2016. május 20., péntek

Fejtornászok örökös magyar bajnoka

* Nemrégiben a Magyar Elektronikus Könyvtárban (GrätzerJózsef: Fejtorna - letölthető innen) elfoglalta méltó helyét egy szerény, de agyonolvasott, sokak érdeklődését felkeltő könyv, amely a huszadik század folyamán több nemzedéket elszórakoztatott, kiszolgált. Grätzer József fejtornái bár az életműnek csak egy részét jelentik, azóta is utolérhetetlenek.

Grätzer József
* Grätzer József igazából nem is szerepel a lexikonokban, mégis sokan ismerik. A Wikipédia azonban ezúttal is segítségünkre siet. Ezt írja róla:
Sokgyermekes családban született, végigharcolta az első világháborút, majd Karinthy Frigyes titkáraként tevékenykedett. 1929-ben mérnöki diplomát szerzett. 1926-tól a Színházi Élet rejtvényoldalának szerkesztője...Rövidesen annyira népszerű rejtvénykészítő lett, hogy több mint 150 újság vette át a rejtvényeit, és rejtvénykirályként kezdték emlegetni. A harmincas években több kötete is megjelent, s a Sicc is az ő agyszüleménye. Eleinte nem minden újság fizetett rejtvényeinek közléséért, ekkor az egyik keresztrejtvényben elrejtette a „Grätzertől lopva” szöveget, amely meg is jelent az egyik lapban. Ezután mindig megkapta a neki járó honoráriumot. 1944-ben munkaszolgálatra viszik, egy év múlva kiütéses tífusz viszi el. (Legendás alakjának Karinthy Ferenc –Frigyes fia – állit emléket A titkár című novellájában, amelyben Grätzer Polizerként szerepel.)

* Fejtornájának egyik érdekessége, hogy maga Karinthy Frigyes, a „gazda” irt hozzá előszót, aki emberileg-szakmailag is elismerte egykori titkárát, illetve maga is osztotta annak játék iránti sajátos érdeklődését.

"Ha harminc vagy negyven év múlva valaki kezébe veszi majd ennek a korszaknak szórakoztató lapjait és lapozgat benne, hogy képet kapjon róla, hogyan folyt a szórakozások mindennapi élete, világrengető háborúk és forradalmak korában: nem hisz majd a szemének, hogy ez lehetséges volt.
Korszakok omlottak össze szörnyű recsegéssel, fejtetőn álltak a házak, félrenyúlt vonatok szaladgáltak és jajgatva kavargott minden a kizökkent idő medrében – s mikor nem volt biztos az élet se földön, se égben s minden napnak akkora szenzációja volt, amekkorából azelőtt öt évtizedre jutott egy – ez ijesztő és lángoló napokban Pesten és vidéken egész csomó ember azon törte a fejét, hogy ki volt az az ókori kovács, tíz betűből függőlegesen, kinek harmadik betűje „p“ és az utolsó előtti betűje nem lehet más, mint „o“, mert a szerelem istene vízszintesen: akár Eros, akár Ámor, az „o“ betű kijön. Körülöttünk égett a horizont és mégis mily boldogok voltunk, mikor kijött, hogy az a mithologiai kovács Hephaistos.
Máskor még a magyar szókincstár termeiben böngésztünk nevek után – ismét mások betűkre bontották a neveket s úgy rakták megint össze, hogy abból valami a név tulajdonosára jellemző szó jöjjön ki.
És mindez nemcsak narkotikum volt, elfelejtem fájdalmainkat, hangos szavakat kiáltani a sötétben, mint a gyerek, aki fél. Mert ne becsüljük le a játékot. Sokszor kerestek aranyat, akik puskaport találtak – és nem tudhatják, mikor fordul komolyra a játék, vagy mikor válik játékos, jelentéktelen semmiséggé a, véres valóság. Népeket elsöprő háborúk, Asszíria összeomlása, földrészek eltűnése a tenger alá annyi nyomot sem hagyott, hogy emlékezne rá korunk gyermeke – de mindenki tud róla, hogy volt egy Homeros, aki úgy állította össze a szótagokat, hogy ritmus jött ki belőle – s ez a játékos, halk üres lüktetés túlélte, túlrezegte az egekig csapó hullámokat.
„Játszuk” Visszazökkenünk a boldog illúzióba, hogy lehettünk volna, „villanyszerelők“, hiszen mi tudjuk, mi az az anód és katód, – hadvezérek, hiszen mi tudjuk, hogy volt az auszterlitzi ütközet és hogy ki és mikor mondta: alea iacta est, – orvosok, hiszem mi tudjuk, mik azok a hormonok, – mérnökök, hiszen mi tudjuk, milyen magas az Eiffel-torony, – nagy művészek , hiszen mi tudjuk, hány részből áll a triptichon.
Szavak játéka – fogalmak játéka.
Játszunk műveltséget! i tudja, mi volt előbb – a játék, vagy a műveltség, mint ahogy a költészet tanulsága szerint sem lehet megállapítani, melyik a játék – szó-e, vagy fogalom? A kultúra története azt mutatja, hogy a legtöbb ismeret, amit érdemes volt megismerni, játékból született. Sok jelzőt kapott már az Ember, mely őt az állatoktól megkülönbözteti. Homo sapiens, homo politikon, homo faber. Én egy szerényebbet ajánlanék, és mégis lényegesebbet: homo ludens, játékos ember."


Karinthy Ferenc: A titkár

Politzer ifjúságát homály fedi. Karcagon született vagy Jászberényben, már nem emlékszem, apja kis szatócs volt, ő az ötödik gyerek. Mesélte egyszer, milyen keservesen tudták csak taníttatni, s alig tette le az érettségit, már vonult is be. Három évig verekedett, előbb a kárpáti, aztán az olasz fronton, kapott egy kitüntetést, és a háború végén hadnagyként szerelt le. Elhelyezkedni nem bírt, apja üzletében segített, vezette a könyveket.
Sovány, kopaszodó, jelentéktelen külsejű fiatalember volt. De nem a kor gyermeke. Tudott lelkesedni. Politzer élt-halt az új irodalomért; mikor a boltot késő este becsukták, sietett haza, és a kuckójában hajnalig rontotta szemét. Minden élő és holt mesterek között legkedvesebb írója apám volt. Filozófusnak, lángésznek, a század lelkiismeretének tartotta, Karinthyt vallotta élete szebbik felének, boldogságának: minden könyvét megszerezte, ronggyá olvasta, és órákon át tudta szavalni:
Plútó e torzót márványból szoborta...
Politzert nem értette meg a környezete: kinevették, holdkórosnak tartották. Talán tízszer is írt apámnak, hosszú leveleket, amelyeket többször letisztázott – de választ sosem kapott. Karinthy-rajongása vihette az újságírói pályára is: rövid ideig a helyi lapnak volt rendőri riportere. Azt hiszem, nem volt jó hírlapíró. Amikor jött a nagy válság, elsőnek bocsátották el; később az újság meg is szűnt. Szüleihez nem mehetett vissza, a kis üzlet vergődött, fuldokolt; állásra sehol semmi remény. Politzernek nem maradt más választása: kevés megtakarított pénzén jegyet váltott Budapestre, hogy régi, titkos tervét megvalósítsa.
Vakmerő terv volt, de mégsem légvár: a valóságra épült. Politzer, aki minden Budapestről jött embert apámról faggatott, gyakran hallotta, hogy Karinthy, ez a ragyogó szellem milyen keservesen küszködik: a hitelezők a kávéházba is utánajárnak, adósságot adóssággal töm be, a kiadó előlegekkel zsarolja, s tíz éve készül egy nagy regényre, de mindig a holnapi lapba kell krokit írnia.
Apám élete valóban olyan csődtömeg volt, amelyet csak egy balzaci méretű szerkezetben lehetne kifejteni. A bűnbeesés valószínűleg már az ősidőkben történt, születésem előtt, amikor szüleim fedezet nélkül külföldi nászútra indultak. Ettől fogva sohasem tudtak többé rendbe jönni, mindig tovább nyújtózkodtak a takarójuknál, egyre mélyebben gabalyodtak adósságaikba, s bár Karinthy egyike volt az ország legolvasottabb íróinak, Budapesten legendákat meséltek reménytelen pénzügyi kísérleteiről. Apám honorárium dolgában mindig az irigyelt magasabb kategóriákba tartozott. Az olyan embert azonban, aki egyszer futni kezdett a pénze után, nincs, ami ne rántaná még mélyebbre: a kor könyörtelen logikája szerint egyre olcsóbban árusítja magát, és egyre drágábban vásárol. Akármit próbál, ír, gondol: minden lefelé húzza.
Elment például a színpadi kiadóhoz, és pénzt kért, hogy házbért fizethessen. A kiadó, aki már sok ezer pengő Karinthy-előleget tartott számon, azt mondta:
– Több előleget nem adhatok. De írj egy jó jelenetet, Fricikém, azt megveszem tőled örökáron, száz pengőért.
Apám leült a Hadik kávéházban, és írt egy jelenetet. Ha a jelenet gyöngébben sikerült, a kiadó a vételárnak csak kétszeresét vagy háromszorosát kereste meg rajta. Máskor apám olyan kis egyfelvonásost írt, mint például a Bűvös szék – ezt hosszú időn át, minden este, Európa több száz kabarészínpadán játszották, és a kiadó Amerikába is eladta. Ilyenkor apám kapott még négy-ötszáz pengőt.
Hasonló szerződések kötötték a könyvkiadókhoz és az Est-lapokhoz is. Az üzleti könyvekhez nem értett, de ezek nem is érdekelték, jóval több példányt nyomtak, mint amennyit neki elszámoltak, újabb és újabb egyezségekbe, katasztrófaszerződésekbe kényszerítették, s közben az előlegek, adósságok egyre szaporodtak. A felszabadulás után nevetve mesélték nekem az Operánál, hogy még onnan is elvitt valami háromszáz pengőt. A húszas évek végén ott tartottunk, hogy Karinthynak, az ország egyik legnevesebb írójának minden elsején kilakoltatástól kellett remegnie; s a villanyt, gázt rendszeresen kikapcsolták. Ilyenkor az elemi iskolából nem haza mentem, hanem a soros törzskávéházba, hitelre megebédeltem, a csöndes, déli órákban még egy parti biliárdot is játszottam Sanyival, az Apolló termetű főpincérrel.
Kávéházban persze drágább az ebéd, mint otthon. De az életmódot a lehetőségek határozzák meg: apámnak is mindig új búvóhelyet kellett keresnie, ahol egy órát nyugodtan dolgozhat a hitelezőktől meg a pumpolóktól, akik persze őt sem kímélték meg. Kávéházakban, sörözőkben kosztolt, itta egymás után a méregerős és méregdrága feketéket. Hogy lehet, hogy az ilyen ember drágábban vásárolja meg a ruhát, a cipőt, mint amennyiért a kirakatba kiírták? Először is: volt egy elmélete, hogy csak olcsó ruhákat szabad venni, mert a jó ruha négyszer annyiba kerül, de négyszer annyi ideig mégsem tart, s ha ezért a pénzért négy olcsóbb öltönyt vásárol, túljár a kereskedők eszén. Persze mindig gyűrött, szakadt, siralmas volt a ruhája. Ha a gyerekeknek kellett valami, hosszú huzavona után végül is anyám verekedte ki. Apám azonban ezt az olcsóbb öltönyt sem fizette ki, a kereskedők nyakunkra jártak a számlával, pert indítottak, s végül is az árverés előtt teremtettük elő valahonnan a pénzt, hogy az árat, amelyet a perköltségek, kamatok az esztendők folyamán négyszeresére növeltek, kifizethessük.
Ezt is meg lehet szokni. Apámat az anyagi dolgok lassan már nem is érdekelték, úgysem tudta volna kibogozni őket. Élt, egyik napról a másikra, űzetve és magát hajszolva, valami szürke közönyben, rég belenyugodva, hogy ez az élet rendje. A kávéházban előadásokat tartott társaságának, s közben folyton írta piros noteszébe a jegyzeteit, hogy egyszer, ha majd a dolgok rendbe jönnek, nekiülhessen annak a bizonyos nagy regénynek, amelyre tíz éve készült.
Politzer mindezt – elég megbízható adatok alapján – papíron számította ki. De azt is, hogy apám írói jövedelme bőven elég volna a család eltartására, még félre is lehetne tenni. Ha Karinthy mégis úgy küszködik, mint a vízbe fúló, ha regény helyett kénytelen humoreszkeket lekenni, s fillérekre váltani tehetségét, annak csakis az az oka, hogy nincs senki, aki rendben tartsa és intézze a dolgait, aki magára vállalja, hogy tárgyal a kiadókkal, és az üzleti könyvekbe tekint, aki behajtja a sok száz vidéki és külföldi lapban orvul megjelent írások tiszteletdíját: valaki, aki minden idejét, igyekezetét arra szenteli, hogy ezt a zseniális embert fölmentse és megmentse.
Politzer úgy érezte, a sors őt szólította erre a feladatra, Kelenföldre érkezett meg, s rögtön be a Hadikba. Apámat egy társaság közepén találta.
– Politzer József vagyok – mondta pulykavörösen –, Karinthy úrnak határtalan tisztelője...
Apám kezét nyújtotta. – Nagyon örülök.
– Már több levelet voltam bátor... – Politzer nyelt egyet. – Arra szeretném kérni a mestert, hogy engem titkári minőségben alkalmazni méltóztassék...
Apám sajnálkozva nézte a zavarával küzdő fiatalembert. – Titkárnak? – Nézze fiam, én a családomat sem bírom eltartani. Miből adjak magának fizetést?
– Kérem, arra egyelőre ne legyen gondja Karinthy úrnak... Talán később, ha majd kiérdemeltem... Külföldön a híres íróknak mind van titkáruk...
Anyám, aki egész mostanáig vizsgálta Politzert, de annak szerény, vékony ábrázatán semmi érdekeset nem talált, hangosan átszólt az asztalon. – Ugyan, Frici, ez őrült, ne álljon vele szóba... Minek vitatkozik?
Politzer még vörösebb lett. – Nagyságos asszonyom... – kezdte szertartásosan, de anyám oda se hallgatott, legyintett s elment telefonálni. Politzer azonban életét tette erre a lapra. – Kérem, Karinthy úr – folytatta most már apám felé fordulva –, tessék legalább próbaidőre, hogy bebizonyíthassam... Nem kérek mást, csak egy sor írást, hogy megállapodásokat köthetek, és pénzt vehetek fel a mester nevében... Tessék bízni bennem, én évek óta foglalkozom ezzel a gondolattal...
Apám meghatódott, lehajtott egy fél pohár szódabikarbónát, s a szentek együgyűségével firkantott egy meghatalmazást, hogy Politzer József úr pénzt vehet fel és szerződést köthet az ő nevében – megírta és odaadta a fiatalembernek, akit először látott életében. Politzer ujjongva rohant a Széchényi Könyvtárba. Egy hétig dolgozott; a Pesti Napló, Az Est és a Magyarország régi, bekötött évfolyamaiból kikereste apám elbeszéléseit, tárcáit és – megtakarított pénzét mind ez ügyre áldozva – százat kígépeltetett. A száz elbeszéléssel azután elment a Tolnai Világlapjához, ahol ismert írók novelláit másodszor is szokták közölni, s ahol a taksa szerint apámnak tizenkét pengő járt egy ilyen másodközlésért. Tolnai – vagy hogy hívták ott a főnököt – véletlenül földije és ismerőse volt: Politzer bevitte hozzá a száz elbeszélést.
Tolnai egyik alapvető üzleti elve volt, hogy a szegény íróknak kevesebb tiszteletdíjat fizetett, mint a jómódúaknak. Amikor meglátta a bizonyára nagy költséggel kigépelt novellákat, meg az írást, hogy apám titkárt fogadott, rövid alku után megvásárolta egyben az egész csomagot, ha nem is tizenkét, hanem nagybani áron csak tíz pengővel darabját. Politzer a meghatalmazásra rögtön fel is vette az egész vételárat.
Aznap délután újra bement a kávéházba apámhoz, aki közben már egészen megfeledkezett róla, meg se ismerte; bement és ezer pengőt számolt le a márványasztalra. Apám nem ájult el. Ivott egy kevés szódabikarbónát. Még csak nem is volt különösen meglepve. Ő mindig valami ilyesmiről álmodott: egy angyalról, aki berepül a Hadikba, és ezer pengőt ad neki.
– Felezzük meg – mondta. – Tessék.
Politzer eltolta a pénzt. – Nem. Adjon Karinthy úr ötven pengő fizetési előleget, ha nem tetszik sokallni...
A titkár tehát belépett, s átvette az ügyek intézését: apámra csak az írás maradt. Politzer nem tudott hódoló értekezést írni Karinthy szellemiségéről vagy más efféléről, ódát sem tudott költeni a lángelme dicséretére. Apám jelenlétében még hónapok múlva is olyan elfogódott volt, csak zavart félmondatokra futotta lélegzetéből... Politzer azzal áldozott a művészetnek, amivel tudott: becsületével, végtelen, szeretetteljes buzgalmával, azonkívül a könyvelésben való jártasságával. Új szerződést kötött a kiadóval, amelyben ő is, az Athenaeum is engedett valamit, s ütemtervet készített az előlegek ledolgozására. Az üzleti könyvekbe betekintett, és szerződés adta jogánál fogva a nyomdában meg a könyvkötőnél ellenőrizte a Karinthy-kiadványok példányszámát. Egész szervezetet dolgozott ki, amely a vidéki s külföldi újságokat figyelte és látta el apám kézirataivá!: a honoráriumokat könyörtelenül behajtotta. A családi ügyek is Politzer felügyelete alá kerültek; kifizette a gázszámlát, s ha a gyerekeknek cipő kellett, Politzer közreműködésével vettük meg a legtartósabb minőséget, a legjutányosabb áron, készpénzfizetéssel. Attól a naptól fogva megszűntek a hitelre vásárlások, s Politzer csak annyi pénzt hagyott apámnál, amennyi két feketére elég. Eljött az idő, amikor az egész család odahaza reggelizett, ebédelt és vacsorázott.
Politzer néhány rövid hónap alatt teljesen nélkülözhetetlen lett. Dolgaink lassan kezdtek rendbe jönni, az előlegek, adósságok biztatóan zsugorodtak. Még kegyes csalásoktól sem riadt vissza, hogy a végleges tisztázást siettesse. A Nyugat régi számaiból kigépelte apám ifjúkori írásait, és új elbeszélésként adta el a Pesti Naplónak „első közlésre". Később erre rájöttek, és a szerkesztőségekben kiadták az utasítást, hogy Karinthytól csak kézzel, friss tintával írt novellát szabad átvenni. Politzer erre két hét alatt tökéletesen megtanulta apám írását, s ezután már kézzel másolta ki a régi novellákat. E készségét még én is hasznosítottam: egyes kivételes és méltányos esetekben hajlandó volt apám helyett aláírni az intőt, melyet rossz magaviseletem miatt küldtek az iskolából.
Minek szaporítsam a szót: egy-két esztendő alatt rendbe jöttünk. Adósságainkra a gyűjteményes, tízkötetes Katinthy-kiadvány mérte a végső, halálos csapást: azt a kockás, sötétkék vászonba kötött sorozatot, amelynek példányait ma is látni még az antikváriumok kirakatában, Politzer indítványozta és rendezte sajtó alá. Szüleim kéthetes külföldi útra indultak, ezúttal teljes fedezettel. Már egy kevés félretett pénzünk is volt, s alig merem ideírni: már azon spekuláltunk, hogy valamelyik parcellázáson telket, házhelyet keresünk...
Amit eddig elmondtam, inkább mesére hasonlít. De, sajnos, tovább is van. Történetemet ugyanazok az indulatok merítik alá, amelyek eddig a magasba vitték.
Politzer anyámmal mindig a legnagyobb tisztelettel, majdnem szertartásosan beszélt: asszonyomnak, úrnőmnek szólította, de közben fejét szemérmesen leszegve a padlón keresgélt. Az első találkozás idegenkedése azonban nem oldódott fel közöttük. Anyám tudomásul vette és eltűrte Politzer családmentő buzgalmát, de sokkal indulatosabb jellem volt annál, semhogy csupán a dolog kellemes oldalát lássa, és békésen elsütkérezzen a megváltozott körülmények melegében. A titkárban – nem rossz ösztönnel – vetélytársat érzett, olyan embert, aki lassan befonta apámat, és hatalmat szerzett rajta. Örökké gyanakodott, s ha Politzer apámmal tárgyalt, halgatózott: mit pusmognak folyton, nem ellene főznek-e valamit?
– Miért nem néz soha a szemembe? Fél tőlem? – kérdezte, és kihívóan kutatta a titkár ábrázatát. Politzer elvörösödött, nem válaszolt.
A dolgok nagyjából már jól mentek: a gyűjteményes kiadás hamar elkelt. Politzer nem pihent meg. A sikerek megszédítették: elhatározta, hogy most már tökéletesen rendbe hozza apám életét. Nagy feladat volt, de minden részletét előre kidolgozta. Semleges helyen – a Japán kávéházban – bemutatott apámnak egy kellemes külsejű, kissé gömbölyded, fiatal nőt, aki kevéssel azelőtt érkezett – már nem is emlékszem Bécsből vagy Berlinből – egy szelíd tekintetű, merengő, házias elvált asszonyt, aki régebben állítólag német verseket írt, s beszédében hosszúra nyújtotta a magánhangzókat.
Apám először meg se értette, mit akar Politzer ezzel a nővel. Titkára erre memorandumot nyújtott át: egy ízlésesen szerkesztett iratot, ebben tizenkét pontba foglalta azokat a cáfolhatatlan érveket, amelyek a válás, majd az új házasság mellett szóltak. Egy záradékban az egész ügy diszkrét lebonyolítására is aprólékos tervet dolgozott ki, s minden kényelmetlenséget magára vállalt.
Apám az elmúlt idő alatt megszokta, hogy neki csak írnia kell, s minden egyebet Politzer intéz a maga világos, áttekinthető stílusában, pontokba foglalt tervezeteivel. – Találkoztak-e ezután is, és hol, hogyan-miképpen történt ezzel a nővel, azt én már nem tudtam. Velem nem közölték, s amit esztendők múltán kósza szóbeszédekből hallottam, oly zavaros, ellentmondó, sosem igazodnék ki benne. De mind e részletek talán nem is olyan fontosak.
A titánoknak is le kellett bukniok, mikor dölyfükben az Olimposzt akarták megostromolni: Zeusz villámmal sújtotta őket a mélybe. Nem tudom, miképpen került kezébe ez a tizenkét pontos memorandum: anyám hátravetette a fejét, úgy kacagott.
– Tudtam, tudtam! – kiáltotta diadalmasan, majd amikor Politzert meglátta a Hadikban: – Maga piszkos kis vidéki firkász! Hordja el magát!
– Úrnőm... - esengett Politzer, s a világ elsötétült körülötte. De kegyelmet itt már nem várhatott. Gallérjánál fogva lökték ki az utcára – ahonnan valaha bejött a kávéházba –, kabát nélkül, kalap nélkül. Ott térdre rogyott és zokogott.
Régi történet ez: mindazok, akik szerepelnek benne, régen halottak. Néhány évig nemigen lehetett odahaza kiejteni Politzer nevét, nem tudom, mit csinált, miből élt. Később elég sokat hallottam róla: a hetilapok szerkesztőségei körül látták, keresztrejtvényeket gyártott. Az efféle munkához jól kombináló észjárás, alaposság és roppant türelem kívántatik: de Politzer éppen ezekkel a képességekkel rendelkezett. Hallatlan szorgalommal fejlesztette magában e tulajdonságokat, rövidesen már az egyik nagy hetilap rejtvényrovatát vezette, s több tréfás könyvet is írt, teli betű-, szó-, szám-, kép- és sakkrejtvényekkel. Nemsokára már rejtvény királynak nevezték. Volt egy szabadalma is: hogy a keresztrejtvényben a számokat ne a fehér kockák bal felső sarkába írják feketével – mint eddig –, hanem a kihasználatlan fekete kockába fehérrel. De ezt a rendszert csakis ő használta, és a keresztrejtvény alá oda volt írva mindig: Copyright by Politzer J. Megházasodott, de hamarosan el is vált: két kis gyerekét maga nevelte. Évek múltán egyszer-kétszer ott ebédeltem náluk a Tátra utcában. Halálosan imádta ezt a két kis gyereket, mindig épített, fabrikált nekik valamit: bábszínházat, papírmasé várat, villanyvonatot. Volt egy rettentő nagy albumuk, akkora, mint a főkönyv az adóhivatalban, rá volt írva öles betűkkel: ÓRIÁS – ebbe a gyerekek születésétől fogva minden fényképet, hajszálat, kéz- és ujjlenyomatot, szalagot, gratulációt és még minden egyéb beragaszthatót beragasztottak, azonkívül külön rovatban vezették, hogy ki mikor volt rossz és ki jó. Még arra is emlékszem, hogy ezek a gyerekek csak akkor mehettek fogorvoshoz, ha előzőleg jól viselték magukat.
Politzer a háborúban pusztult el. Már elkezdtem írni e történetet, amikor egy ismerősöm, aki ott volt vele Sopronban, elbeszélte a halálát. Valamennyiüket egy piszkos és elviselhetetlenül bűzös épületben, a Steiner-féle téglagyárban – ők akasztófahumorral Hotel Steinernek nevezték – szállásolták el. Politzer csak ült, ült a földön, a szörnyű piszokban és bűzben; ha szólították, alig felelt. Később az SS-katonák kihirdették, hogy aki munkára jelentkezik, viszik tovább. Majdnem mindenki jelentkezett, örültek, hogy elkerülnek ebből a dögletes levegőjű épületből. A Hotel Steiner-ben csak valami tizenöten maradtak, köztük Politzer. Hívták őt is, de azt válaszolta, most már csak itt marad ülve. Alig jutottak a többiek valami száz méternyire, hátuk mögött hallották a téglagyárban a német géppisztolyok ropogását.
Hát mi? Politzer eltávolítása után családunk gyorsuló iramban gurult alá a lejtőn. Rövidesen újra elborítottak az előlegek, adósságok, s még mélyebbre csúsztunk, mint azelőtt. Apám mellett föltűnt ugyan később valami kis titkár, de ennek nevét sem írom le egy Politzerről szóló elbeszélésben. Még ma is megvan az a terjedelmes mellékletekkel fölszerelt kérvény, amelyet apám az egyik budapesti bank igazgatójának írt; megvételre kínálta magát, mint csődtömeget, felajánlotta: ha öt évig eltartják, haló porában is minden szellemi és anyagi hagyatéka a bankra száll; bizonyítgatta, milyen előnyös üzlet egy tehetséges író kiaknázása. Választ nem kapott. Nem volt többé erő, amely kiemelje élete útvesztőjéből. A regényt sohasem írta meg: néhány lapnyi jegyzet maradt belőle. Élete – írta ekkoriban –

...láthatatlan börtön
Amelyből nincs menekvés
Amelynek régi kulcsát
Magadban eltemetted
S többé meg nem találod...

Amikor apám meghalt, lakásunkban árverést tartottak. Anyám külföldre utazott, a három gyerek négyfelé futott, a család szerteszéledt, amerre a szél fújta. Ma már csak egy-két szék meg néhány könyv van meg a régi három szobából. Egy elmúlt század végére születtem – írta egyik utolsó versében –, s meg nem érem már a Kánaánt, a beteljesedést.

(Baracklekvár és más történetek. K.U.K. Kiadó, Budapest, 2001.
[Unikum Könyvek] 30-42. old.)

* Kóstolónak, néhány jellegzetes minta a Fejtorna szórakoztató mutatványaiból.

Rejtvényhumor

Egy másik örökérvényű munkája: a Sicc
(Szórakoztató időtöltések, cseles csalafinta-
ságok)
Egyik londoni bíró tanúként kihallgatott egy Alfred Suton nevű embert s kötelességszerűen kérdést intézett hozzá, hogy mi a foglalkozása:
– Rejtvénymegfejtő – volt a válasz.
– Szóval ön rejtvények megfejtéséből él?
– Igenis.
– Ön megfejti a napilapokban megjelenő rejtvényeket és díjakat nyer?
– Én megfejtem a napilapokban megjelenő rejtvényeket és a klienseim nyerik a díjakat.
– Ha ön maga pályáznék a díjra, az egyszerűbb volna – vetette közbe a bíró.
– Egyszerűbbnek egyszerűbb volna, azonban az én módszerem jövedelmezőbb. Én ugyanis a klienseimnek csak a helyes megfejtést garantálom. Hogy nyernek-e díjat, az már az ő dolguk. Így ugyanazt a megfejtést több százszor is eladhatom.,
Mit volt mit tenni, a bíró beírta a megfelelő rubrikába a legújabb foglalkozást: „rejtvényfejtő”.


Lassú hír partot mos

Még a rádió, a telefon s a százezres példányszámú lapok feltalálása előtt történt valami, amit ma egyszerűen „napihír”-nek nevezünk. Az „esemény”-nek egyetlen szemtanúja volt, aki elégnek tartotta, hogy az első negyedórában a hírt két másik embernek elmondja. Ezek viszont a következő negyedórában két-két olyan emberrel közölték, akik még nem hallották. Az új jólértesültek mindegyike a következő negyedórában két-két újabbnak mondta el. És így tovább.
Ha az esemény pont délben történt, hányan tudták meg délután fél 5-ig?


Osztás

Öttagú társaság ül egy asztal körül. Behoznak részükre egy tányérban öt szép körtét. Mindenki örült ennek s már szét akarták osztani, amikor a házigazda kijelentette, hogy csak abban az esetben ehetik meg a körtéket, hogyha szét tudják úgy osztani, hogy jusson mindenkinek egy egész körte s maradjon egy a tányérban is.
Lehetséges volt az osztás?


A ravasz portás

Decemberben egy gyárban lopások történtek. Ezért a gyár vezetősége kénytelen volt motozáshoz folyamodni. Mivel azonban a gyárban circa háromszáz, munkás dolgozott, minden hazainduló munkás megmotozása rengeteg időt vett volna igénybe, ezért az igazgatóság a gyár kapujához egy hatalmas urnát helyezett el, amelyben 270 fehér és 30 fekete golyó volt. A kimenő munkások mindegyike köteles volt az urnából egy golyót húzni és azt a portásnak a kapunál átadni. Azt a munkást, aki fekete golyót húzott, azonnal megmotozták. A lopások megszűntek. Egyetlen munkás sem mert semmit sem eltulajdonítani.
Egy nagyon hideg napon a portás mégis lefogott egy munkást, pedig az illető egy fehér golyót nyújtott át neki.
– Megvan a ravasz tolvaj, – kiáltott fel boldogan, – és valóban, amikor megmotozták, lopott holmit találtak nála.
Hogyan jött rá a portás a fehér golyó dacára, hogy a munkás a tolvaj?


Mi történt?

Marvelt, a híres vegyészt Csikágóban reggel halva találták íróasztala előtt. Esete nagy feltűnést okozott, mert a mérgező gázak tökéletesítése terén az egész Unióban ismertté tette a nevét, de még inkább növelte a szenzációt, hogy a kiszállott rendőri bizottság nem tudta megállapítani, hogy gyilkosság történt-e vagy öngyilkosság.
A rendőrséget a híres vegyész takarítónője értesítette, aki nem tudott bejutni a bezárt lakásba. Feltörték az ajtót és a laboratóriumban, dolgozóasztala mögött ülve, halva találták Marvelt. Jobb kezéből lógott a revolver, a revolverből egy golyó hiányzott, de Marvel testén még a legkisebb karcolás se volt. A kilőtt golyót utóbb megtalálták és pedig jóval Marvel feje fölött a falba fúródva.
A golyó röptében szétzúzta az egyik lombikot. A rendőrorvos jelentése szerint a halál az éjfél körüli órákban következhetett be és pedig legföljebb egy órával Marvelnek klubjából való hazatérése után.
Annyi bizonyos, hogy Marvel barátai előtt többször panaszkodott életuntságáról, de nem sikerült kitalálni, hogyan, miként ölte meg magát? Gyilkosságra is gondolt a rendőrség. De a lakás minden ajtaja belülről volt bezárva, kizárt, hogy a gyilkos már eleve elrejtőzhetett volna, mert, amint a tett előtt nem volt módjában a bejutás, utána a menekülés volt számára lehetetlen. Az egész lakásban egyetlen ablak állt nyitva, a laboratóriumban lévő, de ez az ablak annyira kicsiny, hogy még egy gyerek se férne keresztül rajta, különben is se alulról, se felülről nem volt megközelíthető. A gyilkos az ablakon át nem támadhatott Marvelra.
Fejtsük meg Marvel halálának rejtelmét. Öngyilkos lett-e Marvel, vagy gyilkos ölte meg? El kell találni az öngyilkosság, vagy gyilkosság módját, lehetőségét is.
A történetben benne van a megfejtés, a jószemű, figyelemmel olvasó okvetlenül észreveszi.


Összeállította: Bakter Bálint

Megfejtések:

Lassú hír partot mos * 524287
Osztás * Az ötödik a tányérral együtt kapta a körtét.
A ravasz portás * Mert a nem eléggé ravasz tolvaj még az előző napon ellopott egy fehér golyót, (biztonság kedvéért) és azt adta át. A portásnak s nem a most kihúzott golyót. A zsebéből elővett golyó „melegebb” volt a többinél.
Mi történt? * Öngyilkos lett. Bezárt minden ajtót s kinyitotta a kis ablakot. Majd revolverével szétlőtt egy mérges gázzal telt lombikot. melynek gyorsan ölő tartalma, pillanatok alatt megölte.

Hol a golyó? * A választ a Titkár jól őrzi ott, ahol nyugszik. Ámbár lehet, hogy még vannak tanúk, akik a helyes megfejtésre is emlékeznek...

2016. május 4., szerda

Hová tűnt a katonatiszt?... (35)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor


IV. Károly Isonzónál
Belátását [Tisza István] az 1918 október 17-iki parlamenti ülésen kezdette meg, amikor odafordult a Károlyi Mihály pártjához:
– Önökön van, a sor, hogy az ententenál szerzett nagyobb szimpátiájukkal mindent  megtegyenek a magyar ügy megmentése érdekében.
Ezzel bejelentette a maga további tehetetlenségét, eddigi háborús politikája teljes  csődjét s formálisan felszólította Károlyiékat, hogy vegyék át az ország vezetését. Még tovább is ment. A munkapártot – immár második pártját – feloszlatta, s híveinek azt ajánlotta, hogy tömörüljenek most már Károlyi Mihály politikája köré, mert ez az egyetlen mentség az ország számára. Egyúttal azt is bejelentette, hogy ő maga pedig visszavonul a politikától.
Milyen irtózatos lehetett ennek a hatalmas embernek a lelkében az összeomlás! Aki évtizedieken keresztül késhegyig menő harcot tudott folytatni a hatalomért  Andrássy Gyulával, – most egy könnyed mozdulattal lemond a hatalomról, le a politikáról, csak hagyják pihenni, nyugodni. Nagyon fáradt lehetett...
Összeroskadt az óriás, aki a vállán hordotta egy egész ország jövőjéért való felelősséget. – Összeroskadt, mert nem bírta tovább az irtózatos terhet, és – igen – vele együtt roskadt az ország is, amelyet sohasem lett volna szabad a Tisza István személyes politikájával annyira azonosítani. (Dr. Supka Géza: A nagy dráma. Klein, Ludvig és Szelényi Könyvnyomda Rt, Miskolc, 1924)

Száraz tényeket fogok naptárszerűen felsorolni, mert szentül hiszem, hogy azok magyarázatra nem szorulnak.
[1918] November 6. szerda, Oranova, Cattaró mellett. Ma – két nappal a fegyverszüneti szerződésben meghatározott nap előtt – a Lovcennél átléptük a régi monarchia határát és verőfényes, ökörnyálas őszi időben leereszkedtünk az öbölbe. A határ átlépése után – mintegy varázslatra – megváltozott minden. Mámoros öröm sugárzott az arcokról; lövöldöztek mindenfelől, durrogtak a mozsarak, robbantak a kézigránátok, lobogódíszben a falvak. A nép, a dédelgetett délszlávok, ünnepelték a „Habsburg-monarchia” elmúlását. Csodálkoztam és kérdeztem önmagamtól, hogy hát honnan szerezhették be az újszülött állam lakói a lengedező lobogókat; honnan? Csehország gyáraiból. Azok „mindent gondosan előkészítettek.” Dandárom dalolva, példás rendben, feszes tartással vonult be az ünneplő városba. A lakosok sorfalat álltak, gúnyosan röhögtek; mintha azt akarták volna mondani: „Hiszékeny, bamba magyarok; évszázados elnyomóitok már a fűbe haraptak, ujjongjatok velünk, felszabadult népekkel”.
Biz' Isten! nem örültem, mert – jóllehet családi tradícióimnál fogva sohasem voltam „labanc" – mégis éreztem, hogy ha az az épület, az a viskó, amelyben mi, magyarok az osztrák sógorral évszázadokon át „vadházasságban" éltünk, összedől, romjai alá temetheti Szent István koronáját. Sietve vonultam át és délután két órakor Oranovában tábort ütöttem. Rongyos fészek; kihalt; a férfiak Amerikában vannak. Estefelé már megindult a népek vándorlása az új államok felé. Kis csoportok vonultak át a falun. Zelenika felé siettek. Hazafias szláv dalokat dünnyögtek. Vadonatúj ruhájukat „Petár” és „Massaryk”-kokárdák s nemzeti színű pántlikák díszítették; fegyverük már nem volt. A régi monarchia területére való beérkezés után tehát megindult a hadsereg felbomlása. Egy jugoszláv csendőrőrmester is jelentkezett nálam és kért karhatalmat, mert csendőrei elszéledtek és ő a fosztogató komitácsikat különben nem tudja megfékezni. A kérelmet elutasítottam, mire ő a hadosztályparancsnoksághoz fordult. Természetesen helyt adtak a kérelemnek és elrendelték. Ismét megtagadtam, kijelentettem, hogy én ezentúl csak a dandárom közvetlen biztonságáról fogok gondoskodni, az új állam területén idegen vagyok, semmi közöm a belrendjükhöz és ezen új államért egyetlen magyar katonát se fogok feláldozni...
November 7., Orahova. A vándorlás Zelenika felé mindinkább nagyobb mérveket öltött; sokan közülük már nem is tisztelegnek; tisztet köztük nem láttam. Igen szomorú kép! Úgy látszik, hogy ez a fegyelmetlen társaság már tiszteinek sem engedelmeskedik. Katonáim nem sokat törődtek velük, rájuk sem néztek. Egész nap sütöttek és főztek, halásztak; nem panaszkodom rájuk. Cattaróban bevásárlásokat eszközölt tisztjeim azt a hírt hozták, hogy „az új Jugoszlávia a hadsereg feloszlatását követeli, azt le fogja fegyverezni”; az albániai sereg feloszlik „nemzetiségek” szerint, a magyar csapatok és minden magyar alakulat hozzám csatlakozik.
November 8., Orahova. A bomlás tovább tart. Csodálatos, hogy „mennyi szláv katona volt a hadseregben”. Mind jó húsban vannak; alighanem gránátmentes helyeken lebzseltek. Délután megjött a parancs, hogy a hadsereg nemzetiségek szerint feloszlik; én gyűjtsem a magyarokat és kiegészítőterületek szerint csoportosítsam őket; azután előreláthatólag vasúton haza fogok szállítatni.
November 9., Orahova. Holnap Risanóba menetel a dandár és ott gyűjti a magyarországiakat. Ma Cattaróba bevonult egy szerb ezred és sok komitácsi. A lakosság bandériummal és zenével fogadta; a várost fellobogózták, Zelenikában a matrózok ma letették a jugoszláv hűségesküt; a rend ott teljesen felbomlott, őrületes tolongás a vasúti állomáson. Mindenki siet haza és nem engedelmeskedik; a tolongók között magyar alig van; legfeljebb olyanok, akik Zelenikán voltak beosztva.
Otthonról nagyon zavaros híreket hallottam; beszélték, hogy „a királyt is megölték”; mások azt mondták: „elmenekült Svájcba”; .,a jugoszlávok a magyar határt teljesen lezárták”...
November 10., Vitoglav, Risano mellett. Délelőtt fél kilenckor vonultam át Risanón. Csinos kis fészek. Ugyanazon kép, mint Cattaróban. A fellobogózott városka lakossága egészen kótyagos. Reánk komoran, mogorván néztek. Az állomásparancsnok „öreg Grenzer ezredes”, tehetetlen; meséli, hogy a nép mindenfelé fosztogat, a jugoszláv katonaság, a régi „k. und k.” vagy „k. k.” Landwehr-legénység sem akar katonáskodni, menekülnek, minden felszerelést elárusítanak, a puskáikat eldobálják s csak a hátizsákot tartják meg; az erődítések ágyúi őrizetlenül állnak, a gyönyörű „ledenicei” villamos sütöde romokban hever, a kórházakat már teljesen kifosztották, teljes forradalmi hangulat mindenütt”...
Ismét izgató híreket hallok. „A király Gödöllőn fogoly, két kormány verseng otthon a hatalomért...”
A cseh, lengyel, bosnyák tisztek már nemzetiszínű kokárdákat viselnek, a sapkarózsákat már letépték, csak nálunk magyaroknál uralkodik méltóságteljes nyugalom, rend és fegyelem. És ez a hitvány, áruló népség századokon át „rebellisnek" nevezett bennünket...
Hatalmas gőzös evezett be a kikötőbe tele magyar liszttel; persze! ha magyarországi terményekről van szó, akkor azt mondják: „ide vele”, ilyenkor „szeretnek” bennünket...
November 11., Vitoglav. Hallom, hogy „a hadsereg vezérsége a hadifelszerelést nyugta ellenében a jugoszlávoknak át akarja adni”, tehát „önmaga fegyverzi le a sereget”. Az indokokat ugyan nem ismerem, de benyomásom az, hogy „a lefegyverzést az új jugoszláv állam követeli”, mert különben nem engedik haza a csapatokat. (...)
Legyőzött az elvekhez, a becsülethez való görcsös ragaszkodás: „a hűség az utolsó vér cseppig, a kitartás az utolsó falat kenyérig.” Antik jellemvonás, felséges elv, de gyakorlatilag csak elvétve hasznos. Az egyén elbukhat „hűségből”, ez az ő magánügye; ha elvei miatt elpusztul, a világ kereke mégis szabályosan fog tovább forogni; volt és nincs. De népek és nemzetek elvhűségért el nem pusztulhatnak és vezetőiknek – még akkor is, ha királyok – szent kötelességük „sutbadobni” az elveket, sőt a hűséget is a gondjaikra bízott nép jövendőjének biztosításáért...
Az otthon dúló forradalmat helytelenítem, mert a forradalom még akkor is rombol, ha épít... A régi monarchia szétesett, nem sajnálom, mert főellenségünk évszázadok óta Ausztria volt. Önállóságunk most érett gyümölcsként pottyant az ölünkbe, miért akkor a forradalom?... 
November 12., Vitoglav. A legénység már nagyon türelmetlen. Izgatják a hazai hírek. A bács-bánátiak és az erdélyiek a szerb és az oláh betöréstől félnek. Nem csodálkozom! Hiszen a monarchia más népeinek „hazavándorlása” már hat napja tart, körülöttünk mindenki nemzetének feltámadását ünnepli, a példa pedig ragadós; és hozzá még. az ellátás állandóan rosszabbodik. A nyomorultak alomszalma és fedél nélkül tanyáznak a Karszt szikláin, veri őket az eső, tagjaikat megdermeszti a jéghideg bóra; az én szállásom sem különb, egy babérlevélraktárban tanyázok tisztjeimmel, mindenütt besüvít a bóra, de legalább fedél alatt vagyok.
Zászlóaljaim egész nap leltározzák a hadianyagot, előkészítik az átadáshoz, amely már holnap kezdődik a tüzérségnél; egyedül a kenyér- és hátizsák marad meg náluk, mi pedig megtartjuk kardjainkat, forgópisztolyainkat, látcsöveinket és magánpoggyászunkat...
Csodálatos vég! de igazságos. Isten kezét látom benne. A kiegyezés után megszervezték a közös hadsereget. A népeket egy oly keretbe préselték bele, amely „megölt minden nemzeti gondolatot”, melyet csak a „hadúr” személye ragasztott össze, ő pedig elvileg a „császár és király” felett állott. A tisztikart pedig összekeverték; és miért? Mert hitték és remélték, hogy ezáltal elveszti „nemzeti öntudatát”, elfelejti anyanyelvét és még a saját fajtája ellen is harcol, ha a „hadúr” úgy alkarja. Sajnos, sokszor megtörtént és most, amidőn elbukott a pásztor, elszéledt a nyáj is, – feloszlott „nemzetiségi falkákra”. Éppen azoknak kellett feloszlatni, akik a nyugalmas békeévekben az önálló magyar hadseregnek és a honvédségnek legnagyobb ellenségei voltak és minden magyar megmozdulást „rebelliónak”, „forradalmi láznak” minősítettek...
November 13., Vitoglav. Tüzéreink már átadtak mindent a szerbeknek. Simán ment minden. A szerbek a jegyzőkönyvekben elismerték az átvételt. Darabonként vették át a hadiportékát; a becslési árt pedig a jegyzőkönyvekbe bejegyezték. Nevetséges árakat írtak be! – egy ló 250 korona, egy muli 50 – 100 korona. Rövid ideig szemléltem ezt a rablást, ezt a „risanói Világost”. Az ágyúk őrizetlenek, a jugoszláv kölykök a műszerekkel játszanak; a lovak a kerítéshez kötözve abrak, ápolás nélkül; százszámra fognak elpusztulni. Sosem hittem, hogy még ily szégyent is meg fogok élni. (...)
A risanói katonai pékek kijelentették, hogy a magyarok számára „nem sütnek"; sebaj – majd sütünk magunk, nem szorulunk rájuk.
November 14—15., Vitoglav. Gyalogságom befejezte a hadifelszerelés átadását. Persze, egy garast sem fizettek a csujesek. Vad híreket terjesztenek... A kolozsvári és bánáti legénység zúgolódik és haza. akar menni, azt hiszik, hogy én tartom őket vissza. Nyomorultak! Inkább ma, mint holnap hagynám itt ezt a nyomorult országot. Beszéltem velük. Látszólag megnyugodtak, de azért hétszázan mégis Zelenikába szöktek. Szerencsétlenek! Alig jutnak ép bőrrel haza... (Vitéz Sréter István nyug. honv. miniszter: Összeomlás az albán arcvonalon – eredeti magánfeljegyzései alapján. Budapest, 1924, Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság) 

Pápa, 1921. november 6. * Az állomás már a kora délutáni órákban elkészült parádésruhájával. A frontját zászlók, zöld lombokból font girlandok díszítik, a harmadosztályú váróteremben hármas asztalsor várja a vendégeket. Magyar ruhás pápai szépek készen állnak arra, hogy ezerfajta jóval kiszolgálják az orosz pokolban éhhalálig megkoplaltatott magyar fiukat. A győri katonabanda is itt van teljes számmal és a perronon izgatottan várakozó sokadalom. Mindenki a forgalmi irodában kopogó távírógépek jeladását lesi. „Mikor jönnek?” A túszok vonatja azonban késik. Minden újabb hír lerontja az előző reménységet. „Csak hat órakor lesznek itt!” – „Csak kilenckor!” – „Csak tizenegykor!”
Szürke őszi felhők alatt lassan sűrűsödik az alkonyat. A várakozó állomásra ráborul az éjszaka.
Állomással szemben egy kis korcsma különös eleven életre pezsdül. A kármentős ivóban, meztelen megbarnult asztalok körül a rendes, mindennapi publikum: vasúti hordárok, altisztek, munkások. A fehér abrosszal terített, belső szobában azonban egészen idegen népség. Sok, sok asszony. Magyar nagyasszonyok, akik a szívükről elszakítod szibériai hómezőkön meghurcolt, tetves orosz börtönökben meggyötört drága fiaikat várják. Összetologatott, hosszú asztal körül táboroznak. Anyák a környékről, anyák a fővárosból, anyák az ország messzi túlsó végéből, köztük  egy  szomszédos vármegye főispánjának a felesége. Tegnap még azt sem tudták egymásról, hogy léteznek. Ma már mind ismerősök, barátnők, egy testvérek. A füstös korcsma szoba borgőzös levegőjében mindannyian újra élednek, visszafiatalodnak. Az arcuk, amelyet fakóra mosott a tömérdek könny, kisimult és rózsásra pirosodik, a szemük kihamvadt parazsa újra gyullad. Fiaikra várakozó anyák arca visszaálmodja a régi múltba vesző fiatal lányságot. Alig nyúlják meg az eléjük tett ételt, csipös ízű új borban csak épp, hogy megnedvesítik az ajkukat. Boldog, üdvözült mosollyal halk hangon suttognak. Amint így csoportosan együtt ülnek, olyanok, mint a közös galyon összebújó, megtépázott tollú furcsa madarak. Torzonborz szakállas civil úr, akinek a halántékán már erősen őszül a haj a petrogradi és moszkvai börtönök borzalmairól beszél. Volt hadifogoly. Az anyák kerekre nyitott, irtózó szemmel hallgatják. Apák izgalmukat férfiasan rejtegetve, idegesen rágják a szivarjukat s gyors egymásután rendelik a két deci borokat. Egyenruhás tisztek a volt bajtársakat emlegetik. Egy fiatalember olyan rajongással beszél az öccséről, mintha szerelmes lány volna. „Feleséget hoz magával. Tatjánának hívják. A kedvenc nővére meghalt. Hogyan mondjam meg neki?” Egy após áradozva dicséri a vejét, akit a szalmaözvegy asszonyka hét esztendeje úgy gyászol, mintha halott volna. Százszor elismétli: „Jobban szeretem, mint a tulajdon édes fiamat!” Feleségek, fiatal asszonyok, akiknek a szeme szögletére korai ráncok finom pókhálója vet árnyékot, egyszer halotthalványak lesznek, azután bíborvörösre pirosodnak; mély, várakozó hallgatásba elmerülve szívük dobogásán számolják a lassan múló' másodperceket.
Közben hírnökök jönnek az állomásról. Tíz óráig semmi bizonyosság. Tíz órakor ezt jelentik: „A vonat csak most érkezett Eszterházára!” Elkomorodnak az arcok: „Reggel is lesz, amire megérkeznek! Tizenegy órakor kellemesebb jelenteni valója van a hírnöknek: „Most indultak el Csornáról!” Másfél óra múlva itt lesznek!” A kocsma lassan kiürül. Legnyugtalanabbak azok, akik semmiféle távirati értesítést nem kaptak s azt sem tudják, megjön-e ezzel a vonattal az, akire várakoznak. Éjfélkor nyüzsgő élet az ívlámpák fényében ragyogó állomáson. A pápaiak nem sokat alusznak ezen éjszakán.
Egy órakor a vöröskeresztes vonat besiklik az állomásra. A zenekar a Rákóczit játssza. A várakozó tömeg éljenez. Az érkező foglyok a kocsik lépcsőin állva sapkájukat lengetik és visszaéljeneznek.
Az anyák, az apák, a feleségek, a testvérek tekintete nyugtalanul ugrál egyik emberfüzérről a másikra. Vajjon itt van-e? Hol van? Ki tudja, mennyire megváltozott? Vájjon melyik a sok sápadtan világító arc közül?
A vonat megáll. A foglyok leugrálnak és a sínek között csoportosulnak. Egyszerre  vastag gyűrűvel veszik körül őket a várakozók. Mindenki rohanna annak a karjai közé, akit keres. De a zenekar a himnuszt játssza. A kalapok lerepülnek, mindenki  megkövül. Mellettem egy hazaérkezett tiszt arcán végig folyik a könny. Nem mozdul. Le sem törli a sűrű egymásután gördülő cseppeket.
Himnusz után szónoklatok, hivatalos üdvözlések.
Amíg a beszédek tartanak, a hadifogoly-gyűrű külső szélén halk suttogás, óvatos, hullámzó mozgolódás. Apák, anyák, feleségek és egyéb hozzátartozók nem érnek arra rá, hogy a szép szavakat figyeljék. Neveket súgnak a legelső hadifogoly fülébe. Az elhangzó válasz most úgy hangzik, mint egy ítélet:
„Velünk jött! Ott lesz valahol a túlsó oldalon!” Azután a szomorú döntés: „Nem jött velünk, talán a következő  transzporttal!” Az éjféli pályaudvar villanyfényében száz ember lelkendező öröme, másik száz fájó csalódása. Az a fiatal ember, aki az öccsét keresi, elcsukló zokogással ölel magához egy vékonypénzű, borotvált fiút. Mellettük egy kis figurájú, fekete prémsapkás asszonyka tágranyitott szemmel nézi őket s ügyetlen mozdulattal nyújtja oda a sógor csókjának a homlokát...
Azután megint figyelő állásba merevedik, mindenki: egy visszatérő túsz üdvözli a hazai földet.
Szürke katonaköpenyege nyitva, orosz mezők szelétől kicserzett barna-vörös arcán gyér szakáll, fedetlen fején hosszú, ritkuló szürkés haj. És a hangja a visszafojtott zokogástól elcsuklik, amikor harsogó kétségbeeséssel kitör a szó belőle:
– Új Mohács pusztított ezen a vidéken! Vége a régi dicsőségnek! Új könnytől, új vértől nedves ez a rög, amelyen a visszatérők nagy áhítatával állunk! Magyar testvéreim! A megkínzott, megcsúfolt magyar haza visszatérő hű fiai nevében csak egy óhajtást hozok: legyünk egyek az új Mohács forró tüzében! Jaj annak, aki nem érti meg az új időt! Jaj annak, aki még most is pártharcot teremt, amikor minden hiéna a testvérharcot lesi! Jaj annak, aki még most is többre értékeli a cifra szavakat, mint a tetteket! Mi a rabságból dolgozni jöttünk haza. Dolgozni fogunk, hiszen Magyarországnak ma erre van szüksége. Ez a nemzedék fölemeli, vagy sírba teszi Magyarországot. Hadd lássa a világ, hogy a Duna-Tisza közén nem temetni akarnak, hanem föltámadni!
Amíg ezt elmondja, hangja néha másodpercekre megcsuklik. A magyar levegőtől megittasodott hadifogoly lelkéből forró elragadtatás, mélységes elkeseredés és vakmerő dac robbantja ki a forró, tüzes szavakat. Az életnek, a családnak, a hazának visszaadott túszod könnybelábadó szemmel hallgatják. Orosz földről Magyarországra átültetett, furcsán vágott szemű idegen asszonyok az egészből semmit sem értenek, síró férfiak között azonban nekik is könny szökik a szemükbe s szorosabban simulnak a férjeikhez. És a pillanat megható szépsége megkapja a fogadó közönséget is. Van, aki harsogó zajjal fújja az orrát. Van, aki lopva törölgeti a szemét. Van, aki hangosan zokog. A Krestyi, az Andronyevszky, a Butyerszki néven szomorú hirhedtségre jutott orosz börtönökből hazavergődött, vörös akasztófa alól menekült magyarok becsületes, lázongó hitével mernek-e szembenézni az itthoni hitetlenek? Dolgozó akaratuk előtt nem pirulnak el az itthoni naplopók, komoly munka nélkül gazdagodók? És nekik, akik új Mohács tüzében minden magyarok egybeforradását hirdetik, hogyan adnak számot a „cifra szavak” szélhámosai, a gyűlöletgyújtogatók, a magyart magyartól elválasztó pártmarakodások korcsma-hősei?
A beszédnek vége. Néhány másodpercnyi halotti csönd a pályaudvaron. Az embereknek először magukhoz kell térni a meghatódottságtól. Csak azután tör ki a tomboló, harsogó éljenzés.
A hátam mögött mély sóhaj, suttogó hangok. Tatjána újra vászonfehéren, megcsukló térdekkel tántorog. Két túsz-társa fogja föl az ingadozó testet, amelyik csak nehezen találja meg újra az egyensúlyát. Most tudta meg, hogy a kedvenc nővérét sohasem látja többé. A bátyja átöleli és mintha törékeny tárgyhoz nyúlna, olyan gyöngéden a hátát veregeti.
Tatjána – talán még nem is tudja miről van szó – macskamozdulat sima puhaságával szorítja fejét  a férfi fejéhez és átlátszó, vékony fehér kezével az arcát simogatja...
A harmadosztályú váróteremben fölállított asztalok három turnusban vendégelik meg a hazaérkezőket. Magyar ruhás pápai szépek két keze tele. Leves, vagdalt sült, pörkölt, sütemény – ez az éjjeli vacsora gerince. Ezt a menüt azonban egyéb közbeiktatott-finomságok tarkázzák. Aki túl van rajta, jó fajta szivart füstöl a perronon. A vejét kereső após ragyogó arccal karonfogvást sétál egy tagbaszakadt, hatalmas, bőrkabátos férfival. Illatos szivarok füstjében ragyognak az arcok, magyaros vendégszeretettől fölmelegednek azok a szívek, amelyeket eddig idegenben fojtogatott a  könyörtelen, vérszomjas hidegség. Az összetartozó párok belsöséges, halk beszédbe mélyednek. Egy oszlopnak támaszkodva három túsz szívja mélységes gyönyörűséggel a szivarját:
– Hét éve most ettem először malacpecsenyét! – mondja az egyik.
– Hét éve most ettem először háznál készült süteményt! – feleli rá a másik.
A harmadik nem szól semmit, csak a szivarja kéklő füstjét nézi. És önfeledt boldogsággal mosolyog.
Már a harmadik turnus is elkészül a vacsorával. Cigány tüzes nótákat játszik, egy hang kitörő jókedvvel belerikoltgat.
– Nagyon itthon érzi már magát a koma! – jegyzi meg mellettem az egyik túsz.
Kihordozzák az asztalokat. Benn a teremben a cigány csárdást húz. És a párok táncra perdülnek. Borgőzös, pörköltszagú, sűrű füstös levegőben a falakhoz szoruló tömeg közepén kis térség támad,
pápai szépek és megváltott magyar rabok dobogva keringnek, fordulnak, a hajba fonott nemzetiszínű szalagok a levegőbe lendülnek.
Hajnali négy óra. A vonat csak reggel nyolckor indul a csóti leszerelő rabárba tovább. Ez a bál eltart odáig...
*
Állomáson túl a kis korcsma képe nagyon megváltozott. Annál az asztalnál, amelyik mellett a csendesen beszélgető, nyugtalan szívű anyák várakoztak, most hangos társaság mulat. Asszonyok is vannak közöttük: anyák és feleségek. Az arcukról azonban most már eltűnt minden gond és minden nyugtalanság: anyák keze, hitvesek keze a régen siratott kedves kezét szorongatja. Két szál cigány nagy buzgalommal tépi a húrt, a kis szoba ablakai megremegnek, amint egy bariton férfihang a nótát harsogja:
– Recece! Nem vagyok én kapitány!
Megnézem. Barna-piros, pörgekalapos civil úriember. Nem hadifogoly, vidéki földbirtokos lehet, aki visszakapott valakit, azért duhajkodja ki a széles jókedvét. A hadifoglyok nem hangosak, nem duhajkodnak. Lassan, fokozatosan szoknak bele az új világba, mindegyiknek az arcán csendes, igazi, mély boldogsággal átitatott mosoly...
A mi asztalunknál somlai bor mellett csendes halk beszéd. Tatjána asszony ül az asztalfőn. A visszatért túsz, a Tatjána ura, viszi a szót, élénken, jókedvűen mesél a maga mögött hagyott kalandos világról. A könnyező halottsiratáson már túl van.
Azoknál, akik elevenen voltak eltemetve és most érkeztek vissza az életbe, szomorú emlékeken hamarosan úr lesz az ellenállhatatlan erővel föltörő életöröm.
Tatjána asszony sápadt, álmatlanságtól gyűrött arccal elszigetelt magányosságban ül közöttük. Közösen megértett nyelven nem tudunk szólni hozzá: nem beszél máskép, csak oroszul. Fájóan kérdező tekinteteket vet az ura felé, aki egyszerre bekapcsolódott egy neki ismeretlen és újszerű világba. A körülötte tomboló vigasság is idegen, talán ijesztő is a számára. Egy-egy hangosabb kurjantásra összerezzen,  fázósan összehúzza magán a kabátot, szemében az eltévedt galamb nyugtalan rémülete...
És a kis szoba ablakai újra meg újra megrezegnek a baritonhang nótájától:
– Recece! Nem járok én paripán! (Benda Jenő: Paristól Genováig. Egy újságiró naplójából. Légrády testvérek kiadása, Budapest)

…Kolozsvárról nem kellett messzire menni, talán ha négy órát vonattal, hogy a Déli-Kárpátok szorosain lábával érinthesse az ember a sírokat, amelyek ott, az első világháborúban is már a katonák ezreit elnyelték.
Tömös, Gyimes, Tölgyes környékén csak le kellett jegyeznem a közös fejfákról a neveket, hogy égbekiáltóan kitűnjék: hogyan dobálta összevissza már akkor is a maga céljaiért, „Drang nach Osten”-mániájáért a Ruhr-vidéki gyáripar, a német hadvezetőség, közelebbről Mackensen tábornok, a szomszéd országok egyszerű, hiszékeny lakosait.
Az első sírban, amelyet megpillantottam, feküdtek: Barta Sándor káplár, Mátyás Benő, Apjok Ferenc, Ottó Schonecken. Elestek ugyanegy napon, 1917. szeptember 29-ikén.
Egy másik sírban: Brateanu Simon (román, harcolt a románok ellen), Chomitzkij Dimitrij (lengyel), P. Risbir Jankó (szerb), Balázs István (székely). Haláluk időpontja nincs feltüntetve.
Négyes sírban nyugszik: Luca Dimdoru, Oborszán Sándor, Árpád Béni, Pandurov Iván. Ez utóbbi talán bolgár lehetett. Küzdöttek hasonló szegénylegények ellen.
Újabb közös sír: Sveskov Savu honvéd, F. Steingraber (szász), Jesto Peic (szlovén), Wilhelm Leonard (szász).
Találtam egy tömegsírt: Sanak Stiro, Andreas Gründl, Geres Károly, Kis Ignác, Schwartz Simon, L. Hindelang, G. Stolpner, mellé írva: Unteroffizier, vagyis altiszt, és Eduard Berger, musikant, vagyis zenész. Elestek 1917. szeptember 25 és 28 között.
Már korábban, 1917. január 30-ikán, „haltak hősi halált” – Kruppért, Thyssenért, exportőrökért, importőrökért: – Wilhelm Diltmann, Georg Hock, Bencsik Máté és Stefan Starevics (bugyogós bosnyák). Az 1917-es új esztendőből, amelynek beköszöntekor szeretteik bizonyára csupa jót kívántak nekik, és talán egymást is felköszöntötték a lövészárokban, ha esetleg éppen csend volt… éltek tehát összesen még 30, írd és mondd: harminc napot. Mind K.u.K., dresszírozóik parancsára ráuszítva az „ellenségre”. Közösen ugassatok, kutyák!
A szoros – a tömösi, gyimesi, tölgyesi – maga is oly becsali volt, oly ravasz, oly alattomos, feltekintettem most sziklás párkányukra, amelyekről a lent vonulókra lesből lőttek, fák alig védelmezték, a halál folyosója volt mind.
Hát ezek kik voltak? Peter Maxiyussim, Incze Antal, J. Schindler, W. Slowinskij.
Ha hozzátartozóik még élnek valahol, és olvassák itt talán e neveket, bocsássanak meg a fájdalomért, amelyet okozok.
Az egyik síron jelezve, hogy. a 188. Infanterie Regimentből valók a halottai: Szabó Péter, Kurizár gyalogos, Wilhelm Welde, Johann Grabowsky és – Pegasinovics. Ennél keresztnév nincs. Csak: Pegasinovics. Ugrott, amíg élt. Pegasinovics, ide! Igenis, alássan jelentkezem: Pegasinovics!
Egy egyes síron csak ennyi: „Ismeretlen”. Azaz hogy németül: „Unbekannt”. De ekkor már a francia Paul Raynal megírta őt, az Ismeretlen Katonát. És jól keresett vele.
És végül díszhelyen, egy dombon, csupa német tiszt. Talán csak egy volt köztük lengyel, F. Razkoyiczky, I. R. 189. De a többi csupa rövid vezetéknevű: Shreinert, Grünke, Janiel, Tietz, Repke. Pattoghattak névsor-olvasásnál. És ahogy jelentkeztek! „Hier!” vagy ,Jawohl!” Mind tiszt. Úrfi. „Sie starben als deutsche Helden … Német hősökként haltak.”
De, egyáltalán, mit kerestek itt? Hja, a közembereket vezették. (Benamy Sándor: A XX. században éltem. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966, Budapest)

Apám azok közé tartozott, akik utolsóként szereztek tudomást az Osztrák–magyar Birodalom vereségéről. Expedíciója rádió nélkül haladt át Kisázsián, kietlen tájakon keresztül, megőrizve legédesebb illúzióit a békés törökök között, akik még azt sem tudták, hogy valahol a világban háború folyik. Az angolok végső vereséget mértek Palesztinában a török haderőkre. Az arabok, a szultán leghívebb alattvalói, független nemzetek polgárai lettek, melyeket szintén az angolok hoztak létre, kiknek csak zavaros fogalmaik voltak a mohamedánokról és a kőolajról. Apám minden bizonnyal folytatta volna útját, ha a konstantinápolyi magyar követség egy tisztviselőjének eszébe nem jut parancsot küldeni, talán egy lovas hírnök útján, melyben értesítette a bolyongó magyarokat, hogy nyugodtan visszafordulhatnak, mert a háborút elvesztettük, Németország letette a fegyvert, a császár elmenekült és új korszak kezdődött. Apám azon kevesek közé tartozott, akik felfogták a visszahívó parancs valódi jelentését. Sokáig sírt – mesélte később.
Talán azon kevesek közé tartozott, akik megértették, hogy a háború elvesztése még nem jelentette a béke elnyerését. Valójában a zavargások korát jelentette, mely, hiú remények közepette, egyre határozottabban újabb és borzalmasabb háborúk felé mutatott. Pillanatnyilag nem volt mit tenni, lassan visszafordultak az emberekkel, lovaikkal, öszvéreikkel Konstantinápoly felé, ahová már megérkezett, az övékénél jobb felszereléssel, az amerikai és francia flotta. Az a tény, hogy a háborúnak vége, mit sem változtatott a katonai mentalitáson, így a győztes katonai hatóságok első dolga az volt, hogy az osztrák–magyar tiszteket, illetve az ellenséges nemzetek polgárait a háború során századunk jelképévé vált drótsövény mögé zárják.
Drótsövény mögött ülni és török könyveket olvasni nem lett volna a világ legrosszabb dolga, még a Márvány-tenger ázsiai partján sem. Az őröknek sem volt ellenvetése, ha a meggyőződésük szerint fegyvertelen és ártalmatlan őrizettek egyike elsétált a közeli nagy, romantikus temetőbe. De ezzel kimerültek a kedvezmények. Lehetetlen volt levelet írni haza, mert a balkáni posta lett a háború egyik legelső áldozata. Híreket kapni Közép-Európából szinte reménytelen vállalkozásnak számított. A szultán a császárok sorsára jutott, az új kormányzók elkergették, a Boszporusz partján a káosz talán kevésbé tragikus, ám éppoly teljes volt, mint Közép-Európában. A győztes, ezért a bécsi és budapesti eseményeket közömbösen szemlélő angoloknál akadt nagy ritkán egy angliai kiadású napilap. Egyes újságokban a háború zavartalanul folytatódott, a németek a sosem látott, előrenyomuló tankok elől kivonultak Franciaországból.
Apám megtanulta azt, amit nem sokkal azután sok európainak meg kellett tanulnia: hogy könnyen bekerül az ember a drótsövény mögé, ám sokkal nehezebb kikerülni onnan. Kinek kellett volna kiadnia a parancsot, mely hazaereszti a magyarokat Kisázsiából? Kinek kellett volna törődnie, Törökországban, egy szétvert hadsereg nyomorúságos maradékával? Nem napok, de hetek és hónapok teltek el úgy, hogy a foglyoknak fogalma sem volt, miképp juthatnának el Törökországból Közép-Európába. Még akkor sem oldódott volna meg helyzetük, ha az angolok, humánus és értelmes ötlettől vezérelve, kidobták volna az egész társaságot, menjenek, amerre látnak. A világon senkinek nem volt fogalma, hogyan lehetne átjutni a megosztott Balkánon: a francia megszállás alatt levő Bulgárián, a szinte teljesen lerombolt, de magát győztesnek érző Szerbián, a németek által legyőzött, és most a magyarokon bosszút állni kész Románián, Görögországon, mely ellenségesen tekintett bármire, ami a török oldalról jött... Egy lovat szerezni és átvágni Európának azon a részén, ahol a háború egy tucat országban helyi harcokkal folytatódott – reménytelen terv volt.
Mi, otthon, vártunk, megzavarodva és kétségbeesve. Magyarországon Károlyi gróf mérsékelt kormányát felváltotta a kommunistáké. Voltak olyan percek, amikor anyám nagyobb biztonságban tudta férjét valahol a Fekete-tenger partján, mint a budapesti Operaház környékén egy polgári házban. De annyit tudok, hogy – mivel semmi esélye sem volt annak, hogy híreket kapjon –, aggodalomtól és kétségbeeséstől hajtva, elment egy napon egy jósnőhöz, akinek az információi akkoriban nem voltak kevésbé megbízhatóak, mint az új rendszer napilapjaiban terjesztett hírek. A jósnő valószínűtlen választ adott: „Legyen nyugodt, a férje hajón van, a tengeren érkezik!” – ez a válasz nem érdemelt sok hitelt, hiszen a hadifoglyok gyalog tértek vissza a világ minden tájáról – ám igaznak bizonyult.
Hogy megtudjam, miként ért véget apám fogsága, fel kellett ütnöm a Magyar Életrajzi Lexikont, melyben apám a buddhizmus egyetlen magyar kutatójaként és e témájú könyvek szerzőjeként szerepel. A nálam okosabb mű szerint - talán, mert egyik szerzője az expedíció egyetlen még élő, több mint nyolcvan éves résztvevője – apám találkozott egy angol püspökkel, aki megszánta a szerencsétlenül jártakat és engedélyt szerzett számukra, mellyel elhagyhatták az országot. Hihetőnek tűnik, mert emlékszem, apámnak különleges tehetsége volt arra, hogy meggyőzze az embereket és megértesse velük helyzetét.
A Konstantinápolyból induló hajó nem volt luxusjármű. Talán olasz hajó volt, mely a törököknél töltött évek után egy adriai kikötő felé vette útját. A kapitány rendelkezésére álló egyetlen információ ez volt: a görög tengeren áthajózva az Adria bejáratánál aknamezők vannak. A jó szerencsén múlott, hogy elkerülték őket. Apám, elővigyázatból, a fedélzeten aludt, úgy gondolta, hogy robbanás esetén biztosabb úszni, mint elsüllyedni. Mint Odüsszeusz, aki az árbochoz köttette magát, hogy megmeneküljön a szirénektől, mellkasára kötött egy szíjat és az árbochoz erősítette. Nem tudom, végül hol kötött ki a hajó. Valószínűleg egy olyan helyen, ahol apám meg tudta értetni magát olaszul és angolul, és a festői hajót vonatra cserélte, mely amerikai élelmiszert szállított a szegény magyar gyerekek számára. Apám éjjel érkezett meg – életem egyik legemlékezetesebb éjjelén, felismerhetetlenül, hosszú szakállal, koffer nélkül, zsebében két ezüst tojástartóval – ez volt a hadizsákmány, ajándék a gyerekeknek. (Lénárd Sándor: Apám. Lénárd Sándor olasz nyelvű kéziratából fordította: Vajdovics Zsuzsa)

Vége

2016. május 2., hétfő

Hová tűnt a katonatiszt?... (34)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor



Sirok a hó alatt, 1916. Fotó Fortepan.hu
Egy angol munkáspárti gyűlésen... azzal érveltek a béke mellett, hogy az emberveszteség már huszonhárommillió. Az ember rámered a tömör, nehéz, ijesztő és mégis olyan nyugodt és közömbös számra: igaz lehet? Ha nem igaz, akkor legföljebb alatta marad az igazságnak. A becslés bizonyára a hivatalos listák alapján készült, s azok nem minden hadviselő félnél megbízhatók. Például az oroszokról már a japán háborúban is tudtuk, hogy veszteségeiket bölcs számvetéssel szokták elosztani halottak, sebesültek, foglyok – és eltűntek közt. Ami nem is egészen hazugság, mert aki elesett, az csakugyan eltűnt, olyan tökéletesen, hogy legföljebb a farkasok kaparják elő, azok pedig nem szólnak róla senkinek.
Tehát huszonhárommillió lesz az emberveszteség. Két évvel ezelőtt, mint egy akkori feljegyzésünk mutatja – ma már elavult emlék –, még csak hatodfélmillió volt. Tavaly ilyenkor már meghaladta a tizenkettőt, s akkor még csak előestéjén álltunk a legvéresebb offenzíváknak. A múlt év végén már húszmilliót mutatott az embervérmérő, természetesen beleértve a mieinket is, bizonyára ijesztő sokat, amiről jobb most még semmi bizonyosat nem tudni. A szívünk őértük szorul össze először, talán némi önzéssel is, mert náluk nélkül nagyon kevesen maradtunk nemzetnek, mi szegény magyarok, akik mindig méretlenül és kialkuvatlanul hullattuk a vérünket. De lehetetlen a többire is emberi fájdalommal nem gondolni, a minden nemzetbeli szegény katonákra, akik megkérdezetlenül adattak áldozatul egy rettenetes miértnek, amire ma, most még kevésbé tud bárki a világon feleletet adni, mint a vérözön kezdetén.
Huszonhárommillió halott, rokkant, sebesült... Hiszen ez egy nemzet létszáma, mégpedig nem is kis nemzeté. Ha földindulás van Jokohamában, és meghal ezer ember, vagy egy komp felborul, és meghal száz ember, szánakozással és megindulással olvassa a „katasztrófa” hírét az ember. És odaát az államférfiak, finom és előkelő urak, a kultúra csúcsain járók, azt mondják – ma Thomas, a francia muníciós miniszter mondja –, hogy még nem érett meg a helyzet a békére, és nemzeteik vérpezsgőjével poharukban koccintanak a további háborúra. Huszonhárommillió ember – hát lehet nagyobb gonosztevő, mint akinek még ez se elég ok a békekötésre? Megállott szívek és élettelen masszává fagyott agyvelők milliói. Szívek, melyeknek nemcsak melegségük volt szülők, hitvesek, gyerekek számára, hanem fénylésük is minden embertársuk részére. Nemcsak szelíden melengető, drága, szent családi kályhák törtek össze, de napok is égtek korommá, melyek mélyén jövendőnk szunnyadt, új lángelmék gondolatai páráztak el, új nemzedékek vágyát, erejét, lángját eszi meg fű- és fagyökér megéretlenül és felhasználatlanul. Ostobák vagy gazok a háború-fanatikusok vigaszfrázisai, a veszteségek pótolhatatlanok nemcsak az emberek, hanem az Ember számára is.
Hogy mit jelent a huszonhárommilliós szám mint veszteség minden tudomány, művészet, kultúra számára, az sohase derül ki, s ez talán nem is fontos mindenkinek. De ez a szám könnyeket is jelent, forró, keserű, gyilkos könnyeket, milyen óceán lenne azokból! S az mind kicsi volna azoknak a bűnét lemosni, akik ezt a háborút csinálták és nyújtják. [1917] (Móra Ferenc: Hanibál föltámasztása * Ezek az évek * 1914-1933.)

A pályaudvaron legelőbb is az tűnt fel, hogy rémes gebék állanak a kopott vedlett komflisok előtt; alig bírnak megindulni, alig döcögnek valahogy. Kocsi, ló hűen jelképezik az itthoni állapotokat.
Amilyen elnyűtt a kocsi, leromlottak a lovak, olyan az egész Budapest, az egész itthoni élet: lármás, bizonytalan, lekopott róla az úri máz. Az utca kétes ekzisztenciákkal, léhűtő csavargókkal, lógós katonákkal van tele, a lapok politikával, riasztó hírekkel. A bolgárok cserben hagytak, a balkáni front felbomlott. Csehek, horvátok nyíltan hirdetik elszakadási törekvésüket. Az ellenzék nálunk is mind hangosabb. Békekötési hírek szállnak a levegőben. De ilyen viszonyok között milyen békére számíthatunk?! 
Október 17. Az országgyűlésen nyíltan beszélnek róla, hogy elveszítettük a háborút!!! Elveszítettük? Hát hol? Hiszen a frontunk most is jól áll, mi katonák megverve sehol sem vagyunk! A balkáni front a Duna-Száva vonalat a bolgárok nélkül is meg tudja tartani? A király az osztrák koronatartományoknak autonómiát adott? Azokban nemzeti tanácsokat alakíttatott? Nálunk is meg lesz az önálló Magyarország, tiszta perszonál unió? Önálló magyar hadsereg?
Örüljünk inkább, vagy mit jelent, hogy elvesztettük a háborút? A nyáron könnyű lefolyású influenzajárvány most igen súlyos lett, egyik leányomnak súlyos influenzás tüdőgyulladása van. Mindenki beteg, és hozzá egyre-másra halnak az influenzás betegek.
November 1. Egy hete kinn vagyok a szőlőmben, de itt kell hagynom a szüretet, mert szabadságom letelik, 7-én a frontra indulok.
November 2. Még se utaztam ma, Tegnap este egy Est újságot kaptam a faluból; abban olvasom, hogy gróf Tisza Istvánt meggyilkolták, Pesten kitört a forradalom! -.. Nemzeti tanács alakult, a lánchídon sortüzek.,. Mindenki figyelmeztet, hogy ne utazzam, mert a vonatokon borzasztó a felfordulás. 
November 3. Akármilyen forradalom van is, az én szabadságom lejár, utaznom kell, utazom.
Kocsin mentem az állomásra, A főnök figyelmeztetett, hogy ne utazzam, mert inzultálni fognak a garázdálkodó katonák, leszedik a csillagomat stb. Megyek! Beér a vonat,, tele van, A kocsik tetejét, az ütközőket és a lépcsőket is ellepik a póttesteiktől hazaözönlő katonák. Felszállok egy I, o, kocsiba; az is parasztokkal, katonákkal van tele. Magyarok; volt bennünk annyi tisztesség, hogy egy tizedes szavaira helyet csináltak nekem. Tisztességesen viselkedtek az úton is. Csak a kocsi tetején ordítozóktól hallatszott lövöldözés, belülről keresztül is lőttek egy cselákot, aki a kocsi tetején utazott. Nagykárolyban szedték le s vitték kórházba. Bementem Nagykárolyba. Mindenki arra figyelmeztet, hogy vegyem le a csillagjaimat, mert belém kötnek a garázdálkodók. Nem veszem, de mert úgyis esik az eső, jól felhajtom az esőköpeny galléromat. Károlyban különben már rend van, csak hallom, hogy tegnap s azelőtt a csőcselék fosztogatott. A laktanya kapuján egy tábla hirdeti, hogy ott van a „szociáldemokrata párt titkári hivatala"! A kaszárnya különben üres, kórház volt benne, s mind elszöktek belőle a betegek. Az állomásparancsnokságnál mutatják a kerületi parancsnokság táviratát, hogy a „K" betűs sapkarózsa helyett nemzetiszín szalagot kell hordani. Nemzeti szín és fosztogatás?! Nem is hiszek a táviratnak, míg biztos helyről meg nem tudom.
A lapokban olvasom, hogy megkötötték a fegyverszünetet, vége a háborúnak, a harctéren megszűnt a front. Mindenki tódul haza. aki fogságba nem esett. A kormány megindítja a béketárgyalásokat.
Vége a háborúnak. De így?! Önálló Magyarország – lehet így örülni neki? Fásultan veszem tudomásul a nagy híreket. Nem kell a frontra menni, nincs hová. Éppoly kevéssé lehet örülni neki, mint mikor tavaly az oroszokkal megkötötték a fegyverszünetet. Csak egynek örülök: hogy nem kell Grignóból felmenni Barricatára, az Aveatira! Ez a gondolat kínozott az egész szabadság alatt, hogv megyek fel a fensíkra? Gyalog éppolyan rettenetes, mint a drótkötélen lógó deszkalapon.
Utazom Egerbe. Rendes vonat nincs, de épp az állomáson találtam egy transzport vonatot. Besszarábiából az olasz frontra kellett volna menniök, de a magyar határon megrohanták őket a lazítok. A legénység egy része megszökött, aki még itt van, a pótzászlóaljhoz iparkodik. A tiszti teherkocsiban szénafekhelyek, szalmazsákok vannak, jól fűlő kályha, velük utazom,
November 4. Egész jól aludtam a teherkocsiban, de úgy ébredtem, mint egy rossz álom után. Sajnos hogy a rossz álom igaz! Mintha álomországban járnék, nem értem a helyzetet. Mint valami óriási lumpolás után, testet-lelket zsibbasztó fájdalmas émelygő katzenjammer borítja el az öntudatomat.
Erkörtvélyesen egy személyvonat jött szembe Pest felől. Katonákkal vannak tele a Pullmann kocsik, mint a méhraj sötétlenek nemcsak az ablakokban, hanem a lépcsőkön, ütközőkön és a kocsik tetején, ellepnek minden tenyérnyi helyet az egész vonaton. Teherkocsink ajtajából kikönyökölve nézem őket – megéljeneztek; alighanem az tetszett nekik, hogy ők ülnek az I. osztályban, én a teherkocsiban.
Debrecenben a Pavillon laktanya előtt megáll a vonat. Őszirózsát osztogatnak, adnak nekem is. Egy fegyvermester szalad a laktanyából és puskát, töltényt kér a transzport embereitől; szinte csillog szeméből a forradalom tüze, A pályaudvar előtt még áll a diadalkapu, amely a Tisza István-egyetem alapkőletételekor a királyi párt várta a minap – most az is a forradalomé. Mögüle géppuskázták végig a vonatokon megvadulva hazaözönlő, fosztogató, lövöldöző rablótranszportokat. Plakátokon olvasom, hogy a kormány napi húsz-harminc korona fizetéssel hívja nemzetőrnek az embereket. Épp ennyi hadipótdíjjal az én alezredesi fizetésem is. Ki, honnan fogja fizetni ezt? Ebben a pillanatban tisztán áll előttem, hogy az erkölcsi mellett ez magában a teljes anyagi összeomláshoz is vezet. Beszállok a tiszafüredi vonatba. Egy kadét is felszáll tíz-húsz fegyveressel, Egyekre mennek rendet csinálni, ahol rabolt és gyilkolt a forradalmi láz.
November 5. Egerben vagyok. Famíliám most is reszket, amint beszélik, hogy micsoda lövöldözés, felfordulás volt a városban napokon át.
November 6. Bementem a laktanyába. Üres! Mint mikor a szérűn a pelyvát forgószél kapja fel, úgy fújta szét a forradalom vihara a pótzászlóalj embereit. Két riadó század karhatalomnak ment Füzesabonyba, hogy rendet csináljon az állomáson garázdálkodó szállítmányok között. De útközben megbolondították őket a bujtogatok, megbomlottak, mint mikor a lovat darázs csípi meg. A legocsmányobb disznóságot követték el a tisztjeiken, pedig a legnépszerűbbek voltak kiválasztva parancsnokokul. Aztán otthagytak csapot-papot. részben maguk is beállottak a Füzesabonyban fosztogatók közé, más részük visszajött Egerbe; itt már a többi közt is meg volt alapozva a hangulat, az egész pótzászlóalj nem tudom hány ezer embere laktanyából, kórházakból, üdülőkből, mindenhonnan szertefutott, magával vive fegyverét és töltényeit, hogy lövöldözhessen vele. Csak a pótzászlóalj iroda és a gazdasági hivatal altisztjei maradtak itt, rajtuk kívül egyetlen félbolond ruthén baka, aki – már a háború eleje óta – állandóan sepri a laktanya udvarát; most is seper, A pótraktárból sátorlapokban hordták el a készleteket, a tartalékos tisztek nagy része is szertefutott, A parancsnok, a sepregető bakát nézegetve, mintha fej beütötték volna, félkábultan áll az irodája előtt. Mint akinek mindene odaégett, amit előbb már tönkre vert a jég, A front egy részét, mint tavaly az oroszok, ugyanúgy hagyták ott a csapatok. Rövid processussal oldották meg a leszerelési problémát, amit a barrícatai „Tervezet" olyan gondosan készített volna elő. Ott hagyták az állásokat, mentek amíg vasutat találtak és teleülték a vonatokon még a mozdonyt és a bizonyos helyeket is.
November 11. A szabadságom ma lejárt. Bevonulnom nincs hova. A pótzászlóalj hazamegy Szatmárra, de nem megyek vele; ez a pótzászlóalj, ami így szétzüllött, nem az enyém; nem az, ahol én szolgálni tudok, Igaz ugyan, hogy a 12. ezred dicsőségesen harcolt az utolsó pillanatig (az angol jelentés azt mondja róla, hogy „Sacílénél a honvéd csapatok az utolsóig keményen harcoltak") és most gyalog jön hazafelé. De itthon mi lesz vele? A 16. ezred pedig – helyettem Kösztler a zászlóalj élén – dicsőséggel esett fogságba; vitézül harcolva, dicsőséget szereztek magatartásukkal akkor is, amikor foglyul ejtették őket a minden oldalról körülzáró olasz és angol csapatok. Még örülni se tudok neki, hogy nem voltam köztük, szabadságom révén megmenekültem a fogságbaeséstől, amitől mindig úgy féltem az egész háború alatt, Ennél az itthonlétnél az olasz fogság rosszabb nem lehet.
Szabadságom lejárt, bevonulnom nincs hová; beteget jelentettem, a mai viszonyok közt nem szolgálok tovább. (Összeomlás, a háború vége. In: vitéz Deseő Lajos ny. tábornok harctéri naplója. Turcsány nyomda, Budapest, 1937)

München, október 15. kedd *...Rettenetes olvasni a soviniszta francia és angol sajtó nyilatkozatait. Másrészt nem nagyon érintenek konzervatív újságjaink panaszai. Úgy vagyunk most, mint Oroszország a bolsevikok uralma alatt: minden körülmények között békét akarunk, és a háború folytatásához ránk is szükség volna. A Wilsonnak adott válaszban van némi monumentalitás, diplomáciamentesség, nagyvonalúság, ami imponáló és örömömre szolgál, valami német következetesség ez! Határainkat nem kezdhetik ki! Hacsak nem őrültek - hagyják, hogy éljünk és lélegezzünk. Egyébként ha részterületek veszendőbe mennek is: ami rossz lépésnek bizonyul, azt idővel újabb háború vagy békés út korrigálni fogja...
... A Reuter közli, hogy a német jegyzékre elutasító választ adtak. Utálatos érzés. Wilson állítólag egy jótékony célú hangversenyen, a páholyában vette kézhez a német jegyzéket. Nagyon jó hangulatban volt, és nagyon tetszett neki egy népszerű komikus, aki kifigurázta őt. A nagy professzor azután a Fehér Házban értekezett az államtitkárával. Ismét nagyon borúlátó vagyok. Ezeknek az embereknek a lelkében Németország számára nincs bocsánat. Attól tartok, élethalálharcra kell összefognunk, feltéve, ha a Berliner Tageblatt megengedi. – Rosszul áll a szénánk. Wilson válasza csupa félelmet keltő rosszindulat, és megint végletes megoldásokat ígér. Löhr olvasta be nekünk a telefonba a Bayerische Staatszeitung-ból. Nyugtalanság és félelem. A Hohenzollernek eltávolítása, úgy látszik, békefeltétel és történelmileg eldöntött dolog. Frigyes és Bismarck Németországára – ha most valóban tehetetlen –, úgy látszik, olyan megaláztatás vár, amilyent eddig soha egyetlen országnak és népnek sem kellett elszenvednie. 
München, október 16. szerda * Kilenc tájt felkeltem. A szörnyű, reménytelenül rosszindulatú amerikai jegyzék benne van a reggeli lapban. Láthatólag az a legfontosabb, hogy Németországot a császár és a béke közötti választás elé állítsák. Csakhogy ehhez még a teljes megaláztatáshoz és a végső romláshoz vezető lehetetlen követelések sora csatlakozik és fog is csatlakozni véget nem érően. Mi volt Franciaország katasztrófája 71-ben ahhoz képest, ami most vár Németországra? Az ellenséges újságok elragadó, kedves naivitással jelentik ki, hogy a világtörténelemben így még nem kényszerítettek térdre népet, és azt kérdezik: ugyan miért kellene ezt az alkalmat elszalasztani? Németország gyáván viselkedik, mondják. Megvetendő a vereségben, mint ahogy gyűlöletes volt a sikerben. Úgy tűnik még a semlegesek is azt gondolták, hogy vége a háborúnak. Most pedig olyan, mintha még csak ezután kezdődnék el...
Egész nap egy mondásra gondolok, amit a német most majd érezni fog: „Szörnyűséges dolog idegenek kezébe kerülni.”...
...Természetesen feléled a heroizmus. Danzing legyen a lengyeleké, felháborodás és tiltakozó gyűlések a varosban. No de segithet-e még mindez, és a heroizmus nem őrület-e a puszta túlerővel szemben? Nincs sok értelme, hogy Frigyesre hivatkozzunk a háború negyed.k esztendejében. A háború ma egészen más. 1914-ben Franciaország kész volt a kapitulációra. Mindamellett nyugodtabb vagyok, es délután aludtam egy keveset...
...Esti séta. A szabadelvű Münchner Neueste Nachrichten alig burkoltan tárgyalja II. Vilmos lemondását. Egyébként az egész sajtó fel van háborodva Wilson üzenetén, beleértve a Berliner Tageblatt-ot, és a Vorwarts is óva inti ellenségeinket, nehogy túlfeszitsék a húrt. Látható, miként kerekedik felül Wilsonban a diplomata az emberbaráton: „fokozza követeléseit, és köntösében ott a tőr". Látom a győztesek növekvő önteltségét és könnyelműségét, mindinkább örömük telik az erőszakban. Nekem tetszik, hogy az efféle korrupció lelepleződik. – Németország iránti rokonszenv Oroszországban. – Nyugodtabb és derűsebb vagyok.
München, október 18. péntek *...A németség erejét örök időkre megtörik. Német munkások milliói vándorolnak ki Kanadába, ahol szívesen látják őket munkásokként. Danzig lengyel lesz! Poroszország elsatnyul, mert egész tartományokat szakítanak le róla. A régi hatalmasok álma valóban beteljesül : Európa közepén egy teljességgel erőtlen, másoknak dolgozó Németország. De úgy látszik, hogy a németek nagy többségét ez nem izgatja. Különös nép...
München, október 21. hétfő * Hideg napsütéses idő. – Wilson jegyzéke Ausztriához, melyben a csehszlovákok és jugoszlávok szabadsága és önállósága miatt elutasítja a békeajánlatot. Jelentés arról, hogy a Kongresszus egyhangúlag ötmilliárdos hitelt szavazott meg egy ötmillió főnyi hadsereg felszerelésére és fenntartására. Leszerelés, béke, Népszövetség, a hatalom vége. Igen, most azt kívánom, hogy menjenek csak a dolgok azon az úton. amelyik semmi kétséget nem hagy, s okuljon Németország végre ezúttal egyszer s mindenkorra belőle, még ha az ellenség bölcs belátással egy bizonyos időre, sőt, mit ne mondjak, akár egy emberöltőre is elodázza majd, hogy levonja a tanulságot...
...Az esti lapban a német kormány újabb jegyzéke Wilsonhoz, nem tartalmaz ugyan semmi váratlant, de talán némileg mégis zavarba fogja ejteni a Világ Bíráját. Úgy látom, hogy ama tudós egyre inkább bizonyítja doktriner és tudatlan tökfilkó voltát, nem utolsó-, de nem is elsősorban Ausztriához intézett jegyzékével, aminek az lett a következménye, hogy sem a csehek, sem a délszlávok nem hajlandók többé tárgyalni Béccsel; ezzel megadta a kegyelemdöfést az osztrák államnak, noha annak széthullása tulajdonképpen nem érdeke az antantnak, mert Ausztria német részei ennek következtében a „Birodalomhoz" sodródnak. Így persze elérik talán, hogy Ausztria és Oroszország mintájára Németország is széthullik „nemzetiségeire". – Ez akkora humbug, hogy nem vagyok hajlandó lelkileg és szellemileg elkötelezni magam. Remélem, nem fogok elszegényedni – ez az egyetlen kívánságom...
München, október 25. péntek * A Wilson-jegyzék in extenso. Nem valami kedvező... Ebéd után alaposabban elolvastam... Undort és elkeseredést érzek. Rettenetes, ha most azt mondják: „A német állam átalakulása csupán a jövőre nézve biztosíték, most azonban erről a jelenlegi háborúról van szó.” Ha megbékélés születik a közös kínok alapján, és ha az igazságosság jegyében létrejön a népek szövetsége, akkor nem szabad többé szót ejteni erről a háborúról, amelyben vagy mindenki, vagy senki nem hibás, hanem épp ekkor lehet igazán beszélni a jövőről. Az a felfogás, hogy ezért a háborúért mindenekelőtt egyedül Németországnak kell vezekelnie, még a béke és a Népszövetség létrejötte előtt, farizeus képmutatás. Csakis a technika és az emberek túlerejének birtokában engedhetik meg maguknak ellenségeink az ilyesmit, de nem az „Igazságosság” nevében...
München, október 26. szombat * Az ellenséges sajtó undorító, a demokrácia szabadjára eresztett bestiája. Egészen odáig elmegy, hogy a feltételeiben Koblenz megszállását követeli, s a feltételekkel egyelőre csak úgy dobálódzik. Egyébként a francia kormány a fegyverszünetet állítólag Elzász-Lotaringia kiürítésétől is függővé teszi. – A császár és a két hadvezér lemondása mintha küszöbön állna...
München, október 28. hétfő *... A déli lapok jelentik Ausztria kapitulációját, s hogy különbékét akar kötni. „Élethalálharc" – úgy látom – nem kerülhet szóba. Németországnak az ellenség feltételeit, legyenek bármilyen ellenségesek és gyötrelmesek, el kell majd fogadnia. Teljességgel képtelen vagyok felfogni, miféle következményekkel jár ez a közelebbi és távolabbi időben Németország számára. Rohrbach, aki mostanáig imperialista volt, tegnap, a 4 Jahreszeiten nevezetű szállodában fölöttébb derűlátó előadást tartott, amelyben megjósolta, hogy az ifjú nemzedék ragyogó új felemelkedés tanúja lesz. Valójában én sem hiszem, hogy – a vad tombolás ellenére – túlzásokra vetemednek Németországgal szemben. Ez a béke semmi esetre sem a világtörténelem befejezése....
München, október 29. kedd * ...Délután aludtam. Öröm Prágában az osztrák különbéke-ajánlat miatt. Utcai harcok Budapesten. Románia bevonulása Dobrudzsába nyolcvanezer emberrel! A bécsi német követség kijelenti, hogy Németországot a Wilsonhoz intézett jegyzékkel kész tények elé állították. A németek felháborodása Bécsben. Javaslat a Habsburgok trónfosztására. A legeslegmulatságosabb azonban a bolsevikok jegyzéke Wilsonhoz, amelyben dühödt iróniával felszólítják, vitesse el Oroszországból az idegen csapatokat, és a szövetséges csehszlovák csapatoknak tiltsa meg a fosztogatást és gyújtogatást (kapcsolódva Wilson Németországgal szemben támasztott követeléseihez). Szívderítő, ahogy azoknak a nyomorult farizeusoknak legalább az egyik oldalról frissen és szabadon, teljességgel diplomáciamentesen gúnyosan a képükbe vigyorognak. […] (Thomas Mann: Naplók I. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988)

Plágium. Wilsonról kiderült, hogy plagizált. Kiderült, hogy tavalyi békeszózatát nem az ő békéért sóvárgó agya szülte, hanem Don Pedro, volt brazíliai császár szövegezte Lincoln Ábrahámhoz. Ezernyolczszázhatvannégyben. A nagy békebarát csak a Fehér Ház irattárában böngészgetett, nem a tollszára végét rágta s készen vitte el világot bejárt szövegét. Wilson nemcsak csalt, hanem lopott is. Idegen tollakkal ékeskedett, ami egymaga elég volna arra, hogy a legutolsó önképzőkör is kitessékelje tagjai sorából. Úgy sejtjük azonban, hogy ez az orzás csak jobban megerősítette az álnok elnököt pozicziójában. Az angolok sohasem kisérték nagy rokonszenvvel műfáradozásait. Féltek, hátha valamelyes visszhangja támad. Most legalább be van bizonyítva, hogy a békét nem Wilson akarta. Hanem Don Pedro, ezernyolczszázhatvannégyben. (A Hét, szerkeszti Kiss József. 1918, január 6.)

Buza. Amerika elhatározta magát. Az entente-lapok a nagy boldogság hangján harsogják, hogy Amerika búzát küld a tengerentúlról. Katonaság helyett. Egyelőre. Amerika igen nélkülözhetetlen szövetséges. Mindig küld valamit. Municziót már annyit küldött, hogy szinte beleroskad az érte kapott milliókba. Küldött gyapotot, foszfort, kábelsürgönyt, békeszózatot, harczi plakátot, Lusitaniát, Wilson-fényképeket, fehér-házbeli fekete határozatokat, bakancsot, csákót, uniformist, gombot, gombolót, zsinórt és czipőpasztát. Csak embert nem. Kérünk katonát, kábelezték most is Angliából. Buza feladva, jött vissza a hirtelen válasz. Nem is csoda, annyi mértföld fekszik a két part között, hogy könnyen félreérthetik egymást. Ha majd búzát kérnek, bort fognak küldeni. Katonát legfeljebb akkor, ha a bor és buza társaságába a békesség is beáll harmadiknak. (A Hét, szerkeszti Kiss József. 1918, január 27.)

Befejezése következik