Világjáró anekdoták

"Mint a népdal és népmese, mint a közmondás és szólásmód, az anekdota is nyugtalanul kóborolja a világot. Térben és időben gazdagon és meglepő változatossággal zajlik az élete. Az ötletes éle, az elmés tréfa, az emberi gyarlóságokon megértően mosolygó, vagy az életviszonyokat derűs szemlélettel tekintő anekdota, a tapasztalati igazságokon nyugvó példa s. az erkölcsiség örök törvényeit találóan kifejező parabola nem merül feledésbe s nem ragad meg egy helyen elszigetelődve, hanem országról országra vándorol, világrészből világrészbe kerül, időről időre, népektől népekhez kalandozik. Kifürkészhetetlen módon hol itt, hol ott üti föl fejét, s ha nem sikerül is áttörnie a nyelvterület határait, szájról szájra száll, nemzedékről nemzedékre hagyományozódik" - írja 1938-ban megjelent anekdotagyűjteménye bevezetőjében György Lajos. Világjáró anekdoták címet viselő könyve a magyar könyvbarátokra való tekintettel jelent meg, a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda jóvoltából, s összesen 200 vándoranekdota szövegét ismertetve mutatja be, hogy mely források, események, személyek és motívumok állnak az illető történet eredeténél. Igazi kultúrtörténeti csemege ez a gyűjtemény, óévbúcsúztató-újév köszöntő pillanatainkban nekünk is kijár a benne szunnyadó vídám derű.

*

HOVÁ HELYEZZE?

EGY franciskánus barát nagy dicsőítő beszédet mondott Szent Ferencről. Fölszámlálta mindahány szent csak van, de egyet sem talált Szent Ferenchez foghatót.
Ε miatt nem tudta, hogy hová osztályozza.
— Hová helyezzük őt? — kiáltá nagy hévvel. — Hová sorozzuk Szent Ferenc atyánkat? A többi szent között hagyjuk-e? Az igen kevés volna! A próféták közé tegyük-e? ó, minden próféták felett való ő! A pátriárkák közé emeljük-e? Még ez sem elég! Az angyalok közé sorakoztassuk-e? Ó, szentebb ő az angyaloknál, arkangyaloknál, szeráfoknál, és keruboknál! No, hát hová tegyük őt? — hangzott a barát szava fokozott lelkesedéssel.
Erre az egyik hívő lélek fölkelt székéből, és oda szólt a buzgón tüzelő páternek:
— Ha nem tudja atyaságod, hogy hová helyezze, tegye ide a helyemre, mert én éppen elmegyek.

Régi idők szellemének bélyege van rajta, amikor nemcsak
vitairatok támadták, hanem anekdoták is csipkedték az egyház
képviselőit. Minden ilyen tréfánál végére lehet járni, hogy a
humanizmus vagy a reformáció korából származik. Anekdotánk
csakugyan ebben a légkörben gyökeredzik: Erasmus, a középeurópai
humanizmus vezető egyénisége, a tudatlanság türelmetlen ellensége,
írta le először 1535-ben. Nála a Szent Ferencet dicsőítő barátnak egy
mogorva ember ugyanazt mondja, mint a magyar hívő lélek a
franciskánusnak: „Si deest locus, colloca ilium in locum meum.” Bebel
parasztja ezt kiáltja föl a barátnak: „Igazán nagyon sajnálom
szent atyánkat, hogy oly hosszú időn át helyet nem találhatott;
tegye csak hát ide, mert én úgy is a kocsmába készülök.'.' Az olasz
eredetű Bandello francia püspök 1554-ben a 10. novellájának
egyik epizódjában szintén felhasználta. Arlotto egyszer egy tudat-
lan karmelita barátot hallgatott, aki János evangéliumának arról
a részéről beszélt, ahol a zsidók Keresztelő Szent Jánost fag-
gatják. (Ι., 2ϊ.) Α barát azonban belezavarodott fejtegetésébe,
s Arlottóra meresztve tekintetét, egyre hangosabban kiabálta:
„Ki vagy te? Éliás vagy te? Jeremiás vagy te?” Amikor unal-
massá kezdett válni ez az ismételgetés,. Arlotto hangosan vissza-
felelt: „Nem vagyok én sem Éliás, sem Jeremiás, hanem Arlotto
plébános vagyok. Hát nem ismersz?” Erre nevetségbe fúlt a pré-
dikáció. Mindkét változat magyarul is számos adatból ismeretes
(MA. 179. 1., 167. sz.)


GONOSZ ASSZONYOK EREDETE

EGYSZER egy ember az erdőn lovagolt keresztül, s hát hallja, hogy valaki segítségért kiáltoz. A hang irányába vette útját, s rövidesen kellemetlen kép tárult eléje. Az ördög éppen arra készülődött, hogy egy szép leányt derekasan meghusángoljon. A lovas sem volt rest, kardot rántott s egy hatalmas suhintással lenyisszentette az ördög fejét a nyakáról. Kardja azonban felette éles volt, s mivel a leány szorosan az ördög mellett állott, egy csapással annak a fejét is levágta.
A lovas jóvá akarta tenni hibáját, ezért szaporán megkereste a leány fejét s azon melegében ismét helyére igyekezett illeszteni. Csakhogy már szürkület volt, másrészt a két fej megtévesztésig hasonlított egymáshoz, e miatt az ördög fejét találta a leány nyakára tenni. A leány is fölkapta a maga tulajdon fejét s igen serényen az ördög testére nyomta.
Amikor azután minden rendbe jött, az ördög és a leány összeházasodott. Úgy mondják, hogy ebből a frigyből származtak azok a rossz és gonosz asszonyok, akiket méltán neveznek sátánfajzatnak s ördögadtának.


A középkort úgy szokás emlegetni, mint a nőtisztelet idejét.
A Mária-kultusz hatása alatt csakugyan a lovagi erények közé
tartozott a nők védelme és megbecsülése. Ez azonban voltaképen
ellenáramlata volt annak a lenézésnek, ellenszenvnek, sot nagyfokú
gyűlöletnek, amely ezekben a századokban a nőket úgyszólván
semmibe sem vette. A költészetben, azután az anekdotákban,
amelyek sokszor történeti hiteles adatoknál értelmesebben világít-
ják meg a letűnt időket, igen gyakran kirobban a gyűlölet a nők
ellen, különösen nyelvességük, önfejűségük, hűtlenségük és el-
viselhetetlen gonoszságuk miatt. A régi tréfák mélyén ezt a
komoly indítékot ismernünk kell, hogy megérthessük keletkezésük
érzelmi alapjait. Ilyen fenti anekdotánk is. Egyetlen emléke
magyarul Andrád Sámuel elmés és mulatságos tréfái közt (1790)
rejtőzik, másutt magyarul nem fordul elő. Irodalmi alakja — leg-
régibb írásos feljegyzése egy 1667-ből való dán nyelvű prózai
schwank — külföldön szintén elég gyér. Annál gazdagabb a
népies sora. Flamand-, francia-, olasz-, katalán-, portugál- és lit-
vánnyelvű változatait ismerjük. Ezekben rendszerint Szent Péter
az, aki összecseréli a leány és az ördög fejét, mégpedig nem vélet-
lenül, hanem szándékosan. A gonosz asszonyok ördögi eredetét
a nőgyűlölő századok képzelete és féktelen ellenszenve találta ki.
(MA. 132. L, 82. sz.)


ΚICSI FELESÉG

AZT kérdezte valaki egy termetes embertől, hogy miért vett magának olyan feltűnően kicsi növésű feleséget, mire az így válaszolt:
— Elvem, hogy két rossz közül mindig a kisebbiket válasszam.


Vajda János anekdotája (1876). Még az ókorból származik:
Plutarchos beszéli el Democritusról. Ε két híres név vitte magá-
val: bekalandozta az egész világot s minden nyelven megszólalt.
Útja nálunk Káldi György predikációs példájával kezdődik.
A bibliafordító kiváló jezsuita hitszónok a vízkereszt utáni má-
sodik vasárnapi prédikációjában arról beszélt (1631), hogy nem
kell a házassággal hirtelenkedni, minthogy ritkán találni jó
asszonyállatra, gyakran pedig olyanra, aminőről szól Democritus
példája, aki arra a kérdésre, hogy miért vett kicsiny feleséget,
azt felelte: „A legkisebbiket választottam a gonoszak közül.”
(Democritus, 138. 1., 56. sz.)


SZEGÉNY TATÁR

A  FARSANGI sokadalomkor Csíkra ütött a tatár. A somlyói deákság és a megbátorodott földnépe Szeredától visszaverte az ellenséget. Az egyik faluban egy pajta mellé rejtőzött egy székely, s amikor látta, hogy megunt, gonosz feleségét a tatár maga előtt hajtja, így sóhajtott magában:
— Haj, tatár, szegény tatár, ha tudnád, kit vissz, bizony nem kapnál úgy rajta!


Udvarhelyi Szeles János elbeszélése a XVIII. század végén
Székelyudvarhely történetében az 1694-i csíki tatárbetörésről szóló
fejezetben. Egyszersmind legrégibb följegyzése anekdotánknak. Pró-
zában és versben rengeteg magyar változata van, s ezekből az álla-
pítható meg, hogy mintegy két évszázad óta csak a magyar nyelv-
területen vándorló anekdota. Csattanójából szállóige lett. Külföl-
dön semmi nyomát nem vettük észre. Tóth Béla anekdotakincse
Kazinczy Ferenc elbeszélését közli. Kisfaludy Károly és Vörös-
marty egyszerre írt verse (1830) szintén hozzájárult ahhoz, hogy
a magyar köztudatban mély gyökeret verjen. Előlapjainkban poli-
tikai paródia lett belőle: a Magyar Herkó Páter 1901-ben Bánffy
Dezsőre és Ugrón Gáborra alkalmazta. (MA. 205. 1., 219. sz.)


SAJÁT AKASZTÓFA

A  MULT század elején akasztófára ítéltek egy gonosztevőt Kecskeméten. Csak az volt a baj, hogy a város nem rendelkezett akasztófával. Átküldték hát a közeli Kiskőrösre azzal a kéréssel, hogy adják kölcsön egypár napra az akasztófát. De a kiskőrösi tanács méltatlankodva utasította vissza a kérést ezzel a megjegyzéssel:
— Nem adjuk kölcsön akasztófánkat, mert az magunknak és gyermekeinknek is szükséges.


Szintén népies ráfogás a Herkó Páter 1896. évfolyamából.
A rokon német változatban úgy olvassuk, hogy a bopfingeniek
(Württemberg) halálra ítéltek egy gonosztevőt. Mivel nem volt
akasztófájuk, a lancheimi tanácstól kérték kölcsön ezt az eszközt.
A magisztrátus azonban kereken megtagadta kívánságuk teljesítését
azzal a kitéréssel, hogy az akták szerint az ő akasztófájuk
nekik, gyermekeiknek és unokáiknak van szánva. (Democri-
tus, 60. 1.)

Forrás: Világjáró anekdoták. Budapest, 1938.