Bármennyire zseniális bűnténymegoldó a világ egyik legnagyobb példányszámú szerzője, s bármilyen legendásan remek hírű nyomozókba (Hercule Poirot, Janet Marple) lehelt életet, egyetlen - igaz, életében bekövetkezett - történetnek sose adta meg a kulcsát, így azt ma is örök homály fedi.
Ez pedig tizenegy napos titokzatos eltűnésének a története.
Sem élőszóban, se emlékirataiban nem adta magyarázatát indítékainak. A világnak meg kellett elégednie azzal a hivatalos tényálással, hogy az írónő elveszítette az emlékezőtehetségét és ilyen állapotában hajtotta végre azt az ámokfutást, ami az egész szigetország közvéleményét felkavarta, ébren tartotta. Az 1926 telén bekövetkezett eseményről részletesen beszámoltak a korabeli lapok, rengeteg feltételezés és spekuláció látott napvilágot, s úgy tűnik, a kíváncsiság máig nem lankad: még napjainkban is akadt egy Jared Cade nevezetű szerző, aki Agatha Christie és a hiányzó tizenegy nap című munkájában (magyarul 2010-ben jelentették meg) még mindig képes volt új elemeket szőni történetbe. A könyv fordítója, Sipos Katalin szerint "Agatha Christie nem számított arra a nagy felhajtásra, ami kerekedett az ügyből... Ő az a típus volt, aki nem szerette a nyilvánosságot. Ötven évet élt még, amely alatt semmi módon nem kereste a médiával való kapcsolatot, interjút is ritkán adott. Épp ezért nem illik a képbe az a magyarázat, amely szerint így akart volna palávert csapni, hogy könyveinek példányszáma megugorjék."
A történet annyira érdekes és izgalmas, mintha csak egy Agatha Christie regényből szakítottak volna ki néhány lapot. A történetet magát Osvát Erzsébet: Agatha Christie, a krimi királynője (Hunga-Print, 1994) c. könyve alapján ismertetjük.
„A nagy vasárnapi hajtóvadászat" december 12-én zajlott le. „Keresd Mrs. Christie-t!" A rendőrség és a sajtó tanácsokat adott a résztvevőknek: húzzon mindenki régi ruhát és erős bakancsot, a hölgyek csizmát és tweedszoknyát. Akinek vérebe, vadászkutyája van, hozza magával. Egy farmer traktorokat kölcsönzött. Újból átvizsgálták a vizeket. A levegőben repülőgép körözött a búvárok, motorkerékpár-versenyzők, tweedszoknyás hölgyek, agarak és foxterrierek feje fölött. Az önkéntesek tömegében ott volt Dorothy Sayers is, a detektívregényírónő. Újságok jutalmat ajánlottak fel a megtalálónak vagy nyomravezetőnek, ennek következtében többen „látták" Agathát egy időben, egymástól több száz mérföldre eső helyeken.
Egy nyugdíjas rendőrtiszt szerint azért különösen nehéz a feladat, mert a keresett személy rendkívül tehetséges és rugalmas gondolkodású. Tehát — akár tudatosan, akár tudat alatti késztetésre — rendkívüli cselekedetekre képes.
 |
| Az írónő autója; karambolozva, elhagyatva találtak a jellegzetes gépkocsira |
Maga Edgar Wallace -— a ponyva királya — is nyilatkozott. Agatha Christie valakit meg akar büntetni, aki mélyen megbántotta őt, ez nyilvánvaló. Szándékosan keltette az öngyilkosság látszatát, s a szabadban töltött éjszaka után lepihent egy hotelben valahol. Hacsak nem halt meg a kimerültségtől, most bizonyára Londonban van — szellemi képességeinek teljes birtokában. Hiszen aki elveszti az emlékezőtehetségét, az nem tudna egy előre kidolgozott tervet végrehajtani.
Él-e vagy halott? Goddard főfelügyelő a nyomozás kiterjesztését ajánlotta Anglia távolabbi részeire. Kenward meg volt győződve arról, hogy a holttestet végül is a közelben meg fogják találni. Goddard járt jó nyomon.
December 14-én, kedden este Archie [az írónő férje] megpillantotta Agathát az észak-yorkshire-i Harrogate termálszállodájában. A másnapi újságok hatalmas terjedelemben számoltak be az eseményről. (Kivéve a harrogate-i helyi lapot, melynek munkatársai olyan buzgalommal tudósították a londoni újságokat, hogy a sajátjukról teljesen megfeledkeztek.)
Agatha másfél hetet töltött a gyógyszállóban. Mrs. Theresa Neele — ezt a nevet adta meg érkezésekor. Neele — Nancy [Archie szeretője] vezetékneve. De miért éppen Theresa?
„Mrs. Neele" a másfél hét alatt teljesen hétköznapian viselkedett, énekelt, táncolt, biliárdozott, olvasta az újságcikkeket Agatha Christie eltűnéséről, sétákat tett, és beszélgetett a többi vendéggel. Így szóltak az első híradások.
A szállodát a Taylor házaspár vezette. Mrs. Taylor így nyilatkozott: persze hogy felfedezte a hasonlatosságot a vendég és a sajtóban megjelent fotók között. Sőt a személyzet néhány tagjának is feltűnt a dolog. Utasította őket, ne szóljanak senkinek. Valami külső személy értesíthette a rendőrséget.
A yorkshire-i rendőrség riasztotta a surrey-it, onnét telefonáltak Carlónak [az írónő titkárnője]. Carlo nem hagyhatta egyedül Rosalindot [az írónő lánya], felhívta Archie-t Londonban. Archie felszállt a délutáni vonatra ...
A sajtójelentések szerint Archie és néhány rendőrtiszt elhelyezkedett egy falfülkében a lift mellett, hogy Archie azonosíthassa Agathát, amikor az lejön a lépcsőn a vacsorához. Agatha leért a hallba, kézbe vette az esti lapot, melyben ott volt a fényképe és a kutatás újabb fejleményei. Archie ekkor lépett oda hozzá.
„Mintha egy távoli ismerőse volna, akit nem is tud pontosan hova tenni. Úgy viselkedett a hölgy — számolt be a nagy pillanatról Mr. Taylor. — De megengedte neki, hogy a vacsorához kísérje."
Christie ezredes a sajtónak a következő nyilatkozatot tette:
„A személyazonosság nem kétséges. A feleségem. Teljesen elvesztette az emlékezőtehetségét. Nem tudja, hogy kicsoda. Nem ismert meg és azt sem tudja, hogy hol van. Remélem, a pihenés és nyugalom helyreállítja majd az egészségét. Londonba szeretném vinni orvosi kezelés céljából."
Másnap, december 15-én Agatha és Archie elhagyta a szállodát. A hátsó kapun, mert a főbejárat előtt újságírók várakoztak. Egyetlen fotóriporternek jutott eszébe, hogy a hátsó kapunál őrködjön, ezért van egyáltalán kép a távozás pillanatáról. Nem Londonba utaztak, hanem először Cheadle-be. Ez a rövid utazás is keserves volt. A harrogate-i vasútállomásig autón mentek, ott közelharcban a riporterekkel, beszálltak egy lefoglalt első osztályú kocsiba. Leedsben át kellett szállni. Szinte végigkergették őket a peronon, de végül is elérték a számukra lefoglalt kupét. Cheadle-ben Madge [Agatha nénje] és férje az állomáson várták őket. Beszálltak az autóba és Abney-be hajtottak. Ott végre bezárult mögöttük a kapu.
Mi történt valójában Agathával? Madge-ék háziorvosa és a manchesteri egyetem egyik tekintélyes neurológusa vizsgálta meg először. Közös nyilatkozatot tettek: kétségkívül valódi amnézia esete forog fenn. Pszichiátriai kezelést javasolnak.
Agatha ellenkezik, de Madge hajthatatlan. Éppen elég bajt okozott már a húga azzal, hogy az elmúlt hónapokban eltitkolta, mennyire beteg és boldogtalan. Most engedelmeskednie kell. Agatha felmegy hát Carlóval és Rosalinddal Londonba, lakást bérel és egy Harley Street-i specialistához jár kezelésre.
Eleinte Agatha semmire sem emlékezett, attól fogva, hogy lement a styles-i lépcsőn, addig a percig, amikor Archie odalépett hozzá a harrogate-i szálloda halljában. (Az első találkozáskor egyébként Rosalindot sem ismerte meg; kedves volt hozzá, mint egy bájos, idegen kisgyerekhez.)
A főleg hipnózison alapuló kezelés során sok rnindenre visszaemlékezett. De azt sohasem tudja felidézni, hogyan hagyta el a házat, merre autózott, mi történt a kocsival, hogyan és hol szállt vonatra. Valószínű, hogy az autóban agyrázkódás érte — erre több jel vall, a londoni pszichiáter is így nyilatkozott.
Feltehető, hogy Agatha három-négy mérföldet gyalogolt könnyű ruhában, cipőben a legközelebbi vasútállomásig, bár az is lehet, hogy egy hajnali munkásbuszra kapaszkodott föl. A tejszállító kofavonattal kellett Londonba utaznia, mert arra később már jól emlékezett; a Waterloo-pályaudvaron ivott reggel egy csésze kávét. Elcsodálkozott, hogy senkinek sem tűnik fel a külseje, pedig csak szoknyát és kardigánt viselt, és az arca véres volt. A pályaudvaron meglátott egy plakátot, amely Harrogate híres gyógyüdülőt reklámozta. Sajgott a karja, ebből arra következtetett, hogy nyilván úton van a gyógyfürdő felé. Taxiba ült, vennie kellett egyet-mást. Kabátot, egy kis bőröndöt, hálóruhát, fehérneműt. Volt nála pénz, nemcsak az a pár font, amiről Carlo tudott. A múlt hónapok szorongó lelkiállapotában nyilván nagyon is megfogadta Nagyi egykori tanácsát: mindig legyen pénz az embernél, ki tudja, mi történik vele. Több száz font volt elrejtve a derekán egy pénztartó övben.
Elment egy másik állomásra, vagy a King's Crossra, vagy a St. Pancrasra. Mindkettőről indult vonat Harrogate felé. Az ezerkilencszázhúszas években Harrogate divatos fürdőhely volt. A helyi lap minden héten közölte az illusztris vendégek névsorát. December 5-én szerepelt is a listán egy bizonyos Mrs. Neele Fokvárosból.
A Hydro Hotel egyike volt a legjobb hírű gyógyszállodáknak a városkában. Szeszes italt nem is szolgáltak fel. A személyzet fegyelmezett volt és diszkrét. A szobalány nem fecsegett és semmin sem csodálkozott. Pedig lett volna min. Az 5-ös szobában lakó zárkózott, csendes hölgynek csak egy kis táskája, volt, és eltakarta az arcát, amikor a reggelit bevitték neki.
Agatha a kezelés után már fel tudta idézni: időnként bridzsezett a többi vendéggel és beszélgettek is. Megvitatták a hét szenzációját, Mrs. Christie, a híres regényírónő rejtélyes eltűnését. Néhány nap után aggódni kezdett, hogy kevés lesz a pénze, és nem értette, miért nem kap leveleket. Fel is adott egy hirdetést a Timesba: „A Fokvárosból érkezett Mrs. Theresa Neele kéri barátait, rokonait, jelentkezzenek. Postafiók."
Az egyik szobalány jelentette az igazgatónőnek: az már mégiscsak különös, hogy a Daily Mailben közölt fotón az eltűnt írónőnek ugyanolyan a retikülje, mint Mrs. Neele-nek, az ötösből. Ám Mrs. Taylor rendíthetetlen maradt: egy finom szálloda legszilárdabb tőkéje a jó hírnév és az abszolút diszkréció. A vendég, amíg fizet, a jó modor keretein belül azt csinál, amit akar. A rendőrség és a sajtó csak maradjon minél távolabb.
Ugyanígy gondolkodott a Hydro Hotel zenekarának vezetője is. Pedig a dobos és a szaxofonos is kijelentette: a hasonlóság olyan szembeszökő, hogy nem lehet tudomást nem venni róla. Ez a két muzsikus még a feleségét is bevonta az ügybe. Jöjjenek már be egy délután, és vegyék szemügyre a szállodahallban csendesen üldögélő, keresztrejtvényt fejtő hölgyet. Talán éppen Mrs. Tappin és Mrs. Leeming állásfoglalása határozta meg az események további menetét. Mert a két zenész — bár nem fordultak a lapokhoz, s így elestek a száz font jutalomtól — felhívta a gyanúra a rendőrség figyelmét. A többit már tudjuk. (Christie ezredes utóbb ezüstceruzákkal jutalmazta meg diszkréciójukért a nyomravezetőket.)
Ami a Campbell Christie-hez, Archie testvéréhez intézett levelet illeti, biztos, hogy Agatha korábban írta, és lehetséges, hogy akkor adta postára, amikor — szombaton délelőtt — kabátot és apróságokat vásárolt Londonban. Hogy a borítékon álló név miért nem ébresztett benne emlékeket, nem tudni. Az amnézia rejtélyes állapot. Lehet, hogy gépiesen kivette a retlküljéből: ha levél, hát be kell dobni egy postaládába. Vagy ki tudja?...
Volt még egy üzenet. Amit Carlónak írt, még Styles-ban. (A rendőrség, látta a levelet.) Gyakorlati instrukciókat is tartalmazott; Carlo mondja le a programjait. A többiről Carlo csak vonakodva és tartózkodóan nyilatkozott. „Nagyon személyes hangú levél volt. Semmi olyan nem állt benne, amiből következtetni lehetett volna arra, hogy hová megy. Csak annyi, hogy úgy érzi, el kell hagynia ezt a házat."
Sok évvel később a felnőtt Rosalind megkapta Carlótól ezt a dokumentumot. Kétségbeesett hangú írás volt, de semmiképp nem búcsúlevél. Kenward főfelügyelő mégis ennek alapján hitte, hogy holttestet kell keresnie.
Az eltűnési ügy hullámai csak lassan ültek el. Az „egyszerű" megoldás bizonyos értelemben csalódást keltett. A parlamentben interpelláltak: erre kellett az adófizetők pénzét költeni?! Kiderült, hogy az adófizetőknek mindössze néhány fontjába került az egész nyomozás: a rendőrök több ízben kaptak forró teát. Egyébként minden részint munkaköri kötelességből, részint „társadalmi munkában" történt.
A közvélemény olyan szempontból is csalódott, hogy az Ackroyd-gyilkosság szerzője igazán kitalálhatott volna valami izgalmasabb zárófejezetet is. És mi az, hogy valaki csak úgy elveszti a memóriáját? Az ember arra nem emlékszik, amire nem akar. Ez a sommás megállapítás persze bizonyos értelemben nagyon is igaz. Agatha annyira el akarta felejteni közelmúltjának eseményeit, hogy ez — egy rövid időre — sikerült is neki. Kitörölte tudatából azt a nevet, amely annyi szenvedést okozott neki. Legalább nevében azonosult azzal a személlyel, aki a helyébe lépett.
Figyelemre méltónak tartom — bár nem szívesen csapnék fel amatőr pszichológusnak —, hogy csak a Neele-t, a vezetéknevet vette föl. Hogy miért lett éppen Theresa, erre eddig nem tudott válaszolni senki. Volt egy ilyen nevű ismerőse, de ez nem magyarázat. Úgy gondolom: nem az a lényeg, hogy miért lett Theresa, hanem az, hogy miért nem a Nancy nevet használta, Archie szerelmének keresztnevét.
A Nancy majdhogynem becenév. Sokkal jobban illik egy huszonéves lányhoz, mint egy harminchat éves asszonyhoz. (Ez a rutinos névadó író szempontja.) Nagyon hasonlít a Nan-hoz, szeretett sógornője és barátnője nevéhez. (Ez a tapintatos ember meggondolása.) És végül, de nem utolsósorban: nem azonosult teljesen a vetélytársnőjével, maradt valami belső válaszfal, amellyel elhatárolta magát tőle.
De ez mind csak spekuláció. Ami viszont tény: Agatha egész életében nem tudott szabadulni az emléknélküliség kínzó emlékétől. Még húsz évvel később is tanácsot kért egy pszichoanalitikustól: hogyan tudná a kiesett fél napot rekonstruálni, s egyáltalán, hogy tehetné végre túl magát az egész ügyön. A fél nap továbbra is sötétségben maradt, de bűntudatától megszabadult.
Bűntudat? Önmagának tett szemrehányások? Miért?
Mély nyomot hagyott benne az eltűnést megelőző hónapok fokozatos testi-lelki leromlásának emléke. Az a pillanat például, amikor nem tudta aláírni a saját nevét egy csekkre, mert nem jutott eszébe, sőt más, irodalmi neveken gondolkozott — utólag -felidézve iszonyú lehetett.
Sok évvel később valaki, aki szintén mély érzelmi válságon ment keresztül, panaszkodott neki, hogy furcsa dolgai vannak; sírva fakad, ha késik a mosoda, vagy ha nem tudja beindítani a kocsiját... Ez felidézte Agathában, hogy ő is így volt annak idején. Egyszer nem indult a kocsi, bement a házba, és zokogva ledobta magát a díványra. Azt mondta a panaszkodónak, hogy vigyázzon, menjen sürgősen orvoshoz, mert ezek a kezdődő idegösszeroppanás biztos jelei.
Bárcsak ő akkor régen tudta volna, hogy mit kell tennie! De akkoriban még nem sokat tudott ezekről a dolgokról. Ha idejében felismeri állapota súlyosságát és segítséget kér, nem kelt ilyen szörnyű feltűnést, kínos botrányt. Nem okoz fájdalmat Madge-nek, Carlónak, érthetetlen kínos élményeket a kis Rosalindnak. Nem vált volna űzött vaddá, lihegő kopókkal a nyomában...
 |
| Poirot - ez a remek figura - világszerte ismert zenei motívummal jelenik meg a mozivásznon és a képernyőkön (a zenét meghallgatni katt ide!) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése