* Nemrégiben a
Magyar Elektronikus Könyvtárban (GrätzerJózsef: Fejtorna - letölthető innen) elfoglalta méltó helyét
egy szerény, de agyonolvasott, sokak érdeklődését felkeltő
könyv, amely a huszadik század folyamán több nemzedéket
elszórakoztatott, kiszolgált. Grätzer
József fejtornái bár az életműnek csak egy részét jelentik,
azóta is utolérhetetlenek.
Grätzer József |
* Grätzer
József igazából nem is szerepel a lexikonokban, mégis sokan
ismerik. A Wikipédia azonban ezúttal is segítségünkre siet. Ezt
írja róla:
Sokgyermekes
családban született, végigharcolta az első világháborút, majd
Karinthy Frigyes titkáraként tevékenykedett. 1929-ben mérnöki
diplomát szerzett. 1926-tól a Színházi Élet rejtvényoldalának
szerkesztője...Rövidesen annyira népszerű rejtvénykészítő
lett, hogy több mint 150 újság vette át a rejtvényeit, és
rejtvénykirályként kezdték emlegetni. A harmincas években több
kötete is megjelent, s a Sicc is az ő agyszüleménye. Eleinte nem
minden újság fizetett rejtvényeinek közléséért, ekkor az egyik
keresztrejtvényben elrejtette a „Grätzertől lopva” szöveget,
amely meg is jelent az egyik lapban. Ezután mindig megkapta a neki
járó honoráriumot. 1944-ben munkaszolgálatra viszik, egy év
múlva kiütéses tífusz viszi el. (Legendás alakjának Karinthy
Ferenc –Frigyes fia – állit emléket A titkár című
novellájában, amelyben Grätzer Polizerként szerepel.)
* Fejtornájának egyik érdekessége,
hogy maga Karinthy Frigyes, a „gazda” irt hozzá előszót,
aki emberileg-szakmailag is elismerte egykori titkárát, illetve
maga is osztotta annak játék iránti sajátos érdeklődését.
"Ha harminc vagy negyven év múlva
valaki kezébe veszi majd ennek a korszaknak szórakoztató lapjait
és lapozgat benne, hogy képet kapjon róla, hogyan folyt a
szórakozások mindennapi élete, világrengető háborúk és
forradalmak korában: nem hisz majd a szemének, hogy ez lehetséges
volt.
Korszakok omlottak össze szörnyű
recsegéssel, fejtetőn álltak a házak, félrenyúlt vonatok
szaladgáltak és jajgatva kavargott minden a kizökkent idő
medrében – s mikor nem volt biztos az élet se földön, se égben
s minden napnak akkora szenzációja volt, amekkorából azelőtt öt
évtizedre jutott egy – ez ijesztő és lángoló napokban Pesten
és vidéken egész csomó ember azon törte a fejét, hogy ki volt
az az ókori kovács, tíz betűből függőlegesen, kinek harmadik
betűje „p“ és az utolsó előtti betűje nem lehet más, mint
„o“, mert a szerelem istene vízszintesen: akár Eros, akár
Ámor, az „o“ betű kijön. Körülöttünk égett a horizont és
mégis mily boldogok voltunk, mikor kijött, hogy az a mithologiai
kovács Hephaistos.
Máskor még a magyar szókincstár
termeiben böngésztünk nevek után – ismét mások betűkre
bontották a neveket s úgy rakták megint össze, hogy abból valami
a név tulajdonosára jellemző szó jöjjön ki.
És mindez nemcsak narkotikum volt,
elfelejtem fájdalmainkat, hangos szavakat kiáltani a sötétben,
mint a gyerek, aki fél. Mert ne becsüljük le a játékot. Sokszor
kerestek aranyat, akik puskaport találtak – és nem tudhatják,
mikor fordul komolyra a játék, vagy mikor válik játékos,
jelentéktelen semmiséggé a, véres valóság. Népeket elsöprő
háborúk, Asszíria összeomlása, földrészek eltűnése a tenger
alá annyi nyomot sem hagyott, hogy emlékezne rá korunk gyermeke –
de mindenki tud róla, hogy volt egy Homeros, aki úgy állította
össze a szótagokat, hogy ritmus jött ki belőle – s ez a
játékos, halk üres lüktetés túlélte, túlrezegte az egekig
csapó hullámokat.
„Játszuk” Visszazökkenünk a
boldog illúzióba, hogy lehettünk volna, „villanyszerelők“,
hiszen mi tudjuk, mi az az anód és katód, – hadvezérek, hiszen
mi tudjuk, hogy volt az auszterlitzi ütközet és hogy ki és mikor
mondta: alea iacta est, – orvosok, hiszem mi tudjuk, mik azok a
hormonok, – mérnökök, hiszen mi tudjuk, milyen magas az
Eiffel-torony, – nagy művészek , hiszen mi tudjuk, hány részből
áll a triptichon.
Szavak játéka – fogalmak játéka.
Játszunk műveltséget! i tudja, mi
volt előbb – a játék, vagy a műveltség, mint ahogy a költészet
tanulsága szerint sem lehet megállapítani, melyik a játék –
szó-e, vagy fogalom? A kultúra története azt mutatja, hogy a
legtöbb ismeret, amit érdemes volt megismerni, játékból
született. Sok jelzőt kapott már az Ember, mely őt az állatoktól
megkülönbözteti. Homo sapiens, homo politikon, homo faber. Én egy
szerényebbet ajánlanék, és mégis lényegesebbet: homo ludens,
játékos ember."
Karinthy Ferenc: A titkár
Politzer ifjúságát homály fedi.
Karcagon született vagy Jászberényben, már nem emlékszem, apja
kis szatócs volt, ő az ötödik gyerek. Mesélte egyszer, milyen
keservesen tudták csak taníttatni, s alig tette le az érettségit,
már vonult is be. Három évig verekedett, előbb a kárpáti, aztán
az olasz fronton, kapott egy kitüntetést, és a háború végén
hadnagyként szerelt le. Elhelyezkedni nem bírt, apja üzletében
segített, vezette a könyveket.
Sovány, kopaszodó, jelentéktelen
külsejű fiatalember volt. De nem a kor gyermeke. Tudott lelkesedni.
Politzer élt-halt az új irodalomért; mikor a boltot késő este
becsukták, sietett haza, és a kuckójában hajnalig rontotta
szemét. Minden élő és holt mesterek között legkedvesebb írója
apám volt. Filozófusnak, lángésznek, a század lelkiismeretének
tartotta, Karinthyt vallotta élete szebbik felének, boldogságának:
minden könyvét megszerezte, ronggyá olvasta, és órákon át
tudta szavalni:
Plútó e torzót márványból
szoborta...
Politzert nem értette meg a
környezete: kinevették, holdkórosnak tartották. Talán tízszer
is írt apámnak, hosszú leveleket, amelyeket többször
letisztázott – de választ sosem kapott. Karinthy-rajongása
vihette az újságírói pályára is: rövid ideig a helyi lapnak
volt rendőri riportere. Azt hiszem, nem volt jó hírlapíró.
Amikor jött a nagy válság, elsőnek bocsátották el; később az
újság meg is szűnt. Szüleihez nem mehetett vissza, a kis üzlet
vergődött, fuldokolt; állásra sehol semmi remény. Politzernek
nem maradt más választása: kevés megtakarított pénzén jegyet
váltott Budapestre, hogy régi, titkos tervét megvalósítsa.
Vakmerő terv volt, de mégsem légvár:
a valóságra épült. Politzer, aki minden Budapestről jött embert
apámról faggatott, gyakran hallotta, hogy Karinthy, ez a ragyogó
szellem milyen keservesen küszködik: a hitelezők a kávéházba is
utánajárnak, adósságot adóssággal töm be, a kiadó előlegekkel
zsarolja, s tíz éve készül egy nagy regényre, de mindig a
holnapi lapba kell krokit írnia.
Apám élete valóban olyan csődtömeg
volt, amelyet csak egy balzaci méretű szerkezetben lehetne
kifejteni. A bűnbeesés valószínűleg már az ősidőkben történt,
születésem előtt, amikor szüleim fedezet nélkül külföldi
nászútra indultak. Ettől fogva sohasem tudtak többé rendbe
jönni, mindig tovább nyújtózkodtak a takarójuknál, egyre
mélyebben gabalyodtak adósságaikba, s bár Karinthy egyike volt az
ország legolvasottabb íróinak, Budapesten legendákat meséltek
reménytelen pénzügyi kísérleteiről. Apám honorárium dolgában
mindig az irigyelt magasabb kategóriákba tartozott. Az olyan embert
azonban, aki egyszer futni kezdett a pénze után, nincs, ami ne
rántaná még mélyebbre: a kor könyörtelen logikája szerint
egyre olcsóbban árusítja magát, és egyre drágábban vásárol.
Akármit próbál, ír, gondol: minden lefelé húzza.
Elment például a színpadi kiadóhoz,
és pénzt kért, hogy házbért fizethessen. A kiadó, aki már sok
ezer pengő Karinthy-előleget tartott számon, azt mondta:
– Több előleget nem adhatok. De írj
egy jó jelenetet, Fricikém, azt megveszem tőled örökáron, száz
pengőért.
Apám leült a Hadik kávéházban, és
írt egy jelenetet. Ha a jelenet gyöngébben sikerült, a kiadó a
vételárnak csak kétszeresét vagy háromszorosát kereste meg
rajta. Máskor apám olyan kis egyfelvonásost írt, mint például a
Bűvös szék – ezt hosszú időn át, minden este, Európa több
száz kabarészínpadán játszották, és a kiadó Amerikába is
eladta. Ilyenkor apám kapott még négy-ötszáz pengőt.
Hasonló szerződések kötötték a
könyvkiadókhoz és az Est-lapokhoz is. Az üzleti könyvekhez nem
értett, de ezek nem is érdekelték, jóval több példányt
nyomtak, mint amennyit neki elszámoltak, újabb és újabb
egyezségekbe, katasztrófaszerződésekbe kényszerítették, s
közben az előlegek, adósságok egyre szaporodtak. A felszabadulás
után nevetve mesélték nekem az Operánál, hogy még onnan is
elvitt valami háromszáz pengőt. A húszas évek végén ott
tartottunk, hogy Karinthynak, az ország egyik legnevesebb írójának
minden elsején kilakoltatástól kellett remegnie; s a villanyt,
gázt rendszeresen kikapcsolták. Ilyenkor az elemi iskolából nem
haza mentem, hanem a soros törzskávéházba, hitelre megebédeltem,
a csöndes, déli órákban még egy parti biliárdot is játszottam
Sanyival, az Apolló termetű főpincérrel.
Kávéházban persze drágább az ebéd,
mint otthon. De az életmódot a lehetőségek határozzák meg:
apámnak is mindig új búvóhelyet kellett keresnie, ahol egy órát
nyugodtan dolgozhat a hitelezőktől meg a pumpolóktól, akik persze
őt sem kímélték meg. Kávéházakban, sörözőkben kosztolt,
itta egymás után a méregerős és méregdrága feketéket. Hogy
lehet, hogy az ilyen ember drágábban vásárolja meg a ruhát, a
cipőt, mint amennyiért a kirakatba kiírták? Először is: volt
egy elmélete, hogy csak olcsó ruhákat szabad venni, mert a jó
ruha négyszer annyiba kerül, de négyszer annyi ideig mégsem tart,
s ha ezért a pénzért négy olcsóbb öltönyt vásárol, túljár
a kereskedők eszén. Persze mindig gyűrött, szakadt, siralmas volt
a ruhája. Ha a gyerekeknek kellett valami, hosszú huzavona után
végül is anyám verekedte ki. Apám azonban ezt az olcsóbb öltönyt
sem fizette ki, a kereskedők nyakunkra jártak a számlával, pert
indítottak, s végül is az árverés előtt teremtettük elő
valahonnan a pénzt, hogy az árat, amelyet a perköltségek, kamatok
az esztendők folyamán négyszeresére növeltek, kifizethessük.
Ezt is meg lehet szokni. Apámat az
anyagi dolgok lassan már nem is érdekelték, úgysem tudta volna
kibogozni őket. Élt, egyik napról a másikra, űzetve és magát
hajszolva, valami szürke közönyben, rég belenyugodva, hogy ez az
élet rendje. A kávéházban előadásokat tartott társaságának,
s közben folyton írta piros noteszébe a jegyzeteit, hogy egyszer,
ha majd a dolgok rendbe jönnek, nekiülhessen annak a bizonyos nagy
regénynek, amelyre tíz éve készült.
Politzer mindezt – elég megbízható
adatok alapján – papíron számította ki. De azt is, hogy apám
írói jövedelme bőven elég volna a család eltartására, még
félre is lehetne tenni. Ha Karinthy mégis úgy küszködik, mint a
vízbe fúló, ha regény helyett kénytelen humoreszkeket lekenni, s
fillérekre váltani tehetségét, annak csakis az az oka, hogy nincs
senki, aki rendben tartsa és intézze a dolgait, aki magára
vállalja, hogy tárgyal a kiadókkal, és az üzleti könyvekbe
tekint, aki behajtja a sok száz vidéki és külföldi lapban orvul
megjelent írások tiszteletdíját: valaki, aki minden idejét,
igyekezetét arra szenteli, hogy ezt a zseniális embert fölmentse
és megmentse.
Politzer úgy érezte, a sors őt szólította erre a
feladatra, Kelenföldre érkezett meg, s rögtön be a Hadikba.
Apámat egy társaság közepén találta.
– Politzer József vagyok – mondta
pulykavörösen –, Karinthy úrnak határtalan tisztelője...
Apám kezét nyújtotta. – Nagyon
örülök.
– Már több levelet voltam bátor...
– Politzer nyelt egyet. – Arra szeretném kérni a mestert, hogy
engem titkári minőségben alkalmazni méltóztassék...
Apám sajnálkozva nézte a zavarával
küzdő fiatalembert. – Titkárnak? – Nézze fiam, én a
családomat sem bírom eltartani. Miből adjak magának fizetést?
– Kérem, arra egyelőre ne legyen
gondja Karinthy úrnak... Talán később, ha majd kiérdemeltem...
Külföldön a híres íróknak mind van titkáruk...
Anyám, aki egész mostanáig vizsgálta
Politzert, de annak szerény, vékony ábrázatán semmi érdekeset
nem talált, hangosan átszólt az asztalon. – Ugyan, Frici, ez
őrült, ne álljon vele szóba... Minek vitatkozik?
Politzer még vörösebb lett. –
Nagyságos asszonyom... – kezdte szertartásosan, de anyám oda se
hallgatott, legyintett s elment telefonálni. Politzer azonban életét
tette erre a lapra. – Kérem, Karinthy úr – folytatta most már
apám felé fordulva –, tessék legalább próbaidőre, hogy
bebizonyíthassam... Nem kérek mást, csak egy sor írást, hogy
megállapodásokat köthetek, és pénzt vehetek fel a mester
nevében... Tessék bízni bennem, én évek óta foglalkozom ezzel a
gondolattal...
Apám meghatódott, lehajtott egy fél
pohár szódabikarbónát, s a szentek együgyűségével firkantott
egy meghatalmazást, hogy Politzer József úr pénzt vehet fel és
szerződést köthet az ő nevében – megírta és odaadta a
fiatalembernek, akit először látott életében. Politzer ujjongva
rohant a Széchényi Könyvtárba. Egy hétig dolgozott; a Pesti
Napló, Az Est és a Magyarország régi, bekötött évfolyamaiból
kikereste apám elbeszéléseit, tárcáit és – megtakarított
pénzét mind ez ügyre áldozva – százat kígépeltetett. A száz
elbeszéléssel azután elment a Tolnai Világlapjához, ahol ismert
írók novelláit másodszor is szokták közölni, s ahol a taksa
szerint apámnak tizenkét pengő járt egy ilyen másodközlésért.
Tolnai – vagy hogy hívták ott a főnököt – véletlenül
földije és ismerőse volt: Politzer bevitte hozzá a száz
elbeszélést.
Tolnai egyik alapvető üzleti elve
volt, hogy a szegény íróknak kevesebb tiszteletdíjat fizetett,
mint a jómódúaknak. Amikor meglátta a bizonyára nagy költséggel
kigépelt novellákat, meg az írást, hogy apám titkárt fogadott,
rövid alku után megvásárolta egyben az egész csomagot, ha nem is
tizenkét, hanem nagybani áron csak tíz pengővel darabját.
Politzer a meghatalmazásra rögtön fel is vette az egész
vételárat.
Aznap délután újra bement a
kávéházba apámhoz, aki közben már egészen megfeledkezett róla,
meg se ismerte; bement és ezer pengőt számolt le a
márványasztalra. Apám nem ájult el. Ivott egy kevés
szódabikarbónát. Még csak nem is volt különösen meglepve. Ő
mindig valami ilyesmiről álmodott: egy angyalról, aki berepül a
Hadikba, és ezer pengőt ad neki.
– Felezzük meg – mondta. –
Tessék.
Politzer eltolta a pénzt. – Nem.
Adjon Karinthy úr ötven pengő fizetési előleget, ha nem tetszik
sokallni...
A titkár tehát belépett, s átvette
az ügyek intézését: apámra csak az írás maradt. Politzer nem
tudott hódoló értekezést írni Karinthy szellemiségéről vagy
más efféléről, ódát sem tudott költeni a lángelme
dicséretére. Apám jelenlétében még hónapok múlva is olyan
elfogódott volt, csak zavart félmondatokra futotta lélegzetéből...
Politzer azzal áldozott a művészetnek, amivel tudott:
becsületével, végtelen, szeretetteljes buzgalmával, azonkívül a
könyvelésben való jártasságával. Új szerződést kötött a
kiadóval, amelyben ő is, az Athenaeum is engedett valamit, s
ütemtervet készített az előlegek ledolgozására. Az üzleti
könyvekbe betekintett, és szerződés adta jogánál fogva a
nyomdában meg a könyvkötőnél ellenőrizte a Karinthy-kiadványok
példányszámát. Egész szervezetet dolgozott ki, amely a vidéki s
külföldi újságokat figyelte és látta el apám kézirataivá!: a
honoráriumokat könyörtelenül behajtotta. A családi ügyek is
Politzer felügyelete alá kerültek; kifizette a gázszámlát, s ha
a gyerekeknek cipő kellett, Politzer közreműködésével vettük
meg a legtartósabb minőséget, a legjutányosabb áron,
készpénzfizetéssel. Attól a naptól fogva megszűntek a hitelre
vásárlások, s Politzer csak annyi pénzt hagyott apámnál,
amennyi két feketére elég. Eljött az idő, amikor az egész
család odahaza reggelizett, ebédelt és vacsorázott.
Politzer néhány rövid hónap alatt
teljesen nélkülözhetetlen lett. Dolgaink lassan kezdtek rendbe
jönni, az előlegek, adósságok biztatóan zsugorodtak. Még kegyes
csalásoktól sem riadt vissza, hogy a végleges tisztázást
siettesse. A Nyugat régi számaiból kigépelte apám ifjúkori
írásait, és új elbeszélésként adta el a Pesti Naplónak „első
közlésre". Később erre rájöttek, és a szerkesztőségekben
kiadták az utasítást, hogy Karinthytól csak kézzel, friss
tintával írt novellát szabad átvenni. Politzer erre két hét
alatt tökéletesen megtanulta apám írását, s ezután már kézzel
másolta ki a régi novellákat. E készségét még én is
hasznosítottam: egyes kivételes és méltányos esetekben hajlandó
volt apám helyett aláírni az intőt, melyet rossz magaviseletem
miatt küldtek az iskolából.
Minek szaporítsam a szót: egy-két
esztendő alatt rendbe jöttünk. Adósságainkra a gyűjteményes,
tízkötetes Katinthy-kiadvány mérte a végső, halálos csapást:
azt a kockás, sötétkék vászonba kötött sorozatot, amelynek
példányait ma is látni még az antikváriumok kirakatában,
Politzer indítványozta és rendezte sajtó alá. Szüleim kéthetes
külföldi útra indultak, ezúttal teljes fedezettel. Már egy kevés
félretett pénzünk is volt, s alig merem ideírni: már azon
spekuláltunk, hogy valamelyik parcellázáson telket, házhelyet
keresünk...
Amit eddig elmondtam, inkább mesére
hasonlít. De, sajnos, tovább is van. Történetemet ugyanazok az
indulatok merítik alá, amelyek eddig a magasba vitték.
Politzer anyámmal mindig a legnagyobb
tisztelettel, majdnem szertartásosan beszélt: asszonyomnak,
úrnőmnek szólította, de közben fejét szemérmesen leszegve a
padlón keresgélt. Az első találkozás idegenkedése azonban nem
oldódott fel közöttük. Anyám tudomásul vette és eltűrte
Politzer családmentő buzgalmát, de sokkal indulatosabb jellem volt
annál, semhogy csupán a dolog kellemes oldalát lássa, és békésen
elsütkérezzen a megváltozott körülmények melegében. A
titkárban – nem rossz ösztönnel – vetélytársat érzett,
olyan embert, aki lassan befonta apámat, és hatalmat szerzett
rajta. Örökké gyanakodott, s ha Politzer apámmal tárgyalt,
halgatózott: mit pusmognak folyton, nem ellene főznek-e valamit?
– Miért nem néz soha a szemembe?
Fél tőlem? – kérdezte, és kihívóan kutatta a titkár
ábrázatát. Politzer elvörösödött, nem válaszolt.
A dolgok nagyjából már jól mentek:
a gyűjteményes kiadás hamar elkelt. Politzer nem pihent meg. A
sikerek megszédítették: elhatározta, hogy most már tökéletesen
rendbe hozza apám életét. Nagy feladat volt, de minden részletét
előre kidolgozta. Semleges helyen – a Japán kávéházban –
bemutatott apámnak egy kellemes külsejű, kissé gömbölyded,
fiatal nőt, aki kevéssel azelőtt érkezett – már nem is
emlékszem Bécsből vagy Berlinből – egy szelíd tekintetű,
merengő, házias elvált asszonyt, aki régebben állítólag német
verseket írt, s beszédében hosszúra nyújtotta a magánhangzókat.
Apám először meg se értette, mit
akar Politzer ezzel a nővel. Titkára erre memorandumot nyújtott
át: egy ízlésesen szerkesztett iratot, ebben tizenkét pontba
foglalta azokat a cáfolhatatlan érveket, amelyek a válás, majd az
új házasság mellett szóltak. Egy záradékban az egész ügy
diszkrét lebonyolítására is aprólékos tervet dolgozott ki, s
minden kényelmetlenséget magára vállalt.
Apám az elmúlt idő alatt megszokta,
hogy neki csak írnia kell, s minden egyebet Politzer intéz a maga
világos, áttekinthető stílusában, pontokba foglalt
tervezeteivel. – Találkoztak-e ezután is, és hol,
hogyan-miképpen történt ezzel a nővel, azt én már nem tudtam.
Velem nem közölték, s amit esztendők múltán kósza
szóbeszédekből hallottam, oly zavaros, ellentmondó, sosem
igazodnék ki benne. De mind e részletek talán nem is olyan
fontosak.
A titánoknak is le kellett bukniok,
mikor dölyfükben az Olimposzt akarták megostromolni: Zeusz
villámmal sújtotta őket a mélybe. Nem tudom, miképpen került
kezébe ez a tizenkét pontos memorandum: anyám hátravetette a
fejét, úgy kacagott.
– Tudtam, tudtam! – kiáltotta
diadalmasan, majd amikor Politzert meglátta a Hadikban: – Maga
piszkos kis vidéki firkász! Hordja el magát!
– Úrnőm... - esengett Politzer, s a
világ elsötétült körülötte. De kegyelmet itt már nem
várhatott. Gallérjánál fogva lökték ki az utcára – ahonnan
valaha bejött a kávéházba –, kabát nélkül, kalap nélkül.
Ott térdre rogyott és zokogott.
Régi történet ez: mindazok, akik
szerepelnek benne, régen halottak. Néhány évig nemigen lehetett
odahaza kiejteni Politzer nevét, nem tudom, mit csinált, miből
élt. Később elég sokat hallottam róla: a hetilapok
szerkesztőségei körül látták, keresztrejtvényeket gyártott.
Az efféle munkához jól kombináló észjárás, alaposság és
roppant türelem kívántatik: de Politzer éppen ezekkel a
képességekkel rendelkezett. Hallatlan szorgalommal fejlesztette
magában e tulajdonságokat, rövidesen már az egyik nagy hetilap
rejtvényrovatát vezette, s több tréfás könyvet is írt, teli
betű-, szó-, szám-, kép- és sakkrejtvényekkel. Nemsokára már
rejtvény királynak nevezték. Volt egy szabadalma is: hogy a
keresztrejtvényben a számokat ne a fehér kockák bal felső
sarkába írják feketével – mint eddig –, hanem a
kihasználatlan fekete kockába fehérrel. De ezt a rendszert csakis
ő használta, és a keresztrejtvény alá oda volt írva mindig:
Copyright by Politzer J. Megházasodott, de hamarosan el is vált:
két kis gyerekét maga nevelte. Évek múltán egyszer-kétszer ott
ebédeltem náluk a Tátra utcában. Halálosan imádta ezt a két
kis gyereket, mindig épített, fabrikált nekik valamit:
bábszínházat, papírmasé várat, villanyvonatot. Volt egy
rettentő nagy albumuk, akkora, mint a főkönyv az adóhivatalban,
rá volt írva öles betűkkel: ÓRIÁS – ebbe a gyerekek
születésétől fogva minden fényképet, hajszálat, kéz- és
ujjlenyomatot, szalagot, gratulációt és még minden egyéb
beragaszthatót beragasztottak, azonkívül külön rovatban
vezették, hogy ki mikor volt rossz és ki jó. Még arra is
emlékszem, hogy ezek a gyerekek csak akkor mehettek fogorvoshoz, ha
előzőleg jól viselték magukat.
Politzer a háborúban pusztult el. Már
elkezdtem írni e történetet, amikor egy ismerősöm, aki ott volt
vele Sopronban, elbeszélte a halálát. Valamennyiüket egy piszkos
és elviselhetetlenül bűzös épületben, a Steiner-féle
téglagyárban – ők akasztófahumorral Hotel Steinernek nevezték
– szállásolták el. Politzer csak ült, ült a földön, a
szörnyű piszokban és bűzben; ha szólították, alig felelt.
Később az SS-katonák kihirdették, hogy aki munkára jelentkezik,
viszik tovább. Majdnem mindenki jelentkezett, örültek, hogy
elkerülnek ebből a dögletes levegőjű épületből. A Hotel
Steiner-ben csak valami tizenöten maradtak, köztük Politzer.
Hívták őt is, de azt válaszolta, most már csak itt marad ülve.
Alig jutottak a többiek valami száz méternyire, hátuk mögött
hallották a téglagyárban a német géppisztolyok ropogását.
Hát mi? Politzer eltávolítása után
családunk gyorsuló iramban gurult alá a lejtőn. Rövidesen újra
elborítottak az előlegek, adósságok, s még mélyebbre csúsztunk,
mint azelőtt. Apám mellett föltűnt ugyan később valami kis
titkár, de ennek nevét sem írom le egy Politzerről szóló
elbeszélésben. Még ma is megvan az a terjedelmes mellékletekkel
fölszerelt kérvény, amelyet apám az egyik budapesti bank
igazgatójának írt; megvételre kínálta magát, mint csődtömeget,
felajánlotta: ha öt évig eltartják, haló porában is minden
szellemi és anyagi hagyatéka a bankra száll; bizonyítgatta,
milyen előnyös üzlet egy tehetséges író kiaknázása. Választ
nem kapott. Nem volt többé erő, amely kiemelje élete
útvesztőjéből. A regényt sohasem írta meg: néhány lapnyi
jegyzet maradt belőle. Élete – írta ekkoriban –
...láthatatlan
börtön
Amelyből nincs
menekvés
Amelynek régi
kulcsát
Magadban
eltemetted
S többé meg
nem találod...
Amikor apám meghalt, lakásunkban
árverést tartottak. Anyám külföldre utazott, a három gyerek
négyfelé futott, a család szerteszéledt, amerre a szél fújta.
Ma már csak egy-két szék meg néhány könyv van meg a régi három
szobából. Egy elmúlt század végére születtem – írta
egyik utolsó versében –, s meg nem érem már a Kánaánt, a
beteljesedést.
(Baracklekvár és más történetek.
K.U.K. Kiadó, Budapest, 2001.
[Unikum Könyvek] 30-42. old.)
* Kóstolónak,
néhány jellegzetes minta a Fejtorna szórakoztató mutatványaiból.
Rejtvényhumor
Egy másik örökérvényű munkája: a Sicc (Szórakoztató időtöltések, cseles csalafinta- ságok) |
Egyik londoni bíró
tanúként kihallgatott egy Alfred Suton nevű embert s
kötelességszerűen kérdést intézett hozzá, hogy mi a
foglalkozása:
–
Rejtvénymegfejtő – volt a válasz.
– Szóval ön
rejtvények megfejtéséből él?
– Igenis.
– Ön megfejti a
napilapokban megjelenő rejtvényeket és díjakat nyer?
– Én megfejtem a
napilapokban megjelenő rejtvényeket és a klienseim nyerik a
díjakat.
– Ha ön maga
pályáznék a díjra, az egyszerűbb volna – vetette közbe a
bíró.
– Egyszerűbbnek
egyszerűbb volna, azonban az én módszerem jövedelmezőbb. Én
ugyanis a klienseimnek csak a helyes megfejtést garantálom. Hogy
nyernek-e díjat, az már az ő dolguk. Így ugyanazt a megfejtést
több százszor is eladhatom.,
Mit volt mit tenni,
a bíró beírta a megfelelő rubrikába a legújabb foglalkozást:
„rejtvényfejtő”.
Lassú hír
partot mos
Még a rádió, a
telefon s a százezres példányszámú lapok feltalálása előtt
történt valami, amit ma egyszerűen „napihír”-nek nevezünk.
Az „esemény”-nek egyetlen szemtanúja volt, aki elégnek
tartotta, hogy az első negyedórában a hírt két másik embernek
elmondja. Ezek viszont a következő negyedórában két-két olyan
emberrel közölték, akik még nem hallották. Az új jólértesültek
mindegyike a következő negyedórában két-két újabbnak mondta
el. És így tovább.
Ha az esemény pont délben történt,
hányan tudták meg délután fél 5-ig?
Osztás
Öttagú társaság
ül egy asztal körül. Behoznak részükre egy tányérban öt szép
körtét. Mindenki örült ennek s már szét akarták osztani,
amikor a házigazda kijelentette, hogy csak abban az esetben ehetik
meg a körtéket, hogyha szét tudják úgy osztani, hogy jusson
mindenkinek egy egész körte s maradjon egy a tányérban is.
Lehetséges volt az osztás?
A ravasz portás
Decemberben egy
gyárban lopások történtek. Ezért a gyár vezetősége kénytelen
volt motozáshoz folyamodni. Mivel azonban a gyárban circa
háromszáz, munkás dolgozott, minden hazainduló munkás
megmotozása rengeteg időt vett volna igénybe, ezért az
igazgatóság a gyár kapujához egy hatalmas urnát helyezett el,
amelyben 270 fehér és 30 fekete golyó volt. A kimenő munkások
mindegyike köteles volt az urnából egy golyót húzni és azt a
portásnak a kapunál átadni. Azt a munkást, aki fekete golyót
húzott, azonnal megmotozták. A lopások megszűntek. Egyetlen
munkás sem mert semmit sem eltulajdonítani.
Egy nagyon hideg
napon a portás mégis lefogott egy munkást, pedig az illető egy
fehér golyót nyújtott át neki.
– Megvan a ravasz
tolvaj, – kiáltott fel boldogan, – és valóban, amikor
megmotozták, lopott holmit találtak nála.
Hogyan jött rá a portás a fehér
golyó dacára, hogy a munkás a tolvaj?
Mi történt?
Marvelt, a híres
vegyészt Csikágóban reggel halva találták íróasztala előtt.
Esete nagy feltűnést okozott, mert a mérgező gázak
tökéletesítése terén az egész Unióban ismertté tette a nevét,
de még inkább növelte a szenzációt, hogy a kiszállott rendőri
bizottság nem tudta megállapítani, hogy gyilkosság történt-e
vagy öngyilkosság.
A rendőrséget a
híres vegyész takarítónője értesítette, aki nem tudott
bejutni a bezárt lakásba. Feltörték az ajtót és a
laboratóriumban, dolgozóasztala mögött ülve, halva találták
Marvelt. Jobb kezéből lógott a revolver, a revolverből egy golyó
hiányzott, de Marvel testén még a legkisebb karcolás se volt. A
kilőtt golyót utóbb megtalálták és pedig jóval Marvel feje
fölött a falba fúródva.
A golyó röptében
szétzúzta az egyik lombikot. A rendőrorvos jelentése szerint a
halál az éjfél körüli órákban következhetett be és pedig
legföljebb egy órával Marvelnek klubjából való hazatérése
után.
Annyi bizonyos,
hogy Marvel barátai előtt többször panaszkodott életuntságáról,
de nem sikerült kitalálni, hogyan, miként ölte meg magát?
Gyilkosságra is gondolt a rendőrség. De a lakás minden ajtaja
belülről volt bezárva, kizárt, hogy a gyilkos már eleve
elrejtőzhetett volna, mert, amint a tett előtt nem volt módjában
a bejutás, utána a menekülés volt számára lehetetlen. Az egész
lakásban egyetlen ablak állt nyitva, a laboratóriumban lévő, de
ez az ablak annyira kicsiny, hogy még egy gyerek se férne keresztül
rajta, különben is se alulról, se felülről nem volt
megközelíthető. A gyilkos az ablakon át nem támadhatott
Marvelra.
Fejtsük meg Marvel halálának
rejtelmét. Öngyilkos lett-e Marvel, vagy gyilkos ölte meg? El kell
találni az öngyilkosság, vagy gyilkosság módját, lehetőségét
is.
Összeállította: Bakter Bálint
Megfejtések:
Lassú hír
partot mos * 524287
Osztás * Az
ötödik a tányérral együtt kapta a körtét.
A ravasz portás
* Mert a nem eléggé ravasz tolvaj még az előző napon
ellopott egy fehér golyót, (biztonság kedvéért) és azt adta át.
A portásnak s nem a most kihúzott golyót. A zsebéből elővett
golyó „melegebb” volt a többinél.
Mi történt? *
Öngyilkos lett. Bezárt minden ajtót s kinyitotta a kis ablakot.
Majd revolverével szétlőtt egy mérges gázzal telt lombikot.
melynek gyorsan ölő tartalma, pillanatok alatt megölte.
Hol a golyó? *
A választ a Titkár jól őrzi ott, ahol nyugszik. Ámbár lehet,
hogy még vannak tanúk, akik a helyes megfejtésre is emlékeznek...