A CSERESZNYE SZÍNE
Nincs időm, sem pedig türelmem arra, hogy kikutassam, igazat mond-e ez a valaki, inkább elhiszem neki. Fogalmam sincs, hogy Ács ezt a képet mikor festette. Akkor-e, amikor jómódú kereskedő szülei még éltek, nagy műtermet rendeztek be néki Kolozsváron, vagy azután, amikor saját erejéből kellett megélnie, s elegáns hölgyek portréját is festegette.
Különösképpen az sem hat meg engem, amit Ács Ferencről írnak a szakkönyvek, amelyek szerint Székely Bertalan volt a mestere, Münchenben, majd Hollósy Simon magániskolájában tanult festeni, hogy 1897-től fogva több nyarat töltött a nagybányai festőiskolában, később maga is megalapította a magániskoláját, s hogy 1911-ben ő rendezte Erdélyben az első impresszionista jellegű kiállítást.
Az ilyen életrajzi adatok, s a festő életkörülményeinek valósághű leírása azokra tartozik, akik életüket tették föl arra, hogy festők életét bemutassák, alkotásaikat szakszerűen elemezzék. Én megelégszem ennek a képnek a hangulatával.
Azt szeretem ebben a képben, ahogyan ezt a festő megkomponálta. A biedermeier székre biztonságosan könyöklő, piros ruhás nő, a valósággal leomló fehér, s az a „bányai” háttér számomra a komolyság, s ugyanakkor a könnyedség látványát jelenti. A lángoló, érzéki, bátor, magabiztos piros ruha ezen a képen nem rikít, mert ott van a barna színű szék, s a zöld háttér. Erről a piros színről nem a bikaviadalokon látott vörös posztó jut eszembe, hanem mondjuk a málna, a meggy, vagy az érő cseresznye színe.
Igaz, a bőség, a rejtett bujaság, a polgári élet kellékei is ott vannak ezen a képen, de talán csak azért, hogy lássuk be, vannak az életnek elviselhető oldalai is. Énnekem ezt ugyan ritkán sikerül belátnom, borúsabb éghajlathoz vagyok szokva, de azt azért elismerem, hogy arra az oldalra sem árt időnként tekinteni, ahonnan a fény árad mindenfelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése