A kidobott dáma (4)

Elekes Ferenc
A MODELLEK ELÁLMOSODNAK

Nemrég meglátogatott Kusztos Endre. Mondom, milyen jó, hogy itt vagy, vettem egy szép kis festményt, egy mosónő van rajta, legalább mondasz valamit róla, hol és mikor készítetted.

Endre nézi a képet, vakarja a fejét és azt mondja, ez nem az enyém, az eredetije otthon van, ezt valaki másolta.

Hát ha maga a festő mondja, akkor ugye, ezt el kell neki hinni. El is hiszem egy ideig, aztán kiderül, hogy Kusztos kétszer festette meg ugyanazt a mosónőt! Tanúm van rá, nem hívom föl Endrét, hogy megmondjam a felfedezésemet; na és mi van akkor, ha kétszer festette meg? Állítólag elfelejtette, hogy egyszer már megfestette, s a szárhegyi táborban hirtelen megfestette másodszorra is.

Ezt az ügyet ezzel zárjuk is le. Térjünk vissza a látogatásra...

Kusztos egyszer azt mondja, na, nézd meg, ez a nagy darab nő, ebben az ugyancsak hatalmas rámában, ez volt a mi modellünk régen, már nem is emlékszem, mikor, de arra jól emlékszem, hogy ez a nő, míg modellt ült nekünk, örökké elálmosodott. Egyre csak ejtette le a fejét, olykor meg is szólítottuk, de finoman, meg ne sértődjék, ugye, a modellek is elálmosodnak...

Csakugyan túlságosan nagy darab nő van rajta, a meztelenségében sincs különösebb látnivaló, bal combja szinte eltakarja az egész testét, karját párna gyanánt a feje alá téve azt sugallja, bizony ideje lenne hazamenni, s egyet jót aludni, ez a mozdulatlan heverészés fárasztó mesterség. Ezt sugallja.

Olykor eltűnődöm, miféle mesterség modellt ülni egy festőnek, vagy szobrásznak, ha egyáltalán lehet mesterségről beszélni. Mert ugye, nem a modell dönti el, hogy ki legyen az a művész, akinek szívesen modellt ül, áll, vagy fekszik, a modelleket kiválasztják, fölkérik, olykor meg is fizetik.

Gondolom, Parlaghy Vilma budapesti festőművésznek például nem kellett fizetnie a nyolcvanhárom éves Kossuth Lajosnak azért, hogy három napon át modellt üljön neki, sem pedig Bernard Shaw nem fizetett Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak l932-ben azért, hogy szobrát megmintázza, pedig a szobor olyan jól sikerült, hogy Shaw egy, a szoborról készült fotót így dedikált a művésznek: „ A szobor jobb, mint az eredeti.”

Sok hírneves ember ült modellt az idők folyamán sok hírneves művésznek, ez érthető, mert a hírnév valósággal fölkapja az embert, s viszi a tömegek elé, hogy azok látva lássák: ilyen az ember. De hányszor fordult már elő az is, hogy jeles művészek nem találtak maguknak megfelelő modellt, vagy semmilyent sem találtak, mert nem volt pénzük arra, hogy megfizessék őket. Vajda Lajos például így emlékezik:

Szentendre, 1936. szeptember 14.

”...van vagy 20-25 képem, kisebb-nagyobb méretben, ezeknek egy részét még majd Pesten meg kell festeni, vagyis befejezni, és rengeteg rajzom, képtervek, amiket télen át szeretnék megfesteni, azért rajzoltam sokkal többet, mint festettem, mert Pesten nem tudok motívumot találni; és ezekből a rajzokból kell hogy dolgozzak majd. Az olajjal festett képeim mind figurálisak, a rajzok pedig szentendrei architekturális motívumok. Sajnos figurálisat csak fejből festhettem, mert bármennyire is csodálatosan szép fejű és alakú modelleket lehetne itt találni, ez egyelőre lehetetlen, pénz is kell hozzá, és az emberek nem hajlandók modellt ülni. Azt hiszem, hogy télen át fényképdokumentumokból fogok festeni (ezt már Cézanne is és mások is megtették, és miért idegenkedjem akkor én)...”

Ezen nem is csodálkozhatunk, ha elképzeljük az ő nyomorúságos helyzetét:

“Csak a helyiség, ahol dolgozom, rettenetes, sötét, piszkos padlás (nem tudom, nem írtam-e már erről), ahol rettenetes a hőség (természetesen majdnem meztelenül kell emiatt dolgoznom), az orrom előtt öntik ki a szennyes vizet, ruhaszárító köteleken pedig diszkrét fehérnemű darabok lógnak fejem fölött: az asztal lábához, ahol a festékeim vannak kirakva, egy kacsa van odakötve, hogy el ne szabaduljon, mérhetetlen szemét és egy kis padlásablak, akkora, mint a tenyerem; egyszóval túlságosan középkori a milieu, legnagyobb bajom az, hogy nincs egy tiszta üres falam, ahol láthatnám a képeimet, hogy hogyan hatnak.”

Ami azt illeti, ez a nagy darab nő csak arra jó, hogy időnként a modellekről se feledkezzem meg, az élő modellekről, akiket vagy megfizettek, vagy pedig föláldozták magukat a művészet oltárán – amiképpen mondani szokás –, úgy áldozták föl magukat, hogy hagyták, órákon át tanulmányozzák, nézzék őket a művészek, mi pedig nézzük el nekik, ha olykor elálmosodnak…