1971-ben Szentkeresztbányán (akkori nevén: Vlahicán) jártunk az Ifjúmunkás csapatával: ún. "fogadónapot" tartottunk. Azt hittük, ha meghirdetjük az újságban, hogy bizonyos napokon féltucat újságíró tartózkodik a helységben, majd özönleni fognak a fiatalok. Ha nem is őszintén megnyílni, panaszaikat elmondani, de milátni mindenképpen...
Ehhez képest mi voltunk azok, akiknek be kellett kopogtatnunk minden ajtón, hogy ráérezzünk a vasiparral megáldott székely városka életütemére, gondjaira. Valamit megsejtettünk, valamit meg is írtunk belőle... Annak idején...
A csapat tagja volt Pusztai Péter is, bosszantóan fiatalon és nagy előnyével, a fényképezőgéppel, amivel nem kellett kérdezgetnie: csak hunyorintott egyet és exponált. Mindenre, ami a szeme elé került. Még a legütöttebb-kopottabb ipari látványra is. Ma is vallom, hogy a legpontosabb látleletet az ő filmjei hozták magukkal - kár, hogy már nincsenek sehol. Csak többszörösen megválogatva, többszörösen transzponált módon, nagyítás közben a grafika felé lényegítve a látványt, hogy a gyötrelmesen gyönge nyomdatechnika is kezdhessen vele valamit.
Évtizedeken át őriztem emlékezetemben Péter egy vlahicai fotóját, amelynek élménye, hangulata addig kísértett, míg 2003-ban meg nem írtam Vasajtó c. versemet:
 |
| Pusztai Péter fotografikája (Ifjúmunkás, 1971. szept. 30) |
vasajtó előtt vaslapát
szoros nekem a fakabát
megérett már a tűzre
míg lépteimet számolom
és a világot fájlalom
bölcs jeleit betűzve
eljön az óra el a perc
mikor már hiába perelsz
a lapát eldől magától
vasajtó kongva rámszakad
szedném is nem is lábamat
menekülnék a lángtól
de nem lehet de nem szabad
ég veled világ ittmarad
ami megéghetetlen
belőlem néhány látomás
vakvágány vasútállomás
egy rozsdás drótkeretben
Most, hogy a fotó szerzője is szerencsésen túllépett a 65. évén, egymás mellé illesztem a verset és ihletőjét, hadd találjanak egymásra, mint zsák és a foltja...
Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése