A félelem bére

GEORGES   ARNAUD
A FÉLELEM BÉRE



ELŐSZÓ

Az apacsok valamikor homlokukra tetováltatták a fatalitas szót. Pedig a latin fatum szónak semmi köze sincs ahhoz az undorító és vak balsorshoz, amellyel oly szívesen magyarázzák kudarcaikat. A sors tudja, mit művel. Nagyon is aprólékos pontossággal cselekszik.

A tropical tramp, más szóval a trópusi vagány, egy napon a cápa torkában hagyja az egyik lábát, vagy leprába esik, esetleg búvárruhát ölt magára és gyémántot keres valamelyik rio hat méter mély fenekén, miközben megbízhatatlan munkatársa vigyáz rá odafenn a kötél végén. Nem véletlenül adja az ember ilyen mesterségre a fejét. Hányan vannak a világon, akikkel ilyesmi sohasem eshetne meg.

A sors már a bölcsőben ragadja torkon emberét.

Az effajta ember gyakran néz farkasszemet saját halálával. S a halál sokféle arcot viselhet. Betegség és nyomor idején alattomosan, komoran, fakón jelenik meg; máskor némán és alaktalanul; esetleg látványosan, hangos üvöltéssel. Éjszaka ő az égnek az a háromszögű kis darabkája, ahol nem ragyog csillag. Az európai vizekhez hasonló tiszta vizű folyók partján halált hozó, testet őrlő élősdi, vagy esetleg valami más. Például az, amiről ez a könyv szól.

Persze nem mindig a halál győz. De ha megjelenik, azonnal teljes értékűvé válik ez a szó: „odalenn". Az „odalenti" emberekre, tárgyakra feledés borul, elenyésznek. Bezárultak mögöttük az ajtók.

S minden külső kötelék és díszlet nélkül — még ha vannak is ilyenek, semmi jelentőségük sincs —, gyümölcs módjára érlelődik meg a tragédia az ember és rettegése között, s hiába tör ki börtönéből, ezt a rettegést mindenüvé magával hurcolja, volens-nolens  (akarva,  nem  akarva - a ford.); magyarán: invitus invitam (jelentése itt kb.: bár sem az egyik, sem a másik nem akarja - a ford.)

Róla szólva a tramp nem folyamodik igazi szavakhoz; szitkot, káromkodást használ helyettük. Gondolkodni nem hajlandó; nem érdekli a lelke.

A trampek között az az értelmes ember, aki a kellő pillanatban húzza meg a ravaszt. Ha el akar érzékenyülni, ott van a teherautó kormánykereke, amellett megteheti. És a csákánynak meg az aranymosó edénynek is megvan a maga lírája.

A föld színén, a trópusi nap hevében, mozgó árnyékként élik férfias és durva életüket. Levetkezték magukról, egészen a bőrükig, mindazt a talmi festőiséget, amit másoktól rájuk erőszakolt jóhírnevük jelentett számukra.
Ez a bérért vállalt kockázat poétikája.

G. A.

*

Az olvasó ne keresse könyvemben azt a földrajzi pontosságot, amely amúgy is mindig csalás: például Guatemala sincs meg a valóságban. Én csak tudom, hiszen magam is éltem ott.

G. A.


Az én öreg Georges-omnak +1941 .



Las Piedras, barakktábor. A nagyfőnök irodájában egymás után ötöt, tízet csenget a telefon. Ideges, meghajszolt tisztviselők rohangálnak egyik helyiségből ki, a másikba be. A rugóra járó lengőajtók nagy lendülettel csapódnak be mögöttük.

— Igen ... Igen ... Ma éjszaka ... Nem, én még nem voltam kint. Nagyon is későn értesültem róla. Rynner borzalmas állapotban van, súlyos idegsokk. Természetesen, ami a személyes felelősséget illeti, fedezve van. A vizsgálóbizottság? Alighanem szerdán száll ki. Hogy mit vallottak az indiánok? Már csak egy indián van, a másik meghalt, mire a mentőautó kiérkezett... A vallomása természetesen azonos lesz Rynnerével: olyan, amilyennek lennie kell. Micsoda, hogy nincsen végzetszerűség? Hát persze hogy nincsen. A sajtó számára. Éppen elég borsot törnek még az orrunk alá. Különben, maguk könnyebben intézkedhetnek, mint mi... Képzelheti, tizenhárom indián halt meg ... Örökösen azokkal az átkozott munkavédelmi bizottságokkal zaklatnak  bennünket.  Hogy  mennyi  nyugdíjat  fizetünk? A lehető legkevesebbet, ez csak természetes. Délután még egyszer felhívom.

Komisz egy história. Alapjában véve sokkal jobb lett volna, ha Rynnert valami komolyabb baj éri, s így maradna, félig meghülyülve. Mert ha sértetlenül ússza meg, az kellemetlen lehet neki is, meg rajta keresztül a társaságnak is.

—  Főnök úr, Rynner urat keresik Torontóból telefonon. Mit mondjak?
—  Ki keresi?
—  Az édesanyja.
—  Számolj be neki röviden a balesetről, mondd meg, mi van a kórházi jelentésben, aztán menjen a... Nem vénasszonyok lelki  klinikája vagyunk, hanem a Crude and Oil Limited. Adja csak meg a telefonszámát: majd ha meghalt a fia, felhívjuk.

A főnök titkára nem szeretett saját fejével gondolkozni. Számolj be neki röviden! Könnyű ezt mondani. Az egész eset még túlságosan friss volt, az elmúlt éjszaka történt.

Ezen az éjszakán is, mint minden egyes éjszakán már majdnem három hónap óta ...

Ezen az éjszakán is elegáns sziluettek sorakoznak a homályban a zulacói olajmező közepén: villanylámpa-füzérek fényében fürdő taladrók, más szóval olajfúrótornyok.

Dolgozik a tizenhatos fúrótorony brigádja. A fúróberendezést dieselmotor látja el világítással, villanyenergiával, sűrített levegővel. A tartógerendák hosszában, mintegy tizenöt méter magasságban fénypontok, néhány felerősített fényszóró. Olykor-olykor, ha csökken a motor fordulatszáma, gyengül a fény is. Középütt, függőleges helyzetben, szünet nélkül, csavarként forgó fúrócső süllyed lassan a kút sűrű sarába; a vizet két tartály-gépkocsi hordja a fúráshoz. A cső percenként százat fordul, s minden húsz percben tizenöt métert halad előre.

Alumínium sisakos, verejtéktől fénylő, mezítelen felsőtestű meszticek sürögnek-forognak a szörnyeteg körül, itatják vízzel, pakurával. Valahányszor a föld egész hosszában elnyel egy-egy csövet, a gépész leállítja a motort.

Minden berendezési tárgy, amit a tizenhatos fúrótoronynál használ a Crude and Oil, ócska jószág. A tizenöt munkás kézi erővel, csigával emel függőleges helyzetbe minden csőelemet. A cső olyan magas, mint maga a taladro, s ingva, billegve ágaskodik fel. Egy akrobata, kezében kötéllel, meg egy különleges, rendkívül nagy nyílású kulccsal, röptében kapja el, aztán megveti a sarkát, s a földből éppen csak kilátszó menetes csőszáj fölé tereli. Míg segítőtársa ebben a helyzetben tartja a csövet, ő maga kulcsostul fellendül az állványzatra, s kiakasztja a csiga horgából az acélzsákmányt. A többi, aki eddig alulról húzta a köteleket, most óvatosan félreáll. Az indián odafenn egyedül küzd a csúszós fémcsővel. Két karjával mellére öleli, s ahogy odább emeli, egész teste merő erőfeszítés. A kötél, amellyel a taladro vázához kötözte magát, belevág bordájába, rekeszizmába, vékonyába. Ha hibázik, az acélszonda szétmorzsolja a gerendákon. Még egy erőfeszítés. A cső a helyére billen. A gépész most meghúzza az összekapcsoló berendezés szabályozó fogantyúját. Kattan a szorítófej. A lendítőkerék állkapcsaiba befogott fúrócső azonnal elkezd rácsavarodni a már helyükön levőkre. Percenként hatvan, nyolcvan, majd száz fordulattal süllyed utánuk a földbe, az indián pedig, aki beállította, kioldja kötelét és lemászik a toronyból. Egy perc vesztegetni való ideje sincs: a brigád gyorsasági prémiumot kap, és ezt annak a csőmennyiségnek alapján számolják el, amit a tízórás munkaidő alatt sikerült felszerelnie.
A gépezet működése verítéket, sőt, néha vért is követel ezektől az emberektől. Egész éjjel szenvednek a melegtől meg az álmosságtól, és lesik a napfölkeltét.

A telepvezető mérnök minden húsz percben, valahányszor újabb csövet szereltek fel, iszapmintát vesz. Egy fényszóró világánál megvizsgálja, felbecsüli összetételét és sűrűségét. Ha szükségesnek találja, akkor rögtön elemzi is a gépész munkaasztalán néhány alkalmi műszer segítségével. A legcsekélyebb tévedés is veszélyezteti a munka végső eredményét. Ha túlságosan száraz rétegbe hatolnak, felmelegszik a fúrócső, s ilyenkor az a veszély fenyeget, hogy a cső elpattan, ahogy az acél szokott, félelmetes élességgel. A fémben keletkezett feszültség s a motor forgása a leszakadt darabokat szerteszéjjel repíti, s azok röptükben embert ölnek, sőt, még a taladrót is ledönthetik. Ha pedig túlságosan híg sárban dolgoznak, s a szonda gázlencsén hatol át, még mielőtt elérné az olajréteget, akkor gyúlékony gázbuborék tör fel iszonyatos bugyborékolással, és könnyűszerrel feldöntheti a tornyot, sőt ráadásul lángra lobbanhat a legkisebb szikrától, a légsűrítő gyertyájától, egy izzó fémdarabkától, amely a dörzsölés miatt lepattant, akármitől. Ilyenkor aztán...

Rynner, a telepvezető mérnök, nyugtalan. Ma este valami nincs rendben. A fúrócső körüli teknőben már kétszer is könnyű buborékok keletkeztek. Nyílt lánggal nem is merészkedett a közelükbe; mintha olajszagot árasztottak volna. De a síkságot végigseprő passzátszél is édeskés olajszagot sodor ide magával. Ember legyen a talpán, aki megmondja, miféle olaj szagát érzi.

Nem messze a világ legnagyobb égő olajforrásának, az anacóinak a fáklyája lobog a síkság felett, s rézvörösre festi az árnyakat. Rynner nagyon szeretné, ha visszajönne a második tartálykocsi, már éppen elég régen ment el vizet venni a szomszédos folyócskához. Az a tartály, amelyik most ad vizet a taladrónak, már majdnem teljesen kiürült. Rynner mégsem tudja elszánni magát, hogy leállítsa a munkát. A teljesítmény-prémium oroszlánrésze az ő markát üti. Beül hát „pick-upjébe" —, kb. 750 kg teherbírású lapos kis teherautójába --, s nekiindul, hogy megnézze, hol késik az autó.

Mivel körülötte mindenfelé egyforma magas a szemhatár, a táj tökéletesen laposnak látszik, pedig a valóságban rendkívül hepehupás. Aki egyszer kívül kerül a fúrótorony legfelső lámpáinak fénykörén, bajosan találja meg az utat. Az anacói olajtűz túlságosan nagy erejű, fénye túlságosan szétszóródik, csak annyit látni belőle, amennyit visszaver az égbolt; tájékozódási pontnak nem megfelelő. Így hát nem marad más, mint a keréknyom. Csakhogy éppen ott, ahol a csapás elágazik, hirtelen elválnak egymástól a keréknyomok is. Rynner lefékezi kocsiját, kiszáll, s a fényszórók világánál megpróbál eligazodni. Nehéz ügy: a két vízhordó autó azonos gyártmány, a gumijuk is egyforma. Mind a két nyompár egyformán frissnek látszik.
— Mi a fészkes fenét csinálhatott ez a barom? Hiszen a helyes út bal felé vezet.

A mérnök ezen indul el. Rója az utat egy darabon, de hosszúnak érzi az időt: éjszaka van, s ő nyugtalan. Megérkezik a kúthoz. A tartályautónak ott kellene lennie. Kis teherkocsija mellett állva belefúrja az éjszakába mozgatható reflektorának fénykévéjét. Semmit sem lát, még a szivattyút sem, pedig a motor lihegése jól hallatszik, összeszorítja fogait, majd nagyot káromkodik.

A hőség tovább fokozódott. Verítéktől csatakos inge rátapad a hátára a fújdogáló szellőben. Pedig langyos passzátszél járja... Cigarettára gyújt, és órájára pillant. A víznek legkésőbb húsz perc múlva meg kell érkeznie a taladróhoz.

Visszaszáll kocsijába, elindítja és tovább kutat, meg-megállva, fülelve. A szivattyú zaja idáig hallatszik. A kerékcsapás most a patakot követi; a talaj rossz, a kerekek meg-megcsúsznak rajta. Egyszerre csak elakad a kocsi. A „pick-up" orra alatt egy megkeményedett homokbucka súrolja a hűtő fenekét. A motor leállt. A hátsó kerekek tengelyig belesüppedtek a homokba. Még jó, hogy vele van a lapát, széles, erős jószág, hevederekkel felerősítve a baloldali kocsiajtóra. A mérnök először is az elülső akadálynak lát neki. Aztán mind a négy kerék előtt kiássa lejtősen a földet. A mélyedések alját száraz fűvel tömi meg, amelyet ott helyben tép, puszta kézzel. Nem szokta meg az effajta munkát, túlságosan kapkod, ügyetlenkedik, egyre jobban szakad róla a veríték. A munka nehezen halad. Tíz percbe is beletelik, míg végre el tud indulni. Száz méterrel odább lefékez mellette a teherkocsi. Rynner a felhágójára pattan, fejét bedugja a vezetőfülke belsejébe.
— Gyorsan, gyorsan, már alig van vizük.

A vezető bólint, s válasz nélkül továbbhajt. Az ő halántékáról is patakzik a veríték.

„De hát, mi az ördög van ma, hogy ilyen nagy a hőség?" — töpreng a mérnök.

Már megint a kormánynál ül. A teherkocsi előtte hajt, de nehezebb lévén az övénél, súlya nem engedi, hogy csúszkáljon, s így sokkal gyorsabban halad, semhogy ő szorosan nyomon tudná követni. Ráadásul Rynner a felvert porfelhőben egészen megvakul, torka kiszárad. Megáll, hagyja, hogy a másik hadd nyerjen egy kis előnyt. Most már nyugodtabb, újabb Camelt húz elő zsebéből, rágyújt, s nagy, nyugodt szippantásokkal szívja. Egyszer csak elhallgat a rádió; a mérnök gépiesen végigtapogatja a műszerfalat, egy gombon akad meg az ujja, elforgatja balról jobbra. A rádió zümmögni kezd, s egy kis ideig szól. A Las Piedras-i adóállomás sugároz műsort a kikötő fölé emelkedő szirtfalról 300 mérföldes körzetben.

— Aj aj aj! — csendül fel egy néger énekes hangja. Ez az énekes három héttel ezelőtt a Crude klubműsorának fénypontja volt.

Hogy engem hogy fojtogat, ajajaj! 
A kacaj,
Ha látom, milyen egy fekete 
Szegény  csavargó élete, 
Ajajaj!

A rádió hirtelen elhallgat. Az éjszakára rátelepszik a síkság kellemetlen, pokoli csendje. Rynner megnyomja az indítógombot, egyszer, kétszer. Semmi. Nincsen áram. Cigarettájával rávilágít az ampermérőre. Az meg sem rezdül. A jenki idegenül érzi magát, nem leli helyét a kihalt tájon. A tárgyak ellenséges indulata félelmet gerjeszt benne.

Kiszáll, felemeli a motorház fedelét, de rossz oldalon; végül megtalálja az akkumulátort; zseblámpájával világít, hogy ellenőrizni tudja a kábeleket és az érintkezéseket. Pedig, úgy látszik, mintha minden rendben volna. A kapcsokat közvetlenül az indító dinamójára helyezi, úgy keres érintkezést, a rezet is megkaparja. Semmi. Egyetlen szikra sem pattan ki.

Rendkívül ingerült lesz, egészen megfeledkezik róla, hogy diplomás, tapasztalt mérnökember, akinek gyerekjáték egy ilyen Ford-motor, minden villanyberendezésével együtt.

Ő, ha most hazamehetne, ha még egyszer iskolásgyerek lehetne — szünetnapon — és duzzoghatna! Rosszkedvűen, értelmetlen, alig visszafojtott indulat diktálta mozdulatokkal keresi, hol szakadhatott meg az érintkezés. Több mint húsz perc telik így el. Pedig oly egyszerű volt az egész: a huzal szakadt el a gumiszigetelő köpenyben. Pótzsinór természetesen nincs a táskájában.

Egyetlen rúgással belöki a kocsiajtót, egy pillanatig mozdulatlan marad, majd a leeresztett ajtóüveg felett áthajolva kiemeli az ülése mellett heverő cigarettáját és gyufáját. Övére akasztott lámpájának fénykévéje táncol előtte. Nekivág az éjszakának.

Hét kilométert kell megtennie a homokban. De nem számít, a másik tartálykocsi úgyis nemsokára jön már vízért. Csak az a bosszantó, hogy folyton a lába alá kell néznie, mert még el találja téveszteni az utat. Ettől eltekintve, nem is olyan kellemetlen ez az éjszakai séta. Arccal a szélnek fordulva tele tüdővel veszi a lélegzetet. Minden pillanatban hulló csillagok szántják végig az eget. Ha most mindegyikhez oda kellene kapcsolnia egy kívánságot, alaposan kimerülne tőle. Csak halad, halad előre — órája szerint becsüli fel a már megtett utat, s csodálkozik, hogy nem látja sem a taludro fényeit, sem a második teherautó fényszóróit. Szorongás keríti hatalmába, kétségek kínozzák. A bennszülöttek magukra maradtak a munkahelyen. A művezetőnek pontos utasításokat adott ugyan, de hátha eszükbe jut viccelni a fordulatszám-szabályozóval ... Igaz, hogy a fickó ismeri a fúrás minden csínját-bínját. De azért mégiscsak meggondolatlanság volt tőle, hogy magára hagyta.

Az anacói lángok visszfénye megvilágítja a terepet, de ez a fény egy cseppet sem megnyugtató. A taladro meg terepmélyedésben van; az ember csak akkor veszi észre, mikor már föléje ér.

Az amerikai megtorpan. Egyszerre eltűnt előtte minden nyom. Nyom egyébként már ő utána se maradhat, mert az ember súlya nem elég ahhoz, hogy nyomot hagyjon ezen a megkeményedett homokkérgen. Na tessék, csak egy kicsit bámult fel a levegőbe, s már el is tévedt. Leül egy pillanatra és elgondolkodik. Hirtelen iszonyatos fényesség adja tudtára, hogy nem is volt már olyan messze a céljától: a taladro — egészen közel — a levegőbe röpült!

A fényesség csökken, de nem szűnik meg. A robbanás nyomában vasdarabok süvítenek el feje fölött, és a háborúra emlékeztetik. A történtektől megrémülve — úgy érzi, hogy az ő hibájából történt az egész — futásnak ered. Csak a véletlennek köszönheti, hogy egyenes irányban; a félelem bizony most erősebb benne, mint a kíváncsiság szorongató érzése. Rohan, valami mellbe vágja, megbotlik a homokban, két hatalmasat ugrik még előre, és felbukik. Feltápászkodik; lába elnehezült, sarat köp, újra nekiindul. Lélegzete kifogy. Kénytelen egy kicsit kifújni magát, hasra fekszik a földön, s akárcsak bombázáskor,  izmai  minden  erejével, öntudatlanul megpróbál belebújni a földbe.

A régi jelképek ma is érvényesek; az anyaföldtől erőre kap, s megint útnak ered. Három kilométerre van a baj színhelyétől. Majdnem egy teljes órájába kerül, míg megjárja ezt a távolságot. De mikorra odaér, többé már nem az a nagydarab, nevető arcú, egy kicsit mamiasz legény, akinek a Crude-nál ismerték pajtásai; nem az bámulja iszonyodva, hogyan gyűri, sodorja össze a sugárban lövellő láng a taladro vázát. Vértől, sártól mocskos arcú emberré vált, kificamította a bokáját, szinte megszakasztotta a szívét az éjszakában való rohanás; vért köp, de nem tudja, honnan ered a vér, a szájából-e vagy talán valami repeszdarab...
A tűz ujjongva tombol. A passzátszél egy lángoszlopot sok száz méterre elsodor magával nyugat felé, nyomában kiszárad s ropogva repedezik a föld. Heves szél támad, de az ég felé törő tűzoszlop amelytől felágaskodnak az acélroncsok, meg a szelet is túlbőgi. A fúrótorony derékban kettéroppant, a földre zuhant, s izzó tömege alá temette a kompresszort, meg a bakokat, amelyekre az érkező munkások szokták lerakni csajkájukat, göncüket. A láng előbb lesodorta a torony vázát, s most újra felállítja Mintha a taladro ismét el akarná foglalni régi helyét, munkába akarna állni. Valamivel odább a láng belekapott a kocsikba, s a tartályok szétrobbantak. A lángoló olajra és benzinre rázúdult öt tonna víz csak még jobban felszította a tüzet. A két autó, mint két, arányaiban nevetséges lángcsokor egészíti ki a pusztulás képét.

A borzalmak színhelyétől távolabb, biztonságos helyen, két egymásba kapaszkodó, egymást támogató indián áll a szélben, s ordítozik valamit, olyan szavakat, amelyek nem is szavak, s halált, rémületet jelentenek guaharibo tájszólásban. De az amerikainak nincs is szüksége rá, hogy értse a nyelvüket, anélkül is megérti őket. Tizennégy társuk pusztult el a tűzben. Úgy érzik, megőrülnek. Ő is.

Szó sem lehet róla, hogy megközelítse a krátert, amelyből ez a tökéletesen éles körvonalú, hengeres tűzoszlop tör fel. Rynnernek rémülten jut eszébe, hogy ez a két ember, aki most ott áll, beárulja a vizsgáló bizottság előtt, megmondja, hogy ő nem is volt jelen. Tizennégyen már meghaltak. S ez az éjszaka egyre jobban emlékeztet a háborúra. Olyan könnyű lenne agyonütni ezt a kettőt is, aztán egyedül maradni, s kedve szerint beszélni el az esetet. Lelkiismereti aggály, jellemerő hiánya okozza-e, Rynner nem szánja rá magát. Különben is kezd valami megbomlani az agyában.

Odamegy hozzájuk, s arcukba bámul. Mindkettő tele van súlyos égési sebekkel, de mintha tudomást sem vennének róla. Szempillájuk, hajuk tövig leperzselődött. Nem sírnak, valószínűleg azért, mert nem is tudnak. Rynner megpróbál szóba elegyedni velük.

— Que fué? Mi történt?

Hallgatásuk azt mutatja, hogy nem hallják. Félúton társaik halála s a saját életük között, most azzal vannak elfoglalva, hogy semmire se gondoljanak.

Hat órával később, tőlük balról, nem messze a szemhatár felől, sürgető, szűnni nem akaró sziréna-bugás hallatszott. A tizenkilences telep vezető mérnöke meghallotta a robbanást, észrevette a tüzet, s azonnal telefonált Las Piedras telepre. A Crude mentőautója közeledett. Kiugráltak a betegápolók, nyomukban egy egész mentőbrigád, hét sisakos, azbesztruhás ember. A tizenhatos fúrótorony vezetőjét, a Crude-cég Rynner nevű mérnökét ott találták a homokban guggolva egy indián holtteste és egy haldokló indián között.

My goodness, my goodness (Jóságos Istenem! - a ford.) - hajtogatta egyre az amerikai.

O'Brien titkára mindezt természetesen csak nagyon hiányosan közölte az öreg Mrs. Rynnerrel. A beszélgetés mégis majdnem tíz percet vett igénybe. Hány dollárjába kerülhet vajon egy perc az öreg hölgynek?
A titkár végül azért mégiscsak eljutott a merőben orvosi természetű hírekig. Persze a dolognak ez volt a legkényesebb része.

—  Halló! Mrs. Rynner? ... öööö... Igen. Itt van a kórházi jelentés ... Egy pillanat türelmet kérek.
Letette a kagylót, belelapozott egy rózsaszínű nyomtatványcsomóba, s lehalkított hangon olvasni kezdte:

— Eltűnt, eltűnt, eltűnt... ezek mind a guatemalaiak ... harmadfokú égési sebek, kettős koponyatörés ... nem, nem, ez a másik indián ...

Hallotta a kagylóból a torontói öreg hölgy hangját. De a nagy távolság miatt tökéletesen érthetetlen volt, hogy az asszony mit mondott. A titkár nem is törődött vele: tovább lapozott.

—  Halló! Mrs. Rynner? No, lássuk csak, mit is mond  az  orvosi jelentés:  az elszenvedett  sérülés következtében    beállott    agyvértolulás.    Idegsokk. Állapota  súlyos.  Kórjóslat:  tartózkodó.  Ismétlem: állapota súlyos. Kórjóslat: tartózkodó. Halló, érti,-mit olvasok? Mrs. Rynner, legyen szíves megadni a telefonszámát! Elhalálozás esetén természetesen... Halló! Halló! Mrs. Rynner, hallja a hangomat? Halló! Mrs. Rynner?

A titkár letette a kagylót. Szemmel láthatóan bosszús volt.

— Nyilván letette a hallgatót — mondta a vele szemben ülő gépírónőnek. — Ezért csináljon belőle magának gondot az ember ...

Jelenet a filmből (Yves Montand)

Dzsipen vagy katonai command-caron (parancsnoki kocsi - a ford.) jó tíz órába telt az út a taladráig, ahol az előző napi baleset történt. A nagyfőnöknek és agytrösztjének az ülepét alaposan megviselte a zötyögos út. Gondolataik egyáltalán nem emelkedtek fel az események magaslatára: prosztatájuk, aranyerük foglalta le őket. Tőlük néhány tucat kilométerre a tűzvész még mindig viaskodott az acélváz maradványaival.

Mikor a két kocsi széllel a hátában megérkezett a tűz fészkéhez, elállt a lélegzetük. Az indulás után egy órával már útba igazította őket a nehéz füstfelleg, amely a szemhs tárnak egy részét eltakarta előlük.

— Ahol füst van, ott tűz is van — mormogta O'Brien, a főnök —, miközben egy fiatalember frisseségével ugrott le a command-carról, amit egyébként azonnal meg is bánt: a dereka egészen eltörődött, az egyik lába meg teljesen elzsibbadt s berogyott alatta. Kis híja, hogy fel nem bukott.

A tűz — ahogy az indiánok mondták — dühös volt. Mindent összetört. A taladra vázából semmit sem hagyott. A hét ember száz méter távolságból nézegette. Egyik-másik az arca és a tűz közé tartotta tenyerét, mint valami ernyőt. A főkönyvelő — vértolulásos arcú, harmincöt-negyven éves zömök férfi — noteszt húzott elő zsebéből, és jegyzeteket készített. O'Brien, aki férfiasabb volt, mint a többi, s az ilyen katasztrófát, s annak szertelen arányait több tehetséggel viselte el, rendkívül komikusnak találta. Nem feszélyezte magát, meg is mondta neki:

— A dühítő csak az, hogy ha ujjlenyomatot is akar róla venni, akkor közelebb kell hozzá mennie. Én részemről már eleget láttam. Szédülök tőle.

Ír akcentusa, amelytől sohasem volt hajlandó tökéletesen megválni, ezen a napon még a szokottnál is erősebben kiütközött, s útitársai füle számára úgy hangzott, mint valami újabb sértés. A főkönyvelő még vörösebb lett. De nem válaszolt, s miközben a főnök visszament a command-carhoz, és az első ülésbe zöttyenve, teketóriázás nélkül szétteregetett egy illusztrált színes kalandregényt, ismét távolságbecslésekbe merült, adatait időnként kis noteszébe jegyezgetve.

A lángforgatag láttára azt lehetett volna hinni, hogy a tűz a földből ragadja magával azt a kemény, sűrű, különös anyagot, amelyből áll. Megolvadt tűzoszlop szökött a magasba, s ott sem bomlott széjjel, hanem belefúródott a fekete felhőmennyezetbe. Az a pár szikra, amely látható távolságban hullott belőle vissza a földre, inkább repeszdarabhoz, mint csepphez hasonlított. A tűz önmagától, elevenen, valóságosan tombolt. Függetlenül attól, hogy rövid vagy hosszú életű lesz-e, az volt a megszabott feladata, hogy feltörjön a levegőégbe, hogy rohanjon felfelé. Sietett.

O'Brien visszatért a csoporthoz. A múltra vonatkozó megállapítások nem érdekelték. Nem is lett volna semmiféle jövője az állami közigazgatásban, ahol a játékszabályok azt kívánják, hogy megtett intézkedésekhez utólagos magyarázatokat fűzzenek a tisztviselők, nem pedig azt, hogy cselekedjenek és küzdjenek. Márpedig az írnek főleg a verekedéshez volt tehetsége. Most dühöngött. Egészen pontosan: eszeveszett dühöt érzett a tűzvész ellen. Nem mintha bármiféle érdekében sértve érezte volna magát tőle. Eloltják, nem oltják el, attól a guatemalai vezérigazgató még nyugodtan felveszi minden elsején a fizetését, megtetézve a trópusi pótlékkal. A dolog lényege nem is ez volt. O'Brien azért dühöngött a tűzre, mert neki ilyen volt a természete és nem másféle. Vannak emberek, akik nem tehetnek róla, kénytelenek éktelen dühbe gurulni, ha akadályokba, nehézségekbe ütköznek, ha a tárgyak és a világ ellenséges indulatával találják magukat szemben; nélkülük még ma is valahol a faragottkő-korszaknál tartanánk.

—  És  még  csak   egy  nyomorult  terepmélyedés sincs, amelyikből kiindulva elkezdhetnénk a közelítő árok ásását — mondta O'Brien. — Nem marad más hátra, a szél felőli oldalon kell egyenesen ásnunk, a végén két biztonsági töréssel.

—  Gyorsan hozzá kell fogni — mondta a titkár. — Három hét múlva megfordul a széljárás.
O'Brien eddig hidegen bánt vele. Nem tetszett neki az a mód, ahogy a fiatalember a Rynner anyjával kapcsolatos feladatát végrehajtotta. De most, hogy hallotta, hogyan beszél, békülékeny pillantást vetett rá: végre egy értelmes szó!

—  Na, rajta, induljunk!

Visszamentek a kocsikhoz. A főkönyvelő egész úton hazafelé egy kis jelentésen törte a fejét, amelyben ezt a vörös hajú irlandit fogja felelőssé tenni, O'Brien meg az oltási terven gondolkozott. Számítgatott, tervezgetett. Már látta is, hogyan haladnak óvatosan az azbesztbe öltözött óriások, s nyomulnak elő egészen a tűzoszlop lábáig, hogy aláaknázzák az alapjait s ledöntsék, mint valami fát. Előre élvezte a csendet, amely a munka iszonyatos lármája után fogja súlya alá temetni a síkságot, de előbb ráhemperedik az üvöltő lángforgatagra, s megfojtja, mintha dunna alá szorítaná. Valaha így gyógyították a veszettséget is.

Mi sem egyszerűbb dolog, mint eloltani egy kigyulladt olajkút lángjait. Csak rá kell fújni, mint az égő gyufára. Mindössze erős tüdő kell hozzá. Ide hát a robbanószerekkel! De nem mindegy ám, hogy mifélékkel: mert az, amelyik elegendő ahhoz, hogy több száz méteres körzetben földig rombolja az emberkéz alkotta házakat, még nem feltétlenül elég az ember ellenségének, a tűznek a legyőzéséhez.

Elhagyták a fennsíkot, a száz és száz fúrótoronnyal betelepített területet, majd autóik ráfordultak a Las Piedras felé ereszkedő útra. Az utolsó húsz kilométeren megint szilárd, köves alapú, jól gondozott, kátrányozott útra értek. Olyan volt, mint valami lesiklópálya, merészen ereszkedett a kikötő felé. Kanyarjai miatt nyaktörő vállalkozás volt utazni rajta. A szakadék szélét húsz centiméter széles betonszegély jelezte. Lejjebb teljesen visszakanyarodott az út; s miután áthaladt egy hídon, amelyik a Guayas-folyó hét ágát szelte át, elérkezett a tengerhez. De sem a tengert, sem a folyót nem lehetett látni. Az a vidék ugyanis, ahol a völgy a tengerparttal találkozott, egyetlen hatalmas ingovány volt, amelyből fehér ködfüggöny szállt felfelé. A tájat a lejtő elején vízszintesen kettészelte a felhőmennyezet:   fölül, befelé homokos, köves pusztaság terült el, satnya, szürke, kiégett növényzetével. A nap tizenkét óráig állt felette a zeniten. Száz méterrel lejjebb, a kerekek alatt viszont csak ingó-ringó, torlódó felhőfodrokat lehetett látni. Nem akadt olyan sofőr, bármennyire hozzá volt is edződve, még ha itt született is a síkságon, akit ne fogott volna el szorongás, mielőtt rászánta volna magát, hogy belehatoljon.

A teljes szintkülönbség négyezer láb, vagyis mintegy ezerkétszáz méter volt. A felhőn át körülbelül háromszáz métert kellett megtenni lefelé, tehát mintegy kétkilométeres utat. Tizenöt százalékos lejtő, elég csinos história. Már számos teherautó-vezető lelte itt halálát, abban az időben, mikor a Crude and Oil nagy olajvezetékét építették, ugyanazt, amelyik még most is szállította az olajat a legtávolabbi kutaktól a Las Piedras-i mólóhoz. A tizenhárom méterszer tizenöt hüvelykes csöveket rendszerint megállapíthatatlan korú, már rég kiszolgált vontatóautók hurcolták maguk után, félig-meddig pótkocsi formájában. Egy-egy cső súlya körülbelül ötszáz kiló volt. Ötven-hatvan darabot összekötöztek koporsó alakú, óriási halomba; egyik végét a vontató két hátulsó kerekére, a másikat meg a pót-tengelypárra rakták, s aztán hajrá, mehet a kocsi... Néha, a lejtő legmeredekebb részén a motor csörögni, csuklani kezdett. Az egész gépezet kettőt rángott s aztán szép simán csúszni kezdett a futómű, amelyet többé nem hajtott a motor. Harminc tonna vas indult neki háttal a meredélynek. Most ugorj ki, sofőr, ha tudsz! A karok teljes erejükkel ránehezedtek a baloldali, a kormánykerék felőli ajtó fogantyújára, de az ajtót saját súlya nyomta, szorította be vaskeretébe... Ha azután a fickónak  ilyenkor  nem  sikerült két másodpercen belül kinyitnia, utána már kár is volt a gőzért: másnap, vagy egy hét múlva, az ócskavas összegyűjtésével megbízott munkáscsapatok autódaruik gémjének a végén kemény munkával két vázat emeltek fel az úttestre, az egyiket csontból, a másikat acélból, s vihették mindegyiket egyenesen a maga temetőjébe.

Az olajvezeték építésének idején nagyon jól megfizették ezt a munkát.

Mindenki hallgatott, a dzsipben is, meg a command-carban is. A két katonai formájú kocsi közvetlenül egymás nyomában haladt. Nagyon gyors menetben hajtottak át a hidakon, majd a rendőrállomás előtt az alig járható kövezetre érve lelassítottak, hogy azután a San Matresco sétány elején ismét felgyorsuljanak. A sétány elnevezés egyébként túlzás volt, az egész nem lévén szélesebb húsz méternél.

A fehér felhő szétszórt fénye jobban bántotta a szemet, mint a fennsík tűző napjának ragyogása. Szennyes, a földből alig kilátszó, roskatag vityillók fürödtek a sápadt, tejszerű ködben; a város izzadta magából a ködöt, e legyengítő párát, gáznemű baktériumtenyészetet.

A kocsik elsuhantak a policia hosszú és alacsony épülete előtt, amely olyan volt, akár egy cementből készült cipőskatulya. Itt ügyködtek a közhatalom képviselői, s itt ültek dutyiban azok, akiknek meggyűlt velük a bajuk. Az ablakokon olyanfajta rácsok voltak, mint a csirkeólak lécfala. Az egész épületben kétségkívül az ajtók alkották a legszilárdabb elemet.

Az ajtó küszöbén, II. Henrik-korabeli széken, egy katona üldögélt; az angol hadsereg borbélytányérsapkáját viselte, rajta vörös zománcfestékkel zászlóaljának száma, egy tizenkilences virított. E .pillanatban éppen őrségen volt, magatartásával kimerítve a szolgálati szabályzatban előírt éberség összes ismertetőjegyeit. Ez annyit jelentett, hogy feltűzött szuronyú puskáját két térde között szorongatva mindenféle malacságról ábrándozott. A motorzajra felriadt álmodozásából, hátrahajolt, s beordított a vityillóba közvetlen fölöttesének:

—  Hé! Generális úr! Jönnek-vissza a gringók (Latin-Amerikában így hívják a külföldit - a ford.).

—  Köpök rájuk — válaszolta a generálisnak szólított tiszt.

A város közepétől három percnyi távolságban kezdődött az elhagyott házak negyede. Öt évvel ezelőtt még Las Piedras volt a partszakasz legvirágzóbb kikötője, de azóta kihalt várossá szürkült. A Crude ugyanis a fővárosban székelő kormánynak egyszerre kifizetett harminc esztendei bérösszeget, s azóta egy árva fityinget sem hozott többé az országba. Ilyesmitől függ a kis államok gazdasági élete.

Omladozó kunyhók, lyukak, kátyú, elhagyatott telkek, rajtuk szétszórt cementkockák, sár, az utca közepén poshadó, bűzhödt pocsolyák, a szúnyogok és a malária miatt fekete olajréteggel színükön. Az áthaladó kocsik ragadós, mocskos vízsugarat lövelltek szerteszét, és nagy zaj közben fröcskölték tele a falakat.

Az úttól kissé oldalvást a jenkik dinamittal felrobbantottak egy teljesen lakatlanná vált külvárosi negyedet. S aztán gyerünk a talajgyalukkal! Az elegyengetett területet megkötötték cementtel, s ráccsal körülkerítették. E városban, amely olyan volt, mintha lebombázták volna, csak az apró faházak ragyogtak, frissen festve, elevenen, csinosan. De ezek is mind egyformák voltak.

A két kocsi beviharzott a telepre, s megállt a központi barakképület előtt. Éppen a főorvos lépett ki onnan. O'Brienhez sietett:

—  Meghalt a második indián is.
—  Hát Rynner?
—  Annak is nemsokára vége.

O'Brien sóhajtott egyet, de csak a megkönnyebbüléstől.

—  Hé,  fogpiszkáló — szólt  oda titkárának —, majd telefonálja meg az idős hölgynek, mihelyt elpatkol a fia; de ha az öregasszony megint elájul a maga hangjától, hát úgy kirúgom magát, hogy a lába se éri a földet.

„Fogpiszkáló" .— ezt már igazán rossz tréfának találta.

— Anda, Manolete, anda!
—  Anda, torol Que bravó!
(Gyerünk, Manolete, rajta!
Rajta, bika! Derék dolog! - a ford.)

A kiáltások erősen visszhangoztak a „Fekete Kalóz" — így hívták a Las Piedras-i bordélyt — helyiségében, de mégis mintha valami hangszóróból származtak volna. Aki hallotta őket, nem a tribünlépcsőkön ácsorgó aficionadokra (bikaviadal-kedvelő, szurkoló - a ford.) gondolt, hanem azt kereste szemével, hol lehet az a sercegő, pattogó rádió, amelyik bikaviadalt közvetít.

A nedves köd még a házban is ugyanúgy terjengett, mint kint a szabadban. A Las Piedras-iak a deltát ellepő megszámlálhatatlan krokodilról úgy nevezték el ezt a ködöt, hogy „a kajmán lehelete". Pedig mégiscsak hús-vér emberek hangja hallatszőtt, nem holmi villanydoboz locsogása. Másodszori hallásra már nem lehetett eltévesztem.

— Matalo, toro!
— Respecto a Manolete, que ya es muerto!
— Que va, muerto? Maricón Diós!
(Öld meg,  bika!
Ne bántsd Manoletét, hiszen már meghalt!
Micsoda? Meghalt? Az Istenét! - a ford.)

Hárman voltak, a sarokban ültek egy asztal körül.

A terem nagy volt. A fehér falakat reklámok díszítették. A bejárattól jobbra volt a pult. Fölötte a Fekete Kalóz hiteles képmása, bár ő maga sohasem élt. Mindkét öklében pisztoly, fogai között kalózkard, karján pedig egy leányzó; szemében a festő jóvoltából valami foszforos festék fénye villogott. A lány félig pucér volt, egyébként elég szép; látszott rajta, hogy elrablójának rettenthetetlen viselkedése rendkívül nagy hatással van rá. Egyik keble kibuggyant ingéből, s hivalkodva mutogatta több mint tökéletes rózsás hússzíneit. Ám vandál bámulói telisded-tele rajzolták testét végtelenül naiv szekszuális jelképekkel.

A terem végén öt sejtszerű fülkét élénk színű függönyök takartak el; a dolog ott játszódott le. A lányok hosszú, sötét faasztal mögött ültek. Csak egyetlen szép lány volt köztük: Linda, Gérard-nak, az egykori csempésznek a nője. Karcsú, barna, kemény húsú teremtés, tökéletes képviselője a kevert vérű fajtának, igazi, sima fekete hajú, finom bársonyos bőrű mesztic leány. A többi négy leány bizony csúf volt, csúnyaságukat csupán az enyhítette, hogy lomhaságuk, tompultságuk valami sürgető, erőteljes érzékiséget kölcsönzött állati formáiknak.

E pillanatban úgyszólván egy lélek sem tartózkodott a „Kalóz"-ban. Odakint mindenre ránehezedett a késő délelőtti kimerítő hőség. Nemsokára, úgy tizenegy óra tájban, elkövetkezik majd a dokkmunkások
ebédszünete, s a velejáró lázas forgalom. A kikötői munkások beugranak a „Kalóz"-ba egy kis szíverősítőre, ki egy pohár pálinkára, ki meg egy kis asszonyillatra. Akad majd olyan is, aki enged a csábításnak, a szoknya hasítékján kikandikáló két barna comb, vagy az agyonrúzsozott ajkakat végignyaldosó nyelv látványának. A nők sietve mennek előttük a terem végén levő fülkékbe, csípőjük megreszket minden lépésüknél. A függönyt behúzzák maguk mögött, és így még rosszabb, mintha a többi vendég szeme láttára szeretkeznének. De e pillanatban még nyugalom honolt a helyiségben. Nem volt más vendég, mint a marihuana-szívók.

Mert ez a cigaretta, amiből a három ember nehéz, szürke füstfelhőket eregetett, marihuánával, az irányított érzéki csalódások kábítószerével volt megtöltve. Elég e fűből négy gramm, a szem lecsukódik, s kezdődik az álmok vására; tessék választani! Átváltozás tetszés szerint! Negyedórán belül Hitlerré válik tőle az ember, s dzsigget jár Párizsban a Chaillot-palota előtti téren, vagy annak a Maseratinak a tulajdonosává lesz, amelyet oly régóta szeretett volna már megvenni magának — de sohasem volt rá módja —, esetleg Rita Hayworth szeretőjévé, a legrészletesebb átéléssel, esetleg a Keleti Nyelvek Főiskolájának filológia-professzorává, avagy netán az ötös ikrek papájává. De az álom vége nem a bunkerbeli öngyilkosság lesz, nem az útszéli platánfának való nekirohanás, lángokban álló  kocsi,   és   nem   rejtegetni való betegség. Az álmodó hétszer egymás után öleli a szeretőjét, s utána még mindig lesz kedve újrakezdeni; nem lesz számára többé ismeretlen etimológia, de még csak kétséges sem; és kezet ráz a brit királlyal. Persze, mikor felébred, kezdhet mindent elölről.
De hát ilyen a marihuána, amelyet minden latinamerikai kikötőben nevetséges árakon vesztegetnek cigaretta formájában.

A „Kalóz" marihuánát szívó vendégei ma bikaviadal mellett döntöttek.

Különös hangjuknak, líhegésüknek, váratlan kiabálásuknak a kábítószer volt az okozója. Kerek asztalukat, amelynek lapja nem márványból, hanem egyszerűen csak cementből volt, a marihuána terítette meg. Az hordta oda kedvükért kocsiszámra az arany homokot, az aréna szép homokját.

A kedvükért — hadd bámuljanak, hadd csodálkozzanak — a marihuána arra kényszerítette a megszokott tárgyakat, hogy adják kölcsön alakjukat, s aztán átformálta őket a bikaviadal arénájában ünnepnapok alkalmával néhány órára összeverődő, pompázó tarka színű tömeggé. Hamutartók, csészealjak, üres coca-colás üvegek, egy félig kiürített literes rumosüveg társaságában fürge banderillókká, fényes pikádorokká, zord rendőrökké változtak át, a halálos szúrás előkészületeinek nélkülözhetetlen statisztériájává. De még ez sem volt elég. A szertartást maga Manolete végezte! Manolete személyesen, holott már két esztendővel ezelőtt megölte a száznyolcadik bikája. Manolete, sz aficionadók bálványa.

A corrida (bikaviadal - a ford.) valóságosan lejátszódott a marihuána-szívók szeme előtt — még ha időnként egyikük-másikuk lopva odább tolt is egy poharat, így adva meg a cselekménynek a kellő lökést —, ámde a hidegvérét megőrző csendes szemlélő számára az egészre bosszantó módon rá volt írva nagy betűkkel: „Hamisítva". Ezért azután a tulajdonos, egy Hernández nevű, betegesen sápadt, kövér európai, morcos képpel, szinte már dühösen figyelte őket, bár türelmet színlelt. A pohártörlővel le-letörölte fénylő arcáról a verítéket.

— Na, szép kis figurák vagytok, mondhatom! — dohogta.


Valóban ... Kettő közülük kevertvérű, elcsenevészesedett, csupaideg, sovány indián volt. Merev szálú hajuk feketén, zománcos fénnyel ragyogott, de az öregebbikéből már sok hiányzott. Közelebbről megnézve látni lehetett, hogy valami foltos kopaszodás pusztította a haját, sőt, még a bőrét is megtámadta. Mindketten bajuszpedrővel kifent, kegyetlen arckifejezést kölcsönző mongolbajuszt viseltek.

A harmadik hatvanévesnek látszó fehér ember volt, valóságos csontváz. Arcán mély, piszkos árkokba gyűrődtek a ráncok, a haja ősz volt, a keze örökösen mozgott, időnként görcsös rángások szaladtak végig a testén. Szeme fakón fénylett, mint azoké, akik sokat utaztak tengeren, s mélyen bent ült szemöldökíve alatt; de arca annyira beesett, hogy az ember úgy érezte, mintha szemgolyója a pofacsontja felett, a bőre színén forgott volna. Valami négy ütemben lefolyó, kapkodó cselekvéssorozat kényszere alatt állott, ami komoly okokból eredő türelmetlenségre engedett következtetni: köhécselt, nevetett, majd öt-hat szót mondott, végül megenyhült vonásokkal, szinte halottá vált arccal elhallgatott. Aztán kezdte megint elölről. Az egész alig tartott egy percig.

A három férfi most hirtelen még közelebb hajolt az asztal lapjához. Jacques, az európai, bosszúsan mormolta:

—  Eso no es corrida siao carniceria. Ez nem bikaviadal, hanem mészárszék.

—  Anda, toro! Que brava, que ruda la bestia! Rajta, bika! Milyen rámenős dög!

Semmi kétség, e három ember számára Manolete valóságosan viaskodott a bikával az asztalon, és az is kétségtelen, hogy a két üres széken tízezer szenvedélyes néző ült mellettük. Ám a tulajdonos egyre hóbortosabbnak találta a társaságot. Csak a lányok nézték őket szinte foglalkozásszerűen elnéző jóindulattal.
A pult mögött ott volt a tulajdonos felesége is. Szépen, egyenesen ült a vadonatúj pénztárgép mögött. A harmincéves korára megöregedett, elhervadt, széthízott asszonyság lelkes buzgalommal bámulta masináját, jólétének jelét.

Közötte és férje között egy fiatalabb indián nő hajolt a bádogmedence fölé, s mosogatta az előző éjszakáról maradt piszkos üvegneműt.

Szürke, zöldsávos csinvatból készült egyenruhát viselő vendég érkezett. Olyan volt, mint valami cipőtisztító, akinek a saját lábbelijét nem volt ideje kifényesíteni, övtartó vállszíján lógó pisztolya, a kabátja ujján, mellén és sapkáján ékeskedő tekintélyes mennyiségű csillag meg sáv jelezte rangját és beosztását: másodosztályú vámaltiszt volt.

—  Szervusz,  főnök  uram! — kiáltott  oda Robertónak. — Asszonyom, egészen elbűvöl a tekintetével. Picikém, de klassz kis feneked van!

—  Isten hozta, ezredes uram — válaszolta egy emberként a „Kalóz" vezetősége és kiszolgáló személyzete. De a nők rá se hederítettek. Mert ha a dél-amerikai  férfi általában kétnemű, ez az alak viszont telivér pederaszta volt. Puncskrémet rendelt magának, és szürcsölés közben érdeklődéssel figyelte a marihua-szivók csoportját.

—  Ha tovább forgolódik Gérard körül, kitaposom a belét — mondta Linda a szomszédnőjének. Amaz vállat vont, s feleletre sem méltatta.

A marihuána javában hatott. Egy negyedóra óta Jacques egyenesen Francónak érezte magát. Azt is fejébe vette, hogy a vedlett szőrű indián nem más, mint Evita Perón, az argentin diktátor mámorító szépségű hitvese. Ezért udvarolni kezdett neki, senyorának szólította. Az indián már jócskán túl volt azon a koron, amikor az ember még nemet tud változtatni. Komikus spanyol szóvirágokkal kezdte pocskondiázni Jacques-ot: csúnyákat mondott neki az anyja hasáról, meg az apja heréiről, s rendkívül találóan így fejezte be:

—  Annyi finomság sincs benned, mint egy parasztudvarban ellett vérfertőző disznóban; rák volt az apád, strici a nagyapád.

—  Evita angyalom, ne hallgasd e szavakat, amiket ez a gyalázatos analfabéta mond a te imádott száddal — válaszolta Jacques.

Az indián erre már valóban dühbe gurult s felpattant. Jacques is talpra ugrott, bár ez nehezére esett. Egy kis ideig méregették egymást, minden pillanatban készen egymásnak esni. De a harmadik sürgető hangon csendet parancsolt:

—  Figyeljétek csak ezt a pompás kifordulást! A bika embervért ivott, bátor és bősz. De Manolete mégis le fogja győzni.

A tulajdonos a pult mögött odahajolt a mosogatólányhoz:

—  Énfelőlem kinyírhatják egymást, de legalább valamicske hasznot húzhassak belőle. Eredj, Rosa, vigyél nekik italt.

A lány meglehetősen bizonytalanul kerülte meg a pultot, aztán odament a három férfihoz, s kezét az egyik üres pohárra téve megkérdezte tőlük:

—  Mit parancsol, Jacques úr? És a barátai? Jacques megperdült, és szembenézett vele. Arca
komisz kifejezést öltött:

—  El ne merd vinni! Te kis ringyó!

De a lány már hátrált a pohárral a kezében.

—  Azonnal   tedd   vissza!   —   ordított   rá   ismét Jacques. S fájdalmas hangon hozzáfűzte: — Ez a szajha elvitte a bikánkat!

Az indiánok szinte azonnal felmérték a csapás súlyát. Úgy meredtek egymásra, mintha valami nagyon csúnya tréfát követtek volna el velük.

A lány óvatosan a pult mögé vonult.

A szőrevesztett indián megcsóválta a fejét és ő is megállapította:

— Ez bizony szent igaz. Elvitte a bikánkat.

—  És most mitévők legyünk? — folytatta siránkozva Jacques. —Pedig milyen szép volt. Én voltam Franco, megkegyelmeztem volna az antifasisztáknak. Te meg Evita voltál, arzénes kaviárral megmérgezted volna Perónt, te voltál Argentína úrnője. És akkor jön egy kis piszok mesztic, akinek az anyja  még  négykézláb  mászkált  az   erdőben,  mi meg engedjük, hogy elvigye a bikánkat, mindent felborítson és ráadásul még Manoletét is meggyalázza!

—  Lehetetlenség — vonta le a következtetést a harmadik —, tökéletes lehetetlenség.

A fehér sokkal ingerültebb volt, mint a két indián. Felállt a helyéről; kifakult szemöldöke alatt szeme sebesen forgott üregében; alsó ajka reszketett. Egy kicsikét nyáladzott is. Az indiánok jobban bírják a kábítószert, megpróbálták hát széke felé terelni európai barátjukat. De a megvadult alak szilárdabban állt a lábán, mintsem gondolták. Erre a másik kettő sem erősködött tovább, hagyták, hadd dühöngje ki magát.

Jacques felragadta az első poharat, földhöz vágta és széttaposta még a cserepeit is. Aztán a cigaretta meg a gyufa repült a terem végéig. Jacques dühe egyre fokozódott. Egy nehéz hamutartót a falon függő, festett Kalóz fejéhez vágott úgy, hogy kilyukadt a vászon. A tulajdonos vállat vont, és elindult feléje, hogy most aztán istenigazában észre térítse a megveszekedett alakot. Jacques erre megint felragadott egy poharat, a főnök fejéhez vágta, és közben egy játékszerért toporzékoló gyerek hangján ordította:

— A bikámat! Adjátok vissza a bikámat, vagy - mindenkit agyonütök!

Hernández még idejében lehajolt, a pohár mégsem az ő fején, hanem a falon tört szét. Egy üvegszilánk levitte a vámos fülehegyét. A lányok csak álltak és figyelték őket. A tulajdonos erélyesen, de egyáltalában nem dühösen, két pofonnal elintézte Jacques-ot. Az öreg erre sírva rogyott össze, Hernández pedig visszament a pult mögé.

Majdnem egy percbe telt, míg a tisztviselő rádöbbent, hogy megsebesült, s hogy ez most némi jogot ad neki arra, hogy ordítson, mint egy szamár. Élt is az alkalommal. A vér arany vállpántjára csorgott, s kitüntetései körül kis csatornákra szakadozott.  Miközben  azt  számolgatta  magában, mennyi kártérítésre tarthat igényt: jóhírnevének elvesztése, fájdalomdíj, vegytisztítás stb. címén, mély lélegzetet vett, hogy szónoklatba öntse felháborodását:

—  Nem a világ végén vagytok, szarházi idegenek — dörögte fellengős pátosszal —, hanem egy civilizált, sőt, jómodorú város kellős közepén! Ezt én mondom nektek, tiszta vérű guatemalai polgár, a június 24-i, a július 6-i és az augusztus 24-i hősök ivadéka!

Ám ez a hivatkozás a guatemalaiak dicsőséges történelmi dátumaira a legcsekélyebb mértékben sem hatotta meg Hernándezt. A guatemalaiakat az európaiak sohasem voltak hajlandók komolyan venni, lévén belőlük túlságosan sok.

—  Nesze, hajtsd fel ezt, és fogd be a szádat! — mondta a góré a sebesültnek, egy csordultig tele whiskys poharat nyújtva feléje.

Közben a felfordulás ártatlan kiváltója, Rosa, a pohártörlő ronggyal szorgalmasan tisztogatta a vért a vámos képéről. A nők újra leültek. Jacques a székére roskadva még mindig zokogott és követelte vissza a bikáját. Nemsokára magához tér majd, de egyelőre rendkívül igazságtalannak találta, ami vele történt. Ekkor lépett be a helyiségbe Gérard, Linda kitartottja. Nagyon elfoglaltnak látszott.

—  Ez az alak már megint el van ázva — mutatott Jacques-ra. — De nem ezért jöttem, hanem mert nagy újság van. A Crude munkásokat vesz fel!

—  Már te is munkát keresel? Hogy mit meg nem kell érnem! — ámuldozott Hernández,

—  Ez a munka még engem is érdekel; a hirdetés azt mondja róla. hogy veszedelmes és jól megfizetik.

A „Kalóz" tulajdonosa egy kis ideig tátva felejtette a száját. De aztán mégiscsak kinyögte a kérdést:

—  Miről van szó?

—  Mit tudom én — válaszolta  Gérard. — De mindegy, már éppen ideje, összeszedek magamnak egy csomó dohányt, s aztán agyő, Las Piedras! Torkig vagyok ezzel a piszokfészekkel. Folyton csak ilyesmit látni...

Tekintetével Jacques felé mutatott, aki tágra meredt szemmel most szép halkan sírdogált, aztán pedig a teremre, a vámosra és a lányok csoportjára.

—  Nézd például a Lindát... Már fél esztendeje szeretném kiemelni a bordélyból, de nem tudom because beefsteak (a bifsztek miatt /mert meg kell élni - a ford.). Meg ezt a rongyos várost. És ezt a ködöt, ezt a mocsoktelepet, meg a kekiszínű pofákat. Torkig vagyok velük! Hányni tudnék tőlük!

Gérard a történtek előtt egy esztendővel érkezett ide Hondurasból a tizenegy órás repülőgéppel. Úgy lépett be Hernándezhez, sietős léptekkel, fesztelen könnyedséggel, mint aki csak odaátról, a szemközti söntésből jön. Jacques akkor is éppen marihuána-kábulatban volt, s az egyik sarokban sírdogált. Igaz, hogy az ilyesmi átlagban hetenként háromszor szokott vele előfordulni. Hernández úgy bámult az újonnan érkezettre, mintha nem ismerne rá, de ez levette fekete szemüvegét, és csak ennyit mondott neki:

—  Szervusz, apafej. Fizesd ki a taxit, frankó?

A „Fekete Kalóz" vezetője nem válaszolt egyenesen a felszólításra, de miután egy darabig matatott a pénztárfiókban, kivett belőle egy ezüst dollárost, odaadta a szolgálólánynak és így szólt hozzá:

— Vidd ki a sofőrnek.

Pedig Hernández közismert volt fösvénységéről. Gesztusából így arra következtettek a jelenlevők, hogy az utas bizonyára sok mindent tud róla. Ebben nem is tévedtek.

Gérard napi tizenkét dollárért a „Kalóz"-ban szállt meg. Hernándeznek nem nagyon volt ínyére ez a megoldás, de nem mert ellene tiltakozni. Ráadásul Sturmer soha egy árva fityinget sem fizetett neki. Tartozása már kétezer dollárra rúgott, mikor Linda dolgozni kezdett rá. A meszticnőt rabjává tevő, odaadó szenvedély nem hatotta meg Gérard-t, sőt, meglehetősen bosszantotta. Ám úgy gondolta, hogy stricinek nincs is elengedhetetlenül szüksége rá, hogy különösebben szerelmes legyen. Ekkoriban hébe-hóba törlesztgetett is Hernándeznek. De azért látható volt, hogy a hátralék sorsa már véglegesen eldőlt, előbb-utóbb majd leírják a nyereség-veszteség számlán.

Gérard Sturmer gyorsan végigpróbált minden lehetőséget, amit Las Piedras város és kikötő egy magafajta fiatalembernek nyújthatott. Először rendszeres munkával kísérletezett. De a kilátások rosszak voltak. Las Piedras bennszülött lakossága végtelen nyomorban tengődik. A maláriától, öröklött testi fogyatékosságoktól, járványoktól elgyengult, s ráadásul a létszáma is túlságosan nagy ahhoz a kevés munkához, amit a kikötő nyújt.

A munkanélküliség meg az éhség állandó vendégként telepedett meg a csendes-óceáni partvidék e szennylerakodó helyén. A szomorú képet néhány éhenkórász kalandor egészítette ki: zsoldosok, akiket a szomszéd országokból kergetett ide annak a pártnak a bukása és szétbomlása, amelyiknek ott eladták magukat, skandináv tengerészek, akiket szökésre csábított egy üveg rum vagy valami alvilági nőszemély, s azt remélték, hogy a következő hajóval majd tovább utaznak. De a napok teltek, és csak nem jött a „következő hajó". Csak amerikai petróleumszállító hajók kötöttek ki egy negyed napra a móló mellett a zulacói olajvezeték végénél. De ezeken semmi munka sem akadt, legénységük csupa jenkikből állt, a Golden Star nevű zárt szakszervezet tagjaiból, az pedig szigorúan csak angolszász tengerészeket vett fel. Évente egyszer megállt egy egész hétre egy panamai teherhajó is. De azoknak, akik szerettek volna elutazni vele, sosem volt elég pénzük, hogy meg tudják lágyítani a kapitány szívét, ahhoz pedig, hogy elrejtőzzenek rajta, az ilyen ócska jószágok túlságosán kicsinyek voltak.

A Las Piedrasba vetődött kalandorok mind Gérardéhoz hasonló helyzetben sínylődtek: a környező országokból elűzték őket, múltjuk a sarkukba szegődött, beszorultak, itt ragadtak ebben a mocskos, egészségtelen lyukban, ahol képtelenek voltak élni, de el csak úgy hagyhatták volna, ha nagyon-nagyon messzire mennek: Mexikóba, Chilébe ...

Ám ehhez hiányzott a pénzük. Vörös vérsejtjeiket lassanként tönkretette, felemésztette a vészes vérszegénység; a vérhas a beleiket, az unalom és a mögötte kullogó kábítószer meg a kicsapongás pedig az idegzetüket. Munka és pénz nélkül valami valószínűtlen kivezető utat vártak, kerestek. A választás nagyon egyszerű volt számukra: vagy elutazni, vagy megdögleni. Elutazni nem tudtak, felfordulni pedig sehogyan sem akartak. Görcsösen, összeszorított foggal, eszeveszett dühvel keringtek az embercsapdában, amelybe beleestek:

„Repülőre nem lehet pénz nélkül felszállni. Munka nélkül nincs pénz. Munka meg nincs. Repülőre nem lehet pénz nélkül felszállni... Az ember alig áll a lábán, ki van merülve, se kitartása, se vére. Józan ésszel nem próbálhatja meg, hogy feltörje valamelyik amerikai társaság páncélszekrényeit, mikor egy egész sereg kajakos palit csak azért etetnek, hogy akár egyetlen ökölcsapással is képesek legyenek egy embert agyoncsapni... Pénz nélkül meg nem lehet elutazni..."

Hála Linda szívének és egyéb testrészeinek, Gérard legalább a nyomor végső fokát el tudta kerülni. De a kezdet az ő számára sem volt könnyű. Megérkezése után két nappal ő is fogta magát, és — mint mindenki — benézett a Crude felvételi irodájába. Egy poros, szürke padlós helyiségben, amelynek összes bútorzata négy hosszú, négyszögben elhelyezett padból állt, valami húsz nyomorúságos alak várta, hogy sorra kerüljön, s közben a saját nyomorúságát panaszolta a többinek. Soványak voltak, a szemük villogott; a szagukon érzett, hogy ki vannak éhezve. Gérard végigment a helyiségen, és bekopogtatott a főnök irodájába.

— What's the matter? (Mi az? Mi baj van? - a ford.)  — válaszolt belülről egy pökhendi, rekedtes hang. Sturmer belépett, és szemtől szembe találta magát a szörnyeteggel.

Az a személy, akihez munkát kérni megy az ember, mindig szörnyű látványt jelent, de ez itt minden képzeletet felülmúlt. Egy nyomtatott kérdőív felett hosszú, fonálszerű, sápadt valami izzadt rendkívül erősen; aranykeretű szemüveg és ugyancsak aranyból való fogak ékesítettek, bal füle mellé töltőtoll volt dugva, egy másikat a jobb kezében tartott. Időnként felragadta az íróasztalról a ventillátort, s odatartotta a másik füléhez, ahhoz, amelyik mellett nem volt töltőtoll. Mintha az agyvelejét tisztogatta volna sűrített levegővel. Alulról feltekintett Gérardra, és egy sóhajtással így szólt hozzá:

—  No job for you, guy. I'll see you ... (Nincs  állás a számodra,  fiú. Majd talán  később ... - a ford.)
Két nappal később, de már eleve szégyenkezve, Gérard jelentkezett a bevándorlási és munkaközvetítő szerveknél; mindkettő ugyanabban a hatalmas betonépületben volt. A bronz ajtóra zöld köröket rajzolt a nedvesség, s telehintette penészes hó-lyagokkal. A belső udvarban kifüggesztett hatalmas táblán — ugyancsak bronz betűkkel — a bevándorló jogai és kötelességei voltak olvashatók; különösen a zárósorok ragadták meg a figyelmet:

„Mindazoknak, akik bátran, munkakedvvel telve, jó egészségben, kitartással és lelkesedéssel lépnek Guatemala földjére, joguk van a mindennapi betevő falathoz."

Arról azonban, hogy mekkora legyen ez a falat, s napjában hányszor illeti meg a bevándoroltat, egy árva szót sem szólt a szöveg.

Az előcsarnokban egy amerikai íróasztal mögül egyenruhás, vagyis kekiszínű gabardin nadrágos, fehér inges, kibontott fekete nyakkendős, zöld szemellenzős alkalmazott intett elutasítóan a kezével, mielőtt még Sturmer szóra nyithatta volna a száját. De az európai nem csodálkozott.

—  Hola!  Amigo! (Hé! Pajtás! - a ford.)  —  kiáltotta   olyan   hangon, mintha gyerekkori barátjával találkozott volna ösz-sze, akit tíz éve nem látott. Az írnok csodálkozva kapta fel a fejét, s kekiszínű arcára valami olyasféle ült ki, amit ezen a szélességi fokon nyugodtan mosolynak lehetett felfogni.

Csevegési készsége — azaz múltjának erősen szépített, mondhatnánk úgy is: hazug ecsetelése — fejében Gérard kapott egy ívet, amelyre felkerültek az adatai: Gérard Sturmer, harminchat éves, született Párizsban, büntetlen előéletű, foglalkozása: igazgató. Csak az utcán vette észre, hogy kikötői rakodómunkásnak vették fel.

Gérard megalkudott méltóságérzetével. Az éggel is sok mindent el lehet intézni, gondolta magában; rakodómunkás is lehet valaki anélkül, hogy valaha is hozzányúlna egyetlen zsákhoz, egyetlen csomaghoz, így is minden szombaton elmegy a pénzért ... Elindult hát a kikötő felé.

A rakodóparton, húsz méterre a víztől, merőlegesen a tengerre, cementzsákok sorakoztak. Nagyon sok: a rakás hossza száz méter, szélessége harminc," magassága vagy öt méter lehetett. Egy fütykössel és síppal felszerelt munkafelügyelő irányítása mellett vagy húsz ember ragadta meg a zsákokat, rakta a fejére, cipelte a móló másik végére, s rakta le a parttal párhuzamosan, száz méter hosszú, harminc méter széles és öt méter magas impozáns halomba. Minden jel arra vallott, hogy csak éppen befejezik, s már kezdik is azonnal újra a szállítást ellenkező irányban.

Gérard odament a zsákolókhoz. Egész testük verejtékben fürdött, s a cementtel elvegyült izzadság megkeményedett hálót rajzolt bőrükre, amelyből kiserkent a vérük. Arcuk beesett, szemük révetegen bámult előre. Ahogy lélegzetük kínlódva meg-megemelte éles bordáikat, az ember úgy érezte, most szakadt meg valami a bensejükben. Néha egyikük-másikuk megállt, köhögött, s aztán valami szürke cement- és nyálkakeveréket köpött ki. Ha sokáig tartott, a munkavezető egymás után kettőt füttyentett. A harmadik figyelmeztetés már a fütykössel történt.

Sturmer odament hozzá, átnyújtotta neki azt a papírt, amit a bevándorlóhivatal tisztviselőjétől kapott, s megkérdezte tőle:

—  Milyen munkára szól ez?

A kínai hóhérra emlékeztető pofájú, potrohos indián kartársias mosollyal nyújtotta oda neki szerszámait:

—  Az én helyettesítésemre, pajtás.

Gérard rámeredt. Ez a szemét alak egészen őszinte barátsággal szólt hozzá!

—  Akkor már inkább bennkosztos leszek a Carcel  Modelában  a   te  meggyilkolásod   miatt,   mint hogy ezt a munkát vállaljam. Eredj a fészkes fenébe, ocsmány alak.

Az indián csak hüledezett. Sturmer vállat vont, s elment ebédelni a „Kalóz"-ba, lemondva róla, hogy tisztességes munkához juthat. Ezzel kellett volna kezdenie.

Aztán következett a csempészhistória. Két gazdag kikötői kereskedő, egy arany pápaszemes, minden hájjal megkent néger patikus, meg az egyetlen bazár tulajdonosa, bizonyos Álvarez Gordo nevű indián, majdnem egy hónapon keresztül labdázott Sturmer javaslataival és reményeivel. Gérard azonnal rájött, hogy ha lett volna saját magának is némi pénzmagja, amit befektethetett volna az első expedícióba, akkor a két guatemalai komoly támogatást nyújtott volna  neki. Talán még abban az esetben is vállalták volna a kezdeti költségeket, ha hajóval rendelkezik. Ilyen feltétellel már majdnem meg is ígértek neki tízezer dollárt.

Másrészt viszont az egyik parti kiskocsma tulajdonosának volt egy goelettje (vitorlás hajója - a ford.), amely kétezer dollár értékű javítási munka elvégzése után még nyugodtan kimerészkedhetett volna a tengerre. Ha valaki vállalná a javíttatást, annak biztosan hajlandó volna hitelben is eladni a hajót. Tékfából épített, huszonkét méter hosszú hajó volt, a törzsét rézlemez borította. Érdemes lett volna megjavítani, mert helyrehozva úgy megérne tizenötezer dollárt, mint egyet. De Gérardnak nem volt kétezer dollárja, s ennyi pénzt szereznie semmivel sem lett volna könnyebb számára, mint akár tízszer annyit. így festett hát az ügy. Kétezer dollárral tíz másik ezret tudna megmozgatni, ami azután azonnal foroghatna és fiadzhatna.
Már tizenegy hónapja álltak így a dolgok. A francia hetenként kétszer végigvizitelte minden lehetséges tőkéstársát, hogy továbbra is megőriztesse velük iránta táplált hajlandóságukat. Fennmaradó idejében pedig szép csendesen éldegélt. Időnként kisétált a tengerpartra, s a gazda szemével megnézte a goelettet. És aztán ott volt Linda.

Nem Sturmer volt az egyetlen, akit megfogott ez a halott város. Itt volt például Hans Smerloff — hol orosz, hol meg lengyel, litván vagy német, aszerint, hogy éppen kivel beszélt, s milyen legfrissebb értesülései voltak a nemzetközi politikai helyzetről. — Azelőtt a hondurasi rendőrség főnökeként működött, de aztán egy napon kénytelen volt nagy sietve  kereket  oldani.   Barátai  tapintatlanul  oda-odamondogatták neki:

—  Szóval, Hans, rossz generálist választottál magadnak?

—  Hülye banda — válaszolt Smerloff vállvonogatva. — Mocskos, hülye banda!

Ha meg azt kérdezték tőle, mik a tervei, arcára fagyos szigor ült ki:

—  Most?   Most  éppen  azzal   foglalkozom,  hogy hadsereget  toborzok  magamnak  ilyen  éhenkórász gyilkosokból, hogy ha bevonulok élükön Tegucigalpába, a. fővárosba, kő kövön ne maradjon utánuk..
A játék úgy folytatódott tovább, hogy beismertették vele: egy árva fityingje sincs, még a legszükségesebb fegyvereket sem veheti meg. Szánalmas ábrázata mindenkit nevetésre fakasztott.

Aztán ott volt még a sanzonénekes képű, félkellentyű Bernardo Salvini is. Azt állította magáról, hogy vízuma van az Egyesült Államokba. Lehet, hogy igazat mondott, de az is lehet, hogy nem. Valahányszor újonnan érkezett vendég telepedett le a „Kalóz" asztalához, a fésületlen, borotválatlan fiatalember azonnal melléje telepedett, s beszédbe elegyedett vele.

—  Uram. Ön most érkezett városunkba. Véletlenül nem az Egyesült Államokból jön?

—  Nem — válaszolt a másik, de előbb egy szempillantást vetett erre a szorongó arcra, amely túlságosan fiatalnak látszott ahhoz a sok mindenhez, ami rá volt írva.

—  Élt már ott? — tapogatózott tovább.

És a kölyök választ sem várva fűzte tovább mondókáját:

—  Borzasztó helyzet ez, uram! Van beutazási vízumom, de nincs pénzem, az útlevelem meg lejár három hónap múlva. És ilyen rövid idő alatt megeshet, hogy nem sikerül elég pénzt keresnem: az utazás száz dollárba kerül. Bocsásson meg, uram, nem lenne olyan szíves, hogy kölcsönadná nekem ezt az összeget?
A válasz természetesen mindig „nem" volt.

És Johnny. Johnnynak nem ez volt a valódi neve. Román volt, s azért menekült ide, mert egy este, nagy mennyiségű whisky elfogyasztása után, leszúrta a legjobb barátját. Akárcsak Hans, ő is Tegucigalpából érkezett. Ostoba história volt; jó barátok közt az ilyen késelés mindig ostobaság. De most, hogy Gérard személyében egy új, legjobb barátra akadt, már kezdte kevésbé sajnálni azt, akit megölt.

És a többiek: Lewis, a pederaszta angol, akinek csak néger szeretők kellettek, s amellett valami különös, őrült, tiszteletet parancsoló külseje volt; Juan Bimba, a spanyol polgárháború egykori dinamitos anarchistája, akit kitiltottak Mexikóból; Cacahuete, az amerikai Pedro, Deloffre, Franciaország egykori caracasi követe, a bogotai Steeves ... összesen vagy húszan, akik mind nagyon, de nagyon szerettek volna innen odábbállni.
A Crude telepének kapuján a következő felhívás volt kifüggesztve:

„Felveszünk kiváló teherautó-vezetőket. Veszélyes munka. Magas bérek. Jelentkezés az irodában."

Reggel megbeszélés zajlott le a főnöki irodában, a főnök, a texasi Dallasból kiküldött szakértő — csak nemrég érkezett a társaság repülőgépén —, a szállítási és az anyagosztály vezetője között.

— Még az a mázlink, hogy itt van ez a nitroglicerin-készlet — dörmögte O'B. Az ablakon kikönyökölve szivarcsutkáját szétdörzsölte a párkányon, köpött egyet az utcára, és visszament az asztal körül helyet foglaló mérnökök csoportjához.

—  Mázlink van — folytatta. — De ami az embereket illeti, segítsetek magatokon, ahogy tudtok, mert én fütyülök az egészre. Csak annyit tudok, hogy örökké nem hagyhatjuk égni azt a kutat. Ha sokáig várunk, megfordul a passzátszél, s akkor aztán semmit sem kezdhetünk.

—  Mit mond a meteorológiai intézet? — kérdezte a dallasi alak. — Mikorra várható?

O'Brien vállat vont, és megeresztett egy káromkodást. A meteorológiai intézet! Ebben az átkozott országban még soha senki sem tudta egy hónappal előre megadni az időprognózist. Minden évben éppen emiatt pusztul el egy-két goelett.

A szállítási osztály vezetője fenékig ürített egy whiskyvel telt poharat.

—  Most mindenesetre  olyan  döntés felett kezdünk megint vitatkozni, amelyet nélkülünk hoztak. A munkásokat toborzó hirdetés reggel óta kint függ a kapun.

Hangja rendkívül metsző volt. Jólesett a májának, hogy a központ embere előtt hívhatja fel a figyelmet arra, hogyan bánik alárendeltjeivel az ír.

—  Éppen ezért hiszem, hogy ez az egész csak elvesztegetett idő, mivel már ki van függesztve a hirdetés — vágott közbe O'B. — Foglaljuk csak össze  a  helyzetet:   értelmetlen  dolog lenne  szaksofőr-brigádot hozatnunk az Egyesült Államokból. Főleg azokhoz a teherautókhoz, amelyeket mi adhatunk nekik: ezek egytől egyig életveszélyes tragacsok. Talán nem így van, Humphrey?

A szállítási osztály vezetője felpattant vezetéknevének hallatára. „A vén teve most visszaadja neki" — gondolta magában az anyagosztály főnöke, meg a robbanószeres pasas.

—  Hát igen, biztonsági szempontból lehetnének jobbak is — makogta a Humphrey vezetéknevű. — De ha rám hallgattak volna ...

—  Most majd maga hallgat rám. Ha az Egyesült Államokból hozatunk sofőröket, akkor két eset lehetséges: vagy megtagadják a nitroglicerin-szállítást a biztonsági berendezések nélküli kocsikon, vagy elvállalják. Ha megtagadják, akkor különleges kocsikat kell hozatnunk Dallasból.  Az  pedig, sokba fog kerülni, és főleg sok időt igényel.  Ha pedig hazaküldjük őket, hogy végül mégis az én megoldásomhoz folyamodjunk, és helybeli munkaerőket alkalmazzunk, akkor meg majd győzhetik hallgatni, hogyan pofázik a szakszervezet.

A szakszervezet pofázása mindenkor állandó lidércnyomást jelentett a jenki vállalatvezetők számára. 1:0 O'Brien javára.

—  Csinálhatunk  akármit,  a baj  mindenképpen meglesz — folytatta tovább az ír. — Tekintve az utak állapotát meg a talajviszonyokat, a kocsik ötven százaléka bizonyosan felrobban. Nem menyasszonyi ruhára való csipkét fognak szállítani a fickók, hanem nitroglicerint.

A nitroglicerin szót úgy mondta ki, hogy minden egyes szótagot külön hangsúlyozott; a fogalom, amit a szó jelentett, hirtelen megjelent a szobában. Mindnyájan elhallgattak, a csend megtelt figyelemmel.

—  Hát akkor? — kérdezte a robbantási szakértő.

—  Hát akkor azt mondja meg, milyen nehéz rakományokra és hány teherautóra gondol?

—  Körülbelül másfél tonnásokra — öt-hat fordulóval. Meg kell osztanunk a kockázatot. Önnek csak két tonna nitroglicerinje van. Ha útközben sok megy veszendőbe, és nem jut el belőle elég a tűz színhelyére, akkor semmit sem érünk vele.

—  Mennyibe kerülnek a különleges teherautók? — kérdezte O'B. a szállítási osztály vezetőjétől.

A kérdezett az aktatáskájában kutatott adatok után. A központból érkezett mérnök megelőzte a válasszal.

—  Darabonként hétezerötszáz dollár.

—  Ehhez még hozzájön ezer dollár fuvarköltség. Meg a biztosítási díjak, és hozzá micsoda díjak! Meg...

Hangja elakadt, levegő után kapkodott, míg végül kibökte:

—  Túlságosan drága.

A csend megint tapinthatóbbá vált. O'B. ismét azzal a türelmes hanggal indult újabb támadásra, amelyet akkor szokott használni, amikor receptekre tanítja szakácsnőjét.

—  Na, lássuk csak, próbálják megérteni. A felhívásunk nyomán kik fognak munkára jelentkezni? Először is egy sereg fekete kurafi. Ezekre semmi szükségünk sincs.

—  Miért?  — kérdezte  naivan  az  anyagosztály vezetője, aki eddig csak a fogát piszkálta és hallgatott. — Miért? Véleményem szerint...

—  Az ön véleménye szerint nem okoztak nekünk elég bosszúságot a tegnapelőtti  tizennégy halottjukkal? És ha majd még két-három guatemalai polgár beadja a kulcsot irányításunkkal és oltalmunk alatt, ön akkor is úgy véli, hogy nem gyűlik meg újra a bajunk a csupa négerből álló kormányukkal, a baromi sajtójukkal, meg ezzel az egész vadember-klikkel? Ugyan, kérem!

O'B. széles vállú ember volt. Ha ő vont vállat, az komoly dolog volt. A másik be is ismerte, hogy tévedett:

— Erre nem gondoltam.

—  Bennszülötteken kívül ki fog jelentkezni a felhívásra? — folytatta a főnök a megkezdett gondolatsort. — Természetesen a trampek, ezek a vagány csavargók. Ebben a halott városban, amelyhez csak a munka meg a trópusi pótlék köt bennünket, egész sereg olyan  ember él,  aki  bármire képes  lenne, csak szabadulhasson innen. Ilyenekre van nekünk szükségünk. Mert ezek vállalkozni fognak rá, hogy beleüljenek a maga tragacsaiba, Humphrey. Becsületszavamra, akár fél lábon ugrálva, a hátukon is elvinnék a rakományt, csak megkapják a stekszet. És ha a levegőbe röpül valamelyikük, talán marad utána   jogutód? Ugyan miféle szakszervezet  fog majd a nevükben tetvészkedni?

—  Meg aztán nem is kell majd annyit fizetnünk nekik — jegyezte meg Humphrey.

O'Brien felpattant, mintha rugóra mozogna. Általában durva modora volt, de ilyennek még soha senki sem látta. Már régóta, legalább negyedórája alig bírta magát türtőztetni Humphrey miatt. Most aztán bal kezével megragadta a fickót, és felrántotta a székéről. A homlokán végigfutó ér kidagadt. Szemé vérbe borult. Mielőtt megszólalt volna, egy darabig csak nyögött.

—  You rascal, you focken rascal. Te csibész, te rohadt csibész! — sziszegte végül összeszorított fogakkal. Eleresztette a pasast, mire ez visszazöttyent székére.

—  You focken rascal.

Ordítani lett volna kedve az ír O'B.-nek. Megmondani ennek a sok tökfejűnek, hogy ő is, O'B.- a Crade legjobban megbecsült kerületi főnöke éveken át csatangolt egyik kikötőből a másikba, kivezető utat keresve a nyomorúságból. Ő is tramp volt valaha. Neki tehát volt is joga kíméletlennek lennie; de ennek a rongynak, ennek a Humphreynek nem! Gazdag szülők köíyke, három esztendeje hagyta ott a Yale Egyetemet.... O'B. nyomorúságos gyerekkora óta gyűlölte az ilyenfajta fickókat. Az ír lassanként lecsillapodott. Mikor úgy érezte, hogy most már normális hangon tud megszólalni, mindössze ennyit fűzött még hozzá:

—  A legkevesebb, amit tehetünk, az, hogy ezeket az embereket bőkezűen megfizetjük. Különben én vállalom az egész ügyet. Beszélek a fejükkel, és magam választom ki, hogy kiket veszünk fel.
Mindnyájan felálltak. A dallasi odament az írhez, és megszorította a kezét.

—  Nagyon helyes, boss (főnök, góré - a ford.) — mondta neki.

O'Brien nem tévedett. Egész csoport idegen érkezett, egyszerre húszan. Ám ezek az alakok nem szerettek sorba állni. Félretaszigálták a bennszülötteket, akik már reggel hat óra óta, napfölkeltétől az iroda előtt sorakoztak. Mivel már délelőtt tízre járt az idő, nem kis munka volt félrelökdösni a kora reggel óta összecsődült embereket. Hiába lépett közbe az ügyeletes őr, minden kitűnően zajlott le. Mikor végre megnyílt az ajtó, a trampek már az első sorban álltak. Ott volt Gérard, Hans, Luigi, Juan Bimba, Johnny, Pedro, Deloffre, Steeves, Cacahuete, Lewis, sőt, még a szavakkal nem jellemezhető Bernardo is. Egyenként mentek be a barakkba, ahol a munkásfelvételi iroda volt. Különböző ideig tartó várakozás után egyenként fogadta őket O'Brien titkára.

Odabent egy másik írnok felírta vezetéknevüket, keresztnevüket, állampolgárságukat, lakóhelyüket, meg egy csomó hasonló adatot. Johnny később meg is jegyezte pajtásai előtt, hogy véleménye szerint ennyi minden el sem fér egy sírkövön. Még egy négyoldalas kérdőívet is kitöltöttek, s ennek fejében délutánra még egyszer behívták őket.

Többen közülük már hosszú éveket töltöttek olajvidékeken, így aztán rögtön kapcsolatba is hozták az ügyet a tizenhatos fúrótelepen minap kitört tűzzel. Mindnyájan gyanították, miféle rakományt akarnak gondjaikra bízni. A nitroglicerin félelmetes árnyéka ráterpeszkedett azokra a légvárakra, amelyeket már építgetni kezdtek magukban.

A „Kalóz" helyiségében már alakult is azoknak a csoportja, akik társulni fognak Gérard-ral a goe-lett megvételére. A hajót mind jól ismerik; egyszer vagy többször, de mindegyiküket elvitte már a kikötőbe, s megmutatta nekik. Már azon vitatkoznak, milyen fizetési feltételeket kapnak, milyen útvonalon hajóznak, mekkora haszonra számíthatnak. Sőt, már fenn is vannak a hajón. Meggazdagodtak. Folyik a vita. De Jacques, akire eddig ügyet sem vetett senki, akire soha ügyet sem vet senki, hirtelen felugrik, és ordítani kezd:

— Örültek! Egytől egyig őrültek vagytok! Hányan akartok elindulni? Tulajdonképpen hányan? Te leszel a parancsnok, Gérard? Hans a másodkapitány? Johnny a comprador (vevő; spekuláns - a ford.)? Vagy Bosco, Luigi?

A matrózok meg Juan Bimba, Steeves, Deloffre, Bernardo?

Jacques sorra bök rájuk az ujjával. Meghökkenten, dühösen kapják fel a fejüket. Az meg mindegyiknek az arcába ordítja:

—  Halott! Halott! Ez is halott... Halottak, mind halottak — fejezi be.

—  Tökéletesen bedilizett a pasi.

—  Lehet, hogy hülye vagyok, de azért tudom, mit beszélek. Én ezt a melót már csináltam, mégpedig előttetek. Tudjátok-e, hogy minden egyes fordulónál a kocsik ötven százaléka robban fel? Minden második ember meghal. Ti meg tervezgettek, a jövőre gondoltok? ...

Majdnem sírva fakad. Kezét tördeli. Alsó ajka megduzzad, s előre fittyed. Öreges szája megvonaglik. A többiek savanyú arcot vágnak: olyanok, mint a kisgyerekek, akiknek éppen azt jósolgatja bosszús apjuk, hogy csúnya végük lesz.

—  Mit bámultok úgy rám? Azt gondoljátok, hogy vén ember vagyok már, összevissza locsogok. Tudjátok, mennyi idős vagyok? Harmincnyolc éves. Az a „veszedelmes, jól megfizetett" munka tett ilyenné engem, amit a Crude kínálgat nektek. Idenézzetek!

És sírva gyűri fel kabátja ujját. Csonttá soványodott karján a bicepsz helyén nevetséges kis izom-csomócska reszket.

—  Minden második ember meghal. Minden második! A többi pedig éppolyan nyomorult marad, mint azelőtt volt. Az egyik azért, mert nem jutott hozzá a bulihoz, a másik meg azért, mert úgy elkapja a félelmet, mint ahogy himlőt kap az ember, s viseli a nyomait élete végéig, viseli, amíg csak fel nem fordul. És micsoda szörnyű himlő a félelem!

Amazok félrefordítják a tekintetüket. Megbotrán-koztak, zavarba jöttek.

—  Az az igazság, hogy azon vitatkozunk, akár a gyerekek, melyiknek jusson a jobb falat, pedig semmi értelme sincs — jegyzi meg Gérard. — Ostobaság az egész.

—  Ha elment tőle a kedve, azért még nem kellene elvennie tőle a többinek a kedvét is! — zsémbel Hans.
Vajon milyen színű a félelem? Semmi esetre sem kék, ennyi bizonyos. Talán fehér? Esetleg szürke? Lehet, hogy rózsaszínű, zölddel tarkázva?

A félelem színtelen, szagtalan, íztelen, folyékony halmazállapotú test.

Délután O'Brien személyesen fogadta a társaság tagjait, s némi nyugtalansággal figyelte őket, ahogy beléptek a szobájába. Amikor mind ott állt előtte, megnyugodott: egytől egyig fiatalabbak voltak nála; egyikük sem tartozott az ő korosztályába. És egyet sem ismert fel közülük.

Ott állt világos fából készült íróasztala mögött. A helybeliek fekete szivarját szívta. Jobb keze ügyében tölcsér formájú üveg volt, olyan, amilyet a vegyészek használnak; benne valami olajos folyadék, amely félig sem töltötte meg az üveget.

—  Guys (fiúk,  srácok - a ford.) — szólalt meg az ír —, azt hiszem, mindegyikük ért angolul...
A férfiak egymásra néztek. Egyetlen guatemalai sem volt köztük.

—  Most az egyszer nekünk van fenntartva a vadászterület — dörmögte oda Gérard halkan Johnny-nak —, örülök neki.

Az ír mélyet szívott szivarjából, és folytatta:

—  Személyesen akartam beszélni magukkal, hogy semmi félreértés se legyen közöttünk. Négy sofőrre van szükségem, akik elvisznek a tizenhatos telepre két, ezerötszáz kiló nitroglicerinnel megrakott teherautót. Az én autóim kompenzált rugózás és különleges biztonsági berendezés nélküli, kiváló állapotban levő, normál kocsik, de ezenkívül semmi egyéb.

Az emberek nem nagyon figyeltek rá. Egyelőre inkább unták magukat. Ezek a jenkik mind egyformák: mind veszekedetten szeret szónokolni a Dalé Carnegie módszerei szerint megfogalmazott, iskolai évzáró ünnepi beszédek modorában. Hencegő fajta...

—  A nitroglicerin — folytatta a potrohos O'Brien — itt van a szemük előtt, tessék.
Az íróasztalra helyezett üveget jobb kezébe fogta, s vigyázva válla magasságáig emelte.

—  Ártalmatlannak látszik, de éppen ez a veszedelmes benne. Először is nyolcvan fokon bizonytalanná válik a halmazállapota; ami érthetőbben kifejezve azt jelenti, hogy a legkisebb semmiségtől is felrobban. És a legkisebb rázkódásra szintén. Nézzenek csak ide ...

Ugyanabban a szempillantásban húsz fej hajolt előre egészen egyformán. Az öreg egy kicsit megdöntötte az edényt. Néhány cseppnyi folyadék elérte az üveg szélét, és lecsurrant. Mikor a cseppek a fapadlóhoz értek, száraz ropogás hallatszott. Nyomukban apró porfelhők emelkedtek fel.

—  Az anyja — mondta valaki csodálkozva.

—  Ez most itt se nem oszt, se nem szoroz — folytatta O'B. — De ha két-háromszáz kiló robbanóanyaggal történik ugyanez az ülepetek alatt, akkor legalább bizonyosak lehettek benne, hogy nem szenvedtek többet az életben.

Nevettek. Az ilyen kollektív vidámság gyakran a szolgalelkűség jele. Bizonyos körülmények között meg, mint például a mostani helyzetben is, ilyen kemény, edzett emberek között, éppen csak jókedvet jelent, azt mutatja, hogy boldogok, mert nekik való kemény dióra akadtak.

—  Na, tessék — folytatta O'Brien. — Az egyetlen óvóintézkedés, amelyet tehetünk, az lesz, hogy minden tartályt színültig töltünk, így nem lötyöghet bennük a folyadék. Ha aztán nem tapostok bele durván a pedálba, hanem vigyáztok vele, mint a menyasszonnyal; ha megnéztek minden talpalatnyi helyet a kerék alatt; ha állandóan ügyeltek a rakomány hőmérsékletére,  és végezetül,  ha ráadásul még mázlitok is van, minden nagyobb baj nélkül megérkezhettek. Én legalábbis szívből kívánom ezt nektek.  Tudom,  hogy amit mondok, közületek  a legtöbb számára csak halandzsa. És ha a magyarázataim  után  akadna  köztetek  valaki,  aki  nem érez magában hajlandóságot a kockázat vállalására, az nyugodtan elmehet.

Közben végigszívta a szivarját. Várt egy kis ideig, majd komótosan rágyújtott egy másikra, de ügyelve, hogy rá ne nézzen a trampekre. Sokan alig várták, hogy folytassa a mondókáját. De a terem végében már alakult a kibúvót keresők pártja. Hatan hagyták el a termet. Közöttük volt Steeves is, pedig nemrég, a „Kalóz"-ban, ő volt a goelett leglelkesebb jelöltje.

—  Maga sem fog az én parancsnokságom alatt hajókázni, levitézlett uraság — kiáltotta utána Gérard gúnyosan.

—  Még mindig jobb lesz, mint soha többé nem hajózni — felelt vállvonogatva a másik.

—  Természetesen vizsgázniuk is kell. O'B. tovább folytatta.

—  Csak négy embert vehetünk fel, ezért kénytelenek vagyunk igazán kifogástalan fickókat kiválasztani. Vagyis vérbeli sofőröket. Autónként ötezer dollárt teszünk fel a szerencsétekre. Egyébként nektek is érdeketek az ügy. Most még egy utolsó szót: nagyon jól megfizetünk  benneteket,  ezer dollárt kaptok egy-egy ötszáz kilométeres útért. Már tizenkét órával az indulás után vissza is érkezhettek üresen. Ez a tarifa magában is eléggé világosan kifejezésre juttatja, hogy nem cukorról van szó.

Keresztülment a hirtelen halál jelöltjeinek sorain, s kilépett a helyiségből. Az emberek követték. Az ajtó előtt teherautó várakozott rájuk, közönséges lapos teherkocsi, ugyanolyan, mint amelyiken majd a robbanószert szállítják..

—  Szálljon fel mindenki, aztán gyerünk — vezényelt az ír.

Ő maga ült a kormány mellé, hogy kivigye a fickókat a telepről. Mikor elhajtottak a policia előtt, az őrtálló katona, nem tudva, miről van szó, széttárt karokkal kiállt elébük az országútra; szakasztott olyan volt, mint a zamuro nevű madár, amely, külsejét tekintve, átmeneti lény a holló és a keselyű között.

O'Brien lassított, s mikor odaért melléje, lefékezett. A katona előlépett és tisztelgett.

—  Hova mennek az urak? — kérdezte a telep főnökétől.

—  Ahová kedvem tartja — válaszolta neki az ír nyájasan.

Azzal rákapcsolt. A katona félénken tiltakozni próbált. De hangját túlharsogta a trampek ordítozása, akik édes anyanyelvén pocskondiázták:

—  No joda! Carajo! Quanto pagas, maricón? (Mit fizetsz, kurafi? - a ford.)

Kiértek a városból. A boss egy megműveletlen területre vezette a kocsit, és lefékezett. Zsebéből listát húzott elő, füle mögé ceruzát szúrt és így szólalt meg:

—  Pilot.

Az egyik ember átlépett a baloldali kocsioldalon.

— Én vagyok.

—  No, fogja meg a kormányt, öregem. Hajtson el addig a nyúlketrecig ott ni, forduljon meg a kerítések között, és aztán jöjjön vissza.

Pilot odaül a kormánykerékhez, jó mélyen hátracsúszik az ülésen, jobbra-balra mozgatja a sebességváltót, hogy meggyőződjék róla, holtponton van-e, de lelkiismerete megnyugtatására azért még a kuplungot is benyomja, aztán meghúzza az indítógombot. O'B. kiveszi szájából a szivart, és így szól hozzá:

—  A feltevés az, hogy a feneke mögött olyan rakománnyal kocsikázik, amely a legcsekélyebb rázkódásra felrobban. Na rajta.

A bal pedálon felemelkedik a láb.

A francia egy kis gázt ad, de nem sokat, éppen csak annyit, hogy be ne dögöljön a masina. A kocsi úgy indul útnak, mintha vajon csúszna. A többiek felülről lesik, mikor követ már el valami hibát, mikor ránt egyet a gépen, amivel kiesik a további   versenyből. Türelmetlenségében,  de meg azért is, mert ez a jó ötlete támadt, Johnny hirtelen teljes erőből rácsap tenyerével a sofőrfülke tetejére. Egész Latin-Amerikában ezzel a jellel szokták a teherautó hátuljára felkéredzkedett pásztorok a sofőrnek tudtára adni, hogy le akarnak szállni. A trükk sikerül. A sofőr hirtelen blokkol, s megállítja a két tonna .ócskavasat. A hátul utazók egymás hegyén-hátán esnek neki a vezetőfülkének. Felcsattan az ír hangja:

—  Well, Pilot. Ha az igazi rakományt vitte volna, maga most már halott lenne. Leszállhat.

A másik becsapja a kocsiajtót, és nagy léptekkel indul vissza a város felé. Piszkos banda, piszkos banda! Visszafordul, hogy odakiáltsa nekik:

—  Piszkos banda!

Jó két órába telt, míg mindegyikük sorra került. - Akik valami durva hibát követtek el, egyenként cammogtak haza. De némelyikük megvárta a pajtását: nem volt kedve egyedül visszagyalogolni. Hanem a végét egyikük sem várta ki.

Akik viszont aránylag jól állták ki a próbát, most hátul morfondíroznak a kocsin, és várják az eredményt. A borzasztó csak az, hogy a Crude embere egy árva szót sem szól. Heten vannak, akik valamennyire reménykedhetnek: Gérard, Luigi, Lewis, Johnny, Juan Bimba, Hans és — csak maga tudja, miért — Bernardo. De szörnyű, hogy némelyik milyen komisz volt. Johnny fogása iskolát csinált. Cacahuete is hirtelen, túlságosan hirtelen fékezett le, mégpedig azért, mert egy fehér kabát repült a szeme elé, s ott szállt le az orra előtt. Erre igazán nem számított. Amikor ilyesmi történt, O'Brien nem lépett közbe: hiszen a gaz csínyek is csak az ő feladatát könnyítik, neki segítenek elbírálni, milyen reflexeik vannak ezeknek az embereknek. Johnny és Gérard szövetségre lépett egymással. Mikor az egyikre sor került, a másik megakadályozta, hogy vele is ilyen aljas vicceket kövessenek el. Csak egy valakiben lett volna hozzá elég mersz, hogy szembeszálljon a két cimborával: Hansban. De ő meg nem üti bele az orrát. Mint egyébként Gérard sem, aki hagyta ugyan, csináljon Johnny, amit akar, de látszott rajta, hogy ő is aljasnak tartja az ilyen kis mesterkedéseket. Bár az is meglehet, hogy egyszerűen csak bízott önmagában.

O'B. nem bolond ember. Tudja jól, hogy amikor majd kihirdeti az eredményeket, kitör a botrány. Ezért el is határozza magában, hogy csak akkor nyilatkozik, amikor visszaértek a telepre. A visszatérés komor. Az emberek idegei pattanásig feszültek. Semmi kétség, szerencséje van a policia előtt silbakoló katonának, hogy nem próbálja őket újra megállítani. Most az egyszer meggyülhetett volna velük a baja.

A telepen, a javítóműhelyek mellett, egészen hátul, néhány ember sürgölődött a két teherautó körül, amelyeket még reggel választott ki maga O'Brien.

Szabvány típusú, plató-kocsik voltak. A tartálykocsik befogadó képessége túl nagy lett volna. A háromtonnás tartályban túlságosan rázkódott volna a négyszáz liter folyadék. Ezért furcsa megoldáshoz folyamodtak, de valószínűleg ez is volt a helyes; a kocsikra szerelt másfél méter hosszú, ötven centiméter széles, hordágyszerű alkalmatosságokra felül akonával ellátott hordókat fektettek. A hordókat jól odaerősítették, hogy egy testet alkossanak a tartókerettel. Szilárd egyensúlyukat ékekkel biztosították, és egy réteg balata-forgács egészítette ki a szerkezetet. A két teherautó rakodófelületét több réteg nyers gyapottal fedték le, mégpedig úgy, hogy a gyapotot felfelé egyre lazábban rakták. A hordókat — autónként kettőt az első, egyet pedig a második út alkalmával, már amennyiben feltételezhető volt, hogy akkorra is még mindig két kocsi lesz szolgálatban — a raktárban fogják megtölteni közvetlenül a kocsikra való felrakás előtt.


A szerelők éppen a hidraulikus lökéscsillapítók folyadéknyomását szabályozták be. Nagy sietve szerelték fel őket, hogy megerősítsék velük a rugózást. Éppen ez volt a bibi: svájci rakettek kellettek volna, mert csak ezek biztosíthatták a karosszériának a kerekektől való szinte tökéletes elszigetelését, de ilyen itt nem volt kapható. Még az Egyesült Államokban sincs mindig raktáron, a legnagyobb szakcégeknél sem.
Mielőtt irodájában kihirdette volna a kiválasztottak névsorát, O'B. körülnézett a szerelőudvaron. „Azzal az üveg whiskyvel elvigadhatnak még öt percig" — gondolta.
—  Hát a terheléssel hogy állunk? — kérdezte a főszerelőtől.
Az éppen az egyik teherautó alatt dolgozott. Egy rugaszkodással a napvilágra evickélt. Csuromvíz volt. Megtörölte a homlokát, hogy a veríték ne csorogjon a szemébe, s kocsikenőcsöt mázolt szét az arcán. Az imént, miközben rántott egyet a franciakulcson, száraz por hullott rá a karosszériából. Tele lett vele a haja, sőt, a szája is. Köpött egyet, és így válaszolt:
—  Ez izgat engem is a legjobban, boss. Az ideális terhelés két tonna lenne. Ha több, akkor csak kínlódik a kocsi. Ha kevesebb, akkor meg minden kis gödörben megugrik.
—  Hát terheld le.
—  Az sokáig fog tartani. Már a helyén van az egész tömés.
—  Nem tesz semmit. Vegyél magad mellé még néhány embert. Most az egyszer azonnal kifizetjük nekik a túlórát, amint elindultak a kocsik. De a rakománynak fél nyolckor már úton  kell lennie. Meg aztán ezeknek a fickóknak joguk van hozzá, hogy minden esély az ő oldalukon legyen. Egyébként is addig még bőven van idejük.
Az emberek az igazgatói bungalóban hosszúnak éreztek az időt. Hans, Luigi és Gérard kivételével mind föl és alá sétált. Hetüknek nem volt valami sok az üveg whisky. O'B., a vén róka pedig úgy rendelkezett, hogy utána már csak gyümölcslevet szolgáljanak fel nekik. Pár perc múlva kénytelen lesz csúnyán kiábrándítani kettőt-hármat, tehát jobb, ha nem isszák le magukat.
—  Mi a fenét csinálhat, hogy az isten... — fohászkodott Hans.
—  Nem akarjátok megmondani, hogyan sikerült nekem? — könyörgött Bernardo. — Én nem tudom megítélni...
—  Amilyen  rosszul  csak lehet. Fogd  be már a pofád!
Lewis engedte meg magának ezt a dühkitörést. Irigykedett Bernardóra lányos külseje miatt, ezért nem rokonszenvezett vele. Mindenki úgy nőstény, ahogy tud: ezért egy kis komiszkodást is megengedett magának.
—  Mi az, talán azt képzelted, hogy a legcsekélyebb esélyed is van rá, hogy felvegyenek? És aztán megkapod a pénzt, meglógsz innen, de előbb még istenhozzádot mondasz a pajtásaidnak, és itthagyod őket a pácban, nehogy valami bajuk történjék? Nohát, kicsikém, erre ne számíts; a többiek talán sajnálnak téged, de én nem. A szabadság, apuskám, nem gyerekeknek való, hanem férfiaknak. Tudom, tudom. Most mindenfélét gondoltál rólam. De hát, kisöcsém, ezek az ügyek, vagy hogy pontosabb legyek, ez az ügy egyedül nekem való. Csakhogy énbennem van ám kurázsi, lelkerő. És ha az van megírva, hogy kettőnk közül valamelyiknek itt kell megdöglenie, akkor az te leszel, nem pedig én.
—  Hagyd már békén! — mordult fel Gérard, s a hangján érződött, hogy unja a dolgot. — Tudjuk, hogy nagyfiú vagy, hencegő pali. Ami meglehetősen komikus éppen tőled. De most már elég legyen.

O'B. azt figyelte, hogyan szereli az egyik villanyszerelő a vörös lámpát a vezetőfülke tetejére. A Crude-cég szabályzata egész jelzőrendszert írt elő a veszélyes rakományt szállító teherautók részére. A zsinórjaiba belezavarodott szerelő mellett, zsebkendővel az orra alatt, egy festő állt, és vérvörös festékkel fújta be a lemezt.
—  Hé! Ügyelj egy kicsit! — kiáltott rá a fényszórón dolgozó munkás. — Ne engem fessél be vörösre!
—  Siessetek ! — mordult rájuk O'Brien. -— Martin!   Hé!  Martin!   Legyen  gondotok a kuplungra is!

Mikor a főnök belépett irodájába, minden tekintet feléje fordult. Hirtelen ifjúkora jutott eszébe. Szinte sietve ment íróasztala mögé. Zsebéből papírköteget húzott elő, egy kis ideig lapozgatta, keresgélt. Gérard törte meg a csendet.
—  Mondd, Johnny, nem emlékeztet ez téged valamire?
— Mire emlékeztetne?
—  Hát például arra a pillanatra, amikor először ítéllek halálra ...
A román vállat vont. O'Brien köhécselt.
—  Juan Bimba, melyikük az?
A spanyol felpattant, aztán a világos fából készült íróasztal felé bámult. Vagy fél percig makogott, mielőtt válaszolni bírt.
— É-én ... Én vagyok az. Miért?
Ezt valósággal kiáltotta. Erősen, szinte dühvel. Erősen, mintha félne.
Vajon ez a vén szivar azokat szólítja-e először, akiket nem vesz fel, vagy azokat, akik beváltak?  De O'Brien már mondta is tovább:
—  Fel van véve. Luigi Stornatori?
Most Luigi lépett előre, de nagyon nyugodtan. Persze, ő már tudta, hogy a főnök azért szólítja, mert felvették,
—  Johnny Mihalescu!
Megint egy, aki már tudta, hányadán áll a szénája. A fennmaradó négyből — Gérard, Hans, Lewis, Bernardo — szükségszerűen három vesztes lesz. Egymásra néztek, A gyűlölet, a sakálok gyűlölete tört elő a gyilkos ábrázatokra rakott álarcon keresztül.
—  Gérard Sturmer! — hangzott O'Brien szava. Hát ez is megvolt. Vége. Hans arca olyan volt, mintha keményfából faragták volna ki. Lewis a lehető legkomikusabb oxfordi kiejtésével káromkodott.
—  Hát én? — ordított zokogva Bernardo, a kölyök. - Hát én? Rólam el tetszett feledkezni. Felvettek, ugye? Ugye, felvettek? Én jól vezetek, tudja maga is. Az előbb nem volt rá elég ideje... Uram, nekem vízumom van az Egyesült Államokba, vízumom...
— Shut up (kuss, hallgass - a ford.) — mordult rá O'B. — Van még egy póthely, egy ... bármikor bekövetkezhető szerencsétlenség esetére. Feltéve, hogy be is következik. Hans Smerloff... Ön az?... Akkor ön ül a kormánykerék mellé, de nem kell újabb vizsgát tennie. Na, tessék. A többiek elmehetnek. Akiket szólítottam, azok maradjanak itt. Megnézzük a kocsikat. Ma éjjel indulnak. Jöjjön maga is, Smerloff.
A kiválasztottak udvariasságból megvárták, míg eltávoztak a vesztesek, addig nem veregették meg egymás hátát.
— So long, boys (A viszontlátásra, fiúk - a ford.)  — mondta Lewis, aki elsőnek ment ki az irodából. Bernardo még egyszer odafordult, az írhez.
— Uram, ez lehetetlen. Engem nem vesz fel?
— Szegény fiam, végképp nem tehetek a maga érdekében semmit sem — válaszolt neki a boss.
Kellemetlenül érezte magát. Sokkal jobban szerette volna, ha szitkokkal árasztják el, vagy kölcsönösen képen verik egymást, mint ezt a szelíd, de mégis tolakodó könyörgést.
— Végeredményében nem vagyok én jótékonysági intézmény, hanem ennek az olajtársaságnak a vezetője ebben az átkozott országban. Ha a levegőbe röpül, magával viszi egyrészt a társát, másrészt meg hatezer dollár értékű anyagot. Saját magát nem is számítva. Ahogy maga a bal pedáljával bánik...
—  A bal pedálommal?
— A kuplunggal, ha így jobban tetszik... még a városból sem érne ki, már légneművé válnék. Most pedig legyen jó fiú: menjen vissza a kis pajtásaihoz, és hagyjon bennünket, felnőtteket, magunkra.
A kölyök meg sem mozdult, csak bárgyún bámult. O'Brien kénytelen volt meglökni a vállát, hogy kitessékelje a helyiségből. Annyi szent, hogy ez a Bernardo tizenöt esztendős fejjel még hitt a Jézuskában. A könnyek lassan peregtek végig arcán, és a fiúnak eszébe sem jutott letörölni őket. No de azért mégiscsak sok volt egy kicsit a sírásból. Bernardo távozása után mindenki fellélegzett.
A szerelőműhelyekben megnézték a teherautókat. O'Brien úgy kísérte a kiválasztottakat, mintha a saját gyermekeiről volna szó, akik aznap reggel nyerték el a torontói high school (középiskola - a ford.) összes pályadíját.
—  Hogyan társulnak az útra? — kérdezte tőlük. — Ebbe én elvből nem szeretnék beleszólni. A maguk ügye.
Johnny és Gérard értő pillantást váltott egymással.
—  Mi együtt megyünk — mondta Sturmer, és pajtására mutatott.
—  Oké ...
Luigi elfintorította az arcát. Mihalescuban mindenesetre több bizalma lett volna, mint Bimbáhan. De hát végül is ...
Már nem sok hiányzott hozzá, hogy a teherautók készen álljanak. Frissen festett piros tetejük már száradt, s kezdett ragyogni. Elől-hátul lámpafüzér övezte őket a tetejükig. Martin emberei, O'Brien utasításainak megfelelően, mindegyiket két tonnáig leterhelték. A teherautók jól kiegyensúlyozva ültek a hat óriási gumi alkotta biztonságos alapzaton. Bizalmat gerjesztettek. Gérárd, Johnny, Juan és Luigi egymás után csúszott alájuk, hanyatt fekve. Természetesen a legjobban a rugózás érdekelte őket. De azért a többi részlet sem kerülte el a figyelmüket.
—  A csavarokat újra meg kell húzni a kardánokon — mondta Johnny. — Ez a tengely sincs rendben, csúnyán üt.
—  Meg a rugókengyelek sincsenek rendben, nemcsak elöl, hanem hátul sem.  Maga még sohasem vezetett teherautót — mondta Luigi a főszerelőnek.
—  Az ilyesmit rögtön lehet látni. Ha a kengyelek nincsenek blokkolva, az indulásnál így csinál a kocsi...
Kezével a hinta mozgását rajzolta le a levegőben.
—  Majd próbálják ki a kocsikat — szólt közbe O'Brien. — De előbb sorsot kell rájuk húzni. Így igazságosabb.
—  Nem lehetne mindenekelőtt felhajtani egy pohárral? — kottyantott bele Johnny szemtelenül. — Az is igazságos lenne.                                   ,
Az írből kibuggyant a nevetés. Ínyére volt ez a hidegvér. Mihalescunak a vállára csapott hatalmas tenyerével, amelyet megirigyelhetett volna tőle bármelyik markos rendőr is, és így kiáltott fel:
—  Igazságos, barátom, igazságos. Erre, erre!
A klubhelyiség három barakkal odább volt. Együtt léptek be az ír vezetésével.
—  Whiskyt mindenkinek  — bömbölte  O'Brien. —  Az én kontómra.
Csak Hans nem ment velük.
Ha Smerloffot nem egyszerűen aljas fráterként mutatjuk be, akkor valószínűleg lehetetlen lesz elmondanunk, mit fog csinálni, miközben O'Brien a bárban időzik tanítványaival. Pedig nem lennénk pontosak. Tudniillik egyszerűen olyasvalakiről van szó, aki semmit sem bíz a véletlenre; és persze szabadulni szeretne ebből a halott országból, ahol már túlságosan régóta rothad. Mert ez így nem mehet tovább, az istenit, nem mehet. Egy Bernardo-féle alak beérheti azzal, hogy kibőgi magát. De ha valaki egyszer Hans Smerloffnak született, annak nemhiába gyűlt össze ekkora és ilyen múlt a háta mögött. Az nem ragad itt egy ilyen rohadt országban, amikor megnyílik előtte az ajtó, és csak ki kell rajta lépnie. Ennek a fickónak nincsenek illúziói az emberi élet igazi értékéről. De mintha neki még ez sem volna elég, a legkönnyebb, a leghitványabb igazoláshoz folyamodik: embertársa halálához. Oly sok ember halt meg már, aki nem szolgált rá, olyanok, akiket szeretett... Ezt a témát jól ismeri, akkor sírja el magát, amikor jólesik. Szonya, Dávid, Aljosa ... Meghalt, meghalt, az is meghalt... Csak egy kis ügyesség, és holnap, vagyis nemsokára, hatalmasan, gazdagon és tekintélyesen tér vissza Hondurasba. Sőt — közben még meg is csodálja saját lelki finomságát —, a sorshúzás előtt fogja elvégezni ... Körbe jártatja tekintetét. Ez a tekintet egymagában elárulná, ha volna itt valaki, aki észrevenné. De a szerelő vagy harminc méternyire van tőle, beszélgetésbe merülve egy másik jenkivel. Élénk beszélgetésük nem olyan, mintha egyhamar véget akarna érni. Egyébként is onnan, ahol most áll, a második teherautó bal elülső kereke mellől, Hans szemmel tartja, nem kell félnie, hogy észrevehetik. Egy lépést tesz a szerszámos asztal felé.
Elemel róla egy laposfogót meg egy üres csavaros dobozt. Visszamegy a teherautóhoz. A jenki tovább vitatkozik a pajtásával. Sőt, még egy kicsit el is távolodott. Smerloff lehajol, a fogó pofái közé befog egy csavart, teljes erejéből megszorítja és kicsavarja. A lökéscsillapitó csővezetékéből rovarirtó-szerek szagát felidéző színtelen folyadék csurran ki. Eltelik egy perc. Hans a folyadékot nagyon gondosan felfogja a dobozba, s közben folyton figyeli a szerelő mozdulatait. Meg kell adni, gondos egy fickó ez a Hans. Jóllehet már egy csepp sem folyik a csővezetékből, mégis gondosan letörli, visszateszi a csavardugót, és épp olyan erősen ráhúzza a helyére, mint előbb volt. Aztán fogójával még egy sasszeget is kiránt a lökéscsillapítóból. Csak épp hogy visszateszi a fogót a munkapadra, már jön is vissza az amerikai.
A sasszegtől megszabadított lökéscsillapító százkilométeres út után alapos rázkódást fog majd okozni, ami azt jelenti, hogy hely ürül a tartalékvezető részére. O'Brien valószínűleg nem erre gondolt, mikor előre kijelölte Smerloffot.
Hans a klubba ment, a többiek után. Szerényen lépett be közéjük, s mielőtt még sor került volna a kocsik kisorsolására, sikerült neki angolosan meglépnie.
Anyámasszony katonája ...

Linda egész délután faggatta Jacques-ot. Így hát tudja jól, miről van szó. A legapróbb részletekig.
A mesztic nő arcán aggodalom ül. Vonásai elernyedtek. Lehetetlen bármit leolvasni erről az arcról, kivéve talán a ránehezedő, szétzúzó, megdermesztő félelem jelenlétét.
Egyedül ül az asztalnál. Egyik régi vendége odament hozzá, megszólította, de ő egy szó válaszra, egyetlen tekintetre sem méltatta. Hernández szintén odalépett melléje, és halkan súgott neki valamit. De a nő éppen csak hogy megrázta a fejét, és sóhajtott egyet.
—  No de Linda! Hiszen miattad jött... Csend.
—  Meg fog haragudni. Nem jön többet vissza ... Linda felkelt,  még mindig szótlanul, és bement a fülkéjébe. A férfi megkésett beleegyezésnek veszi a dolgot, utánamegy a függöny mögé. Fojtott szóváltásuk kihaílatszik a terembe. De Hemández hiába hegyezi a fülét, nagyon halkan beszélnek, nem tudja kivenni szavaik értelmét.
Pár pillanat múlva a férfi kilép a függöny mögül, és sietős léptekkel, vörösen, dühében főve az ajtó felé tart. A tulajdonos utánarohan.
—  Uram! Várjon még egy pillanatig. Ne menjen el így...
—  Nem, Hernández, nem. Ez a nyomorult ringyó fütyül rám.
—  Csak egy percig várjon még — esdekel a tulajdonos —, engedje meg,, hogy megkínáljam egy pohár whiskyvel.
Ilyen érv még az olyan emberre sem volna hatástalan, akinek a bőre alatt is pénz van. A férfi tehát leül a pult mellé.
Most hangok közelednek. Egy élénken vitatkozó nagyobb csoporttól erednek. Gérard, Bimba, Luigi, Johnny meg Smerloff és Bernardo, akik megvárták a négy kiválasztottat a Crude kijáratánál, lökik be a láncajtót és lépnek be a helyiségbe.
—  Na, megvan! Felvettek bennünket! — kiáltja vidáman a román. — Fizess egy rundot, tőkés!
—  Ezer ficcs egy útért! Még Truman sem keres ennyit!
—  Johnnynak meg nekem csak kávét — mondja Gérard. — Mi ketten egy pár vagyunk. Mára úgyis eleget szívott magába.
Linda kijött a fülkéből. A bánat csúnyán megtörte. De mielőtt még Sturmerhez léphetne, Hernández odahajol a francia füléhez. Gérard fagyos tekintetet vet a mesztic nőre.
—  Linda!
A nő erre a kemény, súlyos, színtelen, fakó hangra mozdulatlanul megáll.
—  Linda, eridj el ezzel a pasival.
Még csak fel sem emelte a hangját. Lindának sok-sok mondanivalója volna Gérard számára, sőt, ordítani tudna, de némán, bénultan, tehetetlenül áll. Kényura, ahogy ez már a foglalkozásával jár, igazságtalanul kimondta rá az ítéletet. Nem volna semmi értelme a tiltakozásnak. Az úr túlságosan kemény és főleg túlságosan messze van tőle. Még csak meg sem kísérelheti, hogy visszatartsa, megmentse; úgy indul útnak ma éjszaka, hogy egy árva szót sem hallgat meg az ő félelmeiből, aggódásából ... szerelméből. Egy lépést tesz a guatemalai felé, aki bárszékének magasságából mindeddig fölényesnek és közömbösnek szánt arccal figyelte a jelenetet. A lány szeme úgy tele van kétségbeeséssel, mint egy tüdőbajos majomé, visszafojtott zokogás torzítja el, duzzasztja meg alsó ajkát. A vendég csendben figyeli. Aztán Sturmer felé fordul.
—  Muy agradecido, cáballero (Nagyon hálás vagyok, uram - a ford.) — morogja udvarias főhajtással.
Megérinti Linda könyökét, és gyengéden a fülke felé taszítja, amelynek szétnyíló függönye mögül előtűnik a reá váró ágy.

Később, jóval a vendég távozása után, Gérard is betér Lindához.
Behúzza a fülke függönyeit. A lány feléje forduL Szeméből hull a könny, de arca merev marad. Egyetlen fintor, egyetlen rándulás sem torzítja el. Bárhogy szeretné, bármennyire erőlködik is, nem bír hallgatni.
—  Nem fogsz visszajönni, Gérard. Túlságosan veszélyes dologra vállalkozol. Mindenki ezt mondja. Túlságosan veszélyes.
— Ne törődj másokkal. Mind szeretne a helyemben lenni. Különben sem egyedül indulok: ott van Johnny...
— Ő, az aztán...
— Hogyhogy az aztán?
Linda odasimul hozzá; fejét hátrahajtva föltekint rá.
—  Minél komiszabb vagy, annál jobban szeretlek. Ó, Gerardo!
Spanyolosan ejti a férfi nevét, rekedt, torokból lehelt sóhajtással, a g-t mélyről felszakadó h-nak ejtve.

Még mindig gyötri Lindát a hiú kényszer: mindent latba vetni, mindent megkísérelni.
— Gérard, könyörgök, ne indulj el.
— Bolond vagy. Hiszen csináltam én már ennél különb dolgokat is, sokkal veszélyesebbeket. Az nem csábít, hogy meggazdagodhatsz? Hogy velem együtt itthagyhatod ezt a halott pusztaságot? Hogy utazhatsz? Eddig minden nő azt kérte tőlem, hogy vigyem el. Te lennél az első...
Aztán megtoldja egy hazugsággal:
—  Az sem csábít, hogy megismerheted a hazámat?
A lány lassan vállat von. Keble a mozdulattól feljebb emelkedik.
—  Ha visszajössz is, olyan leszel, mint Jacques: egy  csapásra  megöregszel.   És   ha  visszajössz,   de mégsem őrülsz bele, és gazdag leszel, úgysem viszel magaddal. Akkor meg...
Mióta észrevette, hogy megmozdultak a cholá (félvér indián lány - a ford.) mellei, Gérard esze nem a beszélgetésen jár. Két keze a lány vállára hull. Napbarnította bőrük az ágynemű vörös színe mellett szinte fehérnek tűnik. Gérard félrehúzza a takarót, amely leesik a földre. A férfi torka kiszárad. Gérard megragadja a lány csípőjét, felsőtestét hátrahajlítja.
—  Rózsásarcú,  szőke  gringóm — búgja  Linda. Együtt hanyatlanak le az ágyra.

Linda nem készakarva csinálta így. Mi okozhatta? A szorongás? Vagy talán a halál ízét érezte meg előre szeretője ajkán? Nem jutott el a betetőzésig,
Gérard észrevette. Miközben rendbe hozza ruházatát, valami haragféle indulat érződik ideges mozdulataiban.
Mindketten hallgatnak.

A terem hangos volt. A „Kalóz"-ban mindenféle szedett-vedett alakok gyűltek össze a város legkülönbözőbb részeiből, és itatták azokat, akik hamarosan bizonyára már hullák lesznek. Nem mindennap nyílik rá alkalom, hogy ilyen esemény tanúja legyen az ember. A nap hősei elég jól ellenálltak a kínálgatásnak. Csak Juan lett volna elég bolond, hogy hagyja magát elcsábítani. De útitársa ügyelt rá.
Gérard most Smerloff-fal elegyedett beszélgetésbe.
—  Akár lesz dohányod, akár nem, te velem jössz, ha megveszem a hajót.
Hans elmosolyodott, és vállat vont.
— Köszönöm, csakhogy én iszonyodom ám a víztől, meg ráadásul ott van a tengeri betegség is. De akárhogyan lesz is, nekem is akad még munkára ezekben a napokban.
Most meg Gérard-on volt a vállvonogatás soraj
- Hát persze, az út rossz.
—  Te csak arra ügyelj, hogy ne téged helyettesítselek — mondta neki kedves mosollyal a szláv.
Az egyik sarokba behúzódva, egy pohár rum társaságában, amit a tulajdonos nagylelkűségének köszönhetett, Bernardo, a kölyök rajzolta szorgalmasan elemi iskolás betűit egy nagy vörös kockákkal ékes papírlapra. A toll minden harmadik szónál kitépett egy-egy papírrostot, amit le kellett szedni róla. A levél így szólt:

„Kelves Mama!
Éppen most sikerült munkát kapnom egy délvidéki vállalatnál. A tulajdonos bízik bennem és egyedül küld le, hogy felügyeljek a munkásairai Két évig kell ottmaradnom. Mire visszajövökt gazdag ember lesz belőlem...
Jártam az Egyesült Államok konzuljánál, igen kedves volt hozzám, azt mondta, meg fogja hosszabbítani a vízumomat. Azt mondta, Bostonban nagyon szeretik a piemontiakat, és szívesen fognak bennünket látni.
Szóval így áll a helyzet, Mama. Ezt most azért írom meg neked, mert arrafelé, ahova megyek, nagyon rossz a posta. Lehet, hogy sokáig nem kapsz tőlem hírt. De mihelyt visszajöttem az ország belsejéből, elküldöm neked és három kis testvérkémnek az útiköltséget. Csókollak, Mama, és csókoltatom mindnyájatokat. Sokat gondolok rátok. Most már jobban megy a sorom.

Szerető fiatok és testvéretek
Bemardo"

A kölyök szépen kicirkalmazta az aláírását. Kétszer végignyalta a boríték szélét és ráírta:

Signora Angelina Mattore-Salvini
Via della Speranza
Domodossola (Itália)

Aztán felállt, bizonyos tartózkodással. Előre ment egészen addig az asztalig, amelyik mellett Gérard éppen a végére ért Smerloff-fal folytatott haszontalan beszélgetésének; a két férfi úgy beszélgetett egymással, mint akik csak azt várják, mikor jön el az ő idejük...
A francia székének a hátához támaszkodva Bernardo előrehajolt, és kezefejébe törölte ajkát. Bőrén a megszáradt nyál elkeveredett a piszokkal, és fekete csíkot hagyott maga után. .
— Bocsánatot kérek ...
— Hagyj bennünket békén!
—  Engedd, hadd beszéljen — szólt Gérard. - Mit akarsz?
—  Ó,  nem  olyan  sürgős...  Majd ha  végeztetek...
Visszament helyére és leült.
—  Mesze — mondta neki Hernández, a tulajdonos, és egy csomag Chesterfieldet meg egy pohár whiskyt tett elébe. — Nesze. Gérard küldi.
Az olasz fel se nézett.
— Van tüzed?
A füst három egyenes sugárban lövellt ki a tüdejéből. Erősen fújta, messze elszállt, aztán gomolygás nélkül eloszlott a levegőben.
Dohány is, alkohol is, sok volt ez neki, mert már elszokott mind a kettőtől. Köhögési roham rázta meg, mint a szamárköhögősöket. Egyre inkább olyanná vált, mint egy gyerek. Azzal szórakozott, hogy üres poharát telefújta füsttel; de homloka nem gyermeki gondoktól nehezedett el annyira, hogy lehajtotta az asztalra, behajlított karja öblébe, mintha elaludt volna ...
— Torkig, torkig vagyok vele, torkig vagyok.
Pár perccel később odaült melléje Gérard. A kölyök lassan ráemelte tekintetét, aztán elfordította fejét. Sírt.

Az éjszaka lehullott Las Piedrasra, a tengerpartra, a Guayas partjaira. A Crude telepén kialudtak az irodahelyiségek lámpái, s egyszerre gyulladt ki a fény minden lakóbungaló ablakában.
A város retteg. Késő délután híre ment az éjszakára tervezett szállításnak, mire az utat szegélyező házak mind kiürültek. Aztán a pánik átterjedt a lakosság többi részére is, és megindult a vándorlás a magaslatok felé. Csak néhány aggastyán maradt odahaza.
—  Ha valami történik, az lesz a világ vége. Nem érdemes elmenekülni, mindenütt egyformán bekövetkezik.
Összegyűltek a templom mellett; a plébános szünet nélkül mormolta imáit.
A terep kapujában áll a társaság egyik mérnöke, és senkit sem enged belépni. A kis rácsajtón túl tilos a dohányzás.
— Hülyeség!... — zsémbel Bimba, miközben cigarettáját szétmorzsolja a vaskereten. — Azt mondták nekünk, hogy dohányozhatunk útközben!
De a többiek más véleményen vannak; úgy vélik, inkább kétszeres legyen az óvatosság ...
Gérard a rácsos ajtónál találkozott párjával, Johnny Mihalescuval. Sturmer szürke slackot, amolyan nylonpizsama-félét viselt, amit ez alkalomból adtak neki. Mellén szélesen nyitva volt, a rövid ujj szabadon hagyta alsókarját. Bal csuklóján ezüst k-arkötőlánc csillogott. Öltözékét szíjból font szandál egészítette ki.
Johnny megdörzsölte a szemét. Azt hitte, álmodik. Gérard pontosan, a legapróbb részletig pontosan úgy volt öltözve, mint tegucigalpai pajtása azon a napon, mikor ő leszúrta. Még a láncon függő mütyürke is — egy csúnya, vigyorgó, torz azték istenszobor —, még a mütyürke is ugyanaz volt!
A román azon kapta magát, hogy számára ismeretlen félelem lopózik a szívébe.

Az első autó két vezetője még sokáig integetett az ablakon át, míg csak a kanyarhoz nem értek. Mintha összebeszéltek volna, az összes jelenlevők egyszerre törték meg az autó mögött keletkezett csendet. Az a kis csoport, amelyik a főutcán követte az indulókat, egészen addig, míg ki nem értek a városból, lassan visszatért a telepre.
—  Na  látja,   hogy  nem   is   olyan borzasztó  — mondta O'Brien Gérard-nak.
De a francia nem válaszolt neki.
Johnny a telepen maradt, autójuk mellett.
—  Nem ragaszkodom hozzá, hogy lássam. Beérem annyival is, hogy mindjárt magamnak is el kell indulnom.
A sofőrfülke tágas volt. A fejük fölött levő hálóban a két ember úgy rendezte el a nélkülözhetetlen útravalókat, hogy minden a kezük ügyébe essék: cigaretta, gyufa, kockacukor, néhány darab kétszersült. Kettejük között egy tarisznya feküdt, benne két termosz, jó erős, jégbe hűtött kávéval megtöltve, két üveg jó pálinka, némi váltó fehérneműbe és pulóverekbe bugyolálva. A trópusi vidékhez már mindketten hozzászoktak, és — akárcsak az indiánok — ők is féltek a kora hajnali viszonylagos hűvösségtől.
A tetőre négy enyvpettyel egy téglalap alakú, szürke papírdarabot erősítettek. A Crude térképész mérnöke erre rajzolta le az útvonalat: cikcakkos, sötétvörös vonal volt, nagyon hasonlított azokhoz a fényképfelvételekhez, amelyek a villámokról készülnek. Mellette egy nagyképű, jól áttekinthető időtáblázat, amelynek az lett volna a feladata, hogy bizonyos menetrendet kényszerítsen rájuk, részletes időbeosztással; még az étkezések időpontja is fel volt benne tüntetve, sőt, még a váltások ideje is.
—  Ezt előírja a vállalati szabályzat — mondta O'B. mentegetőzve, mikor átnyújtotta nekik.
És dünnyögött hozzá még valami érthetetlen mondatot is, amelyben szó esett bizonyos egetverő szamárságról. Gérard egyébként elhatározta, hogy az első kanyar után letépi a papírt.
—  Akarod, hogy én vezessek elsőnek, Gérard?
—  Rendben van, Johnny. Rajta.
Még tizenkét percük, volt az indulásig. O'B. odalépett hozzájuk: — Na, hogy érzik magukat?
—  Jól — válaszolta a francia. Mihalescu hallgatott.
A román beült a helyére, megtapogatta a kormányt, a pedálokat, jól befészkelte magát az ülésbe, vállával kipróbálta a támla ellenállását:
— Jó volna egy párna. Nagyon hátracsúszom, hamar ki fogok fáradni.
Gérard leszállt, de az ajtót nyitva hagyta maga után, mert el akarta kerülni a fölösleges csapko-dást. Mire visszatért, a másiknak a vászonnadrágja már fel volt gyűrve a lábszára közepéig, inge szélesre nyitva a mellén. Halántéka izzadságban fürdőtt. Arcából legjobban a fényesen csorgó verítéket lehetett látni. Kellemetlen érzés, a félsztől izzadt.
— Nesze. Tedd ezt a hátad mögé. Így jó?
— Jó lesz ...
Az autó órája szerint még három percük volt. A hallgatás ismét rájuk nehezedett. Azt lehetett volna hinni, csak azért vannak ott, hogy hallgassanak ... Az indulni készülők számára már elkezdődött a várakozás. Az első autó zaja már jó ideje nem hatolt el idáig. Ha csak ...
Egy perc, Johnny odanyúlt a szerelékfalhoz, és megnyomta a fekete ebonitgombot. Az indító hosszasan hallatta alattomos kaparászását, de a motor még csak nem is tüszkölt tőle. Mellette Gérard jól belesüppedt az ülésbe, lábát magasra felhúzta köpenye alatt, és várta, mikor indulnak már, hogy becsukhassa az ajtót. A hőség kibírhatatlan volt ebben a skatulyában. Hozzá majd a sebesség okozta szél is rettenetes lesz. Mivel még mindig nem járt a motor, Johnny ismét megnyomta az indítógombot. Az akkumulátor új volt, jól működött, de ismét semmi eredmény. Gérard elcsavart egy kulcsot a szerelékfalon:
—  Adj rá egy kis gázt, jobban fog menni. Johnny el sem mosolyodott. Teljes erejével — és teljesen fölösleges erőfeszítéssel — nyomta a bal pedált: annyira félt attól, hogy a sebességváltó fogaskereke hirtelen beakad. Pedig a kapcsolókar a holtponton állt...
—  Na rajta, gyerünk, öreg. Lépjünk olajra. Johnny végtelen lassúsággal emelte fel a lábát.
Alig lehetett kivárni, míg érintkezést talál, ami ezen a  gyártmánytípuson egészen magasra felengedett kuplungpedál mellett következik be. A motor lassan túrázott, gáz nélkül; öt sebessége volt, hozzá szinkronizálva, nem kellett attól tartani, hogy elakad; de annál inkább a rángástól amikor gázt ad az ember. Az autó meglepő csendességgel kezdett gördülni, akárcsak egy éjszakai extra luxusvonat, éppen abban a pillanatban, amikor O'Brien kinyitotta a száját, hogy parancsot adjon az indulásra. Az ír fellépett a felhágóra, kezét Gérard karjára tette:
—  Aztán ne hagyjátok ám magatokat, fiúk. Jó szerencsét.
A főnök eltűnt az éjszakában. A vörös autó előtt immár nem volt más, mint az a két szűk fénycsatorna, amelyet a reflektorok fúrtak a sötétség tengerébe.
—  Akarsz egy cigarettát?
— Gyújtsd meg helyettem.
A tenyere árnyékában elsercentett gyufa fényénél Gérard egy pillanatra meglátta társa arcélét. Johnny az állkapcsát görcsösen összeszorította, szemöldökét összeráncolta, igazán csúnyán festett. A legkínosabb kétségkívül ez a fullasztó levegő volt. Talán, ha valamivel lekötné Johnny figyelmét, akkor nem gondolna rá ...
— Rajta, gyerünk! A hülyeséget már elkövettük! — mondta neki színlelt jókedvvel a francia.
Semmi válasz.
Lassan gördültek a főutcán. Johnny nem nagyon igyekezett átváltani a második sebességre, de ez kétségkívül helyes volt a hepehupás terepen, ilyen kerékcsapások, összetört cementtömbök meg a felpattogzott aszfalt darabjai közt. A legkomiszabbak a fekete, ragyogó tócsák voltak, a petróleummal elegy poshadt víz: a „Sanidad" öntözőkocsijai hetenként háromszor végiglocsolták őket petróleummal. Márpedig sose lehet tudni, mi lappang az ilyen tócsa fenekén. Meg azt se, milyen mély a lyuk.
A templom előtt két fehér vászonruhás férfi meg egy öregasszony hányta a keresztet. A pap széles mozdulatot tett feléjük, ez egyaránt lehetett áldás is meg ördögűzés is. Johnny első ízben szólalt meg,
— A hülye banda. Me cago en Diós... (spanyol káromkodás - a ford.)
De azért mégis keresztet vetett magára, ortodox szokás szerint visszafelé.
—  Na, te sem hülyülsz már meg — jegyezte meg Gérard.
—  Az ember sohasem tudhatja.
Aztán elhajtottak a „Kalóz" előtt. A törzsvendégek mind ott álltak, legalábbis azok, akik nem féltek ottmaradni. Hatan vagy heten az ajtóban ácsorogtak, a többi a földszinti ablakokban tolongott. Valaki odakiáltotta nekik:
— Jó szerencsét, fiúk!
— Igen, igen, jó szerencsét! - kiáltotta a többi is.   .
Az, aki elsőnek kiáltott, Smerloff volt.
Linda kivált a csoportból. Nem tévedett, nem habozott, egyenesen a jobboldali kocsiajtóhoz szaladt, ahol a szeretője ült, és elindult az autó mellett.
—  Gerardo,  nem készakarva csináltam,  Gerardo...
Gérard nem válaszolt neki; jóformán rá sem hederített. Az igazat megvallva, bosszantotta a nő.
—  De most, hogy elindultál, Gerardo, most már könyörgök, csináld is végig. A Szűzanya segítsen meg, Gerardo! Te vagy az én szerelmem, te vagy az én emberem.
Még közelebb ment a teherautóhoz, és felnézett a sötét férfiarcélre. Arra az arcra, amelyet annyira szeretett, s amelyet most oly rosszul látott. Minden egyes cigarettaszippantáskor apró, vörös fény világította meg alulról. Juj, milyen keménynek látszott ...
—  Aztán   nehogy   túlságosan   rábízd   magadat Johnnyra. Ő nem olyan, mint te.
A teherautó felgyorsult. A mesztic nő futásnak eredt.
—  Eredj már, Linda. Menj szépen haza.
— Az isten áldjon meg, Gerardo!
— A mielőbbi viszontlátásra!
Johnny valamennyire megnyugodott, összeszedte magát. Benyomta a kuplungot, gázt adott, s aztán előre kapcsolt.
—  Az isten áldjon meg! — kiáltotta Linda még egyszer.
Még akkor is ezt ismételgette magában, mikor a „Kalóz" felé sietett, ahol izgatott vendégei a szokottnál is türelmetlenebbül várták.

A K. B. 7. hamarosan elért a legelső emelkedőkig, amelyeken a zulacói fennsíkra kellett feljutnia. Nem vitt magával nagy terhet, s az útnak ez az első szakasza sem jelentett számukra különösebben veszedelmes kelepcéket. Így aztán Johnny is megnyugodott, hogy sima utat érzett a kerekek alatt, és egy kicsit kényelmesebben kezdte magát érezni.
—  Kávét!
Gérard lecsavarta a termosz fedelét, és megtöltött egy műanyagból való kemény, de rugalmas poharat. A sötétben odanyújtotta útitársának. Szó sem lehetett arról, hogy felgyújtsák a vezetőfülke lámpáját, mert a szélvédő üveg visszaverte volna a fényét. Még a szerelékfal óráinak a fényét is külön be kellett szabályozni, egészen gyengére.
Johnny csak nem nyúlt a pohár után. Bizonnyal nem vette észre Gérard mozdulatát.
—  Fogd már meg.
Semmi felelet. Mintha az éjszaka tömör faláról verődött volna vissza, a vörös lámpafüzér fénye lángoló koszorút font a teherautó körül. Johnny zárkózott, konok profilja feketén rajzolódott ki benne. Gérard szeme a kormánykereket tartó kezekre siklott. Görcsösen markolták, nyilvánvaló volt, hogy Johnny nem is tudta volna elengedni. Jobb kezén kétszer is megrándultak az ujjai.
—  Na mi lesz, elveszed tőlem ezt a kávét, vagy azt akarod, hogy egész éjszaka így tartsam?
—  Majd később.
Gérard füttyentett. Aztán lenyelte ő maga a jeges italt, pedig oktalanság volt tőle, hiszen semmi dolga sem volt, tehát a kávé okozta izgalmi állapot fölöslegesen csigázta fel idegeit, sőt, csak arra volt jó, hogy kínzóbban hatoljon a tudatába társa cidrizése s hogy aztán ő is éppúgy féljen, mint amaz...

A félelem. Ott van a maga tömör, ostoba jelenvalóságában, hiába is tagadná le maga előtt az ember. Ott a farában a tűz, és nem futhat el. De azért a félelem fölött mégiscsak van valami hatalma az embernek: visszautasíthatja; ajánlott levelet küld neki az ördög, de ő nem veszi át. Azért a félelem tovább is ott várakozik az ajtóban. Ott fészkel hátul, a nitroglicerines tartályban; onnan leselkedik. Szépen megfér, jó egyetértésben, ezzel a gyors halált osztogató levessel. Mint egy macskapár vagy inkább tigrispár, amelyik úgy tesz, mintha aludna, hogy csak annál jobban megválaszthassa a kellő pillanatot. De aztán, ha mégis a robbanószer a gyorsabb, akkor kifogtak a félelmen, maccs lett, lemaradt. Azért mégis ott lapul az ember háta mögött, mint valami nagy, kék, válósággal apokaliptikus állat, a hasa alá húzva a hátsó kerekeket, ott lapul, készen rá, hogy golyóként kirepüljön ...
Repülni, repülni, ez a jelszó! A kapitány inkább hajóstul a levegőbe röpült, mint hogy megadja magát; igen, de azt még puskaporral csinálták. A puskaporral pedig az a helyzet, hogy a lényeg benne nem is a levegőbe való „repülés", hanem az, hogy baj nélkül érjen le az ember. Itt meg éppen a lökés ereje gyilkol. Nem marad utána semmi sem. Mert amíg van valami a csontvázból, addig remény is van; legalább valami emberi forma marad. A csontváz árucikk,  áruba bocsátható,  sok mindent lehet vele csinálni, még át is lehet alakítani: a csontvázat el lehet adni, meg lehet vásárolni, fel lehet öltöztetni. Vannak, akik az orvostanhallgatók meg a természettudományi kar hallgatói számára csontvázakat árusítanak. De ugyan mihez lehet kezdeni ezzel a sárral, ami szétfröccsen a levegőben?
Azok között, akik egyszer kelepcébe jutottak, mint a hősök, mint a legtöbb hős, igen kevésnek voltak helyes fogalmai róla, hogy voltaképpen mire is vállalkoztak. A bátorság éppen abból áll, hogy az ember akkor is folytatja a dolgot, amikor már kezd ráébredni, miről van szó. A különbség ember és ember között éppen ebben rejlik. Gérard most már se aranyért, se ezüstért vissza nem lépne, le nem mondana vállalkozásáról. Erről nem tehet, nem különös érdeme ez. Ez így van, ő már csak ilyen.
Gérard se szívesen halna meg, emiatt őt is elfogja a félsz, de ez olyan félelem, amelyben van egy kis része a meggondolásnak is, határozott, világos félelem, amely meghagyja a szellemnek teljes éleslátását, teljes élénkségét, hogy kimenekülhessen a kelepcéből. Johnny viszont egészen egyszerűen be van gyulladva. A páni félelemnek az a fajtája lett rajta úrrá, amit az ember soha többé nem tud elfelejteni. Az öreg Jacques is azért vált azzá a menthetetlen emberronccsá, ami, mert — lehet ugyan, hogy csak egyszer életében — már megismerkedett ezzel a fajta félelemmel.

A román még mindig nem nyitotta szóra a száját. Teljes figyelemmel vezetett, de mozdulatai idegesek voltak. Miközben a kocsi lassan fogyasztotta a lejtőt, úgy látszott, minden sebességváltás alkalmával attól fél, hogy hátulról belekapnak. Pedig ilyen erős motorral és ilyen könnyű rakománnyal ez képtelenség volt. A K. B. különben is csak akkor fog majd egy kicsit kínlódni, amikor az emelkedő közepe táján elérkezik a három hajtűkanyarhoz. Ezek persze ronda kanyarok voltak: a hegyfal és a szakadék közé beszorult út szinte függőlegesen emelkedett felfelé, s a nehéz teherautó kormányszerkezete csak alig-alig tette lehetővé, hogy egy fordulatra lehessen vele venni ilyen kanyarokat.
—  Felgyújtsam a mozgatható reflektort? — kérdezte Gérard, mikor az első kanyar következett.
—  Ne.
De most meg mi a csodát művelt? Meg akart állni? Csakugyan, lehajtott az út jobb oldalára, aztán leállította a motort és behúzta a kéziféket; dühös, kétségbeesett rántással, mintha veszélyben lettek volna. A hatás nem is maradt el; a teherautó tömege, amely egy pillanatra mozdulatlan állapotba jutva, már-már szinte észrevétlenül csúszni kezdett hátrafelé, most, a hirtelen blokkolásra, hátulról előre lendült a fékpofák erőszakos, irgalmatlan szorítása következtében. Gérard szíve tüstént nagyot dobban a mellében.
—  Hé! Mit csinálsz?
—  Megyek vizelni.
Semmi kétség, hazudott! Talán a sok kávé, talán az idegkimerültség okozta: Gérard, aki bent maradt a vezetőfülkében, nem szégyellt hallgatózni.
És csakugyan, Johnny nem vizelt. Hanem megijedt a kanyartól. Vagy az volt a szándéka, hogy megáll, és úgy kapcsol vissza, vagy egész egyszerűen át akarta engedni a kormányt Gérardnak erre az átkozott útszakaszra.
Visszajött a vezetőfülkéhez, s úgy tett, mintha éppen gombolkoznék.
—  Felváltasz egy kicsit, öregem? Kezdek kifáradni.
Kifáradt tizenhét kilométer után! Gérard átcsúszott a sofőrülésre. Feneke alatt, ahol nem volt párna, csatakos volt a bőrülés. Még szerencse, hogy csak az izzadságtól.
—  Szállj fel!
—- Nem ... Járok néhány lépést, attól kipihenem magamat. Várj meg a kanyarok után ...
—  Piszok alak.
Gérard az indításhoz kikapcsolta a világítást, kivéve a karosszéria vörös lámpafüzérét, amely külön akkumulátorteleptől kapta az áramot. A motor felbúgott; erre ismét bekapcsolta a fényszórókat. Társa hiányozni fog neki: a mozgatható fényszóró nem volt szinkronizálva a kormányszerkezettel, tehát kézzel kell irányítani, és neki kell ezt is elvégeznie, bevilágítani vele a fordulókba, hogy lássa, hova megy a kerék. Pedig a kormány számára sem lesz sok a két keze...
A sebességváltót először üresbe húzta, aztán első sebességbe... No, nézd csak, a másik blokkolta a kéziféket, jó alaposan behúzta. A kuplungot folyton behúzva tartotta, a kerekeket a motorral fogta vissza, s mindkét kezével belekapaszkodott a fék fogantyújába. Be volt húzva... Gérard dühösen rángatta, hogy megnyerje azt a fél centimétert, ami lehetővé teszi számára, hogy megszorítsa a fogantyút, és előrelökje az egészet. De hiába, nem volt mit tennie, a fék beszorult; a koma csuda erősen húzhatta be: a fogantyú az ülést súrolta ...
— Johnny! Hé! Johnny!
De a másik határozottan nem szándékozott felelni. Pedig egészen bizonyos, hogy ott volt a közelben. Hiszen mindössze három perce lehetett, hogy elindult.
Gérard dühében egyenesen spanyolból fordított le néhány zamatos káromkodást. Cifrán is hangzott. Aztán az útnak a szakadék felé eső széléről felszedett két óriási, útépítéshez használt követ, de olyan nehezeket, hogy csak egyenként tudta őket odacipelni az útra. Egyenként vitte őket oda az elülső kerekekhez: a lábával kellett őket a kerekek alá taszigálnia, hogy a lehető legkisebbre csökkenjen az autó hátracsúszása, mikor majd sikerül kiszabadítania a kéziféket. S ha már rugdosnia kell, akkor legalább minél távolabb a rakománytól.
Eleinte alig mert hozzáérni. A homlokáról veríték csörgött, a cseppek átgördültek szemöldökén, befolytak a szemébe, csípték. Pompás ötlete támadt: itt van a kocsiemelő! Visszasietett a vezetőfülkéhez, felemelte az ülést, elővette a szerszámot, és a rugó közepe alá helyezte. Aztán hozzáfogott a pumpáláshoz. A gumitömlő egyre kevésbé lapult be az úttesten. Mikor tökéletesen visszanyerte kerek formáját, Gérard egészen alátolta a támasztó követ, és csavart egy félmenetnyit az emelő zárószelepén. A kerék puhán ereszkedett a kőre, amely megcsikordult a cementen. Ezzel tehát elkészült volna.
Így most a két elülső kerék blokkolva volt. Ismét kiemelte az ülést, és lábát erősen megvetette a felhágón. Foga megcsikordult az erőfeszítéstől, a válla majd kiszakadt, ujjaiban megfájdultak az inak. Már-már abbahagyta az erőlködést, valami rongydarab kellett volna a keze alá; de ekkor hirtelen engedett a fék fogantyúja.
— Hú! A büdös mindenit!...
Levegő után kapkodott. Minden izma reszketett.
Úszott a verítékben. Valami fagyos hideget érzett a két combja között, pedig meg sem mozdult a levegő. Középső ujján felszakadt a bőr, bizonyára akkor csíphette be, mikor meglazult a fogantyú. Vérzett. Vissza tenyérrel nadrágja szárába törölte, aztán cigarettát halászott elő a csomagtartóból, s letelepedett az út közepén a kocsiülésre, amelyet még nem tett vissza a helyére.
A legbosszantóbb az volt az egész kellemetlenségben, hogy ilyen jelentéktelen semmiség okozta, még a semminél is kevesebb, egyszerűen ostobaság. De ebben a ma éjszakai fullasztó levegőben... És az a másik, az a bitang fráter? Nem jött vissza.
— Kiteszem a szűrét. Rosszabb, mintha senki sem volna mellettem. Hamiskártyásnak való, nem sofőrnek. Aljas csibész ...
De egy halk hang — s nem a lelkiismereté, ha-. nem valószínűleg a vak rémületé — azt súgta Gérard fülébe, hogy amit mond, az nem igaz, s hogy sokkal rosszabb lett volna egyedül lennie.
Elhajította a csikket, de szikrázó parazsa nem szóródott szét, hanem úgy hullott bele az éjszakába, mint valami lyukba. Csakugyan lyuk volt. háromszáz méter mély lyuk az út baloldalán. Aztán helyére igazította az ülést, és leült a kormány mellé. Behúzta a kéziféket, 'de óvatosan. Elindult, 'fél métert haladt előre, aztán ki kellett szállnia, hogy félregördítse az autó alól a köveket, mert másképpen rájuk ment volna a hátsó kerék. Amikor végképp útnak indult, megállapította, hogy több mint háromnegyed órát veszített.

A legkomiszabb az első kanyar, az, amelyik a sziklára szalad fel, az ember megesküdnék, hogy függőlegesen, pedig nagy tévedés volna: az emelkedő mindössze húszszázalékos. A motort visszakapcsolta az első sebességre, ami azt jelenti, hogy hihetetlenül lassan mászik felfelé, félgázzal, de azért a motor már így is erősen bőg, s a K. B. 7 közeledik a kanyarhoz. A teherautó olyan a sötétben, mint valami hatalmas, bizalmatlan, gonosz állat, és a hegy ugyanolyan, csak még nagyobb, még gonoszabb. Sturmer körbejártatja fényszóróit, aztán a jobboldalit a kanyar belső oldalára irányítva rögzíti. Jól kimegy az út szélére, hogy a kanyar közepét át tudja vágni, és gázt ad; most aztán itt a pillanat, mindent bele, ami a motortól telik. A kormánykerék szinte repül a keze alatt, az autó olyan, mint valami akaratos és alattomos állat, amelyik nem akar odamenni, ahová a gazdája vonszolja, felkapja, majd meg leszegi a fejét, rövid derekú hatalmas barom, az éjszaka sötétje ellenére csupa ragyogás, és dörmög és morog, de se nem harap, se nem rúg. Sebesen forgó kerekeivel falja az utat, falja a sziklafalat, ágaskodik, kapálózik, zsémbel, morog és engedelmeskedik, mert gyengébb az embernél, engedelmeskedik és megy előre.

A teherautó hirtelen normális emelkedőre ért fel; a megbokrosodott motor már túlontúl gyorsan fogott: előre hát a másodikba, a harmadikba... Száz méterrel odább következett a második, aztán pedig az.utolsó hajtűkanyar. S utána egy jó óráig nem kell többé kellemetlenségtől tartania az úton.
Johnnynak nyoma veszett. Hát persze! Gérard álló, de legfeljebb ülő ember alakját kutatta; a román pedig belefeküdt az árokba. Éppen csak az hiányzott, hogy a fejét betemesse a tenyerébe.
Sturmer, mikor odaért' Johnny mellé, lefékezte a kocsit.
— Hé, mi lesz?
Az nem felelt. Gérard az országúti kürttel beledudált Johnny fülébe, erre az hirtelen felült. Könyökére támaszkodott, és riadt arccal bámult a kocsi felé:
—  El...  elaludtam.  Igen,  igenis:  elaludtam..? Mit röhögsz? Aludtam, ha mondom.
Gérard leplezetlenül mulatott rajta. Széles válla rángatózott a nevetéstől a lebocsátott ablaküveg keretében.
—  Nohát, én meg, mialatt te aludtál, lementem megfürödni a tengerpartra.
A nevetés ráfagyott arcára, s csendesen hozzáfűzte:
—  Piszok.
Johnny végül feltápászkodott. Míg megkerülte az autót, Gérard elindult, nem várta meg. De Johnny utána szaladt, és fellépett a mozgó autóra. Szótlanul ült le Gérard mellé. A két ember mellett elszaladt néhány kilométernyi éjszaka, az emberek járta utakat szegélyező, tömör éjszaka.
—  Hát igen, félek — vallotta be Johnny. — Ugye, te nem félsz?
Johnny hangjában kihívás bujkált. Ez az ipse a gyávaságán felül még érzékeny is volt. Gérard nem válaszolt neki.
—  Röhögnöm kell  rajtatok, ti  nagy vitézek. A halálod közelsége téged csak még keményebbé tesz. Hát engem más fából faragtak, pajtás. Bizony. Bizony, a teremtésit.
—  Mi a fészkes fenét keresel itt?
—  Tudod jól: a hazatérő jegyemet keresem meg. De nem hittem, hogy ilyen lesz. Ez a büdös halál, az ember azt se tudja, mikor éri utol. Mert te talán azt hiszed, hogy sikerül megúsznod, te bátor fiú! Nem érzed, hogy a félelem a nyakadba telepszik, és végigcsiklandozza a hátadat? Neked talán nincs is szíved, pacalod, véred? Undorító alak vagy, Sturmer, undorító... Ezt csak piszok alakok bírják elviselni... És még azt mondod, én vagyok piszok? ... Le vagy ...
—  Nem szeretem az érzelgős embereket — vágott a szavába Gérard. — Az idegrohamot is csak kis adagban. De most aztán pofa be, vagy mindjárt behúzok egyet. Na, gyerünk, szállj ki!
A kocsit megállította az út kellős közepén, és helyéről átnyúlva kinyitotta a jobboldali ajtót. Johnny tátott szájjal bámulta, egy szót sem felelt neki, de nem is mozdult, egyáltalán nem úgy hatott, mintha szándékában állna elhordani az irháját. Gérard dühe lassacskán elpárolgott. Már csak okádni lett volna kedve. Most ő szállt ki a saját oldalán és megkerülte a kocsit.
—  Na, mi lesz? Leszállsz végre?
A lámpák vörös fényében nem lehetett látni Johnny arcának sápadtságát. Összeszorított foggal, nagyon halkan beszélt, érdes hangon.
—  Nem szállok le. Szükségem van a dohányra — válaszolt Mihalescu, s hangja a mondat végén mintha normálisra változott volna.
A francia meghökkent. Nem volt tehetsége mások megértéséhez. Johnny folytatta:
—  Megőrültem. Nem is tudom, mi esett belém. Azaz, hogy igenis tudom: még soha életemben nem voltam ennyire begyulladva. De most majd megemberelem magam, öregem — fűzte hozzá sietve, — Majd meglátod. Máris jobban vagyok.
Gérard kimerültnek érezte magát. Hát igen, az idegek. A sebes ujja is bosszantotta. Vállat vont.
—  Akkor ülj a kormányhoz. Majd ha rosszabb lesz az út, felváltalak.
Johnny elindította az autót, Gérard beült az üres helyre. A vörös teherautó újra nekivágott az éjszakának. Igen, ez az ő éjszakája volt. Semmi kétség.

A vörös teherautó különös egyéniség. A vörös teherautó olyan, mint valami nagybirtokos. Két ember szolgálja, s körülöttük meg körülötte, ameddig a szem ellát, a trópusi éjszaka, azon túl pedig a kapcsolatai, a visszhangja sok-sok ember életében. A vörös teherautó egy egész világnak ura és parancsolója. Csak egymás után, uraim, dúdolja a motor csukott szájjal. A vörös teherautónak csizmája meg korbácsa is van, és embernyája vért meg könnyeket izzad. Gonosz egy bestia ...
—  A fene egye meg! Elaludtam — bosszankodott Sturmer. — Nahát!...
Azonnal valami kissé ostoba megbecsülésfélét érzett saját maga iránt. Ha arra gondol, hogy majd egyszer elmeséli az egészet... senki sem fogja elhinni...
Egy könnyűnek látszó kanyar végén, éppen az emelkedő tetején hirtelen véget ért a betonút, de úgy, olyan hirtelen, hogy semmiféle jelből sem lehetett előre sejteni. Johnny a kormánykerék mellett kis híja, hogy el nem nézte. És bármily nagyszerű elhatározások éltek is benne arra nézve, hogy uralkodni fog önmagán — amikor megpillantotta a kerekek alá futó lyukakat, a gidres-gödrös talajt, iszonyatosan beletaposott a fékbe. Gérard ránézett. Johnny állta a tekintetét, elmosolyodott és mentegetőző fintorra húzódott az arca. Jó jel. Sturmer rögtön jobban érezte magát tőle. Egy ember, aki - nevet mellette. Megnyugodott. Szerette, ha mindenki olyan, mint jómaga.
— Állj csak meg, öregem. Majd én átveszem a kormányt.
Letelepedtek az út szélén, ráültek a betonra, lábukat az úttest melletti talajra nyújtották és falatozni kezdtek.
— A helyzet az — magyarázta Sturmer tele szájjal —, hogy ha a srácok, akik szerették volna megkapni ezt a munkát, pontosan tudták volna, miről is van szó, nem szomorkodtak volna annyira, amiért nem sikerült nekik.
—  Ugyan,  ezt  te  csak  képzeled! Őrültek  ezek egytől egyig. A Bernardo öngyilkos lesz...
—  Ugyan! Ne mondd!
— Az én coltomat akarta hozzá kölcsönkérni. Képzelheted, hogy nem ugrottam be neki! Hogy aztán a nyomozók, megtalálják a holtteste mellett A coltra mind bukik.
— Bizonyos  vagy  benne, hogy elszánta  magát?
—  Adtam neki öt dollárt, hogy vegyen magának rajta kötelet, és megmagyaráztam neki, hogy aki felakasztja magát, az úgy hal  meg, hogy közben még élvez egyet.
—  Szívtelen vagy. De most már én is értek valamit...  Nahát, én mondom  neked, sok mindent megér az ember...
– Mit?
— Engem is megvágott, hogy engedjem egyszer ingyen a Lindával. Úgy látszik, ez volt az utolsó kívánsága...
—  Tréfán kívül? És te beleegyeztél?
—  Még szerencséje a szegény srácnak. Murisnak találtam a dolgot, kiadtam a cucusnak az utasítást. Hú, de fancsali képet vágott hozzá!
Belepillantottak a híres úti előírásokba. Két órába került, míg megtettek harmincnégy kilométert ... az út legkönnyebb részét. Ilyen tempóval két éjszakába is beletelik,
A most következő útszakasz nagyon komisznak ígérkezett. A közvetlenül előttük álló tizenöt kilométeren tökéletesen járhatatlan voli az út, akkora lyukakkal, hogy egy normális felépítésű dzsipnek minden rugója összetört volna rajta. Egyenként, külön-külön kellett venni minden mélyedést, mindig első sebességben, soha nem adni gázt, centiméterenként gördíteni át rajtuk a kerekeket, várni, hogyan billen át rajtuk egymás után mind a négy kerék.
Az autót két szalagban vette közre az éjszaka. Gérard két kézzel fogta a kormányt. Most ő is görcsösen belekapaszkodott a kerékbe, de ebben az esetben nem lehet megróni emiatt. A veríték hűvösen tartotta az arcát. Semmi különös tennivaló nem volt, csak szép puhán kellett hajtania, és időnként elejét venni, hogy a kerekek szörnyű zöttyenései áttevődjenek az autó tömegére. Mindez a kormánykerék sima fáját szorongató ujjakban játszódott le. Időnként az volt az ember érzése, hogy a kerék igyekszik kibújni a kézből, lefejteni magáról a fogást, kiszabadulni a szorításból. Éppen ilyenkor kellett a legkeményebben tartani.
Pihenésről, nyugalomról egy pillanatig sem lehetett szó. Az ember alig vezette át valami gödrön a jobb elülső kereket, már meg a bal volt benne; egy pillanattal később pedig a hátsó kerekek kezdtek bajlódni vele. Gérard kiegyenesedve ült, fütyörészett, és néha-néha a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. Időnként mélyebbet lélegzett, nagyot, hosszút sóhajtott és hátradőlt, megtámaszkodott. Aztán újra felegyenesedett és tovább folytatta aprólékos bajlódását ajkán ugyanazzal a kis gúnyoros fütyörészéssel.
—  Légy szíves, tégy fel már valami új lemezt! — sóhajtott Johnny. — Én,  ha ezt gondolom is, legalább nem mondom ki.
—  Micsodát?
 When you'll die I'll laugh at you ... (" Ha meghalsz, én csak nevetek rajtad." — Ford.)
— Miért, hát én talán ezt fütyülöm? Észre se vettem. Reflektorozz, öregem. Jobb oldalra.
A kocsi jobb oldalának eleje teljes fényben bukkant elő a sötétségből. Az út egyenesen vezetett tovább, meglepetések nélkül.
—  Na, nézd csak! Úgy látszik, engem is elővesz a fáradtság: azt hittem az előbb, hogy gödröt látok.
—  Fékezz le és pihenj egy percig.
—  Nem. Cigarettát.
A füst egyszeriben megtöltötte a két hallgatag férfi között a fülkét. Túlságosan el voltak foglalva, Sturmer a vezetéssel, a román meg a félelmével és azzal, hogy a másik ezt észre ne vegye.
Mind a ketten egyedül voltak. Egymással semmi kapcsolatot sem remélhettek. Johnny fél fenekén ülve úgy figyelte az utat, mintha az most mindjárt a torkának akarna ugrani; ő is vezetett, képzelt pedálokkal. Ez egyébként többet ért, mintha teljesen tétlen maradt volna. De azért nagy megerőltetésébe került, hogy el ne ordítsa magát a félelemtől minden egyes méternél. Egyszer-másszor azért mégis megesett vele — bármennyire nem akarta is —, hogy kicsúszott a száján:
—  Vigyázz, az istenfáját!...
Gérard már torkig van, több mint torkig ezzel az alkalmi kormányossal. De nem mutatja, és nem is haragszik rá. Inkább szánni tudná. Egyébként a vezetés csak aprólékos pontosságot kíván, de semmi szellemi erőfeszítést sem, s éppen elég fáradságába kerül, hogy elfojtsa a saját gondolatait. Aki már annyi idős, mint Sturmer, az jól tudja, hogy az igazi ellenség a reménykedés. Suttyomban azért néha-néha tesz egy kis engedményt: például maga elé képzel egy kis csomag, vastag papírra nyomott bankjegyet; vagy pedig a caobosi repülőteret, Las Piedrastól nem messze, s saját magát, amint kofferrel a kezében ott áll a jegypénztár előtt. De nagyon gyorsan, félve, elhessegeti magától az ilyen gondolatokat, s agyában helyreállítja a tökéletes ürességet. A vörös teherkocsi pedig lassított menetben, zötyögve eszi Gérard tenyeréből az utat.

— Égett szagot érzek! Égett szagot érzek! Állj meg!
Johnny felpattant az ülésről. Kicsibe múlt, hogy bele nem vágta fejét a fülke tetejébe. Gérard ráförmed és ellöki a kezét, mert az megpróbálta kiragadni kezéből a kormányt.
— Mi a csudát akarsz vele, az istenfáját?
Johnny egész súlyával visszazöttyen az ülésre, komikus kiáltást hallat, megragadja az ajtó fogantyúját és kiugrik, Sturmer csak a motort állítja le, mire a K. B. magától megtorpan. Aztán ő is leszáll, de — meg kell mondani — gyorsan.
Hanem azonnal megnyugszik: kis fehér, bűzös füst száll fel az elülső bal kerék felől.
— Hé! Johnny! Semmiség! Bemelegedett az egyik kerék!
És mivel a másik nem mutatkozik, Gérard hozzáteszi:
—  Előre!
Két franciakulcsot vesz elő az ülés alól, a szerelvényfal fiókjából meg egy villany lámpát. A román szótlanul érkezik mögéje.
—  Hozd ide az emelőt. Öt perc az egész. Valóban csekélységről volt szó. Johnny hanyatt fekszik a rugó alatt, és éppen javában húz egyet a Lockheed-szelepcsavaron, mikor a szeme valami gyanús dolgon akad meg.
— Hé! Gérard!
Sturmer elpöcköli messzire a cigarettáját s odamegy hozzá.
—  No, mi az?
—  Nézd csak meg a másik oldalon. Van-e biztosító sasszeg a lökéscsillapítón?
—  Hol?
—  A féder alsó részén.
– Igen, van.
— Az istenfáját! Ezen az oldalon kiesett!
— Várj csak ...
A román két kézzel rákapaszkodik a rugóra, majd elengedi. Baloldalt az elülső kerékváz nagyon észrevehetően visszaugrik.
—  A hidraulikus lökéscsillapítóban nincs valami sok folyadék!...
Gérard bebújik Johnny mellé, az autó alá. Egy kis fénykéve törik meg a csövön, sárga foltja körülfogja a töltőcsavart. A fémbe két vonalszerű mélyedés van belekarcolva: semmi kétség, valami szerszám ejtette rajta. Sturmer előveszi zsebéből a zsebkendőjét, beleköp és megdörzsöli vele a fémet.
A rárakódott sárréteg lejön róla. Alatta fénylik a fém. A két ember egymásra mered. Egy pillanatra ismét bajtársakká válnak.
—  Na?!
Csavarnak rajta a kulccsal egy félmenetnyit. Erre folynia kellene. De csak egyetlen-nyomorúságos csepp reszket a csavarorsón, még arra sem szánja rá magát, hogy lehulljon róla.
—  Hát a másik  oldalon? — kérdezi  Mihalescu színtelen hangon.
A másik kerék felfüggesztésével nincsen semmi baj. Semmiféle karcolásnak a nyoma nem látható a csavarokon, a sasszeg is a helyén van. A záródugó keményen be van szorítva. De mihelyt sikerült Gérardnak jól megfognia s teljes erejével csavarnia rajta, csak úgy fröcsköl belőle a folyadék.
Szabotázs. Kétségtelenül az. Egy pillanatig hallgatnak, szinte már túlzásnak találják a dolgot. De az aljasságnak nincs határa. Az ember mindig talál olyan szemét alakot, aki felülmúlja összes addigi elképzeléseit. Smerloff úr, vigyázzon, hogy rá ne jöjjenek!... Ez a két alak itt nagyon komisz közönség lenne az ön számára!...
—  Van hozzá folyadék a ládában?
—  Nem hinném.
—  Véleményed szerint sok megy bele?
—  Nem tudom. Talán egy coca-colás üveggel.
—  De hiszen van vizünk is. Az éppen úgy megteszi.
—  Igen. Idővel ugyan tönkreteszi a csöveket, de mi arra fütyülünk. Fél éven belül, ha addig nem cserélik ki...
Tíz perccel később már minden rendben volt, és megint el is indultak, de előbb még egy szempillantást vetettek mindenre, amit szétszerelés nélkül is látni lehetett.

—  Mégiscsak   —  mondta   a   román.   —  Mégiscsak ... Nem is kell hozzá vallásosnak lenni!
—  Ha jobban szemügyre vesszük, tudod ...
—  Hogyhogy?
—  Idefigyelj, öregem. Az ipse, aki ezt művelte, irigyelte a bulit, eddig egyetértesz vele? Azaz, hogy szüksége volt rá, vagy irigyelte, ahogy parancsolod, mégpedig nem is egy kicsit. Eddig világos? Akárcsak mi magunk. Akárcsak én, vagy te. Érted már, mire akarok kilyukadni?
—  Hát...
—  Pontosan   úgy,  mint  mi.   Most aztán   dühös vagy, mert úgy gondolod, találtál valakit, aki még nálad is aljasabb; de hát nehogy ezt hidd, fiacskám. Csak fokozati különbségről lehet szó, semmi egyébről.
—  De elvégre...
—  Semmiféle elvégre,  öregem.  Nem  is  tudom, melyiktek kedvesebb nekem: a pasas, akinek van szíve egy  kis dohányért két másikat eltenni láb alól, vagy te, aki csak fel akarod venni a magad részét, de minden kockázatot rám sózol, és léptennyomon elpárologsz.
Johnny bosszúsan, szótlanul szívta a cigarettáját. A teherautó tovább kúszott gödrökön, talajgyűrődéseken keresztül. Gérard időnként megkísérelte, hogy felgyorsítsa, s átkapcsolja a másodikra — pedig a második sebesség még egyáltalában nem is sebesség: legfeljebb tizenöt kilométer óránként —, de minden siker nélkül. Az autó azonnal táncra perdült, a román meg elzöldült, és ide-oda dobálta magát a helyén. Sturmer végül is letett szándékáról, és felemelte a jobb lábát. Az éjszaka úgy nehezedett rájuk, mintha sohasem akarna véget érni.

A csend befészkelte magát a fülkébe a két ember közé. Így megtelepedve bolyong az éjszakában, ezen az amúgy is eléggé ijesztő tájon. Bizonyára ez a mellükre nehezedett némaság fojtja, fojtogatja őket, ez okozza, hogy oly rendetlen, szaggatott a lélegzésük. Csak a legfontosabb dolgok bírják szóra őket; ilyenek pedig ritkán adódnak, ha ezzel a rakománynyal kocsikázik az ember. Cigarettát! Micsoda hőség! Hány óra van?...
— Nunc et in hora... Most és halálunk óráján ...
A hold teljes fényével világítja meg előttük a földet, szinte merőlegesen tűz alá. Hirtelen került a fejük fölé, az isten tudja, honnan. Hatalmába kerítette az éjszakát, valami fakó világossággal szorította vissza, egészen a szemhatárig, ahol a síkság belevész a semmibe. A lidércnyomás nemcsak a fejükben vert tanyát. Mindenütt ott lebeg körülöttük. Az út minden betüremlése, minden gödre könyörtelenül az ő alakját veszi fel. Mikor közelednek hozzá a kerekek, az ember szinte azt hiszi, kockakőre kell felkapaszkodniuk.
Ilyenkor a szorongó félelem beleváj az emberek oldalába, kiegyenesíti és arra kényszeríti őket, hogy. hirtelen előrehajoljanak, egészen a szélvédő üvegig.

Minden egyes gödör legyőzését csodának érezték, nyugtalanító csodának, mert egyszer sem merték bevallani maguknak, hogy már beteljesedett, és azt sem, hogy hisznek a megismétlődésében. Valahányszor az elülső kerekek valami mélyedéshez értek, amilyet a tyúkok  szoktak kikapirgálni a porban, azonnal szemükbe tűnt a hold fényénél az éles körvonalú, gonosz árnyékkör. Gérard ilyenkor visszahúzta lábát, amely már úgyis alig érintette a gázpedált, és óvatosan áttette a fékpedálra. Az autó lendületét ettől fogva nem a motor adta, hanem a lyuk szájánál megnövekedett súlya. Aztán engedni kellett, hadd csússzék bele, s közben úgy játszani a fékkel, hogy azért meg se akadjon benne. A kerék pedig csikorgott és forgott, no még egy kicsikét, no még... Mikor leért a gödör fenekére, még egy fellélegzésnyi időt sem volt szabad várni, azonnal vissza a jobb lábbal a gázpedálra, nekivinni az autót az emelkedő gödörszájnak, hadd nyögjön a megcsavarodott alváz. S a két ember az egész idő alatt reszketett. Johnny talán valamivel jobban, mint Gérard; visszatartották lélegzetüket, míg csak vége nem lett, míg csak ismét vízszintes helyzetbe nem került a súlyos kocsi. De egyetlen perc sem múlt el, és máris elölről kezdődött...
Arcuk úgy úszott a verejtékben, mintha eső áztatta volna. Fényes bőrükön könnyen gördültek alá az izzadságcseppek; hajuk tövénél egy pillanatig haboztak, de aztán hirtelen nekiiramodtak és végigszántották homlokukat, majd esatakos ingükre 'hulltak. Johnny időnként letörölte arcát egy hatalmas zsebkendővel. Gérard kétszer is megállt, lefékezte a K. B.-t, felhasználva a hepehupás úton kínálkozó egy-két méteres nyugodtabb szakaszt. Aztán hátradőlt a sofőrülésen és mélyeket lélegzett. A reflektorokat eloltotta.
– Cigarettát.
A gyufa felsercenő lángja két komoly férfíarcot világított meg. Gérard ernyedt arccal, apró szippantásokkal szívta a fehér rudacskát, s a parázs visszfényében élesen rajzolódott ki késerűre húzódott szája. Johnny is cigarettázott. Ajka szögletében mély ránc reszketett. Ügy indultak tovább, hogy egy szót sem váltottak egymással.
Az út eleinte észrevétlenül, majd egyre inkább javult. A fejük fölött ágymennyezetként függő útitábla a. vége felé közeledő útszakaszra négy kilométeres óra-átlagot adott meg. Három és fél óra alatt tizenhat kilométert tettek meg, tehát még előre is voltak.
A lyukak egyre ritkábban jelentek meg előttük.. Negyedóra múlva, ha isten addig meghagyja az életüket, elérkeznek az úgynevezett hullámlemezhez. A trópusi országokban így hívják a kemény alépítményű utakat; az esős időszakban a víz ezer és ezer apró, kemény csatornát váj a talajba, alig néhány centiméter mélyen, szorosan egymás mellett. Az ilyenfajta útra viszonylag magas sebességgel kell ráhajtani, legalább nyolcvan kilométerrel: ebben az esetben ugyanis az autó úgy repül a csatornácskák fölött, hogy nem akad meg bennük, s az ember szinte úgy érzi magát, mint valami európai autóúton. A bökkenő csupán az, hogyan gyorsuljon fel nagyobb baj nélkül. Ha legalább kétszáz méter sima szakasz volna előtte! De vajon lesz-e?!
— Most már átadom neked a kormányt, öregem, mert nem bírom tovább.
Az autó átbillent még egy utolsó gödrön is, azután megállt. Mindketten kiszálltak belőle. Gérard egészen belehülyült. Szeme zavaros volt, a szemhéja, amint leeresztette, valósággal égett. Felsebzett ujja fájt, de nemcsak az az egy, hanem a többi is, olyan erősen kapaszkodott a kormánykerék sima fájába. Nedves tenyerét beletörölte a nadrágjába. Egy kis szellő kerekedett, csatakos ingüket a hátukhoz tapasztotta és megborzongatta őket. Gérard levetette ingét, és tisztát vett elő tarisznyájából. De várt, hadd száradjon meg egy kicsit a bőre, csak azután veszi fel majd a frisset; mezítelen testén most szinte langyosnak érezte a szellőt. Tiszta ingét kezében tartva egy pillanatig nyújtózkodott.
Johnny úgy indította el a kocsit, mint valami kezdő. Kis híja, hogy ideges kuplungozásával jó alaposan meg nem rángatta. Lábával úgy tapogatta a pedálokat, mint aki homokon jár, s minduntalan elfut alóla a talaj; ha sebességet kellett váltania, mintha égette volna ujjait a kar. Előttük laposan nyúlt el az út, csalogatott; akár egy autósztráda, csak ne lettek volna rajta ezek a gyalázatos kis csatornák. Kerekeik előtt jó kétszáz méterre bevilágították az utat a fényszóróik. A szerelvényfalon, amelyet a román csökkentett fénnyel megvilágított, óránként tizenöt-húsz kilométer között ingadozott a mutató. A két első sebesség tehát rendben ment. Még három volt hátra.
Homokos útsáv kezdődött. Nagyon simának látszott, veszettül ügyetlen vezetés kellett volna hozzá, hogy megbillenjen rajta a kocsi azzal a veszedelmes tarolással, ami csak a kanyarokban szokott előfordulni. Egészen a látóhatár széléig nyílegyenesen haladt az út. Még a fényszórók megvilágította szakaszon túl is látható volt, mert kiviláglott a környező éjszakai sötétségből, mint szalad neki egyenest a fennsík szélének, elveszve a körös-körül rájuk boruló égben.
— Rajta, öregem. Itt a nagy pillanat. Gázt bele!
Johnny arca nem mutatott valami hősies elszántságot. Puhán, késlekedve simogatta a gázpedált. Harmincöt, negyven. Mikor átváltott a negyedikre; a gyenge gáz miatt a motor is akadékoskodni kezdett. Pedig ha most nem ad istenigazában gázt, akkor fuccs az egésznek.
—  Egész éjszaka a negyediken akarsz maradni? Gázt bele és ugorj át az ötödikre, öregem. Még tíz másodperced van, aztán megette a fene.
A fene valóban megette. A mutató három rángással visszafelé kezdett süllyedni. A teherautót még vitte a saját lendülete, egy darabig még bírta tartani a negyedik sebességet. Johnny keze kétszer is tétovázott a sebességváltó gombján; aztán elfintorította az arcát. Lába határozatlan mozdulattal kétszer-háromszor gyengén benyomta a gázpedált. Végül ezt is abbahagyta, megadta magát, Gérard igyekezett megőrizni nyugalmát:
—  Állj meg egy pillanatra.
A román engedelmesen az út szélére irányította a kocsit, és ott megállt. Megköszörülte a torkát, kiköpött az ablakon. Fejét lassan Sturmer felé fordította:
—  Nem fog. menni. Félek. Nem tehetek róla. Félek.
Sturmer mélyet lélegzett. Ez a lélegzetvétel inkább sóhajtás számba ments Most nem volt szabad elvesztenie az uralmat idegei fölött.
—  Értsd meg — folytatta Johnny –, szeretnék nem félni. Hidd el, hogy a félelem semmi örömet sem okoz nekem. Be akarom fejezni ezt az utat, felvenni érte a dohányt, és lelépni ebből az országból. Nem hagyom abba.
—  Abba ugyan nem hagyod, de énrám sózod az egész munkát, annyira be vagy rezelve.
—  Igen. Látod, az előbb, mikor fel akartam gyorsítani, hogy  átkapcsoljak az ötödikre, azt hittem, menten elájulok. A félelemtől majdnem összecsináltam magam. Mit tehetek én ez ellen?
Sokáig nem tudták, mitévők legyenek. Mégsem hajthattak tovább harminckilométeres sebességgel óránként. Akinek az ülepe mögött a halál ólálkodik, az igyekszik minél előbb megszabadulni tőle. Arra nem számíthattak, hogy még egy ilyen homokos, sima, lapos, nekifutásra alkalmas útszakaszra találnak. A francia kiszállt a fülkéből. Villanylámpával a kezében megvizsgálta a talajt, az út két oldalát. Igen, Luigi kocsija is itt lódult neki, itt vett lendületet. A szétfecskendezett homok egyre messzebb feküdt a puha talajba bevágódott keréknyomoktól jobbra meg balra, ahogy a nagy sebességre felgyorsuló kocsiknál szokásos. Áthaladtában ezt a figyelmeztetést hagyta hátra pajtásainak Luigi. A derék fickó.
Visszamenni? Bajos. Nem mintha ez magában véve nehéz feladat volna; de az ilyen könnyen mozgó talajon a K. B. kerekei barázdát vonhatnak; felszántják az utat. Akkor aztán nézhetik majd, mekkorát dob rajtuk, ha ismét erre hajtanak nyolcvannal. De még sincs más hátra, megint neki kell szaladni. Mindez sok időbe fog kerülni. De bármennyire elvesztegetett időnek érzik is, mégis nyernek vele. A hullámlemezen csak kétféleképpen lehet rázkódás nélkül hajtani: vagy tíz kilométerrel óránként, vagy nyolcvannal. De ha egyszer már benne vannak, akkor hogyan menjenek át az egyikből a másikba?
— Idesüss, Johnny. Visszafarolok egészen a hornokút elejéig. Hátrafelé nem adok egy csöpp gázt sem, és nem is nézek hátra. Te fogsz irányítani. Közben majd igyekszem ki nem menni a keréknyomból, hogy ne csináljak sem gödröt, sem halmot a visszafelé úthoz...
- De...
—  Nem. Majd én jövök vele vissza is. Felviszem a megfelelő sebességre. S ha már benne leszünk, akkor átadom neked. Rendicsek?
—  Megpróbálom.
—  Azt már nem, öregem. Itt semmiféle „próbálom"-nak nincs helye. Megteszed? Mert már igazán torkig vagyok veled!
Sturmer hangjában volt valami, amitől a román gondolkodóba esett. Szótlanul néztek farkasszeme.
—  Ha ez a bitang út nem volna olyan fárasztó, magam tenném meg, egyedül, elképzelheted. Nem nyeltem volna le a mérgemet, és nem vettelek volna fel újra azután, hogy olyan szépen benne hagytál a csávában, mikor meleg lett alattunk a talaj. De túlságosan nehéz, egyedül nem bírom megtenni.
— Erről nincs is szó.
— Örülök, hogy ezt hallom tőled; de korántsem a te szempontjaid miatt. Aztán meg nem hajthatunk harmadik sebességgel egy öt sebességre épített kocsival, csak azért, mert a nagyságos úrnak a nadrágjába szállt a bátorsága, érted?
—  Ne légy  velem igazságtalan,  Gérard.  Tudod nagyon jól, hogy én sem vagyok ijedősebb, mint akárki más. Ismerhetsz. Te...
—  Én ... tojok rád, torkig vagyok veled, Itt most nem általában a te bátorságodról van szó, hanem arról a rohadt, nyavalyás buliról, amelyik engem is ugyanúgy idegesít, mint téged, de amelyikkel mindketten ki szeretnénk szabadulni innen. Szívesebben lennék együtt akár a legutolsó hímringyóval is, ha valami szerencsés véletlen folytán ma éjszaka kivételesen nem rezelne be a gatyájába, valahányszor tíz mérföldnél többet jelez a kilométermutató... Mégiscsak gyalázat!
—  Félek. Hányszor  mondjam még? Beteg vagyok. Beteg.
Megköszörülte a torkát; tagolatlanul ejtette a szavakat. Egész arca olyanná vált, mint a kocsonya. Reszketett.
—  Beteg — ismételgette.
—  Beteg, nem beteg, ma éjszaka vagy hajlandó leszel rendesen viselkedni, vagy itt döglesz. Siránkozásra  most  nincs alkalom,  azt  Las Piedrasban kellett volna elvégezned; a sóhivatal ott van, és itt nincs  fióktelepe.  Figyelj ide: ha  nem lenne  rád szükségem, az előbb kinyiffantottalak volna. Ki bizony, érted?
—  Sejtem — mormogta Johnny.
—  De nem tettem, ez az első jogcímem, hogy hálás légy nekem. A második az, hogy magammal cipellek a dohány utáni hajszában. Mert az egészben a nitroglicerin csupán jelentéktelen semmiség, romantikus epizód. Érted? Az igaz, a komoly, az örökérvényű   ebben   az   egész   históriában,   amelyikbe együtt belekeveredtünk, még egyszer mondom neked, a dohány, sajnos, hogy az: két szerencsétlen Dali meg akarja keresni a jegye árát. Talán nem így van?                      —  Igazad van. De azért. í í
—  De azért nem fogom neked megengedni, hogy holmi gyenge idegek miatt tönkretedd az esélyeinket. Ha a dohányt szarba dugták volna, s a játékszabályok úgy írnák elő, hát kiszednéd belőle a fogaddal is, nem így van? No hát nem szarba dugták, hanem  egy   kis  gyors halált  osztogató csomagba, amit a nyakadba akasztva hordasz, és minden pillanatban felrobbanhat. Például most is.
—  Fogd be a pofádat!
Johnny ezt egészen halkan nyüszítette. A levegő valahonnan a gyomrából jött, s mikor kitört belőle, biztosan megvérezte a torkát, Sturmer vállat vont.
—  Ne tégy úgy, mint a strucc, nem vagy már gyerek. Szóval a következőt fogjuk tenni: én ezt a repülő bombát felgyorsítom a kellő sebességre. Aztán útközben átadom neked a volánt. Nem mondhatod, hogy nehéz dolog, nem azt kívánom tőled, hogy kötélen táncolj. Én meg majd jól elhelyezkedem melletted és szundizok egyet. Egyebet nem tehetek. Nem akarom az egész életemet ehhez a dinamitrakományhoz kötözve leélni.
—  Igen, de...
—  Nincs semmi „de", Johnny. Én nem azt mondom neked, figyelj csak rám, nem azt mondom neked,  hogy   tedd  meg,   vagy pedig...  Hanem  azt mondom: ez így lesz, és nem másként, és most már elég; te meg majd meg fogod köszönni nekem, de ha véletlenül nem köszönnéd meg, az sem lesz baj. Kezded már érteni?
Mihalescu lépésben ment a teherautó mellett, amely zökkenés nélkül haladt. A román lámpája az Egyesült Államok hadseregében használt szabályozható fényerejű típus volt. Hengeres kévéje a kocsi mögött harminc lépésnyire söpörte az utat. De ferdén beeső fénye minden göröngyöt, minden talajredőt fantasztikus árnyakkal színezett ki. És Johnny érezte, hogyan nő benne a zűrzavar. Úgy találta, hogy ma éjszaka minden gonosz, minden igazságtalan. A tárgyak is egyetértettek, cimboráltak ezzel a pokolgéppel. Minden ellene fordult, minden túlontúl erős volt a számára: minden összefogott, hogy kioltsa életét, hogy szétfújja őt, körös-körül, mint a port.
Sturmer időnként kezének egy-egy kis nyomásával minden nehézség nélkül a helyes irányba igazította a kocsit. Az autó engedelmesen viselkedett. Hátsó kerekei szép egyenesen gördültek előbbi nyomukban. Ez most nagyon fontos volt: nem volt szabad új, rossz nyomokat csinálni, mert mikor nemsokára nekiereszti a kocsit, beléjük csúszhatnak a kerekek. Azt pedig csak az isten tudja, hogy akkor ...
Visszatértek a homokos út elejéhez. Elérkezett a pillanat.

Láttak már sokkal jobb kedvű halálraítélteket is, mint amilyen Johnny volt, mikor elfoglalta helyét Gérard mellett. Miközben Sturmer a gázpedált próbálgatta, de csak azért, hogy bátorságot öntsön saját magába, a román érezte, hogy szája megtelik nyállal. „Csak nem fogok hányni?" — gondolta.
Na, tessék. Már el is indultak. Mégpedig előre. Mindketten mereven bámulnak; Sturmer az erős figyelés miatt. A motor egymás után énekli el crescendo dallamait, apró szünetekkel, melyek alatt Johnny úgy érzi, újra éled. Meglepő csendek, közben Gérard bal lába egy rinocerosz nyugalmával kétszer felemelkedik és kétszer lesüllyed: kettős kuplungozás, hiába, meg kell adni, ért hozzá, hogyan kell bánni a skatulyával.
Harmadik, negyedik ... Azt a néhány rövid pihenőt kivéve, amely alatt Gérard sebességet vált, az autó kilométerórájának mutatója szünet nélkül megy előre: negyvenöt, ötven... Még a sima útszakasz fele áll rendelkezésükre, azon el kell érniük a nyolcvanat.
Hatvan. Ötödik sebesség. Johnny legalább tíz másodpercen át még lélegzetet venni is elfelejt. Tátott szájjal figyeli az útnak a kocsi alatt tovatűnő ezernyi kis részletét, s a rájuk rohanó éjszakát. A fényszórók kévéjében egy kis homokpor kavarog, s a felragadott földdarabocskák menten táncra kere-kednek, ahogy megcsapja őket a rohanás eszeveszett szele.
A motor teljes erővel dolgozik. Sturmer dühösen, sőt, vadul tapos bele a gázpedálba, és nyomja le egészen a kocsi fenekéig. De tessék! Hatvan, hatvan, egy fokkal sem több a számlapon. Összenéznek Johnnyval. Amaz egészen kicsikére összehúzza magát a sarokban, oly erősen nekiszorítja lábát a szerelékfalnak, hogy valósággal odapréselődik az ülésre. Ordít, nem nagyon hangosan, de ordít. Valami tagolatlan vonítás ez. Nem tehet róla, kitör belőle.
De hát mi a csuda leli ezt az autót? Gérardnak hirtelen eszébe jut, s teljes erejéből ordítja:
— A gázszabályozó!...
Hogy a sofőrök ne hajtsák túl gyorsan a kocsijukat, a jenki társaságok leplombálják a karburátort, O'Brien szerelői valószínűleg megfeledkeztek róla, nem szedték le a plombát, és senki sem gondolt rá.
A homokútnak harminc, negyven méter után már vége. Rendes körülmények között legalább ötven méter kellene a fékezéshez. De Gérard elkezdett fékezni. Szó sem lehet róla, hogy hatvan kilométerrel hajtsanak rá a hullámlemezre. Ez a lehető legrosszabb sebesség. Tehát meg kell állni.
Erősebben, még erősebben kell most nyomni a pedált. De azért mégsem túlontúl erősen. Gérard, ahogy hátradől, a hátában, egész testének minden csontjában érzi a gyilkos rakomány tömegét, amely most a tartály falának feszül a lendület következtében — a nitroglicerin- minden molekulája az ő ereiben feszül most. Érzi, hogy ő maga is előre lendül; a fülében dobol a vér. De ez nem származhat a fékezés okozta nyomástól. Ez csak a félelem lehet.
Már csupán tíz-tizenkét méter hontokos út van előttük. És a mutató még mindig huszonötöt mutat. Az utolsó szorítás a legrettenetesebb: ha a teherautó nem áll meg elég simán, akkor a tartályban levő folyadék, amely egyre növekvő erővel préselődik az elülső falra, hirtelen hátra zúdul. Csak egyet lottyan. De ez is untig elég lesz... De hát mégiscsak meg kell állni a homok végén. Megállt? A fenét állt meg!
Pontosan abban a pillanatban, mikor rágördülnek a kemény talajra, Sturmer felemeli lábát a pedálról és behúzza a kéziféket, félerősen, hogy az is segítsen lassítani, de azért ne hirtelen. Három rovátka a fogaslécen, eggyel sem több. Ahogy húzza, egymás után, külön-külön kattannak, és nyugodt hangjuk hirtelen tudatosítja Gérard-ban, hogy teljesen megőrizte hidegvérét. Ekkor aztán felpergeti a motort a gázszabályozó megengedte legnagyobb gyorsaságra és visszakapcsol az első sebességre. Most nem szabad hibázni: miközben a kuplungot benyomva tartja, meg kell találnia, mennyi gázt adjon a motornak, hogy az megfeleljen a kocsi sebességének. Aztán e gáz mellett kell szép lassan felengednie a kuplungpedált. A kilométeróra még mindig húszat jelez, ez pedig határozottan sok; s az első kerekek már a kemény talajba mosott első kis csatorna fölött gördülnek.
Egymást gyorsan követő apró lökések rázzák meg az elülső kerekeket, úgyhogy majdnem szétesik tőlük a kerékalváz. Ha, mint az előbb, most sem volnának rendben a lökéscsillapítók;. s De a kocsi terhelését csuda jól megcsinálták. Az elülső kerekek dühös reszketése nem tevődik át az alváz többi részére. És a kocsi kedves, szófogadó, engedelmes jószág. A kimerült Gérard keze között már ismét ugyanúgy mászik, mint egy órával ezelőtt, kerti csiga lassúságával fogyasztja a hepehupás utat.
A nyomás hátul is fokozatosan engedett a maximumból, hevessége alábbhagyott. S a félelem is meglazította satuját, az is felengedett.
Most igazán rá kellett gyújtani. Még egyszer leszálltak, még egyszer hallgattak. A piros fénypontok széles foltokban világították meg a két üres arcot. Mintha piszkosak lettek volna.
—  A kutyafáját! Kezd a dolog idegesíteni... Mihalescu csak sóhajtott, de nem válaszolt.
—  Semmi baj, öregem. Újra kezdjük.
—  Nem!... Nem!...
Ez nem emberi kiáltás. Olyan ember hördülése, akí úgy hal meg, hogy kitépik a szívét és felkoncolják. Egy szűk medencéjű asszony sikolya, aki éppen most teszi az utolsó erőfeszítést, hogy végre megszülje gyermekét.
Sturmer megragadta pajtását ingénél fogva, s elkezdte rázni, apró rázásokkal, mintha gyilkosan reszketett volna a keze. Felsebzett ujja ismét sajogni kezdett. Torkából mennydörgésszerű hang tört elő, s ujjai még erősebben szorították Johnnyt. Az ing anyaga engedett, s lassan, mintha sajnálná, elszakadt.
— Azt mondtam: újra kezdjük. Érted, te átok?
—  Nem, Gérard, nem ...
Mulatságosan vékony volt szegény Johnny hangja. Könyörgő, mint a kisgyereké, aki veréstől fél. Sturmer sápadt volt és egy kissé reszketett. Düh, kimerültség, elmúlt félelem, elkövetkezendő félelem ...
—  Hallgass ide, figyelj rám... a kutyaistenedet, figyelj arra, amit mondok: ha tovább bomolsz, leütlek, a vállamra veszlek, felmászok veled a tartályra és odakötözlek. És mivel én meg már fáradt vagyok, így legalább bizonyos, hogy mind a ketten a levegőbe repülünk. Félsz, mi? Félsz, te piszok. Én is félek, nyomorult csavargó. De olyan nagyon félni, ahogy te félsz, ezt már a törvény is tiltja.

Visszafaroltak a homokos út elejéig. Johnny szakasztott úgy lóbálta a lámpáját, mint a  füstölőt szokták a koporsó mögött, annyira olyanformán, hogy Gérard nevetésre fakadt és mindjárt el is fütyülte a gyászinduló három első taktusát. Vitathatatlanul pocsék ízlésre valló tréfa.
Két-három mozdulat a csavarhúzóval, már le is vették a szabályozót, egy keskeny ónszalagot. Sturmer dühös mozdulattal a földhöz vágta. A hold és a fényszórók kettős fényében ragyogva olyan gonosznak és tehetetlennek látszott, mint valami kölyökkígyó.
—  Na, ez is megvolna — mondta Gérard. — Emlékezz csak vissza a térképre: mikor már rajta vagyunk ahullámlemezen, rád bízom a kormányt, egészen Los Totumos elejéig. A helységbe bevezető betonutat fogjuk felhasználni rá, hogy visszatérjünk a csökkentett sebességre. Addig a legcsekélyebb okod sincsen félelemre: nincs az úton se árok, se más út nem szeli át, se nem gödrös, semmi, feltéve persze, hogy nem szállsz le nyolcvan alá.
—  De mi lesz, ha a motor nem bírja?
—  Semmi oka nincs rá; de ha mégis megtörténnék, hát akkor a levegőbe röpülünk, kész, nem fogunk belőle meggazdagodni. És még valami: mindezt azért mondom el neked most, nehogy aztán akkor jusson eszedbe meggondolni a dolgot, és írni az anyádnak, vagy megkérdezni az ügyvédedtől, mi róla a véleménye, amikor majd átveszed a korrnányt. Mert ha megpróbálnád ...

Eltávolították a gázszabályozót, s ettől kezdve semmi nehézségük sem volt. Szabályosan, fokról fokra felgyorsulva, egyetlen rázkódás nélkül gördült rá a K. B. a kemény útszakaszra, s attól kezdve úgy repült a szivárvány színeiben pompázó, ragyogó útburkolaton, mintha jégen, korcsolyával siklana. Gérard, akit ez a siker még jobban kifárásztott, mint a megelőző sok sikertelenség, most úgy érezte, hogy ólmos fáradtság zuhan a vállára, éppen oda, ahol a karja kezdődik; szemhéja jobban égett, mint valaha. A sebesség szele duruzsolt az ablakokon, és arcába csapott a felemelt szélvédő alatt. De ez sem volt elég. Kétszer is teljes erejéből becsukta a szemét s mind a kétszer azonnal kinyitotta. Ám az álom ott fészkelt a szemhéja alatt, mint az alárakódott por. Aludnia kellett.
—  Johnny! Hé! Johnny!
– Mi az?
—  Rajtad a sor.
Ám az nem nagyon lelkesedett.
— Hogyan csináljuk?
—  Emeld át a lábadat a pedálok fölött, és a cipőd orrával nyomd le a gázpedált, én meg a pedál alsó részét nyomom, le egészen a kocsi fenekéig. Rajta vagy már?
—  Igen. Várj csak, még nem nyomom egészen jól... No, most rendben van. És aztán?
—  Emelkedj föl, amennyire csak tudsz, és csússz át a helyemre, de ne ülj meg le. Az iránnyal ne törődj, arra én ügyelek. Majd akkor kezdesz kormányozni, amikor elhelyezkedtél. Különben sincs semmi veszély: az út egyenes.
Az éjszaka az út két szélére húzódva az autóval szembe rohant. Azután meg olyan volt, mintha a nyomukba szegődne. A motor teljes erővel dolgozott, a szél zúgott, a kilométermutató meg sem moccant, kilencvenen állt...
—  Na, gyerünk, rajta! Ne felejtsd el, hogy ha leveszed a gázt. felrobbanunk.
A hatáskörcsere megtörtént. S Johnny Mihalescu egyik szempillantásról a másikra azon vette magát észre, hogy rohan, de maga se tudja, mi után, egy csekk, szabadságának ára vagy a saját halála után-e? Mint a kutya, amelyiknek lyukas fazekat kötöttek a farkára. De meg kell adni, fura egy fazék volt...
—  Na, nem lesz semmi baj?
A román megcsóválta a fejét. Miért lenne baj? De persze az egésznek egyszerre vége is lehet, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Anélkül, hogy különösebben számítana rá, hirtelen vége szakadhat az életének. És éppen ez emésztette Johnnyt. Ügy érezte magát, mint akit összelapítottak, a gyomra felkívánkozott a szájába.
Elfoglalta a helyét, a kocsiját. Eddig tulajdonképpen inkább csak utas volt rajta. A teherautó most kezdett az övé lenni. Hintázott egy kicsit, előre, hátra, különféle kézhelyzeteket próbált ki a fekete fakeréken, aztán kényelmesen elterpeszkedett, szilárdan tartva a kormánykerék álját. Most csakugyan jobban érezte magát.
Előbb-utóbb mindegyikük kiszolgálást kíván a másiktól.
—  Adj egy cigarettát, öregem.
Három nagyot szippantott belőle, azután kidobta a kocsiablakon: ezen az éjszakán keserű volt a dohány íze, nem ilyenhez volt szokva. S bár semmi egyéb dolga nem volt, mint egyenesben tartani a kocsit, e gyorsaság mellett mégsem lehetett dohányozni !
Valamivel később megint Sturmer felé fordult, és megköszörülte a torkát. Nem könnyű ám kimondani az ilyesmit!
—  Figyelj csak ide!
—  Mi az?
—  Köszönöm... az előbbit.
— Tessék?
—  Hogy az előbb nem hagytál faképnél, mikor engedtem, hogy egyedül vedd a kanyarokat. Remek gyerek vagy, Gérard.
—  Ugyan!
—  De igen. Rendes fickó vagy. De majd meglátod. Most majd segítek neked. Mégpedig nem is keveset.
—  Jó, jó...
Aztán, mikor társa összekuporodott az ülés sarkában, hogy aludjon egyet, a román dudolni kezdett egy dalt, amelyről azt hitte, hogy gyerekkora óta már rég el is felejtette:

Ploiesti és Giurgiu között
Három esztendőt töltöttem,
Három évig jártam-keltem,
Tizenkét tallért kerestem,

—  Gérard!... Hé!... Gérard!...
Johnny már több mint egy órája vezet. Az autó előtt két kilométerrel előbb szálldosni kezdett a por; nem  nagyon magasan, csak az út felszínén.
Nem is zavarja a látást; mindössze azt jelenti, hogy valami jár előttük. Mégpedig jókora alkotmány lehet, s csekély sebességgel haladhat, mert különben, magasabbra emelkedne a porfelhő.
—  Gérard! Nézd csak, az istenit!
Most került csak kutyaszorítóba Johnny! Egyrészt a minimális sebesség szorítja, amely alatt az út minden kis egyenetlensége annyira rázni fogja kocsiját, hogy darabokra repül szét, másrészt meg ez a nagy lendület, ez a sebesség fogja nekivinni valami akadálynak, amelyről egyelőre semmi egyebet nem tud még, csak azt, hogy egyre közelebb van, mert a por egyre sűrűbb lesz. Most már apró, kerekded, pufók, csipkés szélű felhőcskék formájában szálldos, olyanok e kis fellegek, mint azok, amelyek a templomfalakon szolgálnak lépcsőül az angyalkáknak.
— Gérard!
—  Az anyja! — válaszolja Sturmer, mikor végre felébred, és azonnal hozzáteszi: — Mi az?
A fényszórók kévéjén túl, a kocsi előtt nem sokat lehet látni. A hold még az előbb is teljes erejéből világított, de már eltűnt az égről. Ám a francia azért csakhamar rájön, hogy itt valami történni fog. Azonnal észrevette a porfellegeket. Aztán meg a szemhatár szélétől innen egy kicsivel azt a határozatlan vörös fényt is. Megdörzsöli a szemét. Többé nincs semmi kétsége.
— Luigi van előttünk. És alig hajt, de az is lehetséges, hogy megállt.
Johnny szeme előremered. Tekintetével szeretne áthatolni az éjszaka falán, hogy túl rajta meglelje azt a tömörebb, keményebb falat, amelyiken szét fogja magát zúzni, önkéntelenül gyengébben nyomja a gázpedált: a sebesség veszedelmesen esik; pedig éppen ezt nem szabad tennie. Gérard rátapos a lábára, s lenyomja a kocsi fenekéig.
—  Ülj el onnan!
Johnny nagyobb igyekezettel adja át a helyét, mint amekkorával az imént birtokába vette.
Gérard villámgyorsan átcsúszik alatta és felváltja.
—  Elengedheted, már itt vagyok.
A francia félig felébredve kidugja fejét az ablakon, megfürdeti a szélben, amely e sebesség mellett szinte frissnek érződik. Kezdődik a nagy játszma. Mintha kis kölykök játszanának: ha tévedtél, kaphatsz egy pofont. És micsoda pofont!
Az éjszaka csalóka és áruló. A fény mintha közeledne; de próbálja csak valaki felbecsülni a távolságot ilyen világítás mellett, s hozzá sík vidéken! Bizony, egyhangú, rettenetesen egyhangú ez a fennsík; sőt még ...
—  Tudod, hogy pontosan hol járunk?
— Valamivel több mint öt perccel ezelőtt hagytuk el a hetes szivattyút.
Persze, hiszen itt vannak a szivattyúk. Félig zsarunak, félig szemafornak látszanak; végighúzódnak az egész olajvezeték mentén, s állandó nyomáson tartják, az utolsó olajfúrótoronytól kezdve egészen a Las Piedras-i mólóig.
Nyolcvan. A nyolcvanat tartani kell. Minden ezen fordul meg. Egészen addig, míg el nem jutnak az akadályig. Akkor majd valami megoldást kell találniuk.
Tartani a nyolcvanat, s ugyanakkor figyelni is az útra; nem szabad megkockáztatniuk, hogy átszaladjanak valami elég sima útszakaszon, amelyiken meg lehetne állni.
A bökkenő az, hogy most az út összeszűkült, s ha két teherautó összetalálkozna, csak úgy tudnák egymást elkerülni, ha az egyik kerék lecsúszik az út szélére. Végül is...
Még két perc. A két férfi tágra nyílt szeme előtt tisztábban kivehetővé válik a fény. Johnny rányomja arcát a szélvédő üvegére. Gérard be se húzza a fejét az ablakon. Fürkészik az éjszakát, igyekeznek fellebbenteni a fátyolt a titkáról — a titkairól —, ha ugyan több is van neki... Egyszerre csak felordít a román:
—  Kialudtak a fényszórók.
—  Ne  ordíts  annyira,   én  kapcsoltam  ki  őket. Fényszóró nélkül messzebbre lehet látni.
Ez igaz is. A trópusi éjszaka sohasem teljesen sötét, ahhoz nagyon is sok a csillag. Gérard előbb jól szemügyre vette az útvonalat; tökéletesen egyenes, nincs itt semmi boszorkányság. Három másodpercig behunyva tartotta a szemét, s mikor kinyitotta, már szertefoszlott a fal, amelyen az előbb még megtört a fényszórók kévéje. Helyén szétfolyó, áttetsző, szürkeség terjeng egészen a szemhatárig. Átlátni rajta, mint valami kicsikét homályos szemüvegen. A legelső, ami szembeötlik, a földtől két méternyi magasságban, a síkság szélén kibomló vörös lámpafüzér. Gérard ismét bekapcsolja a fényszórókat.
—  Még van időnk. Legalább öt perc, mielőtt rájuk hajtanánk. Egyébként mázlink, az nincs. Fél óra kellett volna csak, s akkor előttünk érnek be Los Totumosba.
– Most mit fogsz csinálni?
– Megpróbálok elhajtani mellettük. Ők a mostani sebességükkel megállhatnak. És félreállhatnak az út szélére. Szabadon hagyhatják nekünk az utat.
— Legjobb lenne, ha egészen lehajtanának róla.
— Reméljük, meg is teszik...
Felbődül az országúti sziréna. Olyan a hangja, mint a menekülő vadak üvöltése, elvegyülve a szél süvítésével. A motor nyolc dugattyúja egymás után szívja a levegőt az éleshangú sziréna csöveibe. A gép eleinte artikulátlannak tűnő, bőgésszerű hangjai hamarosan rendbe szerveződnek. Egy rövid, egy hosszú, egy rövid ... Ezeken az utakon már ősidőktől fogva ez a teherautó-sofőrök egyezményes jelzése, s azt jelenti:
— Cuidado! Cuidado! Figyelem!.. Figyelem!... Tedd szabaddá előttem az utat... Tedd szabaddá előttem az utat... Előzök... Előzök ...
Aztán megint egy darabig az az artikulátlan hangzavar. Azért, hogy ha nem értené meg az üzenetet, legalább felfigyeljen. Üvöltsetek, szirénák, üvöltsetek minél hangosabban, ijesszétek meg, ha megértetni nem tudnátok magatokat, üvöltsetek!.. Igazi, rekedt, kitartó, fülsiketítő szirénabőgéssel...
— Hallgass csak, állítsd le a trombitádat — szólt rá Johnny.
Mert nemcsak szem, hanem fül is van, az is igyekszik megragadni valamit. Zavarja őket a szél zúgása; nagy-nagy erőfeszítéssel mintha még azt is hallani lehetne, ahogy a kerekek által felragadott homokszemek alulról nekivágódnak a sárhányóknak meg az alváznak.
Alig ötszáz méternyire előttük, vagy, talán még kevesebbre, elválik az égtől a lámpafüzér: oly közel vannak már hozzá. És még mindig nem érkezik válasz. Az út jobban összeszűkül. Már csak ez hiányzott.
Gérard újra ráteszi kezét a sziréna gombjára. Egy rövid, egy hosszú. Megint rá akar zendíteni.
— Hallgass csak — mondja Johnny, és megfogja a karját.
Johnny e pillanatban szinte normális. Túlságosan el van foglalva, s így nem jut ideje a félelemre. Elfelejt félni.
—  Hallgass csak ... Mintha ...
És valóban. Olyan, mintha valami gyerek köszörülné a torkát, reszkető, dadogó, s ugyanakkor mély, rekedtes hang. De ritmikusan, szaggatott ütemben. Üzenet; válaszol. De miért nem áll félre? Sokkal jobban tenné. Már csak kétszáz méter választja el őket a másik autótól, és e sebesség mellett ezt a távolságot hamar megeszik...
—  Mit mond? — kérdezi a román, aki most már megértette, hogy morzejelekről van  szó,  de nem tudja őket megfejteni.
E... S... P... E... R... A... Espera! Várjatok!...
—  Azt mondja, hogy vége. Ugorj ki, vagy imádkozz!
Johnny nem válaszol, de ki sem ugrik. Ajka hangtalanul mozog, aztán arcát nyitott tenyerébe temeti, két keze hónál is fehérebb szemfedőként borul máris halottá vált arcára. A vörös fény most a szélvédő üvegén ragyog. Másodpercek kérdése az egész. Gérard többször is lenyeli a nyálát. Johnny még egyszer feltekint, s aztán kinyitja a száját, eltökélten, hogy ordítva fog meghalni.
A sziréna ismét felbőg. Sturmer úgy kapaszkodik bele, mint valami bójába. Meg aztán, társra lel benne. Szeretné behunyni a szemét, de nem sikerül neki. Abból a fajtából való, amelyik sohasem adja meg magát; agyon kell verni, hogy vérpadra lehessen cipelni, s a halálos ágyon a temetése költségeiről alkudozik a temetkezési vállalat megbízottjával. Luigi teherautója már csak harminc méternyire van előttük.
És ebben a pillanatban, mikor már mindennek vége, amikor már csak egy vagy két másodperc az élet, homokfelhő csap fel az előttük haladó kocsi kerekei alól s elvakítja a kormánykeréknél ülő Sturmert. Így is, úgy is meg kell dögleni, ezért a francia felengedi a gázpedált, a kéziféket vigyázva behúzza a harmadik fogig, s cipője orrával nyomni kezdi a lábféket. A függönyként égig emelkedő porforgatagban az előbb még a szélvédőre rohanó vörös fények, mintha egyszerre csak ... Igen, mintha egyszerre csak nem közelednének! Sőt, Luigi, csak úgy kavarhat fel ilyen szemetet, ha gyorsít. Ez világos. Egyébként most már szemmel láthatóan távolodik.
A homok fojtogatja a torkukat. Köhögnek. Johnny szeretné leereszteni a szélvédő üveget, de a csavar be van szorulva, kínlódik vele; mire sikerül, addigra vagy megállnak, vagy már a levegőbe is röpültek.
Sima és puha a talaj a gumik alatt. Mintha kenőcsön gurulnának, bár a sebesség egyre jobban csökken. Ha az éjszakából és a porfellegből nem bukkan fel előttük újabb akadály, akkor most az egyszer megúszták.
Az út egyre simább. Aztán ismét változik a talaj természete, a gördülés megint határozottabbá, keményebbé válik. A homok bársonyossága valami másnak engedi át a helyét. Két homokfelleg között Gérard mintha a beton színére ismerne rá. Hát persze... De mennyire az... Vagyis nem valahol a mezők kellős közepén járnak, ahogy hitték; a rájuk záporozó homok hirtelen elül, s két fehér szalag bukkan elő, amelyek úgy göngyölődnek ki a földön, mint két vég plüss a pulton. Ahol a fényszórók fúrta fénysáv véget ér, Luigi teherautója éppen most gördül be két vertföldből épült viskó közé.
Szóval Johnny rosszul tájékoztatta Gérard-t. Még arra sem jó. hogy pontos értesüléseket adjon az embernek. Még arra sem ...
— Nem a hetes szivattyú mellett mentünk el, amikor felébresztettél, hogy vegyem át tőled a vezetést. Hanem a hatos mellett!
A másik elfintorítja afcát, de Sturmernek most semmi kedve sincs utólagos szemrehányásokat tenni. Hogy így meg úgy, megmondtam már neked, de te mindig ilyeneket csinálsz... Ugyan, mi a csudát használna, uramisten! -
Sorban visszakapcsol, s most első sebességgel döcögnek be a faluba. Az utcák kihaltak; itt-ott egy-egy nyitott ajtó, s rajtuk világos helyiségbe lehet belátni. Az ajtónyíláson át térden álló családot guggoló öregeket pillantanak meg. akik kezüket összekulcsolva imát mormolnak. Nyilván tudják, miről van szó. Pedig nincs sem távirójuk, sem telefonjuk ... De a Ráktérítőn túli országokban különös utakon járnak a hírek, oly gyorsasággal, aminek a titkát az európaiak eddig még nem tudták megfejteni.
A két autó néhány méter távolságban követi egymást. Mikor a főtérre érkeznek, az elsőből egy kar nyúlik ki, és világos foltként nagy mozdulatokkal integet a vörös fényben. Luigi vagy Bimba lehet, s azt jelzi, hogy meg fog állni. Sturmer az út jobb oldalán fékezi le a kocsiját, a másik meg a téren keres magának helyet.

— Hé, Bimba! Hé! Luigi!

– Mi esett belétek? — kérdezte az olasz. — Hát nem láttátok a fehér zsebkendőt, amit a hatos szivattyú épületére tűztünk ki, hogy jelezzük, lassítani kell? Mi a csudának vagytok akkor ketten?...
—  Nem voltunk   ketten. Johnny vezetett. Én aludtam.
 — Micsoda?
Bimba nem tért magához a csodálkozástól.
—  Dinamitero (dinamitos anarchista. — Ford.) voltam a polgárháborúban, méghozzá Madrid ostroma alatt — mondta. — Megrohamoztuk a fasiszta tankokat, s a lőrésbe kézigránátot vágtunk, hogy kulimászt csináljunk a legénységből; míg tűzharc folyt a fejünk fölött, mi ott rohangáltunk az övünkbe körös-körül bedugdosott dinamitcsomagokkal, a szánkban meg égő cigaretta fityegett, mert dobás előtt azzal gyújtottuk meg a kanócot. A benzines palackokról nem is beszélek, mert az nem is olyan veszedelmes. A végén már konyakos üvegeket töltöttünk meg ezzel a halál-mártással, amit ma éjszaka hurcolunk magunkkal az ülepünk alatt, s amikor eldobtuk őket, köröskörül csak úgy hullottak a tankdarabok. Csak azért mondom, hogy lásd, elég jól ismerem az ilyen robbanó vacakokat. No de hogy valaki elaludjék útközben ezen az autón... Maricón Diós (spanyol káromkodás. — Ford)! Ez még nekem sem jutott volna az eszembe... Conyo (tökfej. — Ford)!
—  Hát te, román, nem vetted észre azt a zsebkendőt?
—  És aztán, ha észreveszem is, hogyan találtam volna ki, hogy azt jelenti, lassíts.
—  Az útra kitett fehér tárgy minden idevalósi sofőr számára veszélyt jelent. Mindig akad zsebkendő, ing, újságpapír, amit az ember otthagyhat maga mögött, hogy figyelmeztesse a pajtásait – magyarázta Bimba.
—  Ezt nem tudtam. Én eddig csak Európában vezettem. Hát tiveletek mi történt?
A Luigi—Bimba párt az kényszerítette lassításra, hogy piszok került a benzinbe, amitől hirtelen kikihagyott a motor. Aztán pedig felmelegedett; le kellett mondaniuk róla, hogy egyhuzamban tegyék meg az utat Los Totumosig. Megfelelő útszakaszt kerestek maguknak, s mikor elhagyták a hatost, jobb kéz felől egy javítótelep bejáratát pillantották meg. Körülbelül egy héttel korábban ezen a helyen valami baj történt az olajvezeték hegesztésével. A Crude több teherautó-rakomány csövet szállított a helyszínre, hogy legyen mivel kicserélni vagy háromszáz méteres darabon; s hogy a kocsik könnyebben megfordulhassanak, egy jó nagy területet, amelyet széles kétpályás út kötött össze az országúttal, elegyengettek talajgyaluval.
Luigi nyolcvankilométeres óránkénti sebességgel rávezette a K. B.-ját erre a kitérő útra, s ott meg tudta állítani. Míg ő rendbehozta a jelentéktelen motorhibát, Bimba a szivattyúhoz ment és kiakasztotta rá a vészjelet. Még meg is tetézte óvatosságait, egy másik jelet rúdra akasztva a javítótelep bejáratánál függesztett ki. Mert tudta, hogy mikor kifarolnak az útra, el fogják zárni az utánuk jövők elől egészen a faluig, hiszen nem lesz módjuk a felgyorsulásra; a másik autónak tehát ugyanezt a telepet kellett volna igénybe vennie rá, hogy lecsökkentse a sebességét.
—  Na, végül is két zsebkendővel megúsztam — fejezte be a spanyol. — Mi lenne, ha kajálnánk egyet?
Alig foglaltak helyet a fogadóban egy üveg kukoricából készült pálinka, sült kukorica, tömör, elégett kukoricakenyér, kukoricakása és egy tányér szárított carne guisade (párolt hús — Ford.) előtt — valóságos lakoma —, egy öregember jelent meg az ajtó nyílásában. Reszketett, a hangja is remegett.
—  Menjetek el innen! Vigyétek a pokolba az átkozott porotokat. Én vagyok a falu bírája, és senki sem akarja, hogy elpusztuljon a faluja, csak azért, hogy meg lehessen menteni a jenkik olaját.
—  De hát semmi sem fog itt felrobbanni, öreg. Igyál inkább velünk egy üveg kukoricapálinkát. – Mindjárt tovább megyünk.
Az öreg csak állt, mozdulatlanul, merev tekintettel. Nagyon mérges volt, és félt is. Tovább morgolódott:
—  Menjetek el! Menjetek el!
—  Ülj le és igyál velünk — ismételte meg Bimba. — Mi nem vagyunk amerikaiak. Én spanyol vagyok, ez itt olasz, ez francia, ez meg román, te pedig idevalósi vagy, s ahányan vagyunk, mind tojunk a gringókra. Nem így van?
— De hát mi a csudát ártottak nektek az amerikaiak? — kérdezte tőle Johnny.
— Nagyon sokat — mondta az öreg. — Idejönnek, megveszik a petróleumot, és a kormánynak fizetnek érte; a kormány pedig meglóg a kasszával, ránk többé nincs szüksége, és szerencsétlenebbek, szegényebbek vagyunk, mint azelőtt. A gringók ülepen rugdosnak, úgy hajszolnak bennünket utat építeni, s aztán az ő teherautóik járnak rajta; ha mi találunk ráhajtani a szamaras kordéinkkal, büntetést fizettetnek velünk. Iskolákat építtetnek, s arra tanítják bennük a gyerekeinket, hogy az ő újságjaikat olvassák, hogy nekik engedelmeskedjenek, rájuk szavazzanak és robotoljanak tovább, változatlanul. Hordják a töméntelen pénzt, amivel megvásárolják az asszonyainkat, azok aztán már nem is tudnak többé szeretni minket; különben is, amit adnak nekik, ruhákra meg műanyagtáskákra költik az utolsó garasig ... Gyűlöljük a jenkiket.
—  Kórházakat  építenek, gyógyítanak benneteket! Mikor még nem voltak itt, megevett benneteket a vérbaj meg a mocsárláz ....
—  Hát ami a maláriát illeti, nem mondom; de a szifiliszhez már úgy hozzá voltunk edzve, hogy meg se kottyant. Most meg az injekciókkal négyszerre olyan beteggé tesznek bennünket, mint azelőtt voltunk. És ha még csak ez lenne.
Lehalkította hangját, és bizalmas képet öltött. Bimba még egy pohár chichát (kukoricapálinka — Ford.) töltött neki. Ez már a harmadik volt, de nyilván születése óta telítődve lehetett vele, mert nem úgy festett, mint akire valami nagyon hat.
— Elveszik a vérünket is — suttogta a bíró.
— Hogyhogy?
—  Képzelhetitek, hogy ahhoz a sok háborúhoz, amit csinálnak, sosincs nekik belőle elég. Mivel pedig Guatemala már százötven, esztendeje békében él, valahányszor kórházba kerül a mieink közül valaki, kiszívják a fele vérét.
Ránézett Bimbára, megcsóválta a fejét és hozzáfűzte:
—  Szóról szóra így igaz. És ha az illető belehal, az az ő baja.
Az étkezést befejezték. A négy sofőr felállt. Jobban érezték magukat, jóllaktak, görcsös izgalmuk felengedett. Az indulás sorrendje változatlan maradt: elsőnek a Luigi—Bimba pár fog indulni, Sturmer és Mihalescu pedig utánuk, egy órával később.
—  Csak nem mentek végig az egész falun? — mekegte a bíró, aki elkísérte őket egészen a térig. — Végtére is csak nem fogtok végigmenni az egész falun ezzel az ördögadta kotyvalékkal? Régi história: akad egypár őrült idegen, aki hajlandó meghalni a pénzért; s a végén mi halunk meg, méghozzá ingyen.
A plébános közeledett hozzájuk, és megtoldotta a bíró szavait:
—  Maguknak  ehhez nincs joguk.  Ebben  a kis községben hétszáz lakos él. Asszonyok, öregek, ártatlan gyerekek. A halhatatlan lelketekre, könyörgök nektek...
— A nyavalya törje ki, most még ez a hülye csuhás is idetolja a képét! — kiáltott fel Bimba. — Egyelőre még nem robbantunk fel, igaz? És különben egyáltalán nem is bizonyos, hogy ez bekövetkezik. Ugyan ne rezeltesse be az embereket, tisztelendő úr, már megyünk is tovább.
—  De maguknak nincs ehhez joguk ... Maguknak itt egy kitérőt készítettek. Panaszt fogok emelni a cégnél!
— Azzal ugyan sokra megy! Ha felrobbanunk, akkor nem lesz se aki panaszkodjék, se aki meghallgassa a letolást, ha meg minden rendben lesz, maga mehet panaszra a sóhivatalba, senki sem fog vele törődni.
Luígi olasz volt. Leverően hatott rá a pappal való összetűzés. Közbe is lépett:
– Mondja csak, milyen állapotban van az a kitérő?
— Tökéletes állapotban, uram, tökéletes állapotban — bizonygatta a plébános. — Tegnap jártak rajta a talajgyaluval; jobb, mint a főút, sokkal jobb,
—  Mindenesetre menjünk oda és nézzük meg. Mert ha valóban jó, miért ne azon mennénk? Talán még könnyebb is lesz rajta felgyorsulni a faluból kimenet.
Csakugyan, egyenes és jó sima volt ez az út. Az első házaktól húsz méternyire kezdődött. Ahhoz képest, hogy sötét éjszaka volt, elég jól lehetett látni a település körül leírt nagy kanyar kezdetét. Az út elejét egy rikító vörös nyíl mutatta, amelyet azonban a por eltakart Gérard elől, mikor az első teherautó kerekeinek nyomában oly izgalmas körülmények között behajtott Los Totumosba. Hanem az nem volt jelezve, hogy mekkora a megengedett sebesség ezen az úton.
—  Mikor hozta rendbe a talajgyalu az utat? – kérdezte még Luigi, noha már egyszer hallotta.
— Tegnap reggel kezdték el és egész nap szünet nélkül dolgoztak — válaszolt a pap. — A maguk társaságának útmérnöke hozatta a talajgyalut az ötös taladrótól — így tudtuk meg, hogy maguk át fognak hajtani a falun.
A négy férfi elgondolkodott. Mindössze öt-hat kilométernyi kerülőről lehet szó, és úgy látszik, ez az út olyan sima, mint valami. biliárdasztal. És pompás nekifutóhely a falu túlsó végén kezdődő hullámlemezhez.
A plébános tovább erősködött. Amikor szóba került a kitérő út, a bíró eltűnt. Alighanem megbízott a másik férfiú ékesszólásában. Elvégre ebben a pap a szakember.
Az öreg csuhás rokonszenves arcú ember volt.
Különösen a nézése volt gyöngéd, szomorkás. Meg amit mondott...
– Én már öreg ember vagyok. Nem félek. De itt vannak ezek a szegény emberek, meg a házaik és a gyerekeik... Egész éjjel talpon voltam és imádkoztam, nehogy valami bajuk essék. Ezeket kíméljék meg. Maguk férfiak, tudták, mit csinálnak, mikor vállalkoztak erre az útra, de ezeknek semmi közük hozzá ... Menjenek csak erre. Én meg elkezdek megint imádkozni, de most már magukért.
—  Hagyd a fenébe — mondta Bimba. — Nekem elegem volt a papokból a háborúban. Nem bízom bennük.
—  Porca Madonna (olasz káromkodás. — Ford.), nem hallgatsz el, farabutto (tökfilkó - Ford.)! — mordult rá a vallásos lelkű Luigi. — Rendben van, tisztelendő úr, erre fogunk menni.
Senki sem hatalmazta fel, hogy mindnyájuk nevében beszéljen. De végeredményben az ő bőrére is ment a játék. S ez jogot adott neki a szólásra. Nem is tiltakozott ellene senki.
— Köszönöm, édes fiam, köszönöm a báránykáim nevében — mondta az öreg. — Az Isten fizesse meg. Majd megáldalak benneteket, mikor elindultok, és az egész út alatt imádkozom értetek. Meglátjátok, szerencsét hoz rátok, ha nem is hisztek benne.

A két kocsiszörnyeteg egymás után visszafarolt az útelágazáshoz. Bizonyára a vörös füzérekre terpeszkedő éjszaka, meg a vörös fényben vetődött árnyékuk okozta: soha teherautók még ilyen nagynak nem látszottak. Óriási nagyok voltak. És mikor egy kicsit ráhajtanak az út szegélyére is, hogy minél jobban be tudjanak állni az út tengelyébe, lassú, óvatos zötyögésük a természetrajzkönyvekben szereplő, saját erejükhöz képest túlságosan nagy testű, történelem előtti állatokra emlékeztet. Luigi indul elsőnek. Istenhozzádot int pajtásainak, egymás után kétszer benyomja a gázpedált, üresjáratban felbőgeti a motort, aztán visszaveszi lassúbb ütemre, hogy bekapcsoljon első sebességre. Lábával teljesen lenyomja a kuplungpedált, kihajol, fejét egészen kidugja a fülkeablakon:
—  Adios, tisztelendő úr! Aztán jól áldjon ám meg bennünket, mert alaposan ránkfér!
A pap hátrál egy-két lépést; hirtelen óriásinak tűnik. Két karját az égre emeli. A füzérek fénye bíborszínű miseruhát terít rá.
—  Benedicat vos omnipotens Deus... A mindenható Isten áldjon meg benneteket...
Leereszti jobb karját és óriási keresztet ír le vele.
—  Páter et Filius .... Atya és Fiú ...
Nem tehetnek róla, odafigyelnek. Sőt, még meg is hatódnak, Bimbát kivéve, aki félhangosan káromkodik, elmondva mindent, ami sértőt csak tud az istenről.
—  Et Spiritus Sanctus. És Szentlélek.
—  Ámen — mondja rá Luigi, és már kapcsol is. Az út fehér talaja szinte ragyog a fényszórók tüzében. A teherautó árnyéktömege belemerül az éjszakába.
—  Jó lenne, ha ráhajtanál a kocsival az elágazásra — mondja Gérard a románnak. — Ott hagynánk, és pihennénk még egy kicsit a faluban. Még szundíthatnánk is egyet. A plébános úr felébresztene bennünket egy óra múlva.
—  Máson se jár az eszed, csak az alváson — tiltakozik Johnny, és a kormányhoz ül.
Sturmer egyedül marad az öreggel.
—  Hát ti nem most rögtön indultok? — kérdezi tőle a pap.
—  Nem. Biztonság okából egyórai távolságot hagyunk a két autó között.
—  De...
Kedve lenne valamit mondani, de nem mondja ki. Különös módon bosszúsnak látszik. Hallgat. De Gérard mindebből semmit sem vesz észre.
A jó isten a megmondhatója, hogy mi ütött a románba, de minden erejét megfeszítve küszködik, hogy kocsiját az útnak egy bizonyos pontján állítsa le, mégpedig úgy, hogy a fara szinte érintse az irányjelző nyilat. Hiába könnyű a K. B. rakománya, mégsem olyan semmiség ide-oda tenni, mint egy szelet sonkát. A derék Johnny alaposan kimelegszik.
De vajon megint mi történik? Csak nem jön visz-sza Luigi autója? Pedig semmi kétség, ő az. A felhágón egy indián áll, és a kezében valami deszkát tart, egy fehér táblát, amelyen fekete betűs írás látszik. Még meg sem állnak, Bimba már a földön terem. Sápadt a dühtől.
—  Hol az a plébános? Hol az a piszok plébános, a gyalázatos kütyaúristenit!
—  Mi történt? Mit csinált?
—  Ide nézz!
Kiragadja az indián kezéből a táblát, és Gérard orra alá tartja.
„Vigyázat! Rendkívül lassan hajts! Rossz út! Életveszély! Vigyázat! Vigyázat!"
—  Látod, mit csinált velem ez a gyalázatos alak?! Sejtette, hogy ha elolvasnánk, akkor áthajtanánk a koszos községén, és féltette a drága kis életét, a házát meg ezt a sok görvélykórost, akiken élősködik! Hol van ez a trágyadomb, hadd ölök meg még egy csuhást, mielőtt megdöglök ...

Falubeliek sereglettek köréjük. Köztük van a bíró is, de nem látszik különösebben felindultnak. Igaz, hogy már az előbb eléggé reszketett. Gérard elkapja a frakkját.
—  Te is azért rágtad a fülünket, hogy ne menjünk keresztül ezen a dög falun ...
Az öregember ábrázata elszomorodik.
—  Én csak arra akartalak benneteket rábeszélni, hogy mondjatok le az útról. De eszem ágában sem volt, hogy a másik útra tereljelek benneteket.
—  A feliratot azért mégis levettétek, mi?!
—  Nem! Nem mi vettük le, hanem a tisztelendő űr!
—  Te is benne voltál, vén csirkefogó!
Gérard dühösen rázza az öreget, a szeme valóságos tűzkévéket szór. De amaz nem jön ki a sodrából, bátran farkasszemet néz a franciával. A falubeliek közelebb jöttek hozzájuk. Kedvük volna védelmükbe venni a főnöküket, de nem merik. Egy fiatalember azért mégis megerősíti a bíró vádjait.
– Mindent a tisztelendő úr csinált. Sőt, itt a nyíl alatt még egy másik írás is ki volt szögezve. Nézzetek csak ide, látszanak a lyukak is. Letépte.
A többi is bizonygatja.
– Úgy bizony, a tisztelendő úr vette le. Azt mondta, hogy ha elolvassátok, akkor a falun fogtok áthajtani...
— Mi máshova akartunk menni aludni ma éjszakára — mondta egy másik. – De a tisztelendő úr megtiltotta: a temploma meg a háza éppen az országút mellett van. Attól félt, hogy mindene odavész.
—  És azzal fenyegetőzött, hogy ha valamelyikünk egy szót is kiejt a száján, akkor imádkozni fog, hogy annak  az  embernek   megdögöljenek  a  marhái  és meghaljanak a gyerekei.
—  „Bízzátok csak rám. Majd én mindent elintézek, meggyőzöm őket, de felhívom a figyelmüket az új út veszélyeire is."
—  „Bízzátok csak rám." Szóról szóra így mondta.
—  És most hol van?
Mindnyájan elhallgattak, ábrázatuk konok lett.
—  Elment. Ne vesztegessétek az időtöket a keresésével. Most, hogy már mindent tudtok, meg mi is kijöttünk a házainkból, hajtsatok át a falun. Mi majd akkor megyünk haza aludni, ha már átmentetek.
De ők erről hallani sem akarnak; különösen a spanyol nem.
—  Gyertek csak velem! — szól oda a pajtásainak. — Majd megtaláljuk valahol...
—  Én az autók mellett maradok — tiltakozik egyedül Luigi. — Nem hagyhatjuk csak úgy magukra őket...
A többiek Bimba nyomába szegődnek.

Nem kellett sokáig kutatniuk. A pap természetesen a templomába menekült be. Ott bukkantak rá; egy oszlop árnyékában bújt meg.
—  Gyere csak ki onnan — mondta neki Gérard.
De a spanyol közbelépett:
— Ne bújjon ki. Maradjon csak bent. Az odújában.  A zsiványbarlangjában.  A gazdája házában. Sose izgulj, szemét alak. Hátha az istened leszáll a keresztjéről, hogy megvédjen.
A pap nem volt se eleven, se holt. De egyetlen védekező mozdulatot sem tett, és meg se mukkant. Bimba belerúgott, ettől hanyatt esett. Aztán rávetette magát, arcát a föld felé fordította, megragadta a fülénél fogva, és elkezdte a cementhez dörgölni. Teljes erejéből. Jó sokáig.
—  Hagyd már abba — mondta neki a román. — Sokat érsz azzal, hogy megölöd. Még majd a pénzednek se veszed hasznát.
De Bimba csak jóval később engedte ki a markából. Az öreg pap eleinte ordított, de most már alig lélegzett.
Mikor Luigi az autók mellett mindezt meghallotta, sóhajtott egyet.
—  Nem hoz ez ránk szerencsét — dünnyögte magában.

Ha Linda, a mesztic lány tudná, hogy annak a férfinak a számára, aki neki szeretője és parancsolója, s akinek ő mindig engedelmes, sőt, amúgy fél-vállről, még szeretett tulajdona is volt, s aki ma éjszaka úgy furikázza a bombáját a mezőkön át, akárcsak a paraszt a hordóját, ha sejtené, hogy ő ennek az embernek a számára mennyire megszűnt lenni, bizonyára nem merészelne az ő függvényeként élni, sem rágondolni; sőt, talán egész egyszerűen még élni sem merne; bizonyára rászánná magát és elaludna, semmi mást nem csinálna, csak aludna, ahogy Csipkerózsika aludt, egészen addig, míg visszatér, ha ugyan visszatér...

De azért akad olyan ember is, aki sokkal több józanságról, valódi értelmességről tesz tanúságot, miközben folyton azokon jár az esze, akiknek a halálhírét lesi: és ez az ember Smerloff.

Az engedelmes Linda engedelmes maradt szeretője távozása után is. Alig indult el Sturmer, bevitte magához Bernardót a szobájába.
Ezért érezte aztán magát megcsalatva, sőt, megbántva, mikor másnap reggel a „Kalóz" kapuja előtt a kölyök felakasztott, kihűlt testére leltek.

Lépésben hajtottak végig a falun, és csigalassúsággal fordultak rá az útra, azaz, jobban mondva, teknősbéka-lassúsággal, mégpedig úgy, mint egy óvatos teknősbéka, amelyik minden lépés előtt megnézi, hova teszi a lábát. Sturmer kocsija megállt, hogy előnyt adjon a másiknak.
A két férfi szótlanul szívta cigarettáját. Már vagy félórája vártak. Épp abban a pillanatban, mikor Gérard kinyitotta a kocsiajtót, hogy leszálljon, járkáljon egy kicsikét, és megnyugtassa az idegeit, szerterepülő vasdarabok közepette óriási fényesség világította be hirtelen a látóhatár egyik szakaszát, aztán az egész éjszakai égboltot. Valami hihetetlen fényesség — fehér, akárcsak a fényképész magnéziuma — világítja meg a földet, és ebben a fényben minden egyes rög, minden egyes fűszál élesen kirajzolódik, ameddig csak a szem ellát, csak egy pillanatra lobban fel ez a tiszta fehér nap, de megfagyasztja az életet hideg fényével. S alig huny ki; már felhangzik a dübörgés: mintha nekiszabadult és rohantukban mindent elsöprő hanghullámok verődnének vissza egymásról, feleselgetnének dörögve, vég nélkül. Aztán az iszonyú lehelet a kocsijukba kap — úgy érzik, most azonnal összesodorja —, belecsap az úton álldogáló férfi arcába, a tetőlemezt meg a szélvédőt telezáporozza homokszemekkel, amelyeket azonnal tovább is ragad, messzire, a látóhatár felé, amelybe belevész. Nyomában mindenütt a csend tehetetlen tömege.

Johnny leroskad a kormánykerékre. Oly erősen hunyja be a szemét, mintha valami ellenséges tárgy akarna erőszakosan a szemébe hatolni. Mikor meghallja az ajtó katfanását, hirtelen összerándul, és valami egészen furát morog oda Sturmernek:
— Ne csapj akkora zajt.
A két európai koponyájában egy pillanatig nem honol egyéb, mint a csönd. A nitroglicerin végzett a pajtásaikkal. Az elsőkkel; de hát ki tudja, hány áldozat lesz még... Azok ketten már nem várnak, nem remélnek, nem rettegnek többé. A Cruda csekkje az ő számukra egy pillanat alatt elveszett, pedig már majdnem megfogható volt, félig-meddig valóságszámba ment. Egy villanás, és abbahagyták a kockázatos játszmát. Lesznek, akik örülnek majd ennek Las Piedrasban. De várjunk csak, ki is van soron? Smerloff?
A név ragyogó betűkkel suhan át Sturmer agyán. Egészen bizonyos, ez volt az az alak, aki elrontotta az ő autójukat! Smerloff! Hogy az ördögbe nem jött rá eddig?! A plébános megáldotta Luigit, s nekikergette a halálútnak, Smerloff meg jó szerencsét kívánt nekik, mikor elhajtottak a „Kalóz" előtt. Úgy látszik, az árulás ilyen szertartásokkal jár.

Ismét elindultak. Három-négy kilométert minden különösebb esemény nélkül tettek meg. A kormánynál Johnny ült, ő vezetett. Már nem volt benne semmi erő, semmi lendület, alig bírta felemelni ólomnehéz lábait, hogy rátegye őket a pedálokra.
Előttük kétszáz méternél messzebb semmit sem világítottak meg a fényszórók. Mindketten — a román a kormánykeréknél, Sturmer pedig szünet nélkül cigarettázva, az egyikről a másikra gyújtva, mielőtt még kihajítaná a csikket az ablakon —, mindketten szorongva várták azt a pillanatot, amikor majd szemtől szembetalálják magukat a mészárszékkel. A levegőt nehéznek érezték; rettegésük tárgyat változtatott; pillanatnyilag — ó, egészen bizonyosan nem sokáig — a bekövetkezendő találkozástól rettegtek. Ezek az alakok egy órával ezelőtt még éltek, ugyanolyan testük volt, mint nekik, ugyanolyan alakjuk, hangjuk ... S most semmi sem maradt belőlük, ami tanúskodnék róluk. Még csak holttestük se. Ez rosszabb, mint... ez mindennél rosszabb... ez nemcsak egyszerűen halál...

A robbanás horzsolta, szaggatta, szántotta gyűrűk az úton eleinte elég távol estek egymástól. A reflektorok fénykévéjében jól lehetett látni, hogy előttük lépésről lépésre rosszabbodik a helyzet. Eleinte csak alig valamivel volt komiszabb, mint a kezdeti rosszabb útszakaszok az emelkedő után. De hamarosan ijesztővé változott. Johnny arca hamuszürke lett. Elszállt belőle mindaz a bizakodás; amit a Los Totumos-i pihenő alatt magába szívott. Keze már megint remegett; újra összezavarta a sebességeket, a pedálokat. A bénító, páni félelemből minden átmenet nélkül apró nekibuzdulásokba csapott át, hogy leküzdje rettegését, de ez sem tartott sokáig. Hangulatváltozásainak az autó itta meg a levét, s egy-két esetben csakugyan hajszálnyira voltak a végső, a legutolsó zökkenéstől.
– Állj meg egy pillanatra — mondta Gérard. – Semmi értelme vaktában belemenni valamibe, hogy aztán esetleg se előre, se hátrafelé ne tudjunk belőle kikecmeregni. Gyalog megyünk, terepszemlére.

Zseblámpával a kezükben, az autó minden lámpáját felgyújtva, beleértve a mozgatható fényszórót is — tudniillik ez világít legmesszebbre — nekivágtak a feldúlt terepnek. A robbanás három övezetben forgatta fel a talajt. Azokat a szorosan egymás mellett levő gödröket, amelyeken az imént haladtak át, valószínűleg a repeszdarabok verték. A fene se ismeri ki magát: a földbe befúródva megtaláltak egy darabot a Crude cégjegyét viselő biztosítási táblából; a kocsi elejéről származott — és még jó messze voltak a robbanás tölcsérétől, középpontjától, színhelyétől.
Azután egy körülbelül ötvenméteres szakasz következett, ahol a talaj széles hullámredőkbe gyűrődött fel. A hullámokon látszott, hogy valahonnan mélyről, a talajból törtek fel. Az út barnára sült; a légnyomás meg a hőség egymást követő lökései megmerevedett hullámokba túrták fel a kavicsot: mintha követ dobnának a pocsolyába s a pocsolya mozdulatlan maradna, közös középpontú körökre tátott szájjal. Ennél a halálba dermedt kataklizmánál még az is sokkal megnyugtatóbban hatott volna, ha megmozdul a föld.
Végül, távolabb, a sötét lyuk. Ott történt. Egyébként nem is volt olyan mély: talán valamivel több mint egy méter. A robbanás oly brutális gyorsasággal zajlott le, hogy nem is volt ideje lyukat vágni magának: körös-körül, a szélbe, az égbe és az éjszakába repült szerteszéjjel minden, ami azelőtt Juan Bimba meg Luigi volt; és velük együtt persze a hattonnás teherautó.



A robbanási tölcsér fenekén laza föld volt. Laza föld alkotta azt a lejtős peremet is, amely Sturmer lába alatt omladozott. A román fenn maradt a tölcsér szélén. Alighanem valami kelepcétől tartott. Lámpájával végigkutatta a talaj minden redőjét. Emberre csak egy lapos kődarab emlékeztetett, mert jókora vérfolt éktelenkedett rajta.
— Ejha... — mormolta Gérard, és mélyet sóhajtott.
Több időt nem is vesztegetett gyászbeszédre, Most a továbbmenetellel kellett törődniük. Visszamászott Johnnyhoz.
— Én nem bírom tovább. Ez nem emberi. Nem bírom tovább — suttogta fojtott hangon a román.
Gérard, barátom... állj ellen idegeid és kimerültséged kísértésének, és ne öld meg. Vedd ismét válladra az emberi gyengeség embertelen terhét, kenj le neki egy-két nyaklevest, markold meg az üstökét, rázd meg istenigazában, egyszóval... légy türelmes. Mást úgysem tehetsz.
A türelem az erősek erénye. Elölről kellett vele kezdeni mindent, adagolni megfélemlítést és önbizalmat, egyszóval meggyőzni, hogy fogadja el a játékszabályt, ami azt jelenti, hogy meg kell halni pénzért, ha már idáig jutottak. Állni kell a sarat... nem is egészen bizonyos, hogy odavesznek; azért néha olyanok is akadnak, akik keresztülvergődnek ...
— Johnny, az előbb már megmondtam neked, és semmi kedvem sincs folyton ismételgetni: itt most nem arról van szó, hogy bírja-e az ember, vagy sem, semmiféle borzalom sem állíthat már meg, hanem csinálod tovább, mert torkig vagyok veled!
— Bánom is én! Visszalépek. Keress helyettem valaki mást.
—  Erre most már nincsen mód. Az egyik autójuk a levegőbe repült, a másiknak a legénysége meg nem mer megmozdulni a félelemtől, azt képzeled, hogy a Crude vezetősége a fejére esett?
— Mit csinálhatnak? Elmennek a sóhivatalba?
—  Visszairányítanak bennünket, és idehozatják a szakembereiket. Azokkal persze ugyanannyi bajuk lesz, mint velünk, de ettől még nem kapjuk vissza a bulinkat.
—  Feltéve,  hogy  elfogadom  a te megolajozott okoskodásodat, akkor is rámegy az egész éjszakánk, míg megkerüljük ezt a lyukat. Egy órával napfelkelte után itt lesz már a nagy hőség, és a nap egészen estig tűzni fog a tetőlemezre. Ez a rohadt leves pedig még a nevetségesen alacsony hőmérsékletnél is felrobban...
—  Ha csak erről van szó, ne félj, nem leszünk ott, amikor robban. Majd egy kicsit messzebbre megyünk durmolni.
—  Hogyhogy? A természet lágy ölén akarsz aludni? Ahol még egy árva fa sincs, amire felakaszthatnád a függőágyat? Szavamra, megbolondultál! Hát a kígyók?
—  Fogd be a pofád! Hát a sárgaláz? Meg a beri-beri, meg az állapotos asszonyok ízületi bántalmai, meg  a   gudu-gudu...   Hülyének   tartasz  engem? Mondd, Johnny, igazán hülyének tartasz engem? Mondd meg, te piszok alak! Mondd meg, hadd üsselek agyon! Nyisd már ki a pofád, az istenedet!
Az idegroham sorjában mindegyikükön kitör. De  ez a mostani legalább dühben jutott kifejezésre, s így nem volt olyan szégyenletes. Gérardnak sok volt, amit vele csináltak, sok volt ez egyetlen éjszakára egy embernek. Elölről, visszakézzel, tiszta szívből, jókora pofont kent le Johnnynak. A lámpák leestek a földre. Az egyik zseblámpa fénykévéje megvilágította a román képét: az ütlegek ellenére is sápadt volt, ejnye no, ez már mindennek a teteje. Vérzett az orra, az egyik szeme alja bedagadt, és lila lett. Sturmer most már nyugodtabban, egy orvos higgadtságával folytatta a pofozást. Csak akkor hagyta abba, mikor már fáradtságot érzett az alsó karjában.
– Nna! És most lássunk munkához.
Johnny két jó mélyet lélegzett, még horkantott is hozzá. Nem tudott hová lenni a csodálkozástól: most valahogyan sokkal frissebbnek érezte magát. Visszamentek az autóhoz.
— Legelőször is — magyarázta neki Gérard — legelőször is utat kellene találnunk. Együtt fogjuk keresni. Első dolgunk, hogy közelebb hozzuk az autót.
A kormányhoz ült, az ajtót nyitva hagyta, és tovább beszélt.
– Odavezetem egészen a tölcsér széléhez. Nem ez a legnehezebb. A fényszórók világánál jól lehet látni. A lyuk szélei egyáltalán nem meredekek. Talán bele tudunk hajtani, s fel bírunk kapaszkodni a másik oldalon.

Abban a két fehér hengerben, amelyet a fényszórók vetítenek az éjszaka filmvásznára, két tömör földfigura sürgölődik. Körülöttük táncolnak a porszemek, fennakadnak a szemkápráztató fényben, belecsimpaszkodnak, szállingóznak, kavarognak, alá-aláhullnak, meg fel-fellebbennek. Azok ketten port lélegzenek, port esznek és port köpnek; de azért a por nem lesz kevesebb.
Mezítelen felsőtestüket sár, veríték és föld borítja; nehéz mozdulatokkal forgatják a lapátot meg a csákányt. Utat kell készíteniük a teherautónak, a lyuk mindkét oldalán járatot kell ásniuk, hogy menetelesen legördülhessen, szilárd talaja legyen a fenéken, azután pedig nekiveselkedhessen felfelé a másik oldalon, maga alá gyűrje a földet, felhúzódzkodjék a két elülső kerekével, mint a tornász a két kezével, és folytassa tovább az útját.
Nincs hetvenhét féle megoldás, sőt, még kétféle sincs. Természetes, hogy a szerencsétlenség a legrosszabb útszakaszon történt. Az út a robbanás helye előtt és utána egykilométeres hosszúságban egy jó méterrel a táj fölé emelkedik; mindkét oldalán olajvezeték fut, amely ilyen módon védett helyen lévén nem is repült a levegőbe.
Pedig jobb lett volna, ha nincs olyan jól védve, mert az út mellett hosszú, fekete kígyóként elnyúló acélhurkán lehetetlen átkelni. Az autó mindkét oldalról be van ékelődve, mint a gőzgépen a csúszka.
A kubikosmunka — ami egy kis nyugalmat jelentett számukra —, vagy ahogy az idevalósi négerek mondják: az ásó-kapa munka, véget ér. A szerszámokat visszaakasztják a felhágóra, az ajtók alá. A sötétség még nem oszladozik, pedig már majdnem négy óra van; de a nap errefelé egész évben pontosan hat órakor kel fel. Minden átmenet nélkül lesz világos, errefelé nem ismerik a hajnali szürkületet. Ám érezhetően hűvösebb lett. A két ember szempontjából, pillanatnyilag, éppen jó idő van; de két óra múlva már fázni fognak. Két óra múlva ...

—  Igyekezzünk — mondja Gérard, s felkapaszkodik a volán mellé. — Napfelkelte után egy órával a másik oldalon kell lennünk.
—  Ha  minden rendben  megy,   akkor  tíz perc múlva ott is leszünk.
—  Rendben! Rendben?! Hát te még mindig nem tudod, hogy ilyesmi nem létezik?
Megnyomja az indítógombot. A motor halk, fúvó hanggal felbúg. A friss levegőtől most tökéletesebb az. égés. Johnny néhány lépésnyit előre megy, majd megfordul arccal a barátja felé, és hátrálva halad tovább. Egyszerű mozdulatokkal irányítja. Sturmer keze és lába azonnal engedelmeskedik, még mielőtt az agya felfogja Johnny mozdulatainak értelmét. A román időnként felemeli a jobb kezét, ez azt jelenti, hogy meg kell állni, vagy mindkettőt, ha hirtelen kell fékezni; visszafordul a még előttük álló út irányába, hogy meggyőződjék róla, jó irányban halad-e. Aztán ismét Gérard felé fordul. Bal kezével mintha visszatolná a teret, az éjszakai levegőt visszatenné igazi helyére; ez azt jelenti, hogy a kormányt most balra kell fordítani. Aztán olyan kavarásszerű mozdulatot végez, ahogy a mosónő húzza maga felé a lepedőt, mikor ki akarja venni a vízből; most mehet előre, tiszta a terep, minden rendben van.
Sturmer gyakorlott keze alatt engedelmesen viselkedik a teherautó. A terep az imént elvégzett nagy munka ellenére is iszonyúan komisz. De Gérard oly simán, oly árnyaltan vezet, hogy az alváz szinte hullámzik, hernyó módjára kúszik a lyukak között, s ha néha nyikorognak is a rugók, semmiféle rázkódást sem lehet érezni, amitől megjelennék szemöldökei között a veszedelmes pillanatokat kísérő, nyugtalanságot eláruló ránc.
Állj! Az elülső kerekek éppen odaértek a lejáró szélére, amit a tölcsér innenső oldalán készítettek.
—  Szállj le, öregem, és gyere, nézd meg.
A földön állónak az útmutatásai természetesen nagyon értékesek, de önmagukban még nem elégségesek. Arra is szükség van, hogy a másik is megnézzen, valósággal megtanuljon minden nehézséget. Mert nincs egyetlen olyan rög, talaj egyenetlenség, egyetlen komisz, a földből csak félig kiálló kavics sem, amelynek a helyét és az alakját ne kellene most behunyt szemmel is maga előtt látnia. Johnny csupán az emlékeztető szerepét töltheti be mellette. Gérard-nak nemcsak az agyvelejével, hanem kormányzó kezével, a gáz- és fékpedálon dolgozó, meg a kuplungozó lábával – amitől a kerekeknek átadott motorerő függ —, minden egyes tagjával, testének minden egyes sejtjével is tudatosítania kell magában a rájuk váró feladatokat. Egy pillanat múlva már nem lesz rá ideje, hogy értelmétől kérjen útbaigazítást: itt most már majd mindennek csupa ösztönnek, csupa reflexnek kell lennie.
Gérard centiméterről centiméterre tanulmányozta az utat. Néha még le is hajolt, és megtapogatta á talajt, csak éppen, hogy nem szagolta és nem kóstolta meg a földet. Egy kis idő múlva felegyenesedett, és mintegy önmagának mormolta:
– Látom...
– Még nem néztél meg mindent — jegyezte meg Johnny. –  Mit akarsz mondani?
– Nem elég ám, hogy csak a tölcsér fenekéig vizsgálod meg az utat, azzal, hogy ott megint kiszállsz, és akkor veszed szemügyre az út folytatását.
– Miért nem?
– Mert a tölcsér feneke nem kemény; omlik, csúnyán ragad. Ha ott egyszer megállsz, soha többé el nem indulsz.
– Azt akarod mondani, hogy megsüllyedek?
—  Persze ...
—  A rohadt mindenit! Ó, a rohadt mindenit! Hát egyetlen egy büdös, koszos kellemetlenség se marad el!
Ha az egész tölcséren egy lendülettel kell áthajtani, akkor a dolog természetesen még sokkal nehezebb. Mert így már nem harmincméteres utat kell előre rávésnie a szivárványhártyájára, hanem százméterest, mégpedig három részletet összegezve: lemenetel, fenék, felkapaszkodás. És mindezt hibátlanul megtanulni, aztán egy mélyet lélegzeni, keresztet vetni, nekiveselkedni, s tíz másodperc múlva azon venni magát észre, hogy mindent elfelejtett; de akkor már lehetetlen újra kiszállni, folytatni kell, végig kell menni. Összetörik? Ötven százalék az esélye rá, hogy az emelkedő közepén elakad, és akkor kész, kezdheti elölről, mert az autó kerékagyig süllyed a feltúrt talajba, s elvész egy egész napjuk ...
—  Végül is... Mást nem lehet tenni, mi? Bizonyos vagy benne, hogy ennyire rossz a talaj?
—  Győződj meg róla magad: ha ráugrasz két lábbal, belesüllyedsz.
Kipróbálta a sarkával: a cipője úgy beleragadt a dágványba, hogy alig tudta kihúzni belőle.
—  De hiszen az előbb még sokkal keményebb volt... Mi az ördög történhetett vele közben, azt a rohadt büdös kutyateremtésit?!
Johnny az ujjával megtapogatta Sturmer sarkának a helyét. Aztán orrához emelte a kezét, megszagolta:
—  Petróleum.
— Micsoda?!
—  Szagold csak meg...
Nem volt tévedés, valóban az olaj undorító, émelyítő szaga áradt Johnny kezéből. Ehhez már nem volt mit szólni. Ilyenkor a káromkodás sem segit. A két férfi némán állt.
A tenger felől fúvó szellő még hűvösebbé vált. Elsőnek Sturmer borzongott meg. E pillanatban nem izzadt. Eltávolodott néhány lépésnyire, és gépiesen tovább rögzítette agyában az utat. Aztán visszament Johnnyhoz.
—  Egészen bizonyos, hogy az egyik olajvezeték kapott egyet alulról, s most szivárog belőle az olaj. Ahogy ezek a vezetékek működnek, a tizenkét szivattyúval, amelyek a nyomást szolgáltatják, legfeljebb félóránk van még, míg az egész tölcsér olajtartállyá változik. Előre. Indulunk!
—  Meg vagy őrülve — állapította meg a román. — Te kötözni való bolond, tompaagyú, bárgyú, dilis alak. Diliházba veled, de gyorsan...
—  Hallod-e!...
—  Légy szíves, engedj beszélni! Egészen mostanáig tűrtem mindent, amit csináltál, mert kénytelen vagyok elismerni, hogy alig akad ember, akibe annyi kurázsi szorult volna, mint beléd, én meg úgy féltem, hogy belébetegedtem. De most aztán elég! Én ezt nem vagyok hajlandó tovább csinálni. Te nem hős vagy, hanem szkizofrén, paranoiás, hülye alak. Torkig vagyok veled!
—  Tessék? Mostanáig, magad is bevallod, nem viselkedtél valami fényesen, de azért mégiscsak csináltad, pedig a feneked alatt éppen elég lé lötyögött ahhoz, hogy felrobbantsd vele a falu felét. És most,  hogy  átvegyem  a  szónoki  lendületedet,  és most pont az olajvezeték megrepedése miatt csinálsz visszamiatyánkot? Ki a hülye alak? Hát nem te cigarettázol  éppen az olaj  fölött,  ami kijön   a csőből? Azt mondod, hogy nem csinálod tovább? Abbahagyod? Unod a banánt?
—  Nem a petróleumtól félek én, hanem a jeltől.
– Micsodától?!                       .            i
—  A jeltől.
Ez a szó, úgy látszik, mindent jelentett Johnny számára. Egyebet nem lehetett belőle kihúzni. A jel...
—  Hagyjuk abba a vitát, mert ittragadunk egész éjszakára. Már persze arra a kis időre gondolok, ami még hátra van az éjszakából... Te fogsz irányítani. Érted?
A román alaposan szemügyre vette Gérard arcát. Ez az arc hidegnek, nyugodtnak tűnt, legalább amennyire látni lehetett; a francia háttal állt a lyuk szélétől egy méternyire álló fényszóróknak, s a fénykévék magasan a fejük felett fúródtak bele a sötétségbe.
– Idesüss. Gérard. Egészen eddig a pokoli éjszakáig jó pajtások voltunk. Mi ketten mostanáig úton-útfélen kitoltunk egy sereg emberrel. Nem igaz? Most aztán vége.
– Siess, nyögd ki már! — sürgette Sturmer.
—  Még most az egyszer elindulok veled. Belemegyünk ebbe a gödörbe, belefulladunk, megfogatjuk magunkat benne. A kipuffogó gázok meggyújtják a petróleumot, és vagy ropogósra sülünk benne, vagy a levegőbe repülünk, ez olyan biztos, mint az, hogy kétszer kettő négy. És ha véletlenül mégis átevickélünk rajta, akkor legfeljebb egy kicsikével odább robbanunk fel, és kész. De megteszem a kedvedért, mert a pajtásom voltál, és azért is, mert félek tőled; túl jó viszonyban vagy te ezzel az egész disznósággal, azt hiszem, hogy te vagy az ördög személyesen. De én, én vagy belebolondulok ebbe, vagy meghalok a félelemtől. Hanem el ne feledd, Sturmer: a jelet megkaptuk, és én figyelmeztettelek téged: teneked se lesz jó véged...
— Majd ha jósra lesz szükségem, akkor szólok. Addig rajta, fogjunk hozzá.

A teherautó ott állt, négy kerekén, készen rá, hogy tovább hurcolja átkozott terhét. Sturmer még egyszer egyenesen maga elé nézett, a lyuk túlsó oldala, a szabad út felé. Jó hosszú lélegzetet vett, amennyi friss éjszakai levegőt csak bírt, beszívott a tüdejébe, és felengedte a bal lábát. Az elülső kerekek a lejtő elején feltúrták maguk előtt a földet, kövér hurkává gyűrték, s rögtön át is gördültek rajta; a K. B. mint valami csökönyös öszvér, amelyik megfeszíti mind a négy lábát, ereszkedni kezdett a gödörbe. Gérard a motorral tartotta vissza. Innen kezdve a tölcsér túlsó széléig szó sem lehetett sebességváltásról. Legfeljebb néha egy kis fékezésről...
— Az istenfáját... Még csak ez hiányzott!
A motor leállt, Gérard blokkolta mind a négy kereket, de a kocsi csúszott tovább; mint valami roncs, korcsolyázott, farolt, keresztbe állt...
Egy kétségbeesett nyomás az indítógombon, amitől a motor valósággal megbokrosodik, a kuplung is, a gázpedál is teljesen be van nyomva, a motor iszonyatosan felbőg, aztán visszatér a rendes túrára, még éppen idejében kezdi vontatni a teherautó tömegét, mert már majdnem elakadt. Gérard kezében a kormánykerék rohanvást két félkört írt le. Az elülső kerekek most már megkapaszkodtak a sűrű, olajos földben. Minden egyenesbe jött.
Elöl, a fehér fényszórók világánál, mint valami komikus paprikajancsi, Johnny cuppogott az olajos latyakban, hívogatta, csalogatta maga után a kocsit, karjával csak úgy hadonászott a levegőben. Gérard teljes gázt adott, de a motor még mindig a legalacsonyabb sebességre volt bekapcsolva.
A motor bőgött. A dugattyúk testhez szorított könyökkel rohantak előre, a fejüket a hengerek végébe verték, púp keletkezett rajtuk, de nem volt idő megállni és megdörzsölni. A hajtórudak suhogva, susogva noszogatták őket előre. A kocsivezető felszabadította mindazt a sietséget, mindazt az erőt, amit a mérnökök zártak az acélba. És a meghajtó mű által átalakított erőfeszítés ellenállhatatlan, óránként háromkilométeres előrehaladást idézett elő a fekete, bűzös pocsolyában, ebben a folyékony sötétségből álló olaj tócsában, amely tömör gyűrűkben csobogott a kerékagyak körül, de be azért mégsem mocskolta őket.
Johnny hátrálva halad tovább, egyre tovább a fényszórók előtt. Ebben a kátyú-rémálomban úgy tocsog, úgy bukdácsol, mint valami alvajáró; és mint valami alvajáró, úgy botladozik, úgy bukdácsol és esik hanyatt. De — lám, mégsem alszik, hiszen hiába ordítja el magát, nem ébred fel tőle. Fejét felszegi az undorító lé fölé, amely teljesen elborítja tehetetlen testét, és ordít, velőtrázóan ordít. A teherautó pedig halad feléje, engesztelhetetlenül, kíméletlenül. Gérard mindent látott, de nem engedné fel a lábát, hogy lassítson; mert most tovább kell menni. Az elülső jobb kerék gumija most éri el a román lábát, most roppantja össze és préseli bele a sárba, amely egészen folyékonnyá válik az irtózatos nyomás alatt. Johnny vergődik, torkaszakadtából üvölt, érzi, hogy most zúzódik szét a lába, halálos rémülettel ordít; Sturmer pedig szemét az emelkedő végére szögezve,  ahová majd mindjárt megpróbál felhajtani, figyelemre sem méltatja ezt a szétzúzott emberi testet, amelyet most tapos kerekei alá, roppant össze, fojt bele az olajba, ki tudja ezt megmondani; és ugyan mit jelent ez most, mikor tovább kell menni. Tovább, át kell kelni ezen a gödrön.
Egy utolsó zökkenés, valami reccsen. Johnny az oldalára perdül és már talpon is van. Lábából patakzik a vér, de még csak el se törött. Úgy illenék, hogy elájuljon, de ehelyett halálosan fel van bosszantva.
Azzal a lendülettel, amelyet a kocsi a tölcsér lapos fenekén vett magának, az autó elülső kerekei felkapaszkodtak egy kerékszélességnyire a felmenő úton. De éppen, amikor a szilárd talajra készült ráhajtani, a hátsó kerekek őrült sebességgel háromszor megperdültek az olajkátyúban, s a teherautó minden zökkenés nélkül megült.
A szemhatár előttük levő szakaszát elborító fekete füstforgataggal szemben felkelt a nap.

Sturmer réveteg tekintettel, zavaros szemmel, cserepes szájjal szállt ki a kocsiból. Johnny mögötte állt; a bűzös lé a lábaszára közepéig ért. Az emelkedőn nagy kínlódva felmászott a száraz talajra. Fekete lé csöpögött róla, s a cseppeket azonnal, mohón felitta a szomjas föld. Gyapjas üstöke a petróleumtól a fejére tapadt. Kopasznak hatott, és szánalmas látványt nyújtott, egészen összegörbülve sántikált.
— Mégse állhattam meg — morgolódott Sturmer, aki a balsiker miatt reszketett a dühtől. És hozzáfűzte: – Most aztán mi az ördögöt csináljunk?
Mihalescu nem úgy festett, mint akit nagyon érdekel az ügy. Letépte magáról a ruháját, szétszakította az ingét és vászonnadrágját. A cipője... a cipője, az bizony benn ragadt a sárban. Mezítelenre vetkőzve nézegette a sebét. A lába feldagadt, vérzett, fájt. Egyes helyeken, mintha szétpattant volna, akárcsak a túlérett szilva. De nehéz volt eligazodni rajta, mert mindent petróleum fedett, s a sár foltokban tapadt rá. A vezetőfülkéhez tántorgott.
— Egy órán belül rendbe teszlek, segítek kitisztogatni a sebedet. De előbb ki kell innen kecmeregnünk. A petróleum folyton emelkedik; a napról most nem is beszélek, és te egy óra múlva már semmit sem fogsz érni, ha rendbe nem teszlek addig. Pedig szükségem van rád.
Johnny olyan tekintetet vetett Gérardra, hogy az egymagában is megérdemelt volna egy teljes oldalt a könnyfakasztás legnagyobb mestereinek az antológiájában. De Sturmer rá sem hederített. Így hát Johnny tekintete teljesen kárba veszett. Sturmer is nagyon ki volt merülve. Ha az ilyen vállalkozásban egyszerre két felfogást enged az ember érvényesülni, akkor nem sokra megy. Csak egyről lehet szó: tovább menni.
– Hát igen — szólalt meg újra Sturmer. — Csúnyán kikészültél. Egy óra múlva elővesz a láz. Ne vesztegessük az időnket.
Az autó a karosszéria hátsó felét nyaldosó folyékony olajtükör alatt az alvázán ült. Gérard, hogy pontosan lássa a helyzetet, kénytelen volt lefeküdni és egészen nyakig elmerülni a lében. De a karja így sem ért el elég messzire. Teleszívta hát a tüdejét levegővel, és a fejét is belenyomta a dágványba; Ronda egy história.



Hátul nem lehet mit kezdeni. Legfeljebb cementet önteni alá, de még akkor is.
Sturmer úgy érezte, hogy valami egészen esztelen, őrjöngő düh vesz rajta erőt. Ez az olyan embereknél, mint ő, erény és egyszersmind hiba is: ezek az emberek olyanok, mint a játékszere előtt toporzékoló gyerek; amit akarnak, azt azonnal akarják; nem tudnak várni. Mintha babonás lett volna: úgy érezte, az élete függ tőle, hogy még a nagy hőség beállta előtt kivezesse a kocsit a gödörből. És ha nem tekintjük úgy, hogy ez a férfiasság — vagy inkább: az életrevalóság — jele volt nála, akkor nem tarthatjuk egyébnek, mint tökéletes esztelenségnek, amit művelt.
Gondolatban sorra vett minden fogást, amit valaha is látott, minden ravasz csalafintaságot, amit hosszú teherautó-vezetői gyakorlata során tapasztalt és megfigyelt, a venezuelai llano rohadt útjaitól az Andok meredek lejtőiig; mindegyiket végiggondolta és el is vetette őket sorjában, egytől egyig. Olyat nem tudott, ami ide megfelelő lett volna. Hasztalan itt az ásó, a csákány, a kötél, a két fúró rúd — csörlő kellene ide. Ha meggondolja az ember, hogy Las Piedrasban egész sor négy- és hatkerekű vontató autó állt, felszerelve az esőtől feláztatott utakhoz szükséges minden eszközzel, dobra feltekert drótkötél elöl és hátul, s a dobot rá lehet kapcsolni a motorra... De hát hogyan juthatott volna eszébe, hogy ilyesmi is megeshet a száraz évszakban?
A hőmérséklet már emelkedett. Az egészen áttetsző égen, amelyet még nem zavartak meg a talajból felszálló hőhullámok, egy csapat zöld papagáj húzott végig rikácsolva. A Pariato nagy erdőségeiből jöttek, messze délről. Nehézkes, minden kecsességet nélkülöző, de gyors repüléssel igyekeztek a tenger felé.

Johnny összeroskadva ült a földön, hátát az egyik kerék gumijának támasztotta. Látszott rajta, hogy nagyon szenved. A láz nem várta meg azt a határidőt, amelyet Gérard szabott neki hatalmi szóval. A tekintete máris ködös volt, s ártatlan kék szemgolyói hirtelen el-elkóvályogtak fekete karikás üregükben.
—  Figyelj ide, te francia... — próbált meg kiáltani.
De elakadt a lélegzete, és sokáig tartott, míg any-nyi erőt bírt gyűjteni, hogy ismét beszélni tudjon.
—  Gérard! Hé! Gérard!
—  Mi a fenét akarsz?
—  Gyere ide!
Sturmer morgolódva ment oda hozzá.
—  Mindjárt kezelésbe veszlek. De öt percig még békében hagyhatsz, nem?
—  Figyelj ide. Akkorra én már félrebeszélek és késő lesz. Nagyon megsüllyedt?
—  Egészen a rugókig. Miért kérded?
—  Adok neked egy jó tippet. De csak, ha azonnal rendbe teszel, Gérard.
— Hát persze, amint kimásztunk innen, hiszen megígértem.
—  Nem. Most azonnal. Ha most nem csinálunk valamit ezzel a sebbel, és ezzel a sok mocsokkal, ami a bőröm alá, meg a vérembe került, bizonyos az üszkösödés. És ráadásul még a nap is ...
—  Na, hadd halljam a tippet.
— Ígérd meg, hogy ápolni fogsz, Gérard. ígérd meg. Nem akarok így megdögleni...
– Se így, se másképpen, tudom. Na ki vele, mi az a tipp?
—  Egy olyan ravasz trükk, amit mi, román sofőrök szoktunk alkalmazni, mert nálunk sok ilyen út van. És ez sohasem mond csődöt.
—  Mondd  csak, elárulod végre, vagy pedig  az egész életed történetét el akarod mesélni?
—  De utána rögtön bekötözöl, ugye?
— Hát persze! De nyűgös alak vagy!
— Nohát, idehallgass ... Az istenit, de fáj ... A két rudat leszúrod a kocsi előtt. De nem akárhogyan, hanem tengelybe állítod. Tengelybe... Mert ezen fordul meg.
—  Miféle tengelybe?
A román elhallgatott, mintha elnyomta volna az álom. Feje előrebukott.
—  Johnny! Hé! Johnny!
Sturmer felugrott a kocsira, kihozott egy üveg rumot. Hajánál fogva megmarkolta a sebesültet, hátrahajtotta a fejét, és kétszer pofonvágta, erélyesen, keményen. Aztán ajkai közé dugta az üveg száját, és egy jó nagy kortyra valót öntött a szájába. Johnny sokat ki engedett folyni belőle, a légz-csövébe is jutott néhány csöpp, de nyelt is valamicskét. Köhögött tőle, s az alkohol okozta égető érzés felrázta. Ajka két szögletén egy-egy vékony erecske csorgott le, nyálból és rumból. Könnyes volt a szeme, amikor Sturmerre emelte, és tekintetét nem bírta rögzíteni. Gérard nem várt tovább:
—  Miféle tengelybe?
—  Nem, nem tudom már... Tessék? Miféle tengely?...
—  Azt mondtad az előbb, hogy szúrjam le a két rudat, állítsam   tengelybe  őket. És  aztán tovább semmi, elfordult a szemed. Szóval miféle tengelybe?
A román töprengett. Homloka összeráncolódott; ettől két kis petróleumerecske folyt le végig a halántékán. Mikor ismét megszólalt, hangja lihegő volt. Szabálytalan időközökben apró, szenvedő fintorok rángtak végig az arcán, átlós irányban.
— Túlságosan nehéz ezt neked így elmagyaráznom ... Majd kikecmeregsz te magad is a pácból... Ahogy eszembe jut, már el is felejtem; a fejem erre, én meg arra. Így van. Mit mondtam neked?
Gérard vállon ragadta és megrázta. De a keze lecsúszott Johnny olajos bőréről. A román kisiklott a kezéből, és nem bírta magát egyenesen tartam; egyik oldalára roskadt.
—  Mit kell csinálnom? — ordított Sturmer a fülébe, egészen ráhajolva. — Mit kell csinálnom?
—  Nagyon fáj, az istenit... Nagyon fáj, kötözz be, Gérard, nem bírom tovább.
—  Mit kell csinálnom?
—  A drótkötelet a két ikerkerék közé szorítod ... és felvontatod magad a rudakon. De tengelybe állítsd, Gérard ... Tengelybe ...
Ismét elájult. Sturmer felültette, és a kerékguminak támasztotta. Aztán hátrament; leszedte a rudakat, felragadta a súlykot és előre vitte őket, öthat méterre a lökhárítóktól.

A sebesült magához tért ájulásából. Látta, hogy a társa dolgozik; szemét sebei felé fordította, amelyek még mindig nem voltak se kimosva, se bekötözve. Szótlanul sírva fakadt. A könnyek cseppenként siklottak, gördültek végig kátrányos arcán. Megkísérelte odahívni Sturmert, de az örvény ismét magához rántotta. Úgy érezte, mintha elszállna, vergődött, aztán megadta magát.
—  Mindjárt — dörmögte Gérard, mikor elment mellette, hogy a kötelet felerősítse a hátsó kerekekre.

A petróleum egyre emelkedett. Már alig maradt idejük: egy óra múlva az elülső kerekeket is ellepi. A hátsók már teljesen elmerültek benne.
Gérard ismét belehasalt a pocsolyába. Visszatartotta lélegzetét, de az olaj behatolt a fülébe meg az orrába, égette a nyálkahártyáit. Nagyon nehezen bírt egészen alámerülni.
Jobb kezében egy kenderkötelet tartott. Acélkötelet képtelen lett volna rátekerm. A bökkenő az volt, hogy a kötelet nagyon rövidre szabták; alig tett ki húsz métert, s ezt is kétfelé kellett vágnia, hogy mindegyik oldalra jusson egy-egy darab. Márpedig a hátsó kerékagytól a lökhárítóig csak a teherautó maga öt métert felvett.
Szabadon maradt kezét becsúsztatta az ikerkerekek közé, egy kis ideig tapogatózott, mielőtt pontosan megállapította, hol vannak a kerékagy pofáján a lyukak, amelyekbe be tudja akasztani a kötél végén levő nagy csomót. Kifogyott a lélegzete, kénytelen volt felmerülni.
Tapogatózva leemelte azt a darab rongyot, amelyet külön erre a célra készített ki a kocsioldalra, megtörölte vele a szemét. A petróleum kegyetlenül csípte a szaruhártyáját; elviselhetetlen fájdalmat érzett. De csakhamar könnyezni kezdett, s ettől enyhült a fájdalma; egy pillanat múltán már csupán azt érezte, hogy kellemetlenül olajos a bőre, meg szájában a petróleum émelyítő, undorító ízét.
Melle már nem zihált. Az undortól borzongva bújt vissza a kocsi alá. Kapkodás nélkül kellett dolgoznia, mintha csak kényelmesen, friss levegőn volna. Idegeskedésnek nem volt most helye.
A fémlapok, a gumik síkosak voltak, mint minden, amihez csak hozzáért, s minden egyformának tűnt ujjai alatt. Bármit tapogatott ki, bárhova akasztotta a kötelet, semmi sem volt biztos. Mikor felbukott lélegzetet venni, abban a hitben, hogy most már szilárdan beakasztotta a kötelet a pofák közé, első húzásra a keze között maradt. Kétszer is újra kezdte, és mind a kétszer hasztalan. Elhatározta, hogy mielőtt megint hozzáfogna, pihen öt percig.
A nap már magasan állt és teljes erővel tűzött. Az olajtó felett reszkető levegőben kezdtek kirajzolódni a hőhullámok párái. Sturmer bement a vezetőfülkébe, a szerelékfal fölé hajolt, hogy megnézze, hány óra van. Negyed kilenc volt. Tudta, hogy nemsokára veszedelmessé válik az ügy. Lemondott hát a pihenésről, és újra dologhoz látott, ügyet se vetve Johnny nyöszörgésére, akinek a sebe lassan üszkösödni kezdett a napon.
Most végre sikerült. S egyúttal megtanulta a módját is, hogyan erősítse rá a kötelet a másik kerékre. Tíz perc alatt végzett a hátsó kerekekkel. Most már csak a rudak beverése maradt hátra. Pontosan a tengelybe, mondta neki Johnny; bizonyára úgy értette, hogy az ikerkerekeket elválasztó rés tengelyébe. Ez elég könnyű dolog volt: ezeken a teherautókon ugyanis a hátsó tengely jóval szélesebb, mint az első.
S a rúd beverése sem volt boszorkányság egy egykori aranyásó számára. Sturmer a csákánnyal előbb lyukat vágott; pontos helyét kötéllel jelölte ki: kifeszítve nem volt szabad érintenie egyik hátsó kereket sem, se a külsőt, se a belsőt, amelyek közé fel volt erősítve.
Aztán a vasrudat függőlegesen beleszúrta a fölfelé szélesedő lyukba, s kövekkel jól körülékelte, hogy el ne billenjen. Most már csak verni kellett.
A kalapács tompa döngésére Johnny felneszelt. Szemrehányó tekintetet vetett serényen dolgozó társára. Tudta, hogy semmi értelme sem lenne hívni, hiszen az úgysem zavartatná magát, egy pillanatra sem szakítaná félbe a munkáját. Rápillantott sebére. A daganat egyre nőtt, és most már az ágyéka is fájt. Megtapogatta. Fájdalmas, nagyra duzzadt mirigyet tapintott ki. Megrémült. Azt már azért mégsem hitte volna, hogy a vérmérgezés ilyen hamar bekövetkezik. Minden izmát megfeszítette, de ez az erőkifejtés is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy fel bírjon emelkedni, csupán annyit ért el vele, hogy belehasított a fájdalom és feljajdult. Rádöbbent, milyen gyenge: jajkiáltás helyett is csak valami gyereknyöszörgés-féle hagyta el az ajkát.
A cövekek már szilárdan álltak a földben. Gérard visszaemlékezett rá, hogy valaha tengerész is volt — ugyan milyen mesterséget nem folytatott életében? Egy jó, biztosított halászkötés, s máris olyan csomót sikerített, amit a legerősebb húzás is csak még szorosabbra bogozhat. Néhány lépést hátrált, s egy utolsó pillantást vetett művére. Hibátlan munka volt. Legfeljebb, mintha a jobboldali kötél, ha nem is lóg le éppen, de mintha egy kicsivel lazább lenne, mint a baloldali. Ám ezt alig lehetett észrevenni.
Most a még mindig eszméletlen Johnny fölé hajolt, egyik kezével a térde alá nyúlt, a másikkal meg a hóna alá, és felemelte. A sebesült feje Sturmer mellére csuklott, a román felnyitotta a szemét, és valami mosolyféle jelent meg szája körül. Aztán egy mondat buggyant ki az ajkán. Románul beszélt, Gérard nem értette meg. Letette terhét, és a kormánykerékhez ült.
Most következett a nehéz pillanat. A francia magában még egyszer elismételte azokat az útbaigazításokat, amelyeket Johnny adott neki, mielőtt elájult. Elvben sikerülnie kellett a dolognak. A kipufogót ellepte ugyan az olaj, de ez még jó is volt: mert csupán az olajgőzök felrobbanásától kellett tartania, maga a folyadék gyakorlatilag nem volt gyúlékony. Még ha vetne is ki magából induláskor valami szikrát a cső, azonnal elaludna ebben a lében. Most már csak el kellett indulnia.
A gázok szabályosan bugyborékoltak az olajban, kotyogó hangjuk elnyomta a túrázó motor zaját. Minden a kuplungtárcsákon fog megfordulni. Gérard lába egyre kisebb súllyal nehezedett a bal pedálra, mire az szép lassan emelkedni kezdett. A sebességváltó-ház előtt már közeledtek egymáshoz a tárcsák. Végül összeértek. Sturmer figyelte, hogyan feszülnek meg előtte a kötelek.
A vasrudak finoman megreszkettek a növekvő húzásra. A teherautó megmozdult. Lám, a csoda csak megvalósul. A szilárd talaj észrevétlenül közeledett a kerekekhez. Ha függőlegesen maga alá nézett a kinyitott ajtón keresztül, akkor le tudta mérni, mekkora területet nyer centiméterről centiméterre. Lent, az olajtó felkavart színe alatt, a kenderkötél rángások nélkül csavarodott a kerékagy körül arra a dobra, amelyet a kerekek acélpofái alkottak. Sturmernek az volt az érzése, mintha dollárszőnyeg térítődnék az autó alá. Közben persze egészen egyszerűen annak is örült, hogy sikerült a feladatot megoldania.
A gumik már-már kezdtek megkapaszkodni a szilárd talajon. Legfőbb ideje volt, mert a jobboldali rúd lassan kifordult a helyéből. Sturmer jóformán még számot se vetett vele, mikor heves, robbanásszerű hangot hallott.
— Na, itt van! — gondolta magában. De azonnal tudta is, hogy a nagy baj mégsem következett be, hiszen végig tudta gondolni.
A megcsavarodott rúd vízszintesre fordult, a kötél lecsúszott róla. A teherautó hirtelen elmozdult oldalirányban, mire a baloldali, még mindig megfeszült kötél erősen hozzásúrlódott a sebesen forgó másik kerék külső oldalához. Ennek a gumija durrant ki a kötél súrolásától, miközben az olajos sártól ragacsosan a lyuk szélén csúszkált. A hátsó kerékalváz lassú ringásba jött, az egész teherautó mintha habozott volna, felkapaszkodjék-e végül is a lejtőn, vagy ellenkezőleg, hátracsússzék-e.
Sturmer most már teljesen felengedte a kuplungot. A gázpedálon tartott lába egy pillanatig azt próbálgatta, mennyi gázt adjon, mennyi kell ahhoz, hogy a kerekek megkapaszkodjanak. Közben ide-oda vágta a kormányt, Hogy a megfarolt kocsit egyenesbe hozza. A feltúráztatott motor bőgése hirtelen elhallgatott. A teherautó elhatározta magát, végre normális ütemben, három fordulattal kiszakította magát a sárkalodából.

Elérkezett volna a pihenés ideje, de szó sem lehetett róla. Gérard csak annyi időt engedélyezett magának, hogy elmondhassa: na, ezen is túl vagyunk, s máris sürgősen dologhoz látott, mindenekelőtt Johnnyval kellett törődnie.
A pajtását illetően Gérard lelkiismerete nem volt egészen tiszta. Nagy gyöngédséggel és már eleve türelemmel fogott hozzá a sérülés körül a bőr megtisztogatásához.
A petróleum szörnyen hozzátapadt. Egy kis benzint kellett szívnia a tankból, hogy meg tudjon vele birkózni. A fertőtlenítés szempontjából persze ez nem volt valami helyes megoldás. Mikor tökéletesen láthatóvá vált a seb, Sturmeren volt a megrémülés sora.
A bőr megfeszült, vörös volt és fényes, kék erek látszottak át rajta. Cikcakkos vonalban élesszélű repedés szaladt végig a sípcsonton. A seb valósággal tátongott, s genny csillogott benne.
A teherautón természetesen nem volt gyógyszeres láda. Robbanáson kívül más balesetre senki sem számított. Eh, ha nincs tiszta alkohol, megteszi a rum is!
Miközben svájci késének kispengéjével Sturmer levakarta a csontot, a román elnyújtott üvöltést hallatott.

Aztán még a gumit is ki kellett cserélnie. Gépies munka, egészen könnyű, semmi ész sem kell hozzá. Csakhogy Gérard már nagyon fáradt volt. Csaknem egy órájába került, míg leszerelte a pótkereket, s odagördítette a kicserélendő elé. Az emelő beállításával hamar elkészült, de az anyák lecsavarásához erő és ideg kellett. Hát még mikor a harmincöt kilós acélabroncsot, összepréselt levegőt és gumiköpenyt kellett felemelnie, hogy beállítsa a tengelycsapok magasságába. Háromszor is nekirugaszkodott, s emelőként a szerelővasat kellett igénybe vennie. Forgott vele a világ, s ha behunyta a szemét, vörös függönyként hullámzott a szemhéjai belső oldalán a vér. Dél lett, mire elkészült.
Elhatározta, hogy azonnal indul is tovább. Nagy a hőség? Annyi baj legyen! Már nem gondolkodott. A benzintartály lemeze úgy sütött, hogy nem lehetett hozzányúlni. Nem ártott volna tudni, hogy pontosan milyen hőfok mellett forr fel ez a leves. És hogy ezen a kritikus hőmérsékleten milyen tömeg kell ahhoz, hogy bekövetkezzék a robbanás. De a kimerültség nem engedte, hogy teljes súlyával felvetődjék a kérdés, sőt, hamarosan még bölcs megoldást is diktált ennek az eszeveszettnek. Álmosságtól tántorogva ment oda Johnnyhoz. No, az sem lesz éppen gyönyörűség, mikor a hátára veszi. Mégiscsak lehetetlen itt maradni.
A nap merőlegesen tűzött a koponyájukra meg a K. B. lemezeire. A dél-amerikai köztársaságokban nem divat parafasisakban hivalkodni, ami pedig akkora büszkeséget okoz a francia hadsereg továbbszolgáló dakari altisztjeinek. Az idevalósiak mindent rossz szemmel néznek, ami emlékezteti őket a gyarmati korszakra. Egyébként is az amerikai trópusi égöv nem annyira elviselhetetlen, mint az afrikai. Ami persze nem azt jelenti, hogy egy ilyen halálosan kimerült embernek még egy egyszerű nemezkalap is ne tett volna jó szolgálatot.
A sebesült lába üszkösödni kezdett.

Szerencse, hogy a petróleum szaga elhessegeti a szúnyogokat. Mert ez a megkékült, egyre csak dagadó test, ez a szünet nélkül folyó váladék ... Ellepték volna. Mikor Sturmer átdugta társa térde alatt a kezét, az undortól önkéntelenül felfordult a gyomra: Johnny nem volt többé ura záróizmainak; csupa mocsok lett a vizelettől és az ürüléktől. A franciának hirtelen csüggedés nehezedett a lelkére. Elengedte a sebesültet, és leült, néhány lépésnyi távolságban tőle.
Még oly sok tennivalója volt! Megöntözni a nitroglicerines  tartályt.  Eltávolodni  a  minden  pillanatban bekövetkezhető robbanás hatósugarából. Befedni a román fejét. Aludni. Rajta, öregem, talpra...

Könnyű ezt mondani. A nap nem egyedül ragyogott a zeniten, az ember szemehéja alatt három, négy, tíz darab is volt belőle. Mind csak arra várt, mikor hunyja be a szemét, hogy forogni kezdhessen, az eget elfedő vörös fátyolon széles cseppekben lógott az árnyék, s a cseppek egyre lejjebb és lejjebb gördültek a föld felé. Jellegzetes kezdete volt ez a napszúrásnak. Vissza kellett mennie a teherautóhoz, bevizezni a fejét és árnyékba — más szóval a tartály alá — feküdni.
Sturmer mindkét kezével belekapaszkodott a sebesült hónaljába. Izmai már elzsibbadtak, ízületei megmerevedtek. Még az is nagy nehézségébe került, hogy jól meg tudja markolni. Megsérült ujjá-ból kiindulva tompa nyilallások szaladtak végig alsó karja belső felén, fel a felsőkarjába, onnan egészen a válláig, s szétáradtak a mellében. A gyűrűző fájdalom szorításában sajgott még a szíve is.
Johnny testét, miközben Gérard hátrálva vonszolta, megtépték a göröngyök. Harminc métert se kellett vele megtenni, de ez is elég volt ahhoz, hogy a román üszkösödő lába helyenként felfakadjon. Pedig Gérard nem hagyhatta abba; el kellett rejtenie társát a félelmetesen tűző nap elől, amelynek hevében elevenen perzselődött. Ha nem viszi árnyékba, Johnny végképp elveszett ember.
A felforrott vér szinte égette Sturmer ereit keringés közben. Bőrén nem érezte a nap tüzet, hiszen a forró égöv alatt már régen és sokszor lesült, de az agya, a tüdeje és a veséje mintha vitriolban fürdött volna. Minden izmát, minden inát fehérre izzított fémszálnak érezte, amely belül fűrészelte el-kínzott testét. Abban a pillanatban, amikor a K. B. platójához ért, akkor érezte először tenyerében és ujja hegyében azt a félelmetes bizsergést, amelyről jól tudta, hogy a hőguta leghatározottabb vészjele. Lefeküdt a földre, és hason csúszva bemászott a hátsó kerekek közé. Aztán apránként, erőtlenül, de minden akaratát kitűzött céljára, Johnny megmentésére összpontosítva, maga mellé húzta pajtását az árnyékba.
Már régóta nem gondolkodott többé. Egészen pontosan attól a pillanattól kezdve, hogy a robbanási tölcsér széléhez érkeztek. Az a makacs düh, amellyel mindennek ellenére tovább, azonnal tovább akart menni, és félretett minden óvatos megoldást, amely a legcsekélyebb késést okozhatta volna — mindez tisztára ösztönszerű valami volt. Ám létezik egy olyan emberfajta, egy olyan embertípus, amelyiknél az ösztön akkor is férfias nyelven beszél, mikor megszűnik a józan ész.
Árnyas rejtekhelyén is nyitva tartotta a szemét: ha lehunyta, még mindig látta azokat a bizonyos képzeletbeli napokat, amelyek jobban kápráztatták még a valódinál is. Ügyelve, hogy semmire se gondoljon — most ez volt a legfontosabb: semmire se gondolni! —, minden igyekezettel azon volt, hogy lélegzetvételét nyugodt, megenyhült ütemre szabályozza. Lendületet vett, zajtalanul, minden fölösleges erőlködést elkerülve, összegyűjtötte megmaradt erejét; mert mihelyt képesnek érzi rá magát, fel kell pattannia, előre kell rohannia, leakasztani a vezetőfülke két oldalán, az ajtók fogantyúján függő vászonzacskók egyikét, megnedvesíteni a fejét; aztán visszajönni az árnyékba és lehűteni Johnny halántékát is.
Lesz, bizonyos, hogy lesz egyetlenegy kedvező pillanat, de az valóban csak egyetlen pillanat lesz! Hanem ezt a bűvös másodpercet nem szabad elszalasztania, mert rögtön utána is késő lesz már: következik a gutaütés.
A pillanat elérkezett. Gérard maga köré gyűjtötte végtagjait, gyülekezőt fújt nekik. Agyára oly erősen hatott a nap és a hőség, hogy úgy érezte, mintha egyik-másik tagja hiányoznék. Nagy kínnal négykézlábra állt. Feje kóválygott, de csak egy kicsit. Kibújt az árnyékból. Két lábára akart állni, de erre nem futotta az erejéből. Félig guggolva, kúszva, mászva ment vízért.

Dél- és Közép-Amerikában él egy rendkívül furcsa, hóbortos félmajom-fajta, bizonnyal a legrégibb történelem előtti korok valami ittmaradt emléke, amely mostanáig való megmaradását a természet érthetetlen szeszélyének köszönheti: a lajhár. A lajhár akkora, mint a csuklyás majom; ugyanolyan arányos, elegáns a keze meg a lába, ugyanolyan kellemes tapintású a szőrzete, csak éppen amannak az értelmes ábrázata hiányzik neki. Képéről állandóan valami dermedt kábulat rí le. Még fintorait és mozdulatait is mintha valami érthetetlen lassúság bénítaná meg. Több mint egy percre van szüksége ahhoz, hogy a kezét a szájához emelje. Ha pedig veszély fenyegeti, beteg emberre emlékeztető arcára csak jó hosszú idő múltán ül ki a félelem. Aztán futásnak ered; de sietségét semmi más nem árulja el, mint mozdulatainak végtelen buzgalma. A járására akkor is ugyanaz a nevetséges és nem emberi puhaság üti rá bélyegét. A majomnál a nem emberi jelleg mindig kibírhatatlanul undorító valami. Mintha azok a lidérces álmok testesülnének meg benne, amelyekben az ember a feléje rohanó vonat elől menekül; most, most mindjárt elgázolja, de még a kisujját sem bírja megmozdítani, hogy eltávolodjék a sínektől. Sturmer is ilyen stílusban rohant a vízért.

Mikor visszatért Johnny mellé, az kínlódva lihegett, szaggatott lélegzése közben rekedt hörgések szakadtak fel melléből, majd egymásba folytak, vég nélkül.
A víz szemmel láthatóan jót tett neki. Hörgése csillapodott, lélegzése szabályosabbá vált. Ritkábbak lettek fuldoklási rohamai, amelyeknek a tetőfokán már-már azt lehetett hinni, hogy megszakad a szíve. Lassan magához tért, de úgy látszik, mindent elfelejtett. Először hosszasan mormogott valamit románul, aztán németre fordította a szót, végül angolra;
— Keltsen fel fél tízkor a reggelihez...
Fura egy Palace Szálló ez, szegény Johnny!
Sturmer viszont teljesen magához tért. De ettől semmivel sem érezte magát jobban, sőt, ellenkezőleg! Ugyanis azonnal a rakomány jutott eszébe, amelynek árnyékában húzták meg magukat mindketten. Vajon a hőmérsékletnek milyen emelkedése szükséges hozzá, milyen mennyiségnek kell a kritikus hőfokra emelkednie, hogy ...
Nem lehet tudni, mi megy most végbe ennek a rakománynak a fejében, amely olyan gonosz, akár egy néger isten, s most éppen valami gonosz tervet forral... S az ember még csak kérdést sem tehet fel, hanem csak törheti rajta a fejét, találgathatja; ámbár ezt még találgatásnak sem lehet nevezni, legfeljebb a tolvajnyelvben, a börtönök nyelvében lehetett volna rá megfelelő kifejezést találni, mert a börtönök lakói már régóta megszokták, hogy olyan dolgoktól függjenek, amelyekre semmi befolyásuk sincsen: kitotózni, így mondják ők. Kitotózni. Gérard például kitotózza: talán éppen most, rögtön, még mielőtt végére érne ennek a mondatnak ... Vagy később, esetleg soha. Vagy talán éppen abban a pillanatban, mikor másodszor ejti ki ezt a szót, hogy soha. Ezt nem lehet sokáig kibírni. Akkor már ezerszer inkább a zötyögés a hepehupás úton.
„Újra elindulni" — gondolta magában Sturmer. De ajka helyette ezt a szót mondta ki: „harag". Miért?
A románt megint végig kellett vonszolnia a földön. De legalább tegyünk valamit a feneke alá, ne tépjük-szaggassuk tovább az út kavicsain. És aztán felhúzni a vezetőfülkébe. A kísértés majdnem meg-fogamzott Gérard fejében. Nem, ezt azért mégsem ...
Sorra vette, milyen mozdulatokra lesz szüksége. Felült és összeszámolta: nekitámasztani a felhágónak. Nem. Először is egy nadrágot kell neki hozni. Ráhúzni. Aztán előrecipelni, és nekitámasztani a felhágónak. Felszállni. Megfogni a hóna alatt. Felhúzni, felültetni. Nem. Végképpen nem. Túl sok meló lenne. Mindent mégsem lehet kívánni egy embertől. Nem igazság. Ez a helyes kifejezés: nem igazság. Meg aztán mindazok után, ahogyan Johnny ma éjszaka viselkedett, még csak azt sem lehet mondani, hogy a jó barátjáról van szó.
Sturmer vállat vont és kikecmergett árnyas búvóhelyéről.

Már éppen kuplungozni készült, mikor mégis meggondolta magát. Újra leszállt, visszament a románért a hátsó kerék mellé. Az úgy nyúlt el a napon, mintha máris halott lett volna. Mikor itt akarta hagyni, előbb mégis tisztába tette,most legalább ennyivel kevesebb dolga lesz vele. De hátra volt még a neheze ...
Egész testét megfeszítette. A vér úgy zúgott a halántékában, mint a lélekharang, nagy kondulásaí visszhangzottak a fejében. De nehéz tudott lenni ez az éhenkórász, ez a barom. De akárhogy is, csak sikerült. Ott feküdt a vezetőfülke padlóján, összeroskadt nagy, eleven hústömegként. Gérardnak arra már nem volt elég kitartása, hogy felvonszolja az ülésre. Ennyi is nagyon szép volt tőle.
Mikor megindult a teherautó, a síkság fölött a nap éppen hozzáfogott lefelé vezető kőrútjához. Már kezdődött a szürkület, amely legfeljebb egy negyedóráig fog tartani. Gérard-nak nyert ügye volt. A hőség nem repítette a levegőbe a rakományt. Ha ezt tudja, akkor akár az egész napot átaludhatta volna. De aztán hirtelen rádöbbent, hogy hiszen semmiképpen sem lett volna rá ideje.
Nyert... De azért valóságos örökkévalóságnak rémlett az az idő, ami az indulástól, Las Piedrastól idáig eltelt. Íme a jövő, amelyet eddig mintha eltakart volna előle a lángban álló taladro füstfüggönye, most ismét feltárult előtte. És csakugyan, miközben e gondolatra szíve új ütemet kezdett dobolni, az éjszaka hirtelen ráborult, és felszívta, elnyelte azt a felhőellenzőt, amelyik a látóhatárnak az útirányba eső részletét eltakarta eJele. Fejük felett egyformán feketére változott az égbolt. Szinte azt lehetett volna képzelni, csupán a véletlen műve, hogy nincsen csillag a végcéljuk fölött.
Elvben már meg is nyerte a játszmát. De csak elvben. Mert azért talán mégis egy kissé elhamarkodva nyitotta meg a zsilipet álmai, lelkesedése és reménykedése előtt. Még egy- egész éjszakai autóút állt előtte. Persze, igen, számíthatott rá, hogy a nehézségek már véget értek. Már csak az volt a fontos, hogy simán vehessen, ne kockáztasson semmit. Óránként hétkilométeres átlaggal tizenkét óra bőségesen elegendő volt a távolság megtevéséhez. És biztonsági ráadásként még az a két óra is ott volt, amely a napfelkeltét fogja követni, két óra, amely alatt még mindig nem válik veszélyessé a hőség. De történjék bármi, még ha sima útra bukkanna is. akkor sem szabad semmi áron maximális sebességre kapcsolnia. Most, amikor másképpen is csinálhatja, őrültség lenne tőle... De Gérard különben sem volt megfelelő állapotban ehhez. Legfeljebb arra lesz képes, hogy hivatalnok módjára vé-gignoszogassa kocsiját az úton. sőt, még ehhez is.

Sturmer homloka mögött azért nincsen ám minden egészen rendben! Időnként nagyon jó formában érzi magát, előre élvezi vállalkozása szerencsés kimenetelének egy-egy kis morzsáját, egy-egy kis részletét. Gondolatban most fékezi le végleg a kocsiját, száz méterrel a taladro előtt, aztán kiszáll belőle, tárva-nyitva hagyja maga után az ajtót. Titkolt sietséggel iparkodik minél távolabb jutni tőle, miközben emberek szaladnak oda hozzá, s átveszik tőle a veszedelmes áru gondját. Johnnyt ápolók ragadják fel... Aztán kattan valami a fejében, egy szempillantás alatt visszahuppan a valóságba, a jelenbe, hirtelen halált fuvarozó sofőr-szerepébe. Egyre kevésbé ura annak, ami megfordul a fejében ...
A teherautó változatlanul nyugodt, mérsékelt étvággyal nyámmogja az utat. A síkság végén most már jól kivehető a tűz. A földből fényes lángnyelvek szöknek fel a magasba, de csak hirtelen, ritka pillanatokra mutatkoznak meg, mikor az örvénylő füst fellebbenti előttük fátylát, Egyébként csak hatalmas, vörös fény játszadozik annak a gyászfüggönynek a fekete ráncaiban, amelyet a tűz azért feszített ki, hogy elleplezze vele a hátsó ajtót, azt, amelyiken a győztes fog kilépni.
Határozottan így van; Gérard fejében egyáltalában nincs minden rendjén. A diadalhoz hiányoznak egyes kellékek, olyan álom ez, amelyben egyelőre még nem mutatkozott meg a katasztrofális törés, de az ember számít rá, mert előbb-utóbb be kell következnie. Nedves a halántéka, keres, keres valamit, de nem találja. Egy kattanás, még egy, s aztán egy újabb: az út peremének egymás után két, három részlete is előbukkan abból a sötétségből, amelybe a reflektorok fénye száműzte őket. De hiszen a teherautó még mindig megy, és megy, hát. még nincs vége, nem került szép rendben minden a maga helyére, hát még nincs megnyerve a játszma?
A kimerültség beteges képzelődései és az álom képei keverednek össze egymással gondolataiban és szeme előtt. Az álom meg a beteges képzelődés kiválasztotta magának Sturmer személyét arra, hogy rajta magyarázkodjék ki egymással, intézzen el egy régóta vitás ügyet. És nincs mód azt mondani nekik; menjetek el innen; nem értenék meg.
A kocsivezető reflexei, feltéve persze, hogy elég hosszú és elég változatos gyakorlat során tett rájuk szert, akkor is működnek, ha kihagy a tudata. Lám, hiába lepte meg Sturmert is a félálom, mégis rendületlenül vezet tovább. A legkisebb sebességgel hajt, érzi a napszúrás következményeit. Talán jobb lenne, ha ledőlne a lábáról. Mert akkor a lába lecsúszna a gázpedálról, és megállna. De nem szabad megállnia: reggelig meg kell érkeznie. Reggelig, vagy soha.
A teherautó végignyújtózkodik a hepehupás úton. A hullámlemez odakínálja neki csatornáit, végig-hempereg rajtuk, görgeti előre hatalmas gumijait, a csatornákhoz dörzsöli fekete, rugalmas és kemény futófelületüket; aztán egy rinocérosz lassúságával kihúzza belőlük, maga alá szedi és megint előre görgeti a kerekeit. Sturmer tudatában legalábbis így játszódik le a dolog.
Az ember és az autó között valamiképpen érzelmek szövődnek. Mikor a sofőr rosszul veszi a kanyart, felfordul és meghal; ennek az az oka, hogy hiányzott belőle a kellő érzékenység.. Egyébként manapság az emberekben nincsen semmi iránt érzékenység. Sírni, azt igen, azt tudnak. De érezni? Ahhoz már hiányzik a szívük.
— Ejnye, ejnye, már megint hülyéskedem...
A termoszokból kifogyott a kávé. A konyak meg nem segíthet rajtad, inkább még jobban elálmosítana. Testvér, egyedül kell megküzdened az álmossággal és bűvös varázsával. Védekezzél hát. Ne hagyd magad. Mert az álom mindjárt megpróbálja egy kitalált világ képeivel telerajzolni körülötted az éjszaka falát, s neked nem szabad engedned, hogy rászedjen. Küzdj. Küzdj. Kapaszkodj bele minden szalmaszálba, ne add fel a küzdelmet. Látod-e, itt van ez a tűzvész forgatagából született asszony: jön feléd, lomha tekintetével, magát kellető mosolyával, s a te rácsudálkozó. sóvár szemed láttára mindenféle obszcén mozdulatot tesz. Lám ez az asszony nem él a valóságban, csak a te képzeleted szülötte, minden csak lidércfény, minden hamis. És még ha megvolna is ez az asszony, nem lehetne más, mint a halál angyala, tudod te azt nagyon jól. Egyébként, ha tudod, rendben van. Mihelyt agyadban mint káprázatot, mint erőtlen, testetlen — tehát lelketlen — alakot az őt megillető, igazi helyére tetted, már fogadhatod is... feltéve persze, hogy közben a kormányt jól tartod, s félgázzal, első sebességben hajtasz.

... Ne figyelj, Gérard, az álom csalfa, vásári halandzsájára, mert akkor el vagy veszve. Ráncold össze a szemöldöködet, csukd be a szemedet, aztán nyisd ki, rázd meg a fejedet, utasítsd el, zavard el, kergesd el.

Az asszony az erősebbik. Ki se nyitotta a vezetőfülke ajtaját, és mégis ott van, ott ül Sturmer mellett, két lábát a még mindig összeroskadva fekvő Johnny testén nyugtatja. És bár nincs is arca, mégis nagyon szép: ahogy szívja a cigarettáját, a szája kissé eltorzul, mintha ölelne, mintha előre megvonaglana a gyönyör édes ízétől. Pedig még csak szája sincs. Gérard a szellemének vad erőfeszítésével visszakergeti a tűzbe, ahonnan sohasem lett volna szabad előjönnie. Aztán benyomja a féket — de túl erősen, vigyázat, Gérard, vigyázat! A teherautó érezhető rázkódással áll meg. Gérard megdörzsöli a szemét, vállat von. Az ülésen tapogat, cigarettát keres, és keze Johnny kezébe ütközik, amely görcsösen szorongatja a cigarettas dobozt. Baromi erősen szorítja ez az állat. Nem lehet kitépni a kezéből. Eh! Fönt a hálóban van még egy másik dobozzal.

Az asszony visszajött. Még mindig nincsen arca; de egyre kihívóbbá válik.
— Nem veszed el a lábadat a pajtásomról?!
Hiába mondta ki Gérard egész hangosan ezt a képtelen mondatot — hiába beszélt egészen hangosan, mégsem ébredt fel tőle. Ó, azért persze nem is alszik. Mindössze az történik, hogy ahol most ül, ott egyszerre két Gérard van. Az egyik okosan, lépésben vezeti a vörös teherautót gidres-gödrös kálváriáján, fél, világosfejű és óvatos. Azt csinálja, amit tennie kell, nem lángelmével, ó nem, de becsülettel. Ez a Gérard látja az utat, az egyhangú síkságot, és a síkság végén a füst játékát, a füstöt, amint az ég felé száll, és szőnyegként szétterülve visszahull az égő fúrótorony köré. De van egy másik Gérard is, aki viszont semmiről sem vesz tudomást, csak megy, megy az éjszakában, s két halott kíséri vak útján: az egyik valaha a társa volt, valamikor, réges-régen, egy órával ezelőtt, de már nem él, körülbelül egy évszázad óta, a másik meg ez az asszony, aki konokul ragaszkodik hozzá, akinek nincsen arca, de azért igen szép, és valószínűleg nem más, mint maga a halál...
— Anna a nevem — mondja. — Megkívántalak.
Ez most nem az a Gérard, aki éber, aki kocsit vezet és fél. Hanem a másik.
A világosság most a saját füstellenzőjébe kapaszkodik, visszaverődik róla, elég magasra száll, hogy bevilágítsa a földet. De vörös fénye szertelenül kiélezi az árnyékokat. A kerekek alatt új alakok születnek. Szerencsére nincsen annyi idejük, hogy testet öltsenek: a kocsi eleje elnyeli őket, s széttaposva pusztulnak el.
Az asszony már egyik kezét Gérard combjára tette. Puha a keze. Gérard érzi nadrágja megfeszült anyagán keresztül is. A motor csak duruzsolja a maga litániáját; itt-ott szavakat hall ki belőle: egytől-egyig tiltott szavak, olyasfélék, amik gyerekkorában kavarták fel, akkor meg sem tudta magyarázni, hogyan.
A sofőr Gérard jól végzi a munkáját. A kilométeróra számlapján a mutató mozdulatlanul áll a tízesen. Meg sem rezdül. A kerekek szabályosan nyelik az utat, továbbhaladtukban kiköpik maguk után, bizonyosan nyál és por nélkül: ilyen gyorsaság melleit azt lehetne hinni, hogy vajon gurul a kocsi. Ezt a Gérard-t nem zavarják rémképek.
Furcsa, milyen hajlamos ma éjszaka rá, hogy visszaemlékezzék a gyerekkorára. Anna most feléje fordulva ül. Talán már az előbb is mezítelen volt; nem bír rá visszaemlékezni. De most szeme elé tárja asszonyisága minden kincsét, a keblét, a hasát, a combja hajlatát... S a férfi úgy érzi, hogy most először ... hogy ez az első asszony ... Mit nem adott volna tizenöt éves korában, ha ezt láthatja ...
Az asszony keze felcsúszik a combján, szorítása súlyosabbá válik; Gérard figyeli, hogyan közeledik. Nem kérdés, hogy mi a célja, nem. Ez a nő csak egyet akarhat. Gérard most retteg, hogy fel talál ébredni. Azzá a kisfiúvá változott vissza, akinek a számára minden ilyesfajta álom csak csalódással végződhetett, nem lévén képes tovább folytatni álmát, hiszen hiányzott hozzá a tapasztalata. De ezen az éjszakán bizonyosan történik vele valami. Most meg fog történni.
Mikor aztán csakugyan megtörténik, megint meglopottnak érzi magát. Az egész mindössze egy erősebb nyomás, az asszony ujjai megszorítják, s a szorítás néhány rázkódás idejéig tart, valami égetőt érez. Már vége is. Az asszony elégedettnek, sóvárnak látszik. De arca még mindig nincsen, és egy pillanattal később a jelenség már el is tűnik.  A két Gérard-ból ismét egy lesz, s kissé kifulladva es feszélyezetten összetalálkoznak, szemüket az útra szögezve. Megegyeznek abban, hogy mindennek a kimerültség az oka. Meg a szorongás is, semmi kétség.
Sturmer megint levesz egy cigarettát a feje fölül. A gyufa lángja elég hosszú ideig ég, s így észreveszi, hogy a román már nem lélegzik Az embernek halála pillanatában mindig kell valami amibe belekapaszkodik. Ennek itt például egy csomag Lucky Strike akadt a kezébe. Lucky — angol szó azt jelenti, hogy mázlis.

Az éjszaka nagyon lassan, nagyon kegyetlenül, egyenként pergette másodperceit. Semmitől sem kímélte meg Gérard-t. Az álom belevájta körmeit a szemhéjaiba belülről, és úgy húzta őket, hogy szinte szétszakadtak. De nem véreztek. Talán ennyi minden után Gérard-nak már nem is volt vére. És aztán ott volt ez a halott is, amelyiket magával kellett cipelnie, pedig már életében is árasztotta magából az üszkös seb bűzét... És a kerekek előtt az árnyak meg a tűz tánca is egyre rosszhiszeműbbé vált. De legalább az a nő nem jött vissza. Gérard teljesen egyedül maradt Johnnyval. Egyedül,
A fényesség erősebbé, bántóbbá, vakitóbbá vált. Gerard minden pillanatban azt hitte, hogy megérkezett; leállt, s tüzetesen fürkészni kezdte az éjszakát. De még nem... A teherautó újra megindult, és álmosan poroszkált tovább. Gérard már-már hallani vélte azoknak a hangját, akik fogadják de ez nem volt igaz. Sőt! A láng, amelyet már órák ota egészen tisztán  látott, a láng sápadni kezdett, majd egészen el is tűnt. Mindenfelől sűrűbb éjszaka borult rá, és ő nem értette meg rögtön, hogy előbújt a nap, s az őt betakaró sötét függöny nem egyéb volt, mint az a felhő, amely szétterülve a tűz körül kúszott. Aztán a füst lebegni kezdett, és Gérard egy hasadékon keresztül elébe szaladó embereket pillantott meg. Hevesen integettek neki, hogy ne jöjjön közelebb. De ő nem hitt a szemének. Az egyik férfi felugrott a felhágóra, és megragadta Gérard könyökét...
—  Bravó, fickó! Nyertél. Hát a többiek?

Álom. Az erdei vad álma, amely mindent maga alá temetett, gondolatot, világot, magát az életet is. Órákig tartó, tömör, álomtalan, mozdulatlan, halálhoz hasonlító alvás. Ólomsúlyú, az éjszaka lépjébe beleragadt tagok. A kimerültség a saját súlyát is hozzáadta az alvóéhoz, és engesztelhetetlenül odanyomta a lepedőhöz bőrének minden négyzetcentiméterét. Ajkán időnként egy-egy sóhaj lebbent és megreszkettette a levegőt. Gérard sietve tért meg a megsemmisülésbe, élvezte, ízlelgette, fetrengett benne.
A sátor három kilométerre állt attól a helytől, ahol a Crude alkalmazottai egy hangárféleséget hevenyésztek a robbanóanyag számára. A függőlegesen rátűző nap okkersárgára festette a sátor belsejét. Fullasztó meleg uralkodott odabent. Egy ventillátor kavarta ezüstös lapátjaival a meleg levegőt.Az alvó bőrén apró izzadságpatakok folydogáltak szép nyugodtan.

Egy munkáscsapat a teherautó lerakásával foglalatoskodott, három bennszülött peón meg ezalatt közönyösen ásta a sírt Mihalescu számára.
—  Két méter mély legyen! — zsörtölődött egy nagydarab néger, és elégedetlen mozdulattal tette le a csákányát, hogy megtörölje a homlokát. — Bezzeg, ha közülünk hal meg valaki, elég neki egy marék homok is...
Johnny is ott volt. Még nem nyújtották ki, még mindig magába roskadva hevert a szemfedőül ráterített kekiszínű ponyva alatt. Miután egész éjszaka ugyanebben a helyzetben főtt a motor gerjesztette hőségben, főtt a saját mocskában, önmagába omolva ...
– Olyan, mint egy steam-press (gőzvasaló. — Ford.).
Ezt a megjegyzést a konyhafőnök tette a holttestre, egy kínai, aki, mint legtöbb honfitársa, régebben fehérnemű-mosodában dolgozott.
A gödör lassacskán, nagy kínlódások árán elérte az előírt mélységet. A kocka el volt vetve; az egyre szörnyűbb bűzt árasztó Johnny Mihalescu ezek szerint nem a zamurók, e dögevő madarak zsákmánya lesz, hanem a férgeké.
A nap már készült lenyugodni. Távolabb, a sátorban, végre a nitroglicerin meglepetéseitől védett helyen, Gérard még mindig aludt. Nem lesz jelen annak az embernek a temetésén, akit, ha mindent egybevetünk, tulajdonképpen ő ölt meg.
A temetést kilenc órára tervezték. A telepfőnök idegesen kutatott a barakkjában, sehol sem lelte a bibliáját. Nem volt az asztalán, sem a harisnyái alatt, a fémből készült faliszekrényben ... De hát hol a pokolban lehet?... Ejnye no, ezt a szót azért mégis illenék elkerülni, mikor a Könyvről beszél az ember. Ó, megvan, itt volt a gyógyszeres szekrényben, a szulfamid-készitményeket rejtő dobozok mögött. Az ajtót nyitva hagyva, hadd csukódjék be magától, Gerárd MacJovenn kilépett a barakkból, és sietett a temetkezésre kiszemelt hely felé.
A tűz ezúttal ismét felváltotta az égbolton a napot. Egész éjszakára ő lett a síkság meg az egész látható világ ura. Konok, hatalmas sustorgással töltötte meg a csendet, kevés helyet hagyva az emberi szónak.
Két tagbaszakadt jenki éppen buzgón húzkodta Johnny tagjait, hogy megfelelő testhelyzetbe nyújtóztassa ki. A már rég beállt hullamerevség és a szöveteket fellazító üszkösödés következtében ocsmány munka volt. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudták lenyelni káromkodásaikat. Időnként félrefordították a fejüket, hogy jó mélyet szippantsanak a tiszta levegőből.
Hátat fordítva a tekergő, tomboló tűznek, amely a földből egyenesen nekirohant az égnek, MacJovenn elkezdte betűzgetni a zsoltárokat. Mögötte, a sírásók kezében, petróleummal megöntözött szalmafáklyák árasztottak imbolygó fényeket.
Szellő se rezdült, de néha füstgomölyagok buktak alá a földre, és megköhögtették a jelenlevőket.
—  „Izrael Házának ura, Adonai, aki megjelentél Mózesnek egy csipkebokor közepéből, kérünk Téged, fogadd kegyelmedbe a Te szolgádat..."
A fúrótorony egész személyzete jelen volt, kivéve azokat, akikre feltétlenül szükség volt a tűzfészeknél. A katolikus bennszülöttek minden mondat végén keresztet vetettek magukra, és nagy sietve áment mormoltak.
—  „Siess segítségemre, mert Te vagy az én menedékem. Szabadíts meg engem, ó Isten, mert a vizek lelkemig hatoltak.  Uram,  haragodban ne fe-nyíts meg engem!"
Az egyik fáklya pislogva kialudt. Egy kicsit távolabb a félhomályban valaki kilépett a jelenlevők közül, és köhögve eltávozott.
—  „Hagyjad az Úrra a te utadat és bízzál benne, majd ő teljesíti..."
A telepfőnök becsukta a könyvet. Két peón a földbe szúrta a fáklyáját, és nagy lendülettel kezdte lapátolni a homokot a gödörbe, de ezúttal elmaradt az ilyenkor szokásos, oly borzalmas, jégesőszerű kopogás a deszkán: a románt koporsó nélkül, mezítelenül, csak egy vászondarabba csavarva temették el.
Gerard MacJovenn előrelépett a sír szájához, és egy kis rögtönzött imádságot mormolt:
—  Uram, aki azt mondtad: a rókáknak is megvannak az ő barlangjaik, de az Isten Fiának nincs egy köve sem, ahová lehajtsa a fejét, s aki köztünk jártodban gyakran aludtál vászon- vagy lombsátrak oltalmában, fogadd be a te teremtményedet kiválasztottaid közé. Kérünk téged, cselekedd ezt. Lehet, hogy Johnny bűnben és romlottságban élt, ezt senki sem tudja megmondani, de feladata teljesítése közben halt meg, azt mívelve, amit tennie kellett, és bizonnyal felfuvalkodottság nélkül cselekedte. Fogadd be, Uram, a házadba.
— Fogadd be, Uram, a házadba — ismételték utána a jenkik.

—  És maga nem tudott volna idejében fékezni?
—  Oldalt állt,  nem láttam, mikor elesett.  Meg aztán olyan fáradt voltam ...
—  Látom.
A telepfőnök barakkjában három pohár társaságában ott ült MacJovenn, a dallasi szakember, akit a robbanóanyag elhelyezésére küldtek ki, meg Sturmer. Sturmer, megmosdva, megborotválkozva, kényelmes váltóruhájában, amelyért visszament a terhétől megszabadított, immár ártalmatlan teherautó vezetőfülkéjéhez. Sturmer szinte nem ismert magára, oly jó érzés lepte meg.
A whisky nem bourbon volt, hanem scotch, White Horse-márkájú finom ital, legalábbis Gérárd számára az: a jenkik rozsból főzött whiskyt ittak, mert ők szeretik a brillantin ízét.
—  Majd megteszem a jelentésemet — folytatta a mérnök. — Egyébként úgy sincs semmi tisztáznivaló. A halott sebei önmagukban véve egyáltalán nem  voltak  súlyosak.  Vérmérgezésben  halt  meg; ebben pedig magának nincs semmi része; ezt fogom kifejteni benne. Biztosan idegesítette magát, mi?

Gérard csak akkor kezdte elhinni győzelmét, mikor a mérnök átadta neki a kétszáz kilós rakományról szóló nyugtát.
—  Vigyázat! Ez a papír kétezer dollárt ér: hozzácsaptam a pajtása részét is. A jelentésemet csak egy hét múlva kapja meg a központ. Mármost jól jegyezze meg: Johnny Mihalescu itt halt meg, megérkezése után. Halála előtt azt kérte tőlünk, hogy a ráeső díjat magának fizessük ki. Már beszéltem róla munkatársaimmal, egyetértenek vele. A Crude elég gazdag...
— Köszönöm. Köszönöm szépen — mondta Gérard.
Kétezer dollár. Éppen ennyire volt szüksége. Behunyta a szemét. Képek kezdtek táncolni a szemhéja alatt, Vége! Nem kell még egyszer megtennie az utat; vége a gyötrelemnek; vége az őrületnek, a félelemnek...



—  Mikor akar visszamenni? Ha óhajtja, hazavitelheti magát az egyik sofőrünkkel! Vannak itt embereink, akik tudnak vezetni, és nagyon szívesen töltenék Las Piedrasban a hét végét. Ez lehetővé tenné, hogy kipihenje magát a következő útra...
Sturmer számára ugyan nem volt következő út, de nem látta szükségesnek, hogy erről bővebben tájékoztassa az amerikait. Még meg találná bánni az eljárását.
— Magam vezetek. Csak kihörpintem az italomat, és már indulok is.
Korán volt még, a nap erőtlenül sütött. A vörös autó hatvan órával ezelőtt hagyta el a tengerpartot, s vágott neki kalandos útjának. Három halott: Bimba, Luigi, Johnny; no meg a Los Totumos-i plébánost se igen lehet egyébnek számítani. De Sturmer gondolatai nem állapodtak meg ennél a kegyetlen mérlegnél.
Élvezte, hogy bátran fészkelődhet a párnák között, becsaphatja az ajtót, és hirtelen, egyetlen szökkenéssel indulhat el. Sebtében végigkapcsolt mind az öt sebességen, s minden óvatosság nélkül hajtott rá az útra a telep bejáratánál. Kinyújtott karjával visszaintett a mögötte maradóknak. Búcsúmozdulatát nevetségesnek, gúnyosnak érezte. A visszapillantó tükörben látta, amint búcsút int neki a telepfőnök. Végre egyedül lehetett terveivel, a sok előre élvezett örömmel, és rohanhatott a jövője felé, amely a halászkikötőben várta, lehorgonyozva a kis öbölben és ringatózva a Karib-tenger apró, egymást érő hullámainak ütemére.
Kiáltások tolultak ajkára. A motor egyenletesen, minden erejéből vele együtt dalolt és bőgött. A győztes a szíve mélyéből dalolt. Ez a hazatérés valóságos versenyfutás volt. Ugyan mi a csudának tartotta valaki egész életében a kormánykereket a keze között, ha másként akarja kifejezni az örömét, mint sebességgel. Különösen, ha oly sokáig fékezte a lendületét, és tartotta vissza magát ezen az utolsó úton...

Gérard átadta magát annak a szertelen lelkesedésnek, amelyet a saját ügyessége, bűvészete keltett benne. Vállát elhúzta az ülés támlájától, s most minden rázkódáskor aprókat szökkenve, a legszükségesebbre kimért mozdulatokkal vezet. A kilométeróra mutatója emelkedik. Nyolcvannál enyhül a rázás, a teherautó már nem gördül, hanem repül. Két kis gyors próbamozdulat a kormánnyal: a kocsi még nem úszik, eléggé tapad az úthoz. Kilencven, száz. A motor működése eléri a tetőpontot, többé nem változtatja a hangját, egyformán bömböl.
Ezzel a sebességgel tíz óra hosszat sem fog tartani az út: ötszáz kilométer, észre se veszi. Sturmer belefészkeli magát a sebességbe. Pontosabb képek és gondolatok születnek agyában. Ha megérkezik, lesz elég melózni valója. Meg kell javíttatni a goelettet. El kell gereblyézni a meggyilkolt plébános históriáját is, mégpedig úgy, hogy egy vasat se adjon le a rendőrségnek. Aztán szereznie kell a guatemalai hatóságoktól hosszújáratú hajózásra jogosító írást. De menjünk csak szépen sorjában... És Gérard előre átéli hazaérkezését. A még előtte levő utat illetően rábízza magát a teherautóra. Az út egyenes. A kormánykerékhez nőtt ember feje szabad marad a gondolkodásra.

A legjobb persze az lesz, ha Las Piecirasba érva elhajt a „Fekete Kalóz" ajtaja előtt. Mindenki ott lesz. Linda is. Valami homályos emlékkép villan át az agyán, a múlt éjszakai asszonyé. De Gérard megszűnt jó alany lenni az ilyen káprázatok varázshatalma számára. Nem sok köze van ám a múlt éjszakai szerencsétlen flótásnak a mai győztes férfihoz.
„Ha meggondolom, hogy egy rémképpel csaltam meg Lindát..."
És elképzeli, milyen dühöt, milyen babonás félelmet erezne a mesztic lány, ha tudná. Ettől elneveti magát.
Hát igen. Egy pillanatra megáll majd a „Kalóz" ajtaja előtt, és azt mondja...
De képtelenség többet elképzelni. Megérkezik a Crude telepéhez, és kiszáll a kocsiból ennek a vén barom O'B.-nek a pavilonja előtt.
– Halló, guy! Happy to see you again! (Hé! Fiú! Örülök, hogy megint látlak! — Ford.)
Ezzel sem jut sokkal messzebb. Talán azért is, mert eddig igyekezett semmit sem remélni... Akárhogy van is, tessék, most kénytelen küzdeni az unalom, a türelmetlenség ellen, s ehhez egyetlen segítsége, hogy az úton akad néha egy kis változatosság. Sovány ügy.
A síkság oly lapos és sima, mint a viaszosvászon. Most háttal a tűznek hajt, még csak a füst kavargása sem szórakoztatja. A szemhatáron a fennsík hirtelen megszakad az ég pereménél. Ez a fényben úszó metszés félreérthetetlenül mutatja, hogy ott kezdődik a tenger.
Még csak egy árva fa sincs. Csak ez a szegényes növényzet, amely egy kicsikével távolabb már egybeolvad a talajjal. Sem egy talajfodor, semmi. Az olajvezeték két fekete hengere ugyanabban az irányban fut, mint az autó.
—  Ne   nagyon   siessen  —  mondta   Gérard-nak MacJovenn, mikor elbúcsúzott tőle.
Nyugodj meg, Mac, nem a társaság érdekeinek a gondja sürgeti, készteti rohanásra ezt a fenegyerek Sturmert. Önmagáért fut, ennyi az egész.

Mint azon a hajnalon, amely Luigi és Bimba halálát követte, most is egy papagáj csapat keresztezi Gérard útját, s a madarak rikácsolva beszélgetnek az égbolt közepén.
—  Kell majd nekem is egy ilyen madár a hajóra, eléldegélhet a főárbocon — gondolja magában. — De nem tarka fajta, nem ararapapagáj, mert az ostoba. Hanem ilyen, mint ezek.
Tény, hogy megszelídítve kedvesek és bohók tudnak lenni. Értelmesek és ragaszkodók, akár a kutyák. Sturmer éberen figyel mindenre, ami elszórakoztathatja. Elmosolyodik, Bobby jut eszébe, egyik pajtása, akit azért utasítottak ki Venezuelából, mert papagáját Bolivár névre keresztelte.
—  Ezek a selyemfiúk! Pöffeszkedők, sértődékenyek, aljasak.
De immár őbelőle is gazdag ember lett. A legkisebb felfortyanását is tisztelni fogják. Megpofozhatja a polgármestert, meggyalázhatja a templomi edényeket, megerőszakolhatja bölcsőjükben a csecsemőket, senki nem mer neki még csak szólni se érte.
— Jaj, de éhes vagyok!
Megáll, kutat a tarisznyában, amelyet a kínai szakács kedvére való ételekkel tömött meg. Van benne annyi, hogy jól lehetne vele lakatni az Amerikai Légió kongresszusát: homár-, csirke-, lazackonzervek, sörkonzerv, whisky-konzerv, de a rosszabbik fajta: a rozsból főzött. Rágógumi, csokoládé, vegetable stew, amolyan vegyes főzelékféle, amelynek az alkotó elemeit lehetetlen felismerni. A kínai a diadalmas bátorság bámulója, megható figyelmességgel még egy saját készítményű csemegével is megtoldotta az étrendet: egy szelet napon szárított, cukorban főtt leguángyík-pecsenyével rózsaszínben játszó zöld színű és penészes karamella-szálaktol hemzsegő mártásban. Errefelé igen sok van ebből a gyíkfajtából. Ez az étel éppoly megemészthetetlen, ehetetlen, mint amilyenre, sajnos ez a leírás is sikerült. De hát a szándék a fontos, semmi más.
                                                           '
A motor ismét altatódalt zümmög. Szerencsére Gerard nem evett sokat, és semmit sem ivott Különben ahhoz képest, amin múlt éjjel ment át ez az álmosság meg se kottyan, már igazán fel se veszi.
Akármilyen furának hat is, de a tájon a legtöbb helyet most a csend foglalja el. A tömör, sűrű jelenlevő csend. Olyan, amely mindent betöm. Mikor egy-egy szivattyú feltűnik a látóhatáron, a Chappe jeltávíróra emlékeztető sziluettje taktusra mozog.  Nyugodt szuszogása szinte semmi zajt sem csap elvegyül a mindenség csendével, egy kicsit még ki is emeli. A teherautó elnyeli, elhagyja a szivattyút. Tizet se fordul a kereke, számára a szivattyú már meg is halt. És kezdődik megint a síkság.

Las Piedras, tizenhat kilométer. Itt kezdődik az utolsó ereszkedő. Következik a hegyi autózások szédülete, műlovagló-mutatványa. Fékezés, kapcsolás egy-egy gyors mozdulat a kormánnyal. A kocsi nekilódul, makrancosan kifelé dől, a kanyar külső oldala felé, a kerekek elvesztik a talajt, majd újra meglelik, s már rohan is kifelé a kanyarból. Gyorsabban, az istenit! Gyorsabban. Ez a játék alaposan el tudja kapni az embert. Legközelebb már gyorsabban fordul, a következő kanyart meg még merészebben veszi: játék ez, hát persze, hogy játék. A halállal sikerült szót értenie, az a gyilkos lé ott maradt a fúrógépnél. A friss győzelemtől magabiztossá vált ember kezében a kocsi engedelmes és pontos fegyver marad, olyan, mint a karabély, vagy a géppisztoly, amellyel pusztítja maga előtt az utat, ízesebbé teszi egyenként a kanyarokat.
Szédület ez, játék az egyensúllyal, a lábak egyre szilajabban dolgoznak a pedálokon, ha fékezni kell, ha kapcsolni, ha a motort megint teljes gázzal neki kell eresztem, hogy túljusson a holtponton. Egy-egy hüvelyknyomás, a csukló egy-egy hirtelen mozdulata, s a sebességváltó rúd már repül az egyik helyzetből a másikba, Gérard már löki is, taszítja is a kapcsolókart, valahányszor fordulóhoz ér, vagy kanyarból hozza ki a kocsiját.
A gumik, a differenciál, minden sír, nyög. sikolt, bőg. A száz, a kétszáz ló, mintha mind egyszerre nyerítene. Gérard összeszorított ujjai között engedelmesen, elevenen, értelmesen dolgozik a kormánykerék.
Feltűnik a figyelmeztető tábla, amely azt jelzi, hogy a hajtűkanyarok következnek, s éppen a lejtő kellős közepén. Most, most válik komollyá a dolog. Mert ezeken nem lehet csak úgy egy lendülettel áthajtani. Fékezni. Fékezni, az istenit! De a pedál nem engedelmeskedik, pedig nem áll ellen a nyomásnak: csak egyszerűen, ellenállás nélkül beszalad.
Gérard hirtelen mozdulattal megragadja a kéziféket. Természetesen ez nem lesz elég. De a motorfék talán, mégsem lesz késő, még lesz ideje visszakapcsolni. Sturmer abbahagyja a lábfék taposását, kikapcsol az ötödikből, aztán vadul, elkeseredett dühvel beletapos a gázpedálba, és felpergeti a motort. Már bent van a negyedikben, a számlapon a mutató egy szempillantás alatt visszaesett hatvanra. Az alváz, a rugók, az egész karosszéria belenyög a rándulásba, rövid nyögésekkel vegyes apró, rendkívül éles sikoltások hallatszanak az egyik hátsó gumi felől, bizonyosan valami karosszériáról leszakadt vas- vagy fadarabhoz súrlódik. Még harminc méter a kanyarig, azalatt legalább a felével kell csökkenteni a sebességet.
Újra beletapos a gázpedálba, a motorból a ciklon üvöltéséhez hasonló hangot szakít fel. A harmadik sebesség meglett. Az útszéli korlát most egészen közel van.
Gérard felemeli a kuplungpedálról a lábát. Egy újabb rándulás; de ezúttal gyenge, erőtlen, puha, s a lárma kellős közepén egy tisztán kihallható csattanás: az egyik kardán pattant szét. A kerekek szabadon futnak, az autó elszabadul.
Kapaszkodhatsz már a kerékbe, Sturmer! Hiába próbálkozol már. Hiába a csökönyösség, hiába a makacsság; hiába vezeted kocsidat rézsútosan neki a sziklafalnak, hogy azon fékezd le a lendületét. Hasztalan volt minden erőfeszítésed; csak az olajat mentetted meg vele, magadat nem. Te ugyan nyertél; de csalt a krupié.
Az út szélén, közvetlenül a szikla mellett, vízlevezető árok van. Az egyik kerék ebbe csúszik bele. Bár a sebesség már egészen alacsony — most persze még ez is sok —, a kocsi megperdül az egyik elülső kerék körül. Aztán visszapattan hátrafelé, áttöri maga mögött a fehér korlátot; farral zuhan bele a szakadékba. Estében forog, szétverődik, elveszíti egy csomó darabját, még mielőtt teljes egészében szétzúzódik, a vasdarabok záporozva kisérik az autó csonkját.



Fordította: PŐDÖR LÁSZLÓ