A vers szószólói (10)

Költészet és előadóművészet

A nagy költők legtöbbje kitűnő előadója a maga alkotásainak. Nagyszerű tolmácsa volt saját verseinek József Attila is. Mi, akik még hallhattuk a költőt szűkebb baráti társaságban s a nyilvánosság előtt verset előadni, megilletődve fedezzük fel nem egyszer Major /Tamás/ interpretálásai közben József Attila jellegzetes fejtartását, máskor jobbkeze mutató ujjának sajátos mozdulatát. És egy-egy vers előadásakor kihalljuk az értelmezésnek azt a módját, ahogy a költő szokta volt hangsúlyozni alkotásainak rétegeit… Major Tamás, midőn verset ad elő, szavai mögött mindig ott él a színész. És jó, hogy ott él; ez nem hátrány, hanem előny. (Tolnai Gábor / kritikus: A költő és előadója. Örökség és örökösök. Bp. 1974.)

… Mindig azt hittem – és az igazat megvallva ma is azt hiszem -, hogy a lírai költészetnél, márpedig ebből telik ki az előadóesték anyagának nagyobb része, nincs meghittebb művészet. Néhány kivételes szándékú költőtől s a világköltészetnek némely hangosan kirobbanó pillanatától eltekintve, az igazi líra az egy ember beszéde a másik emberhez. S én a vers igazi hatását mindig is magányos hatásnak képzeltem el, amikor a versre fogékony olvasó leemel egy kötetet a polcról, s kettesben találkozik a költővel. És mégis, szemtanúja voltam, ahogy kialakult a vers hatásának egy másféle, s nem kevésbé intenzív módja úgy, hogy a költő sugárzása egy közbeiktatott másik művészen át érvényesül, s egyszerre sokakra, néha százakra is hat. (Vas István: Kifeszített kötélen. Az ismeretlen isten. Bp. 1974.)

Amíg a pantomimban a művészi mozdulatnak, a szavalatban és a hangjátékban a művészi beszédnek mindent ki kell fejeznie, amit az alkotó közölni akar, a színjátszás művésziségének a feltétele a dikció-akció művészi munkamegosztása. (Gyertyán Ervin / író: A pantomimtól a színjátszásig. A múzsák testvérisége. Bp. 1966.)

Egyéni mondanivaló híján nem lehet verset mondani. Mert akkor jobb, ha mindenki olvassa, s ki-ki saját fantáziájával építi tovább az így nyert élményt. Nincs leverőbb és szánalmasabb a rossz versmondásnál, mert itt semmiféle szemfényvesztés nem használ. A versmondás nem tűr meg egy pillanatnyi üresjáratot sem. (Gáti József: A vers és az előadóművész. A versmondás. Bp. 1969.)

* …Mitől látszik néha a vers érthetetlennek? Többnyire attól, hogy a költő a konkrét lírai helyzetet – az adott színhelyet és állapotot – nem mindig jelzi közvetlenül. Itt és itt állok, ülök és itt, nézem ezt és ezt, megyek itt és itt – a régebbi versek szívesen éltek ilyen fordulatokkal, és ezzel olvasóikat a vers fogantatásának körülményeibe rögtön bevezették. A mai vers ezt rendszerint kerüli, nyilván nem azért, mert nem tudná másképp, hanem csak azért, mert valamiképpen ezzel is sűríteni akar. Homályban hagyja a körülményeket, hogy drámaibban szólalhasson meg, mindjárt a „téma” közepéből.
Ilyenkor előttünk a helyzet lírája, és belőle, minőségéből, jellegéből következtethetünk vissza magára a helyzetre is. (A dolog némiképpen hasonlít ahhoz, mint amikor a sötétben hangokat hallunk. Az arcot, a mozdulatot nem látjuk, de hát a hangok! Nem tudhatjuk-e meg belőlük is, hogy mit hallgatunk? Összekeverhetjük-e például a panasz és az öröm, a szemrehányás és a rajongás hangját?) Az előadóművész többnyire épp ebben segít. Megteszi helyettünk, olvasók helyett azt az erőfeszítést, amelyet mi nem mindig vagyunk hajlandók megtenni. (Héra Zoltán kritikus: Mondható vers. A költemény felé. Bp. 1974.)

* Hogyan ejtsük a vers sorait? A beszédre gondolok, a betűnek, a sornak, a mondatoknak ritmusára, ízeire, lágy vagy kemény hangütésére, ezek váltakozására… Nyilván mindenki hallott már költőt saját versét mondani. Ritka költő, aki „jól” mondja a versét, de ettől függetlenül megszülte énekét, formába öntött valamit, írott anyaggá szelídített valamely anyagtalannak tetsző, sűrűn rétegezett szövetű anyagot. Ha maga el is mondja, hallhatom azt a különleges és egyedi ízt, ahogy ő mormolta a szavakat, mikor szeretkezett velük, midőn a sorokat rótta. Ez nyilván minden egyes költőnél más és más… Ha valaki kiejti a lenyomtatott szót, egyben vall önmaga eredetéről, származó tájékáról, a vidékről, ahol ezek a szavak születtek és élnek ma is, mint tegnap… Ady beszélt arról a nagy titkos tudományról, mely szerint minden magyar költőről, íróról meg tudja mondani, csupán a szöveg zamatának ismeretében, milyen szeszt fogyaszthatott általában életében. A legdurvább közelítéssel való azonosulás is meg kell tartsa tehát a költő egyéniségét és a szövegből lassan áramló külön ízeket.
Huszonkét éve mondok verset mindenfelé, huszonkét éve próbálom átélten elmondani a verseket, itt-ott, az ország különféle tájain, termeiben. Eleinte úgy hittem, a szorongás, a feszültség később enyhülni fog…
Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé lenni. Mert hiszen mindebből az következik; aki verset mond, annak költővé kell növekednie. Azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a költő szerepét, elmondhassa a verset. (Latinovits Zoltán: Költő versét mondani. Ködszurkáló. 1973.)

* …Két kiváló előadóművész nem azért mondhatja el igen eltérő módon és mégis híven, adekvátan ugyanazt a költeményt, mert joguk volna a művet szubjektíven értelmezni, a költeményt és saját magukat szuverén módon egyesíteni, hanem éppen eltérő személyiségük miatt kell, szükséges az objektív elemzés eredményeképpen más-más eszközrendszert alkalmazniuk ugyanannak a célnak, az alkotás minél teljesebb tolmácsolásának az érdekében. Ahhoz, hogy a költemény és az előadói személyiség (továbbá: a közönség) közt a legcélszerűbb, az optimális viszony kialakuljon, más-más dinamika és beszédiram, más-más szünettartás és hanglejtés válhat szükségessé. Bizonyos mértékig a versmondó személyisége határozza meg, hogy a vers szakaszainak, mondatainak dallama szélesebb vagy szűkebb hangközökkel formálódjék ki.. A jó versmondásban tehát az is tárgyiasul, hogy az előadóknak szükségképpen különböző a viszonyuk a vershez…
Veszélyes járványnak tartom, hogy napjainkban sok előadó tévesen értelmezi az előadói természetességet. Elszürkíti, elprózaiasítja a verset, mint valami meztelenséget takargatja a ritmust, mint szívből fakadó káromkodást nyeli el, enjambement-osítja – kell, nem kell – a rímeket. E torz szeméremmel szemben teljesen igaza van Kosztolányinak: „Természetesen szavalni: fából vaskarika. A költészet több, mint a természet, az annak a fölfokozása.” (Török Gábor / nyelvész: Előadói szabadság? József Attila-kommentárok. Bp. 1976.)

* A költőt és az interpretátort nem alkalmi „társszerzés” köti össze, hanem a kétfajta művészi tevékenység közötti mélyremenő megfelelés. Mindketten a teljes őszinteségre, a legnagyobb fokú precizitásra törekednek (a két törekvés lényegében azonos). A költő habozás nélkül elveti a mindenki fülében ott csengő jelzőt, határozót, hasonlatot, az adott helyzetben egyetlen lehetséges kifejezést keresve, a valódit. Az előadó hasonló választás előtt áll hangonként – s bár ő maga sem tudná kétszer azonos módon előadni a költeményt —, minden alkalommal jogosan érzi, hogy az egyetlen helyes megoldást választotta. A költemény kimeríthetetlenségéből következik, hogy meghatározatlan számú helyes interpretációt enged meg. (Fónagy Iván / nyelvész: Dallamfejtés. In: Füst Milán: Öregség – dallamfejtés. Bp. 1974.)

* Mi a költői szöveg megszólaltatása? Beszéd. Miután pedig minden ember beszél, egyesek számára kézenfekvő következtetés, hogy a beszédet nem kell tanulni. Elmarad azonban az a különbségtétel, amely a költői szöveg „megcsinált” volta és a mindennapok szövegei között fennáll…
Tehetség kell a költői szöveg, a vers olvasásához is: a felismerés képessége, a gondolati és indulati azonosulás adottsága. E nélkül az első fázis nélkül megoldhatatlan a későbbi feladat: a „mögöttes” tartalmakkal feldúsított szóegyüttes megszólaltatása. És már itt hangsúlyoznunk kell, hogy nem csupán mechanikus „hangzóvá tétel”-re kell gondolnunk…
Századunkban igen sok olyan költői alkotással találkozhatik az előadó, ahol egyáltalában semmiféle írásjel nincs kitéve, ahol tehát a tagolás-megformálás végső törvényét maga az előadó határozza meg, mondja ki. Úgy érvényes, ahogy ő olvassa: az ő „olvasata” a hiteles. Ha jól fejtette meg a titkot, és jól adta tovább, hallgatóin mérheti le sikerét. Az ilyen esetekben azután végképp nem segítenek a részmegoldások. Az egészet kell tudni-ismerni ahhoz, hogy a részek (külön útbaigazítások nélkül is) a helyükre illeszkedjenek. (Székely György / rendező: Az előadóművészetről. Szímház. 1976.)

Lenézett műfaj?

* A mai, hivatásos és műkedvelő szavalók egyik hibája, hogy túlságosan didaktikusak. Agyonmagyarázzák a verset, oktatják, ahelyett, hogy élményünkké tennék. Ezek a puritán irányzatok nyilván a patetikus-retorikus szavalás ellenhatásaként jöttek létre, de túlontúl elhatalmasodtak, már-már a művészi szép és igaz rovására…
A hamis, pózos szavalás mindig „látszani” akar valaminek. Aranyszabály : nem látszani — lenni! Soha ne erőltessünk magunkra érzéseket! Próbáljuk előhívni őket. Hogy hogyan, erre mindenkinek magának kell rájönnie…
Vizsgálja meg a szavaló, ura-e a mozdulatainak? mozdulatlanságának? Egy időben halálbüntetés terhe alatt volt tilos a mozgás szavalás közben. Úgy álltunk a pódiumon, mint az oszlopszentek, s ha kincsfeltáró szenvedélyünk izzásában arcunk kipirult, szemünk felragyogott is, kezünk nem mozdulhatott törzsünk mellől, fejünknek nem volt szabad felvetődnie. Nem a mozgás mellett emelek most szót, csak az örökös mozdulatlanság ellen. A mozdulatokat nem szabad
előhívni, de az önkéntelenül feltoluló gesztusokat nem szabad visszaszorítani. (Palotai Erzsi: A szavalásról – műkedvelő szavalóknak. Valóság, 1977.)

* …Van színészet és van szavalás. S ennek megfelelően vannak:
– „csak” szavalóművészek, akik nem feltétlenül jó színészek, esetleg egyáltalán nem azok, s életüket a versmondásra tették fel;
– „csak” színészek, akik nem feltétlenül jó versmondók;
– mindkét műfajban kitűnőek. De a lényeg: a két műfaj különbözősége. Sok olyan kiváló, népszerű színész, filmszínész van, aki nem alkalmas a pódium magányára, irodalmi est összeállítására… A pódiumművészetre való alkalmatlanság nem értékítélet egy színészről! (Surányi Ibolya / előadóművész: A lenézett műfaj. Kritika, 1981.)

* …Számomra a versmondás annyiban színészi feladat, hogy lelkiállapotot tükröz, de a költő mondanivalóját nem tekinthetem szerepnek. Nem a művet létrehozó egyént akarom megszólaltatni, hanem az általa létrehozott művet. Ezt, természetesen, csak saját magamon átszűrve tehetem, óhatatlanul jelen van a személyiségem is, de csak mint hangszer. Megítélésem szerint az a lényeges különbség a nagy színeszek es az elsősorban népművelő szándékú versmondók előadóestjei között, hogy az első esetben a közönség a műveket közvetítő színészt várja, a másodikban pedig az előadóművész közvetítette műveket. Ha ebbe belejátszik, hogy az előadóművész személyisége is érdekes, lebilincselő és kedvelt, az külön szerencse. (Jancsó Adrienne / színész, előadóművész: Pályám emlékezete. Új Irás, 1976.)

*… A versmondó nem színész. Hogy mégis micsoda? Nem is tudom hirtelenjében megfogalmazni. Alighanem ő a Hang. Hang, amelyben formát kap a megismételhetetlen, személyes, anyanyelvű lírai szó egyetemes embersége. Az a hang, amely a költészetet teremtő pillanatban csupán belső, még senki másnak, csak a költőnek hallható gondolat zenéjeként, ritmusaként, személyes ön- és világ-tudatként öltött alakot. A Hang, amelyben az igét teremtő lélek formája, betűk némaságában, és az olvasói magányba ölelt versszó a forma végső misszióját tölti be, s éppen a versmondás hangjaként. Nem, ez nem „közvetítés”. Hanem a versalakzat újrateremtése. (Méliusz József író: Kovács György hanglemezére. A Hét / Bukarest/ 1975. aug. 28.)

Forrás: A vers szószólói. Válogatta, szerkesztette: dr. Böhm Edit. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989.

A vers szószólói (9)

Vers a pódiumon

* A spanyol barokk színházban… a kétféle szövegmondó művészet találkozott egymással…Függöny még nem volt, de díszletváltás igen. Amíg a díszleteket átrendezték, szórakoztatni kellett a közönséget. Erre szolgált a nézőtér egyik sarkában felállított pódium, amelyet “esztrád”-nak neveztek. Amíg a nagy színpadon ki- és behordták a kulisszákat, a pódiumon vagy röpke jeleneteket, ún. “közjátékokat” játszottak, vagy zenéltek vagy verseket mondtak (tehát “esztrádműsort” adtak). Itt kapott sajátos kisszínpadot a költészet… Ez a spanyol esztrád volt az elődje azoknak a kisszínházaknak Európa-szerte, amelyekben a pódium elvált a színháztól, hogy… elmondott versek sajátos színpada legyen. Az önállósuló pódium sajátos színházi formája lett a különböző típusú kabaré, amelynek sajátos nemzeti változata lett a mi magyar kabaréművészetünk. A magyar kabaré annyira otthona lett a költészetnek is, hogy Ady és Babits is lelkesen írt Nagy Endre színpada számára verseket… (Hegedűs Géza író: A pódium művészete.)

* Tessék végre megérteni, hogy a versmondás is alkotó művészet. Ne akarjuk – és éppen a céhbeliek! – az interpretálás címszava alá besorolni. Ne akarjuk lealacsonyítani reprodukáló mesterséggé, engedjük meg e területen is a szabad kísérletezést, a hagyományokon való túllépést.
Kosztolányi írja, hogy minden évtized, minden német nemzedék új színészt küld a költő elé, a franciákhoz, olaszokhoz, angolokhoz hasonlóan. Az új színész új színt, új érzelmi telítettséget, új hangot jelent…
A tradíció nemcsak akkor az, ha száz éve alakult ki! Az is hagyomány, amit a múlt évben produkáltunk. Tehát a múlt évben kiaklakult hagyományon is túl kell lépni, ha jobb megoldást találhatunk, viszont száz éves módszereket is alkalmazni kell, ha helyesek. (Kovács Tivadar. Hagyomány és versmondás. Theatrum, 1962.)

Latinovits Zoltán verset mond (Fortepan.hu)

* Ha igaz, hogy a versmondás nem azonos a színjátszással, nem szabad elfelejteni, hogy mégis a színpadon megy végbe. S különösképpen: hogy egy egész versmondó este mégis csak egyfajta színházi este, mégis, óhatatlanul egyfajta folyamatosság, amely a színpad terében játszódik le, s így megköveteli, hogy a színpad törvényeihez alkalmazzák. Más valamely ünnepi alkalomkor egy vers elmondása, és más egy… szavalóest; miképpen… más egy folyóiratban olvasott vers, és más egy egész verskötet. Szép és megragadó lehet, ahogy egy művész egy vers elmondására minden egyéb eszköz nélkül kilép egy üres színpadra vagy egyetlen függöny elé, hogy szinte anyagtalan eszköze legyen a vers megszólaltatásának. De ez az eszköztelen egyszerűség szegényesen szürke modorrá válik, ha egy este folyamán húszan csinálják egymás után. (Somlyó György: Vers és pódium. A költészet évadai, 1961.)

* Az amatőr mozgalom szinte valamennyi rendezőjének (jómagamnak is) a gyermekbetegsége volt, hogy… a lírai művekből összeállított oratóriumainkat színpadi külsőségekkel próbáltuk megsegíteni. Itt nem csak a világítás sematikus alkalmazására gondolok – háború van: sötét a színpad, béke lesz: kigyullad a fény -, hanem arra is, hogy verseket el akartunk játszani, pontosabban ábrázolni akartuk az egyes versek megszületésének körülményeit. Radnóti Miklós Második eclogáját például láttam olyan előadásban, amelyben a Repülő versszakait mondó fiatalember német katonai egyenruhában, valamint sejtelmes magasságban állt, a Költő pedig egy íróasztal mellett, asztali lámpa alatt töprengte végig sorsát, helyzetét… (Bicskei Gábor / népművelő, rendező: A líra bűvöletében. 1962-1968. Amatőrök színjátéka. Bp. 1983.)

Szavalás és nyelvművelés

* A kezdő szavaló mindig olyan verset igyekezzék választani, amely egyéniségének és skálájának legjobban megfelel; ha úgy adódik, ne féljen a könnyedebb verstől vagy kisebb feladattól! A közönség nem a versválasztást tapsolja…, hanem a választott vers előadását. Itt is érvényes a szabály: inkább kevesebbet, de azt jól!
A beszélő versek jelentik a szavalásban a könnyebbik feladatot. A szavaló bízvást maradhat elmondásukkor elejétől végéig a saját megszokott hangjánál, a maga természetes hangnemében; mindössze arra kell ügyelnie, hogy ahol a vers hangulatilag hullámzik, ott ezt éreztesse… Nem így a beszéltető versekben!
…Minden vers indul valahonnan, megy valamerre s elér valahová; akár egyetlen lendülettel, akár lendületek sorozatán át, de mindenképpen ívelő gondolati és érzelmi menetű, nem topog egy helyben, s nem is foroghat önmaga körül. – Mi ezzel szemben a refrén? Egy újból és újból megismétlődő sor vagy nagyobb részlet, amelynek művészi funkciója szinte annyiféle, ahányszor előfordul. Lehet pillérsorozata az előre ívelésnek, lehet állandóan visszatérő emlékeztetője az alaphangulatnak; lehet minden versszak végén önmagával azonos értékű, de ugyanúgy minden megjelenésekor más értékű is. A szavalónak… nem kis problémája, mit kezdjen vele? Adja-e mindig azonosan vagy simítsa-e mindig bele az adott versszak menetébe. (Deme László / nyelvész: A szavalás néhány kérdéséről. Magyar Nyelvőr, 1958.)

* A nyelv nem csak élettelen fizikai tünemény, hanem maga is: élet. (Zolnai Béla / nyelvész: Nyelv és hangulat. Bp. 1964.)

* Versmondásunk a színészetből fakadt, onnan táplálkozott. Az utolsó húsz évben önálló műfajjá érett, de személyi utánpótlásának nagy részét a színészetből nyeri. Elszakíthatatlan köldökzsinór ez. Ilyen szoros összetartozás révén csak természetes, hogy hibáinak is hordozója. Sőt! Kritikailag kevésbé ellenőrzött terület lévén, mint a színészet, annak egyes hibáit még konzervéálta is. Romantikus drámáink patetikus hangvétele, deklamatív jellege átcsúszott a múlt század alkalmi versmondásaiba, mert rendszeres versmondással csak e század húszas éveinek végén találkozunk. (Gáti József / színész: Kiejtés és előadóművészet. Helyes kiejtés , szép magyar beszéd. Bp. 1967.)

Folytatjuk