2014. december 30., kedd

Világjáró anekdoták

"Mint a népdal és népmese, mint a közmondás és szólásmód, az anekdota is nyugtalanul kóborolja a világot. Térben és időben gazdagon és meglepő változatossággal zajlik az élete. Az ötletes éle, az elmés tréfa, az emberi gyarlóságokon megértően mosolygó, vagy az életviszonyokat derűs szemlélettel tekintő anekdota, a tapasztalati igazságokon nyugvó példa s. az erkölcsiség örök törvényeit találóan kifejező parabola nem merül feledésbe s nem ragad meg egy helyen elszigetelődve, hanem országról országra vándorol, világrészből világrészbe kerül, időről időre, népektől népekhez kalandozik. Kifürkészhetetlen módon hol itt, hol ott üti föl fejét, s ha nem sikerül is áttörnie a nyelvterület határait, szájról szájra száll, nemzedékről nemzedékre hagyományozódik" - írja 1938-ban megjelent anekdotagyűjteménye bevezetőjében György Lajos. Világjáró anekdoták címet viselő könyve a magyar könyvbarátokra való tekintettel jelent meg, a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda jóvoltából, s összesen 200 vándoranekdota szövegét ismertetve mutatja be, hogy mely források, események, személyek és motívumok állnak az illető történet eredeténél. Igazi kultúrtörténeti csemege ez a gyűjtemény, óévbúcsúztató-újév köszöntő pillanatainkban nekünk is kijár a benne szunnyadó vídám derű.

*

HOVÁ HELYEZZE?

EGY franciskánus barát nagy dicsőítő beszédet mondott Szent Ferencről. Fölszámlálta mindahány szent csak van, de egyet sem talált Szent Ferenchez foghatót.
Ε miatt nem tudta, hogy hová osztályozza.
— Hová helyezzük őt? — kiáltá nagy hévvel. — Hová sorozzuk Szent Ferenc atyánkat? A többi szent között hagyjuk-e? Az igen kevés volna! A próféták közé tegyük-e? ó, minden próféták felett való ő! A pátriárkák közé emeljük-e? Még ez sem elég! Az angyalok közé sorakoztassuk-e? Ó, szentebb ő az angyaloknál, arkangyaloknál, szeráfoknál, és keruboknál! No, hát hová tegyük őt? — hangzott a barát szava fokozott lelkesedéssel.
Erre az egyik hívő lélek fölkelt székéből, és oda szólt a buzgón tüzelő páternek:
— Ha nem tudja atyaságod, hogy hová helyezze, tegye ide a helyemre, mert én éppen elmegyek.

Régi idők szellemének bélyege van rajta, amikor nemcsak
vitairatok támadták, hanem anekdoták is csipkedték az egyház
képviselőit. Minden ilyen tréfánál végére lehet járni, hogy a
humanizmus vagy a reformáció korából származik. Anekdotánk
csakugyan ebben a légkörben gyökeredzik: Erasmus, a középeurópai
humanizmus vezető egyénisége, a tudatlanság türelmetlen ellensége,
írta le először 1535-ben. Nála a Szent Ferencet dicsőítő barátnak egy
mogorva ember ugyanazt mondja, mint a magyar hívő lélek a
franciskánusnak: „Si deest locus, colloca ilium in locum meum.” Bebel
parasztja ezt kiáltja föl a barátnak: „Igazán nagyon sajnálom
szent atyánkat, hogy oly hosszú időn át helyet nem találhatott;
tegye csak hát ide, mert én úgy is a kocsmába készülök.'.' Az olasz
eredetű Bandello francia püspök 1554-ben a 10. novellájának
egyik epizódjában szintén felhasználta. Arlotto egyszer egy tudat-
lan karmelita barátot hallgatott, aki János evangéliumának arról
a részéről beszélt, ahol a zsidók Keresztelő Szent Jánost fag-
gatják. (Ι., 2ϊ.) Α barát azonban belezavarodott fejtegetésébe,
s Arlottóra meresztve tekintetét, egyre hangosabban kiabálta:
„Ki vagy te? Éliás vagy te? Jeremiás vagy te?” Amikor unal-
massá kezdett válni ez az ismételgetés,. Arlotto hangosan vissza-
felelt: „Nem vagyok én sem Éliás, sem Jeremiás, hanem Arlotto
plébános vagyok. Hát nem ismersz?” Erre nevetségbe fúlt a pré-
dikáció. Mindkét változat magyarul is számos adatból ismeretes
(MA. 179. 1., 167. sz.)


GONOSZ ASSZONYOK EREDETE

EGYSZER egy ember az erdőn lovagolt keresztül, s hát hallja, hogy valaki segítségért kiáltoz. A hang irányába vette útját, s rövidesen kellemetlen kép tárult eléje. Az ördög éppen arra készülődött, hogy egy szép leányt derekasan meghusángoljon. A lovas sem volt rest, kardot rántott s egy hatalmas suhintással lenyisszentette az ördög fejét a nyakáról. Kardja azonban felette éles volt, s mivel a leány szorosan az ördög mellett állott, egy csapással annak a fejét is levágta.
A lovas jóvá akarta tenni hibáját, ezért szaporán megkereste a leány fejét s azon melegében ismét helyére igyekezett illeszteni. Csakhogy már szürkület volt, másrészt a két fej megtévesztésig hasonlított egymáshoz, e miatt az ördög fejét találta a leány nyakára tenni. A leány is fölkapta a maga tulajdon fejét s igen serényen az ördög testére nyomta.
Amikor azután minden rendbe jött, az ördög és a leány összeházasodott. Úgy mondják, hogy ebből a frigyből származtak azok a rossz és gonosz asszonyok, akiket méltán neveznek sátánfajzatnak s ördögadtának.


A középkort úgy szokás emlegetni, mint a nőtisztelet idejét.
A Mária-kultusz hatása alatt csakugyan a lovagi erények közé
tartozott a nők védelme és megbecsülése. Ez azonban voltaképen
ellenáramlata volt annak a lenézésnek, ellenszenvnek, sot nagyfokú
gyűlöletnek, amely ezekben a századokban a nőket úgyszólván
semmibe sem vette. A költészetben, azután az anekdotákban,
amelyek sokszor történeti hiteles adatoknál értelmesebben világít-
ják meg a letűnt időket, igen gyakran kirobban a gyűlölet a nők
ellen, különösen nyelvességük, önfejűségük, hűtlenségük és el-
viselhetetlen gonoszságuk miatt. A régi tréfák mélyén ezt a
komoly indítékot ismernünk kell, hogy megérthessük keletkezésük
érzelmi alapjait. Ilyen fenti anekdotánk is. Egyetlen emléke
magyarul Andrád Sámuel elmés és mulatságos tréfái közt (1790)
rejtőzik, másutt magyarul nem fordul elő. Irodalmi alakja — leg-
régibb írásos feljegyzése egy 1667-ből való dán nyelvű prózai
schwank — külföldön szintén elég gyér. Annál gazdagabb a
népies sora. Flamand-, francia-, olasz-, katalán-, portugál- és lit-
vánnyelvű változatait ismerjük. Ezekben rendszerint Szent Péter
az, aki összecseréli a leány és az ördög fejét, mégpedig nem vélet-
lenül, hanem szándékosan. A gonosz asszonyok ördögi eredetét
a nőgyűlölő századok képzelete és féktelen ellenszenve találta ki.
(MA. 132. L, 82. sz.)


ΚICSI FELESÉG

AZT kérdezte valaki egy termetes embertől, hogy miért vett magának olyan feltűnően kicsi növésű feleséget, mire az így válaszolt:
— Elvem, hogy két rossz közül mindig a kisebbiket válasszam.


Vajda János anekdotája (1876). Még az ókorból származik:
Plutarchos beszéli el Democritusról. Ε két híres név vitte magá-
val: bekalandozta az egész világot s minden nyelven megszólalt.
Útja nálunk Káldi György predikációs példájával kezdődik.
A bibliafordító kiváló jezsuita hitszónok a vízkereszt utáni má-
sodik vasárnapi prédikációjában arról beszélt (1631), hogy nem
kell a házassággal hirtelenkedni, minthogy ritkán találni jó
asszonyállatra, gyakran pedig olyanra, aminőről szól Democritus
példája, aki arra a kérdésre, hogy miért vett kicsiny feleséget,
azt felelte: „A legkisebbiket választottam a gonoszak közül.”
(Democritus, 138. 1., 56. sz.)


SZEGÉNY TATÁR

A  FARSANGI sokadalomkor Csíkra ütött a tatár. A somlyói deákság és a megbátorodott földnépe Szeredától visszaverte az ellenséget. Az egyik faluban egy pajta mellé rejtőzött egy székely, s amikor látta, hogy megunt, gonosz feleségét a tatár maga előtt hajtja, így sóhajtott magában:
— Haj, tatár, szegény tatár, ha tudnád, kit vissz, bizony nem kapnál úgy rajta!


Udvarhelyi Szeles János elbeszélése a XVIII. század végén
Székelyudvarhely történetében az 1694-i csíki tatárbetörésről szóló
fejezetben. Egyszersmind legrégibb följegyzése anekdotánknak. Pró-
zában és versben rengeteg magyar változata van, s ezekből az álla-
pítható meg, hogy mintegy két évszázad óta csak a magyar nyelv-
területen vándorló anekdota. Csattanójából szállóige lett. Külföl-
dön semmi nyomát nem vettük észre. Tóth Béla anekdotakincse
Kazinczy Ferenc elbeszélését közli. Kisfaludy Károly és Vörös-
marty egyszerre írt verse (1830) szintén hozzájárult ahhoz, hogy
a magyar köztudatban mély gyökeret verjen. Előlapjainkban poli-
tikai paródia lett belőle: a Magyar Herkó Páter 1901-ben Bánffy
Dezsőre és Ugrón Gáborra alkalmazta. (MA. 205. 1., 219. sz.)


SAJÁT AKASZTÓFA

A  MULT század elején akasztófára ítéltek egy gonosztevőt Kecskeméten. Csak az volt a baj, hogy a város nem rendelkezett akasztófával. Átküldték hát a közeli Kiskőrösre azzal a kéréssel, hogy adják kölcsön egypár napra az akasztófát. De a kiskőrösi tanács méltatlankodva utasította vissza a kérést ezzel a megjegyzéssel:
— Nem adjuk kölcsön akasztófánkat, mert az magunknak és gyermekeinknek is szükséges.


Szintén népies ráfogás a Herkó Páter 1896. évfolyamából.
A rokon német változatban úgy olvassuk, hogy a bopfingeniek
(Württemberg) halálra ítéltek egy gonosztevőt. Mivel nem volt
akasztófájuk, a lancheimi tanácstól kérték kölcsön ezt az eszközt.
A magisztrátus azonban kereken megtagadta kívánságuk teljesítését
azzal a kitéréssel, hogy az akták szerint az ő akasztófájuk
nekik, gyermekeiknek és unokáiknak van szánva. (Democri-
tus, 60. 1.)

Forrás: Világjáró anekdoták. Budapest, 1938.

2014. december 3., szerda

Petőfi-adomák – 12 (itt a vége, fuss el véle!)

Amért oly hamar kiürült

Kötésdísz az adomák díszkiadásából
1849-ben, egy forró nyári napon Szitáskeresztúr piaczán két közhonvéd verekedett. Azaz hogy csak egyik verekedett, hatalmas pofokat osztogatván a másiknak, aki báránytürelemmel hallgatott, egy kulacsot húzván balra, melyet a pofozó jobbra rángatott. Talán nem tudtak tartalmán megosztozni.
Egyszerre közbelépett Petőfi s övé lett a kulacs.
Inter duos litigantes tertius gaudet, monda egyik tiszttársa, aki szintén oda vetődött. 
– No hát örüljünk ; igyuk meg, ami benne van ! – felelte Petőfi.
Mindjárt helyet is foglaltak egy kút káváján. Szót se szólt társa kérdésére; de a kulacs kézről-kézre járt.
Egyszer füléhez teszi, rázza, nem „kotyog a kebele," mire nyakon fogja s egy kőhöz csapja, hogy egyszeribe forgáccsá lesz. Aztán szótlanul fölállott, rá se nézvén társára, ott hagyta a faképnél. Haragudott, hogy a kulacs nem a bibliai olajos-korsó.
(Kenyérvizy följegyzése.) 

Petőfi halálának okozója

Petőfi tudvalevőleg Klapka miatt másodszor is lemondott őrnagyi rangjáról s darab ideig visszavonult a nyilvánosság teréről. Bem azonban úgy hozzá volt már szokva, hogy egyszer aztán utána küldte hadsegédét, Kiss ezredest s visszahívta táborába.
És Petőfi nem birt ellentállani e hívásnak. Követte Bemet harmadnap a végzetes segesvári ütközetbe is.
Midőn a vesztett csata után a csillagos ég ráborult a csatatérre, Bem már Kereszturról nyomoztatta Petőfit minden irányban. Piszkosan, rongyosan szállingóztak a főhadiszállásra a vert sereg foszlányai. Az öreg úr minden egyes katonától tudakolta: – Hol van Petőfi?
De senki sem tudott feleletet adni.
Bemet kétszeresen nyugtalanította az a tudat, hogy ő hívta vissza Petőfit.
B. Kemény Farkas később azt kérdezte Bem jelenlétében egy honvédőrnagytól: – Instállak, nem tudtok még semmit sem Petőfiről?
Bem felkapta fejét irataiból s mohón kérdezte: – Hallott talán valamit?
– Nem.
– Ne juttassák eszembe legnagyobb bűnömet! Én vagyok halálának oka : én hívtam őt vissza.
(K. Papp M. Itt is, ott is.)

Borissza versenytárs

Abban az időben, mikor Petőfi azt a rettenetes szomjas verset irta:

Mért nem tesz az Isten most csodát 
Változtatná borrá a Tiszát
Hadd lennék én meg a Duna, 
Hogy a Tisza belém omlana

élt Mármaros-Szigeten, amelynek környékén ered tudvalevőleg a Tisza, egy úri ember, aki a bort nem veté meg. Ez olvassa, újra olvassa a verset, végre nagyot üt öklével a homlokára:
– Hohó! Petőfi barátom! Nem innál te abból egy cseppet sem, mert majd elébe feküdném én annak itt Szigeten.

Életmentő versek

Egy kis olasz helyőrségen két magyar baka beszélget a szabadságharcz után, melyet mint honvéd hadnagyok küzdöttek végig, mig nem az osztrákok kezébe kerültek, akik büntetésül besorozták és Olaszországba küldték őket. Petőfire fordult a beszéd. 
– Én láttam egyszer, – jelenti ki büszkén az egyik, – s azóta lelkemben él a képe. Te többször láthattad, mert ő is Bem apó alatt harczolt, mint te.
Én nem láttam soha. Pedig az ojtozi szorosban voltaképen ő mentette meg az életemet.
– Mondd el, hogyan mentett meg? Verseinek egy példánya mindig velem van.
– Az enyém is. Drága kincs az nekem s azt hiszem, többet ér a tiednél.
– Ugyan már miért érne többet? Hiszen abban is csak ugyanaz van!
– Meg még valami.
Azzal kigombolta zöld hajtókás katonakabátját s a Verseket letette társa elé az asztalra.
– Az enyém sokkal tisztább, – jegyezte meg a másik. – Nem olyan gyürődöttek a lapjai.
– Lehet. De fordítsd csak meg!
Társa megfordítja s akkor látja, hogy a hátsó lap teteje felé egy kis füstös lyuk sötétlik.
– Mitől van ez?
— Elmondom. Én is, mint te, mindig magammal hordtam e könyvecskét. Az atillám két belső oldalán jó nagy zsebeket varrattam. Egyikbe tettem néhány kedves levelemet s a debreczeni Közlönynek azt a számát, melyben hadnagynak neveztek ki. A másikba a Verseket.. Az ojtozi szorosban aztán, midőn sűrű puskaropogás közt élre törtünk, ez a könyvecske fogta föl az egyenest szivemnek repülő muszka golyót. Nézd, itt van az óralánczomon maga a golyó is. Annak én csak egy kis ütését éreztem, így mentette meg az életemet Petőfi. (Vadnay K. följegyzése.)

A kézcsók

1849-ben, szép nyári hajnalon Marosvásárhely utczáin sétált egy apa négy éves kis fiával. Messziről meglátja Petőfit, aki az utczára tolt szekerén apróságokat rakosgat.
Jer, fiam, csókold meg a nagy költő kezét és emlékezzél reá! – szólitá fel fiát az apa, aki ismerőse volt Petőfinek.
– Isten áldja meg, Petőfi bácsi! – üdvözölte őt a gyerek.
– Nagyot nőjj, fiam ! – viszonzá Petőfi. A gyerek eközben megragadta és megcsókolta a költő kezét, mire Petőfi erősen szemébe nézett az apának s feddő hangon mondá:
– Ne neveld fiadat rabszolgának!
Másnap Segesváron bő aratása volt a halálnak. Ki látta a költőt azután? (Kenyérvizy följegyzése.) 

Asztaltánczoltatás közben

Petőfi öccse, István, kit fegyverletétel után besoroztak, aztán pedig összeesküvés gyanújából minden legkisebb ok nélkül sánczfogságra ítéltek, éppen akkor szabadult ki s jött vissza hazájába, mikor az asztaltánczoltatás javában divott. Egressy Gábornál mutatták be neki e tüneményt. Az asztalka irt, és pedig azt irta, hogy: „a Petőfi szelleme van jelen". A többi közt István öccse megkérdezte, hogy irjon-e verset? Erre az volt a felelet:
– Faragj, öcsém, de kerüld a fűzfát!
– Sokáig lesz-e még felettünk úr a német?
– Hullani fog nemsokára, mint ősszel a légy, volt rá a felelet.
– Hol vesztél el?
– A segesvári csatában.
– Mikor haltál meg?
– Augusztus huszadikán.
– Hogyan? Hiszen a csata július végén volt?
– Három hétig a kukoricza közt bujkáltam.
– Mivel és hogyan éltél ?
– Nyers kukoriczát ettem és nem ittam semmit.
– Hogyan haltál meg?
– Egy oláh ölt meg.
– Könnyen meghaltál ?
– Amint átszúrt, meghaltam.
Ezután özvegye szólitá meg, hogy irja le a nevét.
– Azt ne kivánd, angyalom, – volt rá a felelet.
– De kérlek nagyon.
– No, ha kívánod, – s azzal leírta a nevét. Az írást Petőfi István haláláig megőrizte. (Kemény M. följegyzése.)

2014. szeptember 26., péntek

Petőfi-adomák - 11 (a zsák fenekéről, de még akad)

Tilalom ellenére

A szebeni ütközet elején Puchner ágyúi nagyon megtizedelték a honvéd ütegek lovait. Mezei hadnagy benyargalt a város piaczára, hogy friss lovakat vigyen a kidőltek helyébe. Az utczán szembe jött vele Petőfi lóháton. Neki Bem szigorúan meghagyta, hogy a csatákban részt ne vegyen. Mezei rá iáltott:
— Hová mégy, Sándor ?
— Megyek a csatába, — kiáltá vissza.
— Hát elfeledted már az öreg parancsát?
— Meglehet, hogy az első ágyúgolyó a lovamat viszi el, a másik meg magamat, — mégis kimegyek.
(Mezei följegyzése.)

Bem és a Petőfi lova

A Lugos alatt tartott nagy hadi szemlén ott vágtatott Bem, törzskara élén. Petőfi azon a fekete paripán ült, melyet Szebenben ajándékozott neki Bem. Meglehetősen lusta állat volt; de most az egyszer megemberelte magát a fekete s vágtatott is. Nyilván vérszemet kapott a többitől. Bem csudálkozó mosollyal nézi a vágtató feketét s azt mondja:
— Látszik, hogy költőt visz, pegazus lett belőle.
(Mezei följegyzése.)

Bem arczképe

Az erdélyi hadjárat alatt Erzsébetvároson találkozott Petőfi Mezei Józseffel, a korán megvakult költő festővel. Ez volt az első szava:
— Hoztál-e magaddal festéket, Józsi, mert az öreget le kell festened!
Mezei azt felelte, hogy vizfestéshez való szereit mindig magával hordja.
Másnap elmentek Bemhez a tisztikarral, hogy fölkérjék, engedné magát lefestetni. Nem volt rá birható. Egész ostrom alá fogta a tisztikar, de hasztalan.
— Kívánjanak uraim bármit, csak ezt ne, — felelte a szürke generális.
Petőfi Mezeihez hajolt és egész elragadtatással súgta oda:
— Pedig de nagyszerű egy pofa, te Józsi. Nézd csak a pofacsontját, hogy kiáll a szeme alatt: kulacsot lehetne rá akasztani!
(Mezei följegyzése.)

Főbelövetés Petőfi miatt

Amint Petőfi Bemmel Udvarhelyen utazott át, kellemetlen eset történt. Útközben egyik állomáson Petőfi megszomjazván, kutat pillantott meg egy udvarban, hát bement. Az udvaron ácsorgó tüzérek közül egy cseh tűzmester hogy-hogynem belekötött Petőfibe. Ez rendre utasítja, felhozván tiszti rangját. De minthogy Petőfi vászon czivilruhát viselt, a kissé ittas cseh tüzér mit sem hajtott hivatkozására, sőt még annál jobban lehurrogta, mignem saját tisztjeinek egyike, akit Petőfi oda hivatott, elfogta a garázdát s jelentést tett az esetről Bemnek. Petőfi mindent elkövetett az öreg tábornoknál, hogy kegyelmet eszközöljön ki a tűzmester számára, de sikertelenül. Másnap főbe lőtték a szegény csehet.
E szomorú incidens által ösztönözve, Petőfi, mihelyt Marosvásárhelyre ért, azonnal egyenruhát szabatott magának, de amelyet sohasem ölthetett fel. Elesett a segesvári ütközetben, még mielőtt egyenruhája elkészült volna.

Lélekjelenlét

Egyszer hajnalban riadót vernek, az ellenség váratlanul meglepte a tábort. A honvédek közt nagy a zavar, kapkodás és eszeveszettség, mivelhogy már négy éj óta nem aludtak. Amint a vezér sátra körül botorkálnak, hirtelen előugrik egy kis barna ember egy ingben, gatyában, közönséges szuronyos puskával kezében.
— Csontra fiuk ! — igy kiált ez a borzas hajú barna ember, — utánam, akiben vér van!
Olyankor nem igen nézegetik a katonák az egyenruhát, hanem aki legnagyobbat kiált, az után haladnak. Most az egész csapat a szuronyos puska után rohant és az ellenséget szerencsésen visszaverte, aztán visszatért reggelizni. Visszaérkezésök után tudakolta egyik a másiktól, ki volt az a pongyolában levő ember, aki hajadonfőt a csapat élén nyargalt az ellenség ellen? Akkor sült ki, hogy az bizony nem volt senki más, mint Petőfi.

A lelkes székelyek

Medgyes és Nagyselyk közt Petőfi szekere, melyen egy másik honvéd tiszttel ült, nagy csapat gyalog és lovas székelységgel találkozott. Petőfi a vezérlő őrnaggyal beszédbe ereszkedett, és azalatt a másfélezernyi csapat a szekér közelébe érkezvén, kíváncsian hallgatta a társalgást.
— Mi a neve a százados úrnak? — kérdezte elválás előtt az őrnagy.
— Én Petőfi vagyok.
— A poéta ? — kérdi egy erős hang a huszárok hátulsó soraiból.
— Az vagyok, — válaszolt Petőfi.
E szóra, mint egy varázsütésre, másfélezer ajakról egyszerre harsogott fel az „éljen"! Aztán az egész tömeg áradat gyanánt tódult a szekérhez, melyben Petőfi kigyúlt arczczal és a megindulástól mintegy átszellemülten állott és levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek.

A dalárdisták közt

Az erdélyi hadsereg 1849 január havában az első szebeni ütközet után Szelindekre vonult vissza. Az erdélyi ifjúság itt dalárdát alakított, mely előbb Bemnél, azután Petőfinél tisztelgett az esti órákban. Harczi s más dalokat énekeltek. Kedvencz daluk volt akkor nagyon a magyar népdalokon kivül a Marseillaise és „Búsul a lengyel".
Petőfi, miután ablaka alatt énekeltek, mindnyájukat beszólította szállására, velük barátságosan kezet szorított s aztán borral, szivarral, dohánnyal kínálta meg őket, magyar szokás szerint, miközben folyton áldotta a németet, de oly czifrán, hogy a fiuk a fuldoklásig nevettek.
— Ugy, ugy, fiuk, — monda, — csak magyar dalokat énekeljetek s nem idegent. A francziák szabadságdalát s azt a szép lengyel dalt énekelhetitek, de a német nótákkal kikergethetnétek a világból...

Tragédiából komédia

Egy este érzékeny jelenete volt Petőfinek a nála lakó Jókaival. Vitatkoztak valamin s a vita mind érzékenyebbé kezdett válni. Petőfi heves volt, Jókai keserű. 
Közel voltak hozzá, hogy halálos ellenségekké váljanak. A vita alatt Petőfi folyvást nyargalt fel s alá a szobában s hosszú szárú pipájából dühösen eregette a füstöt ; kiégett hamuját azonban koronkint kiverte valami arravaló edénybe, hogy a padlóba ne tapodjon. Egyszerre a szóváltásnak legingerültebb stádiumában megszólal Jókai:
— Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?
Oda tekintenek. Hát csakugyan a Jókai kalapjába verte ki a hamut. A nagy dühösködésben ki tudja, minek nézhette. Mind a ketten elkezdtek visszatartózhatatlanul kaczagni s mire magukhoz tértek a nevetésből, nem tudták, hol hagyták el a vitát. Aztán nem is kezdték újra.
(Jókai : Egy magyar költő életéből.)

Az utolsó koczintás

Petőfi és Jókai ügy elhidegedtek egy közzétett czikk miatt, hogy egy álló esztendeig feléje se néztek egymásnak. Csak a Budavár bevétele örömünnepére adott  lakomán találkoztak újra. Sok felköszöntő elhangzott már, midőn Jókai poharat emelt.
„Éljenek azok, akik ezután fognak meghalni a hazáért! Éljenek örökké!"
Ekkor Petőfi oda fordult hozzá és azt monda:
— Köszönöm, hogy én értem is ittál!
S összekocczintotta vele a poharat. Ez a pohárkocczintás volt az utolsó hang közöttük.
(Jókai: Egy magyar költő életéből.)

2014. szeptember 14., vasárnap

Petőfi-adomák - 10 (bónusz, reszli)

A goromba tábornok

Bem 1849 tavaszán Petőfit, mint futárt, Kossuthhoz küldte hivatalos levelekkel. Megérkezvén Debreczenbe, jelentkezett Kossuthnál, aki szokása ellenére igen hidegen fogadta. Miután átadta neki Bemnek leveleit, megkérdezte a kormányzótól:
— Miként lesz szives kormányzó úr rendelkezni jövőm felől?
— Az nem tartozik reám, forduljon a hadügy minisztériumhoz, — felelte Kossuth.
Még mielőtt jelentkezett volna a hadügyminiszternél, már rendeletét vette, hogy jelenjék meg nála ; Petőfi meg is tette. Az ideiglenes hadügyminiszter, Klapka tábornok, még hidegebben fogadta.
— Ki tette közzé a Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében a „Honvéd" czimű lapban ?
— Én, — felelte Petőfi.
— S hogy merte azt tenni?
— Mert parancsom volt rá.
— S ki parancsolta?
— Bem tábornok.
— Az nem igaz.
— De igaz, miniszter úr, én nem szoktam hazudni sem önnek, sem senki másnak a világon.
— De mindenki azt állitja, hogy ön ezt a levelet magától közölte anélkül, hogy Bem tábornoktól parancsa lett volna rá.
— Tehetek én arról, amit az utczán fecsegnek?
— Debreczenben marad ön, míg e tárgyban a Bem tábornok válasza megérkezik.
— Szívesen itt maradnék ; de fontos dolgaim vannak Pesten, s holnap oda kell utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom.
— Az nem elég!
Hasonló modorban tovább beszélt Petőfivel Klapka egy óránál. E jelenet után nem volt Petőfinek sürgősebb dolga, mint lemondani rangjáról, mert nem akart tovább oly hadsereg tagja lenni, melynek minisztere nem ad hitelt egy tiszt becsületszavának.
Klapka elfogadta a lemondást.
(Petőfi levele Bemhez.)

Lelkiistneretes adós

1849-ben a hadjárat alatt Marosvásárhelyt beállít egyszer Petőfi Teleki Sándorhoz s azt mondja:
— Én neked adósod vagyok.
— És aztán?
— Eljöttem, hogy kifizessem tartozásomat.
— Tán ternót csináltál vagy aranybányát fedeztél fel, hogy annyi pénzed van? Nem szép kérkedni a gazdagsággal ! — tréfálkozott Teleki.
— Nem; az öreg úrtól (már t. i. Bemtől) gratifikácziót kaptam. 
— Használd te ezt okosabb dologra! Nekem, druszám, annyi most a pénzem, hogy nem tudok vele mit csmálni.
— Köszönöm, de ajándékot nem fogadok el még tőled sem! — monda Petőfi büszkén. Azzal letette az összeget az asztalra s elment.
(Teleki följegyzése.)

A költő jó szive

Petőfi felkölti Bemet
Egy napon Bem Kurcznak, aki hadsegéde volt, valami jelentést mondott tollba. Ezalatt Petőfi egy tábori széken ült gondolataiba merülve. Bem nem szerette, ha ilyenkor háborgatják. Félt, hogy valami csacska ember ellesi és dobra üti jelentéseit. Hanem most mégis megzavarták. Egy foglyot hoztak. A jelentést tevő káplár állásba vágta magát.
— Jelentem alássan, tábornok úr, hogy ezt a foglyot lopáson kapták a szászok.
— Ismét! Ki vádolja?
— A helység birája.
— Hol van ?
— Odakünn.
— Szólítsd be !
A tábornok kikérdeztette hadsegédével a gonosztevőt s szembesítette a vádlottal.
— Igaz, hogy ennek az embernek elloptad egy sajtját ?
— Nem tagadom.
— Tudod, hogy milyen büntetés terhe alatt van ez megtiltva?
— Tudom.
— Elég. Féljobb, indulj I
A szász atyafi kapott egy forintot a sajtjáért.
Kurcz hadsegédjének meghagyta Bem, hogy rögtönitél bíróságot hivjon össze; reggel a fogoly főbe fog lövetni.
Petőfi megilletődve hallgatta végig a történteket. Szerette volna az öreg úrnál közbevetni magát a szerencsétlen emberért, de látta, hogy Bem hangulata
most nem alkalmas erre. Talán még jobban fölingerli a vita s reggel helyett még ma főbe löveti. Ezért Petőfi szó nélkül távozott. Fölkereste azt
a szerencsétlent, aki érzéketlenül várta sorsát.
— Mit tettél, szerencsétlen? — szólitá meg Petőfi. — Egy hitvány sajtért feláldoztad életedet. Ittas voltál ?
— Nem. Hanem hát itt a szomszéd faluban lakik a feleségem és négy kis gyermekem. Félesztendeje nem láttam őket. Amint jöttünk, ácsorgó
asszonyoktól megtudtam, hogy feleségem beteg, gyermekeim éheznek, könyörületes emberek tartják őket egyik napról a másikra. Ez a hir elkeserített. Az első gondolatom az volt, hogy elhagyom a tábort s meglátogatom a beteg asszonyt ; de nem akartam, hogy szökevénynek tartsanak. Mikor beszállásoltak a faluba, a gazda akkor rakosgatta össze sajtjait. Kértem, hogy adjon belőlük egyet. Megtagadta; azt mondta, adott már a tábor számára eleget ingyen. Ha megfizetem, akkor ad ; de nem volt pénzem. Lefeküdtünk. Én álmatlanul virrasztottam, eszemben volt az a beteg asszony mindig. Láttam, hová zárja el a szász sajtjait. Fölkeltem, feltörtem a zárat s elloptam egy sajtot, az szent igaz, de nem magamnak. Egy asszonynak adtam át, aki reggel az én falumba készült. A szász reggel észrevette a hiányt s gyanúja rámesett. Az ellopott sajtot nem tudtam már visszavenni. Följelentett. Ennyiből áll az eset.
Petőfit meghatotta az eset. Bár jól tudta, hogy a tábornokot nehezen lehet könyörületre birni, mert jól tudta, hogy az öreg úr kérlelhetetlen azokkal szemben, akik megsértették a fegyelmet s minden rablást, legyen az bár a legcsekélyebb, halálbüntetéssel sújtott. Mindazáltal föltette magában, hogy szólani fog. Visszatért tehát a tábornok lakására. Éppen akkor lépett ki onnét az ügyeletes tiszt.
— Lehet az öreg úrral beszélni? 
— Nem lehet. Három nap óta nem aludt, most dőlt le pihenni s meghagyta, hogy csak rendkívüli hirre költsék fel.
Petőfi nem merte fölkelteni álmából a tábornokot. Külömben is gondolta magában, Bokor Andrást — igy hivták a szerencsétlent — csak korán reggel fogják kivégezni. Addig talán jön valami jó hir, ami az öreget jobb hangulatra tereli. 
Beállott az éj. Petőfi is nyugalomra tért. Másnap reggel megszakgatott dobpergés ébresztette föl. Ablaka alatt vitték az elitéltet a vesztőhelyre.
Elöl egy szakasz, hátul egy szakasz honvéd, az ügyeletes tiszt, meg a tábori pap.
Petőfi rémülten ugrott ki az ágyból, magára kapta ruháit s rohant Bemhez. Ott azt mondták, hogy még alszik, nem szabad fölkelteni. De Petőfi nem hallgatott rájuk, hanem berohant.
— Tábornok úr!
— Mi baj? Megtámadott az ellenség? — kérdezte a felriadt vezér.
— Nem, tábornok úr, azt a szerencsétlen embert viszik ki, aki azt a sajtot...
— Elég! Nem akarok többet hallani! — szólt Bem haragra lobbanva. — Elrémítő példát kell adni a hadseregnek. Nem akarok rablóbandát vezetni ! A rossz példa ragadósabb a pestisnél!
— Ez nem volt gonosz ember, becsületemmel állok jót érte.
— Már késő!
— Még nem!
— Jólvan, ha nem késő s jót áll érte, függesztesse fel az itélet végrehajtását.
Petőfi elrohant s futárt küldött a vesztőhelyre. Soha jobbkor nem érkezhetett volna meg. Bokor Andrást visszahozták. Petőfi visszasietett Bemhez s elmondta neki az elitélt vallomását.
— Mondja meg neki,ő rnagy úr, hogy egy óra múlva hagyja el táboromat s szemem elé ne kerüljön!
— Aranyat érő szive van, tábornok úr!— monda és elsietett, hogy megvigye Bokornak a a kegyelmet. Annak az elfásult embernek erre a hirre mind a két szeméből kicsordult a köny.
(K. Papp M. Itt is, ott is.)

A szerelem hatása

Annyira belebolondult egyszer Petőfi, midőn még a „Pesti Divatlap" segédszerkesztője volt, egy lengyel tánczosnőbe, hogy , aki azelőtt soha életében nem tánczolt, esetlenül ugrálni kezdett főnöke, Vahot Imre előtt, akit, mint ismert kitűnő tánczost, némi szégyenkező aggodalommal és titkolódzással felszólított, hogy tanítsa meg őt tánczolni. Vahot azonban nem teljesítette kívánságát, hanem szemtől-szembe kinevette a szerelmes poétát.
(Vahot Imre följegyzése.)

Különcz viselet

Egy szép napon Petőfi bizalmas arczczal lépett főnöke, Vahot Imre elé s szokatlan nyájas hangon így szólt hozzá:
— Nagy kedvem volna tetőtől talpig magyar ruhában járni, éppen ugy, mint egykor Csokonai; de nincs pénzem. Ha ön jót állana értem ....
— Jöjjön hát velem Tóth Gáspárhoz! — monda Vahot s vitte őt a szabóhoz.
Mikor elkészült ruhája, — rövid prémes dolmány, sujtásos mellény és nadrág, meg kunsági kis kucsma, — örömtől sugárzó arczczal lépett be főnökéhez, összeütötte sarkantyúját s meőren szemébe nézett, mintha mondani akarná: — Jól van-e így?
Vahot főnöki tekintéllyel szó nélkül megveregette vállát, mire kirohant s új jelmezében egész napon át járt-kelt Pest utczáin, mintha csak kihivó daczczal fitogtatni akarta volna, hogy ruhára nézve az egyetlen magyar a fővárosban. S habár némelyek eszelősnek, mások Peleskei nótáriusnak csúfolták, nem sokat törődött vele, hanem csaknem egy évig járt ebben a nemzeti viseletben.
(Vahot Imre feljegyzése)

2014. szeptember 6., szombat

Petőfi-adomák - 9 (fogytán a bónusz)

Petőfi mint keresztapa

Petőfi és Jókai egyik közös barátja feleségének fia született, akinek keresztapául meghitták a két poétát.  A keresztelő napján meg is jelentek a megszaporodott családnál s elmentek a gyerekkel meg a bábával a templomba. A keresztelő pap oda szólította őket a keresztelő medenczéhez. Csak akkor szeppent meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy vegye kezébe a felavatandó ifjú honpolgárt. Ezt még nem próbálta soha. Illett a kezébe a pólyás csecsemő rettenetes képen. Amellett szepegett szörnyen, hátha sirni kezd a baba, vagy pedig eltalálja ejteni. Aztán feiszólitották, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, mondjon el a gyermekért egy Miatyánkot. Azt elimádkozta szépen. Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerinti három kérdést intézte a csecsemőhöz:
— Ellent mondasz-e a Sátánnak és az incselkedéseinek?
A bába meglökte Petőfit, hogy feleljen rá. Csak „igen-t" kellett rá mondania. E helyett azt felelte :
— Nem.
— Dehogy nem! — suttogja a bába, megrántva a kabátját.
— Igen, igen ! — sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni tévedését s oly zavarba jött e miatt, hogy saját nevét is alig tudta azután megmondani a papnak.
— De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek? — kérdezte tőle Jókai, amint hazafelé igyekeztek.
— Tudod, — felelte Petőfi. — én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van szó s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle kollizióba jönni.
De nem is hitta azután Petőfit senki többé komának, ha jóbarátságban akart maradni vele.
(Jókai, Tarka Élet.)

Debreczen és a költők

Zilahy Károly anyja egy izben találkozott Petőfivel egy fűszeres boltban. Megszólította s minthogy fia születésére irt örömdala éppen akkor jelent meg az „Alföldi Hirlap"-ban, tudakolta:
— Hogy van a kis költő?
Petőfi, aki különben a megszólítást igen barátságosan fogadta, egész nyersen viszonzá:
— Debreczenben nem születnek költők.
— Hogyne! Hát Csokonai ?
Petőfi megakadt, s csak némi szünet után felelt:
— Az, az egy kivétel!
(Zilahy, Petőfi élete.)

A német színház

A negyvenes évek végén történt, hogy midőn Pesten a német szinház és a redout leégett, egy barátja Petőfihez futott s ijedten szólott hozzá:
— Kelj föl, Sándor, ég a német szinház!
Petőfi azonban nyugodtan a másik oldalára fordult, mondván:
— Édes barátom, sorsát senki ki nem kerülheti. Német színházat azért építenék, hogy elégjen; esernyőt azért veszünk, hogy ellopják. Ez a rendeltetés dolga!
Azzal nyugodtan tovább aludt.

Mit csinál?

Egy nyugalmazott tiszttartó Debreczenben hallván, hogy Petőfi esténkínt a „Biká"-ba jár bíllíárdozní, egyszer elment, hogy találkozzék vele. Midőn haza jött, rokonai elébe futottak:
— No, mit csinál Petőfi? Mit beszélt? Kivel van?
Az öreg tiszttartó csak dünnyögött:
— Ej, csúf ember az! A kakas csipje meg! Ott billiárdozik, aztán ha vészit, hát káromkodik, mint a veszekedett mennykő.

Nem nekik készült a Talpra magyar

A forradalom alatt Petőfi rövid időre Kolozsvárt is megfordult. Itt, amint egy honvédtiszttel sétált az utczán, egy korcsmából éppen akkor dobtak ki egy kopott németet, midőn Petőfi a kapu előtt haladt el. Estében a német majd leverte lábáról a költőt, mialatt a korcsmából iszonyú borízű hangon ordítozták : „Talpra magyar, hí a haza!"
— Hallod, Sándor? — fordul hozzá a honvédtiszt.
— Hallom, hallom ; de nem örvendek neki. Nem részeg emberek számára irtam.
— Barátom, olyan időket élünk, amikor az ifjúság könnyen lelkesedik, — vélte a kisérő.
— Hiszen szép dolog az a lelkesedés, — felelte Petőfi, — de nem négykézláb!

A költő helye

Petőfi neje föllábbadozását Debreczenben várta meg. Ott maradt január elsejéig. Ekkor Erdélybe indult zászlóaljához.
— Ha elesem, — monda, — Vörösmarty megígérte, hogy fiamnak atyja lesz. Nőm pedig nem fog engem túlélni. 
Medgyesen Lisznyai Kálmánnal találkozott, aki a Mátyás-huszároknál szolgált. Kitörő örömmel borult Petőfi nyakába. Sirva csókolta össze-vissza. Utóbb hévvel fakadt ki:
— Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét, is koczkára tettek ?
Alig tudta őt Petőfi lecsendesíteni.
— Hagyd el, Kálmán, itt van most az én helyem. Itt kell most babért aratni mindnyájunknak, s meglásd, az én pegazusom az ágyuk zenéje között csak uj tüzet nyerend.

Petőfi Vizaknán

A vízaknai csata előtt egy szombat este Petőfi Bethlen Gergely és Zsurmay társaságában Csutak Kálmánhoz ment, akihez igy szólott Petőfi:
— Bajtárs Kálmán ! Ma este itt nálad lesz a vacsora. Hivd be Andrást (igy hivták Csutak szolgáját, aki jól értett a főzéshez), hadd teremtsem össze, ha jó paprikást nem csinál. Bizony csak furcsa ház ez, ahol még hírmondója sincs a vászoncselédnek!
De nem sokára megjöttek Czecz és Pereczy s aztán elkezdtek kártyázni. Éjfél után Csutak két huszár kíséretében őrjáratra indult. De csakhamar visszatért lóhalálában:
— Fiuk, talpra! Nyakunkon az ellenség! — kiáltá Csutak.
Pár percz múlva a fővezér körül állott a mulató társaság s nyugodtan és elszántan hallgatta Bem rendeleteit.

2014. augusztus 24., vasárnap

Petőfi-adomák - 8 (még bónusz gyanánt)

A szerencsés nap

Márczius 15-én Petőfi Vasváry Pállal és Bulyovszkyval Jókai lakására ment. Ott hamarosan megegyeztek a sajtó felszabadításában. Erre Jókai és Bulyovszky proklamácziót szerkesztettek a 12 ponthoz, mialatt Vasváry és Petőfi fel-alá sétált a szobában. Vasvári társalgás közben a Petőfi tőrös botjával hadonászván, a tőr egyszerre csak kiröpült belőle egyenesen Bécs irányában.
— Jó jel ! — kiáltották egyhangúlag.
Midőn a proklamáczió elkészült, megindultak s ekkor Petőfi azt kérdé:
— Micsoda nap van ma?
— Szerda, — felelte egyikök.
— Szerencsés nap, — jegyezte meg Petőfi, — szerdai napon volt az esküvőm.

A kellemetlen vendég

Midőn a márczius 15-iki események hire eljutott Pozsonyba, az ott tanácskozó képviselők között egy pillanatra megdöbbenést okozott a Petőfi hirtelen támadt politikai népszerűsége, mert ott azt beszélték, hogy a Rákoson harminczezer ember áll fegyverben Petőfi és Jókai vezérlete alatt s kikiáltották a köztársaságot. Néhányan megbizták Kuthy Lajost, hogy puhatolja ki Petőfi terveit a forradalomra nézve s csendesitse le. Kuthy azonnal felszólitotta levélben Petőfit, hogy irjon csillapító költeményeket a nép számára. Később személyesen is leutazott Petőfihez, kinél beszéd közben, mintha szórakozottságból tenné, turkált a költő íróasztalán, aki nyugodt szarkazmussal igy szólt:
— Tudod, kedves barátom, jöjj hozzám máskor, most a feleségemet várom, akinek légyottot adtam.
Kuthy elértette, nem tért vissza többé; de Petőfit kikiáltotta bolondnak.

Egyiknek ismerős, másiknak ismeretlen

1848-ban, midőn egy alkalommal nejével Erdődről Debreczenbe utazott, a falvakon mindenütt föltartóztatták és útlevelét kérték. Egy faluban önérzettel s hatáskereséssel szól a jegyzőhöz :
— Én Petőfi Sándor vagyok!
— Nincs szerencsém ismerni, útlevelet kérek, — volt a válasz, melynél rá nézve ez gorombább már nem is lehetett volna. Oda dobta útlevelét, bosszankodott, hogy annyit háborgatják s a rongyos falu azt se tudja róla, hogy kicsoda?
Más faluba érnek s a jegyző nem lévén otthon, a pap vizsgálta az útleveleket. A paplakhoz megy s oda nyújtja szó nélkül, nem akarván hasonló tapasztalatra tenni szert. Az öreg lelkész fölteszi szemüvegét s olvasni kezdi: „Petőfi Sándor" . . . Aztán felkiált: — Hazánk nagy poétája az én házamban ! Oh uram, bocsásd el a te szolgádat, mert ime az szemei megláthatták őt!
Megölelte, marasztalta, hogy neki csak egy szobája van ; de majd a szomszédba megy, csak maradjanak nála vacsorára, éjjeli szállásra. Petőfi alig tudott tőle szabadulni és sohasem feledte az öreg lelkészt örömkönnyekkel szemeiben, amint őt megölelte.
(Jókai, Tarka képek.)

Petőfi mint képviseljelölt

Az 1848-iki követválasztást megelőző napok egyikén lement Petőfi Kunszentmiklósra feleségével s hajdani iskolatársához, Bankos Károlyhoz szállott, aki ebédet adott tiszteletükre. A társalgás természetesen a választásról folyt. Petőfi nemcsak hallgatag, hanem komor volt. Akkor látszott kissé felvidulni, mikor felesége hozzá hajolva, csókot lehelt halvány arczára s oda súgta, de úgy, hogy mindnyájan meghallhatták:
— Sándor, megbukunk!
— Biz az meglehet, — monda Petőfi, — de ha elvesztem is a követséget, megmaradsz nekem te, én imádságom!
A különféle tervezgetések közt valaki azt indítványozta, hogy jó volna, ha Petőfi leutaznék Szabadszállásra s ott a néphez beszédet intézne.
—  Én is gondoltam már erre, — válaszolt Petőfi, — beszéltünk is róla Bankos barátommal; de ellenzi. Azt mondja, hogy a szabadszállásiak rendkívül ingerültek, még valami bolondot csinálnának. Pedig szeretném megmagyarázni nekik, mit kell érteni a fatális „fejsze" alatt.
Petőfi tudniillik proklamácziót intézett választóihoz s abban egy helyen azt mondja, hogy a haza fáján sok haszontalan, káros hajtás van, , — t. i. Petőfi, — lesz a fejsze, mely azokat levagdalja.
Erre felfortyantak a szabadszállásiak:
— Tuskóknak tart bennünket? Hát csak jöjjön ide az a fejsze, majd vasvillával fogadjuk.
Erre a fejszére czélzott Petőfi.

Petőfi a kézisajtón

Kecskemétre rándult 1848-ban Petőfi, hogy a fellázadt ráczok ellen induló honvédeknek ünnepélyes fölesketésén és kivonulásán jelen legyen, meg hogy számukra egy lelkesítő költeményt irjon. Amint egy jómódú czeglédi gazdának ötös fogatán megérkezett Kecskemétre, azonnal a Szilády Károly nyomdájába rohant, a hová e szavakkal toppant be:
— Hol a gazda, atyafiak?
— Itt vagyok, — monda a műhely közepén álló s egy revizió-ivet nézegető Szilády, — kihez legyen szerencsém?
— Petőfi Sándor vagyok.
— Örülök, hogy hazánk hírneves, általam nagyrabecsült költőjét szerény hajlékomban üdvözölhetem. Mivel lehetek szolgálatára?
— Egy alkalmi költeményem volna, tessék azt azonnal kiszedetni és kinyomatni.
— Szívesen, csak kérem a kéziratot!
— Azt előbb meg kell írnom, — monda Petőfi, — mert a szekéren csak nem írhattam. Kérek papirost!
Szilády sietett teljesíteni a költ kívánságát, aki a szedőszekrényen czeruzával megírta a tizenegy strófából álló költeményt. A négysoros versszakokat egyenkint adta át a szedőnek, aki azonban mind a mellett is — kissé pityókos lévén — a negyenöt soros munkán vagy harmadfél óráig elpiszmogott.
Petőfi türelmetlenkedni kezdett és ingerült hangon azt a megjegyzést tette, hogy Pesten a Landerer-nyomdában vagy Trattner-Károlyinál ezt a „rongyos pár sort" egy óra alatt elkészítették volna.
— Igen ám, — vágott vissza a szedő, — ott ötöt lehet az ilyen munkához állítani, itt meg csakmagam dolgoztam rajta. Különben jó, hogy a tekintetes úr ma hozta ide a költeményt, holnap nem tudom, ki szedte volna ki, mert én — s itt Gutenberg tanítványa végig simította a bajusza helyét — honvéd lettem és holnap indulok!
— Jól van, jól, — hagyta rá a költő, aki a „honvéd lettem" szavakra rögtön barátságosabb arczot vágott, — csak ne kotyogjék öcsém annyit. Kösse ki gyorsan a kolumnát és adja oda a „drucker"-nek, a korrekturát meg majd megolvasom addig, míg az „zuríchtol". Remélem, hogy a szedésben nem lesz sok hiba.
— Arról kezesködöm ! — felelt büszkén a szedő.
Midőn délfelé elkészült a kefelenyomat, Petőfi nagy sietséggel átolvasta és egy-két hiba kijegyzésén kívül azt is elrendelte, hogy a czimsort kisebb betűkből szedjék. Aztán elment ebédelni; de még egy óra előtt visszatért a nyomdába, ahol a „drucker" ahelyett, hogy a költeményt nyomta volna, jóízen falatozott, közbe-közbe nagyokat húzva a jó sillerrel megtöltött fiaskóból.
A nyomó, egy würtembergi fiú, mikor meglátta már az ajtóban káromkodni kezdő költőt, rögtön felugrott és a nyomáshoz fogott. Ez azonban szörnyen lassan ment, mert segítség hiányában mindent magának kellett végeznie.
Petőfi egy ideig csak elnézte ezt a lassú haladást ; de végre megsokalván a dolgot, hirtelen levetette kabátját, felgyűrte inge ujját, kezébe vette a hengert és „föladta a festéket".
A „festék feladást" azonban egy negyed óra múlva megunta a költő, átengedte a hengert a nyomónak, maga pedig oda állott a préshez és hozzá látott a nyomáshoz.
Két óra felé megérkezett Szilády, aki midőn meglátta a költőt a kézisajtón izzadva dolgozni, összecsapta kezeit és azt kérdezte, hogy hol tanulta ezt a „fekete művészetet?"
— Hát a nyomdákban, — felelte Petőfi.
Az alkalmi költemény, melyet időközben még egyszer kiszedtek s két gépen nyomták egyszerre több ezer példányban mégis csak elkészült a rendes időre, ami teljes lehetetlen lett volna, — jegyezte meg Petőfi tréfásan a búcsúzáskor, — ha nem segitek annak a német „drucker"-nek a nyomásnál majdnem másfél óráig!

2014. augusztus 23., szombat

Petőfi-adomák - 7 (szintén bónusz, de már nem sokáig)

Úti kaland

Ahol Petőfiék megszálltak: a Sas-fogadó
Esküvő után tudvalevőleg Teleki Sándor koltói kastélyába vitte fiatal feleségét Petőfi. Egy kis kalandjuk is volt az útban. Nagybányán innen Misztótfaluban, eltört egyik kereke a kocsijuknak. Mint egyik versében megjegyzi Petőfi :

De nem hiszem, hogy a nagy
Áldás-súly törte le,
Azon áldásnak súlya,
A mellyel engemet
Ipám s napám magoktól
Eleresztettenek.

Felesége csak mosolyogta a bajt; de Petőfit szertelen bosszantá a dolog s félrement, hogy felesége ne hallja, és ott kedvére kikáromkodta magát. Egyéb következménye nem lett a balesetnek, csak hogy a késedelem miatt másnap érhettek Koltóra. Az éjszakát Nagybányán töltötték a fogadóban.
(Petőfi, Uti levelek.)

A mézeshetek

Szeptember első napjaiban egy este éppen vacsoránál ült Teleki Sándor titkárával, Harayval, midőn egyszer csak betoppan Petőfi. Nem várták, mert rendesen tudatni szokta jövetelét s igy annál kedvesebb volt a meglepetés. Leült az asztalhoz, de csak úgy félvillára evett s nagyon szótalan volt. Szokatlan komolyságáról mindjárt észrevette Teleki, hogy valami nyomja a szivét. Vacsora után félrehivja a házigazdát s azt mondja neki:
— Beszédem van veled négyszemközt.
Teleki bevezette a szomszédszobába.
— Druszám, — kezdé Petőfi, — nagy kérésem van hozzád.
— Ki vele, állunk elébe.
— Szeretném a mézesheteket nálad, Koltón tölteni.
— Hát ki mondja, hogy ne töltsd?
— De ez nem elég. Eredj el te is hazulról. Egyedül akarok lenni: ne lássa senki boldogságomat.
— Lehet; úgy is szüleimhez szándékozom menni, nagy örömet szerzesz nekik, hogy elküldesz. Mikor menjek?
— Majd megírom a napját; de hát még ez sem elég. Küldj el mindenkit a háztól!
— Az istállókból is?
— Nem, csak a háztól.
— Szívesen ; a szakács marad a feleségével, mert asszony nélkül nem hagyom feleségedet s ennetek is csak kell, mert turbékolásból nem éltek meg.
— Köszönöm!
Pár nap alatt üres volt a koltói ház, csak a szakács és szakácsné várták a Petőfi-párt.
Október 14-diki kelettel azt irja a költő Kerényi Frigyesnek:
„ — néhány nap múlva indulunk Pest felé. Itt hagyjuk Koltót, az örökké kedves emlékű Koltót, hol oly édes heteket tölténk, amilyen boldogságot halandó álmodni és elbírni csak képes..."
(Teleki, Egyről-másról.)


A Talpra magyar születése

Az ifjúság 1848 márczius 14-én este a Pilvax- kávéházban vette hirét a bécsi forradalomnak. Éjfél felé volt. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy határozat nélkül el ne széledjenek. S megállapították, hogy mit fognak tenni másnap: márczius 15-én.
Petőfinek is volt valamije másnapra. Egy összehajtott papirost vesz el. A „Nemzeti dal" kézirata. Egy jurátus, Szikra Ferencz bele pislant s meglátja a költemény első sorát: „Rajta magyar, hi a haza!"
— Barátom! — szólt a költőhöz, — előbb talpra kell állítani a magyart, aztán — rajta!
Petőfi hallgatott a jó tanácsra, megváltoztatta az első sort s másnap az egész országon végig harsogott a „Talpra magyar!"
(Thallóczy L.)

Átlátott a szitán

A 12 pont proklamácziója után Petőfi, Bulyovszky, Jókai s még vagy húszan betértek egy vendéglőbe egy kis áldomásra. Persze rózsás volt a hangulat. Csak úgy ömlött a felköszöntő, se szeri, se száma. Petőfi ezalatt igen komolyan tárgyalt valami fölött Bulyovszkyval. Egyszer csak felhangzik húsz torokból:
— Halljuk Petőfit! Halljuk!
Petőfi meglepetten fordul feléjük, aztán mosolyogva szólott hozzájuk:
— Ejnye, ejnye! Hát már megint inni akartok ?

A megbosszult czenzor

Midőn Petőfi végre Pestre vitte fiatal nejét, Kolozsvárt is útjába ejtette. Elutazása előtt való napon este a színházban el akarta szavalni „Erdélyben" czimü költeményét s ezt Feleki igazgató a szinlapon közhírré is tette. Petőfi nem akarta költeménye czimét előre megmondani ; Feleki azonban figyelmeztette, hogy csak a czenzor engedélyével szavalhat, aki bizonyára követelni fogja a költemény előzetes bemutatását. Ugy is történt. A czenzor, egy kegyesrendi pap, megüzente Felekinek, hogy csak előleges czenzura mellett engedheti meg a költemény elszavalását. Erre Petőfi is elment hozzá Felekivel; de neki sem akarta a költeményt megmutatni, mire a szavalatot betiltotta. A költő keményen kikelt a czenzor ellen, indulatos szóváltásba keveredett vele, melynek végén Petőfi azzal vált el tőle, hogy mégis csak elszavalja versét.
Feleki igyekezett őt lebeszélni róla s a költő látszólag bele is nyugodott; de midőn este az I. felvonás végén a függöny lehullt, váratlanul kilépett az előfüggöny elé , s nagy tapsvihar között bocsánatot kért a közönségtől, hogy nem szavalhat.
— Mert, — monda a jelenlevő czenzorra mutatva, — ez az úr nem engedi meg ; de eljön még neki is a napja.
A czenzor a közönség gúnykaczaja közt vonult ki a színházból.

A féltékeny férj

Szendrey Júlia ünnepelt szépség volt Szatmár megyében, akit az udvarlók egész serege valósággal körülrajongott. Ezek közé tartozott Pap Zsigmond is, akivel Petőfi még Pesten kötött szoros barátságot. Midőn a Koltón töltött mézeshetek után a fiatal házasok elfoglalták Dohány-utczai lakásukat, az egykori tüzes udvarló, Pap Zsigmond, ki újra felkerült a fővárosba, egy izben meglátogatta a fiatal párt. A látogatás után Petőfi egészen a kapuig lekísérte barátját s ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle:
— Látogass meg bennünket, Zsiga, máskor is, de csak olyankor, — tette hozzá tréfásan mosolyogva, — amikor én is itthon vagyok.
(Pap Zs. elbeszélése után.)

2014. augusztus 21., csütörtök

Petőfi-adomák - 6 (futja még a bónuszból)

A süldőlány óhaja

Szendrey Júliával már jegyben járt Petőfi, midőn egy alkalommal egy szatmári családnak volt szívesen látott vendége. Két leány volt a háznál, Kitta és Berta. Ez utóbbi alig 14 éves, ábrándos, szelid szőke szépség, a gyermeki naivság vonásaival arczán. Petőfi azt találta mondani ennek a szőke angyalnak :
— Ha Júliámat oly nagyon nem szeretném, önnek lábaihoz borulnék, hogy imádjam!
— Engem ugyan ne imádjon ! — vágott vissza a kis pöszke, — mert énnekem maga úgy se kellene; hanem ha maga olyan nagy kölőt, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt; hadd látom, hogy csinálja ?
Petőfi tüstént tollat fogott s csak arra kérte a leányt, hogy üljön ott előtte, amig megirja költeményét, hogy arczáról gyújthassa meg költői fellángolását.


Fáklyászene Eperjesen

Felsőmagyarországi kirándulása alkalmával Petőfi Eperjest is útba ejtette. 1846-ban egy júniusi napon értesült erről a tanuló ifjúság. Csakhamar sürgés-forgás keletkezett az ifjúság körében s elhatározták, hogy fáklyásmenettel és zenével
tisztelik meg. A tanuló ifjúság nevében Bodolay József rövid, de hatásos beszéddel fogadta a hírneves vendéget, mire Petőfi jókedvűen válaszolt:
— Barátaim, e szíves és engem valóban meglepő megtiszteltetésük életem legszebb napjai közé tartozik, s ha egykoron a sárga halál macskazenéjével megtisztelend, akkor is e szép napomra fogok visszaemlékezni.

Elégetett versek

Midőn egy alkalommal Petfi, szokása szerint, barátai körében elszavalta legújabb költeményeit, ezek egyikére Vahot Sándor azt találta mondani, hogy alapeszméje Berangérből van véve. Petőfi első felindulásában keze ügyében levő költeményeit, mintegy nyolczvan darabot, mind a tűzbe dobta. Szerencsére jó emlékeztehetsége lévén, legnagyobb
részét emlékezetből újra leirhatta ; nem egy azonban örökre megsemmisült.


Lakőr

Lakőr nevű kutyája volt Jókai nővérének, Válynénak. Midőn 1845-ben Petőfi Komáromban járt Jókaiéknál, türelmetlen természetével kiigazította a kutyáját szólító Válynét:
— Bocsánat,  le coeur, nem la coeur !
Mire Vályné maradt felül, mondván:
— Én magyarul beszélek.


A felültetett poéta

Petőfi szerette megtréfálni pajtásait. Így tett szegény Halász Józsival is. Ez egy jámbor verselő ügyvéd volt, csupa szelídség és jóság, épp olyanok voltak versei is. Egyszer a Pilvax kávéház kerek asztalánál roppant melegséggel beszélt Hahn-Hahn Ida grófnő műveiről. Petőfi gúnyosan mosolygott, mert a nevezett írónő müveit roppant ízetlenségnek tartotta; de nem szólt semmit. Másnap a fekete kávénál lapot vesz a kezébe, forgatja, olvas, mi társainak feltűnően szokatlan volt. Egyszerre felkiált:
— Mi ez? — s elkezd olvasni : „Halász fiatal költő barátunk Hahn-Hahn Ida grófnő sikereitől föllelkesülve, többé nem saját neve alatt fog írni, hanem fölveszi a „Kappan-Kappan Józsi" nevet.
Halász Józsi felugrott.
— Ez szörnység! Mutasd!
— Nem én, — felelt Petőfi, — elteszem emlékül, — s azzal zsebre vágta a lapot.
Lön szörnyű nevetés. Halász elrohant s kis idő múlva jön vissza diadallal hozván a lapot.
— Ugyan felültetett mindnyájatokat Sándor, — monda, — egy szó sem igaz, semmi sincs a lapban.
— Azért mégis úgy megijedtél, hogy a hópihéd elolvadt.
Épp akkor volt Halász Józsinak a Honderűben egy érzelgős költeménye: „A hópihe".
(Degré Visszaemlékezéseim.)


Szaván fogta

Egyik vasárnap a déli órában diszes közönség hullámzott a Váczi-utczában. Petőfi is ott sétált néhány barátjával. A városház felé eső sarkon egy üres targoncza hevert. Azt kérdi Petőfi Pálffy Alberttől:
— Mennyiért tolnád végig a Váczi-utczán ezt a targonczát ?
— Ingyen, — felelt Pálffy, — ha te bele ülsz.
Petőfi szó nélkül bele vágta magát a targonczába, kezeit keresztbe fonta és rá kiáltott Pálffyra:
— Toljad hát no !
Pálffy megereszté hosszú lábait s három lépéssel az utcza másik oldalára sietett, hogy meneküljön barátai hahotája ell.
(Degré Visszaemlékezéseim.)

Lépre ment

A Wartensleben grófkisasszonyok mindig sürgették Degrét:
— Jaj, be szeretnők ismerni Petőfit, gyönyörűen ir, tömérdek költeményét könyv nélkül tudjuk. Ugyan, Degré bácsi, hozza el egyszer hozzánk!
Hát Degré el is vette Petőfit.
— Sándor, akarsz-e ma jó! mulatni?
— Veled, vaddisznó?
— Én is ott leszek.
— Hát még ki ?
— Balássy Tóni.
— Mondasz valamit. És hol ?
— Született Patay asszonyságnál Hevesből. Kedves két leánykája van. Könyv nélkül tudják költeményeidet.
— Na jó.
Este aztán Petőfi fölvette a brokádos selyemattilát s mentek a szénatérre, ahol most a Geiszt-ház áll. Az előszobában Petőfi ajkai megrándultak s gyanúsan tekintett Degrére, aki nem mert szemei közé nézni. Isten a megmondhatója, mit csinált volna vele, ha megtudja, hogy egy gróf házába hozta. Degré egyébiránt nem csalta meg, mert a grófné született Patay Boriska volt. Beléptek.
— Grófné! Van szerencsém bemutatni Petőfi Sándort.
Petőfi talán abban a pillanatban megfordult volna, ha a grófné véghetetlen nyájassága, a két kis grófkisasszony kitörő öröme s Balássy Tóni jelenléte le nem bűvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, midőn a mellékszobából betoppan a jó magyar külsejű gróf e szavakkal:
— Aki lelke van ! Örülök, hogy haza kerültél, Sándor öcsém, mert remélem, házunkat ezután úgy tekinted, mint otthonodat.
A háziurra mutatva mondám:
— Gróf Wartensleben Gusztáv úr.
— Gróf úr, — kezdé Petőfi.
— Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a barátaim.
— Ez a — vaddisznó, akarta mondani, de hamar észrevette magát, hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát vállait rángatta, köhécselt, aztán kibökte, hogy:
— Ez a barátom nem mondta . . .
— Jól tette, — nevetett közbe a gróf, — mert megijedtél volna német nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a javából. No, gyújtsatok rá, fiuk, itt a szivar.
Aztán a leánykák beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak s Petőfi csak úgy ámult-bámult.
A grófné, kinek minden vonására a jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny, szives, magyaros hangon
társalgott a költővel, hogy Petőfi rövid idő alatt fesztelenül kezdte magát érezni.
Az estelinél a leányok szolgálták ki Petőfit, aki utoljára úgy neki hevült, hogy legújabb s még sehol meg nem jelent költeményeiből elszavalt néhányat.
Mikor távoztak, Petőfi odaszólott barátjához:
— Te ugyan megjártad, engem akartál megtréfálni, de én szedtelek rá, mert igen jól mulattam.
Ezután ha nem is gyakran, de néha mégis ellátogatott Wartenslebenékhez, hol mindig jól találta magát.
(Degré Visszaemlékezéseim.)

2014. augusztus 20., szerda

Petőfi-adomák - 5 (még mindig bónusz)

Tromf

Petőfi, aki nem örömest tűrt ellenvéleményt, tűzzel vitázott Koltón tartózkodása alatt s néha nyersen is. Különösen Haraytól, a Teleki titkárától, nem tűrt ellenmondást ; de Haray mindig élcczel vágott vissza. Egyszer Petőfi türelmét vesztve, monda:
— Ejh, mit tud ahhoz egy elcsapott komédiás!
Haray hideg vérrel kérdé erre:
— Uram, kérem, kihez van szerencsém? Ha jól emlékszem és nem csalódom, egy irott szinlapon olvastam becses nevét!
Petőfi elmosolyodott és élczelődött maga fölött.
(Teleki följegyzése.)

A jószívű czenzor

Petőfi el-eltünt időszakonkint Szalk-Szentmártonba vagy Dunavecsére s pár hét múlva megint előkerült és hozott magával egy-egy kötet verset.
Egyszer kétheti távollét után állított be Vörösmartyhoz, aki rendesen első látogatása szokott lenni.
— Mit hozott? — kérdé az irodalom örömatyja, saját gyártotta szivarral kinálva meg az ifjú poétát.
— Egy kötet verset irtam „Felhők" czim alatt, — felelt Petőfi.
— Csak amúgy kutyafuttában ! — monda rá a költők Nesztora. S azóta rajta is maradt Petőfin, hogy megint elkészült egy kötettel csak amúgy kutyafuttában.
Tizenegy napig volt egyszer ismét távol Pestről s amint visszatért, egy egész kész regényt hozott magával, melyet az uton irt, a kocsiülésre könyökölve, csak amúgy kutyafuttában. E regény czime volt : „A hóhér kötele". Irtóztató, embergyilkolással, véres bosszúval teljes regény, melyben még a más világon is akasztják az embereket; de amelyben mégis volt egy remek alak Hiripi vándorszínészben, aki inkább megérdemlette volna, hogy a regény hőse legyen,
mint a többi. Ezt a tizenegy nap alatt készült regényt elvitte Petőfi egy irodalmi tekintélyhez, akinek ajánlatára elfogadta a kiadását Hartleben. Ez azt gondolta, hogy egy ilyen kötet testvérek közt is megér százötven forintot, s Petőfinek nagy
pénz volt ez akkortájban, nem is alkudott rá tovább. Azonban akkor még egy saját fortélya volt a munkák kiadhatásának, amiről a mai íróknak fogalmuk sincs : — az előleges vizsgálat.
Petőfinek előbb a czenzurán kellett keresztül vezetni regényét, mielőtt a százötven forintot megkapta volna. Elvitte tehát a regényt a jó Resetához. Reseta határidőt szabott Petőfinek, amikor visszajöhet munkájáért. Petőfi a kijelölt napon pontosan meg is jelent nála. Reseta igen szívesen fogadja, leülteti, megczirógatja arczát, kérdezi, reggelizett-e már?
Petőfi nyugtalankodni kezdett erre a hosszú bevezetésre.
— Ugyebár a munkája végett jött, kedves fiatal barátom? — kérdezte tőle a jó öreg czenzor.
— Igen.
— Lássa, én nagyon, nagyon szeretném önt valamire kérni.
Petőfi kezdte nem jól érezni magát.
— Tudja, én nagyon szeretném, ha az a regény ki nem jönne.
— Ugy hiszem, hogy nincs benne semmi törvény ellenes kifejezés? — bátorkodik a költő megjegyezni.
— Semmi, éppen semmi.
— A közerkölcsiség ellen sem hiszem, hogy vétettem volna.
— Oh éppen nem. Hogy tesz fel ilyet ! ?
— Vallási elvek sincsenek benne háborítva.
— Egy szóval sem.
— Tehát mi ellenzi művem megjelenését? — kérdé Petőfi végre, addig a határig érve, ahol meg szokott haragudni, elszaladni és bevágni maga után az ajtót.
— Az a baj, kedves ifjú barátom, — szólott szelíd szemrehányással Reseta, — hogy ez a mű nem méltó az ön nevéhez. Ön olyan szép dolgokat irt már, hogy ilyen gyöngét nem szabad világ elé bocsátania. Mint czenzor megengedem kiadását ; de mint önnek igaz jó barátja, nagyon kérem, dobja a tűzbe!
Petfi mélyen meg volt hatva a jó öreg úr e váratlan szavai által ; de hát ö is elmondta egész bizalommal, hogy neki ezt a regényt, akármilyen gyönge, mégis ki kell adnia, mert atyja, anyja szükségben él. Meg aztán rajta is elfér az a néhány forint, amit érte kap.
A jó öreg czenzor elérzékenyülve szoritá meg erre a költő kezét és azt mondta:
— Tehát tudja mit? Ha önnek csak azért a százötven forintért kell az engedély a munka megjelenésére, én adok önnek százötven forintot. Tíz esztendő alatt visszafizetheti.
Petőfi elmosolyodott ; lehetetlen volt többé indulatoskodnia ; de azért természetesen csak azt felelte, ha mindjárt rá akasztják is a regénye czimére, mégis kiadja azt, hadd dühödjenek érte majd legalább a kritikusok.
A regény azután meg is jelent. Hanem sohasem feledte el Petőfi a jó Reseta jószívűségét.
(Jókai Tarka Élet.)

Petőfi a Gellérthegyen

Egy este hárman ültek együtt egy kis vendéglőben : Petőfi, Pákh Albert és Stolp fiatal könyvkereskedő. Petőfi kedvetlen volt, társainak kérdéseire kitérő feleleteket adott s mély gondolatokba merült. Egyszerre csak hirtelen felpattan:
— Én itt ma megfulladok, ez a hely engem agyon nyom, ki kell mennem a szabadba, ott szivem könnyebben dobog!
Barátai aggódtak, hogy ily késő időben, ily fölhevült állapotban baj találja érni. Petőfi sebes léptekkel ment a hajóhídon át Budára s ott egyenesen a Gellérthegynek tartott, a nélkül, hogy törődött volna kíséretével. Amint fölért a hegy csúcsára, ahol akkor csillagvizsgáló torony állott, egy sziklára szökött s lángoló lelkesedéssel szónokolni kezdett. A holdfényben csöndesen pihenő városhoz szólott. Karjait magasra emelte, szeme szikrázott, alakja mintha egyre nőtt volna. Ugy állt ott a hatalmas sziklán, mint egy szobor.
Pákh Albert mélyen meg volt hatva és Stolp is, bár keveset értett magyarul, egészen reá tapadt tekintetével. Midőn lejöttek a hegyről, Petőfi mintha valami kinos álomból ébredt volna fel, fölvidult:
— Ti engem bizonyosan komédiásnak  tartotok, — szólt barátaihoz, — s azt hiszitek, hogy az egész színészi affektáczió. Mivel azt, amit már régóta a szívemben hordok, részvétlen emberek előtt nem mondhattam volna el : így kellett segítenem magamon.
Pákh Albert Stolp vállára ütött s igy szólt:
— Barátom, sajnálom, hogy nem tudsz jól magyarul. Amit ez ma mondott, a legfelségesebb szabadságóda, amelyet valaha hallottani. Ilyen beszédnek, igy elmondva, lángra kell gyújtani bármely nemzetet. Kár, hogy csak az üres levegőnek mondta.
(Fischer S.)

Mágnás-gyűlölet

Van Petőfinek egy „Mágnásokhoz" czimü költeménye, melyben ki akarja irtani a mágnásokat a föld színéről. Felhívták Vörösmarty figyelmét e költeményre, mondván, hogy az Petőfitől való.
— Te írtad ezt, Sándor? Nem hiszem! — szólott szelíden Vörösmarty.
Petőfi lesütötte szemeit.
— De hát gróf Széchenyiről, báró Eötvösről egészen megfeledkeztél ?
Petőfi daczosan, de már békülékenyebben válaszolt:
— Kettőjükért csak nem érdemes kivételt tenni.