Politikailag korrekt Vörös farkak (2)

A film comics stílusú plakátja

A magyar „előzetes” (filmtrailer.hu) szerint nagyjából erről szól a Red Tails:

1944. Tombol a II. világháború, a tét a szabad világ sorsa. A Tuskegee kísérleti program fekete pilótái egyszerre két fronton viselnek háborút: az ellenség, és a katonaságon belül kiéleződött diszkrimináció ellen. A faji előítéletek már régóta keserítik a parancsnok életét, akinek pilótái tehetségük ellenére szinte alig kerülnek gépközelbe; másodosztályú gépekkel repülnek, kizárólag alacsony fontosságú bevetésekre küldik őket. Ám egy nap elérkezik a lehetőség, amikor megmutathatják, mire képesek….

A valóságos történet nagyjából ennyi:

Tuskegee, ez az –álmos, mély-déli, alabamai tízezres kisváros, melyet az egykor ott élt indián törzsről neveztek el, adott helyet (a rabszolga-felszabadítás után) az első afro-amerikai tanítóképzőnek. Ez mostanra egyetemmé nőtte ki magát – a háború alatt azonban repülős tisztiiskolaként működött. 1998 óta nemzeti emlékhely a város repülőterének az a része, ahol az összesen kétezernél is több fekete repülős kiképzése folyt 1941-től – Franklin Delano Roosevelt (FDR) elnök személyes utasítására (és felesége személyes unszolására).

A kiképző bázist az amerikai Délnek azon a „hagyományőrző” részén hozták létre, ahol még 2008-ban is elképzelhetőnek tűnt az Obama megválasztásakor az interneten körbejárt favicc a két déli aggastyán beszélgetéséről: - Szomszéd, hallotta, hogy a jenkik egy niggert választottak meg elnöküknek? - Mondták a kocsmában. Képzelem, hogy örülhet a gazdája: sokkal jobb áron tudja majd eladni.

Nem véletlen, hogy ugyanott (Tuskegee-ben) szervezték meg azt a hírhedett „orvosi” kísérletet 1932-ben, melynek keretében az USA közegészségügyi csúcsszerve 600 nyomorult néger férfit válogatott ki a gyapot-idénymunkások közül, hogy a kezeletlen vérbaj következményeit - a betegség „természetes” (orvosi beavatkozás nélküli) alakulását – tanulmányozzák rajtuk. Az ideiglenes táborban a feketék ételt-italt és orvosi ellátást (valamint ingyenes temetést) kaptak – azt azonban nem közölték velük, hogy tulajdonképpen tesztelést végeznek rajtuk és még a bizonyítottan hatásos szifilisz-ellenes szer, a penicillin felfedezését (1947) követően sem kezelték őket jó negyedszázadon át. A “projectet’” csak negyven év elteltével, 1972-ben fújták le. A városka azonban nem erről a mengelei kísérletezésről híresült el, hanem a fekete aviátorokról.)

A feketék már korábban – a polgárháború óta – szolgálhattak az USA hadseregében, szigorúan korlátozott (alantas) beosztásokban. Csak egy 1939-es törvény tette lehetővé, hogy akár pilóták is lehessenek.) FDR elnök ezt követően írta alá a döntést a teljesen fekete vadászrepülő-század létrehozásáról. A szóban forgó légi bázist 1941-ben Roosevelt elnök hiperaktív felesége, Eleanor meglátogatta, és egyórás sétarepülést tett Alabama légterében egy fekete pilótával. A First Lady látogatásának jól megszervezetett sajtóvisszhangja nyomán a katonai és civil (fehér) közvélemény már nem hajtogathatta, hogy az alsóbbrendű négerek nem alkalmasak olyan bonyolult szerkezetek kezelésére, mint a harci repülőgépek. Eleanor meggyőzte FDR-t, hogy mielőbb vesse be a 99. kiképző századot a fronton is. A kiképzés felgyorsult. 99. század pursuit, majd fighter minősítést kapott (mindkettő vadászt, esetleg elfogó vadászt vagy vadászbombázót jelent). A Pentagon eleinte finnyáskodott, később azonban - a hatalmas háborús emberveszteségek miatt - rákényszerült, hogy a kiképzett harci pilótákat bevesse, ne pedig szélnek eressze (ahogyan tervezte). A (fekete) parancsnoknak a vezérkar előtt kellett megvédenie százada becsületét– a 22-es csapdájával jellemzett amerikai katonai logika keretein belül (a tuskegee-ieket föl akarták oszlatni, mert egyetlen harci bevetésen sem vettek részt – azért nem, mert nem kaptak ilyenre lehetőséget)…

Egy másik hivatalos plakát

A század katonai története ennyi:

- 1940-ben Roosevelt elnök parancsba adta a légierőnek, hogy hozzanak létre egy fekete pilótákból és fekete földi személyzetből álló repülőszázadot az alabamai Tuskegee repülőbázison. Így született meg 1941 tavaszán a 99. önálló vadászrepülő század (USAF 99th Fighter Squadron). A 99-eseket jó két év múlva áthelyezték az európai hadszíntérre – először marokkói, később olaszországi bázisokról szálltak fel harci bevetésekre kicsit elavult de még megbízhatóan hadrafogható P-40-es (Warhawk) gépeiken. A tűzkeresztségen 1943. június 3-án estek át. Egy év múlva három másik – ugyancsak Tuskegee-ben kiképzett fekete legénységű – századdal kiegészülve létrehozták a „jogutód” 332. vadászrepülő ezredet, (USAF 332nd Fighter Group), felszerelték őket a modernebb Mustang (P-51) gépekkel - ezeknek a farkát valamint az orr-részét festették vörösre, így már messziről felismerhette őket barát is, ellenség is (becenevüket – red tails - is e festésről kapták). Az ezred fő feladata a Flying Fortress és Liberator típusú távolsági bombázók oltalmazása volt. 1945 március végén Berlinig kísérték a repülő erődöket a Daimler-Benz harckocsi-gyárának szétbombázására; e küldetésük során – elsőként a háborúban - lelőttek egy csodafegyvernek számító lökhajtásos német Messerchmitt vadászrepülőt. (Akár Magyarország felett is repülhettek: bennünket is meg-megszórtak az olasz csizma „sarkantyújánál” lévő Termoliból felszállt amerikai gépek – a 332-esek ezeket a nehézbombázókat is kísérték.)

- 1941 és 1946 között – a bázis fennállása során- több mint 2000 fekete amerikai kapott kiképzést Tuskegee-ben. Háromnegyedük harci pilóta lett, a többi a földi kiszolgáló szakszemélyzet tagja. A század jó másfélezer küldetést hajtott végre – ez mintegy 15.000 harci bevetést jelent (ebből 6000 még ezreddé szervezésük előtt volt). Az általuk oltalmazott (kísért) bombázók közül egyet sem tudtak lelőni a német vadászok: ilyen teljesítménnyel egyetlen másik amerikai kísérő alakulat sem büszkélkedhet.

- A fekete repülők – és szárazföldi meg haditengerészeti sorstársaik - hősiessége jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Truman elnök 1948-ban megszüntesse az USA haderejében - az addig fennálló - szegregációt. (A 99. század és a 332. ezred még szegregált alakulat volt!)

- A tuskegee-iek trófeatára sem lebecsülendő: 111 német harcigépet a levegőben, 150-et pedig a földön semmisítettek meg; „mellékesen” pedig felrobbantottak 950 vasúti és szárazföldi járművet, lebombáztak tucatnyi repülőteret és vasúti csomópontot, elsüllyesztettek egy torpedórombolót.

- Nyolcan kapták meg a legmagasabb – Bíborszív (Purple Heart) - elnöki kitüntetést (rangjában pl. a Szovjetunió Hősével vetekszik), tizennégyen az ugyancsak magas háborús kitüntetésnek számító bronzcsillagot, százötvenen a kiemelkedően bátor harci pilótáknak járó repülős keresztet, 750-en pedig a harci bevetéseken tanúsított bátorságért járó érdemérmet.

- A tuskegee-iek háborús vesztesége mintegy száz fő: 66 pilóta harcban vagy balesetben halt hősi halált, 32-t pedig lelőttek és fogságban pusztult el. (A filmben csak ketten halnak hősi halált; egy akció-melodrámában ennyi elég is a közönség elmaradhatatlan megríkatásához...)

Lucas 1988-ban kezdett foglalkozni a “projekttel” (1992-re tervezte a film bemutatóját: húsz év késéssel került rá sor). ). Lucas panaszkodott Hollywoodra, vonakodva adtak csak pénzt a szinte teljesen fekete szereposztású filmre (azt etnicistának ítélték meg). Szerette volna megnyerni a filmnek Samuel L. Jacksont (főszereplőnek és rendezőnek), de a sztár végülis nem állt kötélnek. Így is sikerült összeszedni egy ütős all-stars teamet – a szerepeken olyan sztárok osztoznak, mint Terrence Howard, Cuba Gooding Jr. vagy a Ne-Yo nevű popzenész. A producer végül nem mindent fogadott el a rendező (A. Hemingway) munkájából – számos jelenetet újraíratott és újra forgatott. A hosszúra nyúlt terhesség és vajúdás nem tett jót a filmnek: drágára sikeredett, az sem kizárt, hogy ráfizetéses lesz.


Egy kritikus kiemeli: míg Spielberg (Ryan közlegény megmentése ürügyén) a maga (ál-)szenteskedő naturalista stílusában a maga javára fordította a háborút, és meggyőzte a nézőt, hogy a háború valóban maga a pokol - Lucas csak egy kiskamasz szemével csodálkozik rá ugyanarra a háborúra (miközben apró spielbergi megoldások visszaköszönnek, pl. a partraszállás megjelenítésében). Spielberggel katartikusan azonosulni lehet - Lucas iskolásan szájbarágja a hazafiságot, tapsot gerjesztve minden egyes rosszfiú (lehetőleg gonosz nézésű, sebhelyes arcú náci pilóta) lelövésekor. Könnyű dolga volt Lucas rendezőjének: nem kellett bonyolult helyzeteket, érzéseket vászonra vinnie. Még könnyebb dolga volt a szövegírónak (John Ridley ás Aaron McGruder): a levegőben senki sem beszél fölöslegesen, különösen nem az egyszemélyes vadászpilóta-kabinban. A bázison néha párbeszéd is kialakulna, de ezeket mindig félbeszakítja az újabb bevetés szirénája. A szereplők különben is egysíkúak (csak egyetlen tulajdonságuk, jellemvonásuk kerül fölvillantásra: pipázó, alkoholista, lázadó, csajozó, törekvő – talán háborúban hallgatnak a bonyolultabb karaktereket felvonultató múzsák is…) és kevésbeszédűek. A „beszólásokkal” földobott párbeszédek katonásan mélyek, (pinceszintűek): „A háború – maga a pokol.” „Ja, és amit mi csinálunk, az unalmasabb, mint a pokol.” A sátáni náci főpilóta harci szózata is mélyértelmű: „Dögöljetek meg, rohadt afrikaiak!” Egy rosszmájú kritikus szerint jobb lett volna, ha egyetlen szereplő sem szólal meg a filmben… Amikor a fekete pilótákat Ramitellibe helyezik – Olaszország talán az egyetlen európai háborús ország, ahol a faji, bőrszín szerinti, egyéb megkülönböztetés nem volt jelen az önmagában is sokszínű népességben – esetenkint „civil” beszélgetések is kialakulnak; sőt, a barátságos digóknál még egy vegyesházasság is majdnem létrejön (mikor Alabamában még törvény tiltotta a feketék és fehérek fajgyalázó nemi kapcsolatát és házasságát) – de ezek a kontaktusok is szűkszavúak, mint a képregényekben (comics) megszokott visszafogott szónoklatok.

A Glory plakátja

Eleve sosem a szöveg egy Lucas-film erőssége, hanem a látvány (miképpen a látványpékségben sem a kifli minősége a lényeg). Rengeteg az action, pirotechnikában sincs hiány, sok-sok X-effect hökkenti meg a nézőt.  Ugyanakkor, ismét egy kritikus szerint, olyan az egész, mintha az ember nem moziban ülne, hanem egy háborús videojátékot működtetne, melyben a világháborús Mustangok a sci-fik űrrepülőinek fürgeségével szelik az egeket. Mint minden „hagyományos” hollywoodi film, ez is tulajdonképpen western-átirat: jó fiúk meg rossz fiúk párbajoznak szüntelen, néha ok nélkül (l’art pour l’art, ahogy az MGM ordító oroszlánja körül olvasható); mindent és mindenkit szétlőnek, mint egy részeg cowboy a saloon-ban vagy egy orosz mesterlövész Sztálingrádban. A vörösfarkúak tüzelnek keresztesfarkúakra, repterekre, hajókra, vonatokra - mindenre, ami mozog… Az győz, aki gyorsabban rántja elő a géppuskáját vagy a bombáját, az ezredes-seriff meg elégedetten somolyog a bajsza alatt. Különben, láttam már korábban all-negro western-t, nem is egyet - nincs új a hollywoodi nap alatt.


A kritikusok mégis szép jövőt jósolnak a filmnek (ha nem is számíthatnak olyan átütő Lucas-kasszasikerre, mint a csillagháborús vagy az indianajonesos moziknál). A politikailag korrekt hazafias alkotásokra az USA-ban is van közönségigény és fizetőképes kereslet…

Szentkirályi N. József

A kidobott dáma (24)

Elekes Ferenc
VELENCE

Ha nem jártam volna Velencében, most tapsikolnék e kép láttán, mondván csak úgy, magamban, Istenem, milyen szép lehet ez a város: Dodge palota, Sóhajok hídja, gondolák, melyek csak úgy ringanak a vízen, míg egymást nézik a szerelmesek , mediterrán éghajlat, mohák szaga a szélben, jó lenne bejárni a híres tereket, a galériákat, múzeumokat, megállni a Dózse palota előtt, emlékezni Piavéra, s a Pó folyóra, végig ringatózni a Canale Grandén egy piciny csónakon, de már jártam itt, a lagúnák városában, üres zsebbel álltam egy pizza-illatú vendéglő előtt és Babits sorai jutottak eszembe, midőn Zrinyire emlékezik:

„Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,

valaha réges-rég egy másik bús magyar,

méltóbb költő mint én, és hős mint senki mostan,

tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!

Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a rosszban

Fogyhatlan a világ s nem tudta, hogy hamar

ide vágy vissza a földről, hol bármi sorsban

élni és halni kell; mely ápol s eltakar”.

(Részlet, 1908)

Sok minden jutott eszembe nékem ott állván, könyvcímeket idéztem föl, például Utas és holdvilág (Szerb Antal), Halál Velencében (Thomas Mann), Lagúnák (Passuth László), megtölthetném ezt a papírt csupán azon írók neveivel, akik Velencét nem hagyták ki műveikből, de nem töltöm meg, s azt sem sorolom föl, hány derék művész festette meg e várost, annak palotáit, tereit és vízből való "útjait", a hidakról nem is beszélve.

Itt ez a festmény. Aláírás: Szabó L. Lexikonok csupán csak pár sort írnak róla.

Néhány évvel ezelőtt láttam egy árverési katalógusban hasonló festményt, ezzel az aláírással. Azóta semmit nem hallottam róla, más munkáját nem láttam. 

Politikailag korrekt Vörös farkak

1.

A film "hivatalos" plakátja

Egy filmről írt levelében a múlt héten kaliforniai barátom. “Nálatok erről biztosan szót sem ejtenek, legföljebb az angol nyelvű sajtóból tájékozódhatsz. Elkészült egy új film a tuskegee-i fekete pilótákról, akikre mi, afroamerikaiak mindannyian igen büszkék vagyunk. Apám unokatestvére és sógora is ott szolgált – gyerekkoromban sokat meséltek a háborúról. Meg Olaszországról: legtöbbjük ott találkozott először faji előítélettől mentes fehérekkel. Nagybátyám azt is elmondta: sokkal több fekete pilótát képeztek ki, mint amennyinek végül jutott harci gép, és amennyinek közülük jutott harci bevetés is. Tudod, az amerikai katonai szolgálat akkor még erősen szegregált volt…” (Felhívás volt ez keringőre, hogy tájékozódjak és szót ejtsek. A “tuskegee” kiejtése egyébként kb. “taszkigí”)

Sehogy sem sikerült azonban a beharangozó trailereken kívül más részlethez (netán az egész 125 perces filmhez) hozzáférnem, pedig minden fájlcserélős illegális trükköt bevetettem, még posztszovjet posztokat is meglátogattam (melyek néha elkészülés előtt hozzák a filmeket…). A január 20-ai bemutató viszont komoly elsőnapi kritikaözönt gerjesztett, ezekből mazsoláztam hát. Különben is, a filmnél nekem érdekesebb a benne felvetett kérdéskör egy kis szelete, a szegregáció, amely az USA-ban (a polgárháborút és a rabszolga-felszabadítást követően is) mindenre kiterjedt, az oktatástól a tömegközlekedési eszközökön át a katonai szolgálatig.

Hálás téma, akár biztos kasszasiker is lehetne ilyen válságos és píszís időkben: Alabamában kiképzett fekete pilóták egy szegregált hadseregben példát mutatnak (és statuálnak) szakmai tudásból és hősiességből a kukluxklanos alapműveltségű rasszista fehér bajtársaiknak illetve a még rasszistább gonosz német fasisztáknak valamint a felszabadított európai népeknek. Nyomorban élő, lenézett, elnyomott, diszkriminált kisebbségnek nyílik alkalma bizonyítani: nem alábbvaló a többségieknél, és ugyanúgy szereti, védi hazáját. Minden kritika egyetért: a XXth Century Fox és a Lucasfilm emblémájával vetített mozi elejétől a végégig szívmelengetően hazafias. Hazafias mese hős fekete amerikai vadászpilótákról, akik bebizonyítják a fehér amerikai tisztikarnak, hogy a bátorságnak nincs színe (courage has no color – ez a film sulykolt mottója).

Az amerikaiak által olyannyira erőltetett politikai korrektség (píszí – PC – political correctness) közismerten olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. Ennek a megnyilvánulása legtöbbször eufémizmus: egyes szavak-szókapcsolatok bántó vagy sértő jelentését kevésbé direkt kifejezésekkel igyekeznek helyettesíteni, semlegesíteni (kurva helyett kéjnő, cigány helyett roma, zsidó vagy bozgor helyett idegenszívű, nigger vagy feka helyett afroamerikai).

Kíváncsi vagyok, mi lesz majd a film „magyar” címe, ugyanis címadásban nagyok vagyunk, s merünk is bátrak lenni. A később is említendő „Glory” pl. „54. hadtest” lett, a „Tuskegee Airmen” pedig „Pilóták háborúja/A 99-es alakulat”) Mindenesetre, felhívom a figyelmet: bár a „vörösfarkú” jelző elfogadott a zoológiában különféle állatok (madarak, halak, hüllők, egyebek) azonosítására, a filmben főszerephez jutott repülőgépek ezen címadó epiteton ornansa nem kívánt pajzán asszociációkat gerjeszthet az őket vezető néger pilóták kapcsán… (A repülőgépeken egyébként a vízszintes és függőleges vezérsíkot magában foglaló szerkezeti elem a farok.)

A (vitriolos) kritikák szerint a Red Tails inkább történelmi pannó, iskolai történelemóra, semmint játékfilm, neadjisten, háborús akciófilm. A tuskegee-i pilóták jobb, méltóbb filmet érdemelnének, mint ez az unalmas és pocsék mozi – olvasható egyhelyt. Másutt: nem kifejezetten unalmas és nézhetetlen, de igencsak középszerű. És: gyermekeknek szóló esti mese, katarzis nélkül; egyetlen jelenet sem valószerű (csak annyira, amennyire egy videojátékot elfogadunk realisztikusnak). Egy magyar blogger szerint megint nyakunkon egy bugyuta amerikai “történelmi film”, mely csupán a látványra megy, és hülyének nézi a publikumot: a rövid előzetesben alig tucatnyi néger pilóta elpusztít vagy száz német repülőt meg egy rombolóhajót, több vonatot és német repülő bázist, tankokat és katonákat – ráadásul szétlövik a világ legelső – egyedi német fejlesztésű – sugárhajtásos repülőjét is, miközben végig a németek vannak túlerőben. Még az alcímekből sem hiányozhat a jenki nagyképűség: “megváltoztatták a háború menetét” (… men who changed the war …). Persze, ki tudja, miért ígérkezik ab ovo unalmasnak minden hazafias történelmi film, függetlenül a megörökítendő izgalmas történeti környezettől, erkölcsi példaszerűségtől … Különösen gyanús, ha azzal kezdődik, hogy „igaz történeten alapszik”… azonnal olyan muszáj-mellékíze (stichje) lesz és nem tud többé megfogni. Gondoljunk csak a politikailag korrekt hazafias versekre, regényekre, drámákra, festményekre, szobrokra, ünnepségekre… Persze, ha ennyire leszólják is a kritikusok, attól még lehet jó a film. A honi kritika szerint a Ryan jobb volt, ez viszont jobb a Top Gun-nál… Ez is valami: akkor már nézhető. (Nekem a Ryan közlegény is tetszett meg a Top Gun is…).

All-negro filmről van szó (a néhány fehér csupán feledhető mellékszereplő). A teljesen ”fekete” mozit a Gyökerek (Roots, 1977) tévésorozat szoktatta meg az amerikai – és Amerikán túli – nézőkkel. Korábban, ha voltak is feketék a filmvásznon (képernyőn), még ha főszereplők voltak is, a film alapvetően fehér maradt (ld: Tamás bátya kunyhója, A nagy Satchmo, A Nat King Cole show, Eddy Murphy vagy Whoopy Goldberg filmjei, a világháborús, koreai és vietnami , stb. afroamerikai részvételt taglaló mozik). Az első néger sztárok (pl. Sidney Poitier – Megbilincseltek, Forró éjszakában, Tanár úrnak szeretettel) történetei – igaz, fehér környezetbe helyezve – még „meg voltak írva”; később egyre sematikusabbak lettek a feketék (is).

A kritikák szerint a film fő producere, George Lucas sem tudott szabadulni a maga csillagháborús sémáitól és a hollywoodi háborúsfilm-kliséktől. Kritikák szerint lényegtelen a szereplők bőrszíne: fehér, hispán vagy (mondjuk, navajo) indián pilóta-klisékkel ugyanúgy elment volna… Az “amerikaiságot” is nehéz levetkőzni: a traileren látom: bevetés előtt a pilóták körbeállnak, mint számtalan „edzős” filmben meccs előtt a kosarasok, bézbólosok, hogy üvöltve ismételgessék önszuggerálásként: “we fight”, “to the last minute”.

Volt a filmnek előzménye, közvetlen is. (Mindkettőt megnéztem, tetszettek.)

Az első (HBO) Tuskagee-film plakátja

“Az ötvennegyedik hadtest”- ez a magyar címe 1989-es Glory-nak, mely a polgárháború első – és egyetlen – feketékből verbuvált (de fehér tisztek által parancsnokolt) alakulata példájáén mutatta be ugyanezt a témát. (Helyesen az 54th Regiment Massachusetts Volunteer Infantry – massachusettsi 54. sz. önkéntes lövész ezred lehetett volna – a hadtest egy sokkal nagyobb, legalább tízszer akkora katonai formáció, mely 3-5 hadosztályból áll, egy hadosztály pedig 2-4 ezredből … Mióta Magyarországnak csak operetthadserege van, a “szakfordítók” szabadon dobálóznak a katonai kifejezésekkel) Ebben a hazafias filmben a bizonyítani akaró feketék – Denzel Washington és Morgan Freeman hozta a formáját – halált megvető bátorsággal és vakmerőséggel ostromolják a bevehetetlen erődöt; mígnem végül – hatalmas vérveszteség árán – elfoglalják. Ugyanez a hadi dicsőség- (glory-) motívum ismétlődik a tuskegee-i pilótákról készített korábbi játékfilmben, melyet az HBO megrendelésére készítettek 1995-ben. A 110 perces tévéfilm címét így magyarították: “Pilóták háborúja/ A 99-es alakulat” – eredeti címe ez volt “The Tuskagee Airmen”. (Cuba Gooding Jr. már abban is mellékszerepelt, a főszereplő a keményebb kötésű, macsós Laurence Fishburne volt.) A sovány sztori: 1943-ban öt (néger) jóbarát nekiindul, hogy repülőtisztté képezzék őket; számos megpróbáltatás után csak hárman teszik le a vizsgát, hogy egyből induljanak a frontra… Bár a mostani Lucas-film feszesebb, mint a régebbi (HBO) Tuskagee-film, sok az utánérzés, a remake-szerű megoldás – állítják a kritikák. Meglátjuk – remélem, hamarosan.…

Szentgyörgyi N. József

A kidobott dáma (23)

Elekes Ferenc
CSAVARGÓ

Kasznár Ring Jenő képe Villon sorait juttatja eszembe:„Tanultam volna, ó Egek, Ifjúságom bolond korában, Ízlett volna a becsület, Volna most házam, puha ágyam! De én? Az iskola megett Csavarogtam, bitang fiú...”– olvashatjuk évekkel később íródott sorait a Nagy Testamentumban.

Sok Kasznár-festményen látni csavargókat. Ezek általában vagy cigarettáznak, vagy szivaroznak. Úgy látszik, Bécsben és Münchenben összehozta őt a sors a csavargókkal. Főként az „úri “ csavargókkal hozta őt össze a sors, olyanokkal, akik nem felejtettek el nyakkendőt kötni, vagy valami sálat vetni a nyakukba, mielőtt kilépnének az utcára. Csavarogni, persze. A bohém-élet mindig is vonzotta a legtöbb festőt, még Mednyánszki bárót is vonzotta, legalábbis annyira, hogy néhányat megfestett közülük. Persze, ezek az “úri “ csavargók inkább kalandos természetű emberek voltak, nem kimondottan hajléktalanok, mint amilyeneket manapság látni a világ nagyvárosaiban. Mindegy, mely nagyvárosba megyünk, ott látni őket kéregetvén, ingyen-kosztért sorba állva.

Kasznár szerette a csavargókat. De festett ő szép csendéleteket, virágokkal tele aranyozott vázákat, festett faluszéleket is, de a legjobb képei a csavargókról készültek. Ezt tapasztaltam.

Én is kedvelem a csavargókat. ifjúságom néhány éve jut eszembe róluk, amikor nem kellett örökösen sietni valahová, amikor kedvemre bámészkodhattam ott, ahol épp jártam. Csak úgy, menni a menésért, az volt a szép. Ahogy a költő írja: “Álmos bakterek igazítanak el az állomásokon”. Az volt a szép…

A kidobott dáma (22)

Elekes Ferenc
VASÁRNAP

Mondjuk, szeptember. Vasárnap. Délután. Öt óra. Csönd. Itt nem hallja senki. A titok titok marad. Legalábbis holnapig. Az úgy volt... Ezt nem hittem volna. Mástól is hallottam... Kitől? Hagyjuk, szóval hallottam. Egyszer majd megmondom. Nem ez a... De. Pont ő. Mit gondolsz, miért... Szóval úgy... Úgy. Úgy bizony. Nem is sejtetted? De, sejtettem. Látszik rajta...Messziről látszik... Jó szemed van...

Ez így megy, míg elfogy a kávé és elfogynak a pletykák.

Mondjuk, szeptember. Vasárnap. Délután. Öt óra. Csönd. Kint, a verandán méhek zümmögik körül a szőlőfürtöket. Méhek és darazsak. Parókiás hangulat. Biedermeier kisváros, nyugalom, néha egy kocogó fiáker. Holnap is nap lesz. Békeidő van. A szekrényben sorakoznak a színes nyakkendők, a polcon a lakkcipők. A molyok is megunták a rágást. A falakon képek. Nagy, nehéz keretekben. Ősök, rokonok, távoli tájak, idegen égbolt, idegen fák, idegen patakok, hegyek, madarak, vágyakozás. Valami más után. A messziség után. Oda, hol más a széljárás, a divat. Más a muzsika, másak az esték és az éjszakák. Ahol nem ismerik az embert, ahol nincsenek pletykák.

Legalább egy hétre. Kettőre. Békeidő van. Mondjuk, szeptember. Vasárnap. Délután. Öt óra. Csak ez a csönd ne lenne. Ez az egyhangúság. Ez a veranda a méhekkel és darazsakkal. Ez a biedermeier város. Ez a kocogó fiáker. Ez a sok, színes nyakkendő a szekrényben, azok a lakkcipők...

Ki festette ezt a képet? Nem tudom.

Nem is érdekel...

A házasság örömeiből (vitzek)

Öreg cimborák beszélgetnek, kérdi az egyik:

- Te Pista! Igaz, hogy az idén lesz az asszonnyal a 30-dik házassági évfordulótok?
- Pontosan.
- Megleped valamivel?
- Hogyne! A 15-dik évfordulónkon elvittem az Alpokba egy kis erdei házba. Gyönyörű napokat töltöttünk  együtt. Azt hiszem, most elmegyek érte és hazahozom.

*

Két barát találkozik.

- Hallom megnősültél - mondja az egyik.
- Igen - feleli a másik. - Nem ízlett a vendéglői koszt.
- Na és most?
- Most már ízlik.

*

- Szeretsz?
- Szeretlek!
- Akkor is szeretni fogsz, ha nem lesz ennyi pénzem?
- Igen, csak egy kicsit hiányozni fogsz.

*

- Na milyen nős embernek lenn?
- Megfiatalodtam! Mintha újra 15 éves lennék!
- Hogy lehet az?
- A WC-ben cigarettázom, és titokban iszom.

*

- Mi az a bigámia ?

- Hát amikor az embernek eggyel több felesége van…

- És a monogámia?

- Ugyanaz.


Beküldte: Szentkirályi N. József

A kidobott dáma (21)

Elekes Ferenc
EGY SZOMORÚ TEKINTET

 „A békeidők Kassájának művészeti életére úgy tekinthetünk, mint a korabeli párizsi utcák művész-forgatagára. S az Óváros utcáit járva képzeletükben ma is megelevenednek az akkori nagy festők, Csordák Lajos, Krón Jenő egymás mellett sétáló, vitatkozó alakjai, vagy Kassa utcáin magányosan baktató Jakoby Gyula körvonalai.”

Amikor a fenti sorokat idéztem egy régi újságból, már-már úgy nézett ki, hogy ebben a hangnemben folytatom, amit Krón Jenő rézkarcáról el szeretnék mondani. Hanem amint leírtam Kassa nevét, éreztem, nem vagyok képes arra, hogy higgadtan, megfontoltan, kellő távolságból közelítsek föltett szándékomhoz.

Eszembe jutottak ugyanis azok a napok, midőn apám kezdetleges, nagy, lúgos akkuval működő rádiójából óránként jöttek a vészes hírek: légiriadó, Kassa, Pécs…stb.

Abba is hagytam az írást, elnéztem ezt a szomorú asszony-arcot, s valami dátum után kutattam rajta, mikor is készülhetett ez a kép, de csak ennyit találtam: „Eredeti rézkarc, Krón Jenő.”

Napok múltán a Helikon friss számában Jancsik Pál alábbi versét olvasom :

Képkeret

A képkeret határolja a képeket.

Határánál megáll a képzelet.

Mi volna a képekkel nélküled.

ha semmi nem jelölné végüket?

Nagy igazság van ebben a csinos, szép kis versben, nagy igazság. De mit tehet az ember, ha egy képnek a kerete maga a század, az a kor, amelynek határánál nem tud megállani a képzeletünk? Mit tehet az ember, ha a századokon átcsap például a szomorúság, amikor riadt tekinteteket látunk, olyanokat, mint amilyen erről a rémült asszony-arcról sugárzik felénk? Olyankor mit tehetünk?

Ennek a rézkarcnak gyönyörű kerete van. Méltóképpen jelöli a kép határait. Úgy látom mégis: a szomorúság határait az emberiség nem képes végérvényesen megjelölni…

A kidobott dáma (20)

Elekes Ferenc
FÉLTETTÉK

Olvasom a lenti sorokat, nézek egy Gruzda-képet, s nem tudom megállani, hogy ne másoljam ide, amit úgy mellesleg, a „nagybányai fiúról” írtak hajdanán:

1903. Magyar Polgár. Kolozsvár. Szeptember 2. 197 szám.

-i.-y. Képzőművészeti kiállításunk.

… “Rám azt a hatást teszi, hogy talán egy kissé hirtelen, egy-kettőre ütötték össze a kiállítást. Ennek tulajdonítanám, hogy többen nem vettek részt benne. Így például nem látjuk Montbach Emma, Versényi Gábor, Biasini Mariska képeit, de Széchy Ákosnak, a kiállítás éltető lelkének sem látjuk képeit … Vannak jóravaló festőknek kevés értékű képei. Lehetetlen színek, furcsa sziklás fellegek … felötlő nem egy helyen a gondolat hiánya. Azért is mondjuk, mert ez általános nyavalyája újabb művészetünknek … A kiállítás elég gazdag. Vannak benne pasztell-, és szénrajzok, olaj és akvarelle festmények. Van csendélet, tájkép, életkép, genre, arckép, történelmi és bibliai képek … Telepy 14 képpel jelentkezett, Udvary Ignác egy holdas éji tájképpel. Greguss Imrétől „A szegedi honvédek” és „Rákóczy indulója”. Megjelent az öreg Madarász Viktor is „Vak Bottyán”-jával. Ott van Tölgyessy, Brodszky, Magyar-M., Nádler, Kimnach, Baditz, Bihari, Aggházy. Sándor Béla két szép képe igazán figyelemre méltó „Fürdés után” és „Virrasztás” …. A II-ik terem fülkéjét pedig jóformán Jankó János, elhunyt jeles művészünk apró tollrajzai töltik ki. Ám minket legközelebbről érdekelnek az erdélyi művészek. Peielle Róbert csendélete, tájképei „Szamospart”, „Fellegvári-ház”, „Szamosfalvi zsilip”, „Kálvária templom”, tanulmányai „Dachaui asszony”, „Barát”, vagy mély hangulatú, nagyobb stílű művei „Mégis mozog a föld”, „Útra készen” …. Marselek Endre női arcképe, egy virágképe, s eszmei tartalmú „Áhítatosság” című munkáival van jelen. Stein János „Laura” és „Szent Piroska”, Ács Ferenc „Női arc”, „E. Kovács Gyula arcképe”, a „Nagybányai fiú”, Gruzda János tehetséges fiatal festőmûvész, de mi féltjük. Nem látunk emelkedést tavalyi képeivel szemben, sőt felfogásban, rajzban, színezetben a szecesszió veszélyes lejtőjére tévedett. “

Szóval féltették. A szecesszió veszélyes lejtőjétől féltették, ahová “tévedett”.

Mit lehet ma e sorokhoz hozzátenni? Én nem tudok egyebet, mint ezt a Gruzda képet. Ezt tudom hozzátenni. És talán még annyit, hogy ezeken a „veszélyes lejtőkön” érdemes elidőzni…

A kidobott dáma (19)

Elekes Ferenc
CSIKÓS, CSÍKOS

Csikós Antóniát sokan úgy emlegetik, ő volt az „utolsó nagybányai.” Vannak, akik Krizsán János feleségeként tartják számon. A nevét is különbözőképpen írják. Olykor Csikós, máskor pedig Csíkos. Egy bizonyos : itt van ez a virágcsendélet, az asztalon gyűrött terítő, ami bizony csíkos. Három piros csík van ezen az asztalterítőn. Nekem ezen a képen ez a három piros csík tetszik a legjobban. Ez a három piros csík. 


Talán azért, mert jól emlékszem, gyermekkoromban, cséplések idején, ilyen piros csíkok voltak azokon a háziszőttes zsákokon, amelyekbe a búzát öntötték. Piros csíkos zsákokban tartottuk a gabonát. És persze, piros csíkok voltak a leányok szoknyája szélén is, akárcsak a Jeszenyin versben, mert ugye, „Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb,/ Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.” Azon most ne akadjunk fönn, hogy a csík nem azonos a fodorral, a lényeg az, hogy piros volt a csík is, a fodor is. 


Csikós Antóniának az Úr nem engedélyezett még két napot, hogy a századik életévét betöltse. 1887. július 5-én született, 1987 július 3-án távozott.

De nem messze. 


A virághegyi református-lutheránus temetőben találtak örök nyugovóra: Agricola Lídia, L. Bitay Árpád, Beckhaus Käthe, ifj. Balla József, Balla József, Csikós Antónia, Demian Anastasie, Ember Gyula, Kádár Géza, Thormáné-Kiss Margit, Kováts Ferenc, P. Kováts Géza, Krizsán János, Mikola András, Scheip Károly, Shakirov Sebestyén, Suba Dani, Thorma János, Tóth Sándor, Vida Géza, Weith László, Walter Frigyes és Ziffer Sándor.


Itt jegyzem meg, Nagybányának másik, művészekben “gazdag” temetője is van. A postaréti római katolikus temetőben nyugszik: B. Csizér Lilla, Ferenczyné Fialka Olga, Kászonyi Edgár, Kiss Károly, Málly József, Maticska Jenő, Nagy Oszkár, Olejnik Janka, Pászk Jenő (Pascu Eugen), Réthy Károly, Slevenszky Lajos, Sztelek Norbert, Szémann István és Sziebert Sándor.


Az „utolsó nagybányai “ csendéletét úgy tekintem, mint egy virágcsokrot, melyet oda képzelek valamennyi nagybányai festő sírjára. Ezek a kegyeletem virágai. 

Vasajtó

(Egy régi fotó életre kelt...)

1971-ben Szentkeresztbányán (akkori nevén: Vlahicán) jártunk az Ifjúmunkás csapatával: ún. "fogadónapot" tartottunk. Azt hittük, ha meghirdetjük az újságban, hogy bizonyos napokon féltucat újságíró tartózkodik a helységben, majd özönleni fognak a fiatalok. Ha nem is őszintén megnyílni, panaszaikat elmondani, de milátni mindenképpen...

Ehhez képest mi voltunk azok, akiknek be kellett kopogtatnunk minden ajtón, hogy ráérezzünk a vasiparral megáldott székely városka életütemére, gondjaira. Valamit megsejtettünk, valamit meg is írtunk belőle... Annak idején...

A csapat tagja volt Pusztai Péter is, bosszantóan fiatalon és nagy előnyével, a fényképezőgéppel, amivel nem kellett kérdezgetnie: csak hunyorintott egyet és exponált. Mindenre, ami a szeme elé került. Még a legütöttebb-kopottabb ipari látványra is. Ma is vallom, hogy a legpontosabb látleletet az ő filmjei hozták magukkal - kár, hogy már nincsenek sehol. Csak többszörösen megválogatva, többszörösen transzponált módon, nagyítás közben a grafika felé lényegítve a látványt, hogy a gyötrelmesen gyönge nyomdatechnika is kezdhessen vele valamit.

Évtizedeken át őriztem emlékezetemben Péter egy vlahicai fotóját, amelynek élménye, hangulata addig kísértett, míg 2003-ban meg nem írtam Vasajtó c. versemet:

Pusztai Péter fotografikája
(Ifjúmunkás, 1971. szept. 30)

vasajtó előtt vaslapát
szoros nekem a fakabát
megérett már a tűzre


míg lépteimet számolom
és a világot fájlalom
bölcs jeleit betűzve


eljön az óra el a perc
mikor már hiába perelsz
a lapát eldől magától


vasajtó kongva rámszakad
szedném is nem is lábamat
menekülnék a lángtól


de nem lehet de nem szabad
ég veled világ ittmarad
ami megéghetetlen


belőlem néhány látomás
vakvágány vasútállomás
egy rozsdás drótkeretben


Most, hogy a fotó szerzője is szerencsésen túllépett a 65. évén, egymás mellé illesztem a verset és ihletőjét, hadd találjanak egymásra, mint zsák és a foltja...

Cseke Gábor

A kidobott dáma (18)

Elekes Ferenc
CSÁNGÓ MADONNA

A guadalupei jelenésről szóló első beszámolók szerint Juan Diego, egy közrangú megkeresztelt indián 1531. december 9-én – mindössze egy évtizeddel azután, hogy a spanyolok elfoglalták Tenochtitlánt – találkozott a Szűzzel a Tepeyac dombon. A Szűz Nahuatl nyelven azt kérte, azon a helyen építsenek apátságot, de amikor Juan Diego ezt elmondta Juan de Zumárraga püspöknek, az valamilyen csodás jelet kért a történet igazolására. Ekkor a Szűz azt mondta Juan Diegónak, gyűjtsön virágot a dombról. 


Tél volt, amikor nem nyílnak virágok, az indián mégis rózsákat talált és tilmájába gyűjtötte, majd átadta őket a püspöknek. Amikor a rózsák kihullottak a lepelből, a ruhán ottmaradt a Guadalupei Szűz képének lenyomata. 

A fenti sorokat a Wikipédiából vettem, mert szépnek találom ezt a téli virágszedést, mely Mexikóvároshoz kötődik, de fordulhattam volna a Bibliához is, vagy a régi és új művészetekhez. Rengeteg adoma, dogma, feltételezés, kinyilatkozás övezi azt a fogalmat, amit röviden szólva Madonna jelenségként tárgyalhatnánk a végtelenségig.

Csángó madonnának neveztem el ezt a festményt, amelynek szerzőjét nem ismerem, csak azt látom ezen a képen, hogy ennek a lánynak az arckifejezése figyelemre méltó. Sok szépséget, nyugalmat áraszt ez az arc, kezeit nézvén elképzelem e gyönyörű teremtés hézköznapjait, a csángó hétköznapokat, amikor ez a lány épp ruhát mos, tereget, vagy kapál a kicsiny kertben, s elképzelem az ünnepeket is, midőn magára ölti a virágokkal hímzett ruháját, s végigmegy a falu főutcáján egy vasárnap délután.

Kár, hogy semmit nem tudok a kép festőjéről. Azzal vigasztalom magam, hogy igazi mester készíthette, ihletett pillanatában, amikor képzeletében virágok nyíltak.

Költői játék három nyelven

Aldrich

Egy - magyar nyelvű - világirodalmi bordal-gyűjteményben akadtam e régesrégi gyöngyszemre, mely szilveszterkor ma is bárhol megcsillogtatható; sem szépsége, sem igazsága nem kopott meg…




Henry Aldriche 
Ötféle ok az ivásra


Ha mind igaz, mit gondolok, 
ivásra indít öt dolog: 
szomjúság, jó bor, jó haver, 
az idő máshogy múlik el, 
és inni kell, mert inni kell. 


Gergely Ágnes fordítása




H. Aldrich (1647-1710) az oxfordi (Anglia) Christ Church College tanára és dékánja volt, ismert teológus és filozófus, költő, polihisztor. Nem vetette meg a jó társaságot és a jó bort: bizonyíték erre itt közölt tréfás epigrammája, melyet hexameterekben, latinul írt meg. Érdekességnek csatoljuk a latin eredetit és annak korabeli - talán sajátkezű, de nem hexameterben készült - angol fordítását. A magyar fordítás ez utóbbi alapján készült. (A szerző neve a szóvégi -e nélkül szerepel a lexikonokban.)




Quinque causae bibendi


Si bene quid memini, causae sunt quinque bibendi; 
Hospitis adventus, praesens sitis atque futura, 
Aut vini bonitas, aut quaelibet altera causa. 




Five reasons why men drink


If on my theme I rightly think, 
There are five reasons why men drink:- 
Good wine; a friend; because I'm dry; 
Or lest I should be by and by; 
Or - any other reason why. 

A neves kollégium hagyományos ebédlő asztala

Közzéteszi: Szentgyörgyi N. József

A kidobott dáma (17)

Elekes Ferenc
TIMÁR JÁNOS

Korb szimbolikájához jóval nehezebb kulcsot találni, mint a többi neoklasszicista festő munkáihoz. A Kinyilatkoztatás készüléséről Genthon csak annyit ír, hogy egy „gyermekkori szorongó vízió testesedett meg benne”. A festőnő életéről, személyiségéről keveset tudunk, a kortársak szerint „Korb Böske, egy szépséges szőke démon és egy nagyon tehetséges művész” volt, „aki férfias viselkedésével magához igézte az Epreskert fiatal művésznövendékeit”.

A családi emlékezésekből kiderül, hogy férje Tímár János ővele szakítva, Flóra húgát vette feleségül. A magánéleti kudarc, illetve a festőnőnek a férfikollégák körében valószínűleg szokatlan, öntudatos magatartása is sokban magyarázatot adhat Korb képeinek ambivalens vonásaira: „Ilyen volt Korb Erzsébet az életben: csupa friss feszült életöröm, legbelül pedig tiszta, csendes szomorúság... lelke mélyén valami el nem mondható világfájdalom szunnyadhatott.”

Mindez azonban csak feltételezés, ugyanis nem tisztázott, hogy a fiatalon meghalt művésznőről szóló amúgy is csekély számú emlékezés mennyire híven tükrözi a valóságot, illetve mennyire az utólag kialakult mítosz része. Korai halálának okát sem ismerjük, de állítólagos morfinizmusa nemcsak ebben játszhatott közre, hanem abban is, ahogy "ünnepi ritmusú víziókban adott testet művészi látomásainak". Lehet, hogy erre utal Nagy Imre, aki szerint "végül is a rendetlen, kicsapongó élet hamar tönkretette, s belepusztult".

*

U.i. Timár János egy képét sikerült nemrég fölfedeznem. Olyan 40x40-es kép. Szép, fekete rámában. Sárga színek, hegyoldal, fákkal, jó szemmel megcsinálva. Aláírás jobbra, lent, Timár, l935.

Akkor születtem.

Kis történetek a nyelvről

HELMUTH KOHL NYELVTUDÁSA

Állítólag Helmuth Kohl semmilyen idegen nyelven nem beszélt, csak németül. Minden nemzetközi rendezvényen komoly gondot jelentett a protokollosoknak, hogy kit ültessenek melléje. Emiatt rendszerint képtelen asztaltársaságok gyűltek össze a kancellár körül. Egyszer egy gazdasági világkonferencián egy apró termetű fiatal afrikait ültettek melléje, aki ráadásul rangban is egyenlő volt vele, valamelyik afrikai országnak volt a miniszterelnöke. Javában tartott már a vacsora, és Kohlt egyre jobban feszélyezte a hallgatás. Odafordult hát a szomszédjához, és némi mutogatással is megtámogatva társalgást kezdeményezett, emígyen:

- Hamham gut?

A kis afrikai bólintott, és mondta is, hogy gut. Kicsit késõbb, amikor az italokat szolgálták fel, Kohl megint társalgott:

- Glutygluty gut?

- Gut - bólintott megint az asztalszomszéd, de már ment is a szószékre, mert éppen őt szólították, felkérve, hogy tartsa meg előadását a nemzetközi gazdasági együttműködés problémáiról, különös tekintettel Európa és Afrika viszonyára. Kohl asztalszomszédja vagy másfél órát beszélt a makrogazdasági mutatókról - irodalmi német nyelven, akcentus nélkül. Nagy tapsot kapott. Amikor visszament az asztalhoz, megkérdezte szomszédját:

- Blabla gut?

Nyelvtehetség

A SZÁMÍTÓGÉP NEME

Az olasz nyelvben minden főnévnek van nyelvtani neme: hímnem avagy nőnem. Amikor változatlanul átvették a „computer” szót az angolból, dönteni kellet a neméről. Összehívták az akadémiai nyelvészeti bizottságot a nem megállapítására. A bizottság egy női és egy férfi albizottságban vitatta meg a kérdést. A férfi albizottság úgy vélte, hogy a szó csakis nőnemű lehet, azaz „la computer”, minthogy

- az égvilágon senki sem értheti meg belső logikáját, talán csak a teremtője;

- nyelvezete, mellyel más hasonló szerkezetekkel folytat társalgást, rajtuk kívül mindenki más számára teljességgel érthetetlen;

- még a legapróbb hibákat is örökre tárolja emlékezetében, hogy onnan bármikor elővarázsolhassa;

- mihelyt rászántad magad, hogy kikötsz egy modellnél, máris rááldozhatod a fele fizetésedet a folyamatosan igényelt kiegészítőkre.

A női albizottság szerint viszont a szó természetesen hímnemű, azaz „il computer”, ugyanis

- ha nem foglalkoznak eleget a hardwerével, reménytelen bármit is elérni nála;

- bár hihetetlen mennyiségű adatot képesek tárolni, képtelenek saját érdekeikkel foglalkozni;

- noha elvben problémamegoldásra kellene őket használni, az esetek többségében ők maguk jelentik a problémát;

- mihelyt rászántad magad, hogy kikötsz egy modellnél, rájössz, hogy ha még egy picit vártál volna, sokkal jobbat is kaphattál volna.

A közös ülésen a bizottság a nőknek adott igazat, így lett a számítógép olaszul hímnemű.(A tréfát félretéve: a „computer” szó az olaszban tényleg hímnemű. )

(Forrás: HÍR-futár, 2006.nyár)

A kidobott dáma (16)

Elekes Ferenc
ITTHON HIÁBA NYÚJTÓZKODOTT

Friss árverési katalógust nézegetek. Német. Tele van általam soha nem hallott nevekkel. Futólag nézem át, de egyszer szemembe ötlik egy név: Incze Ferenc. Mellette nagyméretű festmény. Nyújtózkodó, égbenéző, széttárt karú alak. Ez ő. Milyen érdekes, itthon hiába nyújtózkodott, a kolozsvári festőtársadalom őt sokáig be nem fogadta. Pedig ott volt közöttük, évtizedeken át. Olykor a sétatéren lehetett látni, vagy más festők kiállításain. Szomorúan. Kiállított időnként, de képei szinte visszhangtalanul maradtak. Utoljára talán a Korunk Galériában szerepelt, ahol hagyatékát méltányolták.

Túlságosan új stílust alkotott, a szürrealista, önmagába forduló, tükörbenéző képei láttán pályatársai elfordultak tőle.

Talán megérteni sem próbálta őt senki, soha. Néhányan csak akkor kapták fel a fejüket, amikor 1973-ban, a Francia Képzőművészek Szalonja 300. évfordulójának alkalmából, munkája elismeréseképpen, ezüstéremmel tüntették ki, és a Francia Képzőművészek Társaságának örökös tagjává választották.

Bevallom, én is fölkaptam a fejem most, a német katalógus láttán. Ha nem egyébért, azért, mert az én társaságomban is van egy Incze-kép. Ezen is nyújtózkodó alakok láthatók, de ez már nem önarckép, legföntebb az a kicsiny alak lehet ő, a festő, aki ott van a kép alján, s aki felé mintha démonok hajolnának le. Hogy őt fölemeljék.

A kidobott dáma (15)

Elekes Ferenc
ITATÁS

Amikor erre a Bene-képre reá tekintek, egy Kányádi vers jut eszembe. A Nagyküküllő című. Régen írta ezt a verset Kányádi, még ezerkilencszázötvenhatban. Jó kis dátum, maradjon közöttünk. De jó a vers is. Íme :

Nagyküküllő

Nagy a világ! S a földgömbre,

milyen igazságtalanság,

kis folyónkat, a Nagyküküllőt,

bizony, reá sem rajzolták.

Pedig tudjátok meg:

szép szelíd hegyek

öléből,

jószagú fenyők

tövéből

fakad, és úgy foly,

akárcsak egy Neruda-verssor:

szabadon, s mégis mértéket tartva.

Igaz, hajók nem úsznak rajta,

csak jó komáim, a virtuskodó

székely legények

úsztatják benne lovaikat.

De lejjebb

a kendervető-fáták

dojnákat tudnak róla.

S a vén fűzfák lehajló

ágaiba fogózva

vízszagú nyári éjszakákon,

mikor csak a csillagok látják,

benne visongnak, lubickolnak

a kényes-testű szász leánykák.

S a földgömbre

hát nem igazságtalanság?

kis folyónkat, a Nagyküküllőt,

még csak reá sem rajzolták.

Három kicsi, dolgos nép

sorsát egybe mossa,

s mire észrevennétek,

kisebb testvérét kézenfogva,

beletáncolja magát

a Marosba.

1956

Az meglehet, hogy ezek a Bene József-féle lovak nem a Nagyküküllő vizét isszák, de ez nem jelent semmit. Ihatnák azt is.