7.
A TRAGÉDIA
Titanic emlékmű Belfastban |
Mi
történt a hajó különböző részeiben az összeütközés
percében?
A
ragyogóan kivilágított nagy szalonban, ami a hajó legfényűzőbb
része volt, Astor ezredes, aki szabadcsapata élén részt vett Kuba
leigázásában, valamint Butt őrnagy, az amerikai elnök
szárnysegéde és Perichen, a szakállas kanadai tábornok, a
táncolókat nézték. Közben kicserélték hadiélményeiket, és
ünnepelték azt, hogy másnap már New Yorkban lesznek, egy
diadalmas út megcsodált utasaiként.
Zsúfolásig
megtöltötték a nagy szalont a táncosok, hiszen bőven akadtak
olyanok, akik azt mondták: nincsen értelme korán lefeküdni, ha
már másnap otthonukban pihenhetnek.
Itt
tartózkodott Bruce Ismay ügyvezető igazgató is mint boldog
házigazda, Rothschild báró és több milliomos társaságában.
− Hölgyeim,
uraim − mondta az összeütközés percében Bruce Ismay −,
örömmel közölhetem, közeledik az amerikai part, és
elmondhatjuk: nincsen semmi, ami megakadályozhatja a Titanicot a
győzelemben!
Az
első és a másodosztályok éttermeinek, bárjainak,
hajósöntéseinek konyháin az összes szakács, pincér
szolgálatban volt. Soha ennyi ital, étel, finom falat nem fogyott
az egész út alatt, mint ezen az estén és éjszakán.
A
gépházban egyenletesen dübörögtek a gépek. A vezérgépész
helyettese éppen elhagyta emelvényét, és utasította a
szolgálatban levő mérnököt, álljon a helyére, ha a Hídról
utasítás jön, hogy intézkedni tudjon.
− Ellenőrzöm
a kazánházat − mondta még −, s utasítom a főmestert, hogy
még erősebben szeneljenek. Bőven van még szén, gyorsan haladunk!
Lement
az emelvényről, elhaladt a morajló, csattogó acélóriások
mellett, intett az olajozóknak,majd kinyitotta a kazánház súlyos
vasajtaját.
Ekkor
megingott, érthetetlen erő felkapta, és csak annyit látott, hogy
a kazánház fala megnyílik, a kazánok ajtajai kicsapódnak − az
egyik oldalon tűzfolyam ömlik, a másik oldalról víztömegek
törnek be, és mint az orkán a hangyákat, elsodorják a fűtőket!
A
hajó első hősi halottai a fűtők voltak, majd a gépház
szolgálatosai következtek!
− Úristenl
− üvöltötte az emelvényen álló mérnök. -Menekülni!
Menekülni!
És
a lépcsőbe kapaszkodott. A Pearson-féle triplex gép egyik
tengelye levált, és megkezdte haditáncát a gépteremben!
És
mi történt azokkal, akik a kabinokban tartózkodtak, aludtak éppen,
vagy lefekvésre készültek, vagy csomagoltak, olvasgattak?
Különös
módon a legtöbben nem észleltek semmit. Akik pedig kiszaladtak a
folyosókra, megtudni a csapódás, a rázkódás okát, nyugodtan
visszatértek, hiszen világítottak a villanylámpák, s az a néhány
tengerész, akibe beleütköztek, nevetve mondta:
− Semmi,
semmi, fellöktünk egy óriási bálnát!
Azok
pedig, akik ijedtükben kinyitották a kabinablakot, és történetesen
a hajó jobb oldalán kitekintettek, fehér tömeget láttak a vízen.
Ez a tömeg lassan, igen lassan mozgott, majd le is bukott, mintha
eltűnt volna.
− Bálna
lenne? − néztek révetegen a látvány után, mert a folyosóról
behallatszott: − Bálna, bálnába ütköztünk!
A
távíróhelyiségben Phillips és Bride távírászok éppen
pipaszünetet tartottak.
Tilos
volt ugyan a dohányzás, de az ajtóhoz húzódva egy-két
szippantást mégis megengedtek maguknak.
− Mondja,
Bride − mosolygott Phillips főtávírász a társára −, mondja,
nem álmos maga?
Bride
legyintett.
− Nem.
De isten látja a lelkemet, ha kikötünk, első dolgom lesz egy
nagyot aludni!
És
még akart valamit a főnökének mondani, de elhallgatott.
− Mi
ez?
A
hajó mélyéből csattanások hallatszottak. Valamiféle rázkódást
is éreztek. Óriások vasat téptek talán? Phillips megragadta
Bride karját.
− Nézze,
ember! Jéghegy!
Bride
a csónakfedélzet és a tenger között, valójában a középső
nagy kutter és a mögötte fatalpra helyezett még nagyobb nyolc pár
evezős mentőcsónak között fehér foltot vett észre. Jéghegyet
még soha nem látott.
Megdöbbenve
meredt előre, s egyre azt hajtogatta: ez lenne a jéghegy? Hiszen
alacsonyabb,mint a fedélzet!…
− Azonnal
hívni a Hidat! − lihegte Phillips, és rávetette magát a
telefonkészülékre.
És
az árbockosár? Mi történt ott, hiszen mégiscsak onnan jött az
első riasztás?!
Amikor
Fleet átvette az őrséget, majd egyedül maradt Jannal, első dolga
volt, hogy ezt mondta a fiúnak:
− Ide
figyelj, Fiókcápa! Most abban a nagy és rendkívüli szerencsében
részesültél, hogy itt lehetsz velem. Ha azt hiszed, hogy semmit
sem csinálok, tévedsz. Még csak pislognom sem szabad. Figyelnem
kell. Lightholler úr a lelkemre kötötte: Fleet, aztán nehogy
elaludjon a kosárban! Jó pofa,mi? Én és elaludni! De hát tudom,
csak mókázott. De én nem mókázom, amikor azt mondom
neked,Fiókcápa: egy szót se, se kérdés, se duma! Ha én
kérdezlek, akkor felelsz. Máskor − kuss! És te is figyelj!
− Parancsára!
− mondta ki Jan életében először azt a szót, amit a
tengerészek a leggyakrabban használnak. - Így lesz, uram!
− De
ha valamit meglátnál, azért szólj ám − dünnyögte a magasság
nagy csendjében az őrmatróz.
− Parancsára!
− ismételte Jan.
Jan
boldog volt és lelkes. Elgondolta: van egy csomó gyerek, fiú és
lány, még több felnőtt, idős és fiatal a hajón, de egyik sem
részesül abban a szerencsében, hogy itt lehet a kosárban. A kosár
−külön világ. A hajóhoz tartozik, de mégis önálló életet
élnek azok, akik itt tartózkodnak. Mintha csak valami külön kicsi
bolygó úszna a hajó felett, és aki abban meghúzódik, joggal
érezheti magát a hajótól függetlennek.
Jan
előbb megcsodálta az alatta levő előfedélzetet, majd megszámolta
a kormányállás és a zárt parancsnoki tér nyolc ablakát s magát
a pompás ívű Hidat, ahol még nem volt, de ahová ugyancsak
vágyott. Végül elnézte az egymás mögött sorakozó négy
kéményóriást Megnézte egyszer, kétszer,többször. Innen a
kosárból olyanok voltak ezek a kémények, mint az óriások
országának gárdistái.
A
Hídon tompa fények égtek, a nyolc ablak mögül kékes csillogás
látszott. A pompás gukker elárulta, hogy a kormánynál négy
ember tartózkodik. Fleet úr úgy mondta: ez a szabály.
Fleet
úr éppen az előbb azt is mondta, − ronda ez a vékony ködtakaró,
ami ráborul a vízre. Csalóka, megtévesztő.
Jan
előrehajolt. Valósággal kihajolt a kosárból.
Mintha
amarra elöl, közvetlenül a hajóorral egy vonalban − ez a
ködtakaró vastagabb lenne.
− Mit
csinálsz, Fiókcápa? − hördült a gyerekre az őrmatróz.
− Nézze,
uram, nézze! Mi az ottan?!
Fleet
előre nézett. Nagyobb figyelemmel talán, mint eddig.
− Mi?…
− dadogta. − Mi lenne?… De már hátrafordult. Nyúlt valami
felé. Majd megint csak visszanézett, mint aki nem akarja
elhirtelenkedni a dolgát. Megdöbbenve felkiáltott:
− Jéghegy!
És
lenyomta a kosár jelzőtábláján levő riasztócsengőt.
− Jéghegy,
fiam, jéghegy!
Úszómedence a Titanicon - először a hajózás történetében |
Idáig
elhallatszott a Hídról a csengő vad berregése.
… Ugyanakkor,
néhány perccel a csengő megszólalása előtt, a parancsnok
lakosztályában ketten
tartózkodtak. Smith commodore és az apró Bruce kapitány. Smith
időnként megelégedetten tekintett a Kék Szalag-táblára. Mert
Bruce éppen erről beszélt.− Ha én önnek lennék, Sir, nem mennék nyugdíjba − mondta Bruce kapitány. − Dicsőséges út után − nyugdíj? Értelmetlen valami! Élvezze ki a sikert, az ünneplést! Nem elvonulás kell ilyenkor,hanem élvezése a győzelemnek! Bebújik a kuckójába, és hagyja, hogy elfelejtse a Világ? Ennek nincsen értelme.
Smith commodore meghatódva nézett kedvenc emberére.
− Így találná helyesnek, Bruce?
− Természetesen, Sir! Ismay úr boldog lesz, hogy az ünnepelt, nagy kapitány nem megy nyugdíjba, hanem szolgálatban marad. És még azt is…
De Bruce kapitány torkán akadt a mondat.
A riasztócsengő, ami a Hídon felberregett, megszólalt a parancsnok dolgozókabinjában is.
Smith Commodore elhűlve nézett Bruce kapitányra, az pedig a parancsnokra.
Miért szól a vészcsengő?!
Smith felállt.
− Hallja?
− Hallom!
A kabin mennyezetén lábak dobogtak, kiáltások hallatszottak. Majd a kormányszerkezet sűrített levegőjének sípolása.
Smith tett néhány lépést. Mintha a kabin megingott volna. (Ekkor fordította el Murdock a kormányt. )
Valamerről recsegést, ropogást lehetett hallani.
− A Hídra! − kiáltotta Smith commodore.
Ekkor esett le asztaláról a Kék Szalag-tábla. A lába elé zuhant, rátiport. Zavarában felkapta rögeszmés, díszbe öltöztetett táblázatát, maga sem tudta, miért. Mert a következő pillanatban megint kiejtette, megingott, megbillent. Szédült. De ment, nem a legközelebbi útvonalon, a második parancsnoki kabinból a Hídra vezető vaslépcsőn, hanem arra, amerre a kétségbeesett Bruce rohant − a külső felvezető lépcső felé.
Ingujjban volt, még a zubbonyát is elfelejtette felvenni!
A Fenegyerek Teddy egyszerre aggastyán lett, tántorgó öreg ember. Összehullt, Bruce húzta maga után, mint egy zsákot. Hang nem jött ki a torkán.
Amikor felértek a Hídra, Murdock éppen akkor ugrott a gépház telefonjához, egyben a gépi vezénylőt „Állj”-ra fordította.
− Az ég szerelmére, Murdock, mi történt?
Murdock − sápadtan, üveges szemekkel − rámeredt az öreg emberre.
− Az, amiben ön nem hitt: jéghegynek ütköztünk!
Ezzel megragadta a parancsnok vállát. A szélső ablakhoz húzta. Közben odakiáltott az őrszolgálatos altisztnek, aki rendületlenül állt a fényszóró mellett.
− Gyújtsa be! Kimutatott. − Nézze, ott van! Ott! Fenegyerek Teddy meredten bámult. Murdock elkeseredve kiáltotta:
− Ott a Kék Szalagja, commodore! Lowe lépett hozzájuk.
− A gépház nem jelentkezik, Sir!
Smith belekapaszkodott Murdock karjába. A fenegyerekből pillanatok alatt egyszerű, rettegő, rémüldöző gyerek lett.
− Murdock, az ég áldja meg, segítsen! Segítsen, Murdock!
És könnyek jelentek meg a szemében. Megingott, mint aki térdre akar esni.
− Ültessék le, Bruce! − intett az elsőtiszt a másodkapitánynak. − És adjanak rá egy köpenyt!
Valaki előrántotta az egyik vasszéket, arra ültették a Titanic kétségbeesett parancsnokát. Mindez másodpercek alatt játszódott le. A Híd megtelt a hajó tisztjeivel.
− Azonnal elzárni a csónakfedélzetet! − rendelkezett Murdock. − Lowe, Lightholler, gondoskodjanak a nyugalom megteremtéséről! A gépház nem jelentkezik! Bruce kapitány, rohanjon a gépházba, mi történt ott?! Hajócsónak, fedélzetmesterek, hozzám! Minden tiszt vegye elő a revolverét,és akadályozzák meg a pánikot! Azonnal, azonnal!
Smith commodore meghatódva nézett kedvenc emberére.
− Így találná helyesnek, Bruce?
− Természetesen, Sir! Ismay úr boldog lesz, hogy az ünnepelt, nagy kapitány nem megy nyugdíjba, hanem szolgálatban marad. És még azt is…
De Bruce kapitány torkán akadt a mondat.
A riasztócsengő, ami a Hídon felberregett, megszólalt a parancsnok dolgozókabinjában is.
Smith Commodore elhűlve nézett Bruce kapitányra, az pedig a parancsnokra.
Miért szól a vészcsengő?!
Smith felállt.
− Hallja?
− Hallom!
A kabin mennyezetén lábak dobogtak, kiáltások hallatszottak. Majd a kormányszerkezet sűrített levegőjének sípolása.
Smith tett néhány lépést. Mintha a kabin megingott volna. (Ekkor fordította el Murdock a kormányt. )
Valamerről recsegést, ropogást lehetett hallani.
− A Hídra! − kiáltotta Smith commodore.
Ekkor esett le asztaláról a Kék Szalag-tábla. A lába elé zuhant, rátiport. Zavarában felkapta rögeszmés, díszbe öltöztetett táblázatát, maga sem tudta, miért. Mert a következő pillanatban megint kiejtette, megingott, megbillent. Szédült. De ment, nem a legközelebbi útvonalon, a második parancsnoki kabinból a Hídra vezető vaslépcsőn, hanem arra, amerre a kétségbeesett Bruce rohant − a külső felvezető lépcső felé.
Ingujjban volt, még a zubbonyát is elfelejtette felvenni!
A Fenegyerek Teddy egyszerre aggastyán lett, tántorgó öreg ember. Összehullt, Bruce húzta maga után, mint egy zsákot. Hang nem jött ki a torkán.
Amikor felértek a Hídra, Murdock éppen akkor ugrott a gépház telefonjához, egyben a gépi vezénylőt „Állj”-ra fordította.
− Az ég szerelmére, Murdock, mi történt?
Murdock − sápadtan, üveges szemekkel − rámeredt az öreg emberre.
− Az, amiben ön nem hitt: jéghegynek ütköztünk!
Ezzel megragadta a parancsnok vállát. A szélső ablakhoz húzta. Közben odakiáltott az őrszolgálatos altisztnek, aki rendületlenül állt a fényszóró mellett.
− Gyújtsa be! Kimutatott. − Nézze, ott van! Ott! Fenegyerek Teddy meredten bámult. Murdock elkeseredve kiáltotta:
− Ott a Kék Szalagja, commodore! Lowe lépett hozzájuk.
− A gépház nem jelentkezik, Sir!
Smith belekapaszkodott Murdock karjába. A fenegyerekből pillanatok alatt egyszerű, rettegő, rémüldöző gyerek lett.
− Murdock, az ég áldja meg, segítsen! Segítsen, Murdock!
És könnyek jelentek meg a szemében. Megingott, mint aki térdre akar esni.
− Ültessék le, Bruce! − intett az elsőtiszt a másodkapitánynak. − És adjanak rá egy köpenyt!
Valaki előrántotta az egyik vasszéket, arra ültették a Titanic kétségbeesett parancsnokát. Mindez másodpercek alatt játszódott le. A Híd megtelt a hajó tisztjeivel.
− Azonnal elzárni a csónakfedélzetet! − rendelkezett Murdock. − Lowe, Lightholler, gondoskodjanak a nyugalom megteremtéséről! A gépház nem jelentkezik! Bruce kapitány, rohanjon a gépházba, mi történt ott?! Hajócsónak, fedélzetmesterek, hozzám! Minden tiszt vegye elő a revolverét,és akadályozzák meg a pánikot! Azonnal, azonnal!
Nem volt elég mentőcsónak |
A
hajó lassan, egyre lassabban úszott előre.
A
jéghegy a hajó tatjánál látszott. Lapos volt, széles, inkább
egy jégmező letörött részének,semmint jéghegynek tűnt.
Murdock
alig látott belőle valamit. Nem volt idő elbámulni a tragédia
okozóján.
Murdock,
Lowe, Lightholler tudta, az első kötelesség megakadályozni a
pánikot!
Minden
hajótragédia legszörnyűbb átka a pánik.
A
csónakfedélzeten utasok tűntek fel. Voltak, akik estélyi ruhában,
voltak, akik sebtében magukra rántott kabátokban,
fürdőköpenyekben, papucsokban, pokrócokba bagyulálva rohantak
fel,egyre feljebb, a hajó szívéhez, a Hídhoz, hogy megtudják, mi
történt.
Mert
szájról szájra szállt most már a rémület hangja:
− Jéghegy!…
Jéghegynek ütköztünk!… Süllyedünk! Murdock elővette a
szócsövet. Előbb az előfedélzetre, majd a csónakfedélzetre
kiáltott le:
− Mindenki
térjen vissza a kabinjába vagy a szalonokba! A zenekarok tovább
játsszanak! Nincsen semmiféle ok a rémületre! Jéghegyet
súroltunk! Ennyi történt! Nyugalmat kérek! Nyugalmat!
Murdock
tudta, hogy hazudik. De tudta azt is, hogy így kell tennie. A
gépházzal mindenösszeköttetés megszakadt. Ott történt tehát a
baj. Senki még nem jött fel, hogy jelentse, mi az oka agépek
leállásának, a telefonok, a visszajelző berendezések
némaságának!
De
azt is tudta Murdock kapitány, hogy legfeljebb percek vannak hátra,
és az egész hajósötétségbe borul. Akkor pedig megkezdődik a
legborzalmasabb valami − a teljes káosz, egymástiprása,
öldöklése.
Alig
néhány perccel ezelőtt a Titanicon a legnagyobb béke,
megelégedés, derű uralkodott. Most− a borzalmak percei
következtek volna?
− Minden
kézi− és biztonsági lámpát meggyújtani! Minden folyosót
elállni, senkit sem engedni,hogy elhagyja a helyét! Lowe,
intézkedjen, hogy a csónakok indulásra készen kilendítésre
kerüljenek!Minden parancs tőlem, értik, tőlem! Szivattyúkat,
megindítani!
A
zömök, alacsony ember óriássá vált!
Lund,
ez a nyegle hadnagy, a Fenegyerek Teddy elkényeztetett kedvence,
bámulva meredt a megmosolygott „bálnavadászra”. Smith
commodore is kezdett magára eszmélni. Az öreg ember úgy”érezte:
akkora sikerekben gazdag tengerészmúlt után, amivel
dicsekedhetett, mégsem illő, hogy ennyire elveszítse a fejét.
Csodálta a megvetett, lenézett, általa bizony sokra nem értékelt
tiszttársát, hogy nem veszti el a fejét. Ugyanakkor irigységet is
érzett, hogy ebben az emberben mennyi erő van, ő pedig még arra
sem képes, hogy egyetlen intézkedést kinyögjön!
− Kérem,
Lund, intézkedjen, hogy felhozzák a zubbonyomat, a sapkámat, a
kabátomat − nyögte,és odatántorgott az elsőtiszthez, aki éppen
a szócsövet tette a helyére. − Köszönöm, Murdock,hálásan
köszönöm…
Murdock
figyelembe se vette a hálálkodást. Phillips és Bride távírászok
álltak előttük.
− A
telefon nem működik, Sir − lihegte Phillips.
− Adjuk
le a vészjelt, Sir? − dadogta remegő szájszéllel Bride.
Smith
Commodore eszelősen kiáltotta:
− Nem,
ez lehetetlenség, hiszen még azt sem tudjuk, mi a helyzet!…
Világgá repíteni szégyenünket!…
Murdock
megragadta a parancsnok vállát.
− Uram,
legyen eszénél! Most még működik a nagy áramfejlesztő! Most
még! Igenis, le kell adni a vészjelt! Siessenek!
ACaliforniannak.itt kell lennie a közelben! Az a hajó még
segíthet! A Carpathia se lehet messze! Közöljék, hogy segítséget
kérünk!
− Mit
szól a világ, mit szól a világ… − siránkozott a parancsnok.
− És
mit szól a világ, ha mindenki itt pusztul? − harsogta Murdock. −
Siessenek!
Smith
tehetetlenül meredt az elrohanó távírászokra.
Bruce
tűnt fel a Hídon. Bruce mögött egy pokrócba göngyölt embert
támogatott két tengerész.
Kormos
volt az arca, kormos és véres. Haja lepörkölve, szemöldöke
ugyanígy. Mezítláb volt,mintha csak most rángatták volna ki a
tengerből.
Arra
a székre segítették le, amin az előbb a parancsnok ült.
Sem
Smith, sem Murdock nem ismerte fel a rémalakban a gépterem második
mérnökét, Ralph Callagant, akit csak egyszerűen a „walesinek”
neveztek az emberek. Callagan jóképű, jókötésű, nagyszerűfickó
volt: erős, mint egy díjbirkózó, derűs, mint egy komikus
színész. Most − emberroncs volt. összeégett, megrokkant
szerencsétlenség. De talán azért, mert pompás szervezettel
rendelkezett, Callagan az emberfeletti fájdalmakat is jobban bírta,
és képes volt arra, hogy ne ájuljon el, ne rogyjon össze.
− Orvost,
orvost hívjatok! − kiáltotta valaki, amikor a kísérteties menet
a Hídra ért. − Hol az orvos?!
− Ralph
Callagan, Sir − jelentette Bruce kapitány. − A gépház felső
párkányán találtuk. A gépház megközelíthetetlen! Minden
szolgálaton kívüli gépész ott tartózkodik, hogy mentsék az
embereket!
Megdöbbent
moraj támadt.
Smith
felnyögött. Nem hitt a fülének.
− Megközelíthetetlen!
Murdock a mérnökhöz hajolt.
− Nézzen
rám, Callagan, és feleljen: Miért álltak le a gépek?
Callagan
lassan, nagyon lassan felemelte a fejét. Suttogott. Az elsőtiszt
fülét a mérnök szájához tette.
− Beszéljen,
Callagan…
Látszott,
a nyomorult ember mennyire erőlködik, hogy beszélni tudjon. A
beszívott forró levegő égethette meg a torkát.
− Nem
tudom… − suttogta. − Minden ég… betört a víz… meghaltak…
mind… mind… én is meghaltam!
Hátrahanyatlott.
A két matróz alig bírta megtartani. Callagan elájult. Lefektették
a padozatra. Előkerült az orvos is egy egészségügyi altiszt
kíséretében. Az orvosnak is megvolt a szokott hajós-gúnyneve:
Vidám Bercinek hívták. Bezzeg most nem volt vidám doktor Percy.
− Süllyedünk?
− kérdezte a tisztektől.
Valaki
odaszólt a fekvő emberre hajló orvoshoz:
− Még
nem, doki, de erre is sor kerül…
Az eseményről - az újságok első oldalán |
Murdock
közben arra gondolt, hogy lemegy a gépházig. Szeretett volna
személyesen meggyőződni az ottani helyzetről, De tudta, ha
elhagyja a Hidat, akkor nem várt dolgok történnek. Nem bízott
senkiben, még leginkább Lightholler kapitányban és Lowe
kapitányhadnagyban, de a többiekben már nem annyira, hogy a
legnagyobb veszély közepette rájuk bízta volna a vezénylést.
Tudta azt is, hogy Smith Commodore abban a pillanatban
esztelenségeket csinál, ha magára hagyja. Az öreg ember teljesen
elvesztette a fejét, a kétségbeesés és a hiúság, a
csalódottság és megbánás küzd benne anélkül, hogy
visszanyerte volna rég határozottságát, bátorságát.
Murdock
már ismerte ezt az állapotot. Valamikor, fiatal tiszt korában,
részese volt egy hajótragédiának. A New Bedford-i Salinas nevű
teherhajó kapott léket valójában nem is messzire innen, Labrador
partjai mellett. A teherhajó kapitánya közismert nagyhangú,
nagymellényű tengerész volt, aki esküvel állította, hogy a
szállítmányt és az alkalmi utasokat a leggyorsabban viszi el
hajójával Baltimore-ból a távoli északra, Battle Harbourba. És
amikor a hajó süllyedni kezdett, ki vesztette el elsőnek a fejét,
mint a nagymellényű kapitány, aki mellőzött minden biztonsági
szabályt, csak azért, hogy minél előbb érjen a végcélhoz,
learatva dicsőséget, jutalmat, sikert! Pontosan úgy, mint Smith
commodore.
Nem,
Murdock nem vállalkozhatott arra, hogy elhagyja.
Ha
a gépház ég, oda betört a víz, azt jelenti, hogy a tizenhat
vízmentes rekesz közül legalább három-négy beszakadt. De lehet,
hogy több is! Esetleg hat vagy hét! Nincsen az az emberi erő, de
még gépi erő sem, amelyik a beszakadt falakat helyreállítaná,
ha csak ideiglenesen is.
A
hajó előbb-utóbb elsüllyed. Ezt mindnyájan tudták, amikor
Murdock közölte feltevését a Hídon maradt tisztekkel, sőt Smith
parancsnokkal is, aki − látva tisztjei nyugalmát − kezdett
magához térni.
− Nekünk
most a legfőbb feladatunk, Sir − fordult Murdock a parancsnokhoz
−, hogy előkészítsük a mentést, s addig tartsuk magunkat, amíg
megérkeznek a segélyhajók. Bízom a Californianbau és a
Carpathiában. De az is lehet, hogy még több hajó van a
közelükben. Mindenesetre Mr. Lightholler lövessen fel veszélyt
közlő rakétákat. Minden öt percben három-három piros rakétát
lőjenek fel. Csendes az idő, és messzire lászik. Ha a Californian
lezárta szikratávíróját, az őröknek ebből a távolságból
észre kell venniük segélykérésünket.
Lehajolt
az orvoshoz.
− Kérdezze
meg, Mr. Percy, mennyien voltak a gépházban és a kazánházban,
amikor megtörtént a szerencsétlenség.
De
visszafordult. Smith parancsnok kiáltott fel. Bruce Ismay és Thomas
Anderson törtetett be a Híd zárt terébe. Ismay kapatos volt a sok
italtól, de annyira mégsem, hogy ne tudta volna, mi történik.
Anderson, a hajó tervezője, kétségbeesetten állt meg a
parancsnok előtt.
− Léket
kaptunk, Smith kapitány?
Murdock
nem törődött velük. Megint az orvoshoz fordult.
− Mit
mondott?
− Azt
mondta, harminc fűtő tartózkodott a kazánházban, s legalább
ugyanannyi gépész a gépteremben!
Murdock
bólintott. Meghaltak.
-Elvesztettük
a Kék Szalagot − kesergett a commodore. − Murdock kapitány
szerint süllyedünk…
− Igaz
ez, kapitány?
Ismay
dülledt, italos szemekkel meredt az elsőtisztre. Thomas Anderson a
felépítmény falához támaszkodott, fejét az egyik ablakhoz
nyomta. Zokogott. Egyre erősebben rázta a sírás. Legrosszabb
álmában se hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet.
− Nézzen
ki, uram, az ajtón a kéményekre − vonta maga után Ismay-t
Murdock kapitány. − Mit lát?
Ismay
kinézett. Megdöbbent. És bárki felnézett az óriási kürtőkre,
elrémülhetett. Füst és gőz szörnyű keveréke áradt onnan ki.
bizonyságául annak, hogy a gépházban borzalmas események
történnek. A víz vette át uralmát a gőz és a lángok felett!
Még
csak éjfél múlt tíz perccel. Észre sem vették, hogy a Híd
órája elütötte a tizenkettőt.
− Rettenetes
− nyögte Bruce Ismay, akinél jobban senki nem szorgalmazta a Kék
Szalagelhódítását a Cunard vállalattól. − Rettenetes! De
hátba még sincsen nagy baj… kérem, Mr. Murdock…
Artikulálátlan, vad hang tört be Ismay nyöszörgésébe.
− Aljas
gazember! Megöllek!
Thomas
Anderson, a hajó tervezője, aki eddig a hídház falának
támaszkodott, és zokogással,sírással küszködött, rávetette
magát Smith commodoréra.
− Megölted
a hajómat! Gyilkos, megölted! De most én öllek meg!
Vérben
forgó szemekkel, habzó szájjal, dühödt, megsebesített, vad
tigrisként csapott rá az öreg tengerészre.
− Gyilkos!…
Gyilkos!… − sivította Anderson. -Gyilkos!
Mindez
olyan gyorsan, annyira váratlanul történt, hogy idejében senki
nem tudott közbelépni. Smith megingott. Maga elé tartotta mindkét
karját, de Anderson rárohanását nem tudta megakadályozni.
Elvágódott.
Az
őrületig elkeseredett hajótervező előbb több ütést mért a
parancsnokra, majd fojtogatni kezdte.
− Meghalsz!…
Nem
kétséges, Thomas Anderson megvalósította volna fenyegetését. De
a tisztek közüli Lund és Bruce megragadták a nekivadult embert,
és lerángatták a commodoréról. Ismay, valamint az orvos s az
egészségügyi matróz emelték fel a parancsnokot. Smith szája
széle feldagadt. Homlokán felrepedt a bőr.
− Védjenek
meg! − hörögte a Fenegyerek Teddy. -Nem vagyok bűnös… nem
vagyok!… Ismay, ön volt az, aki állította…
− Nem
állítottam semmit! − üvöltötte Bruce Ismay. -Ön a szakember.
Azt mondta, hogy baj nem érheti a hajót!
− Nem
igaz! Ön követelte, hogy tegyek meg mindent, és szerezzük meg a
Kék Szalagot!
Andersont
erős kezek lefogva tartották. A hajótervező rákiáltott az
ügyvezető
igazgatóra:
− Kötélre
magával is, Ismay! Kötélre, húzzátok fel, emberek! Smithszel
együtt fel a Híd karfájára!
Igyekezett
kitépni magát. Vergődött, rúgott, csapkodott. Anderson
valósággal megőrült. Murdock lépett közbe.
− Azonnal
elhagyni a Hidat! Vigyék innen az urakat! Doktor, vegye kezelésbe a
parancsnokot! Ismay úr, távozzon, nincsen itt helye! Anderson úr,
térjen magához, különben vasra veretem!
− Tiltakozom,
a vállalat igazgatója vagyok! Tilta…
− Vigyék!
− üvöltötte Murdock.
Pillanatok
alatt eltűnt a Hídról a hajó tervezője és az ügyvezető
igazgató.
Lövések
robbantak. Rakéták szálltak az égre. Lightholler jelzőmatrózai
egyik piros röppentyűt engedték a másik után. Sisteregve
rohantak a magasba a rakéták, majd robbanva nyíltak szét, hogy
ernyő alakban szálljanak le a vízre.
A
pánik a levegőben lógott.
A
csónakfedélzet feljáróinál torlódtak az emberek.
Kiabálás,
sikongás, üvöltés hallatszott a hajó minden része felől. És
mindezt áttörte a nyitottnagy szalon és a bár zenekarainak erős,
dallamos muzsikája.
Derék
fickók − gondolt munkája közben Murdock a zenekar tagjaira.
− Uraim
− fordult az elsőtiszt a tisztekhez és a hajómesterekhez. −
Bruce, Lightholler, Lowe urak, továbbá négy hajómester
kivételével mindenki átvesz egy-egy fedélzetsort, természetesen
magukhoz véve a legénységnek azokat a tagjait, akikre nincs
szükség itt a Hídon vagy a csónakfedélzeten. Mindenki csatolja
fel fegyverét! Semmiféle erőszaknak ne engedjenek! Ha kell,
használják fegyverüket! És szervezzék meg az összeköttetést a
Hídig, mert sor kerülhet a világítás megszűnésére. Egyben
közöljék az utasokkal; segítséget kértünk, és a segítség
útban van. Több hajó tartózkodik a közelünkben! Siessenek!
Murdock
híres volt pattogó beszédéről, ellentmondást nem tűrő
hangjáról. De talán az életben nem robbantak ki torkán úgy a
szavak, mint most. Szeme villámokat szórt, keze állandóan ökölbe
szorult. Az öreg Smith mintha nem is létezett volna. Anderson
ütéseitől teljesen megsemmisült. Ült a széken, révetegen
bámult, szó nélkül hagyta, hogy az orvos kötözze. Valamikor
odacsapott volna, ha a hajóorvos kötszert akar rácsavarni. De most
− Smith Commodore egy csecsemőnél is tehetetlenebb. Egyre csak
azt suttogta:
− Nem
lehet… lehetetlen… nem lehet…
Murdock
megfogta Lightholler karját.
− Kérem,
intézkedjék távollétemben, Lightholler! Lemegyek a távírászokhoz.
Meglepődve
nézett a négy kormányosra, Ezek még itt állnak? Fogják a
kormányt rendületlenül,nem mozdulnak mellőle. Holott a hajó áll,
s − nem is fog elindulni! Soha, soha, soha!
Siettében
odaszólt Lowe kapitányhadnagynak:
− Vigye
magával a kormányosokat, lassan halad a csónakok felszabadítása!
Gyors
léptekkel elhagyta a Híd felépítményét.
Ahogy
kilépett a szabad levegőre, mély lélegzetet vett.
Az
égen ragyogtak a csillagok. A Nagy Medve a feje tetején állt,
mögötte ugyanígy a Fiastyúk. Most jutott eszébe a tragikus
esemény óta az otthon.
A
feleség és a fiúk! Összeszorult a szíve. Talán még alusznak,
vagy már felébredtek. A fiúkmajd iskolába mennek, a feleség
vásárolni készül. Az újságokat már kinyomtatták, de a
délutáni lapok már közölni fogják a Titanic drámáját!
Megállt
a Híd szabad részén. Rémület van a hajón.
A
csónakfedélzet hátsó részén ordítoznak az emberei. Karok
emelkednek a magasba,lökdösődnek. A csónakmesterek felügyelete
mellett a nagy kutterek és az ugyancsak nagyméretű mentőcsónakok
ponyváit most rángatják le, tekerik az emelőkarokat, és rúgják
ki a talpfákat a csónakok hasa alól.
Smith
nem engedte meg a mentőgyakorlatot! Zsúfolva rohanták meg a
gondolatok. Vajon Lowe intézkedett-e, hogy előkerüljenek a
mentőövek? És mi lesz, ha sor kerül a csónakba szállásra,
amikor nincsen annyi mentőcsónak, hogy befogadjon minden embert?!
Időnként
már pislákolt a villanyvilágítás. Kezdtek kihagyni az
áramszolgáltatás battériái!
És
megdöbbenve tapasztalta, hogy a hajó ferde! Jobbra dől,
észrevehetően. Az életben maradt gépészektől küldönc hozta a
hírt, hogy a szivattyúk egy része még dolgozik. Szerencse, hogy a
szivattyútelep központját Anderson jóval hátrább helyezte el,
mint a gépházat.
A
hajó bizony veszít a stabilitásából! Tekintete ösztönösen
kereste a gyilkost, a jéghegyet. A kiszűrődő fényben és a
jelzőrakéták tűzcsóvájában jól látszott a széles hátú,
lapos szörnyeteg. Murdock számára nem okozott talányt, mi okozta
a tragédiát. A jéghegy egy leszakadt óriásnak a maradványa. A
felső része úgynevezett „szekrény”, de a víz színe alatt
majdnem tízszer akkora, mint amennyi a felszínen látható, és az
alsó rész tele van „sarkantyúkkal”, tépő, zúzó, hasító
kiugrásokkal. Nem is annyira a jéghegy, mint sokkal inkább a
sebesen haladó hajó ütődése okozta a bajt.
A
Titanic is egy ilyen szekrénynek ütközött neki.
Murdock
leért a csónakfedélzetre. Az itt körülfutó galériát lezárták.
Fegyveres őrök állták a vártát, hogy megvédjék a csónakokat
az esetleges rohamtól. Egy gyerek állt hirtelen eléje. Jan volt,
Jan Kovalce, a Fiókcápa. Még jó, hogy idejében észrevette, mert
már jézusmáriázni akart.
− Mi
az, fiú, mit akarsz?!
Jan
lihegett, de bátran felelte:
− Fleet
úr kérdi, mit tegyen. A telefon nem működik. Maradjon az árbocon,
vagy sem?
Murdock
elmosolyodott. Először a tragédia óta.
− Fleet
úr, ki az a Fleet úr?
− Az
árbocőr, uram! Lightholler úr embere.
Murdock
hümmögött:
− Igaz,
igaz! Láttalak. Mondd meg Fleetnek, jöjjön le, jelentkezzék a
Hídon.
− Parancsára!
− fordult meg Jan.
− Várj!
Félsz?
− Nem,
uram. Nem félek. És ön, uram?
Murdock
zavarba jött.
− Nem
tudom. Erre még nem gondoltam. No, menj! Még utánakiáltott: −
Te is gyere vissza! Ha.feltartóztatnak, mondd meg, hogy hozzám
tartozol!
− Parancsára,
uram!
A
gyerek hangja vidáman, jókedvűen csengett. Jan valóban nem félt.
Sőt, igen érdekesnek találta az összeütközést. Mit szólnak
majd Bostonban a srácok?! Csak arra nem gondolt, hogyan jut el innen
Bostonba.
Murdock
benyitott a távírászokhoz. Még működtek a készülékek.
Bride
és Phillips verítékes arccal, ingujjban kuporgott a padocskán.
− Éjfél
után vagyunk, uram − vette le a fejhallgatót Phillips, amikor a
tiszt belépett −, éjfél után,és alig tudunk kapcsolást
találni. Az előbb itt járt Ismay úr, és azt parancsolta, hogy ne
a szokott vészjelt adjuk le, csak a szokott hívást, és ha hajó
jelentkezik, ne a mentést kérjük, hanem közöljük: a gépek
leálltak, kérjük, jöjjön segítségünkre.
Murdock
dühbe gurult.
− Fenébe
is Ismay úrral! A parancsot én adom, senki más! Aljas gazember,
még annak sem hisz, amit lát!
Phillips
tiltólag felemelte a kezét.
− Ne
mérgelődjön, Sir! Mi azért mégse hallgatunk Ismay úrra. Szünet
nélkül adjuk a vészjelt!
− A
Californian nem jelentkezik − szólt közbe Bride. -Kikapcsolta
vevőjét, mint azt már bejelentette. Holott itt van a közelben! A
Carpathia vevője működik, de nem kapcsol. Telefonközelben van.
Nem lehet messzebb, mint hetven-nyolcvan mérföldnyire. Ismerem a
távírászt. Jó barátom. Kell hogy éjfél után megkeressen.
Megbeszéltük. De várjon csak, uram, várjon!
Murdock
izgatottan, dobogó szívvel figyelt. Kívülről újból hallani
lehetett a jelzőrakéták robbanását, sistergő, égre törő
sivítását.
Bride
fülére szorította a szikratávíró akkori csodáját, a a
drótnélküli telefont, ami kisebb távolságon belül elég jól
működött.
Ugyanakkor
Phillips szünet nélkül kopogtatta a Marconi-készüléken világgá
a vészjelt:
C.
Q. D!… C. Q. D!… C. Q. D!… C. Q. D!…
C.
Q. D!…
− A
Carpathia! − kiáltott fel Bride, és lenyomta a drótnélküli
telefon membránkapcsolóját. − Hé, Cottam! Halló, Cottam!…
Értesz?… Hallod, mit mondok?!…
Phillips
abbahagyta a kopogtatást. Murdock Bride füléhez hajolt. Hangokat
hallott, távoli hangokat.
− Halló!…
Halló!…
Igen,
a Carpathia jelentkezett!
− Itt
Harold!… Itt Harold a Titanicról!… Thomas, ember, barátom,
azonnal forduljatok vissza!… Visszafordulni!… Süllyedünk!
Vékonyan,
de érthetően hallatszott Thomas Cottam megdöbbent hangja.
− Megbolondultál?…
Berúgtál, cimbora?… Ugratsz?…
− Ne
bolondozzál!… Süllyedünk!… Jéghegynek mentünk neki!…
Vissza, vissza! − lihegte Bride. − De várj, itt az elsőtiszt!
Átadom!…
Murdock
nem átvette, de letépte Bride füléről a fejhallgatót.
− Itt
Murdock elsőtiszt!… A Titanic léket kapott!… Hely: Északi
szélesség 41. fok 46. perc, nyugati hosszúság 50. fok, 20. perc!…
Jelentse a parancsnoknak!… Kérem, forduljanak
vissza!…Visszafordulni!… Vissza!… Jelentés után hívjon
minket, és közölje, mennyire vannak tőlünk!…Értette?
Remegő,
megdöbbent, riadt hang válaszolt:
− Jelentem,
uram!
− Várjon
egy pillanatra -. kiáltotta Murdock a készülékbe. − Adja tovább
vészjelünket, de a pozíciónkat is!… Gépeink leálltak. A hajó
mozdulatlan!… Lehet, hogy nem tudjuk működtetni a Marconit sem!…
Jöjjenek!… Jöjjenek!…
Lihegett.
A kapcsolat megszűnt. Sikerült! Sikerült!
Jön
a Carpathia! Cunard-hajó a White Star-hajó megmentésére!
− Most
még az lenne a legfontosabb − mondta az elsőtiszt a távírászoknak
−, hogy értesítsük a Californiant. Rettenetes még elképzelni
is, hogy alig háromnegyed órára vagy egy órára lehet tőlünk, s
nem tudunk vele összeköttetést kapni! Szünet nélkül hívják!
− Parancsára
− bólintott Phillips. − Nem hittem volna, uram, hogy ez lesz a
végünk!
Murdock
valósággal kitántorgott.
Jön
a Carpathia!
Felszínen
maradnak addig?
Vagy
már csak azokat menthetik meg, akik bejutnak a mentőcsónakokba?
Tudta,
hogy előbb-utóbb, erre kerül sor. De ki az, aki jogosult helyet
kapni a mentőcsónakokban, s mi lesz azokkal, akik nem férnek el,
és a süllyedő hajón maradnak? Mert hiába osztják ki a
mentőöveket, a hideg, jeges vízben az edzett emberek sem bírják
tovább, mint negyedóra, húsz-perc!…
Felért
a Hídra.
Lowe
kapitányhadnagyba ütközött.
− Önt
keresem, Sir! − lihegte Lowe. − Csónakok kidobásra készek!
Kérem a további utasítást.
− Nyugtassanak
meg mindenkit. Most jövök a távírószobából. A Carpathia
útban
van, hogy segítséget nyújtson! Közölje, Lowe, az utasokkal és
az embereinkkel.
Lowe
elnyűtt, meggyötört arcán mosoly suhant át.
− Végre,
Sir, jó hír! Rohanok, uram!
A
Hídon annál kevésbé volt megnyugtató a helyzet.
Smith
parancsnok még mindig réveteg kétségbeesésébe süllyedt. Ült a
vasszéken, mintha semmi más feladata sem lett volna, és akár az
eszelős, egyre suttogta:
− Lehetetlen…
lehetetlen…
Az
orvos már eltűnt, a mérnököt is elvitték.
De
ott várta az elektromos készülékek, áramfejlesztők mérnöke és
a főmérnökmester, a gépek legfőbb parancsnoka.
− Uram
− jelentette a főmérnök-mester −, a kazánház és a gépház
megszűnt működni. Csoda, hogy a kazánok nem robbantak fel. A
gépházba még mindig lehetetlenség bejutni. Callagant és négy
gépészt mentettünk meg eddig. Mások már nem lehetnek életben.
Többet
nem mondhatott. Intett a társának, az elektromosság mérnökének,
− Sajnos,
uram, a mi helyzetünk sem vigasztaló. Az áramfejlesztők
olajellátását nem tudjuk biztosítani. A szivattyúk itt sem
működnek. A battériák kapacitása alig egy fél óra, de ez is
csak akkor,ha minden tizedik, tizenötödik világítótest működik.
A f űtést mindenütt kikapcsoltattam! Végeztem. Kérem a további
parancsot.
Mind
a két mérnök a parancsnokra nézett. Smith nagy nehezen felállt a
székről. Düledezve, mint a részeg, közeledett.
− Végünk
van? − nézett a mérnökökre.
Mint
az eszelős, aki csak azért kérdez, mert beszélni akar, máris
tovább lépett, rákönyökölt az egyik ablak párkányára, s
kinézett. Üveges szemekkel bámult kifelé.
A
mérnökök riadtan néztek a parancsnokra, akit így még soha nem
láttak.
Murdock
rendelkezett:
− Kérem,
hogy igyekezzenek a gépházba lejutni, Ha lehet, mentsenek, mert
biztosan akadnak olyanok, akik élnek. Az áramfejlesztőket tartsák
üzemben. Kövessenek el mindent, hogy így történjen. Ha kell,
kapcsolják ki a világítást, és csak a biztonsági fények
világítsanak. Intézkedtem, hogy akasszák ki a karbid− és
spirituszlámpákat. És kövessenek el önök is mindent, hogy
elkerülhessük a pánikot.
− Remény
van a segítségre? − kérdezte a főmérnökmester.
− Van.
A Carpathia Cunard-hajó a közelünkben tartózkodik. Sikerült
felszólítani, hogy forduljon meg, és jöjjön a segítségünkre.
A
mérnökök tisztelegtek. Egy-egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a
torkukat. Útban van a segítség!
− Bármi
változás történik, azonnal jelentést kérek - szólt utánuk a
parancsnokhelyettes.
Mindössze
két tiszt, két altiszt és hat matróz tartózkodott a Hídon.
Mindenkinél fegyver volt, tiszteknél, altiszteknél, matrózoknál
egyaránt.
A
kormánykerék elhagyatva, tehetetlenül lendült erre, amarra. A
matrózok közül ketten a rakétakilövőket kezelték.
Kétségbeejtő
− gondolta Murdock −, hogy a Californian nem jelentkezik!
Képtelenség, hogy ne lássák meg a rakétákat! És a Carpathia
ideér időre?…
Smith
révetegen könyökölt a hídház ablakán.
Lightholler
jött ki a navigációs helyiségből. Hóna alatt két nagy kötet.
A hajónapló és a térképek kötege. Letette a Híd
térképasztalára.
− Biztonság
okából, Sir! Nehogy itt maradjon. Murdock elgondolkozva figyelte
tiszttársát.
− Gondolja
megmenthetjük? Lightholler elmosolyodott.
− Ezeket
mindenképpen. Legfeljebb mi itt maradunk. Harold Bride jött fel a
Hídra. Rohanva jött, mint akinek fontos közölnivalója akadt.
− A
Carpathia parancsnoka üzeni, Sir, hogy a hajó megfordult, és útban
van felénk. Teljes gőzzel jönnek. Hajnalra itt lehetnek! Az
Olympic ugyancsak felvette a hívójelt. Ők kora délelőttre jelzik
jöttüket!
Van, aki hátára tetoválva hordja a tragédiát |
− És
a Californian?
− Még
nem jelentkezett, uram. A távírász említette…
− De
a rakéták! Lehetetlenség, hogy ne lássák meg!
Murdock
szája széle rángatódzott az idegességtől. Rettenetes felelősség
hárult rá. Smith egyszerűen semmivel sem törődött. Csak bámult,
bámészkodott és nyöszörgött, mint egy gyerek. Amikor megmondták
neki, hogy jön a Carpathia, ennyit mondott:
− Vigyorogva
jönnek, Cunard-hajó! Szégyen ez, Murdock úr!
Könnyek
potyogtak a szeméből.
Bride
egy csomó papírt tartott a kezében. Mutatta.
− A
szállásmesteri iroda küldte fel. Magántáviratok. Feladhatjuk?
Murdock
tiltakozott.
− Nem!
Erre most nincsen mód. Szünet nélkül adják a segélykérést, és
vegyék a hozzánk küldött üzeneteket! Mással ne törődjenek,
Bride.
Lighthollerhez
fordult.
− Helyettesítsen,
Lightholler. Bruce kapitány eltűnt. Szeretném látni, mi van a
hajó többi részén. Figyelje a hajó helyzetét. Amennyiben
komolyabb bajt észlel, egymás után több fehér rakétát lövessen
fel. Kell hogy észrevegyem. Lowe hadnagyot viszem magammal. Ha Bruce
kapitány visszajön, adja át a Hidat. Minden jót, Lightholler!
− Minden
jót, Sir!
És
Murdock kapitány elindult.
Legalábbis
ez volt a terve. Alig ért le a csónakfedélzetre, dermedten
megállt. A Hídon nem érezte ennyire, de itt igen, ezen a nagy,
hatalmas térségen, hogy a Titanic
elcsavarodva
ferdül. A hatalmas hajótest, a negyed kilométer hosszú óriás
megkezdte haláltusáját. Ez a haláltusa nem lesz gyors, de hosszú
sem. Murdock számot vetett az idővel: fél egy múlt, s a legjobb
esetben egy,legfeljebb másfél óráig bírja a hajó, hogy a
felszínen maradjon. De ebből a másfél órából legfeljebb egy
óra jut arra, hogy létezni lehessen a hajón. A Carpathia pedig
hajnalnál előbb nem érhet ide!
Tehát
meg kell kezdeni a csónakba szállást, a mentést, ami csak részben
csökkenti a tragédiát. A tizenhat kutter és mentőcsónak, a négy
mentőtutaj legfeljebb hétszáz-hét-százötven ember számára
nyújt férőhelyet! A többinek itt kell maradni a hajón, s várni
− a gyorsan bekövetkező véget.
Murdock
látta: elkövetkezett a perc, hogy intézkedjenek. A mentőcsónakokat
vízre kell ereszteni, az árra kijelölteket a csónakokban
elhelyezni, mert ha erre később kerül sor: mindennek vége! Akkor
már kitör a pánik, öldöklő harc kezdődik a helyekért, s végül
egyetlen csónak sem ér partot, sem mentőhajót.
De
ennek az intézkedésnek a kiadására őnem elegendő A szabályok
szerint ebben az esetben a parancsnok dönt, egyedül ő
Visszarohant
a Hídra.
Smith
még ott könyökölt az ablaknál, a megdöbbenés kábulatában.
− Sir
− kezdte Murdock kapitány −, azonnali jóváhagyását kérem: a
csónakokat vízre kell ereszteni, s az arra kijelölteket
elhelyezni! A csónakoknak a legrövidebb időn belül el kell a
hajótól távolodni! A megadott irány a Californian
feltételezett
helye, vagy a közeledő Carpathia vonala. Várni tovább nem lehet,
Sir!
A
commodore ránézett az elsőtisztre. Elnyűtt, szenvedő
tekintetéből alig-alig látszott valami értelem.
− Sir,
térjen magához! Ez így nem mehet tovább! Ön a parancsnok, és
ilyen helyzetben a parancsnok nem vonhatja ki magát semmiből! Az ön
kötelessége a csónakba szállást irányítani!
Megragadta
az öregember vállát. Megrázta,
− Parancsolom,
Sir, érti, parancsolom − intézkedjen!
Smith
kihúzta magát.
− Igen,
igen, Murdock… bocsásson meg…
− Ilyesminek
itt most nincs helye! Utasítsa Lowe kapitányhadnagyot, hogy vegye
át a csónakok vezénylését! Lightholler is velük megy, hogy
irányítson, rá hárul a navigálás…
− Nem
megyek, uram, itt maradok!
Lightholler
mellettük állt.
− Az
én helyem itt van, utolsó pillanatig! A két tiszt farkasszemet
nézett.
Smith
rájuk tekintett. Egyben talán önmagába is nézett. Mintha erőt
kapott volna a két férfi tettrekészségéből, bátorságából. -
Kihúzta
magát. Először a tragédia óta.
− Semmi
ellenvetést, Lightholler! Akkor tehát − Murdock úr?…
− Úgy
gondolom, Sir, elsősorban is az időseknek, az asszonyoknak és a
gyerekeknek van a helyük csónakokban. A D fedélzetre kell
irányítani őket. Onnan történjen meg a csónakba szállás.
Smith
az egyik altiszthez fordult: − Kérem a sapkámat, a köpenyemet. −
Megszorította Murdock kezét. − Köszönöm.
A
csónakfedélzetet megvilágító fényszóró pislákolni kezdett.
Elérkezett
az idő, hogy a csónakokat leeresszék.
− Arra
kérem, Mr. Lightholler − mondta az elsőtiszt −, a hajónaplót
és a térképeket vigye magával. Mindezt az ön gondosságára
bízzuk.
Lightholler
kezet nyújtott.
− Szégyellem
magamat, Mr. Murdock! Nagyon szégyellem! Se öreg, se nő, se gyerek
nem vagyok.
− De
szükségük van önre! A két férfi kezet rázott.
− Minden
jót, Mr. Lightholler.
− Minden
jót, Mr. Murdock!
(Folytatjuk)