2019. július 24., szerda

A "Tolnai" (9)

1908





A köpenicki kapitány — szabadlábon.

Olvasóink bizonyára emlékeznek még az öreg Voigt Vilmos suszterre, aki két évvel ezelőtt kapitányi egyenruhában, egy szakasz porosz katona élén bevonult a köpenicki városházára és ott hivatalosan lefoglalta a pénztárt. Akkoriban az egész világ kaczagott a lángeszü furfanggal végrehajtott bűntényen, de azért a kapitányt elitélték négy évi börtönre, ámbár kisült, hogy csak az vitte a bűnre, mert sehol sem tudott munkához jutni. Most — másfél évi fogság után — a német császár megkegyelmezett Voigt-nak, akit azonnal szabadon bocsátottak a tégeli börtönből.
A fogoly éppen ebédelt, mikor tudtára adták a megkegyelmezést; a váratlan örömhír annyira felizgatta, hogy képtelen volt ebédjét megenni. Minthogy a börtön pénztára zárva volt, munkakeresetét sem lehetett neki átadni s Voigt kénytelen volt a közúti vasút menetdiját kölcsönkérni. A börtönből való távozása után — ezt a jelenetet ábrázolja képünk — közúti vasúton Rixdorfba ment, a hol testvére, Mersz Berta szappan-kereskedőnő lalák. Voigt megélhetése   biztositva   van.   Egy Wertheimné nevű asszony végrendeletében havi ötven márkát, illetve a börtönből való kiszabadulása után havi  száz   márkát  hagyományozott  neki.
Mikor hire kelt, hogy Voigt megérkezett Eix-do'rfba, valóságos veszedelmes tolongás támadt Merszné háza előtt. A rendőrök gyalog és lovon csak nagynehezen tudták a rendet fentartani, sőt estefelé már annyira fölszaporodott a tömeg, hogy az utczát rendőri kordonnal el kellett zárni. Automobilon és bérkocsin is nagyon sokan érkeztek Voigt lakása elé és otthagyták névjegyüket különböző ajándékok kíséretében. Egyesek bort, likőrt, virágot, sőt még verseket is hagytak ott Vöigt számára, a ld számtalan üdvözlő levelet, táviratot és kártyát kapott. Voigt, a ki az ajándékok utján részére összegyűlt vagyont negyvenezer márkára becsüli, több gazdag hölgy házassági ajánlatát nem fogadta el. Kiadandó emlékirataiból is nagyobb összegre vél szert tehetni. Valószinüleg elfogadja egy hires im-prezárió ajánlatát is, a ki mutagatni fogja a zseniális szélhámost, a ki megcsufolta a német hivatalos világot.


Heltai Jenő: A gróf

I.
A második felvonás után az öltöztetőnő egy óriási virágbokrétával bukdácsolt be Tündérlaki Putyi öltözőjébe. A bokrétában egy levél, a levél mellett egy doboz volt, a dobozban pedig egy kellemes kis brilliánsgyürü, a mely testvérek közt is megért ezer koronát.
Tündérlaki Putyi nem volt nehéz nő. A mindenség alkotója nem arra teremtette őt, hogy fenséges érzelmeket váltson ki a férfiakból. A nagy szerelmi bonyodalmak elkerülték őt, a lelki küzdelmek gyötrelmeit, a szenvedéseket és a hatalmas indulatokat nem ismerte. Egyszerű és józan nő volt, a kinek minden meggyőződését ebbe az egy mondatba lehet összefoglalni : »A férfiak arra valók, hogy a szép és a kedves nőkért értékes ostobaságokat kövessenek el.«
Ilyenmódon e nőt a levél, a bokréta és a gyürü háromszorosan meghatotta. Nagyon sürgősen felöltözött, a színpadra sietett és a függönybe alkalmazott lyukon kinézett a nézőtérre. Földszint, balra, az első páholyban ült »ő«. »Ő«, az ismeretlen, az előkelő, a nagylelkű gavallér, a gyűrűvel súlyosbított bokréta udvarias küldője.
»Ő« érdekes, halvány férfi volt, fekete, itt-ott már őszülő hajjal, tündöklő frakkal és káprázatos gyémántgombokkal. Elegáns fásultsággal ült a páholyban, egész lénye elárulta az unatkozó arisztokratát. Tündérlaki nagyon meg volt elégedve vele és a harmadik fölvonásban »A kis karmantyú« czimü elmés kuplét kizárólag az előkelő idegen javára énekelte, Ígéretektől duzzadó pillantásokat lövelvén a szeretetreméltó férfiú felé.

II.
Előadás után a nyájas idegen, aki időközben az öltöztetőnőtől megtudta, hogy Tündérlaki kisasszonynak nincs kifogása a »tisztességes közeledés« ellen, a színház kis kapujában várta a művésznőt. A kocsiuton  egy ragyogó gummitalpu fiakker várakozott.
—  Gróf Cirkvenitz, huszárkapitány, — mondta az idegen előkelő meghajlással, mikor Putyi kilibbent a kövezetre.
Putyi tébolyitó mosolylyal nézett a grófra és odanyujtotta neki a kezét, a melyet a gróf hódolattal megcsókolt. Ezalatt a fiákkeres leszedte a lovakról a pokróczot és leugrott a bakról.
—  Ez a kocsi ? ... —- kérdezte a művésznő.
—  Minket vár, — mondta a gróf. — Csak üljön be bátran.
—  No, de...
— Csak üljön be. A kifogásait és az aggodalmait elmondhatja útközben.
Ez hatott. Putyi beült és a kocsi elrobogott.

III.
Egy előkelő vendéglő különszobájában vacsoráztak.
A gróf bűbájos ember volt. Előkelő és bőkezű. Putyi leplezetlen áhítattal nézett rá: a vagyon, az előkelőség, a gavallérság mindig imponált neki. Azonkívül a gróf gyöngéd és figyelmes volt, e mellett pedig bizonyos hidegséggel és fölénnyel kezelte Putyit. Ama férfiak fölényével, a kiknek minden sikerül, a kik megszokták azt, hogy a nők engedelmeskedjenek  nekik. A gróf kipróbált nőhóditónak látszott, a lényében volt valami parancsoló, ami nem tűrt ellenmondást. A pinczérek hétrét görnyedtek előtte, Putyi pedig olvadozott a büszkeségtől és a boldogságtól. Gróf Cirkvenitz! Ez volt életének legelső grófja. Eddig inkább a vagyonos polgári elemnél volt szerencséje, bankároknál, börziánereknél. Az arisztokráczia eddig — érthetetlen módon! — nem méltányolta őt. De ime, most gróf Cirkvenitz huszárkapitány megtörte a jeget és elsőnek jelentkezett a felső tízezerből.
Putyi arra gondolt, hogy legjobb barátnői fuldokolni fognak az irigységtől. És szivében mélységes hálát érzett gróf Cirkvenitz iránt…

IV.
Miután kellemesen bepezsgőztek, gróf Cirkvenitz igy szólt:
—  Tudja-e, hogy én most hónapokig nem fogom látni magát?
—  Miért ? — kérdezte Putyi ijedten.
—  Mert holnap reggel megyek az uj garnizonomba, Galicziába !
—  Ah!
Putyi elszontyolodott. A gróf megfogta a kezét.
—  Remélem, — suttogta, mialatt lassan csókolgatta ezt a kezet, — hogy nem bocsát el igy e messze útra?
— Így ? Hogyan ?
—Szeretnék elvinni magából valamit. Egy illatot, egy emléket. Valamit, a mi a messzeségben is untalan az eszembe juttassa magát és onnan is folyton visszacsábítson magához. Egy csók, egy ölelés emlékét...
—  De gróf ur, — tiltakozott Putyi.
A hideg, fölényes és előkelő gróf e pillanatban hirtelen megváltozott. Egy erőszakos, vad mozdulattal magához ölelte Putyit és megcsókolta.
—  Szeretlek, — súgta két csók közt a fülébe, — nagyon szeretlek. És te?
—  Istenem, — mondta Putyi egészen megzavarodva ezektől a csókoktól, —- Én... én ...
—  Nem felelsz ? Jobban is szeretem. Ne is felelj. Ne is beszélj. A fölösleges beszéd badarság. Te az enyém vagy, az enyém, csak az enyém ... Ma még az enyém lehetsz, holnap én már megyek a fenébe, Galicziába.
És újra megcsókolta. Putyi kábultan, akarat nélkül roskadt a vitéz gróf karjába. Olyan volt, mint egy hipnotizált tyúk.

V.
—  Tehát itt lakol ? — mondta a gróf, a mikor a szobaleány ajtót nyitott nekik. — Csinos ... minden nagyon csinos,..
—  És ízléses, ugy-e ? — mondta Putyi büszkén.
—  Igen, nagyon ízléses... Te, van itthon pezsgőd ?
—  Pezsgőm ? — ámult Putyi. — Minek?
—  Szomjas vagyok. Inni akarok.
Ezzel a gróf becsöngette a szobaleányt.
—  Hallja, angyalom,  —  mondta  neki,  — itt van a névjegyem és száz korona. Lent a kapu előtt áll egy fiakker, abba üljön bele és hajtson a kaszinóba. Ott adja át a névjegyemet és kérje azt a pezsgőt, a mit én rendesen inni szoktam... Két palaczkkal hozzon, de nagyon siessen!
A szobaleány elrohant. Putyi mosolyogva nézett a grófra.
—  Remélem, most már egészen egyedül vagyunk a lakásban ? — kérdezte a gróf.
—  Csak te meg én, — mondta Putyi csaknem pirulva, és nagyon izgatottan, mert most tegezte először a grófot.
—  Akkor hát...
A gróf fölkelt. Putyi behunyta a szemét. Azt hitte, hogy most ütött a szerelem órája, hogy a gróf most a vad csókok özönével fogja őt elborítani.

VI.
—  Akkor hát, — ismételte a gróf. Minthogy  a  csóközön  nem  következett  be és a szerelem órája nem ütött, Putyi félénken kinyitotta a szemét. A gróf ott állt előtte némán, parancsolón, hidegen, olyan arcczal, hogy Putyi csaknem megijedt.
—  Mit akarsz ? — kérdezte Putyi csodálkozva.
—  Az ékszereidet, — mondta a gróf fagyosan.
—  Az ék...
Többet nem birt mondani, A lélekzete elakadt. Reszketve, rémülten nézett a grófra.
— Tréfálsz ?  — kérdezte végre, alig merve a száját kinyitni. Te... a gróf?
—  Igen.  Én, a gróf, vagy ha jobban tetszik: én, a rabló, az ékszereidet akarom, mégpedig máris. Gyerünk, gyerünk, mielőtt a szobaleány visszajön ...
És a mikor Putyi még mindég mozdulatlanul ült, haragosan tette hozzá:
—  Nem hallottad ? Vagy azt akarod, hogy a revolveremmel sürgesselek ?
Putyi lehajtotta a fejét. Aztán szó nélkül felkelt és csendes sírással ment a szekrényhez. Kiszedte az ékszereit, a vagyonos polgári elemhez tartozó bankároknak és börziánereknek az ajándékait. Mindaz, a mivel ezek a derék emberek neki kedveskedtek, a gróf zsebeibe vándorolt. Az órák, brocheok, karpereczek, nyaklánczok egymás után tűntek el a gróf zsebe mélyében. Minden darabnál uj meg uj könny tolult Putyi szemébe és az ékszerek révén egész névsor elevenedett meg a lelkében. Újra látta azokat, a kiktől az ékszereket kapta. A kövér és jószivü polgárokat, a kiknek emlékét a gróf — életének első grófja — most kíméletlenül, kegyetlenül és mindörökre elpusztította. És a gróf telhetetlen volt, ridegen nógatta :
—  Siessünk, siessünk! Vedd ki a füledből a függőket, ide azokkal a gyűrűkkel!
A parancsai ugy hangzottak, mint egy hadvezéréi. Putyi megtörten, elcsukló sirással engedelmeskedett. Utolsónak a kellemes kis brilliáns-gyürüt akarta visszaadni, a mely a »tisztességes közeledés« közvetítője volt.
—  Pardon, — mondta a gróf sértődötten, miközben tiltakozva tolta vissza a gyűrűt, — ezt én adtam neked. Egy gentleman sohasem veszi vissza az ajándékait...
Ezzel kezet csókolt Putyinak, meghajtotta magát és az ajtó felé indult.

VII.
A küszöbön azonban megállt.
—  Izé ... majdnem elfelejtettem, — mondta mosolyogva, — a szobaleány alkalmasint azzal az üzenettel fog visszajönni, hogy engem a kaszinóban nem ismernek. A száz koronából, a mit vissza fog hozni, fizesd ki a fiakkert, adj  a leánynak húsz korona borravalót... a többit pedig add oda valami jótékony czélra . .. esetleg a színházi nyugdijalapnak.
És mialatt Putyi tágra nyílt szemmel, értelmetlenül, elképedve bámult maga elé, gróf Cirkvcnitz barátságos mosollyal távozott.





Conan Doyle

Sherlock Holmes nevét mindenki ismeri, de csak kevesen tudják, hogy ez a zseniális detektív, a kinek csudálatos kalandjaiban, gyermekek és aggok egyaránt gyönyörködnek, voltaképen egy nagy szellemű angol író képzeletében született. Conan Doyle, a Sherlock Holmes detektiv regények szerzője ma a világ legdivatosabb írója. Müvei minden czivilizált nyelvre le vannak fordítva és az amerikai néger hordárok ép olyan mohón olvassák, mint a kis japán gésák. Aranyakkal fizetik meg minden egyes sorát és igy nem csuda, hogy a negyvenöt éves Conan Doyle — a kinek remekül sikerült arczképét itt láthatják olvasóink — a világ leggazdagabb írója. Orvosnak készült és egyik tanárának biztatására, elég későn lépett az írói pályára. Ez a tanár, a ki rendkívül nagy érdeklődéssel viseltetett a bűnügyi nyomozások iránt, vezette arra a gondolatra, hogy elbeszélései hőséül olyan lángeszü detektívet fog választani, a ki apró nyomokból, jelentéktelen csekélységekből, egyszerű következtetések utján minden bűntényt leleplez. Ezt az alakot később annyira megszerette a közönség, hogy végre mindenki azt hitte, hogy valósággal élt is. Conan Doyle most 45 éves korában nősült meg és fiatal feleségével bejárja a világot. Természetesen mindenütt nagy óvácziókkal fogadják a kiváló irót.

2019. július 23., kedd

A "Tolnai" (8)

1907



Parasztlegény és grófkisasszony.


A közelmúltnak nem egy eseménye igazolta azt a nagy igazságot, hogy a szerelem hatalma minden előítéletet, minden akadályt legyőz. Az igazi nagy szerelem demokratikus felfogású: a szerelmes nem kutatja választottja származását, ész nélkül, vakon szeret — szeret ugy, ahogy az Isten és a természet parancsolta. 
Nemrégiben az egész világsajtót bejárta Nyári Rudi, győri czigányprimás házasságának története. A czigány hegedüjátéka elcsavarta Festetich grófkisasszony fejét. A lány otthagyta atyját, főrangú családját és követte szive bálványát. 
Ez a romantikus történet megismétlődött a minap a trencsénmegyei Vág-Révfalu községben. Az esetnek Pongrácz Henrietta grófnő a hősnője, aki a szerelmi boldogságért odadobta rangját, vagyonát és egy szegénysorsu parasztlegénynek lett a párja.
A választottja, Andrássik János, hat év előtt kocsis volt a grófi kastélyban. A leánynak megtetszett a deli, szép legény, de a fel-fellobogó szerelmét féltékenyen rejtegette a világ előtt: nagyon is érezte, milyen rettenetes küzdelmet kellene vivnia családjával, hogy elérje azt, ami után vágyódott. A sors azonban mégis összehozta a szerelmeseket. Egy séta-kocsizás alkalmával egy töltésen felborult a grófnő kocsija és a leány beleesett az ut mellett levő folyóba. Menthetetlenül elpusztult volna, ha a kocsis utána nem ugrik és ki nem menti a hullámokból. A tizennégy éves teremtés rejtett szerelmét erős lángra lobbantotta ez a véletlen: megesküdött, hogy megmentője felesége lesz — minden poklokon keresztül. A szerelmesek gyakran összejöttek, tervezgették a jövő virágos képét, légvárakat építettek, amikben tán maguk se hittek, hogy valóra válhatnak valamikor. Pongrácz gróf családja is megtudta, hogy leánya a kocsisukat szereti; elcsapta a legényt és mikor a leány egy néhányszor megkísérelte, hogy szerelmese után szökjék, a kérlelhetetlen apa zárdába dugta a  leányát s mikor onnan is elszökött, idegszanatóriumba záratta a szerelmes leányt. A grófkisasszony azonban titokban értesítette erről Andrássik Jánost, aki, nyomban szerelmeséhez sietett. Belopódzott a grófi kastélyba, ahonnan aztán könnyű szerrel megszöktette a kisasszonyt az ablakon át lebocsátott   kötél segítségével. Aztán szülei házához vitte a leányt, aki azóta ott él és türelmesen várja azt az időt, mikor eléri nagykorúságát, hogy aztán törvényesen is egybekelhessen választottjával. A gróf minden erőszakoskodása hiábavaló volt, a leány hajthatatlan maradt. A fiatal gróf Pongrácz hadnagy egy izben tettleg is bántalmazta nővérét, akit csak a vőlegénye erélyes fellépése mentett ki szigorú bátyja kezéből. Végre a gróf is belátta, hogy nem tehet semmit leánya szerelme ellen, kitagadta a szegény teremtést és azontúl nem törődött vele. A leány pedig boldogan él választottja szüleinél és egy csöppet se sajnálja azt a fényt és gazdagságot, amit otthagyott.



Ennek a szenzácziós eseménynek hire a napokban bejárta az egész sajtót. Mi pedig elküldtük fényképészünket a kis trencséni faluba, hogy a szerelmes párról fényképfelvételeket készítsen a „Tolnai Világlapja" részére. Sikerült képeinket itt mutatjuk be olvasóinknak. A szép grófnő még sajátkezű aláírását is elküldte szerkesztőségünknek. Itt láthatják olvasóink:



Az első női soffőr


Ezt a kedves képünket a létért való küzdelem alkotta. Egy berlini fiatal asszony, a magyar származású dr. Pappné elhatározta, hogy mint automobil-bérkocsi-vezető fogja megkeresni kenyerét a maga és két kis gyermeke számára. Pedig mennyi nehézség állotta útját, még mielőtt megkezdte volna pályáját! Ahová fordult, mindenütt azt mondták neki: „Ön nagyon is szép ahhoz, hogy soffőr legyen!" 
A fiatal asszonyt azonban nem riasztotta vissza semmi akadály. Megtanulta az automobilvezetők tudományát és fényes sikerrel tette le a képesítő vizsgát, pedig a bizottság nagyon is szigorúan bánt el vele. A minap volt az első nyilvános utja. Este hét órától reggel hat óráig szakadatlanul volt dolga és ezen az első éjjelen 120 márkát keresett. A férfi-kollégái nem irigykedtek rá, sőt virágcsokorral üvözölték az első női soffőrt. A példáját többen is akarják követni Berlinben és igy valószínű, hogy nemsokára a mi utczáinkon is meg fog jelenni a modern életnek ez az ujabb hírnöke.



Elefánt-szálloda. 25 méter magas, igen eredeti formájú építmény, melyet egy élelmes vállalkozó épített egy Atlantic City nevű amerikai tengeri fürdőhelyen. A mellette lévő automobil és a környező házak nagyságából következtethetünk az Elefánt-szálloda hatalmas méreteire. A furcsa szálloda elég jövedelmező lehet, mert az emlitett fürdőhelyet New-York milliomosai keresik fel.

2019. július 5., péntek

A "Tolnai" (7)

1906

Rákóczi hamvainak megtalálása




Hazahozták a magyar szabadság szentemlékü és legnagyobb apostolának, II. Rákóczi Ferencznek hamvait. A nagy fejedelemnek kétszáz évvel ezelőtt csupán egy szavába került volna, hogy homlokára tegyék a lengyel koronát. Amiért nagyapja elvérzett, azt a koronát ő habozás nélkül visszautasította, mert nem távozhatott akkor idegenbe, amikor nemzetét véres küzdelembe vitte a jog, az igazság és törvény nevében Ausztria szabadság-tipró zsarnoksága ellen.
A nyolcz évig tartó küzdelemben sokszor megadtak volna neki mindent, ami a Rákóczi-ház tekintélyét és hatalmát megszilárdíthatta volna, csak a nemzet kívánságairól nem akartak tudni, ámde ő mindent feláldozott azért, hogy a hazának régi önállóságait, jogait és alkotmányát biztosithassa. És midőn a majthényi síkon lerakták a kurucz zászlókat, akkor is visszakaphatta volna óriási birtokait, családját és minden méltóságát, ha hódolati esküt tett volna.
Hanem ő inkább választotta a bujdosás kálvária-utját, hogysem büszke fejedelmi fejét megalázza s tétlenül kelljen néznie letiport hazája romlását. Így jutott ő tábornagyával és számos hü emberével Rodostóba, ahol tizennyolcz évig szőtte lelkében a nemzeti szabadság álmait, amiket aztán szálanként bontogatott szét a keserű végzet, hogy szemfödelet boritson búlátott arczára. 
Mikes meghatóan írja le a nagy fejedelem utolsó perczeit. Nagypénteken, 1735. április 8-án hajnalban hagyta árván a  bujdosóikat.
Utolsó perczéig magánál volt s amidőn udvari papja feladta rá az utolsó kenetet, végtelen fájdalommal nézett csendesen zokogó környezetére s az ő jóságos szeméből könnyek omlottak. Oly szelíden halt meg, mint egy gyermek — irja a hü Mikes. — Másnap holttestét felbontották, belső részeit kiszedték, s ládába zárva, az ottani görög templomban temették el, mig holttestét bebalzsamozták, szivét pedig óhajtása szerint Francziaországban nyugvó felesége mellé temették.
Mig a porta engedélyére vártak, egy kis házban helyezték el a nagy szabadsághős tetemét; hetek múlva végre megjött az engedély, hogy a hamvakat Konstantinápolyba szállithassák. Mikes akkor egy nagy ládába zárta a czédrusfa-koporsót, s néhányad magával elvitte a galatai St.-Benoit-templom kolostorába, ahol a jezsuita atyák felnyitották, aztán a templom hajója alatti sírboltban temették el.
Mikes szerint ekkor felbontották a hőslelkü Zrínyi Ilona koporsóját is, amelyben azonban már csak a koponyát találták volna meg, amit fia koporsójába zártak s ezzel együtt temették el. Azt a nagy fekete selyem gyászteritőt pedig, amellyel a koporsó be volt vonva, a bujdosók az egyház szertárának ajándékozták.
Mikes azonban nem lehetett jelen a temetésen, mert akkor tudta volna, hogy Zrínyi Ilonának még egész csontváza megvolt, sőt rajta voltak a bőrfoszlányok is. A szent sírokat 1839-ben bontották fel először. Ekkor villámgyorsan híre futamodott, hogy Zrínyi Ilona holttestét teljesen ép állapotban találták s egész bucsujárás indult meg Galatába. A görögök maguknak követelték ezt a szentet, azonban ez ép állapotban megmaradt tetem nem Rákóczi édesanyjáé, hanem Bercsényinéé volt, akit szintén ide temettek.
A hetvenes években Zemplén vármegye közönsége lelkes mozgalmat indított Rákóczi hamvainak hazaszállítása iránt. A mozgalom csakhamar országossá vált és Szlávy József akkori miniszterelnök utasította is konstantinápolyi nagykövetünket, hogy puhatolja ki, megvannak-e még a franczia lazaristák templomában Rákóczi hamvai. A nagykövet azonban felületes tudakozódás után azt válaszolta. hogy a drága hamvaknak nyoma veszett, fia valószínűleg titokban Francziaországba szállíttatta, mert a 49-ben kibujdosott honvédek felnyitották a sírt, de Rákóczi koporsóját nem találták.
Thaly Kálmán, a kuruczvilág érdemes történetirója előtt hihetetlennek látszott ez a szomorú hir s 1889-ben Fraknói Vilmos apátkanonokkal Galatába zarándokolva, ott Lobry Ferencztől, a lazarista-rend főnökétől, hosszas unszolásra engedélyt nyertek a sir felbontására. Fraknói előbb misét mondott a Szt.-Lázár-rend templomában a Magyarország véd-asszonyának tiszteletére rendelt oltár mellett s ezen a konstantinápolyi magyar gyarmat számos tagja, köztük gróf Széchényi Ödön :is megjelent. Mindnyájan a legmélyebb áhítattal borultak le a templom kövére s valamennyien sirtak a meghatottságtól, amidőn ott térdeltek a szabadság vértanujának s dicső emlékű édesanyjának hamvai felett.
A templom és kolostor számára ugy Rákóczi, mint Bercsényi fényes alapítványokat tett, a tábornagy még drága családi ékszereinek egy részét is nekik ajándékozta. A rend tagjai tehát minden évben 30 csendes misét mondanak a templom hajója alatt porladozók lelkiüdvéért. Öten nyugodtak itt, a kurucz világ halhatatlan mártírjai közül: Zrínyi Ilona, fia II. Rákóczi Ferencz s második férjétől, Thököly Imrétől való leánya, Thököly Zsuzsanna, a Csernavodán elhunyt erdélyi trónkövetelő, Rákóczi József herczeg, a szabadsághős fia, és Bercsényiné, szül. Csáky Krisztina grófnő.
Thalynak a sir felbontásaiban a lazarista atyák segédkeztek, akik a templomból a székeket  elhordván, a padmaly kőkoczkáit felszedték s a déli fal mentén egy török ásóval kezdték kihányni a száraz, porhanyó földet. Két lábnyi mélyre ásva, egyszerre két koporsó is mutatkozott, amiket gyertyavilág mellett vizsgáltak meg a szűk sirüregben. Födele egyiknek sem volt s mindkettő földdel volt borítva. Az innenső jóval kisebb és korhadtabb volt. Amint a száraz földet óvatosan kikaparták belőle, egy bámulatosan szép, szabályos női koponya tűnt elő, amiről kétségtelenül megállapíthatták, hogy Zrínyi Ilonáé, mert a koporsó fölött ott feküdt latin feliratos sirtáblája. A kiszáradt koponya alsó állkapcsában még számos, elég ép állapotban levő fogat találtak.
A koporsóban ezenkívül még több apró s fehér csontdarab is feküdt, szertehullva; de ruhafoszlánynak, gyöngynek vagy ékszernek semmi nyoma se volt. Ez nem is csoda, mert a szegény fejedelemasszony utolsó ékszereit is elzálogosította, hogy embereit fizethesse. A drága csontokat egyenkint vizsgálták meg, aztán visszarakták a koporsóba s a belső nagy koporsó kutatásához fogtak.
A czédrusfából készült s lábak nélküli koporsó színe megfakult és zöldesbarnává lett. Hossza 1 m. 92 czm., szélessége a fejnél 75 czm. volt, ami épen megfelelt Rákóczi herkulesi termetének. Ez is be volt temetve földdel, amely csaknem a hosszú kőlap aljáig ért. A koporsó kiemelése e nagy földtömegből roppant nehézséggel járt volna, azért ebből is kezökkel kaparták ki a földet. Nemsokára előtűnt a domború koponya, amelyet barna foszlányok fedtek s fölöttük vastag porréteg volt. Lobry rendfőnök maga emelte ki a koponyát s átnyújtotta Thalynak, aki a drága ereklyével a főhajó korlátjához ment s ott lefújta róla a port s felemelte a fátyolfoszlányokat. Amint ezekről is lefújta a port, azok aranyezüst fényben kezdtek csillogni s gyönyörű arany-ezüst levelű rozettek voltak rajta. Nagyon szétfoszlott állapotban voltak már ezek a szemfedő darabok, amelyek egykor a nagy halott arczát borították.
A gömbölyded és hatalmas arányú koponya sötétbarna színű volt, míg a fejedelem-asszonyé hófehér. A koponya tetején egy kis kerekded sipkaforma, szinehagyott selyemszövetet talált, mely két oldalán, két vékony selyemzsinórral volt odakötve. Ezzel nyilván a bebalzsamozás miatt kifürészelt koponyarészt erősítették oda az orvosok, hogy a tengeri uton való rázkódások alkalmával le ne váljék róla.
Thaly levette a koponyáról ezt a kis selyem hálót s csakugyan megtalálta rajta a kifürészelt csontdarabot. Ekkor aztán már teljesen bizonyos volt, hogy a nagy fejedelem drága hamvai előtt állanak. Kegyeletes érzéssel szorította szivéhez Rákóczi koponyáját s örömmel kiáltá:
— La tête du Prince! (A fejedelem feje.)
Íme tehát megtalálták Rákóczi hamvait. Fraknói boldogan sietett oda s kezét áldólag tette a nagy szabadsághős fejére, majd az oltárra helyezték a szent ereklyét, amelyen itt-ott még a fejbőr is látható pergamenszerűen összezsugorodva.

Felső fogai mind kihullottak és elporlottak, de alsó állkapcsa s benne hét fog még meglehetősen ép, sőt husmaradványokat is vettek észre rajta. Belsejében összeaszott száraz füvet is találtak, megerősitvén Mikes állítását, hogy a «testet a borbélyok füvekkel becsinálták.» Az öblös koponya 53 és fél cmtnyi térfogatú volt s agyveleje, szintén Mikes szerint, annyi volt, mint két embernek, de esze is volt annyi, mint tizenkettőnek.
Azután folytatták a koporsó átkutatását. A földdel összevegyülve a szemfedőnek és halotti ruhának számos maradványára akadtak. A hátgerincz-csigolyák, az erős váll- és karcsontok épek voltak, de az alsó; karcsontok s oldalbordák már össze voltak töredezve. A kézfejcsontok szintén szétomlottak már, de rajtuk még meglátszottak a piros izomrészek. A fejedelmet franczia díszruhában temették el s a fejedelmi biboröltözetből még nagy darabok csillogtak a koporsóban. A remek szövésű széles aranypaszomántok s arannyal átszőtt szegélyzet részei csaknem teljesen épek.
A piros bársony diszkabátnak, valamint a piros selyem nadrágnak fehérselyem béléséből is igen nagy darabokat találtak, amelyek azonban sárgás-barnává fakultak. A kabátfoszlányok közt 18 szinarany csatt is feküdt a koporsóban. Megtalálták a kezére csavart jeruzsálemi olvasó széthullott szemeit is, valamint a nyakán függő kis amulettet, amelyet még nagyanyjától, Báthory Zsófiától kapott emlékül.
Az alsótest részeiből úgyszólván semmi se hiányzott s amidőn e hatalmas csontokat összerakták, az egyik lazarista csodálkozva kiáltott fel: «Óriás volt!» A lábszárcsontokra itt-ott még szálkásszerű izomzatrészek tapadtak.
Thaly a fejedelem csontjait az oltárra rakta, majd egy czédrusfa-ládába helyezték s így tették vissza a koporsóiba, amelyet szintén fedőlappal láttak el. A sir felbontásáról jegyzőkönyvet vettek fel s azt két példányban kiállítva, mindnyájan aláírták. A franczia szerzetesek azonban Thaly minden ellenkezése daczára folyton Rogoxkit írtak Rákóczi helyett. Az egyik iratot üveghengerbe zárva szintén a koporsóba helyezték, aztán mély megindulással hagyták el a magyar tudósok a nagy halottak hamvait rejtő ódon templomot.
Mielőtt távoztak, szemükben a meghatottság, az öröm és fájdalom könyeivel a főoltár elé borultak s a szentély félhomályaiban és siri csendjében, hálát adtak az égnek, hogy Rákóczi hamvait megtalálták. Akkor még nem sejtették, hogy másfél évtized múlva maga a magyar király izen a nagy halottnak, hogy jöjjön haza, mert «azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú évszázadokon át, már egy végképp letűnt kornak történelmi emlékeit ké-pezik.»
De ezek örökké drága emlékek nekünk s azok a szent porok, amelyeket most haza hoztunk. A hazaszeretet örök temploma lesz a hely, hol e hamvak pihennek és milliók zarándokhelye, ahol megtisztulnak, fölemelkednek s a szabadság lobogó lángjában újjászületik a lelkük.

Reggeli séta



Podmaniczky Frigyes báró reggeli sétáján. A szabadelvű párt hírneves volt elnöke hajlott kora daczára 7 órakor reggel már a Pannónia kávéházból jön. Az illusztris öreg urat rendesen egy közszolga kiséri át a nagyforgalmu Kerepesi-uton. * Saját  fényképészünk pillanatnyi felvétele.


A király konyhája

A Burg öreg konyhahelyiségei már .régóta szűkeknek bizonyultak s azonkivül ez is volt a bajuk, hogy messze voltak az ebédlőktől. Régi szükségletet elégitett ki tehát a Burg épitőbizottsága, a mikor két év előtt uj konyhahelyiségek létesítését határozta el. Világos, kényelmes, minden számottevő ujitással fölszerelt termek azok. Első sorban a király személyes szolgálatára álló konyha érdemel emlitést. Ez nem nagyobb, mint bármely főúri konyha. Itt főzik a király ebédjét, vacsoráját. Tekintve azt, hogy ő felsége csak a nagyon egyszerű eledelt szereti, az itteni személyzetnek nincsen sok munkája. Ha királyunk egyedül eszik: nagyon kurta az éteksora. Erős leves, marhahús, kevés főzelékkel és egy pohár sör. Ebben a konyhában készülnek még a családi ebédek és kisebb lakomák is. De többre, mint 30 személyre ez a konyha sohasem főz.
Nagy szerepe van az ünnepi konyhának. Ebben az udvari ebédek ételeit főzik. Hogy milyen mennyiségben: gondolhatjuk abból, hogy az ilyen ebédeken két és négyszáz között váltakozik a vendégek száma. Ez a konyha valóban óriási nagy terem. Hat hatalmas kályha van benne, mindegyik huszonnégy nyilással. A konyhaasztalok közepén állanak. A főszakács utasítására némán, de gyorsan mozognak a fehérruhás, katonasapkás szakácsok. Ez a konyha olyan apparátussal dolgozik, hogy nemcsak az ünnepi ebédeket, hanem az udvari bálokat is el tudja látni nehézség és fennakadás nélkül. Pedig az udvari bálok vendégeinek száma soha sincs ezren alul, de eléri olykor a kétezret is. Az ünnepi konyhának saját külön süteménykonyája van. E konyhában négy kemencze süti a fehér kenyeret s a finom, omlós tésztanemüt.
Nagy föladata van az udvari czukrászatnak... Egyedül csak a király vendégeit szolgálja. A czukrászat készíti a lakomák és bálak büfféi számára a tortát és édes süteményt.
A konyhával kapcsolatosan érdemes a király asztaláról is néhány szóban emlitést tenni. A Burg evőeszközei aranyból és ezüstből valók, a tányérok és tálak pedig aranyból, ezüstből és porczellánból. A porczellán remek, nagybecsü, ó-bécsi porczellán, mely azonban ritkán hagyja el az edényszoba szekrényeit. Rendesen a nehéz, vert ezüstből készült teritéket használják. Legértékesebb az aranyteriték, melyet csak nagyon ritka alkalmakkor szednek elő. Eddig csak nyolczvan személyre kellett teríteni, a hiányt porczellánnal pótolták. Hogy az asztal képe egyöntetű legyen : az udvarmesteri hivatal még száz tányért csináltatott, melyek teljesen hasonlítanak a régiekhez. Egy-egy tányérhoz egy kilogramm aranyat használtak föl s az négyezernégyszáz koronába került.
A Burgnak szép gyűjteménye van asztalteritőkből és szalvétákból. Van közte újonnan tervezett, modern, tánczoló angyalokkal és amorettekkel szegve. A király azonban nem barátja a szeczessziónak és igy ezek a teritők még egyszer sem voltak használatban. Ö Felsége kívánsága szerint minden étkezésnél egyforma abroszt használnak: fehér damasztot, keskeny, fényes, fehér szegéllyel.



Kereskedés a Jordán-folyó vizével. Örmény, török és amerikai kereskedők a szentföldi Jordán-folyó vizét hordókba töltik és a világ minden részébe szállítják, ahol buzgó emberek drága pénzen megveszik, hogy gyermeküket azzal a vízzel kereszteltessék meg, amellyel Keresztelő Szent János Jézus Krisztust megkeresztelte. Jobbról az amerikai, balról a török zászló látható."