2. A HAJÓ
 |
| Bride |
1912. március 2.,
délelőtt.
Ekkor futott be Dublin
felől a belfasti állomásra a gyorsított személyvonat.
A hetek óta tartó esőt
ragyogó napsütés váltotta fel, de a szél megmaradt.
Hidegen söpört végig
Belfast utcáin, külvárosain, a kikötőn, a rakodókon, a környező
hegyek oldalán. A szél, mint legtöbbször, az Északi-csatornán
keresztül tört be a belfasti öbölbe, amit a jó Isten arra
teremtett, hogy itt épüljön fel Írország s egyben Anglia
legmélyebb medencéjű, legvédettebb kikötője.
A vonat nagy harangkongás
közepette állt meg a végtelenségbe nyúló fedett csarnok alatt.
A katolikus Belfast összes templomában szóltak a harangok, amit
megtoldott a pályaudvar jelzőharangjainak vidám kolompolása is.
Dél volt.
Harold Bride leemelte
bőröndjét és kis táskáját a hálóból, de mielőtt leszállt
volna, kitekintett a kocsifülke ablakán. Útitársai − egy idős
házaspár, egy fiatal pap, két üdvhadseregi egyenruhát viselő és
az egész út alatt, Dublintől idáig zsoltárokat dúdoló fiatal
lány − már kiszálltak. De Bride, aki ifjú volt és minden
élményt boldogan habzsoló, szeretett körülnézni, különösen
ott, ahol először járt. Soha még nem láttaa belfasti
pályaudvart, így Belfastot sem.
Vérbeli angol volt, s
mindig némi gyanakvással szemlélte az íreket, akik az ő számára
legalábbolyan különös figurák voltak, mint a dél-afrikai búrok
vagy a kafferek.
Gyanakodva tekintett
körül, de semmi kivetnivalót vagy meghökkentőt nem látott.
Ellenkezőleg: a pályaudvarok megszokott képe fogadta itt is. Az
utasok vidáman, jókedvűen törtettek a kijáratok felé, vagy
ölelgették egymást a várakozókkal, a bazárosok derűsen
kínálgatták áruikat a hordárok harsányan kiáltoztak. A
kijárati ajtóknál egymást lökdösve álltak a konflisok
kocsisai,ostoraikat magasra tartva, cilindereiket lengetve.
− Hé, uram, ide, ide,
pompás fogatom van! Asszonyom, az én két szürkém arra röpíti
alandauert, amerre akarja!
Harold Bride elnevette
magát. Nos, gondolta, ő is fogatba ül majd, ha messze van a
kikötő. De ha nem, azért csak gyalog megy odáig, vagy omnibuszon,
mert egy fiatal házas életében nemcsak minden font, de minden
egyes schilling, sőt penny is számít.
Levette a bőröndöt, a
táskát, majd vállára lendítette felöltőjét és fejébe nyomta
fehér tányérú,ellenzős, a White Star jelvényével ékesített
tengerészsapkáját ami egyedül árulta el az idegen számára,hogy
hajósember ő. Mint minden angol, Harold Bride is igyekezett úgy
öltözködni, hogy csak szolgálatban hordja az egyenruhát. Így
tesz a katona, így a tengerész, is, főleg a kereskedelmi hajók
emberei. Régi szokás Angliában, még a kapitányok sem kivételek.
Az engedmény mindössze annyi, hogy szolgálatba menet a
kereskedelmi tengerész felveszi a sapkáját, az egyenruhára később
kerül sor.
Harold Bride lekászálódott
a vonatról, de máris letette a bőröndöt. Mozgó dohányárus
kiskocsija gördült eléje. Több doboz pipadohányt vásárolt, két
henger, szalmaszopókás Virginia szivarkát és egy nagy csomag
gyufát. Most már úgy érezte, minden rendben van, hogy végre
elinduljon a kikötő felé. A kikötőre szívdobogva gondolt. A
legnagyobb megtiszteltetésben részesült: másodtávírásznak
osztották be a Titanic óriás gőzösre!
Amikor néhány nappal
ezelőtt, alig egy héttel afrikai útja után, jelentkezett a White
Star személyzeti osztályán, majd a lélegzete állt el, amikor az
öreg Stockton, a távírászok feje közölte vele, hogy a Titanicra
osztották be.
− Vegye
megtiszteltetésnek, fiatalember − mondta ünnepélyesen Stockton.
− Nagy megtiszteltetés érte ezzel. A főnöke Jack Phillips, nála
jelentkezzék Belfastban, a Harland hajógyár dokkjában, március
másodikán. Ott áll a hajó. Bride alig bírt szólni, amikor
átvette az írásbeli parancsot.
A Titanicra kerül!
− Uram − dadogta −,
köszönöm, hálásan köszönöm! Ez volt a vágyam. Bár, mint
tudja, két hónapig voltam távol, s a feleségem nem fog túlzottan
örülni, de álmomban se reméltem, hogy −miként Ön mondta −
ilyen megtiszteltetés ér!
− Hát csak menjen, s
nyugtassa meg a feleségét, hogy több százan cserélnének
magával, ha dobra verhetné új beosztását!
− Így lesz, uram! −
nevetett Bride. − Március másodikán Belfastban leszek!
És március másodikán
valóban Belfastban volt.
Bedobálta táskájába a
vásárolt dohányt és a szivarokat. Majd felkapta a bőröndöt, és
megindult kifelé, a dublini vonat utasainak egyre
gyérülőcsoportjában.
És mint minden derék
szándékú fiatal házas, mielőtt arra szánta rá magát, hogy
választ s közlekedési eszközök között vagy gyalog indul el,
előbb szemlét tartott a pályaudvar előtti téren. Elég nagy
gyakorlata volt már ahhoz, hogy kérdezés nélkül is megállapítsa,
milyen távolságban lehet a kikötő. Ha sok magához hasonló
embert látott, akik táskáikkal egy irányba indultak el, akkor
tudta,hogy a kikötő a közelben van. Ha felmásztak az omnibuszokra
vagy konfliskocsikba ültek (lehetőleg többedmagukkal), akkor nem
volt nehéz ennek az ellenkezőjét kitalálni. De még a füst is
segített ilyen tanulmánynál, a kikötők árulkodó füstje.
Bride tehát körülnézett.
Öreg, takaros házak
fogták körül a pályaudvar előtti teret.
Már éppen számolgatta,
hány tengerészsapkás mászik fel a várakozó omnibuszokra,
mennyien indulnak el a kijáróval szemben levő utcák felé, és
mennyien alkudoznak a fogatok kocsisaival,amikor valaki a vállára
ütött.
− Hé, fickó, hát te
mit keresel itt?!
Régi cimborája, Thomas
Cottam állt előtte, ugyancsak táskákkal, ugyancsak
tengerészsapkában.
− És te mit keresel
itt?!
Megszorongatták egymás
kezét, mint akik valóban örülnek egymásnak.
− Javítódokkban van a
hajóm, a Carpathia − mondta Thomas Cottam. − A hónap végén
vagy április elején indulunk a legközelebbi útra!
− Az én hajóm is itt
van, de még nem láttam.
− Új hajó?
− Új, a Titanic.
 |
| Cottam |
Cottam úgy meredt a
barátjára, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy holnaptól ő
lesz az angol trónörökös.
− Miiiit?… Azt mondod,
a Titanicra kerültél?
Harold Bride, aki nem
tartozott a legegyenesebb tartású emberek közé, kihúzta magát,
és büszkén a mellére vert.
− Azt, komám, úgy nézz
rám, hogy az óriás hajó másodtávírásza lettem!
Cottam előrenyújtotta
széles, vaskos tenyerét.
− Csapj bele, fickó!
Szívemből gratulálok! Ez ám a jó beosztás, de irigyellek! A
világ legnagyobb hajója, így írnak róla! Boldog vagy?
− Meghiszem azt, de
mennyire!
− Ki a felettesed?
− Jack Phillipsnek
hívják, de nem ismerem. Ma kell nála jelentkezni. A hajón van. A
próbaút után a Titanicot visszavitték a Harland-dokkba.
Southamptonból indulunk, azt mondják, április elején. Ismerős
vagy itt Belfastban?
− De mennyire! Nem egy
hajóját ide küldi a Cunard javítani. Már harmadszor járok itt.
− Hát akkor megyünk
együtt, cimbora! Amerre a Carpathia dokkol, ott lehet a Titanic is.
− Bízd rám magadat,
Harold! Valóban ott van a közelünkben. Láttam, ezért is mondom,
irigyellek, komám! De mondok neked valamit: nem fázol? A vonaton
melegem volt.
− Ronda ez a szél −
rázkódott össze Harold Bride. – Elkelne a nagy bőrkabát is.−
Mivel egyikünk sem hozta el, válasszunk egy másféle kabátot.
Gyerünk be „Carey anyó csirkéjé”-be, ott megmelegszünk, s
együtt megyünk ki a kikötőbe. Délután hatig ráérsz
jelentkezni. Nekem is addig kell.
Harold Bride − örömmel,
hogy régi barátra akadt − Cottam tenyerébe csapott.
− Gyerünk, bár a
távírásztiszteknek tiltva van az ital!
− Szolgálatban! −
emelte fel jobb keze mutatóujját Cottam. − De szolgálaton kívül
egy pohárgrog vagy rum meg nem árt!
Így a két barát
felkászálódott az egyik, kikötőbe induló omnibuszra. A fiatal
tengerészek kedvenc tanyázóhelye, a „Carey anyó csirkéje”
ott található.
Bride és Cottam barátsága
még akkor kezdődött, amikor öt évvel ezelőtt megismerték
egymást a távírásztisztek tanfolyamán. Voltak közöttük
olyanok, akik a postához, a vasúthoz, a parti őrséghez vagy a
szigeti jelzőállomásokhoz készültek munkát vállalni, de
akadtak többen, akik hajóra vágytak. Közöttük volt Harold Bride
és Thomas Cottam, mindketten huszonöt évesek, és mindketten
elektrotechnikusok. És mindketten rajongói Marconi találmányának,
a nagy távolságú szikratávírónak. Harold is, Thomas is kellő
tisztelettel tanulmányozta azt a csodakészüléket, amivel
-mindenféle összekötő huzal nélkül − „beszélgetni” lehet
akár olyan távon keresztül is, mint amilyen az Amerika és Európa
közötti távolság.
És amikor a
távírásztiszti tanfolyam befejeződött, mindkét fiatal férfi
kitűnő képesítéssel kérhette felvételét a kereskedelmi
hajózáshoz. Thomas a Cunardhoz, Harold a White Starhoz került
távírásztisztnek. Ők is úgy kezdték, mint a legtöbben: előbb
rövid távolságú, kisebb hajóra kerültek,majd − amikor
bebizonyították rátermettségüket - az Afrika− és az
Amerika-vonal nagyobb utasszállítóin teljesítettek szolgálatot.
Thomas Cottam számára dicsőséget jelentett, amikor alig hároméves
gyakorlattal a tizenháromezer-ötszáz tonnás Carpathia fő
távírászának nevezték ki! De még ennél is nagyobb kiugrásnak
számított Harold Bride esete, aki a Titanic
másodtávírásza lett.
Volt tehát mit
megbeszélni, amikor letelepedtek a „Carey anyó csirkéje”
pincehelyiségében. Találtak egy üres asztalkát, ahová, ha
szorongva is, de befértek csomagjaikkal együtt. A „Carey
anyócsirkéje” nem volt lebuj, de annak indult. Egy O'Connor nevű
ír kocsmáros alapította közel egyszázaddal ezelőtt. Cégérnek
azt a Carey anyót választotta, aki vihar idején a tengereken
járkál, s eteti kedvenceit, az alig rigó nagyságú, a legnagyobb
orkánban is közvetlenül a hullámok felett szállóviharfecskéket.
A lebujból lassanként vérbeli tengerészkocsma lett, kétszintű
helyiséggel, az utcáról belépve étteremmel, bárszerű ivóval,
ahol a világ mindenféle itala megtalálható, de főként Belfast
híressége, a Carey-grog és a rumflipp, amit O'Connor élelmes
unokája, a nagy szakállú utód talált ki.
Két emberünk is
Carey-grogot kért a pincértől, aki megállt az asztal mellett,
amikor letelepedtek.
Mind a ketten kellemesnek
találták a meleg helyiséget, ami érthető volt: Harold Bride majd
két hónapon keresztül Afrika melegét, Thomas Cottam ugyanennyi
időn át Dél-Amerika partvidékének hőségét élvezte.
− Egészségedre,
Thomas!
− Scol, Harold!
Kölcsönösen elmondták
az utóbbi években szerzett élményeiket, kicserélték egymás
tapasztalatait a Marconi-készülékkel kapcsolatban.
Szaladt, rohant az idő. A
pinceablakokról eltűnt a külső fény. Lámpát gyújtottak,
gázlámpát. És a két távírász még mindig úgy érezte, hogy
nem fejezte be mondanivalóját.
− Milyen a parancsnokod,
Thomas? − kérdezte Bride.
− Rendes ember.
Rostronnak hívják. És a tiéd?
− Azt hallottam, hogy a
kereskedelmi flotta commodoréja, Smith kapitány. Egyszer láttam,
öreg fickó, amolyan belemenős ember. Fenegyerek Teddynek hívják.
Ekkor a szomszéd
asztaltól átszólt egy hang:
− Minden hibáért
odacsap, de sem a maga, sem a mi életünket nem félti! Már
bocsásson meg a tiszt úr, hogy közbeszóltam.
Középkorú, jól
megtermett, esőtől, széltől cserzett bőrű tengerész volt, aki
a távírászok beszélgetésébe beleszólt.
Harold Bride összeráncolta
a homlokát. De amikor ránézett a tengerészre, aki addigra felállt
és az asztalhoz lépett egyszeriben elpárolgott a neheztelése.
− No, né, Fleet, maga
az?! Nem emlékszik rám?
− Már bocsásson meg,
uram… Bride elnevette magát.
− Hogyan is emlékezne!
A Falcon avizóhajón találkoztunk. William Belcnap kapitány
vizsgáztatott, maga volt a segédje. Egész délelőtt mást se
hallottam, mint: Fleet, adja ide a code-könyvet, Fleet, rohanjon a
ködkürthöz, Fleet, adja le a vészjelet, Fleet, menjen a
szikratávíróhoz, és indítsa meg az aggregátort!… Soha nem
felejtem el! Életem fontos napja volt!
− Megtisztelő, uram −
nevetett Fleet. − Azóta elkerültem az avizóhajóról, és a
próbaút óta a Titanicon szolgálok. Jelzőmatróz vagyok,
szolgálatára, vitorlásaltiszti rangban!
Ezzel Fleet, teljes nevén
John Fleet, a sapkájához illesztette ujjait. Hátraintett.
− Azok ott a cimboráim,
ugyancsak a Titanicról! Négyen ültek az asztalnál, jobb kezük
ujját az ellenzőhöz emelték. Matrózaltisztek voltak,
fedélzetiek, megtermett, szép szál férfiak, mint a legtöbben a
White Star-nál.
− Én is magukhoz
tartozom, Fleet − mosolygott Bride, és kezet nyújtott. −
örülök, hogy a sors összehozott magával!
− Én is, uram, ha
szabad közölnöm.
Bride, hogy kimutassa
barátságát s azt, hogy tiszt létére nem érez különbséget az
altisztekkel, italt rendelt az öt tengerésznek.
Thomas Cottam az órájára
nézett.
− Indulnunk kell, komám!
Közeleg a hat óra. Fleet hozzájuk csatlakozott.
− Majd segítek, uram!
Nincsen messze a Harland-dokk, ott áll a hajó. Adja csak ide azt a
táskát.
Fizettek, összeszedték
holmijukat. Fleet odaintett megtermett cimboráinak.
− Bye-bye, fickók,
lehet, hogy még visszajövök!
Bár Bride tiltakozott,
szolgálatkészen felkapta a nagyobbik csomagot, és megindult
felfelé a pincelépcsőn. Odakint sötétség, eső, szélcsend
fogadta őket. Este volt, égtek Belfast gázlámpái, s a belfastiak
természetesnek tartották, hogy a ragyogó napsütés után esős
lett az idő. Az ilyesmi erre egyáltalában nem ritkaság.
Kétlovas bérkocsi állt
a kocsma előtt.
− Hé, tengerész urak,
itt az alkalom! − kiáltotta az esőköpenyeges kocsis.
Bride, aki egyszeriben
derűsebben látta a világot, rálépett a hágcsóra.
− Helyes, megfogadjuk,
mester! Nem megyünk messze, csak a Harland-dokkig.
− Az se baj, uram −
nevetett a kocsis −, majd körbelovacskázunk, hogy teljen az idő!
A két távírász a hátsó
ülésre telepedett, Fleet a felcsapható kis ülésre.
A fogat megindult, a
beszélgetés abbamaradt. Cottam is, Bride is élvezte a kényelmes
ülést,megelégedetten pöfékelt, időnként mosolyogva egymásra
nézett. Fleet is némaságba burkolódzott A lovacskák patkója
csattogva verte a kövezetet. A kocsiernyő viaszosvásznát percegve
csapkodta az eső.
− Legalább nem ázunk
össze − jelentette ki önmagát nyugtatva Bride, és a családra
gondolt;nem kedvtelésből költi a pénzét.
− Az ám − dünnyögte
Cottam, de hozzátette: − Beszállok a fuvarba.
− Azt már nem, nem
engedem! − heveskedett Bride.
− Én sem!
Egy idő után a kocsis
nagyot kurjantott:
− Halló, hé, a kaput!
Urakat hozok, tiszteket! − Majd hátrahajolt, beszólt a ponyva
alá: − Meddig megyünk?
Cottam válaszolt:
− Az irodáig. Ott
kiszállunk.
Nagyot csikordult a lezárt
dokk-kikötő hatalmas kocsikapuja.
A tányérsapkás őr és
egy bobby (rendőr) benézett a ponyva alá.
− Mehetsz − mondta az
őr, aki a kocsist éppen olyan jól ismerte, mint a dokkmunkások, a
szerelőmunkások tömegét.
Az iroda előtt megálltak.
Bride győzött: kifizette a fiákerest, s hogy megmutassa
előzékenységét, fél shilling borravalót is adott.
− Ti jobbra mentek, én
arrafelé − intett Cottam, és megszorongatta barátja kezét. −
Még találkozunk, Harold! Keressük meg majd egymást. Elhiheted,
csoda mód örültem, hogy összeakadtunk.
− Én is, Tom −
hangzott a válasz. Fleet tisztelgett.
− Szolgálatára, uram,
örvendek, hogy megismerhettem a Carpathia távírászát. Úgy
lehet, váltunk majd egymással egy-két jelzést.
Thomas Cottam nevetett.
− Az bizony
megtörténhet!
Elváltak. Harold Bride és
Fleet megindult az irodaépület melletti kis sikátoron.
Az eső már csak
szemetelt, de a raktárak, a szerelőcsarnokok ereszei és
levezetőcsatornái még bőven öntötték a vizet.
Harold Bride szíve
hirtelen erősebben kezdett verni.
Itt van a Titanic
közelében!
Ez nemcsak ünnepélyes,
de nyugtalanító érzés is volt. Olyasfélét érzett, mint ama
napon, amikor az avizóhajón bebizonyította, hogy méltó a tengeri
szolgálatra. Mivel váratlanul közlékeny lett, mondta is Fleetnek,
mire gondol.
− Majd ha meglátja,
akkor beszéljen, uram! − nevetett a derék ember. − Akkora
baromi hajó, mint egy hegy! De nézze csak, uram, innen már
láthatja is!
Bride megállt. Kiléptek
a sikátorból, s a dokkpromenád szélére értek. A lába földbe
gyökeredzett. Még jó, hogy Fleet hirtelen visszarántotta, mert
egy tolatómozdony száguldott el mellettük gőzt és szikrát
okádva.
− Három sínpár van
itt, vigyázzunk! − hallotta a jelzőaltiszt hangját.
A sikátor után éles
fények vágtak a szemébe. A dokk kikötői részén nem gáz−, de
villanylámpák világítottak. És hogy nem vette észre a mozdony
közeledését, azon sem, volt csodálkozni való. Sajtológépek,
szegecselők, nagy teljesítményű fúrók, pörölykalapácsok
dübörgése hallatszott. Csikorogva és zúgva emelkedtek és
süllyedtek a gigantikus méretű emelődaruk hosszú karjai. Közben
a figyelmeztető és vészcsengők berregtek szünet nélkül.
Egyszeriben belecsöppent a dokk-kikötő legnagyobb forgalmába.
Éjjel-nappal, szünet
nélkül dübörgött itt minden.
Ott a hajó! A Titanic!
Megállt a promenád
szélén − most már óvatosabban, túl a síneken −, s rátette
kézitáskáját az egyik kikötői bakra.
Valószínűtlenül nagy,
hatalmas tömeg tornyosult előtte. Először nem is látta hajónak,
csak áttekinthetetlenül óriási falnak, épületkolosszusnak,
félelmetes, álomba illő mesevárnak.
De hát azért mégiscsak
hajó volt!
− Kövessen, Uram,
sietnünk kell, mert hat óra elmúlt, és a szállásmester szigorú
ember − bökte meg barátságosan Fleet a távírászt. − Miért
kukoricázzon, ha nem kell!
Gépiesen elindult, de nem
tudott szabadulni a látványtól.
Részben a sötétség,
részben a közelség miatt nem látta a felépítmények felső
részét, a parancsnoki hidat, a kéményeket, a csónakfedélzetet.
Csak a két árboc, mint valószínűtlenül különös obeliszk,
emelkedett az égnek, feltörve a fekete hajótestből. Néhol
világított csak egy-egy kerek ablak,s a távolban a megnyitott
oldalbejáró híd nyílása. Ide tartottak.
− Csak nappal dolgoznak
már a hajón − tájékoztatta Fleet -. asztalosok és kárpitosok.
Akkora flanc van itt, mintha a királyi családot vinnénk
tengerentúlra!
Mindezt Fleet nem
lekicsinylésből, hanem inkább hencegésből mondta. Minden
szavából a büszkeség csendült ki, hogy a világ legnagyobb,
legpazarabbul berendezett hajóján szolgálhat.
A feljáróhídnál −
mert fedett volt és nem palló, mint a legtöbb esetben − a
megszokott jelenet fogadta.
Egy sok sráfos, idős
hajómester s két megtermett matróz állt a lámpa alatt.
− Kérem a
vezénylőpapírt!
Fleet meg akarta mutatni
bennfentességét közbelépett.
− A másodtávírász,
Mr. Phillips helyettese.
A hajómester mintha nem
is hallotta volna az őrmatróz szavát, várakozva nézett az
érkezőre. Barold Bride keresgélt a tárcájában. Végre előkerült
az irat.
− Tessék, itt van −
mondta némi nehezteléssel a hangjában, amit utólag megbánt,
hiszen a hajómester azt tette, ami a kötelessége volt.
− Mehet − intett a
hajómester, de még hozzátette: – H fedélzet tizenöt!
− Köszönöm −
legyintett Bride, annak tudatában, hogy a közlés nem fontos, mert
vele van Fleet,aki láthatólag mindent tud.
És megindult a meredek
híd kapaszkodóin, hogy másfél perc múlva átlépje új otthona
küszöbét.A félretolt vasfal, az oldalnyílás lelépőjénél is
altisztek álltak, mintegy igazolva, hogy megfelelő őrség védi az
óriás hajót. Tisztelegtek és továbbengedték az érkezőket.
− Kövessen, uram −
fordult balra Fleet -. mert se fel, se le nem kell mennünk,
mivelhogy ez a H fedélzet.
Mélybe forduló
aknafolyosón mentek tovább, majd balra fordultak.
A lakknak, terpentinnek,
firnisznek, faanyagnak, bútorhuzatnak vegyes és erős illata
töltötte be a folyosókat, kabinsorokat. Minden harmadik lámpa
égett csak a kabinsoron, ami különös, de érdekes félhomályt
adott a messzeségbe nyúló folyosóknak.
Ide alig-alig hallatszott
be a külső zaj, minden ünnepélyes volt és előkelő.
Bride is, Fleet is
suttogva beszélt ha szólt egymáshoz. A vastag, piros kókuszszőnyeg
felfogta lépteik neszét. A nyitott ajtók mögött sorakoztak a
kabinok s a fürdőszobák. A százötven méternél is hosszabb
folyosó végén éles fény látszott, s beszéd hallatszott.
Telefon csengett, berregett, írógép kopogott. Arrafelé van a
hajóiroda − vélte Harold Bride, és előre örült, hogy
rövidesen átesik a bejegyzésen: szabályosan és
visszavonhatatlanul a Titanic embere lesz! Időnként hálásan
tekintett társára, akit máris megszeretett, s aki átsegítette a
kezdet nehézségein.
Középmagas, erős vállú,
szikár arcú tengerésztiszt jött velük szembe. Fleet, aki elöl
haladt, tisztelgett szabad kezével. Harold Bride bizonytalanul
ugyanígy tett.
A tiszt közömbösen a
távírászra nézett. Tekintetéből nyugalom, majdhogynem hidegség
áradt. Zubbonyának ujján levő három vastag aranysáv elárulta,
hogy kapitányi rangot visel.
− Az első tiszt −
mondta hátraintve néhány lépés után Fleet. − Mr. Murdocknak
hívják. Keményfickó, bálnavadász!
− Micsoda? − lepődött
meg Bride. − Bálnavadász?!
− Az volt uram, szent
igaz. Az egyik cimborám, akit a Csirkében látott, a Banks, együtt
szolgálta kapitánnyal. Tőle tudom, mi volt azelőtt. De azt is
tudom, hogy igen emberséges. Banks tudja, tapasztalta.
A hajóiroda elé értek.
Két kék egyenruhás irodatiszt s egy barna egyenruhát viselő raktáros lépett ki az
irodakabin ajtaján.
Fleet letette a táskát,
intett.
− Lépjen be a tiszt úr,
megvárom. Jobbra ül a szállásmester.
A valamikori régi hajókon
az altiszti rangban levő „quartirmaster” irigyelt valakinek
számított. Századunk elején a hajóóriások szállásmestere −
tiszti rang, amolyan fő-fő irodafőnök. Ő a
felelőse a legénységi, altiszti, alacsonyabb rangú tiszti
elhelyezéseknek, de a nyilvántartásnak is. A hajó minden
zegéről-zugáról tudnia kell, úgyszintén ismernie minden embert,
még a gépkezelőket, fűtőket, pincéreket, szakácsokat is. Az
ilyen ember reggeltől késő estig dolgozik, meghatározhatatlan
munkaidővel, sokszor végkimerülésig. Mindenért ő a felelős, s
hiába van segítsége (tíz-tizenöt irodista), a felelősség az ő
vállán nyugszik.
A Titanic fő
szállásmesterét John Caldwellnek hívták, idős ember volt, s
talán mert folyton ült, scsak akkor mozgott, ha valamit
ellenőrzött, a hajó legkövérebb tagjai közé tartozott.
Homlokát állandóan veríték borította. Szuszogott és morgott,
mint általában a szállásmesterek.
− Na végre! − csapott
az asztalra, amikor Bride átadta az iratait. − Végre, hogy
megjött! A főnöke várja. A legkitűnőbb távíróberendezést
szállította le a posta, de éppen ezért van is vele valamiféle
baj. Keresse meg, fiatalember, minél előbb a főnökét, hogy
örüljön a jöttének!
Feltette szemüvegét,
méregette a távírászt, majd odaadta az iratokat (vezénylési
papírt,szolgálati könyvet, minősítési bizonyítványt) a
mellette ülő irodistának. Végül így szólt:
− A főnökével lesz
egy kabinban. A C fedélzeten megtalálja. A többiről a főnöke
tájékoztatja.
Bólintott, végeztek.
Bride is bólintott,
megfordult, és kilépett a kabinból.
− Rendes fickó ez a
Caldwell − mondta kísérőjének, aki hűségesen várta a kabin
előtt. − Még köszönt is.
Fleet nevetett:
− Azt mondják, harapni
is tud! Mindig a parancsnokkal szolgált, az pedig kemény ember!
A H fedélzetről feljutni
a C fedélzetre valóságos hegymászás. Valójában öt emelet.
Egyik kabinfolyosó, dekk sétány a másikat követte, amíg
feljutottak a sok lépcsőn a C fedélzetre, amit már csak a B
fedélzet követ és végül az A fedélzet (a csónakfedélzet),
aminek a folytatása a hajó agya, esze, legfőbb idegrendszere, a
Híd, a parancsnoki állás, a kormányház, a navigációs
helyiségek, s alattuk a távírászok műhelyszobája, vagyis
fülkéje, ahogy hivatalosan nevezik.
Közben kétszer is
összetalálkoztak a fedélzetek őrségével, egy altisztből és
két matrózból álló csoporttal, akik szünet nélkül járják a
hajót, vigyázva tűzre és más veszedelmekre. A C fedélzet nagy
társalgójának szárnyas ajtaja nyitva volt, s a kivilágított
helyiségben a zenekar próbált.
Valcer dallamai áradtak
szét a folyosókon.
A mélyből végigkísérte
őket az áramfejlesztő gépek búgása, rengése, az óceánjárók
megszokott,egyhangú zaja. Élet lüktetett a hajóban.
A C fedélzet
sétafolyosójáról Bride végigtekintett a hajón és a kikötőn.
Valóban meglepődött. A
hajó valószínűtlenül óriásnak tűnt, és minden, amit
körülötte látott, kicsinek, törpének.
A szerelőcsarnokok teteje
jóval alattuk volt. A közelben horgonyzó hajók játékszereknek
látszottak. Egy magasságban voltak a kikötőbejárót őrző három
világítótoronnyal! Bride elképedve, valósággal megbabonázva
nézett körül. Ahogy kihajolt, alattuk a mélységben látszott a
bejáróhíd,vagyis inkább annak fedő
ponyvája. Még csak
fogpiszkálónak sem tűnt! Vagy egy félórával ezelőtt ott lépett
be az álmok hajójára…
Feje felett ott magasodtak
a kémények. Négy óriás szörnyeteg, egyenként huszonkét méter
magasak. Ezt onnan tudta, hogy a vonaton olvasgatva a London Times
mai számát, összetalálkozott az egyik hasábon a Titanic
adataival. A cikk részletesen foglalkozott az óriás hajóval,
valóságos adathalmaz volt. Így Bride hajólexikonnal a fejében
lépett új munkaterületére. Tudta a kémények magasságát, de
azt is, hogy a hajó kiszorított vízmennyisége a rakmerülésnél
65 000 tonna, a hajóhossza 270 méter, a hajtógépek 45 000
indikált lóerőt fejtenek ki, s naponta 1000 tonna kőszenet
fogyasztanak! Olvasta, hogy az építésnél 270 tonna szegecset
használtak fel, s maga a hajótest(valamint a felépítmények) −
de gépek, kazánok, belsőépítések és berendezések nélkül −
27 000 tonna vizet szorított ki, amikor lecsúszott a sójáról, és
ráfeküdt az Öbölvízpárnájára!
Az erős lámpák fényében
jól látszottak a hatalmas árbocok, az előárboc közepén a
figyelőkosár, s jól látszott maga a hatalmas, külön
épülettömbnek tűnő parancsnoki híd is, amit a tengerészek
nagybetűvel, röviden így ejtenek ki − a Híd. A Bridge.
− Amott az én őrhelyem
− mutatott az előárboc közepére Fleet −, kosaras vagyok.
− Eléggé magasan −
bólintott a távírász, és a táskája után nyúlt, hogy a
bámészkodást befejezze,és végre felkeresse kabinját.
Fleet hirtelen
megmerevedett. Kihúzta magát, és mint a hadihajók tengerészei, a
közeledő felé fordult.
A fedélzetvilágítás
fényében tiszt közeledett.
Valószínűtlenül sovány
volt, igen magas, és éppen ezért görnyedten járt. Bőrből
készült vihargallérja még inkább megnyújtotta alakját. Harold
Bride is tisztelgett, mert a gallérból sejtette,hogy az ügyeletes
tisztet látja.
− Jó estét, Fleet −
bólintott a tiszt, amikor elhaladt mellettük, s ugyanígy tett
amikor Bride köszöntötte. − Jó estét!
− Ez az én közvetlen
parancsnokom − mutatott utána Fleet. − Mr. Lightholler, a
második tiszt. Ő a navigációs főnök, minden jelzés feje. Az
önöké is, uram. Jobbat kívánni sem lehet. Aranyember,én mondom.
Most ő van szolgálatban, járja a hajót. Soha nem pihen, mindenre
gondja van. No de amott a kabinja, uram, itt elválunk. Megéheztem,
ilyenkor osztják a vacsorát.
Ezzel az elég nehéz
táskát Fleet letette, köszönt.
− Minden jót, uram!
örülök, hogy többször találkozunk majd.
Bride visszatartotta
emberét.
− Várjon csak, Fleet!
Hamarjában nem is tudom, miként háláljam meg szívességét. De
itt ez a semmiség, fogadja el.
Ezzel belenyúlt a
zsebébe, elővette azokat a dohánycsomagokat, amiket az állomáson
vásárolt.
− Köszönöm, uram −
mosolygott Fleet −, az ilyesmi mindig jól jön. Nagyon köszönöm!
A két ember, a tiszt és
az altiszt, kezet rázott.
− Pompásabb szerszám
ez − mutatott maguk köré Fleet −, mint az avizóhajó, amin
megismerkedtünk, igaz-e?
− Igaz! A világ
legnagyobb hajója, még az Olympicnál is nagyobb.
Fleet tisztelgett, és
eltűnt az egyik lejáróban. Bride magára maradt. Egy ideig állt a
kabin előtt, ismételten megnézte a számát, majd rátettekezét
az elfordító gombra. De előbb kopogott, mert a kis kerek
ajtóablakocskán fény szivárgott kifelé. Néma csönd volt a
válasz. Még egyszer, majd újból kopogott. Végül kinyitotta a
kabin ajtaját.
A kabinban nem
tartózkodott senki. De lakták, amit elárult a jobb oldali fekhely
polcára helyezett több könyv, egy zsebóra, tokba zárt
borotvakészlet, egy fényszórós zseblámpa s egy ezüstkeretbe
foglalt családi fénykép. Egy eléggé testes fiatalasszony és
három gyerek képe. A gyerekek három és nyolc év között
lehettek: Jack Phillips. I. osztályú hajótávírász gyerekei. A
fekhelyen takarók és párnák voltak elhelyezve.
Harold Bride egy
pillantást vetett a másik fekhelyre: üres volt, csak a vadonatúj
matrac árulta el,hogy az ágy vendégre vár. Üres volt az ágy
feletti polc, a fekhely lábfejéhez szorított faliszekrény
is,ahová majd minden holmiját be kell zsúfolnia.
Erre most nem került sor.
Bride a táskát, a kis kézitáskát, valamint a plédgöngyöleget
rádobta az ágyra, elhatározva, hogy a kabinrész elfoglalását
későbbre hagyja. Előbb megkeresi új főnökét, JackPhillipst.
Hol lehet − vélte Bride − egy távírász máshol, mint a
szikratávíró központjában?!
A távírószoba
megkeresése már nem okozott különösebb gondot az óriás hajón.
Minden ilyen helyiség a Híd alatt található, legtöbbnyire a
navigációs kabin alatt, az A fedélzet kiemelkedő utolsó
harmadában. Elvileg, ahogy a főszállásmester mondta, a távírászok
kabinja felett, csak éppen két emelettel feljebb.
Bride, ahogy kilépett a
dekkfolyosóra, nem állta meg, hogy újból szét ne tekintsen.
Néhány másodpercre elvakította a belső világítótorony forgó
fénye. Megdörzsölte a szemét. Ahogy látni kezdett, előtte állt
egy hajóstiszt és egy altiszt.
− Elnézést, uram,
hogyan kerül a hajóra? Ez a C fedélzet, itt nem tartózkodhat
senki.
Ekkor kapott észbe, hogy
nem vette fel az egyenruháját, ami ebben az esetben szabályellenes
volt, de még a sapkát is az ágyon hagyta sietségében.
− A másodtávírász
vagyok, uram − dadogta szégyenkezve −, most érkeztem. Ez itt a
kabinom. Még a sapkát is bent felejtettem, annyira siettem, hogy
megkeressem a távírószobában a főnökömet, és jelentkezzem
nála.
A tiszt bosszúsan
legyintett.
− Civil szokás az
ilyesmi, uram, remélem, elismeri! Igazolványát megkapta?
Bride benyúlt a zsebébe,
elővette.
− Parancsára!
A tiszt átvette a White
Star címerével domborított, kemény fedelű igazolványt,
tüzetesen megvizsgálta, majd így szólt:
− Hát csak vegye fel az
egyenruhát, mielőtt bármerre indul. Szigorú utasításunk van,
hogy megakadályozzunk mindenféle kószálást. Soha nem lehet
tudni, hátha szabotőrök lopódznak fel a hajóra. A parancsnok így
rendelkezett!
Mereven tisztelgett,
továbbment az altiszttel együtt, aki csendes mosollyal figyelte a
jelenetet,mint minden vérbeli hajósaltiszt, aki legalább annyira
szeret fontoskodni, miként a felettese.
Bride betámolygott a
kabinba, leforrázva, hogy civilnek nevezték, ami különösen azért
bántotta,mert jó tengerésznek tartotta magát, legalábbis hajóra
termett embernek, aki életét másként már nem tudja elképzelni.
 |
| A Titanic távírós szobája |
Felkattintotta a
szekrényke feletti lámpát, hogy jobban lásson a kicsomagolásnál.
Kinyitotta a bőröndöt, ami úgynevezett hajóbőrönd volt,
kivette a melegebb, sűrűbb szövésű egyenruhát.Vizsgálgatta,
nézegette, hogy mennyire gyűrődött össze. De nem, szerencsére
Sally − a felesége – gondosan csomagolt, s mindössze a hajtókán
volt gyűrődés. A nadrággal sem volt baj, az ingekkelsem. Már
éppen a nyakkendőjét kötötte, amikor felsüvítettek a
Harland-dokk üzemének munkaidőt jelző szirénái. Ugyanakkor
nyílt a kabin ajtaja, és meglepődött arc nézett befelé.
Fiatal, alig
harmincöt-harminchét éves volt az illető, kék szemű, vidám
tekintetű. Amikor beljebb került, Bride látta, hogy jó kötésű
ember, amolyan atlétatípus.
− Ha nem csalódom… −
kezdte.
− Igen, az vagyok, a
kettes. Harold Bride a nevem, szolgálatára.
Phillips, mert ő volt a
belépő, mosolyogva kezet rázott.
− Jack Phillips! Majd
kijövünk egymással. Sok jót hallottam magáról, Bride.
Képzelheti, tudni akartam, ki lesz a másodtávírász. Az öreg
Stockton azt ígérte, hogy rendes fickót küld ide. Azt mondta, van
egy fiatalember, aki igen bevált a dél-afrikai járatnál, őt majd
átvezényli hozzánk. Nos,Bride, maga az a fiatalember!
Jóízűen nevettek. Bride
egyszeriben elfelejtette, hogy az előbb lehordták. Phillips nem
játszotta meg a főnököt, legfeljebb annyiban, hogy a szolgálati
előírások szerint nem tegezte le helyettesét.
− Milyen a készülék?
− kérdezte Bride érthető kíváncsisággal, amikor felhúzta
zubbonyát.
− A lehető legjobb.
Majd meglátja! Valamit azért igazítunk rajta, de hát ez már az
én szokásom, mert van egy-két tökéletesítésem. Ezért is
vártam, hogy együtt megcsináljuk. Tudja, Bride, fel kell arra
készülnünk, hogy nyakig leszünk a munkában. Gazdag pasasok
tömege utazik a hajón, a fene tudja, miért! Így tehát
táviratokat veszünk és adunk szünet nélkül. Valódi postások
leszünk, akár a szárazföldiek!
Ezzel Phillips benyúlt a
szekrényébe, kivett egy üveget, két pohárkát tett melléje.
− Igyunk annak örömére,
hogy együtt vannak a Titanic távírászai!
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése