 |
| Pajzánkodás az alsósófalvi fonóban Fotó: Bálint Zsigmond (1984) |
A fiúk kevésbé "veszélyeztetettek" - derül ki a Csíkszentdomokos nemiségét kutató néprajzi könyvből, dr. Balázs Lajos munkájából (Amikor az ember nincs es ezen a világon. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009), már ami az első nemi felvilágosítást illeti. A szerző névtelen interjúalanyai szinte kivétel nélkül állítják: a fiúk egymás közt "beszélik el", hogy s mint kell viselkedni kényes helyzetekben. Egy 48 éves asszony ezt így látta:
„Tánccsoportban voltam, s onnat sokat tudok, mert közvetlenek voltunk egymáshoz. Abban nyilvánult meg, hogy ilyen-olyan vicceket mondtak. Ekkor kezdtek a fiúk zsíros vicceket mesélni. Hat-hetedikesek voltak ilyenkor. Durvább vicceket. Nagyképűségből is. Olyan döbbenet volt, legalább is az én számomra, az egyikről mesélte a másik, hogy fürdőnadrágoson kaszált, s valaki, egy nőszemély elment ott, aki tetszett ennek a fiúnak, s felállott neki a... Nem volt mit csináljon, lehasalt a fűbe. Szégyenében, hogy ne lássa meg a másik. Az, aki ott volt, az mesélte. Ezen kacagtak aztán sokáig a fiúk, s az volt a téma, amikor olyan helyzet adódott, hogy »nehogy rea kelljen fekügy a fűre!« »Nehogy le kelljen hasalják.
Aztán beszélték, hogy térképet rajzolt. Középiskolás koromban hallottam a fiúktól. Kérdezték, hogy »világtérkép vagy Afrika-térkép?« Azt jelentette, hogy mekkora volt. Ezt szünetbe, kisebb társaságba, mikor összekerültek, akkor beszélték el egymás közt. Vicc formájában. A fiúk egymást világosították fel erről. Az apák, szentdomokosi viszonylatban, eléggé passzívak lelki szempontból a családban. A családapák nagyon konzervatívak voltak. Valaki mástól tudták meg örökké, hogy ez a jelenség mi. Az iskolában sem volt, aki felvilágosítsa. A lányok inkább kaptak felvilágosítást."
A szerző, vizsgálódásai során keserű igazságra jön rá, amit egy 70 éves bácsi így fogalmazott meg: "Nem es lehetett erről beszélni. Ha édesapám meghallaná most, hogy mi ketten, én a tanár úrral miről beszélgetünk, mind a kettőnköt a kapun kikergetne. Teccik tudni ezt?"
Maradt tehát az egymástól tanulás. De rendszerint nem vak vezette a világtalant (igaz, olyasmi is előfordult), hanem:
"A legény örökké az öregebbektől tanult. Az öregebb legényektől. Amelyikek má katonaságot szolgáltak. Például megtörtént velem egy dolog. Volt egy F. A. nevű: 903-ba született s én 12-be. Nagy vót a köz, ugye. De ő es má a katonaságból haza vót jőve, öreg legény vót, s ő es ott vót az erdőn a johokval, s én ott velejártam... S ő világosított fel. Azt mondta: »a faluból ha kimensz, akit nem üsmersz, még pénzért se baszd meg.« Magyarul mondta. »Még pénzért se! Met nem tudod, hogy kitől mit kapsz. Met a katonaságnál olyan es vót, aszongya, hogy elhasították a szemérmit négy felé, s akkor beretvával vakarták le. Ordított úgy, aszongya, hogy a torka gyúlt ki.« Így takarították meg a rossztól (Súgva mondja). A sánkértól. S azt mondta nekem, »ezt kerüld el«. Én fiatal vótam még, olyan 16-17 éves, én ezt úgy bevettem a begyembe, hogy én a világot átaljártam, de én egy ennyit (az ujja begyét mutatja) beteg nem voltam ne, ennyit. A nemi szervemmel. Én ha eccer a faluból kimentem, többet eccer se mertem hézanyúlni (Kacag). De itthon aztán..." - (fulladozik a kacagástól a mesélő, egy 75 éves férfi.)
Falun a nemiség, akárcsak városon, mára szabadabb, nyíltabb lett. Az érzékelhető különbségekről érdekesen számolt be egy 69 éves szentdomokosi asszony:
"Visszaemlékszem, amikor jártunk fonóba. Volt olyan guzsalyunk, hogy nem volt talpa, s akkor a lábunk közé szorítottuk, bé kellett csípjük, akkor, ugye, a szoknya feljebb csúszik, met oda szorongattuk a guzsalyat. S a térdünk egy kicsit kilátszott. Hát láttad, hogy amelyik legény észre vette, hogy csóré a térgyed, me nem vótak harisnyabugyik, egy kicsit a csóréd meglátszott, láttad, hogy má pirul el, má, mint a kicsi kakas bernyászkodik. Menne, mászna reád. Annyira izgatta az a kicsi csóréság. Ha netán tán lehajoltál, hogy vegyél egy liter kakast a kakasostól, s esetleg egy fiú hátrább vót, s — édesapámként: — az aljad szép vót, s megláttak ott es egy kicsi csórét, akkor má vége vót a világnak, akkora szenzáció vót. Én emlékszek az uramra. Amikor esszekerültünk, má házasok vótunk, letérgyeltem surolgatni. S persze a szoknyámot így esszecsíptem, s a kefét két kézzel fogtam, met anyósoméknál ilyen öreg padló vót, hát persze egy kicsi csóré akkor es látszott, csóré szárral s mezítláb... Na, oda a mocskos lébe majdnem belenyomott, hogy meglátta a csóré térgyemet. Neki az szenzáció vót. Felizgult. Na de most mire izgulnak fel, mikor má csórék? Vagy má annyira kipróbálták ezt es, mindenhol, s minden oldalon ezt a nemi életet, hogy semmi érdekesség nincs benne. Szerintem. Mi van érdekes benne? Nekünk érdekes vót a nászéjszaka es. Féltem, de kíváncsi es vótam. S a házasélet es. Hogy es szokunk esszé, s hogy es lesz? Hogy lesz, amikor együtt aluhatunk, s nem tom mi? Most má nem érdekes, me má tizenéves koruktól csinálják. Hol egyikkel, hol a másikkal. Csak arra vagyok kíváncsi, én nem érem meg, hogy ezek a gyermekek megállják-e a helyüket a családba úgy, ahogy meg kellett álljuk? Bármi vót az életbe. Met ezek úgy megszokták, hogy ma egyik, s hónap a másik, hogy ezek a farkukot bogojzák fel, s menyek máshoz. S esment, s esment."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése