A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dékány András. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dékány András. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. április 20., péntek

Dékány András: S.O.S. Titanic (6)


5. VIGYÁZZ, JÉGVESZÉLY!

A Híd
Jan megsüvegelte Mr. Murdockot.
Az eset éppen a H fedélzet folyosóján történt, a szállásmester irodája előtt. John Caldwell, a szállásmester az ajtóban állt. Előtte Murdock kapitány. Beszélgettek.
− Mennyi postacsomagot visz a hajó? − kérdezte a kapitány a szállásmestertől.
− Úgy értesültem, uram, hogy a posta ezerhétszáznál több ládát, kosarat, szállító bőröndöt helyezett el. Ezenfelül háromszázhetvenöt levélzsákot, a kimutatás szerint.
Ekkor vette észre Jan a matrózoktól annyira rajongott első tisztet, akit illik megsüvegelni. Elhatározta, hogy nem késlekedik. Bálnavadásznak még úgysem köszönt eddig, holott − állítólag − Bostonban is találhatók bálnavadászok.
Amikor a beszélgetők elé ért, megállt, levette lapos micisapkáját, és köszönt:
− Jó napot, uram! Szép időnk van!
És ezzel továbbindult, a folyosó északi kijárata felé.
Murdock meglepődve ránézett a fiúra. Előbb értelmetlen csodálkozással, majd némi meghatódással is. Megint eszébe jutottak a fiai. Megfordult, a gyerek után szólt:
− Jó napot!
Ugyanakkor észrevett valamit.
− Hahó, gyere csak ide, fiam!
Jannak még a lélegzete is elállt. Istenem, mit tett?! Becsapta Banks matróz, és most azért, hogy ekkora úrra rászólt, büntetésben részesítik?!
Agyára szaladt a vére, s hirtelen fejtetőre állt a fedélzetfolyosó. Ugyanígy a szállásmester és a kapitány is.
Ettől azért a lábai működtek, és egyszerre újból a kapitány előtt állt.
− Mondd, nem te járkálsz be a távírászokhoz?
A kérdés olyan volt, mint egy mellbecsapás. De hát lehet, szabad egy bálnavadásznak hazudni?Nem lehet − döntött Jan, és mivel a szédülés is elmúlt, elég bátran felelte:
− Igen, uram, én vagyok. Bűn?
Mintha a kapitány arcán mosoly játszadozott volna.
− Nem bűn, de szabályellenes. Tudod, a Hídról sok mindent meglátni. Majd igyekszem nem odanézni!
Ezzel Murdock bólintott a szállásmesternek, barackot nyomott Jan fejére, és sietve megindult a folyosón.
− Kezit csókolom − szólt utána zavart elragadtatásában Jan, ami a következő
pillanatban elkeserítette, hiszen nem kétséges: így nem szokták a tengerészeket köszönteni. De hát − akár így történt, akár úgy − elmondhatja Banksnek, Fleetnek és a többieknek, hogy Murdock kapitány nemcsak fogadta a köszöntését, de szóba is állt vele! Sőt, barackot nyomott a fejére,ami első jele a barátkozásnak. Jan legalábbis így hitte.
Pedig, most már tudjuk, Murdock kapitány nem tartozott a barátságos emberek közé. Mintha észre sem vette volna, hogy utasok tartózkodnak a hajón, sőt előkelő utasok a javából. Amennyire Smith parancsnok valósággal kereste az előkelő emberek kegyét, boldogan fecsegett a szalonokban, és étkezés idején mosolygó arccal foglalta el az elsőosztályú étteremben a fő helyet, Mr. Murdock élt azzal a jogával, hogy szabad idejében visszavonul, az ebédet s a vacsorát kabinjában fogyasztja el. Bár − valljuk be − Murdock első tiszt a szabad idejét sem töltötte pihenéssel. Állandóan úton volt, járta a hajót, ellenőrzött, megfigyelt. Mindent, ami eléje került, a legnagyobb gonddal megvizsgált, beszélt felelős beosztottakkal, valósággal vizsgáztatott. Naponta bekukkantott a fedélzetiek és a gépészek, a fűtők konyhájára, reggel, este lement, vagy inkább lemászott a hajó mélyére, a gépházba, ahol néha. órákat is eltöltött, figyelve a fénynek, a forróságnak, a dübörgésnek, zakatolásnak ebben az alvilágában a hatalmas masinák működését és az óriási kazánokat. Egy alkalommal felbukkant a főárboc megfigyelő állásában is, nem kis meglepetésére a szolgálatot ellátó Banksnek és egyik társának.
− No, Banks, régi cimborám, minden rendben? − kérdezte, amikor bepréselte magát a hajó legszűkebb tartózkodási helyére.
− Minden rendben, uram! A látás kitűnő, a tenger nyugodt, a láthatáron még egy halászhajó sincs − nevetett Banks. − Voltunk mi már komiszabb helyzetben is, ha emlékszik, amikor a grönlandi partoknál jártunk, a csavar eltörött, a blizzard meg kitört!
− Akkor bálnavadászok voltunk, most pasasokat viszünk, mint a vasutasok − mondta komoran a kapitány. − De máris megyek tovább. Tehát: a legteljesebb figyelem, Banks!
− Igenis, uram, így lesz! Bízza ránk! Szolgálatára, uram!
Ilyen volt Murdock első tiszt. És a parancsnok, a Commodore? Szerette a hajót, a hajózást, de − kihangsúlyozta parancsnoki voltát, s azt vallotta: azért vannak beosztottak, hogy azok intézzék el az alsóbb feladatokat.
− A parancsnok a hajó királya − mondta a gazdag utasok és Bruce Ismay társaságában, amikor szóba került az első tiszt „hangyászkodása”. − Azért van, hogy uralkodjék, biztonságot adjon, fontos ügyekben döntsön, de ne végezzen szolgai munkát!
Valójában kinevették Murdockot.
− Azt azonban elismerem, hogy jó tiszt − nézett jelentőségteljesen az ügyvezető igazgató szemébe −, de arra teljesen alkalmatlan, hogy önálló parancsnok legyen.
Bruce Ismay nem válaszolt. Smith Commodore ebből azt a következtetést vonta le, hogy Ismaynél is magasabb erők állnak a „bálnás” mögött. és most még inkább gyűlölte örökösen okvetetlenkedő helyettesét.
… És amikor Jan legközelebb belopakodott Harold Bride birodalmába, a naptár szerint április14-e volt, közvetlenül az ebéd befejezése után, tehát kora délután. A Titanic utasai negyedik napjukat töltötték az óceánon, s minden jel arra mutatott, hogy az óriás hajó elhódítja Cunardéktól a Kék Szalagot.
A Titanic gyors tempóban haladt Amerika partjai felé.
− Bride bácsi, szabad? − nézett be a küszöbről. Harold Bride intett, de nem szólt.
Látszott, hogy elmerülve figyel a „világ jeleire”, ahogy a távolból előtörő szikratávírók hívásait nevezte.
Jan Kovalce csendesen lekuporodott a kisebbik ládára, és mivel ennél érdekesebbet nem tudott elképzelni, boldog volt, hogy így tehetett.
Nem mukkant a világért sem, nem tett fel kérdést, mert már jól tudta, hogy ilyenkor a távírászkörül a legnagyobb csendnek kell lenni. És mintha most még nagyobb csendet kívánt volna Harold Bride, mint eddig.
Így is volt.
Harold Bride figyelt, nagyon-nagyon figyelt.
Homlokát összeráncolta, s amikor gyors ütemben jegyzett a füzetbe, mintha a keze megremegett volna. Időnként bal kezével a fülhallgatót szorosabbra fogta, hogy erősebben hallja a szikratávírón jött jeleket. Jan tudta, hogy most nem a„csodatelefon” működik, hanem a „marconi”, vagyis a közlés,amit felvett, távolról jött.
Útban New York felé
Amikor Bride felvette a hírt, gyorsan a kopogtatóhoz fordult, és most ő indította meg adóját. Szorgalmasan kopogott a készülék: pont, vonás, pont, vonás, pont, pont, pont, vonás, vonás, pont. Majd kicsi szünet után újból pontok, vonások, pontok, vonások.
Végül ránézett a ládán kuporgó gyerekre, és csak ennyit mondott:
− Nem volt könnyű!
− Mi, uram, mi nem volt könnyű?
− Se a vétel, se az adás. De hát azért ment!
Nagyot szusszant, még nyújtózott is. Utána az ajtóhoz lépett, és leemelte a telefonkészüléket. Megcsavarta a csengőt, és várt. A hajó telefonközpontja jelentkezett.
− Bride távírász. Kérem a Hidat, a kettes telefont.
Jan úgy érezte, hogy most érdekeset hall. Még eddig nem tapasztalta, hogy a távírász felhívta volna a Hidat. Csengetés, és a távírász beszólt:
− A parancsnok rendeletére: itt a hajó drótnélküli állomása! Smith commodorét kérem.
A válasz nem lehetett kielégítő, mert Bride ingerülten szólt:
− Mondom, a parancsnok rendeletére!
Várt. Jan tudta, hogy most majd odalép a parancsnok, a szakállas öreg ember, akit mindenki megcsodál, és éles hangján beszól a készülékbe.
Így is történt. Jan − a dinamók, a kis aggregátor búgása mellett, ami örökös zaja a drótnélküli állomásoknak – hallotta a telefonkagylóból kicsengő éles hangot.
− A Commodore!
− Szolgálatára, Sir! Bride távírász, a kettes. Azonnal kell közölnöm: majdnem egy időben, a Caronia és a Baltic gőzösök, útban Providence kikötőbe, Halifaxtől mintegy négyszáz kilométernyire délkeletnek, az északi szélesség 42. fokáról jelentik: jéghegyek mutatkoznak az óceánon.
A Commodore pattogó hangja hallatszott, mire Bride megismételte:
− Igen, uram, a Caronia és a Baltic mindkettő Cunard-hajó!
Megint a parancsnok válaszolt, majd Bride beszélt:
− Ahogy rendeli, Sir! Tehát Murdock kapitánynak ne szóljak? Rendben van, uram, így lesz! Közben megkísérlek összeköttetést kapni más hajókkal is. Rendben van, uram, parancsa szerint.
Kattan a készülék. A Híd letette a telefont. Bride még egy ideig tartotta a hallgatót, majd ő is visszaakasztotta. Elgondolkozva nézett a gyerekre.
Jan megjegyezte:
− Jéghegyek vannak a tengeren?
Bride igyekezett közömbösen felelni:
− Itt nem, valahol messze.
− És ha itt lennének, baj származna abból?
Bride újból leült a készülék elé. Mint az előbb, ugyanúgy felet most is.
− Dehogyis lenne! Ilyen csendes időben nem egy jéghegyet, de akár a Kilimandzsárót is elkerülné a hajó!
− Akkor miért mondta a parancsnok, hogy ne szóljon Murdock kapitánynak?
A távírász meghökkent. A gyerek tehát meghallotta. Egy kicsit gondolkozott, majd lezárta a hangolótárcsát, és a fiúhoz fordult.
− Távírász szeretnél lenni?
− Igen, uram!
– Nos, akkor tudnod kell, hogy a távírász első kötelessége a parancs betartása és a titoktartás. Ha erre nem vagy képes, akkor ne is gondolj arra, hogy jó távírász lesz belőled! Amit hallasz − abból valójában semmit nem hallasz! Érted? Csak így lehetsz a barátom, kisinasom. − Az utolsó szónál elmosolyodott. − Mert ilyesfélének tartalak, Jan! Kisinasomnak.
Jan nagy komolyan bólintott.
− Igenis, uram! Megértettem. De Murdock kapitány miért nem tudhatja azt, amit a parancsnok?
Harold Bride közömbösséget mutatott.
− Az ilyesfélékre mi nem gondolhatunk. A parancs − parancs. Betartjuk.
− Nem szereti Murdock kapitányt? Én szeretem, bálnavadász volt
A gyerek kérdése váratlanul hatott a távírászra. Mit is válaszoljon? Előbb gondolkozott, majd hosszasan elnézegette a két kereső tárcsát. Végül ennyit mondott.
− A szolgálatban nincsen szeretet vagy gyűlölet vagy ilyesféle. Tehát megértettél?
− Igenis, uram!
− Helyes − veregette meg a fiú vállát a távírász. − Most pedig ide figyelj! Előbb beirányítjuk a Cap Race fokot, azután leadjuk a közelünkben levő hajóknak is a hívójelt, hogy jelentkezzenek. Az én barátom, Thomas Cottam, már sokat nem tud mondani, valahol tőlünk jóval lejjebb és mögöttünk vannak, de őt is felhívjuk…
Jan csodálkozva megjegyezte:
− Nem látni egy hajót sem. Merre vannak?
Bride, aki most már elmerült a készülék bonyolult kezelésében, gépiesen felelte:
− Nem hinném, hogy több száz kilométeren belül egy is lenne. De most hallgass!
Felhangzottak a jól ismert kattogások, zakatolások, percegések. Bride a fejére tette a kapcsos,kétmembrános fülhallgatót. Keze szorgalmasan billegtette a hívójelek kopogtatóit.
Tá, tá, ti, ti, tátátá…
Majd figyelt.
Mikor jön válasz a távolból?
Tá, tá, ti, ti, tátátá…
Jan közel hajolt a drótnélküli távíróállomás készülékeihez. Elmerülve figyelte a megelevenedett csodát. El is határozta, hogy ha hazaér Bostonba, a legrövidebb időn belül szerkeszt egy drótnélküli adót az ő és a legjobb barátja lakása között. Majd meghívja Harold Bride-ot, ha New Yorkban áll a Titanic, jöjjön el hozzájuk Bostonba, és segítsen összeállítani a készüléket. Ez a gondolat annyira fellelkesítette, hogy valósággal izgalomba jött. Igen, Harold Bride is a legjobb barátai közé tartozik.
Milyen kedves is volt hozzá! Tegnap például feladott egy táviratot a Kovalce családnak:„Közeledünk, legyetek ott a kikötőben! Jól érzem magamat. Jan. ” Még csak fizetni sem kellett!
Ilyen előnyt élvez az, aki barátja a hajótávírásznak. De az öröm most nem tartott sokáig. Phillips úr, a főnök jött be a fülkébe. Phillips nem tiltakozott Jan jelenléte ellen, de nem szerette, ha rajtuk kívül bárki is a fülkében tartózkodik.
− Majd még ma benézhetsz − búcsúzott röviden Bride, aki gyorsan jegyzett a füzetébe. −Legközelebb este nyolctól éjfélig leszek őrségen.
Jan búsan kiballagott a fülkéből. Phillips úr miért nem olyan kedves, mint Harold Bride? Általában a felnőttek miért mogorvák, barátságtalanok, vagy ha nem, akkor közömbösek a fiatalokkal?
Jan okos gyerek volt, gondolkozásra hajlamos, és ilyen kérdéseket gyakran feltett önmagának, hogy választ találjon. Igaz, akadnak azért jó néhányan Harold Bride-ok, Fleet és Banks matrózok, sőt olyasfélék is, mint Mr. Murdock, aki elrejti érzelmeit, mert hát ő kapitány. Vagy nem ilyesmi miatt?…
Jan megtorpant.
Mentőcsónak - még tétlenül
A táncteremben szólt a muzsika, az egyenruhás zenekar keringőket játszott, és igen sok utas, férfi, nő, fiatal, idősebb, tartózkodott az arany− és ezüstszínű, brokáttal ékesített, pompás helyiségben. Cigaretta− és szivarfüst, parfüm és pacsuli illata szállt ki a meleg, fülledt helyiségből a hűvös fedélzetfolyosóra.
Hűvös, noha nyoma sem volt a télnek, ami errefelé kegyetlen tud lenni. Őszintén szólva Jan nem örült ennek az időnek. Amikor a múlt évben átjött Európába, nyár volt és olyan tükörsima az óceán, mint Boston mellett a Black Lake, a fekete tó. Prágában a nagyapáék féltve engedték el, mert az újságok többször írták a télen, hogy milyen borzasztóan erős, félelmetes viharok tombolnak az Atlanti-óceánon.
− Nem is értem − mondta a prágai nagypapa −, hogyan tudtak azok a vikingek ócska dereglyéikkel Norvégiából Grönlandig eljutni! Még csak kabin se volt a bárkákon, hogy fedél alábújjanak, ha szakad az eső, a hó, vágnak a hullámok. Mert az Atlantin rettentő nagy hullámok tornyosulnak ám!
Így a nagypapa. De mások is mondták, Jules Verne írta, hogy az Atlanti félelmetes óceán. És ebből Jan semmit sem élvezhet. Jövet is, menet is, most, olyan szelíd, olyan békés, hogy az óceánhoz valóban nem illő!… Ilyen óceánon könnyű volt a dolga a vikingeknek meg mindenféle más hajósoknak. Az igazság tehát az, hogy Jan csalódott az óceánban. Egyedüli reménysége az volt, hogy jéghegyekkel találkoznak, de valahogy − úgy érezte −, ebből sem lesz semmi, mert a hőmérséklet barátságos, fagynak nyoma sincs. A fedélzetfolyosókra kifüggesztett hőmérők valódi tavaszt hirdetnek.
Márpedig − vélte Jan − a jéghegyek csak ott lehetnek, ahol fagy van. Az ördög vigye a Golf-áramot! Mindennek ez az oka. Az hozza Florida felől a meleg vizet, átcsapja az Atlanti-óceánonEurópába, és így valóban jéghegynek kell lenni a talpán, ha meg akar birkózni vele! Jan tudta, mert olvasta, meg a tengerészektől is hallotta, hogy a jéghegyek Grönlandból, Jan Mayenről, valamint a Spitzbergákról szakadnak le, onnan indulnak délnek a labradori és a kelet-grönlandi áramsegítségével, kis részük (az „aprókák”) a jeges-tengeri árammal. De a Golf elnyeli őket, mert a Golf erősebb, melegebb, hatalmasabb! Jan tehát nem szerette a Golfot.
És talán a szép időnek lehetett betudni, hogy az egész úton egyetlen bálnát, egyetlen valamirevaló kardhalat, kardorrú delfint vagy nagyobb cápát se láttak. Verne hősei lépten-nyomon találkoznak az északi Atlanti-óceánon bálnákkal, kardorrú delfinekkel, óriás cápákkal, sőt hatalmas rájákkal. A Titanic utasai mindebből semmit sem láttak!
− Pedig van belőlük bőven − nyugtatta a lázadó Jant Fleet matróz, amikor erről a matrózszálláson beszélgettek. − Bálna is akad, kardorrú delfin is. De ilyen nyárias időben még északabbra vitorláznak, mert tudod, ezek valóban halvérű fickók a javából!
De talán most javul a helyzet, vélte Jan, amikor elballagott a táncterem mellől, azzal szándékkal, hogy előbb eszik valamit a másodosztályú étteremben − mert a tengeren még nagyobb étvágya volt, mint egyébként −, majd amikor jóllakott, lemegy a matrózszállásra, mert délután mindig akad egy-két cimbora, akikkel eltöltheti az időt. Tegnap például abban a kitüntetésben részesült, hogy pókerezhetett a jelzőmatrózok pihenő csoportjával, ami pompás szórakozás és „vérbeli” tengerészes móka.
Igen, talán javul a helyzet. Amit a távírófülkében hallott, legalábbis erre vall.
Mit is hallott Harold Bride szájából?
Azt, hogy két gőzös is egy időben, a Baltic és a Caronia, jéghegyek felbukkanását jelezték az északi szélesség 42. fokáról! Most csak az volt a kérdés, a Titanic hol, merre jár. Jan szívből remélte,hogy rövidesen a 42. fokra érnek, mert ha nem, akkor miért jelezték a hajók, és miért hívta telefonhoz. Bride távírász a hajó parancsnokát?
Amikor mindez eszébe jutott, kikanyarodott az előfedélzetre, ahonnan felnézhetett a Hídra. Még mindig Smith parancsnok és a harmadik tiszt, Mr. Bruce látható a Híd fő részén.
Ezek szerint Murdock úr majd csak teljes sötétedéskor veszi át a parancsnokságot. És itt Jant hirtelen hatalmába kerítette annak az, érzése, hogy felkutatja Murdock urat. Eléje áll, és elmond neki mindent, amit a távírófülkében hallott! Lehetetlen, gondolta, hogy Murdock úr ezért megharagszik;esetleg pofon vágja, vagy többé nem fogadja a köszönését, vagy eltiltja Harold Bride-dal valóbarátságától. Igaz − és itt jött az újabb megtorpanás −, ha kitudódik a dolog, akkor meg netán Bride úrbarátságát veszti el, és akkor lőttek a szép tervnek: hogy meghívja magukhoz Bostonba, és közösen szereljenek össze Marconi rendszerű szikratávíró-készüléket!
Mit tegyen?
Odatámaszkodott a D fedélzet korlátjához, s elnézett az óceánra.
Az óriás hajó árnyéka rávetődött a vízre, s ez önmagában is szórakoztató látvány lett volna, az utasokról nem is beszélve, akik napoztak, nevetgéltek, sakkoztak, kártyáztak. De most Jan mindebből semmit nem vett észre.
Olyasminek a tudója volt, ami egyre inkább kínozta. Mit tenne Verne abban az esetben, ha valamelyik hőse kerül ebbe a helyzetbe? Mondjuk, Nemo kapitány gyerekkorában, vagy éppen maga Hatteras, akinek éppenséggel elég dolga akadt a jéghegyekkel? Igen, mit tennének ők gyerekfejjel, ha hasonló helyzetbe kerülnének?
És hogy mennyire okos dolog ilyen kiválóságokra gondolni, őket idézni, Jannak eszébe jutott, hogy Nemo kapitánynak, de Hatterasnak is voltak jó barátai a tengerészek között, s így lehetett ez gyerekkorukban is. Jannak vannak barátai a Titanic matrózai között, akik férfiak a javából, igazi tengerészek, tőlük kér tehát tanácsot.
Meg kell keresni Banks matrózt vagy Fleet tengerészt, mert Smith parancsnok arra nem adott utasítást, hogy Banks vagy Fleet ne tudjon a Caronia és a Baltic vészjeléről. De Harold Bride sem mondta, hogy nem szólhat nekik. Amikor ezt így Jan átgondolta, tudta, hogy így sincsen minden rendjén.
De azt is tudta, hogy könnyíteni kell a lelkén.
Murdock úr bálnavadász, és ennél nagyobb tekintély nem lehet a világon! Másodkapitány az óriás hajón, és miért nem tudhatja azt, amit a parancsnok tud?
Jan rohanni kezdett a fedélzetfolyosón, majd a középső lépcsőn lefelé, hogy mielőbb elérje a vízvonal alatti matrózszálláson azt az ördögtanyát, ahol a jelzőmatrózok pihenőidőben tartózkodnak. Az alsó lépcsőkanyarnál beleütközött az egyik jelzőmatrózba, aki nevetve megállította.
− Hova, hova, fickó?
Jan megmondta, hogy beszélni szeretne Banks vagy Fleet úrral.
− Banks az árbocon van, Fleet, nagy a gyanúm, komám, az étkezőben! − hangzott a válasz. −Tudod, Fleet is szereti a hasát. Én is. Ilyen hajón legalább sokat lehet enni!
Jan továbbrohant.
A gépház lejárójánál, ami inkább a gépházlejáró előcsarnokának volt mondható, nyílt a nagy csapóajtó, és − akár egy szellem − kilépett rajta Murdock kapitány.
Jannak a lélegzete is elállt. íme, a sors is azt akarja, hogy…
− Szolgálatára, uram − hajolt meg Jan, és lefékezte futását hogy megálljon.
− Hahó, fickó, te vagy az?! − mosolyodott el az első tiszt.
− Igen, uram, szolgálatára, én vagyok − dadogta a fiú. – A gépházban volt?
Murdock csodálkozva nézett a gyerekre.
− Talán a gépészekkel is jóban vagy?
Jan elvörösödött.
− Nem, uram, ott még nem jártam.
Murdock újabb barackot nyomott a fiú fejére.
− Hát oda valóban nem ajánlom, hogy benézz! Ott még nálam is szigorúbb valaki a főnök. Harland úr öccse, a főmérnök. Bedobatna az első kazánba, ahogy ismerem.
Ezzel Murdock továbbment a 3-as számú fedélzeti lifthez.
Jan már szólni akart, hogy álljon meg, fontos közlendője lenne, amikor − megkönnyebbülésére − észrevette Fleet zömök alakját több matróz társaságában.
Murdock eltűnt a liftben.
Fleet is észrevette a fiút. Intett neki.
− Hé, Fiókcápa, mit keresel erre? Bizalmasan közel hajolt a tengerészhez.
− Önt, uram, egyenesen önt.
És titokzatosan hunyorgott.
− Nofenét − dünnyögte Fleet −, nofenét! Úgy csinálsz, mintha legalábbis egy arannyal teli hajóroncsot fedeztél volna fel a tengeren. Tudod, hogy minden jelzőmatróz ilyesmiben reménykedik?
Máskor Jan ilyesmire nemhogy mosolyogni, de röhögni szokott, most azonban arca még komorabbá vált.
− Nem uram, ennél fontosabbat tudok.
− Fontosabbat? − tátotta a száját Fleet. − Elment az eszed?!
− Nem, uram, nem hinném. Murdock úrról lenne szó…
Erre Fleet még inkább bámult. Aggodalommal nézett a gyerekre. Kiderül, hogy ez a jóképű, talpraesett fickó, akit Fiókcápának kezdtek nevezni, és a jelzőmatrózok házi cimborája lett, meghibbant?
− No, no − dünnyögte Fleet, és félrehúzódott a fiúval, hogy. kitanulmányozza állapotát. − No,no, mi bajod lehet neked Murdock úrral?…
A felső fedélzeti lépcső alatt álltak. Időnként eldübörgött a válluk felett egy-egy láb, könnyű cipő vagy tengerészbakancs.
A Caronia távirata: Vigyázz, jéghegy!
Jan mindent elmondott öreg barátjának. A Caronia és a Baltic híreit, Bride telefonálását a Hídra, s a Híd válaszát. Meg azt, hogy a másodtávírász is mondta: egy szót sem az első tisztnek!
− Most mit tegyek, uram? Lehetséges, hogy Murdock úr ne tudjon semmit? Lehetséges, hogy a parancsnok ilyesmit megtilthasson? És ha megtiltja, ugyan miért teszi?
Ezen az utóbbin Fleet matróz is elgondolkozott. Egyébként olyasmit látott Jan a matróz arcán, hogy nem tartja különösebbnek a parancsnok utasítását.
− Hm, mi lehet az ok, Fiókcápa, mi lehet az oka?… - hümmögte elgondolkozva. − Tudja az ördög! Nehezen tudsz te eligazodni az ilyen nagyfejűek között. De ne is rágódj sokat rajta, fiam! Így van, így van! Az ilyen hajón a parancsnok az isten. Mit akarsz te az istentől?
Jan elkeseredett: még Fleet is?! Mindig arról beszéltek a szálláson, hogy így Murdock, úgy Murdock… és most itt van, ni, kiderül, hogy Murdock úr nem is olyan nagy tabu a régiek, a bálnavadász-rajongók között!
Kimondta, mert kellett, hogy kimondja:
− Én szeretem Murdock urat. Murdock úrnál különb ember nincsen. Fleet úr meghívott az árbocra. Bár erre még sor nem került, nem is fog. Uram, még akkor sem mennék fel az árbocra, ha hívna!
Ezzel lecsüggesztett fejjel megindult, hogy bemegy a kabinjába, levéti magát a fekhelyére, s ott szabad utat enged bánatának…
Erős kéz fogta meg a vállát. Fleet keze. A cserzett bőrű, kemény munkában nevelődött tengeri medve elérzékenyedve nézett a gyerek szemébe, amikor az ellenkező Jant maga felé fordította.
− Ide figyelj, Fiókcápa!… én is szeretem Murdock urat. Legalább annyira, mint te. De se te, se én ne féltsük őt. Van neki magához való esze. Most a parancsnok és a harmadik tiszt látja el az őrséget. Mindenért ők a felelősek. Murdock úr akkor veszi át az őrséget, amikor én az árbocot. Attól kezdve mi vagyunk a felelősek. Majd én tudom, mit kell tenni, hogy Murdock úr értesüljön a hajókról adott hírekről. Megbízol bennem?
Jan megkönnyebbülve nézett a tengerészre.
− Ha így gondolja, uram…
− Így gondolom, Fiókcápa.
− Köszönöm, uram!
− Ne köszönj semmit. Most pedig gyere, lemegyünk a szállásra. Játszunk a többiekkel egykiadós pókercsatát.
Ezzel Jan megnyugodva elindult öreg barátjával lefelé a lépcsőkön. Ugyanakkor, legyünk ő szinték, akadt más is a hajón, aki komolyan vette a Baltic és a Caronia jégveszély-jelzését.
Harold Bride legalább annyira eltöprengett a parancsnok rendelkezésén, mint Jan Kovalce, Bride az utasítást úgy fogta fel, mint a parancsnok és helyettese közötti ellenségeskedés legfrissebb jelét. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ilyesminek a két felelős hajóvezető között nem szabadna előfordulni. Amit a parancsnok tud, azt tudnia kell a helyettesnek is. Bride jól sejtette, hogy a titoktartásnak egyetlen közvetlen oka: annak ellenére, hogy a Baltic és a Caronia jégveszélyt jelez, Smith parancsnok nem akarja csökkenteni a Titanic sebességét. A Kék Szalag megszerzése annyira hatalmába kerítette az öreg tengerészt és a White Star vezéreit, hogy megszerzéséről lemondani nem akarnak. Kétségtelen, bár erről Bride távírásznak közvetlen értesülése nem volt, hogy az első tiszt nem híve a versenynek. Erre vallott az Olympicnak küldött távirat is.
Természetesen Bride nem hallgathatta el főnöke, Phillips előtt, mire utasította őt Smith Commodore. Phillips is csodálkozott, de mást nem tehetett, mint helyeselte társának azt a tervét, hogy mostantól még fokozottabban figyelik a szikratávírók jelzéseit.
− Előbb adja le a táviratokat − utasította társát Phillips −, utána kíséreljük meg az összeköttetést a hajókkal és a Race-fokkal. Van fontos táviratunk?
Bride mosolyogva mutatta.
− Ez itt, ni, különösen. Az igazgató úr küldi Sir Franklinnek, hogy minden rendben, a hajó pompásan, nyugodt vízen halad, és nem kétséges a Kék Szalag megszerzése!
Phillips bólintott.
− Hát csak továbbítsa! Addigra visszajövök, hogy segítsek. Tudja, megzavart a Balticék híre.
Amikor Bride újból egyedül maradt, tétovázni kezdett. Továbbítsa a táviratokat, vagy előbb „nézzen körül a világban”? Igaz, Phillips azt mondta, hogy visszajön segíteni, de legalább addig megtud valamit.
Bekapcsolta a vevőkészüléket.
Búgott az aggregátor, majd az izzószálak percegése, ropogása hallatszott.
Körbeforgatta a hangolóskálát, hogy rátaláljon azokra a hajóállomásokra, ahol működnek a készülékek. Ránézett a felfüggesztett kronométerre, a világ legpontosabb órájára. Délután öt óra volt.
Ilyenkor adásra kapcsolnak a hajótávírászok.
Nézzük csak Cottam cimborát! − derült fel töprengéséből Bride.
Igaz, a Carpathia Cunard-hajó, de hát − Cottam jó barát, a legjobb barát, s nincsen a világnak olyan kincse, amiért ő becsapná a Titanic távírászát.
Merre lehet a Carpathia? Valahol igencsak itt a közelben, amit úgy kell érteni az óceán mérhetetlenül lenyűgöző világában, hogy a „közel” lehet akár háromszáz kilométer, de nyolcszáz is. Nem kétséges, hogy a Carpathia egynapos előnyét ma estére kell a Titanicnak behozni. A Carpathia vagy egy vonalban van velük, vagy már mögöttük lehet.
− A Titanic hívja a Carpathiát! … A Titanic hívja a Carpathiát!
Bride figyelt.
− A Titanic hívja a Carpathiát!…
A készülék vevőbillentyűje remegni kezdett, Bride elmosolyodott: Thomas Cottam ráállt a Titanic vevősávjára!
Az idő pompás, mint mondani szokták: ideális vevőidő van. Bride megigazította a fülhallgatót. Bízott abban, hogy nemcsak a morzekészülék pont-vonásos jeleivel tudnak beszélni, de élő szóval is, ha beérték a Carpathiát.
Annál nagyobb meglepetést jelentett Bride számára, hogy a vevő készüléken nem Cottam jelentkezett, hanem egy ismeretlen távírász. Foszlányként jöttek a hangok!
− Halló, halló, itt a Californian 6223 tonna, Leyland Line tulajdona! Útban Amerikából Európába!
− Itt a Titanic,Harold Bride távírász! Ért engem?
Elmosódottan hallatszott:
− Hangvétel rossz. Átkapcsolok a morzegépre!
Kis szünet támadt. Bride figyelt.
Eddig még egyetlen alkalommal se került összeköttetésbe a Californiannal. Naplója szerint sikerült „beszélgetni” a már említett Baltic és Caronia hajókon kívül az Olympickal, a Virginiannal, többször a Cap Race fok jelzőállomásával, de a Californiannal nem. Azt is tudta, hogy az Atlanti-óceánon hajózik − Amerikából Európába vagy fordítva − három német hajó, a Prinz Adalbert, a Kaiser Wilhelm és a Friedrich Wilhelm, továbbá a nagy ellenfél, a Cunard büszkesége, a Mauretania.
De az utóbbiak mind jóval délebbre, elkerülve így még a közelségét is észak nagy veszedelmének, a jéghegyeknek.
De a Californian most jelentkezett először. Holott a hajó valahol a „közelben” lehet, mint azt a fejhallgatós rövid beszélgetés is elárulta.
− Kérem, adja le pozícióját! − kopogta máris Bride, hogy többet tudjon a felbukkant új ismerősről.
Helyette meglepőválaszt kapott:
− A készüléket javítom. Utána jelentkezünk. Vigyázzanak − jégveszély!…
Majd utána háromszor megismételte:
− Vigyázz, jégveszély!… Vigyázz, jégveszély!… Vigyázz, jégveszély!…
Ezzel megszűnt az összeköttetés.
Harold Bride verítékes arccal meredt a készülékre.
A Baltic és a Caronia után egy harmadik hajó is figyelmezteti a Titanicot!
Felállt. Az ajtófélfához támaszkodott. Ránézett a telefonkagylóra. Fel kell hívni a Hidat és jelenteni a Californian vészjelét.
Kinézett az üvegablakon. A tenger tükörsima volt. Közeledett az este. A hátsó két kémény ontotta a füstöt. A Titanic teljes sebességgel haladt Amerika felé.
Harold Bride nagyot sóhajtott
Tudta, hogy a Hídon Smith commodore rendelkezik, és ha nem, akkor az apróka Mr. Bruce, aki ugyanúgy fog mosolyogni a hírre, mint a parancsnok.
De megkerülni a szabályokat nem lehet, nem szabad.
Viszont − a Titanicnak meg kell szereznie a Kék Szalagot! Harold Bride leemelte a telefonkagylót.
− Kérem a Hidat! Azonnal!

(Folytatjuk)

2012. április 18., szerda

Dékány András: S.O.S. Titanic (5)


4. AZ ÓCEÁNON

Kíváncsiak a kikötőben, indulás előtt
Hajnal volt, április 11-e.
Sűrű pára feküdt az óceánra. Keleten már felkelt a nap, de nem látszott, elfedte a ködfüggöny. De akik ismerték a tenger szokásait, tudták, reggelre, vagy legkésőbb kora délelőttre ragyogó időben lesz részük azoknak,akik erre hajóznak.
Fél órával ezelőtt jelezte a Híd csengője a hajnali négy órát, az éjfél utáni első szolgálati váltás idejét.
Csend, némaság volt a fedélzeteken, aludt a hajó. Indulás után így szokott ez már lenni. Mindenki elfáradt az indulás, a készülődés izgalmaitól, még azok is, akiknek nem okozott különösebb gondot sem az indulás, sem a készülődés.
Eltompítva égtek a fedélzetsorok lámpái, a kabinfolyosók világítóburái. Néhol egy-egy kabin ablakán is kiszűrődött a lámpafény. De üresek voltak az éttermek, a szalonok, egyedül a bárban iszogatott néhány férfi és női utas. Köztük a két világbajnok, akik úgy lehet, elhatározták, hogy állandó italozás közben érik majd el az Újhaza partjait.
A navigációs kabinban a fáradhatatlan és pihenést nem ismerő Lightholler második tiszt írta be éppen a hajó pozícióját.
Északi szélesség 50. foka, nyugati hosszúság (Greenwichtől nyugatra) 15. foka, 12. perce.
A Titanic tehát pompás iramban haladt Amerika felé és távolodott az európai partoktól.
Lightholler kapitány lejjebb tolta a térképlámpát, ami mindenfelé mozgatható irányú karon függött, és a térképre is bejegyezte a hajó helyzetét.
Már éppen arra gondolt, hogy a hajónapló ellenőrzésére bekéreti a Hídról a szolgálattevő kapitányt, Murdock első tisztet, amikor nyílt az oldalsó kabinajtó, és belépett a navigációs helyiségbe Smith commodore.
Lightholler tisztelgett, Smith közömbösen biccentett.
− Nos?
− É 50, Ny 15, 12 − jelentette a navigációs tiszt.
A commodore megelégedetten elmosolyodott. Még a kezét is összedörzsölte. Fáradt, bágyadt szemében gyerekes derű csillogott.
− Kitűnő − dörmögte −, kitűnő! Ha így haladunk, akkor… nos, Mr. Lightholler, akkor győzünk!
A magas, szikár tengerésztiszt a felettesnek kijáró előzékenységgel biccentett.
− Igen, Sir, akkor sikerül! Bár… Smith, arcáról eltűnt a mosoly.
− Mit akar mondani? Mit? Talán kételkedik az eredményben?!
Lightholler, mint aki nem óhajt vitába bocsátkozni, elhárító mozdulatot tett.
– Nem, uram, semmi okom kételkedni. Minden azon múlik…
Nem folytatta tovább.
Újból nyílt a kabinajtó, de most a Híd felőli ajtaja, és Murdock lépett be rajta. Bőrkabátjának felhajtott szőrmegallérja azt bizonyította, hogy az, aki a nyitott könyöklőnél kénytelen órák hosszat állni, nem érezheti magát éppen melegen.
A navigációs tiszt már nyújtotta a hajónaplót a másodkapitánynak, amikor Smith commodore az érkező felé fordult.
− Úgy látom, Mr. Lighthollernek különvéleménye van azzal kapcsolatban, hogy célunk a Kék Szalag elhódítása. És önnek, Mr. Murdock, ha szabad kérdeznem, mi a vélemenye? Mert eddig mi erről nem beszéltünk.
Murdock meglazította a bőrköpenyt, lehajtotta a prémet. Sapkáját levette, megtörülgette belsejében a bőrszegélyt. Nyugodtan tekintett felettese szemébe.
− Ha kérdi, uram, megmondom. Eddig még senki nem kérdezte. Így igen örülök, hogy módot ad erre.
− Tessék, természetesen! Gondolhatja, érdekel a tisztjeim álláspontja.
Murdock rátette kezét a térképasztalra.
− Az én felfogásom az, hogy kár az ilyesmit erőltetni. Csönd támadt. Smith dermedten bámult helyettesére.
Smith kapitány a fedélzeten
Lightholler némán tekintett feletteseire. Smith kifakadt:
− Az urak talán Cunardék zsoldjában állnak?! Mert ebben az esetben csak ezt mondhatom! Válasza, Mr.Murdock, mélységesen megdöbbent! De az ön tétovázása is, Mr. Lightholler! Mindezt nem vártam egyiküktől sem.
Lightholler ingerülten megjegyezte:
− Bocsánat, Sir, az én kötelességem a navigáció. A többi nem tartozik rám. Így nincsen okom tétovázni sem.
Murdock − aki nem is figyelt tiszttársa szavaira, de annál inkább Smith megjegyzésére − hidegen nézett a parancsnok szemébe.
– Kérem, Sir, gondolja meg, mit mond! Ön mindkettőnket meggyanúsított. Nem vagyok Cunardék zsoldjában, feltételezem, hogy Mr. Lightholler sincs. Gyanúsítását visszautasítom. Ahhoz pedig jogom van, ha feltette a kérdést, hogy mint régi tengerész megmondjam, mit gondoljak egy olyan kalandról, mint a Kék Szalag elhódítása.
Gyorsan, pattogva beszélt. A komor arc egy fokkal még komorabbá vált.
− És ha szabad kérdeznem, mire alapozza gyerekes kijelentését? − mosolyodott el gúnyosan Smith commodore. - Mire, kapitány?
Murdock megvonta a vállát.
− Természetesen ezt is megmondom − ezzel a térkép fölé hajolt. − Amikor megláttam a berajzolt útvonalat, meghökkentem. Itt van Southampton, itt Cap Race Új-Fundlanden. Az irány nyílegyenes.
Gúnyosan csengett Smith parancsnok hangja.
− Nyílegyenes, mert hiba lenne a megszokott útirányt követni. Egy ilyen hajóval!
Murdock folytatta:
− Igen ám, de itt Új-Fundland körül, egészen Új-Skócia közepéig, állandó ilyenkor a jégveszély! Az úszó jég birodalmának nevezik ezt a helyet, Sir! Ismerem, sokat hajóztam arra.
Smith megvetően szólt:
− Bálnavadászhajókon! Ez, kapitány, utasszállító, ha eddig nem vette észre. A világ legkitűnőbben megépített utasszállítója !
Murdock hátralépett. Felcsatolta a prémgallért.
− Kár vitatkoznunk, Sir! De közlöm önnel: a jég nem nézi, hogy bálnavadászhajó vagy a világ legjobban megépített hajója kerül eléje! Ez az egyik. A másik: ismerem a Titanic gépeit, igen kitűnő gépek, de nem érhetik el a Cunarderek teljesítményét. Az ő rakmerülésük harminckilencezer tonna, a miénk hatvanezer! Ők huszonöt tengeri mérfölddel haladnak, mi huszonhárommal!
Smith parancsnok hangja élesen, ridegen csengett.
− Elég volt, kapitány! Mindezt én legalább olyan jól tudom, mint ön, ha nem jobban, Éppen ezért rövidítettük le az útvonalat, ha még eddig nem jött rá erre!
− Neki a jégzónának?
− Igen, neki a jégzónának!
− Kétezer-kétszázhét emberrel a fedélzeten?!
− Természetesen, mivel arra nincs módunk, hogy eggyel csökkentsük a létszámot! Ez az egy ön lenne, Mr. Murdock, ha fél!
A két tengerész mereven bámulta egymást.
Mind a ketten hevesen dobogó szívvel, lélegzetüket visszatartva néztek egymással farkasszemet. A hosszú Lightholler kínosan feszengve állt közöttük. Micsoda szégyen lesz, úristen, gondolta, haverekedésre kerül a sor! Nem hallatszott más, mint a kormányszerkezet megszokott csikorgása, a hajnali csendben a gépházból idáig feltörő tompa zakatolás, a Hídról áthangzó léptek koppanása, egy-egy jelzőcsengő berregése, a kormányosok fojtott beszélgetése. És ha nem jön közbe valami,talán másként fordul a történet a navigációs kabinban. De közbejött, méghozzá Harold Bride távírászszemélyében. Bride megjelent az üvegezett ajtó mögött, kezét rátette a forgókilincsre, átlépte a hullámvédős magas küszöböt, és belépett.
Tisztelgett, és mivel az ő számára is meglepő csönd fogadta, a commodore felé fordult és jelentette:
− A Carpathia parancsnokától, Rostron kapitánytól, Sir! És már nyújtotta is a távírólapot.
Ugyanakkor az egyik szolgálatos hadnagy feje bukkant fel az ajtókeretben.
− Captain Murdock, kéretik a Hídra!
Murdock tisztelgés nélkül megfordult, kiment. Lightholler ráhajolt a térképre, azon bíbelődött. Smith parancsnok a lámpás közelébe tartotta a távírólapot, hogy jobban lássa az indigótól elmosódott betűket. Szája széle még most is rángatódzott.
Utasok nézelődnek a Titanic fedélzetén
Ezalatt Bride megállapíthatta: a parancsnok és az első tiszt között megint történt valami. Régi tengerészmondás: ha a Híd urai nem értik meg egymást, abból csak a hajó károsodhat!… És futótűzként terjedt el a hajón: Smith commodore és Murdock kapitány bizony nem egy nótára táncol.
Bride felkapta a fejét merengéséből. Lightholler is ugyanígy tett.
Smith parancsnok dühös mozdulattal összetépte a Carpathia parancsnokától küldött távíróüzenetet.
− Hallatlan! − kiáltotta Smith. − Hallatlan! Nekem Rostron ne adjon utasításokat! Gyalázat! És maga ezt felvette?
Bride levegő után kapkodott. Felvette? Természetesen! Ez a kötelessége!
− Már bocsásson meg, Sir… − dadogta.
− Persze, persze − lihegte Smith, és Lighthollerre nézett. − Felháborító! Rostron azt tanácsolja, hogy változtassuk meg a hajó irányát, térjünk le délebbre, mert szerinte Új-Fundlandnél jéggel találkozunk. És ezt a tanácsot egy Cunarder adja! De én nem ugrok be nekik, nem és nem!
Dühösen felkapta a sapkáját, és kirobogott a helyiségből. A távírász és a navigációs tiszt dermedten bámult utána. Majd Bride előzékenyen összeszedte a papírdarabokat, s bedobta a gyűjtőkosárba.
Odakünn opálos világosságban ringott az óceán.
Az óriás hajó a lehető legnagyobb sebességgel haladt nyugat felé.
Reggel volt, és egyre több utas bukkant fel a fedélzeteken.
Most bárki felteheti a kérdést − ismerve a Hajókon uralkodó rendtartást és fegyelmet −, volt-e annak valamiféle következménye, hogy a parancsnok és helyettese között ennyire kiéleződött a helyzet
Láthatólag semmi.
Smith commodore továbbra is megmaradt szokott kimért, pattogó modora mellett. Beosztottjai közül két emberrel tett kivételt: Mr. Bruce kapitánnyal, a harmadik tiszttel, s Harry Lund hadnaggyal, a hetedik tiszttel. Bruce kapitánynyal eddig még nem találkoztunk. Holott a Hídon mindig jelen volt, amikor a commodore is ott tartózkodott. Árnyékként követte parancsnokát. A háttérben állt, intésre várva.
Ő volt a parancsnok jobb keze. Alacsony, vékony emberke volt, látszólag jelentéktelen valaki. Lund hadnagy a fiatal évjáratúak közé tartozott, kisportolt alakjával, pompásan szabott egyenruhájával mindenütt feltűnt, ahol csak megjelent. Simulékonyságával, előzékenységével hamar megszerezte Smith commodore kegyét.
Bruce és Lund jelentette a commodore törzskarát.
Rajtuk kívül még az ötödik tiszt, Harold Lowe másodkapitány volt az, akit kedvelt Smith commodore. Lowe-t szolgálatkész, jól képzett tisztnek ismerték. A Hídon végzett munkája mellett −adott esetben az első tisztet helyettesítette − a mentőcsónakok felügyelete és általában a mentőszolgálat irányítása tartozott a hatáskörébe.
A jelek azt mutatták, hogy Harold Lowe legalább olyan hű híve a parancsnoknak, mint Bruce kapitány és Lund hadnagy.
Említettük már, hogy Bruce Ismay, a hajóstársaság ügyvezető igazgatója és Thomas Anderson,a Harland hajógyár főnöke, egyben a Titanic főtervezője is az utasok közé tartozott. Ők ketten, vagy legalábbis Bruce Ismay tudott a hajó két fő tisztjének egyre erősödő ellentétéről. Természetesen tudott. Smith Commodore azonnal jelentette főnökének azt, ami a navigációs szobában lejátszódott.
− Ne törődjünk vele, Commodore − legyintett jókedvűen Bruce Ismay, akit a bárból szólítottak ki, és ragyogó napsütésben sétált a parancsnokkal a felső sétafedélzeten. - Tudja, Sir, mint van az ilyesmi. Emberek vagyunk, nem egyformák. Nézzük el ezt egymásnak. Meg azután Sir Franklin ragaszkodik hozzá, magam sem tudom, miért. Nem szeretném, ha az elnök valamiért megneheztelne. Ön a Kék Szalag megszerzésének a híve, én is az vagyok. És mi megszerezzük a Kék Szalagot, uram!
Itt Ismay hirtelen elkomorodott. Megállt. Jobb keze mutatóujját a parancsnok köpenyének hajtókájába akasztotta. Közelebb hajolt öreg barátjához.
− Ami pedig azt illeti, hogy nem hisz a Cunard-hajók jelentésének vagy bármiféle jelzésnek, magam is helyeslem. Nem kétséges, lesznek közöttük olyanok, akik igyekeznek félrevezetni minket. Nem gondolja?
Smith komoran maga elé nézett.
− Feltétlenül, uram, feltétlenül. Rostron máris megkísérelte. De mi nem ugrunk be semmiféle ijesztgetésnek!
− Nem, kapitány − mosolyodott el újból Ismay. − Mi tudjuk, mit akarunk!
Ezzel belekarolt az öreg tengerészbe.
− Jöjjön velem a bárba, kapitány. Ott van Astor ezredes, Perichen tábornok, Guggenheim,Widner és Rothschild urak, jó egynéhány ilyen hajó kitelne a vagyonukból! Ideje, hogy megismerje őket! Gyerünk!
Ugyanakkor a Hídon Murdock és Lowe tárgyalt egymással. Murdock akkor vette át a vezénylést a harmadik tiszttől, Bruce kapitánytól. Kipihent volt, most már nyugodtabb is. Előzőleg − a szolgálat érdekében− két napig alig aludt valamit.
− Mr. Lowe, kérem, jöjjön ide − szólította meg a tájolót és a kormány állását figyelő
másodkapitányt.
A Híd szabadon álló kiugrójához ballagott, kedvenc helyére. Itt tartózkodott a legszívesebben. Végig látta a hajót, de a tengert is. Itt egyedül volt. Murdock kapitány, valljuk be, a magába merülő emberek közé tartozott.
Harold Lowe követte.
− Parancsára, uram!
− Nem gondolja, Mr. Lowe, hogy ideje lenne holnap, vagy legkésőbb holnapután mentőpróbát tartanunk? Megtette az előkészületeket?
Lowe zavartan nézett közvetlen főnökére, az elsőtisztre.
− Hm − nyögte, majd megint: − Hm!
− Kérem, Mr. Lowe, válaszoljon!
Lowe, ha nyögve is, de válaszolt:
− A commodore megparancsolta, hogy az utasok nyugalma érdekében mellőzzük a mentőpróbát. Így mondta: teljesen felesleges olyan hajón, mint a Titanic, mentőpróbát tartani.
Murdock maga elé meredt. Száját összeszorította, nem válaszolt. Elnézett az óceánra. Bármerre tekintett a szem, a végtelen tenger tárult eléje. Mindössze a távolban, jó néhány mérföldnyire tőlük - látszott füstcsík. Egy teherhajó haladt velük egy irányban. Még így is látható volt, hogy az óriás hajó gyorsabban halad, és rövid idő múlva a füstcsík mögöttük lesz, majd eltűnik.
Felnézett a kéményekre. A kiáramló és égnek törő füstoszlopok azt bizonyították, hogy a kazánok teljes kapacitással dolgoznak.
Majd ennyit mondott beosztottjának:
− Köszönöm, Mr. Lowe. Úgy tudom, két őrséget kihagyott. Kérem, menjen pihenni. Ha szükségem lesz önre, hívatom.
Lowe tisztelgett.
Kutyasétáltatók a fedélzeten
Murdock rákönyökölt a szélvédő korlátjára. Egyedül maradt. A Híd hatalmas építménye, a fedett vezénylőállás, odalent a gigantikus hajóorr, a séta− és rakodófedélzet, a hajó közepén a hatalmas vasárboc − nem először nyűgözte le. A ridegnek látszó ember szíve ilyenkor hevesebben dobogott. Szerette a hajót − mint minden hajót.
Ezt féltette is, úgy lehet, mindegyiknél jobban.
A fedélzeteken nyüzsögtek az utasok. Napoztak, heverőkön, összecsukható székeken üldögéltek, sétáltak”, a korlátokra könyököltek, s ugyanazt nézték, amit a parancsnok helyettes − a végtelen tengert.
Murdock összehúzta a szemöldökét.
A Híd kiugrójáról − hátrafelé − lelátott a távírófülkéhez. Tíz-tizenkét éves fiú támaszkodott a nyitott ajtóhoz, nevetgélve beszélt valamit, nem kétséges, hogy az egyik távírásznak. Murdock szemöldökrángatása jogosnak volt mondható. A távírófülke ajtaján − üveglap alatt − aranyozott betűk hirdették: „Belépni tilos. Beszélgetni tilos. Tilos a távírászokat zavarni. ”
Már éppen magához akarta inteni az egyik szolgálatos matrózt, hogy leküldje, amikor kilépett a távírófülke ajtaján Bride távírász. Megveregette a fiú vállát, valamit mondott is neki, amin jót nevettek, majd kezet fogtak. Vagy még inkább − kezet ráztak.
Murdock elfordult. Apa volt ő is, két fiú apja, és eszébe jutottak a gyerekek. Ha itt lennének, talán ők is a távírószoba előtt leskelődnének. Az is lehet, hogy nagyobb tekintély lenne előttük a távírász, mint a hajóskapitány.
És ha már megláttuk ezt a jelenetet, nézzük csak meg, mi is történt azokban a percekben a hajószikratávíró állomása előtt.
Harold Bride volt szolgálatban. Leadta az összegyűlt táviratokat, amiket az utasok küldtek Amerikába vagy vissza Európába. Utána összeköttetést keresett azokkal a hajókkal, amelyek viszonylag közel voltak hozzájuk. Megérdeklődte az időjárást, közölte ő is anavigációs fülkéből leküldött adatokat, végül legkedvesebb szórakozására tért át: „beszélgetni”Thomas Cottammal!
A Carpathia menetrend szerint haladt, az egynapos előnyből eddig nem sokat sikerült elhódítania Titani gépeinek. Mindenesetre jóval közelebb került volna az óriás hajó a Cunard-személyszállítóhoz, ha annak parancsnoka nem úgy intézkedik, hogy délebbre térnek, elkerülve ezzel Új-Fundland veszélyes vizeit.
− Így rendelkezett Rostron parancsnok − közölte Thomas Cottam.
− Cap Race nem jelent jeget − válaszolta Harold Bride.
− Mindegy, Rostron óvatos ember − tudatta Cottam.
− Jól haladtok?
− Pompásan.
− Nagy a muri a hajón?
− Gondolhatod! Ennyi ember! És mennyi gazdag ember!
Ekkor vette észre Bride, hogy egy gyerek les be a belső üvegezett ajtón. (A külső
deszkaajtót, a jobb világítás érdekében, kirögzitették. ) A gyerek elmosolyodott, beintett. Jóképű, pisze orrú, széles szájú fickó volt, nem több tizenkét évesnél.
Bride visszaintett, hogy helló, majd amikor végzett, és kikapcsolta adóját, csak a vételt hagyta áram alatt, odalépett az ajtóhoz. Szerette az ilyen süvölvényeket, megtette nemegyszer, amikor odahaza volt, hogy kiment a közeli grundra, és beállt az utca gyerekei közé futballozni. Nos, a srácszabályos „labdarúgótípus” volt.
− Akarsz valamit, boy? − nyitotta ki az ajtót Bride.
− Nem − mosolygott a fiú, hálásan, amiért nem zavarták el. − De nem is lehet, mert olvastam a külső ajtón, hogy a távírászokat nem szabad zavarni. Menjen is menten vissza, nehogy azt mondják,hogy beszélgetett velem.
Erre Bride kilépett a fülkéből, megveregette a fiú vállát − ezt látta Murdock elsőtiszt −, és nevetve mondta:
− Ha nem megyek, akkor én leszek a bűnös. És ha így van, fogjunk kezet, legyünk barátok. Bride a nevem, Harold Bride távírász, egyben volt labdarúgó. A fiú nyújtotta a kezét.
– Jan Kovalce. Én is focista vagyok. A Blackborn Rovers a kedvenc csapatom.
Bride csodálkozott:
− Fura neved van. Pedig jól beszélsz angolul.
− A szüleim csehek, Prágából valók. Én is ott voltam egy évig a nagyápáméknál. Most megyek haza, Bostonba. Ott lakunk.
− Egyedül vagy? − csodálkozott a távírász.
− Egyedül hát! − büszkélkedett Jan. − Tizenegy múltam!
− És nem félsz? Jan nevetett.
– Nem én! Tudja, hol a szállásmester irodája? H fedélzet. Ott az én kabinom is, a 35-ös. Négyen vagyunk a kabinban, férfiak.
Bride kacagni kezdett.
− Férfiak!… Talán tudod, hogy a H fedélzet utasainak ide nem szabad feljönni! Errefelé csak az előkelőségek tartózkodhatnak!
Ezen meg Jan Kovalce nevetett nagyot.
− A bácsi is előkelőség?
− De mennyire! A hajó egyik előkelősége.
Jan Kovalce nagyot nyelt, mint aki óriásit készül mondani. Mondta is:
− Én is az szeretnék lenni, hajótávírász!
− Hohó, és nem fedélzeti tiszt?
− Nem, távírász − bólintott konokul a gyerek. − Nagy dolog az, hogy megnyomok egy gombot, és választ kapok a világból!
Bride meghatódott. Ő is, mint minden új szakmáért rajongó ember, örült, ha olyannal találkozott, aki bámulja a mesterségét.
− Hát ez bizony, nagyszerű! Mondok valamit, tudsz csendben maradni?
Jan intett.
− Tudok!
− Nos, akkor gyere be ide hozzám. Tilos, ugyan, de majd csak megbocsátják, ha rájönnek. Befelé!
Így kötött barátságot egymással a Títanic másodtávírásza és Jan Kovalce, az egyedül utazó kislegény. Ettől kezdve − Bride déli szolgálatának idején − Jan megjelenhetett a „varázskabinban”. Leült a láda szélén, s figyelt. Áhítattal, csodálkozva. Mivel okos, értelmes gyerek volt, aránylag gyorsan felfogta Marconi nagy találmányának lényegét, az elektromosság nyújtotta lehetőségeket, a szikratávíró működését, az óceánon úszó hajók üzenetváltását, a világgá röpített táviratokat, az időjárást jelző
állomások tudósításait.
Mindezekből megtudhatták, milyen hajók jönnek Amerikából, vagy mennek Amerika felé,melyek haladnak közel és távol; ami csak a hajósember számára jelentett érdekességet. Jan egyre inkább a hajósok közé számította magát.
− A főnököm derék fickó − mondta a távírász a fiúnak. − Jóban vagyunk egymással, majd megmondom neki, hogy van egy barátom, akinek bejárási engedélyt adtam. Van egy másik is, de az a hajóhoz tartozik. Jelzőmatróz, majd megismered. Időnként benéz hozzánk, ha engedi az ideje, De ha tiszt jön vagy hasonló, akkor állj ide a szikratávíró szekrénye mellé, elrejt, mint a majmot a dzsungel lombja.
Jan hálásan pislogott új barátjára.
Álmában se kívánt volna más barátot s más zugot, ahol eltölthette napja nagy részét. És ez az öröm még nagyobb lett, mikor megismerkedett John Fleet jelzőmatrózzal, aki sorsát több évtizede a tengerhez kötötte, sokféle hajón szolgált, vitorlástól a nagy utasszállítókig, és szívesen beszélt, de még szívesebben büszkélkedett a Titanickal.
Ő is úgy járt, mint sok idősebb, családjától hosszú időre elszakadt férfi, aki az értelmes gyerekben egy kicsit a saját fiát, gyerekét látja. Fleet szíve is megdobbant, amikor megtudta, hogy a fiú egyedül utazik, s a szülők egy esztendő után látják majd meg a New York-i kikötőben.
− Mielőtt partot érünk − mondta titkolódzva a fiúnak Fleet, amikor éppen a horgonyszerkezetet mutatta meg a hajóorrban − s jut idő rá, felviszlek az árbockosárba!
Jan, elszédülve az ígérettől, összecsapta a kezét.
− Lehetséges lesz, uram? Ha elmondom Bostonban a pajtásaimnak, nem hiszik el!
− Akár hiszik, akár nem − megtesszük. Ha John Fleet valamit ígér, jegyezd meg, az nembuborék! De erről hallgass még a cimboráim között is, mert tudod: az ördög mindig ott bújkál közöttünk, hogy meghiúsítsa terveinket.
Mert Jan legalább olyan bejáratos lett a jelzőmatrózok kabinjába, mint a távírószobába. Tátott szájjal hallgatta beszélgetéseiket múltbeli kalandjaikról, mostani élményeikről. A tisztekről, akiket becsültek, és azokról, akiket sehogyan sem szíveltek.
Itt tudta meg, hogy az „első tisztre fel kell nézni, mert az nemcsak jó tengerész, de híres bálnavadász is volt”.
− Bizony, fiam, Mr. Murdock legalább száz bálnát szigonyozott meg életében, de az is lehet,hogy többet! − dicsekedett az első tiszttel Banks matróz, Fleet kabintársa. − Ha elmégy mellette, vedd le a sapkádat! És ha nem viszonozza köszöntésedet, akkor is légy büszke, hogy ilyen embert üdvözölhetsz!

(Folytatjuk)

2012. április 15., vasárnap

Dékány András: S.O.S. Titanic (2)


2. A HAJÓ

Bride
1912. március 2., délelőtt.
Ekkor futott be Dublin felől a belfasti állomásra a gyorsított személyvonat.
A hetek óta tartó esőt ragyogó napsütés váltotta fel, de a szél megmaradt.
Hidegen söpört végig Belfast utcáin, külvárosain, a kikötőn, a rakodókon, a környező hegyek oldalán. A szél, mint legtöbbször, az Északi-csatornán keresztül tört be a belfasti öbölbe, amit a jó Isten arra teremtett, hogy itt épüljön fel Írország s egyben Anglia legmélyebb medencéjű, legvédettebb kikötője.
A vonat nagy harangkongás közepette állt meg a végtelenségbe nyúló fedett csarnok alatt. A katolikus Belfast összes templomában szóltak a harangok, amit megtoldott a pályaudvar jelzőharangjainak vidám kolompolása is.
Dél volt.
Harold Bride leemelte bőröndjét és kis táskáját a hálóból, de mielőtt leszállt volna, kitekintett a kocsifülke ablakán. Útitársai − egy idős házaspár, egy fiatal pap, két üdvhadseregi egyenruhát viselő és az egész út alatt, Dublintől idáig zsoltárokat dúdoló fiatal lány − már kiszálltak. De Bride, aki ifjú volt és minden élményt boldogan habzsoló, szeretett körülnézni, különösen ott, ahol először járt. Soha még nem láttaa belfasti pályaudvart, így Belfastot sem.
Vérbeli angol volt, s mindig némi gyanakvással szemlélte az íreket, akik az ő számára legalábbolyan különös figurák voltak, mint a dél-afrikai búrok vagy a kafferek.
Gyanakodva tekintett körül, de semmi kivetnivalót vagy meghökkentőt nem látott. Ellenkezőleg: a pályaudvarok megszokott képe fogadta itt is. Az utasok vidáman, jókedvűen törtettek a kijáratok felé, vagy ölelgették egymást a várakozókkal, a bazárosok derűsen kínálgatták áruikat a hordárok harsányan kiáltoztak. A kijárati ajtóknál egymást lökdösve álltak a konflisok kocsisai,ostoraikat magasra tartva, cilindereiket lengetve.
− Hé, uram, ide, ide, pompás fogatom van! Asszonyom, az én két szürkém arra röpíti alandauert, amerre akarja!
Harold Bride elnevette magát. Nos, gondolta, ő is fogatba ül majd, ha messze van a kikötő. De ha nem, azért csak gyalog megy odáig, vagy omnibuszon, mert egy fiatal házas életében nemcsak minden font, de minden egyes schilling, sőt penny is számít.
Levette a bőröndöt, a táskát, majd vállára lendítette felöltőjét és fejébe nyomta fehér tányérú,ellenzős, a White Star jelvényével ékesített tengerészsapkáját ami egyedül árulta el az idegen számára,hogy hajósember ő. Mint minden angol, Harold Bride is igyekezett úgy öltözködni, hogy csak szolgálatban hordja az egyenruhát. Így tesz a katona, így a tengerész, is, főleg a kereskedelmi hajók emberei. Régi szokás Angliában, még a kapitányok sem kivételek. Az engedmény mindössze annyi, hogy szolgálatba menet a kereskedelmi tengerész felveszi a sapkáját, az egyenruhára később kerül sor.
Harold Bride lekászálódott a vonatról, de máris letette a bőröndöt. Mozgó dohányárus kiskocsija gördült eléje. Több doboz pipadohányt vásárolt, két henger, szalmaszopókás Virginia szivarkát és egy nagy csomag gyufát. Most már úgy érezte, minden rendben van, hogy végre elinduljon a kikötő felé. A kikötőre szívdobogva gondolt. A legnagyobb megtiszteltetésben részesült: másodtávírásznak osztották be a Titanic óriás gőzösre!
Amikor néhány nappal ezelőtt, alig egy héttel afrikai útja után, jelentkezett a White Star személyzeti osztályán, majd a lélegzete állt el, amikor az öreg Stockton, a távírászok feje közölte vele, hogy a Titanicra osztották be.
− Vegye megtiszteltetésnek, fiatalember − mondta ünnepélyesen Stockton. − Nagy megtiszteltetés érte ezzel. A főnöke Jack Phillips, nála jelentkezzék Belfastban, a Harland hajógyár dokkjában, március másodikán. Ott áll a hajó. Bride alig bírt szólni, amikor átvette az írásbeli parancsot.
A Titanicra kerül!
− Uram − dadogta −, köszönöm, hálásan köszönöm! Ez volt a vágyam. Bár, mint tudja, két hónapig voltam távol, s a feleségem nem fog túlzottan örülni, de álmomban se reméltem, hogy −miként Ön mondta − ilyen megtiszteltetés ér!
− Hát csak menjen, s nyugtassa meg a feleségét, hogy több százan cserélnének magával, ha dobra verhetné új beosztását!
− Így lesz, uram! − nevetett Bride. − Március másodikán Belfastban leszek!
És március másodikán valóban Belfastban volt.
Bedobálta táskájába a vásárolt dohányt és a szivarokat. Majd felkapta a bőröndöt, és megindult kifelé, a dublini vonat utasainak egyre gyérülőcsoportjában.
És mint minden derék szándékú fiatal házas, mielőtt arra szánta rá magát, hogy választ s közlekedési eszközök között vagy gyalog indul el, előbb szemlét tartott a pályaudvar előtti téren. Elég nagy gyakorlata volt már ahhoz, hogy kérdezés nélkül is megállapítsa, milyen távolságban lehet a kikötő. Ha sok magához hasonló embert látott, akik táskáikkal egy irányba indultak el, akkor tudta,hogy a kikötő a közelben van. Ha felmásztak az omnibuszokra vagy konfliskocsikba ültek (lehetőleg többedmagukkal), akkor nem volt nehéz ennek az ellenkezőjét kitalálni. De még a füst is segített ilyen tanulmánynál, a kikötők árulkodó füstje.
Bride tehát körülnézett.
Öreg, takaros házak fogták körül a pályaudvar előtti teret.
Már éppen számolgatta, hány tengerészsapkás mászik fel a várakozó omnibuszokra, mennyien indulnak el a kijáróval szemben levő utcák felé, és mennyien alkudoznak a fogatok kocsisaival,amikor valaki a vállára ütött.
− Hé, fickó, hát te mit keresel itt?!
Régi cimborája, Thomas Cottam állt előtte, ugyancsak táskákkal, ugyancsak tengerészsapkában.
− És te mit keresel itt?!
Megszorongatták egymás kezét, mint akik valóban örülnek egymásnak.
− Javítódokkban van a hajóm, a Carpathia − mondta Thomas Cottam. − A hónap végén vagy április elején indulunk a legközelebbi útra!
− Az én hajóm is itt van, de még nem láttam.
− Új hajó?
− Új, a Titanic.
Cottam
Cottam úgy meredt a barátjára, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy holnaptól ő lesz az angol trónörökös.
− Miiiit?… Azt mondod, a Titanicra kerültél?
Harold Bride, aki nem tartozott a legegyenesebb tartású emberek közé, kihúzta magát, és büszkén a mellére vert.
− Azt, komám, úgy nézz rám, hogy az óriás hajó másodtávírásza lettem!
Cottam előrenyújtotta széles, vaskos tenyerét.
− Csapj bele, fickó! Szívemből gratulálok! Ez ám a jó beosztás, de irigyellek! A világ legnagyobb hajója, így írnak róla! Boldog vagy?
− Meghiszem azt, de mennyire!
− Ki a felettesed?
− Jack Phillipsnek hívják, de nem ismerem. Ma kell nála jelentkezni. A hajón van. A próbaút után a Titanicot visszavitték a Harland-dokkba. Southamptonból indulunk, azt mondják, április elején. Ismerős vagy itt Belfastban?
− De mennyire! Nem egy hajóját ide küldi a Cunard javítani. Már harmadszor járok itt.
− Hát akkor megyünk együtt, cimbora! Amerre a Carpathia dokkol, ott lehet a Titanic is.
− Bízd rám magadat, Harold! Valóban ott van a közelünkben. Láttam, ezért is mondom, irigyellek, komám! De mondok neked valamit: nem fázol? A vonaton melegem volt.
− Ronda ez a szél − rázkódott össze Harold Bride. – Elkelne a nagy bőrkabát is.− Mivel egyikünk sem hozta el, válasszunk egy másféle kabátot. Gyerünk be „Carey anyó csirkéjé”-be, ott megmelegszünk, s együtt megyünk ki a kikötőbe. Délután hatig ráérsz jelentkezni. Nekem is addig kell.
Harold Bride − örömmel, hogy régi barátra akadt − Cottam tenyerébe csapott.
− Gyerünk, bár a távírásztiszteknek tiltva van az ital!
− Szolgálatban! − emelte fel jobb keze mutatóujját Cottam. − De szolgálaton kívül egy pohárgrog vagy rum meg nem árt!
Így a két barát felkászálódott az egyik, kikötőbe induló omnibuszra. A fiatal tengerészek kedvenc tanyázóhelye, a „Carey anyó csirkéje” ott található.
Bride és Cottam barátsága még akkor kezdődött, amikor öt évvel ezelőtt megismerték egymást a távírásztisztek tanfolyamán. Voltak közöttük olyanok, akik a postához, a vasúthoz, a parti őrséghez vagy a szigeti jelzőállomásokhoz készültek munkát vállalni, de akadtak többen, akik hajóra vágytak. Közöttük volt Harold Bride és Thomas Cottam, mindketten huszonöt évesek, és mindketten elektrotechnikusok. És mindketten rajongói Marconi találmányának, a nagy távolságú szikratávírónak. Harold is, Thomas is kellő tisztelettel tanulmányozta azt a csodakészüléket, amivel -mindenféle összekötő huzal nélkül − „beszélgetni” lehet akár olyan távon keresztül is, mint amilyen az Amerika és Európa közötti távolság.
És amikor a távírásztiszti tanfolyam befejeződött, mindkét fiatal férfi kitűnő képesítéssel kérhette felvételét a kereskedelmi hajózáshoz. Thomas a Cunardhoz, Harold a White Starhoz került távírásztisztnek. Ők is úgy kezdték, mint a legtöbben: előbb rövid távolságú, kisebb hajóra kerültek,majd − amikor bebizonyították rátermettségüket - az Afrika− és az Amerika-vonal nagyobb utasszállítóin teljesítettek szolgálatot. Thomas Cottam számára dicsőséget jelentett, amikor alig hároméves gyakorlattal a tizenháromezer-ötszáz tonnás Carpathia fő távírászának nevezték ki! De még ennél is nagyobb kiugrásnak számított Harold Bride esete, aki a Titanic
másodtávírásza lett.
Volt tehát mit megbeszélni, amikor letelepedtek a „Carey anyó csirkéje” pincehelyiségében. Találtak egy üres asztalkát, ahová, ha szorongva is, de befértek csomagjaikkal együtt. A „Carey anyócsirkéje” nem volt lebuj, de annak indult. Egy O'Connor nevű ír kocsmáros alapította közel egyszázaddal ezelőtt. Cégérnek azt a Carey anyót választotta, aki vihar idején a tengereken járkál, s eteti kedvenceit, az alig rigó nagyságú, a legnagyobb orkánban is közvetlenül a hullámok felett szállóviharfecskéket. A lebujból lassanként vérbeli tengerészkocsma lett, kétszintű helyiséggel, az utcáról belépve étteremmel, bárszerű ivóval, ahol a világ mindenféle itala megtalálható, de főként Belfast híressége, a Carey-grog és a rumflipp, amit O'Connor élelmes unokája, a nagy szakállú utód talált ki.
Két emberünk is Carey-grogot kért a pincértől, aki megállt az asztal mellett, amikor letelepedtek.
Mind a ketten kellemesnek találták a meleg helyiséget, ami érthető volt: Harold Bride majd két hónapon keresztül Afrika melegét, Thomas Cottam ugyanennyi időn át Dél-Amerika partvidékének hőségét élvezte.
− Egészségedre, Thomas!
− Scol, Harold!
Kölcsönösen elmondták az utóbbi években szerzett élményeiket, kicserélték egymás tapasztalatait a Marconi-készülékkel kapcsolatban.
Szaladt, rohant az idő. A pinceablakokról eltűnt a külső fény. Lámpát gyújtottak, gázlámpát. És a két távírász még mindig úgy érezte, hogy nem fejezte be mondanivalóját.
− Milyen a parancsnokod, Thomas? − kérdezte Bride.
− Rendes ember. Rostronnak hívják. És a tiéd?
− Azt hallottam, hogy a kereskedelmi flotta commodoréja, Smith kapitány. Egyszer láttam, öreg fickó, amolyan belemenős ember. Fenegyerek Teddynek hívják.
Ekkor a szomszéd asztaltól átszólt egy hang:
− Minden hibáért odacsap, de sem a maga, sem a mi életünket nem félti! Már bocsásson meg a tiszt úr, hogy közbeszóltam.
Középkorú, jól megtermett, esőtől, széltől cserzett bőrű tengerész volt, aki a távírászok beszélgetésébe beleszólt.
Harold Bride összeráncolta a homlokát. De amikor ránézett a tengerészre, aki addigra felállt és az asztalhoz lépett egyszeriben elpárolgott a neheztelése.
− No, né, Fleet, maga az?! Nem emlékszik rám?
− Már bocsásson meg, uram… Bride elnevette magát.
− Hogyan is emlékezne! A Falcon avizóhajón találkoztunk. William Belcnap kapitány vizsgáztatott, maga volt a segédje. Egész délelőtt mást se hallottam, mint: Fleet, adja ide a code-könyvet, Fleet, rohanjon a ködkürthöz, Fleet, adja le a vészjelet, Fleet, menjen a szikratávíróhoz, és indítsa meg az aggregátort!… Soha nem felejtem el! Életem fontos napja volt!
− Megtisztelő, uram − nevetett Fleet. − Azóta elkerültem az avizóhajóról, és a próbaút óta a Titanicon szolgálok. Jelzőmatróz vagyok, szolgálatára, vitorlásaltiszti rangban!
Ezzel Fleet, teljes nevén John Fleet, a sapkájához illesztette ujjait. Hátraintett.
− Azok ott a cimboráim, ugyancsak a Titanicról! Négyen ültek az asztalnál, jobb kezük ujját az ellenzőhöz emelték. Matrózaltisztek voltak, fedélzetiek, megtermett, szép szál férfiak, mint a legtöbben a White Star-nál.
− Én is magukhoz tartozom, Fleet − mosolygott Bride, és kezet nyújtott. − örülök, hogy a sors összehozott magával!
− Én is, uram, ha szabad közölnöm.
Bride, hogy kimutassa barátságát s azt, hogy tiszt létére nem érez különbséget az altisztekkel, italt rendelt az öt tengerésznek.
Thomas Cottam az órájára nézett.
− Indulnunk kell, komám! Közeleg a hat óra. Fleet hozzájuk csatlakozott.
− Majd segítek, uram! Nincsen messze a Harland-dokk, ott áll a hajó. Adja csak ide azt a táskát.
Fizettek, összeszedték holmijukat. Fleet odaintett megtermett cimboráinak.
− Bye-bye, fickók, lehet, hogy még visszajövök!
Bár Bride tiltakozott, szolgálatkészen felkapta a nagyobbik csomagot, és megindult felfelé a pincelépcsőn. Odakint sötétség, eső, szélcsend fogadta őket. Este volt, égtek Belfast gázlámpái, s a belfastiak természetesnek tartották, hogy a ragyogó napsütés után esős lett az idő. Az ilyesmi erre egyáltalában nem ritkaság.
Kétlovas bérkocsi állt a kocsma előtt.
− Hé, tengerész urak, itt az alkalom! − kiáltotta az esőköpenyeges kocsis.
Bride, aki egyszeriben derűsebben látta a világot, rálépett a hágcsóra.
− Helyes, megfogadjuk, mester! Nem megyünk messze, csak a Harland-dokkig.
− Az se baj, uram − nevetett a kocsis −, majd körbelovacskázunk, hogy teljen az idő!
A két távírász a hátsó ülésre telepedett, Fleet a felcsapható kis ülésre.
A fogat megindult, a beszélgetés abbamaradt. Cottam is, Bride is élvezte a kényelmes ülést,megelégedetten pöfékelt, időnként mosolyogva egymásra nézett. Fleet is némaságba burkolódzott A lovacskák patkója csattogva verte a kövezetet. A kocsiernyő viaszosvásznát percegve csapkodta az eső.
− Legalább nem ázunk össze − jelentette ki önmagát nyugtatva Bride, és a családra gondolt;nem kedvtelésből költi a pénzét.
− Az ám − dünnyögte Cottam, de hozzátette: − Beszállok a fuvarba.
− Azt már nem, nem engedem! − heveskedett Bride.
− Én sem!
Egy idő után a kocsis nagyot kurjantott:
− Halló, hé, a kaput! Urakat hozok, tiszteket! − Majd hátrahajolt, beszólt a ponyva alá: − Meddig megyünk?
Cottam válaszolt:
− Az irodáig. Ott kiszállunk.
Nagyot csikordult a lezárt dokk-kikötő hatalmas kocsikapuja.
A tányérsapkás őr és egy bobby (rendőr) benézett a ponyva alá.
− Mehetsz − mondta az őr, aki a kocsist éppen olyan jól ismerte, mint a dokkmunkások, a szerelőmunkások tömegét.
Az iroda előtt megálltak. Bride győzött: kifizette a fiákerest, s hogy megmutassa előzékenységét, fél shilling borravalót is adott.
− Ti jobbra mentek, én arrafelé − intett Cottam, és megszorongatta barátja kezét. − Még találkozunk, Harold! Keressük meg majd egymást. Elhiheted, csoda mód örültem, hogy összeakadtunk.
− Én is, Tom − hangzott a válasz. Fleet tisztelgett.
− Szolgálatára, uram, örvendek, hogy megismerhettem a Carpathia távírászát. Úgy lehet, váltunk majd egymással egy-két jelzést.
Thomas Cottam nevetett.
− Az bizony megtörténhet!
Elváltak. Harold Bride és Fleet megindult az irodaépület melletti kis sikátoron.
Az eső már csak szemetelt, de a raktárak, a szerelőcsarnokok ereszei és levezetőcsatornái még bőven öntötték a vizet.
Harold Bride szíve hirtelen erősebben kezdett verni.
Itt van a Titanic közelében!
Ez nemcsak ünnepélyes, de nyugtalanító érzés is volt. Olyasfélét érzett, mint ama napon, amikor az avizóhajón bebizonyította, hogy méltó a tengeri szolgálatra. Mivel váratlanul közlékeny lett, mondta is Fleetnek, mire gondol.
− Majd ha meglátja, akkor beszéljen, uram! − nevetett a derék ember. − Akkora baromi hajó, mint egy hegy! De nézze csak, uram, innen már láthatja is!
Bride megállt. Kiléptek a sikátorból, s a dokkpromenád szélére értek. A lába földbe gyökeredzett. Még jó, hogy Fleet hirtelen visszarántotta, mert egy tolatómozdony száguldott el mellettük gőzt és szikrát okádva.
− Három sínpár van itt, vigyázzunk! − hallotta a jelzőaltiszt hangját.
A sikátor után éles fények vágtak a szemébe. A dokk kikötői részén nem gáz−, de villanylámpák világítottak. És hogy nem vette észre a mozdony közeledését, azon sem, volt csodálkozni való. Sajtológépek, szegecselők, nagy teljesítményű fúrók, pörölykalapácsok dübörgése hallatszott. Csikorogva és zúgva emelkedtek és süllyedtek a gigantikus méretű emelődaruk hosszú karjai. Közben a figyelmeztető és vészcsengők berregtek szünet nélkül. Egyszeriben belecsöppent a dokk-kikötő legnagyobb forgalmába.
Éjjel-nappal, szünet nélkül dübörgött itt minden.
Ott a hajó! A Titanic!
Megállt a promenád szélén − most már óvatosabban, túl a síneken −, s rátette kézitáskáját az egyik kikötői bakra.
Valószínűtlenül nagy, hatalmas tömeg tornyosult előtte. Először nem is látta hajónak, csak áttekinthetetlenül óriási falnak, épületkolosszusnak, félelmetes, álomba illő mesevárnak.
De hát azért mégiscsak hajó volt!
− Kövessen, Uram, sietnünk kell, mert hat óra elmúlt, és a szállásmester szigorú ember − bökte meg barátságosan Fleet a távírászt. − Miért kukoricázzon, ha nem kell!
Gépiesen elindult, de nem tudott szabadulni a látványtól.
Részben a sötétség, részben a közelség miatt nem látta a felépítmények felső részét, a parancsnoki hidat, a kéményeket, a csónakfedélzetet. Csak a két árboc, mint valószínűtlenül különös obeliszk, emelkedett az égnek, feltörve a fekete hajótestből. Néhol világított csak egy-egy kerek ablak,s a távolban a megnyitott oldalbejáró híd nyílása. Ide tartottak.
− Csak nappal dolgoznak már a hajón − tájékoztatta Fleet -. asztalosok és kárpitosok. Akkora flanc van itt, mintha a királyi családot vinnénk tengerentúlra!
Mindezt Fleet nem lekicsinylésből, hanem inkább hencegésből mondta. Minden szavából a büszkeség csendült ki, hogy a világ legnagyobb, legpazarabbul berendezett hajóján szolgálhat.
A feljáróhídnál − mert fedett volt és nem palló, mint a legtöbb esetben − a megszokott jelenet fogadta.
Egy sok sráfos, idős hajómester s két megtermett matróz állt a lámpa alatt.
− Kérem a vezénylőpapírt!
Fleet meg akarta mutatni bennfentességét közbelépett.
− A másodtávírász, Mr. Phillips helyettese.
A hajómester mintha nem is hallotta volna az őrmatróz szavát, várakozva nézett az érkezőre. Barold Bride keresgélt a tárcájában. Végre előkerült az irat.
− Tessék, itt van − mondta némi nehezteléssel a hangjában, amit utólag megbánt, hiszen a hajómester azt tette, ami a kötelessége volt.
− Mehet − intett a hajómester, de még hozzátette: – H fedélzet tizenöt!
− Köszönöm − legyintett Bride, annak tudatában, hogy a közlés nem fontos, mert vele van Fleet,aki láthatólag mindent tud.
És megindult a meredek híd kapaszkodóin, hogy másfél perc múlva átlépje új otthona küszöbét.A félretolt vasfal, az oldalnyílás lelépőjénél is altisztek álltak, mintegy igazolva, hogy megfelelő őrség védi az óriás hajót. Tisztelegtek és továbbengedték az érkezőket.
− Kövessen, uram − fordult balra Fleet -. mert se fel, se le nem kell mennünk, mivelhogy ez a H fedélzet.
Mélybe forduló aknafolyosón mentek tovább, majd balra fordultak.
A lakknak, terpentinnek, firnisznek, faanyagnak, bútorhuzatnak vegyes és erős illata töltötte be a folyosókat, kabinsorokat. Minden harmadik lámpa égett csak a kabinsoron, ami különös, de érdekes félhomályt adott a messzeségbe nyúló folyosóknak.
Ide alig-alig hallatszott be a külső zaj, minden ünnepélyes volt és előkelő.
Bride is, Fleet is suttogva beszélt ha szólt egymáshoz. A vastag, piros kókuszszőnyeg felfogta lépteik neszét. A nyitott ajtók mögött sorakoztak a kabinok s a fürdőszobák. A százötven méternél is hosszabb folyosó végén éles fény látszott, s beszéd hallatszott. Telefon csengett, berregett, írógép kopogott. Arrafelé van a hajóiroda − vélte Harold Bride, és előre örült, hogy rövidesen átesik a bejegyzésen: szabályosan és visszavonhatatlanul a Titanic embere lesz! Időnként hálásan tekintett társára, akit máris megszeretett, s aki átsegítette a kezdet nehézségein.
Középmagas, erős vállú, szikár arcú tengerésztiszt jött velük szembe. Fleet, aki elöl haladt, tisztelgett szabad kezével. Harold Bride bizonytalanul ugyanígy tett.
A tiszt közömbösen a távírászra nézett. Tekintetéből nyugalom, majdhogynem hidegség áradt. Zubbonyának ujján levő három vastag aranysáv elárulta, hogy kapitányi rangot visel.
− Az első tiszt − mondta hátraintve néhány lépés után Fleet. − Mr. Murdocknak hívják. Keményfickó, bálnavadász!
− Micsoda? − lepődött meg Bride. − Bálnavadász?!
− Az volt uram, szent igaz. Az egyik cimborám, akit a Csirkében látott, a Banks, együtt szolgálta kapitánnyal. Tőle tudom, mi volt azelőtt. De azt is tudom, hogy igen emberséges. Banks tudja, tapasztalta.
A hajóiroda elé értek. Két kék egyenruhás irodatiszt s egy barna egyenruhát viselő raktáros lépett ki az irodakabin ajtaján.
Fleet letette a táskát, intett.
− Lépjen be a tiszt úr, megvárom. Jobbra ül a szállásmester.
A valamikori régi hajókon az altiszti rangban levő „quartirmaster” irigyelt valakinek számított. Századunk elején a hajóóriások szállásmestere − tiszti rang, amolyan fő-fő irodafőnök. Ő a felelőse a legénységi, altiszti, alacsonyabb rangú tiszti elhelyezéseknek, de a nyilvántartásnak is. A hajó minden zegéről-zugáról tudnia kell, úgyszintén ismernie minden embert, még a gépkezelőket, fűtőket, pincéreket, szakácsokat is. Az ilyen ember reggeltől késő estig dolgozik, meghatározhatatlan munkaidővel, sokszor végkimerülésig. Mindenért ő a felelős, s hiába van segítsége (tíz-tizenöt irodista), a felelősség az ő vállán nyugszik.
A Titanic fő szállásmesterét John Caldwellnek hívták, idős ember volt, s talán mert folyton ült, scsak akkor mozgott, ha valamit ellenőrzött, a hajó legkövérebb tagjai közé tartozott. Homlokát állandóan veríték borította. Szuszogott és morgott, mint általában a szállásmesterek.
− Na végre! − csapott az asztalra, amikor Bride átadta az iratait. − Végre, hogy megjött! A főnöke várja. A legkitűnőbb távíróberendezést szállította le a posta, de éppen ezért van is vele valamiféle baj. Keresse meg, fiatalember, minél előbb a főnökét, hogy örüljön a jöttének!
Feltette szemüvegét, méregette a távírászt, majd odaadta az iratokat (vezénylési papírt,szolgálati könyvet, minősítési bizonyítványt) a mellette ülő irodistának. Végül így szólt:
− A főnökével lesz egy kabinban. A C fedélzeten megtalálja. A többiről a főnöke tájékoztatja.
Bólintott, végeztek.
Bride is bólintott, megfordult, és kilépett a kabinból.
− Rendes fickó ez a Caldwell − mondta kísérőjének, aki hűségesen várta a kabin előtt. − Még köszönt is.
Fleet nevetett:
− Azt mondják, harapni is tud! Mindig a parancsnokkal szolgált, az pedig kemény ember!
A H fedélzetről feljutni a C fedélzetre valóságos hegymászás. Valójában öt emelet. Egyik kabinfolyosó, dekk sétány a másikat követte, amíg feljutottak a sok lépcsőn a C fedélzetre, amit már csak a B fedélzet követ és végül az A fedélzet (a csónakfedélzet), aminek a folytatása a hajó agya, esze, legfőbb idegrendszere, a Híd, a parancsnoki állás, a kormányház, a navigációs helyiségek, s alattuk a távírászok műhelyszobája, vagyis fülkéje, ahogy hivatalosan nevezik.
Közben kétszer is összetalálkoztak a fedélzetek őrségével, egy altisztből és két matrózból álló csoporttal, akik szünet nélkül járják a hajót, vigyázva tűzre és más veszedelmekre. A C fedélzet nagy társalgójának szárnyas ajtaja nyitva volt, s a kivilágított helyiségben a zenekar próbált.
Valcer dallamai áradtak szét a folyosókon.
A mélyből végigkísérte őket az áramfejlesztő gépek búgása, rengése, az óceánjárók megszokott,egyhangú zaja. Élet lüktetett a hajóban.
A C fedélzet sétafolyosójáról Bride végigtekintett a hajón és a kikötőn.
Valóban meglepődött. A hajó valószínűtlenül óriásnak tűnt, és minden, amit körülötte látott, kicsinek, törpének.
A szerelőcsarnokok teteje jóval alattuk volt. A közelben horgonyzó hajók játékszereknek látszottak. Egy magasságban voltak a kikötőbejárót őrző három világítótoronnyal! Bride elképedve, valósággal megbabonázva nézett körül. Ahogy kihajolt, alattuk a mélységben látszott a bejáróhíd,vagyis inkább annak fedő
ponyvája. Még csak fogpiszkálónak sem tűnt! Vagy egy félórával ezelőtt ott lépett be az álmok hajójára…
Feje felett ott magasodtak a kémények. Négy óriás szörnyeteg, egyenként huszonkét méter magasak. Ezt onnan tudta, hogy a vonaton olvasgatva a London Times mai számát, összetalálkozott az egyik hasábon a Titanic adataival. A cikk részletesen foglalkozott az óriás hajóval, valóságos adathalmaz volt. Így Bride hajólexikonnal a fejében lépett új munkaterületére. Tudta a kémények magasságát, de azt is, hogy a hajó kiszorított vízmennyisége a rakmerülésnél 65 000 tonna, a hajóhossza 270 méter, a hajtógépek 45 000 indikált lóerőt fejtenek ki, s naponta 1000 tonna kőszenet fogyasztanak! Olvasta, hogy az építésnél 270 tonna szegecset használtak fel, s maga a hajótest(valamint a felépítmények) − de gépek, kazánok, belsőépítések és berendezések nélkül − 27 000 tonna vizet szorított ki, amikor lecsúszott a sójáról, és ráfeküdt az Öbölvízpárnájára!
Az erős lámpák fényében jól látszottak a hatalmas árbocok, az előárboc közepén a figyelőkosár, s jól látszott maga a hatalmas, külön épülettömbnek tűnő parancsnoki híd is, amit a tengerészek nagybetűvel, röviden így ejtenek ki − a Híd. A Bridge.
− Amott az én őrhelyem − mutatott az előárboc közepére Fleet −, kosaras vagyok.
− Eléggé magasan − bólintott a távírász, és a táskája után nyúlt, hogy a bámészkodást befejezze,és végre felkeresse kabinját.
Fleet hirtelen megmerevedett. Kihúzta magát, és mint a hadihajók tengerészei, a közeledő felé fordult.
A fedélzetvilágítás fényében tiszt közeledett.
Valószínűtlenül sovány volt, igen magas, és éppen ezért görnyedten járt. Bőrből készült vihargallérja még inkább megnyújtotta alakját. Harold Bride is tisztelgett, mert a gallérból sejtette,hogy az ügyeletes tisztet látja.
− Jó estét, Fleet − bólintott a tiszt, amikor elhaladt mellettük, s ugyanígy tett amikor Bride köszöntötte. − Jó estét!
− Ez az én közvetlen parancsnokom − mutatott utána Fleet. − Mr. Lightholler, a második tiszt. Ő a navigációs főnök, minden jelzés feje. Az önöké is, uram. Jobbat kívánni sem lehet. Aranyember,én mondom. Most ő van szolgálatban, járja a hajót. Soha nem pihen, mindenre gondja van. No de amott a kabinja, uram, itt elválunk. Megéheztem, ilyenkor osztják a vacsorát.
Ezzel az elég nehéz táskát Fleet letette, köszönt.
− Minden jót, uram! örülök, hogy többször találkozunk majd.
Bride visszatartotta emberét.
− Várjon csak, Fleet! Hamarjában nem is tudom, miként háláljam meg szívességét. De itt ez a semmiség, fogadja el.
Ezzel belenyúlt a zsebébe, elővette azokat a dohánycsomagokat, amiket az állomáson vásárolt.
− Köszönöm, uram − mosolygott Fleet −, az ilyesmi mindig jól jön. Nagyon köszönöm!
A két ember, a tiszt és az altiszt, kezet rázott.
− Pompásabb szerszám ez − mutatott maguk köré Fleet −, mint az avizóhajó, amin megismerkedtünk, igaz-e?
− Igaz! A világ legnagyobb hajója, még az Olympicnál is nagyobb.
Fleet tisztelgett, és eltűnt az egyik lejáróban. Bride magára maradt. Egy ideig állt a kabin előtt, ismételten megnézte a számát, majd rátettekezét az elfordító gombra. De előbb kopogott, mert a kis kerek ajtóablakocskán fény szivárgott kifelé. Néma csönd volt a válasz. Még egyszer, majd újból kopogott. Végül kinyitotta a kabin ajtaját.
A kabinban nem tartózkodott senki. De lakták, amit elárult a jobb oldali fekhely polcára helyezett több könyv, egy zsebóra, tokba zárt borotvakészlet, egy fényszórós zseblámpa s egy ezüstkeretbe foglalt családi fénykép. Egy eléggé testes fiatalasszony és három gyerek képe. A gyerekek három és nyolc év között lehettek: Jack Phillips. I. osztályú hajótávírász gyerekei. A fekhelyen takarók és párnák voltak elhelyezve.
Harold Bride egy pillantást vetett a másik fekhelyre: üres volt, csak a vadonatúj matrac árulta el,hogy az ágy vendégre vár. Üres volt az ágy feletti polc, a fekhely lábfejéhez szorított faliszekrény is,ahová majd minden holmiját be kell zsúfolnia.
Erre most nem került sor. Bride a táskát, a kis kézitáskát, valamint a plédgöngyöleget rádobta az ágyra, elhatározva, hogy a kabinrész elfoglalását későbbre hagyja. Előbb megkeresi új főnökét, JackPhillipst. Hol lehet − vélte Bride − egy távírász máshol, mint a szikratávíró központjában?!
A távírószoba megkeresése már nem okozott különösebb gondot az óriás hajón. Minden ilyen helyiség a Híd alatt található, legtöbbnyire a navigációs kabin alatt, az A fedélzet kiemelkedő utolsó harmadában. Elvileg, ahogy a főszállásmester mondta, a távírászok kabinja felett, csak éppen két emelettel feljebb.
Bride, ahogy kilépett a dekkfolyosóra, nem állta meg, hogy újból szét ne tekintsen. Néhány másodpercre elvakította a belső világítótorony forgó fénye. Megdörzsölte a szemét. Ahogy látni kezdett, előtte állt egy hajóstiszt és egy altiszt.
− Elnézést, uram, hogyan kerül a hajóra? Ez a C fedélzet, itt nem tartózkodhat senki.
Ekkor kapott észbe, hogy nem vette fel az egyenruháját, ami ebben az esetben szabályellenes volt, de még a sapkát is az ágyon hagyta sietségében.
− A másodtávírász vagyok, uram − dadogta szégyenkezve −, most érkeztem. Ez itt a kabinom. Még a sapkát is bent felejtettem, annyira siettem, hogy megkeressem a távírószobában a főnökömet, és jelentkezzem nála.
A tiszt bosszúsan legyintett.
− Civil szokás az ilyesmi, uram, remélem, elismeri! Igazolványát megkapta?
Bride benyúlt a zsebébe, elővette.
− Parancsára!
A tiszt átvette a White Star címerével domborított, kemény fedelű igazolványt, tüzetesen megvizsgálta, majd így szólt:
− Hát csak vegye fel az egyenruhát, mielőtt bármerre indul. Szigorú utasításunk van, hogy megakadályozzunk mindenféle kószálást. Soha nem lehet tudni, hátha szabotőrök lopódznak fel a hajóra. A parancsnok így rendelkezett!
Mereven tisztelgett, továbbment az altiszttel együtt, aki csendes mosollyal figyelte a jelenetet,mint minden vérbeli hajósaltiszt, aki legalább annyira szeret fontoskodni, miként a felettese.
Bride betámolygott a kabinba, leforrázva, hogy civilnek nevezték, ami különösen azért bántotta,mert jó tengerésznek tartotta magát, legalábbis hajóra termett embernek, aki életét másként már nem tudja elképzelni.
A Titanic távírós szobája
Felkattintotta a szekrényke feletti lámpát, hogy jobban lásson a kicsomagolásnál. Kinyitotta a bőröndöt, ami úgynevezett hajóbőrönd volt, kivette a melegebb, sűrűbb szövésű egyenruhát.Vizsgálgatta, nézegette, hogy mennyire gyűrődött össze. De nem, szerencsére Sally − a felesége – gondosan csomagolt, s mindössze a hajtókán volt gyűrődés. A nadrággal sem volt baj, az ingekkelsem. Már éppen a nyakkendőjét kötötte, amikor felsüvítettek a Harland-dokk üzemének munkaidőt jelző szirénái. Ugyanakkor nyílt a kabin ajtaja, és meglepődött arc nézett befelé.
Fiatal, alig harmincöt-harminchét éves volt az illető, kék szemű, vidám tekintetű. Amikor beljebb került, Bride látta, hogy jó kötésű ember, amolyan atlétatípus.
− Ha nem csalódom… − kezdte.
− Igen, az vagyok, a kettes. Harold Bride a nevem, szolgálatára.
Phillips, mert ő volt a belépő, mosolyogva kezet rázott.
− Jack Phillips! Majd kijövünk egymással. Sok jót hallottam magáról, Bride. Képzelheti, tudni akartam, ki lesz a másodtávírász. Az öreg Stockton azt ígérte, hogy rendes fickót küld ide. Azt mondta, van egy fiatalember, aki igen bevált a dél-afrikai járatnál, őt majd átvezényli hozzánk. Nos,Bride, maga az a fiatalember!
Jóízűen nevettek. Bride egyszeriben elfelejtette, hogy az előbb lehordták. Phillips nem játszotta meg a főnököt, legfeljebb annyiban, hogy a szolgálati előírások szerint nem tegezte le helyettesét.
− Milyen a készülék? − kérdezte Bride érthető kíváncsisággal, amikor felhúzta zubbonyát.
− A lehető legjobb. Majd meglátja! Valamit azért igazítunk rajta, de hát ez már az én szokásom, mert van egy-két tökéletesítésem. Ezért is vártam, hogy együtt megcsináljuk. Tudja, Bride, fel kell arra készülnünk, hogy nyakig leszünk a munkában. Gazdag pasasok tömege utazik a hajón, a fene tudja, miért! Így tehát táviratokat veszünk és adunk szünet nélkül. Valódi postások leszünk, akár a szárazföldiek!
Ezzel Phillips benyúlt a szekrényébe, kivett egy üveget, két pohárkát tett melléje.
− Igyunk annak örömére, hogy együtt vannak a Titanic távírászai!

(Folytatjuk)