2011. december 27., kedd

Mire jó a Csendőr-lexikon


1899-ben, Mihályfalvi I. szerzőségével vaskos lexikon (egy későbbi kiadásban egyenesen: lekszikon) jelent meg Budapesten a csendőrség számára, 2000 előre rendelt példányban. Hogy miért kell a csendőri tevékenységhez ez a tudományos apparátust feltételező burok, azonnal kiderül az előszóból.

Először is, szerző szerint a csendőrség munkájánál nincs komplexebb és felelősségteljesebb valami. A rendőrök, a detektívek elbújhatnak mellettük, merthogy a csendőrök önállóan végzik a munkájukat, tehát a figyelmük mindenre kiterjed, amit a többi bűnüldözők szakosítottan végeznek.

"Ha most elképzeljük, mennyi tudomány, mennyi szakismeret, mennyi jogi képzettség szükséges ahhoz, hogy a csendőr, a legfontosabb alkotmányos biztosíték: a polgárok szabadságát oly közelről érintő működésében, mindig és minden képzelhető helyzetben a törvényes alapon maradjon, attól se jobbra se balra egy lépést el ne térjen és így a polgárokat a jogtalanságoktól, magát pedig a kellemetlenségektől megóvja; hogy az esetek ezerféle variatióiban mindig határozott nyugodtsággal, biztonsággal és ingadozás
nélkül léphessen fel — igazán csudálnunk kell, hogy a hivatalos hatalommal való visszaélés, az őrszolgálatbani kötelességsértés stb. a csendőr­legénység által aránylag oly csekély számban követtetnek el."

Szerző a botlástól szeretné megóvni csendőrtársait, hogy a bűnüldözésben tanúsított elszántsága miatt ne essék a törvénytelenség csapdájába. Ehhez viszont ismernie kell a szakma törvényeit:

"A csendőr-legénység a könyvnek minden alkalommal igen jó hasznát veendi. Nagy hasznát veszi odahaza is, midőn egy konkrét kérdés felmerülésénél, sok keresgélés és utánjárás nélkül, egy pillanat alatt megtalálja a teljesen megbízható, biztos támpontot nyújtó, felvilágosítást ; hasznát veszi azonban különösen fontos szolgálati megbízatások és kiküldetések esetén, midőn a könyvet magával vive, az adott esetre vonatkozó eljárást pár pillanat alatt áttanulmányozva, a tudás biztosságával és a tájékozatlanságból eredő félelem és aggódástól menten jelenhetik meg a helyszínén, a mi mindenkor nemcsak a csendőr működését teszi hatályosabbá, de a szolgálat javára és üdvére is szolgáland."

De hasznos a lexikon jogászoknak, ügyészeknek, egyéb hatóságoknak és a sajtó munkásainak is, mert ezáltal ugyanazt értik egy-egy terminuson, mint bárki más, és így elkerülhető az, hogy értelmetlenül használják őket írott vagy hangzó szövegekben.

A továbbiakban szemelgetni fogunk a több mint száz éves lexikonból, e munkánkban a kuriózum és a közérdeklődés, no meg a terjedelem kényszerítő szempontjai vezérelnek. (BB)

*

Alom alkalmazása. A csendőrségi ló terhes szolgálatára való tekintettel a csendőrségi istállókban az állandó alom alkalmazandó, melynél azonban szigorúan kell arra figyelni, hogy az alom fel ne rázassék és a ganaj az állásból minden ganajozás
után azonnal eltávolittassék. (Kh. 52. p.).

Alom beteg lovaknál. Beteg lovak részére kijelölt istállókban állandó alom sohasem alkalmazandó. (Kh. 53. p.)

Alom eltávolítása. Ha valamely állandó alommal ellátott istállóban ragályos (járványos) betegség üt ki, az alom azonnal eltávolitandó. (Kh. 54. p.)

Alom készítési módja és kezelése. Az állandó alom készitésénél a következő tartandó szem előtt: 1. Azon leállások, melyek agyagburkolattal vannak ellátva, az alom lerakása előtt 3—4 cmtnyire gipszporral vagy hamuval feltöltendők. 2. Az Örs rendszeresített alom-szalmailletékéből minden január, április, július és október 1-én az első havi illeték 2/3 része, tehát minden ló és állás után 84 kgr.,
réteg-alakulag hosszában és szélességben, még pedig egymás ellen rakott kalászokkal, egyszerre a lovak alá almozandó, a fennmaradó 1/3 azaz lovanként 566 gramm pedig naponta utánszórandó. 3. Három hó elteltével az alapalom megújítandó, tehát a régi alom az istállóból kihányandó, minden egyes használatban volt állás gondosan kitisztítandó, az istálló kellőleg kiszellőzendő és a száraz szalma
a régi alomból újra felhasználandó és ha szükséges a gipsz vagy hamuréteg, esetleg az agyagburkolat felső része is megújítandó. (Kh. 55. p.).

Alomszalma-adag súlya. Az alomszalma 85 kgros kötegekben szállitandó. (Gku. 31/a.)

Alomszalma minősége. A szalma száraz, egészséges, tiszta és dohszagnélküli legyen. (Gku. 31/a.)

Asztal megterítése. A csendőr-laktanyában minden étkezéshez az asztal az örsfőzőnő által megteritendő. E czélból minden őrsön legalább két fehér asztalterítő, minden csendőr részére két-három tányér, egy ivó-pohár, ezenfelül egy közös só- és paprika-tartó és egy vizes korsó vagy palaczk a közgazdálkodás terhére beszerzendő. Az étkezéshez még szükséges evőeszközzel és két-három fehér
asztalkendővel minden csendőrnek rendelkeznie kell. Az asztalteriték mindig tiszta legyen. (Á. sz. h. XV,6).

Ágyak elhelyezése. Az ágyak a laktanya-szobákban a férhelynek megfelelően, ajtók és ablakoktól lehetőleg távol állitandók fel. A csendőr fekhelyét csakis az örsparancsnok engedélyével változtathatja. (Lsz. 2/26.)

Ágyak megvetése. Az ágyak naponta a felkelés után azonnal felrázatván, a következő módon újból megvetendők : 1. a szalmazsák az egyik lepedővel beterittetik s a lepedő szélei a szalmazsák és az ágydeszkák közé tömetnek; 2. a második lepedő azután az ágyra arányosan felterittetvén, reá a hosszában és az ágy szélességéhez mérten összehajtott takaró fektettetik ; 3. a lejpedő hossz-szélei
a takaróra akként hajtatnak fel, hogy a lepedő két külső, a takaró pedig egy belső egyenlő szélességű csíkot képez; 4. az igy összehajtott lepedő és takaró végei az ágy hosszához mérten aláhajtatnak; 5. a vánkos, magasabb részével a falhoz fordítva, az ágyfőn, az összehajtott lepedő és takaróra helyeztetik. (Lsz. 2/28.)

Ágyak méretei. Egy duczos vaságy 190 centiméter hosszú és 84 centiméter belközzel bír. (Illsz. 32/3.X )

Ágyak nappali használata. A szolgálatból éjfélkor vagy még később, vagy általában fárasztó gyalogmenetek után bevonuló csendőröknek az ágyakon való fekvés nappal is meg van engedve, de a lábbelit ilyenkor le kell vetniök. (Lsz. 2/30.)

Állatbehozatalra kijelölt utak. A csendőrség köteles arra ügyelni, hogy oly helyeken, hol a m. kir. belépő-állomás a határszéltől távolabb befelé esik, a Romániából behozott állatok és állati nyerstermények, csak az e czélra kijelölt utakon hajtassanak, illetve szállíttassanak; az ez utakon kivül talált ily állatok és állati nyerstermények letartóztatandók, illetve lefoglalandók s a legközelebbi m. kir. belépő-állomásnak átadandók. (Árt. Vr. 35. §.)

Állatok tartása a laktanyában A csendőr-laktanyában, a hol szükséges, házőrző-eb és macska, továbbá éneklő-madarak is tarthatók. Más fényűzési, nem a közgazdálkodás vagyonához tartozó állatot, a legénység a laktanyában nem tarthat. (Á. sz. h. XI/3.)

Állatvédelem. A csendőr figyelmeztetőleg lép fel, ha gyermekek vagy felnőtt emberek állatokkal pajkoskodnak, azokat kínozzák vagy ingerlik, különös esetekben pedig, durva visszaélések megszüntetése végett, a közigazgatási hatóságnak jelentést tesz. (Szlgu. 88. §.)

Átalány ágyneműek tisztántartására. Minden legénységi egyén után 4 lepedő és 2 vánkoshéj, nősöknek 8 lepedő és 4 vánkoshéj van rendszeresítve. Ezen tárgyak mosatása, illetőleg kicserélése május 1-től október végéig minden 14-ik nap, november 1-től április végéig havonta egyszer eszközlendő. A lepedő egyszeri mosatásáért havonként 8 fillér és egy vánkoshéj mosatásáért 4 fillér
állandó átalány fizettetik az Örsnek havonként előre a rendszeresített létszám után. (Illsz. 62. §.)

Bántalmazása a csendőrnek. A csendőrt büntetlenül senki se merészelje bántalmazni. (Vekm. 4. §.)

Besúgó nevének titokban tartása. A közbiztonsági ügyben titokképen vett felvilágosítást vagy útbaigazítást közlő (besúgó) nevét elárulni a csendőrnek nem szabad. Ennélfogva a titkos besúgóknak megnevezése, vagy az azokra habár általánosságban név-emlités nélkül való hivatkozás is, szolgálati jelentésekben vagy tényváltozatokban mellőzendő. Ha azonban a besúgó nyíltan is, tehát a hatóság vagy biróság előtt tanuképen hajlandó fellépni, ugy ez már nem besugásnak, hanem feljelentésnek veendő. (Á. sz. h. VIL24.)

Betegek ápolása. A megbetegedett legénység rendszerint kórházban ápolandó. Nős legénység, ha családja kívánja és ha a betegség természete megengedi, családja körében ápolható. Azonban ragályos betegség esetén a legénység, ugy a nőtlen mint a nős, ez utóbbinak családtagjai és a cselédség csak orvosi engedéllyel ápolhatók a laktanyában. Különben a beteg teljesen elkülönitendő a községben e czélra esetleg kijelölt épületben (barak) vagy ha ilyen nincs, magánházba. A nőtlen legénység súlyos megbetegedés esetén, ha állapota a legközelebbi katonai kórházba való szállítását nem engedi meg, vagy ha felgyógyulása ily uton rövid idő alatt várható, a laktanyában ápolható. (Illsz. 46. §.) Az ily megbetegedésről az orvosi bizonyitvány a szárnyparancsnoksághoz azonnal felterjesztendő. A beteg összes illetékei élvezetében marad, azonban naponta 1 korona 16 fillér ápolási és gyógykezelési költséget fizet. A költségek elszámolására a „Betegápolási költségekre vonatkozó kimutatás" alattiak mérvadók. (Gku. 18/c.)

Betemetettekkel eljárás. Életveszélyes helyzetükből kiszabaditandók, szájukból és orrlyukaikból az omladék, por stb. kimosandó s mialatt rajtuk felélesztési kisérlet vétetnék elő és ruházatuk eltávolíttatnék, azon okból, hogy vigyázatlanság által e mozdulatoknál ujabb baj ne okoztassék, meggyőződés szerzendő aziránt, hogy valjon csonttörések nem keletkeztek-e ? (Eá.)

Bujakór betegségek bejelentése. A csendőr köteles, ha bujakórba esik, vagy magán ily tüneteket észlel, ezt haladéktalanul bejelenteni s lehetőleg ama nőszemélyt is megjelölni, kitől ezen betegséget kapta. (Á. sz. h. II/5.)

Családfő kötelessége járványos betegség esetén. Családfő, a kinek családjában vagy háznépe között járványos vagy ragáljos betegség ütött ki, ha huszonnégy óra alatt orvosi segélyről nem gondoskodik : közegészség elleni kihágást követ el. (Kbt. 99. §) Közigazg.
hatóság.

Csavargó. Akinek bizonyos lakhelye nincs, vagy azt elhagyja és foglalkozás vagy munka nélkül csavarog, ha a hatóság által kitűzött idő alatt sem a fentartására szolgáló eszközöket, sem azt, hogy ezek tisztességes megszerzésére törekszik, kimutatni nem képes. (Kbt. 62. §.) Azon foglalkozásnélküli egyén, aki rendes lakással bir, csavargónak nem tekinthető. (897/92 bm. r.) Csavargóknak tekintendők a szolgálati helyüket kellő ok nélkül, minduntalan változtató egyének is. (Toloncz szab. 2. §.)

Csempészet meggátlása. A csendőrnek kötelessége a csempészetet is meggátolni, illetve a jövedéki és vámszabályok áthágói ellen fellépni, azonban ez irányú ténykedésének, a közbiztonsági szolgálat rovására, éppen haszonlesésből, szinte üzletszerű hajszolássá válnia nem szabad. (Á. sz. h. VII/48.)

Csendőr által kerülendő tulajdonságok. Fenhéjazás, henczegés, gorombaság, bántalmazás iránti hajlam, durva, csiszolatlan modor, valamint minden erőszakoskodás olyan tulajdonságok, melyektől minden csendőrnek szigorúan óvakodnia kell (Á. sz. h. BeV. 1. P.).

Csendőr erkölcsi hibái. Ittasság, pénzben kártyázás, tivornyázás és adósságcsinálás, oly erkölcsi hibák, melyeknek a csendőrnél semmi szin alatt sem szabad előfordulni. Ha valamely csendőr mégis ittassan jelenne meg valahol, akkor bajtársainak kötelessége őt minél gyorsabban a közönség szemei elől elvonni és jelentést tenni. (Szlgu. 9.§)

Csendőr esküje: Én ünnepélyesen esküszöm a mindenható Istenre, hogy Felséges fejedelmünk és urunk Első Ferencz József, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya stb. és Magyarország Apostoli királya, s hazánk szentesitett törvényei iránt hűséggel és hódolattal viseltetem. Esküszöm, hogy kötelességeimet, mint magyar királyi csendőr a közrend-, csend- és biztonsági szolgálatban, az idevonatkozó utasítások szerint és mint katona, a hadi törvények és szabályok szerint mindenkor és mindenben teljesítem ; minden körülmények között csakis a szolgálat, ő Felsége és az állam javát mozdítom elő, a törvényeknek, elöljáróim, és fölebbvalóim parancsainak és meghagyásainak készséggel engedelmeskedem és a szolgálati titkot hiven megőrzöm. Isten engem úgy segéljen. Ámen.

Csendőr magatartása szolgálatban általában. Magatartása és fellépése mindig katonás, járása csendes és oly mérsékelt legyen, hogy mindazt, a mi körülötte történik, biztosan észlelhesse. (Szlgu. 5. §.)

Csendőr magatartása szolgálaton kivül. A csendőr szolgálaton kivül ugy tekintse magát, mint más tisztességes ember. Tartózkodjék a henczegés, parancsoló modor és erőszakoskodástól és mindenki irányában előzékenyen, tisztességesen és önérzetesen viselje magát. (Á. sz. h. 1/2.)

Csendőr napi zsoldja: 2 korona 6 fillér.(Illsz. 28/2.)

Csendőr nősülése. A nősök száma ugyanazon kerületnél a legénységi állomány 10 o/o-át meg nem haladhatja. A nősülési engedély elnyeréséhez feltételt képez, hogy a nősülni kivánó jól minősített, rendezett viszonyok között él és a házasság által anyagi viszonyai javulnak, vagy hogy a nősülni akarónak a testületben való megtartása a szolgálat érdekében áll. (Szrvu. 43. §.)

Csendőr nyilvános megjelenése alkalmával mindenkor szabályosan öltözködve és oldalfegyverrel ellátva kell lennie. (Szlgu. 5. §,)

Csendőr szolgálat közben való betérése vendéglök, korcsmák és kávéházakba. Ilyen helyiségekbe szolgálat közben étel, ital vagy múlatás végett betérni szigorúan tilos. Ha szolgálatilag az ilyen helyiségbe betér, fegyverét letenni és ott huzamosabb ideig tartózkodni nem szabad. (Szlgu. 7. §.)

Csendőrt minő szolgálatra lehet igénybe venni. A csendőrt csakis a csendőrségi szolgálati utasításban előirt szolgálatra szabad igénybe venni. A hatóság tehát a csendőrt a közbiztonsági szolgálattól el nem vonhatja s oly szolgálatra, melyekre más közegek hivatvák, nem alkalmazhatja, ha csak elkerülhetetlenül nem szükséges és a késedelem által beállható veszéllyel nem indokoltatik; de akkor is csak mint karhatalmat vehetik igénybe. (Szlgu. 1. §.)

Csengetyük alkalmazása a laktanyákban. Minden csendőr laktanya kapuja csengetyüvel kell, hogy ellátva legyen. (Á. sz h, XI/4Í.)

Csizmakoptatási átalány. Ezen átalány esetről-esetre a belügyminiszter által engedélyeztetik olyan őrsök számára, melyeknek terepviszonyai a csizmák túlságos kopását vonják maguk után. Ezen átalány havonta utólagosan a zsolddal adatik ki. Azon napokra, melyeken a jogosult betegség, szabadság, fogságának kitöltése stb. miatt őrsén szolgálatot nem teljesitett, az átalány nem jár. (Illsz. 67. §.) Ezen átalány a jogosultak kezére fizetendő, a kik ebből tartoznak a talpalási költségeket viselni. (Gku. 57. §.)

Némely rövidítések:

Kh = Különleges határozványok a m. kir. lovas-csendőrök számára. 
Lsz. = Laktanya-szabályok.
Szlgsz. = Szolgálati szabályzat. 
Szlgu. = Szolgálati utasítás. 
Szrvu. = Szervezeti utasitás.
Vekm. = Vezérfonál a csendőrnek elienszegülési esetekben követendő magatartására nézve.

2011. december 20., kedd

Mentsétek meg az izraeli pingvineket!



(Képzelt riport a XXII. századból)

Ahogy az „Allah Akbar Tribune” (New York, 2169. január 5.) írja, a „Politikai korrektség határok nélkül” Nemzetközi Liga megtartotta soros mindennapos konferenciáját az Antarktisz partvidéki és óceáni jégvilága őslakosai védelmének témájában.

Röviden a kérdéskör története:

Hatvankilenc évvel ezelőtt, a XXII. század kezdetén az EKSZ (Egyesült Kalifátusok Szervezete) határozatot hozott a Földön még élő összes zsidó számára létrehozandó önálló nemzeti állam területének kijelöléséről. Hogy elkerüljék a várható konfliktusokat a szomszéd államok lakosaival, az EKSZ hosszú, ám végül gyümölcsöző kutatást folytatott le. Ennek eredményeképpen megtalálták az a „senkiföldjét”, ahol nincs és sosem volt semmilyen lakosság, mely valamilyen ősiségi jogon ugyancsak magáénak követelhetné a szóban forgó területet, amely nevezetesen az antarktiszi kontinens közelében, az örök jég birodalmában, az óceán összefüggő jégrétegén és hótorlaszain került kijelölésre.

Meg kell hagynunk: államuk – melyet a hagyományőrző zsidók az ősi „Izrael” névvel illettek - 69 éves fennállása alatt jelentős sikereket ért el a gazdaság, a termelés, a tudomány, az oktatás és a kultúra terén; létrehozta a jeges kontinens legerősebb hadseregét. Legnagyobb sikereiket azonban a mezőgazdaságban érték el az izraeliek: országukban a jégnek és a hónak már se híre se hamva, a téli sportok kedvelőinek Svájcba kell repülniük, ha hódolni akarnak kedvtelésüknek. Az egykori jégmezőkre telepített mesterséges talajon megterem a világon ismert összes zöldségféle és minden egyéb étkezésre alkalmas növény. A hatalmas banánültetvények, a dúslevelű szőlőgazdaságok és az örökzöld olajfa-ligetek gazdag sokszínűsége, az ott termett gyümölcsök nagysága és ízletessége láttán hitetlenkedve ámuldoznak az odalátogatók.

A szupergyors nyílegyenes autósztrádákat datolyapálmafák övezik, mindenfelé citrusok erdei nőnek, még a házak tetején is. Minden falat, kerítést, erkélyt rózsák futnak be, a virágok még a felhőkarcolókat is betakarják. A mesterséges mediterrán klíma kiötlői és megalkotói olyan tökélyre vitték a légkondícionálás technológiáját, hogy a lakosok egész évben rövidnadrágban járnak, és még akkor sem váltanak öltözetet, ha nagyobb ünnepeiken grillsütőikkel magára a Déli Sarkra is ellátogatnak. Azaz, röviden: a zsidók, mint máskor és máshol is, most itt is mindenkinél jobban berendezkedtek. És mint mindig, itt is az elfoglalt területek őslakosainak rovására.

Hogy kik is az igazi őslakosok? Kié volt ez az ősi föld - hogy így fejezzük ki magunkat - a zsidójárás előtt?  A „Politikai korrektség határok nélkül” Nemzetközi Liga szakemberei felhívták a figyelmet arra, hogy ebben a „rózsa- és narancsillatú zsidó mennyországban” milyen sanyarú körülmények között tengetik életüket az Antarktisz pingvinjei.

Kedves Olvasó !

Képzeld csak magad egy boldogtalan pingvin helyébe! Az alig hatvankilenc évvel ezelőtt még szabad pingvinek szabadon ugrottak fejest a jégtorlaszokról a jeges vízbe, hogy halat fogjanak; szabadon költötték tojásaikat a végtelen hómezőkön, hogy biztosítsák nemzetségük fennmaradását.  

Most kénytelenek lúdtalpas lábacskáikon az autópályák felforrósodott aszfaltját koptatni - datolyapálmák árnyékában, melyek szegény árva pingvineknek se hideget, se meleget nem jelentenek. A zsidók, akik erőszakosan kikiáltották magukat az ország egyedüli urainak, úgy bánnak az őslakos pingvinekkel, mint másodrangú, alantas lényekkel. Még az izraeli hadseregbe sem veszik be őket. Az iskolák és egyetemek, melyekben a pingvinek tanulnak; a kórházak, melyekben gyógyítják őket; a szociális segélyek, melyeket rendre folyósítanak nekik; de még az állami hivatalokban általuk betöltött állások és a parlamentben (knesszetben) elfoglalt képviselői helyek is csupán megtévesztő ködfüggönyül szolgálnak, amely az egyenjogúság látszata hamis illúziójának fenntartására szolgál, valójában azonban nem más, mint a szerencsétlen madarak kegyetlen kigúnyolása. Végtére is a zsidók országában vagyunk. A boldogtalan kurtaszárnyúak, még ha akadémiai tudományos fokozatokkal rendelkeznek is, arra kényszerülnek, hogy a zsidók pudvás fogait húzogassák ki, elgennyesedett vakbelüket operálják ki, orvossággal szolgálják ki őket a gyógyszertárakban vagy ügyvédként védjék a zsidókat a bíróságokon.

Az egyszerű, tanulatlan pingvinek kénytelenek autóbuszt vagy taxit vezetni, néha kétségbeesetten kiárusítani a nagy piacokon a zsidóknak gyümölcseiket és zöldségeiket, és ha még ez sem jut nekik osztályrészül, akkor ráfanyalodnak saját szupermarketek nyitására, vagy áruház- esetleg étterem-láncokat létesítésére, hogy megmeneküljenek az éhhaláltól.

Olvasó!

Ha esetleg van kanárid, csízed, netán vöröslábú füstös cankód – eszedbe jutna a szegény szerencsétlen tollas állatot egy terepjáró dzsip kormányához ültetni? A zsidók – az ország gazdái – arra kényszerítik az egykori büszke pingvineket, hogy nehéz verítékkel megkeresett pénzecskéjüket méregdrága autókra költsék, azokkal a városok utcáin száguldozzanak, közben ráadásul teljes hangerőre állított dobhártya-repesztő rap-zenét hallgassanak.

Szerencsétlen madárkák! Még arra is kötelezni akarják őket, hogy betartsanak szigorú közlekedési szabályokat, nehogy véletlenül elgázoljanak egy zsidót! Hol az emberi kegyetlenség határa, ha így csúfolódhatnak élő lényekkel? A zsidó nők pedig direkt meztelenül hagyják hosszú combjukat, hamvas vállukat, sőt még köldöküket is, hogy szegény pingvinek eszüket veszítve rohanjanak rájuk, kétségbeesetten nyögdécselve, csöpögő nyálukat nyelve, kurta szárnyacskájukat billegetve. Röviden és velősen: a pingvinek kínjai Izraelben megszámlálhatatlanok. Minden lehető módon kínozzák, éppen hogy csak meg nem eszik őket - ezt is csak azért, mert a zsidó vallás előírásai szerint az úszóhártyás lábú madarak nem kóserok.

Mindezek ismeretében szemükre hányhatjuk-e az izraeli pingvineknek, hogy nem szeretik a zsidókat, hogy nem lojálisok az országhoz, melynek kényszerű állampolgárai..?
- Mi a hatalmas Antarktisz polgárai vagyunk! – mondják büszkén a jobb sorsra érdemes pingvinek. – Csak útlevelünk és a szociális segélyünk izraeli.


A zsidók hiába próbálkoznak azzal, hogy csábító humanitárius segítségnyújtás ígéretével megszelídítsék őket. Soktonnás hűtőkamionok végeláthatatlan konvojokban szállítják naponta a halat a pingvineknek - de a rabtartók ezen könyöradományai csupán fokozzák a fölháborodást az elnyomottak soraiban:
- Az lenne osztályrészünk, nekünk, a jeges tengerek szabad madarainak, hogy frigóban rohasztott zsidó gefiltefist zabáljunk? – kérdik a szabadságszerető pingvinek a világ haladó közvéleményétől.

És küzdelmük végre megtermette gyümölcsét: elérték, amire annyira vágytak nemzedékeken át. Az EKSZ külön határozatában azt javasolta a zsidóknak, hogy „húzzanak el a sunyi Izraeljükbe”, azaz vándoroljanak vissza az egykori Palesztina területére.

- De hát ott arabok élnek! – próbálkozott ellenvetéssel az izraeli miniszterelnök, Chaim Ivanoff, ám szavai az EKSZ-közgyűlésen részvevő küldöttek röhögésébe fulladtak:
- Miféle arabok? Már régóta minden arab Európában és Amerikában él!   Majd bolondok lennének állandóan szenvedni a zsidó hamszin–fergetegektől!

És akkor az átkozott cionisták kitervelték soron következő emberiségellenes rémtettüket: otthagyták a pingvineknek az egész Antarktiszt, cserébe a békéért. Sorsukra hagyták szegény szabad madarakat, a pálmákkal, a szőlőskertekkel, a rózsákkal befuttatott felhőkarcolókkal – ők meg összekapkodták a maguk zsidó cuccait és visszaalijáztak a Földközi-tenger keleti partjára, ahol már régóta semmi sem termett, csak homok meg kő, csak kő meg homok. Az utolsó fát is lelegelték a kecskék.

A zsidók, természetesen, ott is berendezkedtek, jobban, mint bárki.

De mi lett szegény pingvinekkel, amikor a zsidók elhúztak és kikapcsolták a légkondit is..? A délceg járású kurtaszárnyú tollasok, akiket a humanitárius segélyek valamint a szociális ellátási minisztérium perverz módon elkényeztetett, ottmaradtak a zajló jégtáblákon, jég- és hótorlaszok között, a hetvenfokos fagyban egyszál magukban az Antarktisz kegyetlen éghajlatával szemben, mindennemű védőháló nélkül.

Képzeljék csak el a magas intelligenciával rendelkező pingvineket, európai egyetemi diplomával a csonka szárnyuk alatt, fogak – és nem csőrök – protetikájára szakosodva, izraeli útlevéllel, de már szociális támogatás nélkül, a csupasz jégen csupasz fenékkel (még jó, hogy maradt pár izraelita rövidnadrágjuk)…

A zsidók újabb embertelen lépése megdöbbentette a világ haladó közvéleményét és heves tiltakozásokat váltott ki világszerte. Párizs, Brüsszel és Milwaukee népes bazárjaiban a felháborodott emberjogi aktivisták kitördelték az ujjait és késsel szabdalták szét az orcáját annak, aki megpróbálta védelmébe venni a fékevesztett elvetemült cionistákat.

Ahogy tudósítónknak mondta a „Politikai korrektség határok nélkül” Nemzetközi Liga elnöke, dr. John Suleyman Drisstoon: „Az izraeli hadigépezet kegyetlenkedésén már senki sem csodálkozik.”

A madarakért azonban mégis kár…

--------

David Rabinovitch LiveJournal c. weblapon (San Francisco, California, USA)  megjelent szatíráját az orosz nyelvű változat alapján magyarította: Siklósi Nándor
----------

2011. december 19., hétfő

Életre szóló fészekrakás

Egy éve történt, hogy Daniel Carbajal Solsona uruguayi fotós szeptembertől novemberig fényképezőgéppel a kezében naponta követte nyomon, amint házának ablakpárkányán egy aranybarna madárpár - mely a fecskééhez hasonló sárfészket épít magának - elkészítette életre szóló családi szállását. Az arrafelé "Isten madarainak" nevezett fürge jószágok ugyanis egy életre szegődnek egymás mellé, hogy párban éljék le életüket. Ha egyikük elpusztul, a másik özvegységben él tovább... Társas kapcsolataik emlékeztetnek a gerlék és a galambok viselkedésére.

Daniel Carbajal Solsona képei (blogjában 61 felvételt helyezett el) világszerte nagy visszhangot váltottak ki, ugyanis azt dokumentálták, hogy madarai rendszeres, napi 8-10 órai munkát fordítottak az alapos építkezésre, de például a vasárnapot minden esetben tiszteletben tartották - olyankor egyetlen fűszálat sem tettek keresztbe.

A fotókból látványos képsor (diafilm, prezentáció) készült, különféle zenei alátétekkel látták el, az emberek előszeretettel küldözgetik ma is egymásnak a világhálón, s a jútub is teli van a téma különféle vonatkozásaival. Egyik zenés feldolgozását hazatalicskáztuk lennebb... (B.B.)



2011. december 14., szerda

Hol bujkálsz, Anne Frank?


Közel ötven éve járt a kezemben Anne Frank naplója: már-már kötelező volt olvasni, az antifasiszta és békeharcos irodalomnak volt a zászlóhajósa. De mert napló volt, ösztönösen is furdalta az oldalamat, vajon miről vallott titokban, az általa kitalált nemlétező lénynek (a naplóját Anne következetesen Kittynek szólította) ez a kamaszlány, akiről úgy tűnt, hogy mindenbe beleüti az orrát, mindenről megvan a maga kemény véleménye, s ráadásul éppen naplóírás közben érik fiatal lánnyá, lesz szerelmes és biológiailag felnőtt?

A Frankfurtból Amszterdamba menekülő zsidó kereskedőcsalád kisebbik lánya kényszerűségből fanyalodik az egyoldalú párbeszédre a születésnapjára kapott naplójával. Mert amikor már a negyvenes évekbeli holland társadalom nem éri be azzal, hogy zsidó polgárai megkülönböztető csillagot viseljenek nyilvánosan, hanem kizárja őket az élet minden területéről: még a bicikli- és a telefonhasználattól is megfosztja őket.
Anne megkapja a naplót (BBC-filmváltozat, 1987)
Amikor pedig a zsidórejtegetésért koncentrációs táborral fenyegetik a jóérzésű hollandokat, Frankékat a cég munkatársai elrejtik az amszterdami kereskedőház emeleti raktáraiban, sok-sok hónapi szobafogságra kényszerítve a kétgyermekes családot. Aki mellé hamarosan újabb sorstársak kerülnek, s kezdetét veszi az egyre nyomasztóbbá, elviselhetetlenebbé együttélés, amelynek során gyorsan megkopik az emberi tűrőképesség, lehámlik az empátia, kiütköznek a negatív tulajdonságok, úrrá lesz az önzés, a bajtársiatlanság - mindaz a rákfene, ami egy veszélyeztetett közösségben bomlasztó hatással bírhat.


Miep Gies és férje a rejtekhely szekrénnyel álcázott
bejárata ekőtt
Ilyen körülmények között élnek-éldegélnek a naplóban megörökített felnőttek és gyermekek, akik azóta, kevés kivételtől eltekintve, bizony, már meghaltak, vagyis mondhatjuk - a fikció mezejére távoztak. Ma már nem tudnak sem igazolni, sem cáfolni semmit abból, amit a 13 éves fruska róluk s az akkori háborús, embertelen világról állított s számunkra átörökített. Hiszen a naplót azóta is milliók olvassák, a könyv az egész világon elérhető, minden lényeges nyelven megjelent, sok helyen az emberiség szellemi közkincséhez tartozik. Magyar nyelven bármikor elérhető és elektronikusan letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából, s ha valaki a filmvilág nyelvezetén megfogalmazott változatokra kíváncsi, annak mindenek előtt a BBC 1987-es - 4 részes - minisorozatát ajánlom, mely talán kevésbé regényes, mint a korábbi amerikai feldolgozások (1959, 1980), s a díjak szele sem érintette annyira meg, viszont a napló szelleme iránti hűsége töretlen és kokerüli az érzelgősség minden buktatóját. Arra összpontosít, hogy hangulatilag bemutassa, milyen emberpusztító félelemben tartotta az üldözés terrorja, a kirekesztés kizárólagossága és tettlegessége az egyént és a családokat, a kisközösségeket, hogyan fordított rendre embert ember ellen.

Sajnos, hogy egyeseket mindez hidegen hagy; ők a könyvben, a zsidó kamaszlány alakjában csak egy némán vádló holokauszt-áldozatot látnak, aki sorsa révén ujjal mutat a hóhérokra és mindazokra, akik együttműködtek velük. Pedig a napló csak egy dokumentum, ami szerencsére, véletlenül megmaradt. Amikor Anne vezetni kezdte, nem gondolt arra, hogy tanúvallomása egyszer még akár vádirattá is válhat. Ki akarta írni magából a rettegést, a bizonytalanságot, a meg nem értést, a belé fojtott dühöt és lázadást, sok-sok tisztulni vágyó zűrzavaros gondolatát és érzelmét.

Ennek ellenére, a naplónak, amit Miep Gies talált meg, miután Frankékat a hatóságok fölfedezték rejtekhelyükön és koncentrációs táborba hurcolták, majd később átadott a család egyetlen túlélőjének, az apa Otto Franknak, megvolt a maga kálváriája. Miután a napló 1947-ben első ízben megjelent, majd ennek nyomán azóta szinte minden nyelvre lefordították, színdarab, opera és film készült belőle, számos országban kötelező iskolai olvasmány, a napló hitelességét sokan mégis kétségbe vonták, hivatkozva a tizenhárom éves lánytól szokatlan gördülékeny stílusra és az érett kézírásra, de komoly vizsgálatok cáfolták a kételyeket. A Wikipédia szerint "Anna édesapja 1980-ig, egészen haláláig nem engedte az eredeti kézirat vizsgálatát, 1947-ben még a Contact kiadó is csak másolatot kapott.Otto Frank halála [1980] után a napló a végrendelet értelmében a Holland Háborús Dokumentációs Intézet tulajdonába került, akik elvégeztették a napló írásszakértői vizsgálatát, és úgy találták, hogy a kézírás egyezik azokéval az írásmintákéval, melyeket bizonyíthatóan Anne írt, a papír és tinta is kapható volt a napló keletkezése idején."

Miep Gies és férje különben egyike voltak azoknak, akik a Frank családot bújtatták. Úgy tűnik, hogy lebukásuk egy lakossági feljelentésnek köszönhető: Anne Frank és övéi koncentrációs táborban pusztultak el, kevéssel a háború befejezése előtt. A napló szerzőjét a tífusz vitte el, Bergen-Belsenben...
Naplólapok
Az egykori raktárépület, ahol a naplóban történtek megestek, ma múzeum. Anne ma lenne 82 esztendős - ha élne. De mert halandók vagyunk, minden, ami életünkben és sorsunkban múlandó, odavész. Ám Frankék esetében az történt, hogy pusztulásuk ellenére is élő fikcióvá váltak, s nem csak hogy közöttünk, hanem egyenesen bennünk élhetnek tovább. Ezért, ha Anne Frankot szeretném jobban megismerni, akkor elég magamba néznem, s valahol a mélyben, megtalálhatom őt is, amint ott rejtőzködik, a világ elcsöndesedésére várva, hogy végre lehúzhassa maga után a vécét... Vagy egy nagyot veszekedjen az őt félreismerő és félremagyarázó felnőttekkel...

Cseke Gábor

2011. december 11., vasárnap

Amikor a klasszikusok még önéletrajzot írtak


Igen, van ilyesmi, mert olyankor még nem igazán nagy az ember, még él, érez, emberként viselkedik és hát, természetesen, alkot, aztán hogy mi lesz és mi marad belőle, az majd elválik a későbbi jövőben. Az erdélyi irodalom három klasszikusa a múlt század huszas évei vége felé még inkább igéretes tehetségek, akikre illik felfigyelni. Ezért aztán önéletrajzot kérnek tőlük. Azóta viszont megszülettek róluk a már értékelő, értelmező, kanonizáló monográfiák is. (bb)


HÁROM  ÖNÉLETRAJZ 
Gr. Bánffy Miklós ceruzarajzaival 

A Helikon új tagjaitól bekértük önéletírásukat. Pakocs Károly kivételével, aki külföldön tartózkodik, a többiek kérésünknek az alábbi kis önbiográfiák beküldésével tettek eleget. 

DSIDA  JENŐ :

Rövid az életem: leírni is csak röviden lehet.
Tizenöt és féléves voltam, mikor első versem, — valami kis névnapi köszöntő, — megjelent Benedek Elek nagyapó
„Cimborá"-jában s akkor kaptam az első honoráriumot. Azóta sem voltam még olyan boldogan büszke és magammal megelégedett, mint akkor. Azóta sok mindent láttam a világban és becsületesen próbáltam írni magamról és arról a sok mindenről, amit láttam. Szülővárosomból, SzatmárróL négy éve kerültem Kolozsvárra; most itt végzem a jogi fakultás utolsó esztendejét. Egyetlen verseskönyvem jelent meg eddig „Leselkedő magány,, címen. Ez év elején a vásárhelyi Kemény ZsigmondTársaság választott tagjai sorába, pár héttel ezelőtt pedig, — váratlan megtisztelésül — az Erdélyi Helikon meghívása esett rám. A szenvedést is megkóstoltam már, néhány évig állandóan levert voltam és szomorú. Most huszonkét éves vagyok, de napról-napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a versben, a szépség és jóság missziójában. Valami lesz belőlem, de még nem tudom: mi.

MARKOVICS RODION:

Ötvennégy esztendővel ezelőtt búcsút mondott édes Apám a legényéletnek. Miután bejárta a külföld nagyobb vá rosait,
itt is, ott is elmélyült kissé a  tudományokba, visszaérkezett a  kárpáti kisközségbe a delizsáncon és csakhamar egy
eljegyzési  kártya  adta  tudtul a  rokonságnak,  hogy: Markovits József és Steiner Éva jegyesek,  ök  voltak az én szüleim. Ap ám fegyelmezett agyú, világlátott, céltudatos és bőismeretű, acélos  logikájú ember, aki az üzlet és a gazdálkodás mellett szivesen idézi Shakespearet, Schillert és Goethét, édes anyám álmodozó, halkszavú,  könyv nélkül tudja Byront és Heinét. Apám becsülte  az  írókat és költőket, jó véleménnyel volt  róluk, különösen, ha egyéb rendes foglalkozásuk is vol t, mint például Goethének. Édesanyám rajongással és mint felsőbb lényekről beszélt a költőkről,  írókról, könnyekkel teli a szemében. Hatan voltunk testvérek, négy leány és két fiú. Most is  hatan  vagyunk, bár öcsém elesett a Doberdón. Mind ott születtünk Kis-Gércén,  kárpáti kis faluban, akkor Magyarországhoz  tartozott,  Trianon óta  Romániában   an e község. 1884-ben  l á t t am napvi l ágot egy júliusi éjszakán, igen nagy örömére kedves szüleimnek: első fiú négy leány  után. Apám erélyes, édes anyám pedig nagy  irodalmi műveltségű nevelőnőt óhajtott, így  hát erélyes  irodalmi nevelésben részesültem. Simonyi Szerafine, Simonyi Zsigmond egyetemi professzor húga volt a neve lőnőm. Gimnáziumban Szatmáron  jártam, megbuktam, de valószínűtlenül hosszú magyar  irodalmi dolgozata im átsegítettek a matúrán is. Tizenhét éves  koromban kezdtem  írni, meg is jelentek már ekkor cikkeim helyi lapokban. Az írás maradt főszerelmem  továbbra is, bár mellékesen letettem a jogi  doktorátust,  ügyvédi oklevelet szereztem, háborúban voltam. Utóbbi ügyet első perctől kezdve kitűnő írásbeli  feladatomnak  tekintettem.
Huszonnégy éves koromban Pesten megnősültem. Feleségül vettem egy tizenhat éves nagyon kedves  leányt, aki bájosan  szavalt és Pfeiffer Erzsébetnek  hívták. Bandi nevű remek fiunk  van. Attól kezdve, hogy ügyvédi oklevelet szereztem, életcélomul  tűztem  ki, hogy megszabadulok édesapám  határozott  kívánságára  választott ügyvédi foglalkozásomtól.  Tovább  írtam ingyen és bőven
cikkeimet a vidéki  l apokba, de közben állandóan  foglalkoztatott néhány nagy regény  terve. Egyes, meg nem  írott regényeimből egész fejezeteket  tudtam  könyv nélkül.
Ezerkilencszázhuszonhét februárjában végre teljesedtek  vágyaim: egy  szatmári lapnál a Szamosnál,  románul is  tudó magyar újságíróra  volt szükség és én nyertem el ezt az állást. Az állás elfoglalásával egyidejűleg  azt  irtam egy kolozsvári lapnak, a Keleti Újságnak, hogy  van egy igen érdekes háborús regényem,  átadnám folytatásos közlésre. Közöltem a regény tartalmát is. A lap vállalta a regény  közlését, sőt honoráriumot is igért, mire én azonnal megírtam a regényből kilenc fejezetet. Februártól - augusztus közepéig futott a regény a  lapban.  Nagy sikere volt, az olvasóknak nagyon tetszett, a lap példányszáma megduplázódott a regény miatt. Kiadtam könyvalakban is a regényt és elküldtem alázatos ajánlással néhány esztétához. Választ csak egytől kaptam. Hatvany Lajos báró írt levelet és ebben lelkendező dicséretet mond a munkámról és röviddel utána egy nagy magyar lapban hasonlóan lelkendező és
igen elismerő kritikát. Hamarosan megvette könyvem a Genius pesti könyvkiadó és 1928. decemberében új kiadásban hozta Pesten. A pesti kiadás napok alatt kelt el, havonta újabb kiadást kellett adnia a kiadónak. Ez időben éppen a magyar könyv válságáról cikkeztek a magyar lapok és annál is inkább feltűnt a vidéki ügyvéd és újságíró sikere. Pár hét alatt már a német Ullstein vállalta kiadását s Amerikából táviratoztak a kiadási jogért.
Azt hiszem, sikerült megszabadulnom az ügyvédségtől és nem kell ahhoz többé visszatérnem. Egyelőre redakció-munkát sem végzek, megírom pár kedvenc régi témámat. írásaimban igyekszem oly őszintének lenni, hogy azok mellett feleslegesnek tartok minden programadást. Nem azokat a vak véletleneket tartom életem nagy emócióinak, melyekbe untalan belecsöppentem, hanem azokat a pillanatokat, órákat, napokat, melyek az emóciókat valamely meglátássá és nézőponttá, szemszöggé érlelték.
Legnagyobb élményem nem a háború, hanem a családom és a háborút is csak családomon át láttam. Rajongva szeretjük feleségemmel és tizennyolc éves fiammal a napos délutánokat és a rendes
könyveket.
Édes apám nyolcvan éves és ott él a faluban, ahol gyermekei születtek. Édes anyámról azt mondja sírfelirata, hogy meghalt a nagy háborúban, fiai feletti búsongásában...

SZÁNTÓ GYÖRGY:

Szeretem a lekszikonok ötsoros életrajzait. Néhány szám, helynév, adat.
Íme, egy ember helye történelmileg, földrajzilag és gazdaságtanilag meghatározva. Ezekből a koordinátákból alakúl a lélektani függvény, az adottságokból az energiamennyiség. Hiszem és vallom, hogy minden emberi lényben jelen van az örök emberi. Amit pedig egyéniségnek csúfolnak, az semmi más, mint megmásíthatatlan adottságokból eredő sorsunk grafikonja. Szeszélyesen lecikázó
esőcsepp az ablaküvegen. Vagy. akartam én tizenhat esztendőt iskolák padjain végig ásítozni? Akartam önkéntelen önkéntesként az oroszok ellen vonulni egy úgynevezett nagy világégésben? Akartam hős lenni a gorlicei áttörésen, káplár létemre egy egész zászlóaljat vezetve a huszonhetedik szuronyrohamra? Akartam, hogy egy srapnellgolyó áttörje a homlokcsontomat és megvakítson a jobbszememre?
Nem, nem akarhattam. Hiszen arra születtem, hogy napfényes mezőkön kószáljak, forrásvizet igyam és bővérű parasztnimfákat öleljek. Arra születtem, hogy a színek orgiáját, vonalak csodáját, tömegek rejtett energiáit, mozgások kozmikus lendületét bámuljam egy arasznyi emberéleten át, fényt igyam és világosságot sugározzak.  Arra születtem, hogy magas, sudár, gazellalábú  asszonyokat kergessek meg azurtengerek gyémántfövényén,  arra születtem, hogy néhány pillanatot átdobjak az örökkéva óságba.
A piszkos iskolapadokon  cowboyok és indiánok prairiéletének  ragyogó  romantikáját, a méltatlan nőkben Beatrice égi szerelmét, a katonabohóc ruhában embersorsherold elrendeltségét éltem. És amikor a fátum balszememet is  letakarta fekete köpenyével, akkor is csak  a zt  tudtam mondani, hogy így végeztetett. És  láttam a sötétségben világosságot, me rt a világosság már ősidők óta bennem  volt. És elutaztam  tapogatódzva,  botorkálva az összes  tájakra, amelyeket az élet nem adott meg, mert utaznom kellett.  Így teljesedett be minden a kiszámíthatatlanságok kegyes  akaratából és én mosolyogva fogom átlépni a következő kaput is, mert a mosoly velem született, az enyém és én magammal viszem őt.
Különben pedig Vágújhelyen, egy kis felvidéki városkában születtem, Krisztus születése ut án ezernyolcszáz és kilencvenhárom évvel. Festettem néhány képet, írtam néhány könyve t. Ennyi volna az életrajzom.

(Forrás: Erdélyi Helikon, 1929. 7. sz.) 

2011. december 5., hétfő

Trombiták a vízben

Világéletemben úgy tudtam, hogy a trombiták, a harsonák amolyan ébresztő típusú zengzetek megszólaltatói, s nem lehet véletlen, hogy a végítéletkor is harsonáktól várjuk a megváltó jelet... De mielőtt végképp abba a hitbe ringattam volna magam, hogy a trombita az élet szirénája, történt egy s más: elolvastam Erdélyi József alábbi versét és minden megvilágosodott előttem... (Vagy csak azt hittem?)


Erdélyi József
NYÁRI EMLÉK

Kútágasra futott fel és buján
zöldelt a trombita virág.
Lehelt a nyár, lendült az ág s peregtek
a tűzpiros kis trombiták.
Torkukban arany por, - olyanokat
fúhatnak a kis angyalok,
s olyanok hullnak szivemre, ha gyermek -
koromra gondolok...

A földre, a kávára, s le a kútba,
hová a nap nem süt soha,
mégis egy kékebb ég ragyog, ha nyugton
áll a kút géme-ostora,
a nagy, mohos öntözőkádba is,
melynek vizét a napmeleg
meglangyította, hullt, s örült neki
négy fürdő kis gyerek.

Belefúttak, nem szólt, beleharaptak,
a csalfa mézillat miatt,
keserű volt, kiköpték, de a szájuk
egy kicsit keserű maradt,
keserű, mint réztrombita hangja,
mikor takarodóra zeng,
hazagondol a katona s pilláin
titkonsírt könny rezeg...

Lubickoltak tovább, kacagtak,
és kacagott rájuk a nap,
majd versenyeztek: ki tud tovább lenni
a víz alatt, a víz alatt...
így játsztak a nemléttel, a halállal,
hogy a lélekzős életet
annál jobban élvezzék, tágranyitva
szájukat-szemüket...

Oly jó megállni, visszanézni rájuk,
míg az idő továbbrohan,
lebukni mintegy víz alá, a múltba,
s ott élni vígan, boldogan,
mint egy kútbeli, szebb világban...
Üdíts, te hűvös, tiszta ár,
csodaforrás, letűnt kor, éber álom,
és eleven halál!...

Oly jó megállni, visszanézni rájuk,
látni közöttük magamat!
Óh, ha tudnám, hogy olyan lesz az is,
majd a sötét sírhant alatt,
ha is haboznék, mint mikor először
víz alá buktam, szememet
s orromat zárva, nem tartana vissza
senkisem engemet!

Majd megtudom, ha meg, valaha. Mostan
csak ezt tudom, hogy jó igen:
nem tudni semmit, csak azt, ami rég volt,
az élet anyaméhiben,
a gyermekkorban, hogy ragyog a nap,
csobog a víz és hull reánk,
torkában aranysárga porral, némán,
a trombitavirág.

Ma pedig megtörtént a második csoda: egy szőke norvég lányt hallottam trombitálni a jútubon. Úgy kezelte a hangszert, mintha az nem is fúvószenekari kellék lenne, hanem gyöngéd, lírai vágyak érzelmes tolmácsolója. Játéka, vagy angyali kinézete okozta volna a varázst? Nem tudnám eldönteni. Ezért három dalát is ideloptam, Mikulás-napi ajándékként az ide betévedőknek...Tine Thing Helseth játszik...



2011. december 1., csütörtök

Hogy kerül az operett az operaházba?


Lehár a zongoránál (1910)

Lehár Ferencet az operetten belül is kiemelkedő jelentőségű és egyéniségű alkotónak tartja a szakma. Kezdeti ellentmondásos, hűvös fogadtatását később mindent elsöprő rajongás és szinte már-már mérhetetlen felkapottság váltotta fel. Megérte azt is - más operettszerezőkkel ellentétben -, hogy legjobb zenés darabjait rendre beengedték a legnagyobb operaházakba. Igaz, hogy szövegkönyvírói nem remekeltek, s talán ez lehetett az a ballaszt, ami a Lehár munkásságára némileg a közönségesség jegyeit kente rá, amiért olykor a kritikák össztüzébe került, de újító szellemű zenei tevékenysége minden alkalommal győzedelmeskedett és olyan pályatárs rajongó elismerését mondhatta magáénak, mint Puccini. 


Egyike azon kevés operettszerzőnek, akiről rengeteg tanulmány, kritika, monográfia, életrajzi vonatkozású mű, adalék stb. jelent meg, s akit nem csupán örökzöld dallamai érdekelnek, hanem a vérbeli alkotó sorsa és műveibe transzponálódó élete, földi gyötrődése, az ne fossza meg magát Otto Schneidereit összegező szándékú monográfiájától, amelyben a szerző sokrétű metszetét nyújtja mindannak, amit a szakirodalomban Lehárról papírra vetettek, vagy az éter nyilvánossága elé vitték. Ebből a könyvből most néhány részlet erejéig kóstolót csentünk ide. (bb)

Otto Schneidereit
Lehár

(A kritikáról és a kritikusokról)

Lehár világéletében a kritika pergőtüzében állott, s írásban fejtette ki, hogyan is áll a kritikához és legfőképpen a kritikusokhoz: 

„A kritikus azt szeretné, ha a mű szebb és jobb lenne, mint amilyen. Keresi a vezérlő gondolatot, mely az ő bonckése alatt vonagló művészt uralta, hogy aztán interpretálja. A kritikus lelki szemei előtt valami ideálisan tökéletes műalkotás lebeg, amilyen a valóságban nincs is, s aztán megvizsgálja, mennyire felel meg az adott mű ennek az ideálnak. Vagy, hogy mennyire marad el tőle... A kritika megkülönbözteti és meghatározza azokat a tulajdonságokat, melyek révén az operett kellemes avagy ellenkező hatást kelt... Ám komoly oka van annak, ha többé nem fogadjuk el, ha a műítész tanító bácsinak képzeli magát, aki jó vagy rossz jegyeket osztogat. S különben is: az a kritikus, aki a szemem előtt lebeg, ne nyargaljon valamiféle szabályokon, s ne próbáljon esztétikai elveket diktálni. Nem a szabályozás a kritikus feladata, hanem az, hogy a dolgok mélyére hatoljon... Persze minden kritikus másféleképpen látja a műalkotást, aszerint, hogy milyen a neveltetése, a műveltsége, az agyműködése és a kedélye. Az egyiket a téma ragadja meg, a másikat a stílus, vagy a felépítés és a kidolgozás, vagy a kifejezés ereje, vagy valami, ami neki szívügye. Mindannyian ugyanabba a tükörbe néznek. Ám amit meglátnak benne, az mindig a saját személyiségük, a saját beállítódásuk." 

Ez nem azt jelenti, hogy Lehár elzárkózott a kritikától, s különösen nem áll ez zeneszerzői munkássága első esztendeire. Ám mi mindent össze nem írtak akkoriban! Rengeteg újság jelent meg Berlinben, s 1912-ben, az Éva berlini bemutatója után, Lehár imigyen sóhajtott fel: 

„1. számú recenzió: Mily jelentős haladás a korábbi művekhez képest... végre egy valódi operett, a megfelelő engedményekkel a közönséggel szemben! 2. számú recenzió: Sajnos, érezhető a visszaesés a korábbi művekhez képest... merő operai ambíció... Semmiféle engedmény a széles tömegek számára! 3. számú recenzió: Végre egy valóban értékes mű... a zeneszerző szerencsével törekszik a vígopera magasabb céljai felé! 4. számú recenzió: A zene remek, a könyv pocsék. A közönség el van ragadtatva! 5. számú recenzió: A szövegkönyv remek, a zene pocsék, a közönség csalódott! 6. számú recenzió: A librettó és a zene remek! 7. számú recenzió: A zene és a szövegkönyv pocsék! 

Félretettem a kritikákat, és teljesen tisztában voltam azzal, hogy a muzsikám operaszerű, ám ízig-vérig operettszerű, hogy azzal a sajátos képességgel rendelkezem, miszerint egyszerre lépek előre is, hátra is, hogy a szövegkönyv és a zene egyaránt nagyszerű és pocsék, hogy a lelkes közönséget csalódás érte, míg ezzel szemben a csalódott közönség ujjongott..."

S mindaz, amit az Éva kritikáinál megfigyelhetett, évről évre megismétlődött valamennyi művével kapcsolatban. Mit tehet a komponista? 

„Ha komoly zenét írok, akkor túl operaszerű, ha komolytalant írok, akkor túl triviális. Ha slágert írok, azt mondják: a kakasülőnek írok! Ha nem írok slágert, azt mondják: kifogyott az ötletekből! Ha sokat követelek az énekestől, azt mondják: elvégre nem operaénekes! Ha keveset követelek meg az énekestől, azt mondják: régebben persze minden másképpen volt, akkor az operett mesterei még gondoltak az énekesekre is! Ha az énekkarnak adok munkát, azt mondják: merőben fölösleges, senki nem figyel arra, amit azok ott fent hangicsálnak! Ha nem adok munkát a kórusnak, azt mondják: milyen pompásan zengtek a kórusok a régi operettekben! Ha hárfát alkalmazok, azt mondják: idegesítő ez az állandó ciripelés! Ha nem használom a hárfát, azt mondják: hova lett a zenekar fénye, ma oly üresen kong! Ha feltűnő helyen felcsendül egy keringő, azt mondják: egyre csak keringő! Offenbachnak bezzeg nem volt rá szüksége! Ha nem írok keringőt, azt mondják: hol maradt ezúttal a nagy keringő ? Ha nyitányt írok, azt mondják; hát az meg mire való? Ez nem modern, az ember belefárad, mielőtt felgördülne a függöny! Ha nem írok nyitányt, azt mondják: ez aztán könnyen veszi a dolgot, még nyitányt sem írt! Ha minden esztendőben kihozok egy új művet, azt mondják: csak írkál és firkál, ez már rég nem művészet, ez már operett-ipar! Ha nern rukkolok ki minden évben egy operettel, azt mondják: Mi van vele? Úgy látszik, már semmi nem jut az eszébe! Ha keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják a kritikusok: na, megállj csak, engem aztán nem fogsz behálózni! Ha nem keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják: na, megállj csak, te arrogáns fickó, majd még megemlegeted!"

E véleménye ellenére - vagy talán éppen, mert ez volt a véleménye - Lehár gondosan elolvasott minden kritikát a műveiről, bár túl sokat nem törődött velük. „Akit soha meg nem kritizáltak, nem tudja, mennyire nem kell törődni a rossz kritikával, s mennyire a jóval!" - hajtogatta: ez volt az életelve. Hozzáállását a legpregnánsabban talán ez a mondat jellemzi: „Ahogyan a kritikusnak is csupán a lelkiismeretére szabad hallgatnia, ugyanúgy a művésznek is csak a saját művészi lelkiismeretére kell figyelnie: az a legfőbb instancia!" 

Otto Schneidereit: Lehár.
Zeneműkiadó, Budapest, 1988 
De hiszen a közönség java része sem gondolkodott úgy, mint a kritikusok! 1931-ben a bécsi rádió európai koncertműsort rendezett Lehár Ferenc alkotásaiból címmel, mely „azáltal, hogy nem kevesebb mint 113 adó- és közvetítőállomás sugározta szét Európa valamennyi hallgatójának otthonába, Lehár számtalan tisztelőinek ünnepe lett. A Keleti-tengertől a Földközi-tengerig, a breton falvakban csakúgy, mint valamelyik török alattvaló viskójában, örvendezhetett a világ Lehár muzsikájának gyöngyszemei hallatán. A víg özvegytől, az első sikeres operettől egészen a legújabbig, a Szép a világig összeválogatva. Kiváló művészek vállalták ezt a feladatot Lehár tiszteletére. Soha még nem csendült fel ilyen szikrázóan a Luxemburg grófja keringője, az Arany és ezüst-keringő, mint a Bécsi Filharmonikusok előadásában, akiknek szárnyakat adtak a zeneszerző dús, szinte részegítő hangzatai; soha még nem énekelték oly tökéletesen az áriákat és kettősöket, mint ahogyan Adele Kern ezüsthangján és Pataky Kálmán, az Operaház művésze hangján felcsendültek."

(A zeneszerző dolgozik)

1935-ben Lehár már hatvanöt esztendős volt. Ebben az esztendőben alapította a Glocken-kiadót, sokat vezényelt, újabb műveit filmesítették meg. Ereje nem hogy csökkent volna, hanem a jelek szerint inkább megsokszorozódott. Ismerjük egy látogató beszámolóját arról, hogyan zajlott az élet a kiadónál: 

„Aki belép az irodahelyiségekbe, azonnal megérti, hogy itt nagyüzemi munka folyik. Emberek várakoznak az előtérben, nehéz paksamétákkal megrakodva jönnek-mennek a csomagkihordók, színiigazgatók és kiadók adják egymásnak a kilincset, másodpercenként felberreg a telefon. Ha kinyílik a főnök - vagyis Lehár - ajtaja, látható, milyen ifjan és fürgén siet egyik telefontól a másikhoz. Akad itt távhívás és városi hívás, két mondat a távoli direktornak, aki a Luxemburg grófját akarja előadni, két mondat egy bécsi kiadónak, akinek sürgősen kell a Cigányszerelem partitúrája, közben vendégek lépnek be a szobába, Lehár egy levelet ír alá, utasításokat ad, zongorázik - a látogató önkéntelenül jobbra-balra kapkodja a fejét, semmit nem ért, csak Lehár változatlanul kedves és nyugodt: ura a helyzetnek. Most éppen A víg özvegy átdolgozott verzióját hangszereli, hajnali ötig-hatig dolgozik, közben saját kezűleg írja meg a többé-kevésbé személyes jellegű leveleket, van egy titkára, akinek diktálni szokott. Eleven bizonyítéka ő annak, mi mindent meg lehet csinálni a nap huszonnégy órájában, mely idő a legtöbb embernek túl kevés. Csak ha zenéről esik szó, akkor hagy - ő, akinek a muzsikálás, a komponálás maga az élet - csapot-papot, s oly belső tűzzel beszél a muzsikáról, ahogyan az ember arról az asszonyról beszél, akit mindenek fölött imád." 

Lehár-kotta fedőlapja
Hogyan is bírta ily magas korban még ezt a hallatlanul sok munkát? Alighanem azért, mert világéletében roppant szorgalmas volt. Tulajdonképpen nem is ismert mást, mint a munkát. „Amikor a korábbi években visszavonultam dolgozni Ischlbe, szinte el sem hagytam a villát, s azok, akik hajnali ötkor vagy hatkor tértek haza a mulatozásból, láthatták, hogy a felső emelet ablaka mögött még mindig ég a villany. Amikor 1928-ban a Theater an der Wienben megünnepelték negyvenéves zeneszerzői jubileumomat, az egyik ünnepi szónok ezt mondta: Lehár majd száz év múlva lesz igazán híres, amikor már nem lesz közöttünk, s nem láthatjuk többé a kávéházban! Amire Ischl polgármestere így válaszolt: Lehet, hogy Lehár úrnak van villája Ischlben, de én még sohasem láttam szemtől szembe. Soha nem ül a Zauner-kávéházban, mindig csak az íróasztalnál." 

Ezt persze tréfának szánták: persze, hogy Lehár olykor fel-felbukkant a Café Zaunerben. Alapvetően azonban mégis az volt az igazság: Lehár rengeteget dolgozott.
S voltak egyéb kötelezettségei is. Tagja volt több szervezetnek, részt kellett vennie az üléseiken, ülésezett a kiadóban is, kongresszusokon kellett részt vennie - olykor Németországban is, így például a zeneszerzők és írók kongresszusán 1936-ban, Berlinben. E kongresszus annál is fontosabb volt számára, mivel azt remélte: mértékadó körökkel tárgyalhat a művei elleni németországi bojkott megszüntetéséről.

Két dal kottája (A Mosoly országa)
Lehárnak szüksége volt a német nyelvű színházakra: más országokból, így például Amerikából bosszantó hírek érkeztek. Ott még nem adták elő A mosoly országát, s a hatalmas Schubert-konszern akarta színre vinni. „Ez az operett a legjobb mű, amit valaha is írtam, s színpadi hatás tekintetében felülmúlja még A víg özvegyet is. Ez a mű életművem betetőzése. Kétségtelen és elvitathatatlan jogom van arra, hogy éppen ezt az operettemet mindenhol a világon úgy adják elő, ahogyan megkomponáltam", írja egy levelében. Ám mit kellett hallania az USA-ból? „Művemet tudtom nélkül már ötször átdolgozták", s éppen azon voltak, hogy újabb változatot hozzanak létre, azzal az indokolással, hogy az amerikaiak számára elképzelhetetlen, hogy egy amerikai lány összeálljon egy kínaival. No de ördög és pokol: hol szerepel A mosoly országában amerikai lány? Az első felvonás színhelye Bécs. Bécsi jellegű a muzsikája. Liza belépője egy bécsi keringő. Osztrák környezetben játszódik a darab. Osztrák tisztek állnak a cselekmény középpontjában. Mi keresnivalója van itt egy amerikai lánynak?" Azt írták neki, hogy „Amerikában nem tolerálják a sárga rasszt". Node: „Nem volt-e siker A mikádó, a Gésák, a Pillangókisasszony ?" Ám Lehár tiltakozása pusztába kiáltott szó maradt. Újból átgyúrták a művet: az amerikai lányból francia lány lett. Ám a bemutató még mindig késett.
Rost Andrea a Cigányszerelem egy dalát énekli

Ezért volt Lehárnak annyira fontos, hogy ismét előadhassák műveit német színpadokon. Ám szövegkönyvírói nem voltak a náci-Németországnak eléggé árják, s ez tovább nehezítette a zeneszerző helyzetét. A kongresszuson az ott illetékes urakkal kellett tárgyalnia - azok pedig nácik voltak. Lehár, aki világéletében inkább a zenével foglalkozott, semmint a politikával, persze nem sokat törődött a „fajelmélettel", és sikerült is célját elérnie.
Egy mai Lehár-plakát