 |
| Kötésdísz az adomák díszkiadásából |
Egyszerre közbelépett Petőfi s övé lett a kulacs.
Inter duos litigantes tertius gaudet, monda egyik tiszttársa, aki szintén oda vetődött.
– No hát örüljünk ; igyuk meg, ami benne van ! – felelte Petőfi.
Mindjárt helyet is foglaltak egy kút káváján. Szót se szólt társa kérdésére; de a kulacs kézről-kézre járt.
Egyszer füléhez teszi, rázza, nem „kotyog a kebele," mire nyakon fogja s egy kőhöz csapja, hogy egyszeribe forgáccsá lesz. Aztán szótlanul fölállott, rá se nézvén társára, ott hagyta a faképnél. Haragudott, hogy a kulacs nem a bibliai olajos-korsó.
(Kenyérvizy följegyzése.)
Petőfi halálának okozója
Petőfi tudvalevőleg Klapka miatt másodszor is lemondott őrnagyi rangjáról s darab ideig visszavonult a nyilvánosság teréről. Bem azonban úgy hozzá volt már szokva, hogy egyszer aztán utána küldte hadsegédét, Kiss ezredest s visszahívta táborába.
És Petőfi nem birt ellentállani e hívásnak. Követte Bemet harmadnap a végzetes segesvári ütközetbe is.
Midőn a vesztett csata után a csillagos ég ráborult a csatatérre, Bem már Kereszturról nyomoztatta Petőfit minden irányban. Piszkosan, rongyosan szállingóztak a főhadiszállásra a vert sereg foszlányai. Az öreg úr minden egyes katonától tudakolta: – Hol van Petőfi?
De senki sem tudott feleletet adni.
Bemet kétszeresen nyugtalanította az a tudat, hogy ő hívta vissza Petőfit.
B. Kemény Farkas később azt kérdezte Bem jelenlétében egy honvédőrnagytól: – Instállak, nem tudtok még semmit sem Petőfiről?
Bem felkapta fejét irataiból s mohón kérdezte: – Hallott talán valamit?
– Nem.
– Ne juttassák eszembe legnagyobb bűnömet! Én vagyok halálának oka : én hívtam őt vissza.
(K. Papp M. Itt is, ott is.)
Borissza versenytárs
Abban az időben, mikor Petőfi azt a rettenetes szomjas verset irta:
Mért nem tesz az Isten most csodát
Változtatná borrá a Tiszát
Hadd lennék én meg a Duna,
Hogy a Tisza belém omlana
élt Mármaros-Szigeten, amelynek környékén ered tudvalevőleg a Tisza, egy úri ember, aki a bort nem veté meg. Ez olvassa, újra olvassa a verset, végre nagyot üt öklével a homlokára:
– Hohó! Petőfi barátom! Nem innál te abból egy cseppet sem, mert majd elébe feküdném én annak itt Szigeten.
Életmentő versek
Egy kis olasz helyőrségen két magyar baka beszélget a szabadságharcz után, melyet mint honvéd hadnagyok küzdöttek végig, mig nem az osztrákok kezébe kerültek, akik büntetésül besorozták és Olaszországba küldték őket. Petőfire fordult a beszéd.
– Én láttam egyszer, – jelenti ki büszkén az egyik, – s azóta lelkemben él a képe. Te többször láthattad, mert ő is Bem apó alatt harczolt, mint te.
Én nem láttam soha. Pedig az ojtozi szorosban voltaképen ő mentette meg az életemet.
– Mondd el, hogyan mentett meg? Verseinek egy példánya mindig velem van.
– Az enyém is. Drága kincs az nekem s azt hiszem, többet ér a tiednél.
– Ugyan már miért érne többet? Hiszen abban is csak ugyanaz van!
– Meg még valami.
Azzal kigombolta zöld hajtókás katonakabátját s a Verseket letette társa elé az asztalra.
– Az enyém sokkal tisztább, – jegyezte meg a másik. – Nem olyan gyürődöttek a lapjai.
– Lehet. De fordítsd csak meg!
Társa megfordítja s akkor látja, hogy a hátsó lap teteje felé egy kis füstös lyuk sötétlik.
– Mitől van ez?
— Elmondom. Én is, mint te, mindig magammal hordtam e könyvecskét. Az atillám két belső oldalán jó nagy zsebeket varrattam. Egyikbe tettem néhány kedves levelemet s a debreczeni Közlönynek azt a számát, melyben hadnagynak neveztek ki. A másikba a Verseket.. Az ojtozi szorosban aztán, midőn sűrű puskaropogás közt élre törtünk, ez a könyvecske fogta föl az egyenest szivemnek repülő muszka golyót. Nézd, itt van az óralánczomon maga a golyó is. Annak én csak egy kis ütését éreztem, így mentette meg az életemet Petőfi. (Vadnay K. följegyzése.)
A kézcsók
1849-ben, szép nyári hajnalon Marosvásárhely utczáin sétált egy apa négy éves kis fiával. Messziről meglátja Petőfit, aki az utczára tolt szekerén apróságokat rakosgat.
Jer, fiam, csókold meg a nagy költő kezét és emlékezzél reá! – szólitá fel fiát az apa, aki ismerőse volt Petőfinek.
– Isten áldja meg, Petőfi bácsi! – üdvözölte őt a gyerek.
– Nagyot nőjj, fiam ! – viszonzá Petőfi. A gyerek eközben megragadta és megcsókolta a költő kezét, mire Petőfi erősen szemébe nézett az apának s feddő hangon mondá:
– Ne neveld fiadat rabszolgának!
Másnap Segesváron bő aratása volt a halálnak. Ki látta a költőt azután? (Kenyérvizy följegyzése.)
Asztaltánczoltatás közben
Petőfi öccse, István, kit fegyverletétel után besoroztak, aztán pedig összeesküvés gyanújából minden legkisebb ok nélkül sánczfogságra ítéltek, éppen akkor szabadult ki s jött vissza hazájába, mikor az asztaltánczoltatás javában divott. Egressy Gábornál mutatták be neki e tüneményt. Az asztalka irt, és pedig azt irta, hogy: „a Petőfi szelleme van jelen". A többi közt István öccse megkérdezte, hogy irjon-e verset? Erre az volt a felelet:
– Faragj, öcsém, de kerüld a fűzfát!
– Sokáig lesz-e még felettünk úr a német?
– Hullani fog nemsokára, mint ősszel a légy, volt rá a felelet.
– Hol vesztél el?
– A segesvári csatában.
– Mikor haltál meg?
– Augusztus huszadikán.
– Hogyan? Hiszen a csata július végén volt?
– Három hétig a kukoricza közt bujkáltam.
– Mivel és hogyan éltél ?
– Nyers kukoriczát ettem és nem ittam semmit.
– Hogyan haltál meg?
– Egy oláh ölt meg.
– Könnyen meghaltál ?
– Amint átszúrt, meghaltam.
Ezután özvegye szólitá meg, hogy irja le a nevét.
– Azt ne kivánd, angyalom, – volt rá a felelet.
– De kérlek nagyon.
– No, ha kívánod, – s azzal leírta a nevét. Az írást Petőfi István haláláig megőrizte. (Kemény M. följegyzése.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése