzzókból azonnal küldjenek egy uj nőstény farkast Rómába.

Parisban elfogott magyar gróf.

Az udvarias franczia rendőrség a minap oltalmába vett egy fiatal magyar grófot, mert a „Maxim" korcsmájából egy átdorbézolt éjszaka után fizetés nélkül akart hazamenni. A letartóztatott gróf egy, éppen Parisban időző magyar mágnásra hivatkozott, mint jó barátjára, azért a rendőrség az elfogatás éjjelét követő reggelen felkereste barátját. A rendőrtisztviselő előadta a dolgot, de nem mondta meg a letartóztatott gróf nevét, hanem a rendőrségre hivta. Együtt mentek hát, és a gróf, nem kis bámulatára, ott találta a rendőrségen a letartóztatott mágnást, összegyűrt frakkban, fehér nyakravalóval, sáros czipővel és holt részegen egy lóczán. A rendőrség és a fiatal ur azonban csak akkor nagyot nézett, mikor a gróf kijelentette, hogy ő ismeri ugyan a letartóztattottat és igazolja őt, sőt tudja róla, hogy sok 20 frankost kért tőle kölcsön, de a kiszabadítására nem vállalkozik; mert — úgymond — ha arról van szó, hogy kiszabadítsak egy szegény embert, a kit az éhség kergetett egy vendéglőbe s nem tudván fizetni, megszökött, azt készséggel teszem meg, de S. gróf úrért nem tehetek és nem is teszek semmit.

Történetek Kossuthról

A munkás Kossuth.

Mikor budapesti iparosok jártak Kossuthnál látogatóba, beszédközben szóba került: mikor szokott olvasni és írni? - Csak akkor nem, — válaszolt  Kossuth,   —   mikor eszem vagy alszom.

A hadsereg ereje.
Azt kérdezték egy ízben Kossuthtól.
—  Milyen erővel rendelkezik a hadsereg ?
—  Ki milyennel, — felelt Kossuth mosolyogva, de egy akó bort a leghitványabb is megbir.

A ráczok lábai.

Két utálatos, henczegő nemes, ki a harcz első napjaiban puskaport szagolt, megunta a dicsőséget, mely csaknem a másvilágra vitte és hazament pihenni.
—  De rövid ideig maradtál a táborban, mondá egy öreg mágnás, — hiszen annyi időd sem volt, hogy eret vághass valakin?
— Dehogy nem. Vágtam is. Levágtam két rácznak a lábát.
– Aztán mért  nem inkább a fejüket?
—  Mert azt már más vágta volt le,  —  szólt közbe Kossuth, ki fültanuja volt e párbeszédnek.

Kossuth mondása.

Egynéhány nagyszájú gavallér bátorságát fitogtatta és kijelentette, hogy a haza oltárán feláldoznák utolsó csepp vérüket.
— Én pedig szeretném látni azt önök között, ki kész volna az első csepp vérét feláldozni — mondá Kossuth.

Szerelemből halálba
(Kép az 1. oldalon)

A bécsi Práter nagy fasora, augusztus vége felé, egy borzalmas drámának volt színhelye. Két szerelmes: a huszonkét éves adóhivatal-gyakornok, Röszler Oszkár és a huszonegy éves Essinger Frida váltak meg önként az élettől… 

Folytatjuk

A „Tolnai” (1)

Az Arcanum, amely az elmúlt években elvégezte a Tolnai Világlap c. folyóirat teljes digitalizálását, s az interneten fizetős adatbázisként tette közkinccsé, bevezetőjében ezt írja a kiadványról:

A „Tolnait” lapozgatni egyedülálló időutazást jelent. Oldalain megelevenedik a múlt: az apró-cseprő bulvár eseményektől kezdve a sorsfordító történelmi kataklizmák drámai képein át az egzotikus tájak és emberek bemutatásáig nagyon széles spektrumát találjuk benne mindannak, amit a 20. század első fele jelent. Az új évszázaddal együtt induló, nagyközönségnek szóló képes hetilap a korában egyedülállóan sikeres volt, hatalmas példányszámban kelt el hétről-hétre. A családok minden tagja megtalálta benne a neki való – sok-sok fotóval, képpel illusztrált – olvasnivalót: politikai és társasági, tudományos és művészeti események, irodalom, divat, háztartás, rejtvény, útleírás, sport, és még megannyi más téma! Az írásokat olvasva, a képeket nézegetve, a hírdetéseket szemlélve közel kerülnek hozzánk a számunkra ma már történelmet jelentő idők, beleélhetjük magunkat az akkori emberek gondjaiba és örömeibe, hétköznapjaiba és ünnepeibe. A viszonylag olcsón értékesített képes hetilap, a Tolnai Világlapja (1901-44) igen nagy üzleti sikert hozott alapító tulajdonosának, kiadó-főszerkesztőjének, Tolnai Simonnak (eredeti neve: Friedmann Samu), aki 1912-ben létrehozta a Tolnai Nyomda- és Könyvkiadó Vállalatot, majd 1913-ban az ország legmodernebb, nagyszabású újságpalotáját építette fel a Dohány utcában (a mai Egyetemi Nyomda épülettömbjét). Világtörténelmi, művelődéstörténeti, szépirodalmi és tudományos munkákat, lexikonokat, színházi hetilapokat és divatlapokat adott ki. A kiadót és a nyomdát 1941-től a kormány átadta a Magyar Népművelők Társaságának. Magyarország német megszállása után a Gestapo deportálta, 1944 végén Mauthausenben lelte halálát.”

1988-ban Rapcsányi László a lapgyűjtemény 1901-1944 közötti számaiból képes-szöveges összeállítást szerkesztett albummá, s előszóként Tolnai világa címmel bemutatta a híres lapcsalád létrejöttének és alakulásának történetét. Bevezetőjét e szavakkal zárta: 

„Összeállításunk a teljes Tolnai Világlapja negyvennégy évi anyagából készült. Az évtizedek alatt változott néhányszor a lap mérete, romlott-javult a papír minősége és a nyomdai technika. Az idő is megkoptatta a munkám során felhasznált eredeti példányokat. A képeknek és a szövegnek ezt a patináját, elhasználtságát a nyomat színerősségén itt-ott az olvasó is érzékelheti.
Több mint nyolcvanezer oldal átböngészése után választottam azt a megoldást, hogy minden évfolyamból szerkesztek egy-egy olyan nyolcoldalas képes újságot, mely híven és a lap felfogása szerint tükrözi az év legfontosabb, legérdekesebb híreit.
Ily módon az egymás mellé került képek és szövegek bár annak idején nem mindig együtt vagy egyazon időn belül szerepeltek, de ugyanabban a naptári évben számítottak eseménynek. A képes hetilapok mindmáig kedvelt visszapillantása szerint bemutatjuk: »mi történt az elmúlt évben?«
Minden számot Tolnai-módra szerkesztettünk. A szövegek, hirdetések, a képek és képaláírások, a betűk és címszavak az eredetiek változatlan utánnyomásai. Válogatásomat nem vezette olyan szándék, hogy tartalmilag értékén felül avagy »mai« koncepció szerint mutassam be a képes hetilapot. A mai olvasó lényegében ugyanazt a Tolnait forgatja, mint hajdani előfizetője — mégis másként olvassa.”

Rendkívül olcsó antikváriumi példányként sikerült hozzájutni egy – feltehetőleg számos olvasót kiszolgált – albumhoz, és sok-sok szórakoztató percet, délutánt, estét szerzett ötletszerű böngészése, olvasása. Megállapítható, hogy az idők teltével, minél közelebb kerülünk a mához, úgy javul a képek grafikai minősége, vizont úgy tolódik el az információ a szöveges híradástól a képi ábrázolásig. A második világháború felé haladva eltűnik a korábban megszokott szórakoztató olvasnivaló, a tárca, az irodalom, helyüket a rövid hírek, képaláírások, tudósítások foglalják el. Egyben azonban következetesen önmaga marad a lap: a címlap sokkolja az olvasót. Már-már úgy tűnik, hogy az „viszi” az újságot. Legtöbbször egy-egy fotó áll a címlapon, de az telitalálat. (Sajnos, a mai fotó- és nyomdatechnikához hasonlítva a Tolnai illusztrációi nem vehetik fel a versenyt; az idő teltével a nyomdafesték megkopok, elkenődik, a képek – s velük együtt a szöveg is – degradálódik. Kár…

Amíg még nem késő, néhány érdekességet igyekszünk a közeljövőben átmenteni. Ahogy lehet...

Rejtő Jenő és a házalás

BÖRTÖN

Kora reggel van. Borotválkozom, és közben kinézek az ablakon. Az ablak alatt látható a valószínűtlenül keskeny Speer folyócska. Itt lakom, a folyóról elnevezett szállóban, amely nélkülözi ugyan a modern hotelkultúra különlegesebb vívmányait, de Zürichhez mérten feltűnően olcsó. A japán diákkolónia zöme lakik ebben a hotelban, csupa bizalmatlan tekintetű, misztikus vágású arc. A szálló tulajdonosa, aki egyszersmind szobapincér is, bizonyos Bollag, harcsabajuszú, hatalmas egyén; azt állítja, hogy sárga lakói többet érnek, mint az európaiak. Az európaiakról van egy régen kialakult véleményem, amely nem ellenkezik homlokegyenest a tulajdonoséval. Elkészültem a borotválkozással, és timsózás közben a tükörbe illesztett térképet nézem, amely a Zürichi-tó két oldalán szétágazó vasútvonal állomásait ábrázolja. A vörössel áthúzott megállóknál már jártam. Hátra van még: Zoliikon, Erlenbach, Küssnacht és Wollishoffen. Mielőtt az útirányról határoznék, meg kell hallgatnom a bajor diákokat.  Kék kabátot veszek, porcelánnadrágot, mustárszínű glaszékesztyűt és egy csontfejű sétapálcát. Leérek a hotelhallba, amely tulajdonképpen kávémérés, csengős bejárattal az utcáról, és középen egy nagy biliárdasztallal, amelyen ilyenkor olcsó sütemények pihennek, organtinnal letakarva. Néhány lépés, és már kint vagyok a Bahnhofstrassén. Az egyetlen világvárosi utcája Zürichnek, de ez aztán igazán világvárosi! Milyen hotelek! Milyen bankok és üzletek! És milyen árak! Azonnal sejthetővé válik, hogy micsoda elsőrangú emberek fordulnak itt meg a világ minden tájáról. Csak a történelmi zürichi tőzsde igénytelen, lapos épülete kelt osztatlanul csalódást minden idegenben. Hét óra van. Bemegyek a St. Anna Hof Kávéházba reggelizni. A két bajor már ott van, leülök a közelükbe, és látszólag újságot olvasok. Ezek a bajorok árnyékképekkel, úgynevezett sziluettekkel ügynökölnek a tó körül, ahol csupa előkelő villa és gyönyörű kastély van. Dühösek, mert egy láthatatlan ügynök mindennap lejárja közvetlen előttük a helységeket. Ama boldog emberek, akik még nem házaltak, nem is sejtik, hogy milyen sánsztalanná teszi a házaló működését, ha valaki bármilyen más áruval is, de közvetlenül előtte jár házról házra. A leggazdagabb háziasszonynál is van egy kialakult ökonómia, amely szerint ugyanazon a délelőttön két házalótól nem vásárol. A bajor diákok mindennap elátkozták a láthatatlan ügynököt, és új tervet eszeltek ki, hogy miképpen előzzék meg. A helységek kis száma élethalál kérdéssé tette, hogy ugyanazon a környéken, mint például a Zürichi-tó körüli nyaralóhelyek ügynöki körzete, egyik házaló megelőzze a másikat. A két bajor nem sejtette, hogy az ismeretlen ellenség, minden ügynöki gyanún felül álló eleganciájával, naponta mellettük reggelizik személyemben, és elhatározásaiktól teszi függővé, hogy hová menjen aznap a Stadt Rapperswill nevű gőzössel. A bajorok elhatározták, hogy lemennek a tó túlsó végére Wollinshoffenig, és visszafelé jönnek: Küssnacht, Erlenbach és Herliberg irányában. Nyomban elhatároztam, hogy én egy megállóval feljebb, Küssnachtban kezdem, és előttük járva jövök visszafelé. Ismétlem, hogy ezen a szűk helyen egyetlen helység elveszítése is érzékeny kárt jelentett, és a naponta küzdő ember könyörtelen életformái törvényszerűen írják elő a kedvező feltételek legteljesebb kihasználását. De vajon szolgálhatjuk-e társadalmunkban saját érdekeinket, anélkül hogy másokét sértenénk? Kereshetünk-e olyan pénzt, amely, ténykedésünk nélkül, nem kerülne más emberek zsebébe? ... E kihegyezetten ránk meredő életelveken meditáltam, míg a gőzös lassan haladt a gyönyörű tavon, és szemben, de nagyon messze, a hófödte Alpok csúcsai ágaskodtak néhány alacsonyan terjengő felhőcsoport felett. . .
Ez a szó, hogy Küssnacht, amely Schiller költészetétől oly patinásán élt bennem, azon a délelőttön végképp levitézlett romantikájával, és mint a házalás sivár képzettársa merül fel emlékeimből. Gyönyörű parkok, remek kastélyok és pompás úrilakok vannak a sima, bitumin országút két szegélyén. Ha becsengetek valahová, a kapu felett egy kis, kerek ablakon női fej kukkan elő. Azt mondom, hogy a „madammal" akarok beszélni. És megindul egy körülményes dialógus emeletnyi távolságból. Rettenetes svájci szokás. Mivel nincs nálam csomag vagy táska, és kesztyűm, valamint botom kihangsúlyozzák látogatásom magánjellegét, lejön a szobalány, és kéri a névjegyemet. Átadom a kártyát, amelyen a kereszt- és vezetéknevem közé egy magam adományozta „von" szócska van illesztve. A bizalmatlanság egy szikrája még él benne, de miután semmi gyanúsat nem talál rajtam, mégiscsak beviszi a névjegyemet. Nemsokára megjelenik csodálkozva a háziasszony, mire villámgyorsan kirántom selyempapírba csomagolt „petite poin" nevű hímzéseimet belső zsebemből, és máris hadarom mondanivalómat. Ilyenkor, természetesen, a szobalány már nem szólhat, én viszont olyan helyekre is bejutok, ahová ügynök sohasem teheti be lábát. Divatos külsőm tehát tulajdonképpen egy munkaruha, amelyet a háztartásbeli alkalmazottak megtévesztésére használok. Küssnachtban azonban, mintha az ördög járt volna előttem házalni, egész délelőtt egy hímzést sem adtam el, ami eddig még nem fordult elő. Midőn a balszerencse ilyen mélyponthoz ér, én mindig új erőre kapok, abból a feltevésből kiindulva, hogy rosszabb már nem lehet, és mert az események örökké variálódnak, tehát jobbnak kell következni. És zsibbadtra fáradt lábaimmal újra nekivágtam az országútnak. A község vége felé kisebb családi házak következtek, amelyeknél az ablakfüggönyök szemmel látható minősége után szoktam eldönteni, hogy melyikben érdemes próbálkozni? Végre megszületett az első üzlet, eladtam az „Arató pár" című hímzést negyven frankért. Mikor kiértem a kapun, és éppen hajtogattam össze a selyempapírt, sovány, szomorú ember jött mellém, hatalmas farkaskutyával, és azt mondta, hogy jöjjek vele. Delet harangoztak... Mit is tehettem volna mást? Mentem. Egy benzinkútnál knicker-bockeres amerikaiak gajdoltak vesztegelő autójuk körül, és libák tipegtek át az úton…

St. Annahof

Megyek a foglár előtt, a hosszú folyosókon, és kulcsok csörömpölnek mögöttem. Homályos nappali világítása van a folyosónak, amelyről csak elvétve nyílik egy-egy ablak a szomorú udvarra. Furcsa és nyomasztó tudat az, hogy nemsokára bezárnak mögöttem egy ajtót, amelyhez csak olyan embereknek van kulcsuk, akik haragszanak rám. Az igazságszolgáltatás kihalt folyosói homályos fordulókba torkollnak, és amerre nézek, csupa ajtó, néma, mozdulatlan ajtók.
Cellám elég tágas, oldalfalain két-két ágy. Az ágyakat nappal fel lehet csatolni úgy, hogy egészen a falhoz simulnak. Cellatársam is van, alacsony, őszes, kövér ember, olyan, mint valami vidéki, zsidó kocsmáros. Először figyelmesen végignéz, azután bizalmas közvetlenséggel kérdezi:
- Sup? sup? - rövid, jelentős kézmozdulattal illusztrálja a szavait. Nemsokára megtudom, hogy Gugenheim-nek hívják, és dísztárgyakkal házal. Még az általános svájciaknál is rosszabbul beszél németül. Mintha sürgönyt fogalmazna:
-  Bern Kanton guter Kanton,  Luzern  Kanton auch guter Kanton, Zürich Kanton sehr schlechter Kanton: gleich sup, sup . . .
Miért nem mondja ki ez az ember a névelőket?
Mennél tovább nézem, annál furcsábbnak tűnik előttem, hogy nem hagyják házalni. Hát mit csináljon ez a Gugenheim? Csak rá kell nézni, és az ember rögtön látja, hogy született házaló. A búcsúzó nap rőtszínű sugarai tűznek be az ablakon, és tavaszi hangulattal feszítik tűrhetetlenné a börtön levegőjét. Nem is sejtem, hogy mióta beszél már Gugenheim, csak éppen valami ösztönös udvariasságból belefigyelek özönlő szavai közé, és ezt hallom:
- Öt gyermekem van - mondja gondterhelten -, áj, áj, ki fog azoknak enni adni... A feleségem már két éve nem tud járni. Mit csinál majd a Johan, a Henrik és főleg a Márkus? Kérem, a Márkust, azt még üvegből táplálják ...   áj, áj, meine fünef Kindern, nebich... -mondja azzal a rutinos siránkozással, ami az ilyen örökké panaszos beszédű ember iránt elszigeteli a részvétünket, mert olyan folyamatosan sír, mintha litániát énekelne. Ahogy lassan bekövetkezik az alkonyat, kihúzódnak cellánkból a langyos sugarak. Kiveszek a nadrágom felhajtásából egy cigarettát, ugyanonnan dörzsgyufát is, és rágyújtok. Gugenheim ezek után ellenséges  gyanakvással néz rám. Nyilvánvaló, hogy valami nagy szélhámos lehetek, esetleg az alvilágnak is tagja, ettől a társadalmi osztálytól pedig ő is irtózik, mert Gugenheim becsületes ember, csak meg nem engedett formák között kereskedik.
De néhány pillanat múlva már transzba esik a füsttől, két kézzel legyezi a nikotin balzsamos illatát orra irányába, és miután átadom a cigaretta végét, boldog szippantásokkal szívja, amíg a körme pereméig parázslik.
Ajtónk előtt zörögnek a keresztvasak, és belép egy újabb cellatársunk. Az egyik bajor! Szintén cipőzsinór nélkül van, és rendkívül morózusan néz körül. Ez a bajor nem valami férfiasan viselte el a sorsát. Nagyon fejlett szókinccsel káromkodott, csak a „verdammt" kifejezést használta kissé sűrűn, ami sokat levont indulatmegnyilvánulásainak stiláris értékéből. Mikor engem meglátott, olyan buta csodálkozással ámult rám, hogy hangosan felkacagtam. Bizonyára abban a pillanatban megoldódott előtte a láthatatlan konkurrens rejtélye. Támadóan felém lépett, és nyersen kérdezte:
-  Maga hímzésekkel házalt a Zürichi-tó körül?!
-  Eltalálta - feleltem, és jó erősen megfogtam a vizeskancsót. A tagbaszakadt bajor egy pillanatig tanácstalanul állt, aztán természetesen azt mondta: „verdammt!"…  Nem hiszem, hogy a kancsótól ijedt meg, inkább letört lelkiállapotában még annyi emócióra sem volt képes, hogy verekedésre buzdítsa önmagát. Megvetően legyintett felém, s mint aki már semmit sem bán, kétségbeesetten leroskadt a padra.
-  Nézze - mondtam neki őszinte részvéttel -, most már kétszeres kollégám, úgy is mint fegyenc, úgy is mint házaló,  ennyire közös sorsban illene, hogy kibéküljünk itt. Tegye a kezét a szívére: az én helyemben maga sem tett volna másképpen.
A bajor nem felelt. Biztosan azt gondolta, hogy semmi köze hozzám. Lecsatolta az ágyát, és lefeküdt egy tuskószerű zuhanással, ahogy némely ember úgy képes végigdőlni valami ágyon, mint akit villám sújtott, talán azért, hogy a halálkívánó vágyával így élő állapotban konvertáljon ... A fegyőr beszólt a leslyukon, és felvilágosította a bajort arról a körülményről, amely, úgy látszik, kikerülte a figyelmét, hogy jelenleg nincs hotelban, és itt este hét óra előtt tilos lefeküdni. Talán felesleges is mondanom, hogy a bajor így szólt: „verdammt!" Aztán nagy léptekkel járt fel és alá, a melle sebesen emelkedett, az orrcimpái remegtek, és könny ült ki a két szemére. Ketten, régi fegyházlakók, egy megértő pillantással közösen konstatáltuk, hogy ez ifjú először van börtönben.
Vacsorára paradicsomos spagettit kapunk. Európa börtönintézményei között féregmentesség és ellátás dolgában kétségtelenül Svájcot illeti az első hely. A bajor, persze, hozzá sem nyúlt a vacsorához. Ahogy az ételre néz, egy tétova kézmozdulat a torka felé elárulja, hogy a spagetti puszta látásától hányingere van. A börtönélet első benyomásai nagyon sok tekintetben hasonlítanak a tengeribetegséghez. Gugenheim valóságos szimfóniával kíséri a táplálkozását. A csámcsogásnak, szuszogásnak, szürcsölésnek olyan változatos zajával eszik, hogy betölti vele az egész cellát. Közben folyton a bajor adagjával kacérkodik, és mikor megkapja, olyan mohón tünteti el, mint aki egész nap nem jutott ennivalóhoz. Holott a fegyházban ez kizárt dolog. Valahol a közelben harangoznak. Svájcban nagyon sokat harangoznak.
Éjszaka van. A felettem levő ágyban alszik a bajor, a túlsó oldalon Gugenheim változatos fiziológiai koncertszámai közül éppen a hortyogás van műsoron. Képzeletben végigsétálok a Bahnhofstrassén, magam előtt látom az előkelő St. Gothard Hotel csillárok között ragyogó, bordó pompáját, a világhírű Hugenin cukrászda plüss-foteljait. Ebben a cukrászdában nincsen szék, csak sok-sok, óriási fotel. Hallom a lesablakot zörögni. Most az őr befigyel, hogy nem csinálunk-e álmunkban valami szabálytalanságot, hárman, orv házalók, ahogy ott fekszünk.
Börtön? . . . Meg lehet szokni.
Élni? ... Örülni? ... Szenvedni? . . .
Gugenheim hortyog, és négy fal áll körülöttünk mozdulatlanul . . .

Forrás: Rejtő Jenő: Az utolsó szó jogán. Magvető, Budapest, 1967.

Rejtő Jenő és a légió

LÉGIÓ!

Marseille, 1930

Az erőd

A Forte-Chornich-hegyre kígyózó hatalmas erőd falai alatt egy kiugró, magányos szirten áll a boltív, a keleti harctér hőseinek emlékműve. Csendes, elhagyatott, tiszta negyede a zajos, rossz szagú kikötővárosnak. Itt kezdődik a hatalmas aszfaltországút, amely végigfut az egész Cote d'Azure-on Ventimigliáig. Az erőd eltűnő, és megint felbukkanó vonala a kínai falat ábrázoló képekre emlékeztet, de ez itt nem históriai emlék, nem rom, ez egy valóságos, üzemben levő citadella, fényszórókkal, katonákkal, ágyúkkal, lovakkal, háború esetére. A bejáratánál fegyveres poszt. Jó magyar neve van ennek az erődnek, mert úgy ejtik ki, hogy Kornis, ha még hozzátesszük, hogy Tamás vagy Gáspár, nyugodtan szerepelhetne Beöthy Zsolt irodalmi kistükrében, a tizenhat vagy tizenhetedik század táján. A domboldalban barátságos kis park van, középen az anatómiai intézettel. Szemközt, de nagyon messze, látszik Marseille kikötő panorámája, beláthatatlan hajórengetegével. Itt sokszor szoktam üldögélni, békés hangulatban, csendben. Néha egy gyarmati katona siet el, vagy egy-egy öregúr sétálgat arra, különben alig jár itt valaki. A szabad tengerről fújdogál a szél, és néha fontos problémák nyitjára jövök rá, mialatt üldögélek valamelyik padon, és nézem a sárga homokot a lábaimnál. Legtöbbször, ha sem pénzem, sem munkám nincs, itt koplalom át a napot estig, amíg a menhely nyit, ahol nemcsak hálóhelyet, hanem sűrű, meleg levest is adnak. A koplalás első stádiumában élénkíti az agyműködést, nyugodt, tiszta gondolatokat idéz elő, különösen ebben a hangulatos, komoly, elhagyatott parkban. Általában mégis ugyanarra szoktam gondolni, különösen délután, mikor már bágyadtabb vagyok az éhségtől, és szórakoztató elképzelésekkel játszom, hogy gyorsabban múljon az idő. Fantáziával kimeríthetetlen szellemi játék, ha felteszem magamnak a kérdést, hogy mit tennék, ha sok pénzem lenne egyszer, mondjuk ötven frank, vagy még annál is több. Ilyenkor végigcsatangolom gondolatban a La Cannebiere festői kirakatainak sorát, és mesebeli ötven frankomból, ha beleszámítom az ékszereket is, legalább ötvenezer franknyi holmival látom el magam, amiből külön egy áruháznyit tesznek ki csak az élelmiszerek. Idehallatszik a Notre-Dame du Garde harangja. A Notre-Dame du Garde óriási templom, a

A harang

szomszédos hegy csúcsán, mely mintha krétából lenne, fehér és kopár. A templom tornyán több, embernagyságú, aranyozott, koronás Madonna-szobor van, karjaiban a gyermek Jézussal. Ez Marseille New York-i szabadságszobra. A beérkező hajók ezt a roppant szobrot pillantják meg először a kikötőből. A templom mellett monumentális boltív, amelyből a sikló lejtője ereszkedik alá a régi kikötőig. Hiú vetélkedéssel építették ezt ide az emberek, a biblia csodája mellé a technika csodáját, mintegy jelképezve a nyílt alternatívát, amely előtt az erkölcsi keresztúthoz elért emberiség áll, kissé zavarodottan. Szemben a Forte Saint-Jean, a híres erőd, amelyben az újonc légionistákat gyűjtik össze Európa minden tájáról. 
Légió!
Itt a Földközi-tenger partjain minden illúzió lefoszlik erről a szóról, amely nálunk annyi hamis, hazug romantikát képvisel. Megszokott látvány a légionista, tele van velük a kikötő, nem szeretik őket, durva, műveletlen, kötekedő emberek, sokat hazudnak, és ha nincsenek sokan, gyávák is. Az újoncokat mélyen beviszik Afrikába, lehetőleg mindjárt tűzbe, és lassan, évek múltán kerülnek csak hátrább, civilizált Afrika felé, mikor már „megbízhatóak". Itt a Forte Saint-Jeanban kezdik a kiképzésüket, ami abból áll, hogy régimódi hatlövetű revolverekkel célba lőni tanulnak. A kiképzés súlyosabb része Afrikában következik, ahol a nappali forróságban teljes felszereléssel órákon át kell menetelni, hogy aklimatizálódjanak. Az első hetek kínszenvedése a kiképzés alatt elképzelhetetlen. Érdekes, hogy aránylag nagyon kevesen vannak, akik ezt nem bírják ki, és legtöbbjük rövid idő múlva nagyon jól elviseli az afrikai éghajlatot. Májustól augusztusig van a „légiós szieszta". Ilyenkor délelőtt tizenegytől délután hatig a kaszárnyában ágyban fekve maradhatnak, mert a hőség európai számára megszokhatatlan. Szeptembertől márciusig következnek az „offenzívák". Offenzíva alatt értik a rendszeres előrenyomulást azokra a területekre, amelyek névleg Franciaországhoz tartoznak, de még meghódítatlanok. Ez inkább erőszakos adóbehajtás, mint háború, kivéve azokat a helyeket, ahol maguk a bennszülöttek kérik a francia hatóságtól, hogy szállja meg őket. Mert ilyen is van, békés arab törzs, amely jobban fél a vad fajtájabelitől, mint a hódítóktól, holott, leszámítva a himlőoltást és az adóztatást, a francia civilizáció sem jelent sok jót nekik. Felháborító módon terelik útépítő munkára az arabokat, büntetés címén, és nem nehéz okot találni a büntetésre olyan embereknél, akiket nagyon hamarjában kényszerítenek megtanulni mindazt, amit hosszú évszázadok alatt tanultak meg maguk a hódítók. A tűzvonalban aránylag jó dolga van a légionistának, mert a föllebbvalók nem mernek kegyetlenkedni úgy, mint a kulturáltabb Afrika garnizonjaiban. Erre az adott okot, hogy néhány szigorú őrmester ütközet után olyan lövéstől halt meg, amely hátulról érte. A légiószolgálatnak sok olyan hallgatólag helyben hagyott gyakorlat alapján kialakult törvénye van, amely európai számára borzalmas. A szolgálati szabályzat például előírja, hogy sebesült vagy menetelés közben kidőlő bajtársat cserbenhagyni nem szabad. Ebből a célból a szakasz két embert hátrahagy, hogy az elesett embert, ha magához tér, vigyék a többiek után. A hátrahagyott két légionista ilyenkor vagy félóráig várakozik, azután valamelyik fejbe lövi az öntudatlan bajtársat, utánamennek a csapatnak, és jelentik az őrmesternek, hogy a bajtárs, valószínűleg hőguta következtében, meghalt. Hogy ez így van, tudja mindenki: a hadvezetőség, az őrmester, aki a jelentést átveszi, sőt, a bajtárs is, aki alatt egyszerre csak meginog a sivatag, és érzi, hogy összerogy. De mit lehet tenni? A légionista saját terhét is nehezen bírja, ha jön egy kis szél, elfedi a nyomokat, nem talál utána a csapatnak, eltéved a sivatagban, minden pillanatban rajta üthetnek az arabok, akik közismertek arról, hogy a kezükbe kerülő légionistának mindenféle életlen eszközökkel lenyiszálják a fejét. A sivatag törvényei parancsolóbbak a szolgálati szabályzatnál...

Paul Signa festménye a kikötőről

Innen a domboldalról jól látni a Maroccói Társaság bazenjében álló gőzöst. Luxusutasok knickebockerben, parafasapkában. Kodakosan, vidáman igyekeznek a fedélzetre. Az indulásra kész hajó mellett vagy harminc ember áll csendben és libasorban, fegyver nélkül, katonaruhában: légionisták. Egy tiszt áll előttük, cigarettázva, lovaglóbottal. A tiszt mellett köpcös, alacsony katona, kivont karddal, valószínűleg az őrmester. Újoncok. Alázatos, elcsigázott arcok, szótlan szomorúsággal állnak a hajó mellett. Kora délutáni, unalmas óra ... Most mennek Afrikába. Kik ezek? Végsőkig csüggedt munkások, ott, Európából leépített tisztviselők, földműves, rabló, pincér, tönkrement iparos, és mi van mögöttük, milyen úton értek idáig, ahol utolsó fordulóba kanyarodik életük, mellesleg egy érdektelen epizódja a kikötői mozgalomnak? Ezt sohasem tudja meg már senki. Pedig ezek is voltak gyermekek, szüleik voltak, reményeik, törekvéseik, elgondolásaik, ambícióik és szerelmeik, mindegyik külön egy-egy nagy komplikált, megrázó regény...
Az őrmester kardja parancsra villan, és megindultak fel a hajóra. Két matróz a fedélközbe érő katonák mögött felhúzza a hidat, amelynél fogva még a kontinenshez tartoztak. A propeller hullámokból tört, fehér port fröcsköl szét, harsogva, a kis pilótagőzös elindul a hajó kötelével, és ott állnak mind a koriáthoz szorulva, mozdulatlanul, szemeikkel görcsösen kapaszkodva a lassan hátráló partba, és úgy érzem, hangtalan rémületüktől megremeg a levegő, ahogy indulnak... Eszembe jut az a szeles, esős éjszaka, midőn hajnalig bolyongtam az erőd bejáratához vezető szerpentin úton, álmos voltam, ázott és éhes. Tudtam, hogy csak be kell lépnem a poszt mellett, aki mindenkit beenged, de vissza senkit, és kapok enni, cigarettát, lefekhetek aludni. Hát mit bánom én?! ... Mi lehet rosszabb ennél az ázott, esős, kilátástalan jelennél? Aztán elmúlt az eső, még dermesztőbben fújt a szél, és csapzottan, kétségbeesetten leültem egy kilométerkőre. Szemben velem a mozdulatlan őr közömbösen nézte ezt a látványt, amelyet bizonyára megszokott már.
Szép tavasz van, nézem a Forte Saint-Jeant, néma, elhagyatottnak látszik, mintha nem is laknának katonák benne. Alkonyodik, messze, jobbra, lent a széles főutca, a La Cannebiere látszik. A fényreklámok már hunyorognak, a varieté előtt megkezdődik az autók felvonulása, a tőzsdepalota előtt elegáns sétálók rajzanak, a kávéházak fényesen kivilágított teraszain vidám emberek üldögélnek. Vajon ki gondol itt arra, hogy éppen most egy nagy hajó, mint maga a Sors hányódik, a parttalan óceánon, a sötét égbolt kupolája alatt, egy csomó kirongyolt életű, fásult emberrel, Afrika felé?…

Rejtő Jenő és a filmnovella

DOKTOR BAKÓ

Azt már tudjuk, hogy a legendás Rejtő Jenőtől nem volt idegen a színpad: ifjúkorában színpadi karrierről álmodott, s párizsi tartózkodása után Budapestre hazatérve az operett, illetve a színház világába vetette magát. Hírnevét aztán mégis furcsa stílusú, humorosan abszurd, kalandosnak álcázott regényeivel alapozta meg. Minden műfajba belekóstolt, csak úgy ontotta az ötleteket, s gyakorlatilag írásai éltették. Beköltözött a Japán kávéházba, s éjt nappallá téve a számláit törlesztette – a tollával. Ne csodálkozzunk, hogy hagyatékában filmnovella is maradt, amelybedn maradéktalanul föllelhetjük a sajátos rejtői humort. (Bakter Bálint)

*

(Filmnovella)

Rejtő Jenő

Dr. Bárány „kombinált irodája". Szóval, egyszobás lakás, vasággyal és íróasztallal. Nyomorgó diplomás szomorú albérlete. Bárány jó lelkű, finom, lírai ember. Koldusszegény, fiatal ügyvéd, és egyben kliens is. Mellékfoglalkozására nézve álláshalmozó. Ugyanis barátja, Szalai, egy nagy délutáni lap riportere, eseménytelen napokon az ügyvéd révén jut híranyaghoz. Ilyen napokon Bárány dr. jelentkezik utcaseprőnek, levelet ír a kultuszminiszterhez, hogy protezsálja be havat lapátolni, megpályázza a gyepmesteri állást, és barátja kéthasábos riportot ír a nyomorgó diplomásról, aki, mondjuk, már gyepmesternek is elmenne. Bárány tudja jól, hogy a kérvényeit úgyis visszautasítják, és Szalaitól ilyenkor mindig kap néhány pengőt. Bárányt szeretik a házban lakó kisgyermekek, kedvenc játszóhelyük az ügyvéd irodája, és a meséit hallgatják. Legutóbb éppen a hóhéri állást pályázta meg. Mint utóbb kiderül, a főügyész, kényes helyzetben, hatalmas protektorok terrorja között, dr. Bárányt nevezte ki hóhérnak. A délutáni lapok már hírül hozzák a kis budai háznak, hogy a csendes, nyugodt Bárány dr. hóhér lett. Anyák rémüldözve jönnek a gyermekeikért, a lakásadónője felmond, és Bárány már öngyilkossági szándékokkal foglalkozik, midőn megérkezik Szalai. Újságírók és fényképészek jönnek. Szalai álláspontja az, hogy Bárány vállalja a megbízást, mert lehet, hogy két-három hónapig nem kerül sor akasztásra, és azalatt húzni lehet a szép hóhéri fixumot. Bárány belemegy ebbe, és letörten, kimerülten ül a szobájában, mikor megjelenik Zolestyák úr. A hóhérsegéd vagy ahogy ő nevezi magát: a laboráns. Szakszerű diskurzust akar kezdeni új főnökével. Nem is csodálja, hogy az ügyvéd, mert hiszen ő is entellektüel, öt év előtt megjelent egy kis verseskötete. Zolestyák főpróbát akar tartani, mert ahány kéz, annyi szokás. Az első felvonásnak az a vége, hogy eljön Bárány menyasszonya kétségbeesetten, kitették az állásából, mert a hóhér menyasszonya nem lehet tisztviselőnő. Bárány végleg kimerülten sóhajt fel: nem marad más hátra számunkra, mint a kötél. Abból talán még meg lehet élni.

*
Lipótvárosi zsúr. A fiatal hóhér járványszerűen divatba jött a jobb társaságokban. Kitűnően öltözik, és ironikusan fogja fel a helyzetét. Az embereket borzalmakkal traktálja. Cinikussá teszi az a szomorú tanulság, hogy a tudás, a szorgalom, a diploma és a nyomor nem terelte rá a jobb körök figyelmét. Mióta hóhér lett, annyi kliense lehetne, amennyit csak akar. A bankigazgatóhoz mint hóhér jön fel ötórai  teára,  de lassan jogtanácsos lesz, anélkül hogy ezt észrevenné. Az igazgató leánya átlát a játékon, tudja is Szalaitól az igazat. Bárány előtt hisztérikának mutatja magát. Bárány beleszeret. A leány azt mondja, hogy csak akkor megy hozzá, miután az első embert felakasztotta. Szegény hóhér borzasztó dilemmában van. Délután érkezik a hír, hogy egy gyilkos asszonynak visszautasították a kegyelmi kérvényét. A társaság úgy beszél a másnapi akasztásról, mint egy színházi eseményről. Bárány elhatározza, hogy nem hagyja magát többé eltiporni az élettől, a sok kegyetlenség után, ami történt vele, a sok megalázás, úgy érzi, megkeményítették, és elhatározza, hogy hóhér lesz. Hogy példát fog statuálni az életével is. Elhatározza, hogy másnap akaszt! És miután mindezt egy nagy, vádoló beszédben elmondta az egész társaságnak, megjelenik a szobaleány: - Bárány doktor urat kérik a telefonhoz. - Kicsoda? - Zolestyák laboráns úr.

*

Siralomház. Az asszony, aki állítólag előre megfontolt szándékkal megölte a férjét, egy öreg uzsorást; azt hiszi, hogy az utolsó perceit éli. Az ügyvédje előtt újra és újra elmondja, hogy ártatlan. Megjelenik dr. Bárány. Az asszonynak régi ismerőse, van egy közös báli emlékük. Az elítélt nem tudja, hogy Bárány az új hóhér, és nem érti, hogy miért jön el most hozzá. Bárány sehogy sem tudja megmondani. Csak akkor derül ki az igazság, mikor a jelenlevő ügyvédet kartársnak szólítja. „Kérem, én nem vagyok hóhér" - tiltakozik az ügyvéd. Az ügyvéd is meg van győződve az asszony ártatlanságáról. Bárányból kiütközik a jogász. Kérdezgeti az asszonyt. Neki is az az érzése, hogy ártatlan. Bárány a belépő ügyésznek kijelenti, hogy az ítéletet nem hajtja végre. Szerinte az asszony ártatlan. Az ügyész erélyesen rászól, hogy nincs joga a bíró szerepét játszani. Bárány: a bűnöst elítélni csak a bírónak van joga, de aki ártatlan, azt a hóhér is felmentheti. Nagy vita van. Zolestyák jön, a kis táskájával: - Mi lesz, kérem, mi lesz? Nekem tíz órára egy keresztelőre kell menni. - Az ügyész azt akarja, hogy Zolestyák hajtsa végre az ítéletet, a segéd azonban szintén megsajnálja az asszonyt, és bejelenti a „szolidaritását". 
„Az egész akasztást megette a fene" - mondja a börtönőr.
Az új hóhér kinevezéséig kiderül az asszony ártatlansága. Dr. Bárány éppen csomagol. Kivándorol. Az asszony, akit szabadon bocsátottak, feljön hozzá. Keserű, bölcs dialóg folyik közöttük. Sejteni lehet, hogy az asszony is elutazik Báránnyal. Megjelenik Zolestyák is, akit közben kineveztek hóhérnak, és így megveheti azt a kis kertes házat, ahol öreg napjait akarja leélni, költői békében. Bárányt továbbra is főnök úrnak szólítja, és búcsúképpen ezt mondja az ügyvédnek: - Nagy dolog, uram, a fix és a lakbér. Isten áldja, főnök úr. Kár, hogy ebben az országban a szellemi munkások nem akarnak elhelyezkedni a reális pályákon. Hová is utazik?
Bárány: - Ausztráliába.
Zolestyák: - Ha minden kötél szakad, jövök én is.

Forrás: Rejtő Jenő: Az utolsó szó jogán. Magvető, Budapest, 1967.