A
hírneves, detektivregényekből, filmekből jól ismert bűnüldöző
intézmény szószerint 'skót udvar'-t jelent, s valamikor egy
darabka skót föld volt London szívében, amit a X. századi angol
uralkodó szakított ki skót „testvérének”, hogy hűbéresként
kötelező londoni felruccanásai idejére legyen egy rezidenciája,
ahol megpihenhet. A skót udvar aztán, a hatalmi háborúságok
miatt visszakerült az angol királyság birtokába, majd területén
kapott helyet később a mára hallhatatlan londoni rendőrség...
Heermann könyve a Yard történetét, de még inkább történetének
legfurfangosabb nyomozásait meséli el. (A bevezető fejezet után
ebből mutatunk be kettőt a sok közül...)
A
Scotland Yard
A
közkedvelt regényíró P. C. Wren a londoni rendőrökről így
írt: „Erős, nyugodt és csöndes férfiak, akik fegyvertelenül,
és régóta kipróbált tekintéllyel felruházva testesítik meg a
törvényt, a rendet és a biztonságot. Egész Európa bámulja
őket.”
És
Sir John Moylan, aki több mint negyed századig irányította a
Temze-parti metropolis rendjének őreit, a londoniak megbecsülését
ezekkel a szavakkal magyarázta: „A rendőri hivatal több
évszázados hagyománya kölcsönzi nekik a tekintélyt.”
Sir
John Moylan nincs egyedül ezzel a véleményével. Hugh Young... sem
az 1829-es esztendővel kezdi emlékiratait, amikor a Scotland Yardot
voltaképpen alapították, hanem jóval régebbről.
Valamivel
kevésbé lelkesen és ezért tárgyilagosabb hangsúlyozással ír a
Yard hagyományairól R. L. Jackson, aki Youngot követte a CID
parancsnoki tisztségében. „Először is tisztában kell lennünk
azzal, hogy a büntetőjog rendszere több mint hatszáz éves
fejlődés eredménye, és hogy a rendőrség e rendszer hosszú
történetében csak viszonylag későn jelent meg. Ezért a már
meglévő keretekbe kellett beilleszteni, és a feladatait olyan
elvek szerint kell teljesítenie, amelyek a rendőrség
megjelenésénél sokkal régebbi keletűek.”
A
„THIEF TAKER GENERAL"
 |
| Scotland Yard, 1875 |
A
XIX. század derekáig Anglia azok közé az országok közé
tartozott, ahol a büntetőtörvények a legkeményebbek voltak. Már
azt is, aki csak megkísérelte, hogy ellopjon egy nyulat, vagy aki
40 shilling és 6 pennynél többet tulajdonított el, vagy
valamilyen okiratot meghamisított, halálra ítélték. „Köttessék
fel a nyakánál fogva, míg csak meg nem hal.” Kétszázharminckét
fajta bűncselekményért járt halálbüntetés, míg
Franciaországban csupán hatért.
Az
angol polgár törvény előtti egyenlőségére szigorúan ügyeltek:
a gazdagoknak éppúgy tilos volt kenyeret lopni, mint a szegényeknek
– mindkettőt halálbüntetéssel bünették. A szigorú törvények
ellenére azonban állandóan nőtt a bűnözés Londonban. A XVIII.
század közepe táján a Temze-parti városban már egymilliónál
több ember élt. Az ipari forradalom korszaka – amelyben
Nagy-Britannia a világ legnagyobb ipari hatalmává fejlődött –
a manufaktúráról a gépi nagyipari termelésre való átmenettel
köszöntött be. A társadalmi ellentétek minden korábbinál
nagyobb mértékben kiéleződtek. A legszegényebbek a
nyomornegyedekben zsúfolódtak öszsze, amelyek a bűnözés
megannyi új melegágyává lettek.
A
Slumokban a gyermekhalandóság hetvenöt százalékos volt. A
fattyúgyerekek többnyire elviselhetetlen terhet jelentettek.
Megölték vagy kitették őket. A kitett gyerekekkel azután a
különböző koldusbandák élénk kereskedelmet szerveztek.
A
nyomornegyedekben számos szülő kínálta fel a leányait
prostitúcióra. Ezzel kapcsolatosan szerfelett groteszknek tetszik a
korabeli társadalom elitjének bigott képmutatása. Az erkölcsök
romlása feletti sirámaikat olyan beszélgetések követték, hogy
legközelebb melyik bordélyházba menjenek szórakozni.
Akinek
a kurtizánok már semmit nem tudtak felkínálni, az kedvét
tölthette, mint néző, a női elítéltek 1817-ig naponta
megrendezett nyilvános megkorbácsolásán. Akit pellengérre
állítottak, azt bárki büntetlenül bántalmazhatta. A tyburni
vesztőhelyen a nyilvános kivégzések egészen 1867-ig
népünnepélyszámba mentek. A gazdagok a vesztőhelyet körülvevő
házak ablakaiból kísérték figyelemmel e hátborzongató
színjátékokat. A büntetőjog-szolgáltatás felett a szadista
erőszak, a kegyetlen igazságtalanság és a bosszú elve
uralkodott. És a közrend védelmezői nem voltak jobbak a
törvényeknél, sem annál a módnál, ahogy ezeket a törvényeket
végrehajtották.
Tulajdonuk
védelmére a polgárság és a köznemesség a XVI. században saját
végrehajtó hatalmat hozott létre, a Squire-ek, a békebírók
formájában. Ezek fizetés nélkül folytatták tevékenységüket.
A békebíró rendelkezésére álltak a konstáblerek, akik a
törvénysértőket tartóztatták le. A közösségek tagjait sorra
felszólították erre a szolgálatra, de csak kevesen hajlottak a
szóra, mert a rendőröknek saját létfenntartásukat önkényesen
megemelt illetékekből és csekély díjazás ellenében kellett
biztosítaniuk. A polgárok azonban helyettest állíthattak, s ők a
kapható legolcsóbbakat választották a kínálatból: tolvajokat,
munkakerülőket és országúti csavargókat.
Természetesen
ilyen eszközökkel a bűnözésnek nem tudtak gátat szabni, sőt, a
korrupció révén a parázs lángra kapott. A konstáblerek és
helyettesítőik, akik Londonban csak éjszaka voltak szolgálatban,
az angol főváros sokat gúnyolt figuráivá lettek. A nép a
Charlie gúnynévvel illette őket.
London
akkoriban egyik leghírhedtebb utcája volt a Ratcliffe Highway,
amelynek lebujaiban és bordélyházaiban a Charlie-k „tiszteletére"
különböző gúnydalokat énekeltek.
A
Charlie-k rövidesen még félelmetesebb „rendőrök"
társaságában találhatták magukat. Megszülettek a Thief takerek
– a tolvajfogók.
Bárki feljogosítva érezhette magát, hogy betörőket, gyilkosokat
vagy ártatlanokat elfogjon, békebíró elé állítson és vádat
emeljen. Ha az illetőt elítélték, a tolvajfogó a büntetés
arányában jutalomban részesült. Csábító volt a vérdíj, a
korrupció határtalanná vált. Provokátorok ipart űztek abból,
hogy beugrattak fiatal embereket bűntettek elkövetésére, azután
a bíró elé hurcolták őket és felvették az érte járó
prémiumot.
Mind
gyakoribbá vált, hogy a tolvajfogók, a konstáblerek, meg a bűnöző
bandák közös vállalkozásokba kezdtek, és megosztoztak a
zsákmányon. Bizonyos Jonathan Wild volt a leghírhedtebb
tolvajfogó. „Nagy-Britannia és Írország tolvajfogó
generálisának" nevezte magát, forgalmas irodát tartott fenn
Londonban, és egy előkelő vidéki kúriában élt. Aranyfogantyús
sétapálcája nélkül soha nem lehetett őt az utcán látni.
Több
mint száz útonállót juttatott akasztófára, kivált olyanokat,
akik nem akartak a szolgálatába szegődni; Jonathan Wild volt
ugyanis az első, aki megszervezte a londoni alvilágot. A különböző
bandák mind neki dolgoztak, ő pedig a közvetítő szerepét
játszotta a bűnözők meg a károsultak között.
Eleinte
Wild azokat, akiket a cinkostársai megraboltak, felkereste és
közölte, hogy balszerencséjük véletlenül tudomására jutott.
Ezenkívül felhívta egy zsibárus figyelmét néhány gyanús
dologra, és közölte, ha az ellopott érték köztük volna, ő
csekély váltságdíj fejében azt visszaszerezné. A károsultak
örvendeztek, és az üzlet hamar felvirágzott. Minthogy Wild
kezdetben nem fogadott el jutalmat tőlük, híre ment, hogy
becsületes ember, aki a közjót szolgálja.
Rövidesen
nem is kellett az áldozatokat felkeresnie, mert a meglopottak
maguktól jöttek hozzá. Úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt, sok
kérdést tett fel, és valamelyes előleget kért a fáradozásaiért.
A „közvetítéseiről" Wild folyamatosan tájékoztatta
ügyfeleit, míg csak végül át nem adta nekik ellopott javaikat.
Az általa beszedett különböző nagyságú összegeket azzal
indokolta, hogy neki is költségei merültek fel.
Jonathan
Wild tizenöt esztendeig tudta folytatni üzelmeit. Senki nem tudta,
hogy kapcsolatát meddig terjednek. Gyakran bebizonyította, hogy
„tanúi" segítségével minden bírósági eljárást a
számára kedvező irányba tud terelni. Csak 1725-ben vették
maguknak a bátorságot a hatóságok, hogy Wildet letartóztassák.
Rábizonyítottak néhány csalást, és Tyburnben kivégezték.
A
Wild-ügynek később következményei lettek. Addig is jó néhány
év eltelt még, amíg 1739-ben létrehozták a rendőrbírói
közhivatalokat. A korábbi helyzethez képest az egyetlen különbség
az volt, hogy a rendőrbírók a törvénysértők ellen többé nem
a lakásukon, hanem a közhivatalban jártak el. A London különböző
helyein felállított rendőrbíróságok közül a Bow Street-i lett
a leghíresebb. A londoni rendőrség voltaképpeni története
1739-ben kezdődött, amikor a Bow Streeten megnyitották a
rendőrbírói hivatalt. E hivatal tekintélyét Thomas de Veil
ezredes alapozta meg, aki 1748-ig működött itt. Nemcsak bíró
volt, hanem nyomozóként is rengeteget fáradozott a rábízott
ügyek tisztázásáért. Mindazonáltal azt a dédelgetett tervét,
hogy ütőképes bűnüldöző osztályt építsen ki, nem tudta
megvalósítani. Senki sem óhajtott a célra pénzt áldozni.
Az
áttörés csak az egyik utódának, Henry Fieldingnek, a kiváló
írónak sikerült, aki műveiben könyörtelenül fölfedte a
korrupciót, és gyilkos gúnyiratot írt Jonathan Wild ellen. Ő
alapította meg a Bow Streeten a világ első nyomozóosztályát:
egy konstáblercsoportot. A rendőrök „nyomon követték a
tolvajokat", és innen kapták a nevüket: Bow Street Runners –
a Bow Street-i futók. Soha nem
voltak többen tizenötnél.
 |
| Jellegzetes figurák a Scotland Yard történetéből |
Fielding
pénzt kapott a titkosszolgálat költségvetéséből, és vörös
frakkos nyomozóival hatékonyan lépett fel számos bandával
szemben. Ő volt a világon az első rendőrfőnök, aki bevezette a
körözést, és ezzel meglepő sikereket aratott.
A
Bow Street-i futókról alkotott vélemény, ami azt illeti,
ingadozó. Fizetségükről a következő határozat volt érvényben:
,A futó egy utcai rablás felderítéséért 40 fontot kap és a
rablott holmi értékének 10 százalékát; azonkívül lovat,
felszerelést, fegyvereket, és megkapja a gonosztevő minden pénzét;
a betörő elfogásáért 40 fontot és egy Tyburn-tikettet,
lótolvajért egy Tyburn-tikettet, összeesküvés felderítéséért
készpénzben 40 fontot.”
A
Tyburn-tikett utalvány volt, amelyre 15-30 fontot fizettek ki. A
futók, ahol csak lehetett, „vérdíjat” szedtek, és így egy és
más tovább élt Jonathan Wild idejéből. Különböző bankok nagy
összegeket fizettek a futóknak meg a bűnözőknek, hogy egy-egy
rablás után legalább bizonyos részét visszakapják az
értékeiknek. Ez számukra kedvezőbb volt, mint a bankrablók
elítélése és elrablott javaik maradéktalan elvesztése. A
korrupciót Fieldirrgnek sem sikerült felszámolnia. Számos Bow
Street-i futó tekintélyes vagyonnal bírt, amikor meghalt. A
leghíresebb közülük, Peter Townsend kereken 20 ezer fontot
hagyott az örököseire. A történet arról nem szól persze, hogy
milyen módon szerezte a pénzt. Csupán mint kora legsikeresebb
nyomozójáról emlékezik meg róla az utókor.
A
XVIII. és XIX. század fordulóján London még mindig a világ
legnagyobb, s egyben a legtöbb bűnözővel megátkozott városa
volt. A hivatalos statisztika szerint minden kilenc lakosra jutott
egy olyan, aki „büntetendő, törvényellenes vagy erkölcstelen
módon” tartotta el magát. Nem kevesebb, mint harmincezer ember
élt betörésből. A shoreditchi nyomornegyedben számtalan
zsebtolvaj működött, aki nem volt idősebb ötévesnél. Dr.
Patrick Colquhoun, Queen Street-i rendőrbíró kiszámította, hogy
az akkori Londonban 115 ezer volt a bűnözők és törvénysértők
száma. Tervet dolgozott ki a rendőrség átszervezésére, és
javaslatot terjesztett elő a büntetendő cselekmények számának
csökkentésére, ám elképzeléseit senki sem támogatta.
Mindeközben
Anglia a „világ műhelyévé”, vezető gyarmati hatalommá
lett. A szabadversenyes kapitalizmus virágkorát élte.
Londonban
mindenki mindenki ellen harcolt. A Temze-parton ötszázötven olyan
finomító működött, amelyben csak lopott cukrot dolgoztak fel. A
hajórakományok fele nem jutott el rendeltetési helyére. A
Temze-parti körzetek biztonságát több száz banda veszélyeztette.
Ezek többnyire elég bizarr neveket választottak, és felosztották
egymás között a területet. A Fénylovasok a nyugat-indiai
utasokat rabolták ki, az Iszappacsirták az apályra szakosodtak, a
Verekedős vadászok a rakpartokat és a hajóműhelyeket látogatták,
a Rongyosok hajók kirakásánál ingyen dolgoztak, és ezért más
hajókat kifoszthattak.
A
bandák ellen a City kereskedői és a hajótulajdonosok egy folyami
magánrendőrséggel védekeztek. Ezt dr. Colquhoun hozta létre, és
1798-ban a Home Office, a belügyminisztérium alá rendelték, így
jött létre az ún. Temze-rendőrség. A bandák garázdálkodásának
ugyan korlátot szabtak, de tevékenységüket nem számolták fel. A
folyam kalózai ezentúl nem nyíltan folytatták üzelmeiket, hanem
visszahúzódtak rejtekhelyeikre.
Ám
az ország uralkodó osztályát a bandák garázdálkodásánál
jóval nagyobb veszélyek fenyegették. A XIX. század lázas
betegként mutatkozott be. A tőkés rendszer ciklikus válságai az
elviselhetetlenségig fokozták a nyomort. A munkásosztály
szervezett sztrájkokkal válaszolt. Akkortájt a tőkés társadalom
valamennyi ellentmondása és gondja Londonban mutatkozott meg a
legkiélezettebben. A polgárságnak tehát itt kellett létrehoznia
egy megbízható hatalmi eszközt, ha a harcot állni akarta. És ez
a hatalmi eszköz a Scotland Yard lett.
 |
| Ma is népszerű társasjáték reklámfotója |
1829-ben
az országgyűlés törvényt hozott a Metropolitan Police of London,
a Londoni Városi Rendőrség megalapításáról. Robert Peel
(1788-1850) volt a kezdeményező, aki korábban, mint az írországi
ügyek államtitkára, gazdag tapasztalatok birtokába jutott az írek
elnyomása terén. 1829-ben a belügyminisztériumot vezette. Később
többször volt miniszterelnök. A Konzervatív Párt alapítóinak
egyike. 1829. szeptember 29-én este masírozott London utcáin az
első ezer rendőr a kijelölt körzetébe. Az egyenruha szándékosan
a polgári öltözékre hasonlított: kék frakk repdeső
fecskefarokkal, fehér pantalló, cilinder. Csak a gombokon volt
olvasható a Police szó.
London
lakossága gyanakodva, sőt ellenségesen fogadta az állam új
erőszakszervezetét, mert még keményebb elnyomástól tartott.
Robert Peel lakóháza előtt ezrek gyűltek össze. Szavalókórusok
harsantak: „Pfúj, Peel!", „Vesszenek Peel kék ördögei!"
– A Bobby és a Peel olyan szidalommá váltak, amelyek eredete
Robert Peel nevére vezethető vissza.
...A
londoni rendőrség első elnökei Charles Rowan, a Waterlooi csata
veterán harcosa, és egy fiatal ügyvéd, Richard Mayne voltak. Ők
állapították meg a következőket: „A rendőrségnek mindig
pártatlannak kell maradnia, s a törvények végrehajtásában
politikai és társadalmi okokból senkinek sem szabad kedveznie vagy
kárt okoznia.” A Peel-féle Metropolitan Police-on kívül
Londonban egy másik rendőrség is volt és van: a City Police.
Illetékességi területe a Lombard Street körüli kis körzet, és
mindenekelőtt a nagy bankokat biztosítják. A City-rendőrök az
egész szigetbirodalom legjobban fizetett rendőrei. Szigorúan
ügyelnek rá, hogy mások ne avatkozzanak illetékességi körükbe.
 |
| A Scotland Yard munka közben, 1967-ben |
Ezzel
London a világ egyetlen olyan városa, ahol két egymástól
független rendőri közigazgatás működik. Okai messzire
visszanyúlnak a történelembe.
A
város legrégebbi része, a „City of London" valószínűleg
már időszámításunk elején kialakult. Később e mag körül a
szomszédos községek koszorúja nőtt ki, amelyek tulajdonán a
Middlesex, Kent, Essex és Surrey grófságok osztoztak. Mindenütt
más törvények voltak érvényben.
1700
körül kezdődött az egységes városi közigazgatás megteremtése,
de csak 1888-ban kapta meg London az önálló grófság státusát.
A Cityt azonban nem olvasztották egybe a többi városrésszel, mert
az nem akarta elveszteni előjogait. Az, hogy Robert Peelnek már
hatvan évvel korábban sikerült a Metropolitan Police
illetékességét a City kivételével a város egész területére
kiterjesztenie, kétségtelenül az egymás ellen küzdő különböző
érdekcsoportok feletti győzelemként értékelendő.
A
Metropolitan Police elnöksége számára a Whitehall Place 4-es
számú épületét választották ki. E térnek köszönhetően a
londoniak az új rendőrségi épület számára hamarosan nevet
találtak: Scotland Yardnak nevezték el. Az épületről azután a
név áttevődött magára az
intézményre.
1842-ben
kísérletet tettek a bűnözés sikeresebb leküzdésére. Tizenkét
Bobby polgári öltözékre cserélte egyenruháját: nyomozó lett
belőlük. A Scotland Yard elnevezés a londoni rendőrségnek erre a
bűnüldöző osztályára is kiterjedt.
(Folytatjuk)
Forrás:
Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó,
Budapest, 1989. Ford. Elek István
