2019. október 25., péntek

Történetek Loch Ness-ről (3)

A Ness-tó körül gerjedt tömegizgalom rövid idő alatt nőttön nőtt. A tovagyűrűző népszerűség megdobogtatta a helyiek szívét, különös tekintettel a kereskedőkre. A környék hagyományos rendje azonban sajnálatosan megbomlott: a tömegesen érkező „szörnyvadászok” megzavarták a helyiek hitéletét is.
Jól ábrázolja mindezt egy korabeli újságközlemény: „A környék épeszű lakói számára az utóbbi hónapokban az egyik legszánalmasabb látvány annak a sokaságnak a jelenléte, amely úrnapján érkezett a déli országrészekből azért, hogy láthassa azt az ártalmatlan állatot, amely állítólag a Ness-tó mélyét lakja. Most úgy tűnik, a bölcs Gondviselés megkíméli az állatot az úrnap eme meggyalázóinak szemeitől. Így hát azt kell mondanom, hogy a »szörny« kifejezést valójában nem a Ness-tó állatára, sokkal inkább azokra kellene alkalmazni, akik szántszándékkal vétkeznek a fény és a kinyilatkoztatás fénye ellen.” (A skót Daily Express, 1933. november 2.).

A szörnyvadászoknak nevezett kíváncsiak tömege azonban mit sem törődött mindezzel: jöttek, leskelődtek, letáboroztak,fényképeztek, filmeztek. Esőben, ködben, válogatás nélkül. Voltak, akik a türelem jegyében napokig elidőztek a tó környékén. Még a parlamentbe is eljutott Nessie híre, minthogy Inverness megye parlamenti képviselője szóvá tette a szörny ügyét. Akkor a rendőrséget utasították, hogy akadályozzon meg minden állatellenes akciót. Egy cirkusz 20 ezer fontot ajánlott fel annak, aki élve foglyul ejti a „szörnyet” a sereglet számára. (A kitűzött díjat többször is megemelték, de mostanig még senkinek sem fizették ki…)
Witchell részletesen bemutatja, hogy a tudományos világ mily idegenkedve és ellenségesen fogadta a tónál „felbukkant” élőlény hírét. A skót királyi múzeum egyik szakembere ekként vélekedett: “Véleményünk szerint a lényről valószínűleg kiderül majd, hogy egy fiatal beluga vagy egy fehér bálna.” A londoni állatkert akváriumának igazgatója még messzebbre megy: „A Loch Ness-i Szörny esetén érdemes elgondolkoznunk, mert kiváló példa a tömeghallucinációra. Megszámlálhatatlan évszázad során született egy kísérteties, hátborzongató legenda erről a nagy, szárazföldi vízi útról… Bárki, aki valamicskét tud az emberi érzékenységről, könnyen megérti, hogy az az állat, amit egyszer állítólag látott egy-két ember, röviddel azután miért jelenik meg több más személynek is…” (Observer, 1933. október 29.)
Nicholas Witchell megjegyzi: létezhet a megjegyzésben némi igazság, de számára beszédesebb az a tény, hogy a kételkedők egyike se szállt ki a helyszínre, hogy a helyiekkel szóba álljon, s közvetlen élményeket szerezzen.


Képvadászok a tavon
Az első ismert fényképet 1933. november 13-án készítette a Szörnyről a közeli aluminiumművek egyik alkalmazottja, aki így meséli el a kép történetét: „Négy hete, vasárnap, templom után szokásos kis sétámra indultam arrafelé, ahol a Foyers belefolyik a tóba. Olyan volt a Loch Ness, mint egy kis malomtavacska, és ragyogóan sütött a nap. Egy igen nagy méretű tárgy emelkedett ki a vízből, nem messze attól a helytől, ahol álltam. Rögtön elővettem a fényképezőgépem, és lekaptam a tárgyat, ami akkor két vagy három lábbal lehetett a vízszint felett. A fejét nem láttam, mert megítélésem szerint a teste elülső része víz alatt volt, ellenben komoly mozgást észleltem a tőlem legtávolabb eső, feltehetőleg farokrész irányából. A tárgy csak néhány percre tűnt fel, azután megint lesüllyedt a víz alá.” A méretről nem szolgáltatott pontos adatokat, csak annyit mondott: „Nagyon nagy volt.” (Nesze semmi, fogd meg jól…)
Miután a kép megjelent a sajtóban, a szakértői világ tüntetően elutasítóan nyilatkozott róla. J.R. Norman (British Museum) például úgy vélte, „semmiféle élőlény nem látható a képen. Személy szerint az a véleményem, hogy a fotó egy rothadó fatörzset ábrázol, ami azért emelkedett a tó felszínére, mert gáz termelődött a sejtjeiben…”


Hugh Gray fényképeinek publikálása után a Szörny-láz példátlan méreteket öltött – olvashatjuk Witchell összefoglalójában. – Az elkövetkező hat hétben egyetlen nap sem múlt el a témával kapcsolatos friss sajtójelentések nélkül. Az első, állítólag az egyik állatot ábrázoló filmet Malcolm Irvine, a Scottish Film Productions munkatársa készítette december 12-én. Egy kis csapatra való operatőrt állított lesbe a tó körül, azután két héttel később saját maga készítette el. »Annyira izgatottak és mámorosak voltunk a Szörny megjelenésekor, hogy hirtelen eszünkbe sem jutottak a fényképezőgépek. Az az anyag, ami a vásznon megjelenik, egy percnél is rövidebb, de a filmezéskor úgy éreztük, órák teltek el. Határozottan két púppal rendelkező valamit mutat a kép — ennyi az, ami tisztán kivehető.« Irvine úr szerint a tárgy »kilenc-tíz mérföldes óránkénti sebességgel haladt a vízen, és habos nyomvonalat hagyott maga után. A hátából két részletet láttunk.«
Ekkor már rengeteg, a világ minden részéből érkezett újságíró tartózkodott a tónál, és egymást taposták egyetlen apró exkluzív hírtöredékért. Amikor a francia sajtó áttekintette 1933 történéseit, arra a következtetésre jutott, hogy az év egyetlen pozitívuma a »Szörny felfedezése« volt. Az osztrák kormány felháborodásának adott hangot, és kijelentette, hogy az egész csak egy ügyes skót trükk, ami azt célozza, hogy a turisták figyelme elforduljon Ausztriától. Ramsay Mac-Donald, brit miniszterelnök állítólag olyannyira érdeklődött a jelenség iránt, hogy külön utazást tervezett a tóhoz, abban a reményben, hogy maga is megpillanthatja az állatot. A Loch Nessnél halászok arra panaszkodtak, hogy a lazac kevesebb, mint máskor; természetesen »Nessie« volt a hibás.”…

A Ness-tó lefilmezett „állatai” hamarosan bekerültek a parlament vitáiba is. Valaki azt javasolta, vizsgálják át húzóhálókkal a tó egész vizét, mások a légierő őrjáratait mozgósították volna. Ám a parlamenti többség jól szórakozott a felvetéseken, a kormány sürgetőbb feladatokra hivatkozva hárított, s akadt, aki magánvállalkozásba utalta a tó feltérképezését.
A Daily Mail c. napilap úgy vélte, most szerencsét kovácsolhat a helyzetből és saját vállalkozásban szervezett expedíciót a Ness-tó és környékére. (Sokak szerint ez a kutatósdi sokat ártott az ügynek, a későbbiek alakulását tekintve…)

„M. A. Wetherall, a Királyi Földrajzi Társaság és a Londoni Állattani Társaság tagja fotósával, Gustave Paulival és a Daily Mail egyik újságírójával, F.W. Memoryval december közepén érkezett Invernessbe. Hajót béreltek, és érkezésük után néhány nappal furcsa lábnyomokra bukkantak Dore közelében a tóparton. A Mail december 21-i száma hatalmas főcímmel jelent meg: »A Loch Ness-i Szörny nem legenda, ha-nem valóság.” Wetherall úrtól a következőket idézték: »Négyujjú állat, és lábai vagy mancsai körülbelül 8 inch átmérőjűek. Szerintem igen erős, nesztelen járású, körülbelül 20 láb hosszú állatról lehet szó. A talált nyomok tisztán mutatják a mancsok kitüremkedéseit és a karmok körvonalait… Meg vagyok győződve róla, hogy úgy lélegzik, mint egy víziló vagy egy krokodil, és csak az egyik orrlyukát dugja ki a vízből. A nyom, amit találtam, csak néhány órája volt ott, és egyértelműen arra utalt, |hogy az állat a közelben tartózkodik, s reménykedtem is, hogy megtalálom.”
Ettől kezdve a kétkedők a gúny és az ugratás fegyverével hadakoztak a hihetetlennek tűnő jelenség ellen. A sajtó terén a The Times lendült ellentámadásba: paródiát közölt egy képzeletbeli expedícióról.
„Nagyrészt a The Times bátorításának köszönhetően, azonnal expedíció indult a Ness-tóhoz a tapasztalt Sir Chauncery Foulenough admirális, a nagyvadakra specializálódott vadász vezetésével. Az expedícióban részt vesznek motorcsónakok, búvárok, filmvállalatok, geológusok, archeológusok, zoológusok, paleontológusok, hidroplánok, vadászinasok, mesterlövészek, halászok, bálnavadászok, sajtimádók, újonc tengerészek és Stinkerbelle, a jól ismert tündér. Az expedíció célja a tó lecsapolása, azután búvárokat küldenek a mélybe és hidroplánokról lelövik Wendyt. Ma két geológust megharaptak, az egyiket egy diplodocus, a másikat pedig Seacale, az admirális orosz agara.”
Más lapok is bekapcsolódtak a lejárató hadjáratba, sőt, a Mail-féle expedícióban is akadtak „ellenzéki” elemek, amelyek hitelteleníteni próbálták a „nyilvánvaló leleteket”. Az elhíresült nyomokról kiderítették, hogy mindkettő ugyanazon jobb hátsó lábtól való, állításukat a róluk készített műanyag lenyomatokkal dokumentálták. Mindez nem szegte kedvét az elszaporodó szörnyvadász társaságok buzgalmának. „…Dugig volt velük valamennyi környékbeli szálloda – írja a szerző. – . Invernessben, a város fennállása óta először díszkivilágítást szereltek fel, s a vasúton érkezőket színes karácsonyfaégők füzére fogadta. A jelentések arról is beszámolnak, hogy Karácsony másnapján az autók mindkét irányban csaknem összefüggő sort alkottak Inverness és Fort Augustus között.
1934 január 4-én mutattak először jelek a buborék hamarosan bekövetkező szétpukkadására, amikor a Múzeum kiadta a lenyomatokról szóló, Dr. W. T. Calman állatfelügyelő és M.A.C. Hinton, helyettes állatfelügyelő által összeállított jelentését. A tanult úriemberek a következő, kissé fölényes nyilatkozattal álltak elő.
»Képtelenek vagyunk bármiféle jelentős különbséget találni ezen lenyomatok és egy víziló lábától származó nyomok között. A leginkább egy túlsúlyos, bár valószínűleg még nem egészen fejlett példány jobb hátsó lábának lenyomatára hasonlítanak. Az állatkertek főfelügyelőjének jóvoltából lehetőségünk nyílt arra, hogy egy élő nőstény ugyanazon lábáról lenyomatot készítsünk. Általános jellegét tekintve ez a lenyomat is megegyezik a Loch Ness-i lábnyomokkal, de a talp húsos részei által hátrahagyott lenyomatok sokkal teltebbek és kerekebbek, mint a kiszáradt, túlsúlyos példány vagy a Loch Ness-i nyomok tulajdonosa esetében.«
Ketrec készül Nessie befogására
A jelentés nyomán arcok vörösödtek el, és zavart csoszogás kezdődött az egyik Fleet Street-i irodahelyiségben, míg a rivális irodákból hangos hahotázás hallatszott. A nyomokat valóban egy kitömött vízilóláb okozta, amely egy környékbeli lakos esernyőtartó állványának képezte részét. Máig tisztázatlan, vajon Wetherall úr összejátszott-e a lábtulajdonos fiaival, vagy maga is áldozatául esett-e a tréfának.”
Közben jelentkezett egy „szemtanú” is, aki 1934. január 5-én látta az állatot kiemelkedni a tóból és átvonulni az országúton.
Az ajándéktárgyak ipara, maga is részesedni óhajtván a sikerből, mozgósította belső erőit. „A Szörnyet ábrázoló tűpárnák, teáskannaburkok és csokiképmások között ott volt még »Sandy, a Loch Ness-i Szörny — három méretben — zöld, domborműves pamutbársonnyal borítva, jávai kapokszőrrel töltve«. Londonban egy híres vendéglőben Le file de sole Loch Ness elnevezésű ételt szolgáltak fel. Massachusettsben és Connecticutban az állatok új női ruhadivatot teremtettek. Egy egyszerűen csak “Loch Ness”-nek hívott együttes született: »karcsú, sötétzöld gyapjúruha csípőig érő, hasonló anyagból készült kabátkával, elöl hosszú, szürkeróka farokkal.«”

(Folytatjuk)

2019. október 23., szerda

Történetek Loch Ness-ről (2)

Nicholas Witchell könyve, A Loch Ness-i Szörny alig másfél száz oldalas, sűrű szövésű szöveg, itt-ott képekkel fűszerezve. Dokumentumértékére garancia az a két ajánlás, melyeket előszó formájában a neves állatregények szerzője, Gerald Durell és Sir Peter Scott neves brit ornitológus írtak.
„E könyvben Witchell úr összegyűjtött, s rendszerbe szedett valamennyi adatot a Loch Ness-i Szörny regényes történetével kapcsolatosan, s műve lenyűgöző olvasmány, noha mint arra maga is rámutat, »Különös fényt vethet logikánkra és ítélőképességünkre, hogy oly sok szavahihető tanúnak a gyakran esküvel megerősített vallomását elfogadhatatlannak kellett volna tartanunk, minthogy e vallomások alátámasztják azt a feltételezést, miszerint valami ismeretlen rejtőzik a Loch Ness-tóban.« (Gerald Durell)

„A Loch Ness-i szörny története soha nem fejeződik be. Csak a tó lecsapolásával bizonyíthatnák be, hogy ilyen állat nem létezik. Bár mindmáig egyetlen példányt sem sikerült megvizsgálni, továbbra is mindenféle elfogultság nélkül szemlélhetjük a problémát.
Persze állattani szempontból felettébb valószínűtlen, hogy a Ness-tavat igen nagy testű állatok népesítik be. De legalább ugyanilyen valószínűtlen az a másik elképzelés is, miszerint mindenki, aki az évek során látta ezeket a lényegében egymáshoz hasonló külsejű, s többé-kevésbé hasonlóan viselkedő, igen nagy testű állatokat a tóban, tévedés vagy hallucináció áldozata, vagy pedig egész egyszerűen hazudik.” (Sir Peter Scott)

Természetesen, a könyv olvasóját senki nem akarja meggyőzni arról, hogy annak minden szava szent és igaz; szerző inkább csak tájékoztat mindarról, ami a századok folyamán a legendás tó körül világméretű szenzációvá „nemesedett”.


Campbell, a sokat tapasztalt felügyelő

Néhány tanúvallomást egyszerűen lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Ilyen például Alexander Campbell, a Ness tó és környéke egykori halászati felügyelőjének tanúsága; gyerekkorában „őt is óva intették attól, hogy ússzon a tóban, mert elkapja a »kelpie«. Nem csoda hát, hogy ilyen légkörben a helyi felföldiek a tőlük megszokott szűkszavúsággal reagáltak a kérdésekre, s vonakodtak véleményt nyilvánítani a tárgyról, amely zárt közösségükön belül nyilván meglehetősen bizalmas témának számíthatott, s nem illett fecsegni róla azok előtt a komolytalan múlt századi és huszadik század eleji utazók előtt, akik a Kaledóniai csatornán érkeztek a környékre.”
Figyelemre méltó az Inverness Courier c. lap helyszíni beszámolója 1962-ből, amikor is a csatornakezelőség nyugdíjasai kirándultak a tavon, útjukon pedig szóba került a Szörny is. „Régesrég, 1926-ban látta őt először Simon Cameron úr, invergarry-i lakos a Cseresznye-sziget közelében, a tó Fort Augustus felé eső végében – így a riport. . »Épp két sirályt figyeltem. Leereszkedtek a vízre, aztán egyszercsak az egyik nagy vijjogással felszállt«— mondta Cameron úr. »Azután a szemem láttára egy jókora felborult csónakra emlékeztető valami emelkedett fel a mélyből, és még most is a szemem előtt van, ahogy a víz lefelé zuhogott a két oldalán. Azután ugyanolyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnt a szemem elől; ennek ellenére felejthetetlen élményben volt részem.”
Idővel megszaporodtak a Szörnnyel való találkozásról tudósító sajtólevelek. 1957 szeptemberében jelent meg az alábbi beszámoló:
„Nincsenek és soha nem is voltak kétségeim afelől, hogy van valami különös a Ness-tóban, minthogy a Fort Augustus-i kolostor lakói is tudnak róla, és én is tőlük hallottam erről a dél-afrikai háború éveiben. Köztudott volt, de az emberek nem szeretik, ha kinevetik őket, és csak akkor kezdték apránként előadni, amit tudtak, amikor az ember jobb ismeretségbe került velük.
Az egyik éjjel viszont olyasvalaminek voltam tanúja, ami erősen elgondolkodtatott. A hegyekben jártam a vadőrrel, Inchnacardoch környékén, szarvasvadászaton, s amikor odaértünk a házához, a gyerekei sírtak – hisztérikusan zokogtak. A férj kelta nyelven beszélt a feleségével, én meg épphogy csak értettem valamit ebből a gael dialektusból. A férfi félre nem érthető hangsúllyal azt mondta a feleségének, hogy ezerszer figyelmeztette már, ne engedje a gyerekeket szürkület idején a Cseresznye-sziget közelébe. Később az este folyamán megpróbáltam kiszedni belőle a történteket, de mindössze annyit mondott, hogy soha senki sem tudhatja meg, mit rejthet egy ilyen tó. A többit nekem kellett kitalálnom… De annyi bizonyos, hogy tudták, de legalábbis sejtették, hogy van valami a tóban. Az volt a különös, hogy soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy abbahagyják a lazac halászatát a tóban: talán nem akarták, hogy a látogatók gyanút fogjanak. Az első világháború után elbeszélgettem egy pappal, akihez évek óta szoros barátság fűzött, s ő őszintén elmondta nekem, hogy tudomása szerint a történet már a kolostor építése előtti időkben is ismert volt.” (HFW)

A XIX. században a tavat beépítették egy hajózható csatorna-rendszerbe, amely lehetővé tette a vidék bekapcsolását a turistaforgalomba. Ez olyannyira sikerült hogy „a Felföldre érkező gazdag látogatók körében divatos szabadidős tevékenység lett gőzhajóval körülutazni a tavakat. 1873-ban Viktória királynő végighajózott a csatornán, és megjegyezte: »A Kaledóniai csatorna csodálatos mérnöki bravúr, de végigutazni rajta meglehetősen unalmas.« Ugyanebben az évben egy bizonyos Gordon Cumming, egy híres, nagyvadakra specializálódott vadász, a szolgája és hosszú szakállú kecskéje kíséretében szabályos időközökben, többször megjárta a csatornát. Már ő maga is attrakciónak számított — nagy melegben gyakran skót-szoknyája nélkül parádézott a napon. Feltehetően nem volt tudatában, hogy lábai alatt a legnagyobb potenciális zsákmány úszkál, miközben a gőzös nagy zörgéssel végigdübörög a Ness-tavon…
Mostanában nyaranta látogatók tömkelege nyüzsög a Loch Ness környékén. Autók, kirándulóbuszok, lakókocsik zajától, fém és üveg csörömpölésétől hangos a tó; motoros cirkálók és yachtok tülekednek a vízen. A Ness-tótól északkeleti irányban, öt mérföld távolságra fekszik Inverness; »a Felföld fővárosának« nevezett kisváros évről évre egyre több nehézség árán tud csak megbirkózni a turista-invázióval.”

*
A Ness-tó vidéke – a skót Felföld – maga is regényes, zordon képet mutat, ám az itt élők történelme is tele van kegyetlen történetekkel. William Augustus cumberlandi herceg emberei kíméletlenül kiszipolyozták a vidék lakóit; épületek százait döntötték romba, nagyszámú őslakost pusztítottak el. A szenvedések elől nagyon sokan emigrálni kényszerültek az óceánon túlra. A kegyetlenkedések jelképe maga a herceg nevét viselő erőd, Fort Augustus volt – innen irányították a népség elleni „hadjáratokat”.
De a tó vidéke más rekordokat is számon tart: 1896-ban itt létesítették a világ legnagyobb alumíniumgyártó üzemét. A gyártási folyamatot nagyrészt a kéznél levő vízi energia segítette. Nem egészen száz év múlva a gyár bezárt, a helyére vízi erőmű épült, Inverness energiaellátása végett. Alagutat vágtak a sziklába, áramfejlesztőt süllyesztettek a tó alá. Közel 500 munkás dolgozott a munkatelepen, közülük sokan jelezték: látták a szörnyet.
De ezen a vidéken élt 1900-tól 1918-ig egy Aleister Crowley nevezetű rettegett gazember, aki a világ legelvetemültebb emberének kiáltotta ki magát és a fekete mágiának áldozva, valósággal terrorizálta a környék lakóit, szolgáival rendkívül kegyetlenül bánt. (Érdekes módon, fentmaradt feljegyzéseiben egyszer sem említi, hogy látta volna a tó ismeretlen állatait…)

*

A huszadik század harmincas éveinek általános válságkorszaka a Loch Ness szörnyének „születési” ideje. Igaz, hogy már 1933 áprilisa előtt is helyet kapott a helyi sajtóban néhány róla szóló történet, de szörnyként a Alex Campbell vízfelügyelő sajtólevelében szerepel. A felügyelő ugyanis, készpénznek véve jó ismerőse, a helybeli Mackay házaspár beszámolóját, sietett mihamarabb világgá kürtölni a szenzációt.

Kanyargó út épült a tó mentén…
„A Loch Ness északi partján befejezték az új út építését. Hatalmas sziklatömböket robbantottak le a hegyoldalakról, aztán legörgették őket a tó vizébe. Jókora erdőrészeket és bozótosokat irtottak ki, hogy megtisztítsák az út helyét, s most könnyedén, kényelmesen lehetett olyan helyeket találni, ahonnan zavartalan kilátás nyílt a tóra. Ezen az új úton hajtott gépkocsijával John Mackay úr és neje 1933. április 14-én, egy tavaszi délutánon… Amikor Abriachan közelébe értek, Mackay asszony, aki a tó nyugodt tükrét bámulta, hirtelen meglepetten kiáltott fel: »Nézd, John! Mi az…ott?« A tó közepére mutatott, ahol a nyugalmas felszín kavargó víztömeggé változott. Mackay úr gyorsan lefékezett, és jó néhány percen át egy hempergő, újra cs újra a víz alá bukó hatalmas állatot láttak; aztán a lény nagy hullámverés közepette eltűnt.”

Amikor a szerkesztő elolvasta Campbell tudósítását, állítólag így szólt: »No, ha ez tényleg akkora, amekkorának Campbell mondja, akkor nem hívhatjuk csak egyszerűen “lénynek”; akkor minden bizonnyal egy igazi szörnnyel állunk szemben.« És ez volt a Szörny hivatalos születésnapja.

*

Pedig 1930-ban, a Northern Chronicle-ben egy nyárvégi napon három invernessi fiatal üzletember észleléséről szóló híradást lehetett olvasni.
„Este 7 felé járt az idő 1930. július 22-én, és hárman horgásztunk egy csónakban Dores közelében, a Szikla-foknál. Nagyon csendes volt a tó, igazság szerint túlságosan is csendes ahhoz, hogy sikerrel járjunk, s azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam minél messzebbre hajítani a horgot, amikor nyugtalanságot észleltem 600 yardnyira felfelé a tavon. Láttam, hogy vízpermet csap fel jó magasra… ez addig folytatódott, amíg felénk haladva a jelenség körülbelül 300 yardnyira meg nem közelített minket, azután az a valami, ami kiváltotta, nagy félkört leírva dél felé fordult, és eltávolodott tőlünk. Körülbelül tizenöt csomó sebességgel haladt. Becslésem szerint egy körülbelül húsz láb hosszúságú darabot láttunk belőle, s ez körülbelül három lábnyira állt ki a vízből. Nyomában akkora hullámverés keletkezett, hogy csónakunk vadul hánykolódni kezdett… Kétségkívül élőlény okozta a jelenséget, s mivel hosszú ideje tanulmányozom az állatvilágot, bizton merem állítani, hogy nem egy sütkérező cápát vagy fókát, nem is egy csapat vidrát vagy bármilyen más rendes állatot láttunk.”
A tudósításon felbuzdulva, a szerkesztőség felhívást tett közzé, más olvasói észleletek beküldésére. A felhívás nyomán egyre-másra érkeztek a szemtanúi beszámolók, s általuk a Szörny is valódi életre kelt. Nem sokra rá beindult a turisták áradata a tó felé…

*

1933. szeptember 22-e, reggel 11-kor „a wroxeteri W.E. Hobbes tiszteletes neje és sógornője társaságában megérkezett a »Félúton« elnevezésű teaházba, Altsigh környékén (az épület ma diákszálló). Beléptek, és üres helyiséget találtak. Kiáltozni kezdtek, és ekkor egy hang azt válaszolta az emeletről: »Most nem tudunk lemenni — a Szörnyet nézzük.«
A három látogató felsietett az emeletre, és három embert talált ott: Janet Fraser kisasszonyt, Mrs. G. Frasert és M. Howden kisasszonyt; az erkélyen álltak, és egy tárgyat néztek, amely körülbelül fél mérföldre ott mozgott a tóban. Elöl kígyószerű feje és bólogató, jobbra-balra tekergő nyaka volt. Fraser kisasszony megjegyezte, hogy profilból a fej alig szélesebb a nyaknál. Úgy vélte, egy nagy, csillogó szemet is lát az állat feléjük eső oldalán. A társaság többi tagjai valamennyien láttak két kisebbfajta púpot a vízen, és egy meghatározhatatlan hosszúságú farkat, amely a felszínt csapkodta. Az állat — minthogy egyik szemtanú sem kételkedett benne, hogy élőlényt figyelnek — körülbelül tíz percig tartózkodott még a látóterükben, azután lassan odébbvonult, majd lesüllyedt. A messzeségből lehetetlen volt megbecsülni a teremtmény méreteit, de ahhoz, hogy ekkora távolságból is látható lehessen, jókora termetű kellett, hogy legyen. Hobbes úr azt írta: »Nejem és nővére természetszerűleg izgalomba jöttek a csodálatos látványtól, de a teázó tulajdonosnője (Fraser kisasszony) meglehetős nyugalmat tanúsított, s megjegyezte, hogy jómaga korábban már három alkalommal látta a »Szörnyet«…” – idézzük újra Nicholas Witchell könyvét az elhatalmasodó tömegizgalomról.

(Folytatjuk)

2019. október 17., csütörtök

Történetek Loch Ness-ről (1)

A skóciai Loch Ness-i Szörny legendájának komoly szakirodalma van, amelyből kiderül, hogy nem lehet a témát egyszerűen leseperni az asztalról: a ma már a világ minden sarkában ismert Szörny meglétéről az i.u. 5. századból vannak feljegyzések, s a tanúvallomások száma azóta jócskán megsokszorozódott. A következőkben, hogy tisztábban lássunk, fellapozzuk a kérdés egyik tapasztalt ismerője, Nicholas Witchell: A Loch Ness-i Szörny c. könyvét, amelyben az újságíró-szerző, objektivitását és született érdeklődését megőrizve, dokumentumok, riportok alapján vázolja föl a Szörny körüli viták lényegét.


*

Witchell szerint a szemtanúk százai, akik mostanig megszólaltak az ügyben, „jóhiszeműen adták tovább tapasztalataikat, és tanúvallomásaikat megerősítik annak a maroknyi tudóscsoportnak az állításai is, akik műszereikkel elzarándokoltak a Ness-tóhoz, s el kell fogadnunk, hogy az eredményeket – a leghűvösebb é legcinikusabb ellenőrző vizsgálatok után is – alátámasztják azt a véleményt, miszerint valami olyasmi van a Ness-tóban, amit nem értünk teljesen, s amit komolyan kell vennünk.”
Witchell munkáját természetesen nem kerülhették el a támadások, melyekkel kapcsolatban megjegyezte: „Még mindig élénken él bennem a felháborodás, ami akkor fogott el, amikor elolvastam a könyv egyik korábbi kiadásának kritikáját Skócia egyik legkiválóbb zoológusának tollából. Semmibe vette a témát…” Witchell viszont komolyan veszi a feladatát. Nem csak a Szörnnyel kapcsolatos történeteket veti papírra, hanem a tóval és természeti környezetével kapcsolatos tudnivalókat is.

*

„Szabad szemmel nem látjuk a tó túlsó végét: a sötét vízfelület keskeny sávja elnyúlik a szemhatáron túlra…” A Ness-tó „Nagy-Britannia legnagyobb és Európa harmadik legmélyebb édesvizű tava… A tó az Észak-Skóciát a Moray torkolatától a Linhhe-tó magasságáig átszelő, Great Glen elnevezésű, sebhelyre emlékeztető vetődés legészakibb részén helyezkedik el. Három-négyszáz millió évvel ezelőtt, sorozatos rezgések következtében megnyílt itt a föld, és a vetődéstől északra fekvő terület lassacskán délnyugati irányba csúszott, mintegy hatvanöt mérföld távolságra… A gleccserek keskeny, meredek lejtésű tavat alakítottak ki. A felszín 14000 acre területű, a tó hosszúsága 22,5 mérföld, legnagyobb szélessége 1,5 mérföld. A Ness-tó mélysége általában meghaladja a 700 lábat, és hosszú éveken át azt hitték, hogy legmélyebb pontja 754 láb. 1969-ben azonban egy miniatűr tengeralattjáró 820 láb mélységig ereszkedett, és mérőműszerei 975 láb mélységben regisztrálták a tó fenekét. Ezt a mérési azóta sem ismételték meg, így máig nincsenek megbízható adataink a Loch Ness-tó mélységét illetően… Ha… az amerikai Nagy Tavakat vesszük összehasonlítási alapul, a Ness-tó viszonylag kicsi, viszont élővilága rendkívül gazdag. Vize friss és semmiféle szennyeződés nem éri, s az év nagy részében lazacot és tengeri pisztrángot halásznak benne; a tóból kifogott legnagyobb pisztráng 52 font súlyú volt…A két vándorló halfajon kívül barna pisztráng is található errefelé, s ez külön vonzerőt jelent nemcsak a horgászok, hanem a tó nagyragadozói számára is. A központi tó mélyebb régióiban sarkvidéki vitéz szemling, és rengeteg angolna él, s az utóbbiak között igen nagy példányok is vannak…”
Az egyetlen komolyabb felmérés eredményei 1911-ben jelentek meg a Bathymetrical Survey folyóiratban, s „hosszúkás, V-alakú medencét írnak le, melynek északi végében jégkorszaki törmelék és gleccserfolyók üledéke rakodott le a part mentén. A felmérés tanúsága szerint a fenék »olyan sima, mint füves tekepálya«, bár föld alatti oldalai igen meredekek…” A víz „savassága és meredek oldalai megakadályozzák, hogy bármilyen komolyabb növény megtelepedhessen a vízben… Hőmérséklete alacsony… Az éghajlat enyhe, párás, és nem igazán csábító…A tónak jókora vízgyűjtő területe van, s nagy esőzések idején a vízszint gyorsan emelkedik. Ennek ellenére a tó sohasem fagy be, s ez egyrészt rendkívüli mélységének , másrészt a hatalmas vízmennyiségnek tudható be…
A Loch Ness olyan vidéken található, amely büszkén hangoztatja a Nagy-Britannia többi részétől való függetlenségét, ahol az ősi kelta nyelvet még ma is sokan beszélik az idősebb generáció tagjai közül, s ahol továbbra is tiszteletben tartják az ősi törzsi viszonyokon alapuló kapcsolatokat a nemzetségek között”, még élnek a tóval kapcsolatos egykori hiedelmek is.
*
Nicholas Witchell szerint 1933-ig nem is hallott a világ a Loch Ness-i »Szörnyről«, azóta viszont rendszeresen, minden évben jelentik megjelenését. 1933 előtt a maival ellentétben alig érkezett egy-két jelentés. A publicitásnak ezt az 1933 előtti hiányát általában azzal magyarázzák, hogy a szóban forgó vidék roppant távoli és elszigetelt volt, és csak a tó északi partján húzódó országút 1933-as megépítése adta meg a szikrát, melynek nyomán azután az állatok híre elterjedt a világban.

Ebben sok az igazság. Habár éppenséggel az elmúlt évszázadokban a Felföldnek sokkal több volt a lakója, mint manapság. Mi több, azt követően, hogy a tizenkilencedik század elején megépült a Kaledóniai-csatorna, mely tény már önmagában is sok száz munkással gyarapította a környék lakosságát, a Great Glen divatos vidék lett a viktoriánus kor arisztokráciájának körében, s naponta gőzösök lapátjai kavarták fel vizet.”
És bár a tóban lakozó állítólagos Szörny meglétét még mindig élénken vitatják, a vidék népszerűsége, turisztikai vonzereje máig nem szűnt meg. Talán csak a média érdeklődése gyengült az idők során, de az is csak ideig-óráig. (Az ember azt hinné: a Ness-tó legendája így a legértékesebb, ha megfejtetlenül marad…)

*
„ 565-öt írtak… Szt. Columba, aki először vitte Skóciába a keresztény vallás hírét (a tó partján fekvő Abriachan faluban található az a kő, amelyről állítólag megkeresztelte a pogány picteket), úton volt Invernessbe, hogy ott meglátogassa az északi pictek királyát, Brude-ot. Életrajzírója, Adamnan jegyzi fel Szt. Columba élete című művében (6. kötet, II. könyv, 27. fejezet): »Egy bizonyos vízi szörny elűzéséről egy szent ember imája révén.« A szent olyan ponton érkezett a Loch Ness partjára, ahol lapos fenekű átkelőcsónakok közlekedtek. (Feltételezések szerint ez a Ness-folyó torkolatában vagy Urquhart közelében lehetett.) A pictek épp egy olyan embert temettek, akit úszás közben egy vízi szörnyeteg harapása halálra sebzett. A történet egyik változata szerint Szt. Columba az ember mellkasára helyezte a botját, s ezzel újra életre keltette. Egy másik változat úgy adja hírül, hogy az egyik pict ahelyett, hogy a szent prédikációját hallgatta volna, átúszott a folyón vagy a tavon, s eközben megtámadta és megölte a szörnyeteg. Szt. Columba, amikor meghallotta az ember kiáltozását, utasította az egyik férfit, hogy ússzon át a túloldalra, s az ott horgonyzó csónakkal térjen vissza. Adamnan így folytatja a történetet: »Amikor Lugne Mocumin meghallotta a híres és szent ember parancsát, késlekedés nélkül engedelmeskedik neki, ledob magáról minden ruhát, csak tunikáját hagyja a testén, és a vízbe veti magát. Csakhogy a szörny, amint észreveszi, hogy az úszó felkavarja a vizet, feljön a felszínre és dörgő hang kíséretében, tátott szájjal a férfi felé siet. Amikor az áldott ember ezt észrevette, felemelte szent kezét… Isten nevét hívta segítségül, a Kereszt megváltó jelét rajzolta a levegőbe és azt parancsolta a vérszomjas szörnyetegnek: Nem mész közelebb, sem meg nem érinted az embert; menj vissza hamarjában. És akkor a szent hangja hallatán a szörnyeteget rémület fogta el, és gyorsabban menekült el onnan, mintha kötelekkel húzták volna vissza.«
Amit ezek után összeírtak a tóbeli élőlényről, az megtöltene egy jókora könyvtárat. Mindent, persze, nem érdemes idézni, az viszont tény, hogy 1933. október 17-én kelt az az olvasói levél, mely a The Scotsman c. lapban sárkány-jelenségként mutatja be a Szörny létezését.

*

A Cromwell-féle brit köztársaság idején , a XVII. sz. közepe táján egy helyőrségnyi angol katona parancsot kapott, hogy Invernessből fagörgőkön a tóhoz szállítsanak egy hajót, vízi járőrözés céljából. Egyikük, Richard Franck lovastiszt szorgalmasan papírra vetette úti észleléseit. Ő a Szörnyet valamiféle úszó szigetként érzékelte, amely látszatra összegabalyodott vízinövényekből állott. (Ámde ilyen növények a tóban nem élnek – ezek szerint mégis csak élőlény lehetett a látomás?)
1731-ben a gyarmati katonaság utat kezd építtetni a tó mentén, amelynek telepén sok száz katona dolgozott. Egy 1769-ben kiadott könyvben említés történik e munkálatokról (de a könyv csak 1964-ben bukkant fel, ráadásul Új-Zélandban): „Az útépítők többször is láttak két víziszörnyet a tóban. Úgy vélték, ezek a bálnák valamely válfajához vagy valamely ismeretlen tengeri állatfajhoz tartozhatnak, amelyek egy, a földfelszín alatti átjárón keresztül bejutottak a tóba, és aztán túlságosan nagyra nőttek ahhoz, hogy vissza tudtak volna térni.”
„1802-ben Alexander MacDonald, egy Abriachan-i kisbirtokos elmondta a Loch Ness korábbi vízfelügyelője, Alexander Campbell valamelyik elődjének, hogy többször is látott egy furcsa állatot a tóban. Egyszer MacDonald segítségére sietett egy, a hegyoldalról lezuhant báránynak, amikor egy lény jött fel a víz színére, és legalább ötven yardra megközelítette. A férfi rövid nyúlványokat látott az állat testén, s a teremtmény ezekkel hajtotta magát előre a vízben. Azután a lény egyszer csak visszafordult, és visszaúszott a tó közepe felé, végül alámerült, s eközben 500 yardos körzetben jókora hullámverést keltett maga körül. MacDonald úr elmondta, hogy megítélése szerint az állat körülbelül húsz láb hosszúságú volt, és egy szalamandrára emlékeztette…”

*
1933-ban került a sajtóba az az emlékezés, melyet az egykori portlandi herceg fogalmazott: „Amikor 1895-ben megszereztem az Oich-tavon és a Garry-folyón való horgászat jogát, az erdész, a fogadós és a segédhalászok egy úgymond rettenetes nagy bestiát emlegettek, ami fel-fel tűnik a Ness-tavon.”
Nicholas Witchell olyan hiedelemmel is találkozott, hogy aki a Szörnyet észleli és beszél róla, később valamilyen szerencsétlenség áldozata lesz. Talán ezért (is) félnek a helyiek a tanúságtételtől…

(Folytatjuk)