*
A művészetek minden ágának ősforrása a természet. Eltávolodni a művészettől, hanyatlást jelent, s minden dekadenciába merült művészeti iránynak vissza kell térnie a természethez, hogy fölfrissüljön és új erőket nyerjen. A tudomány is a természetre támaszkodik, innen indul ki és ide tér vissza. A természetvizsgálót az erdő-mező ezernyi hangja önkénytelenül is rajongójává teszi és arra ösztönzi, hogy tudásának prizmáján keresztül reávilágítson a zeneművészet és a természet kapcsolataira. Az állatok sokszínű hangja, az erdők susogása, a patakzó víz trillái, a kaleidoszkópszerűen változó táj ezernyi hangulatot jelentenek egy művész számára.
Lehet, hogy ez az élmény arra ösztönzi a zeneszerzőt, hogy a természetet szinte naturalisztikus hűséggel utánozza. S közelebbről meghatározott lelki élményt vagy eseményt igyekezzék hangokkal kifejezni, azaz programzenét adjon. Máskor azonban csak a hangok által keltett hangulatot igyekszik kifejezni, s ekkor zenéjét abszolútnak nevezzük.
A programzenét sokan alacsonyabbrendűnek tartják, s csak újabban adják meg neki az őt megillető helyet.
„Kezdetben vala a ritmus", mondja Bülow.
A hasonlóságok szabályos ismétlődése ez. A kovács az üllőt ritmikusan üti, miközben a forró vasat kalapálja s élvez közben. „A falusi kovácsok mind-mind nagy fantáziájú, álmodó emberek — költők", állapítja meg róluk egy fiatal író. A legreálisabb, legprózaibb foglalkozásukat zenévé, művészetté alakítja át a ritmus.
Á természet zenéjének alapja ez, s a hozzá közel álló primitív népek átvették tőle s átadták a civilizáltabbnak s kulturáltabbnak mondott Európának. Megszületik a jazz, amelynek alapja a ritmus.
A természet megihlette klasszikusoknak mondott zeneszerzőinket éppen úgy, mint kortársunkat, a hangosfilm-komponistát.
Aki csak egyszer végig élvezte Beethoven Pastorale szimfóniáját, annak önkénytelenül is eszébe jut, hogy érzékszerveinken és érzésvilágunkon keresztül talán sokkal közelebb juthatunk a természet megismeréséhez, mintha értelmünk sokszor pislákoló mécsesével keresnők az utat. A szimfónia első tétele azokat az érzéseket vázolja, amelyeket egy gyönyörű táj szemlélése keltett a zeneköltő lelkében.
Beethoven tájszemlélete ez; ha úgy tetszik, zenei mikrogeográfiának is nevezhetjük. Főtémáját a madarak csicsergése festi alá. „Erős akkord zárja le ezt a részt, csak a fagottok és klarinétok szólnak tovább szakadozott trióláikkal. Falevelek susogása jelzi az erdőt. Méla pásztorsíp és távoli dudaszó sejtelmes hangjai közt kapja föl az első hegedű a főtémát, majd a fuvola tiszta csengése emelkedik mind magasabbra, „mint ahogy a pacsirta fúrja magát az ég magasságos kékjébe".
A második tételről maga Beethoven mondotta, hogy azt a csalogány, fürj, a kakuk és ő komponálták. E madaraknak szólása megdöbbentően, sőt tudományosan hű s pontos természetmegfigyelésen alapszik.
A harmadik tételnél különösen a vihar nagyszabású zenei képe kap meg. A nyári zivatar megdöbbentően erőteljes hanghatásait, crescendóit és fortissimóit szinte észrevétlenül simítja el az oboa édes hangja, hogv átvezessen benünket a negyedik tétel vihar utáni hangulatához.
D'Indey modern utazási képei, Frideriksen „Grönland" suitje, Medius „Lett tója" Észak-Európa zenei képét adják. A festői Kaukázusról Ipolitov-Ivanov kaukázusi vázlatai adnak zenei riportot. Borodint, a modern orosz zeneszerzőgárda fejét Közép-Ázsia tájai ihletik meg. A fuvola sejtelmes pianója végtelen távlatokat nyit meg előttünk. Sárgán nyúlik el az óriás steppe, fölötte ezüstösen lebeg a délibáb. Finom tamariszkusz-ágak remegnek az ébredő szélben, s a hegedűk finom, könnyű tremolóján át ismét a fuvolák veszik át a vezetést, hogy lágy decrescendóban fejeződjék be a kép.
Balakirjev szimfonikus költeménye, Rusia az orosz síkság végtelen nyugalmát tükrözi. A szélesen elömlő largóba az orosz folklór jellemző motívumai csendülnek, beleállítva az embert a táj keretébe.
A ködös, vizenyős Campagnát megkapó hűséggel varázsolja elénk a modern olasz zeneszerző, Rosellini. A vonósok sejtelmes futamait a gordonka szaggatott akkordjai tagolják. Valami végtelen szomorúság lebeg a fuvolák trióláin. Szinte látjuk a sejtelmes lápot, a sűrű iszap felett lebegő párákat. A mocsár dala ez, Canto de palude.
Igazi témagazdagsággal azonban nem a holt, hanem az élő természet dicsekszik. Hogy megvilágíthassam a zene és a természet kevéssé kutatott kapcsolatait, szemügyre vettem a rádióállomások, koncertek, gramofon-hangversenyek műsorait. Minden olyan műsorszámot, amelynek valamilyen kapcsolata volt a természettel, kis cédulákra jegyeztem fel s az állat- és növényvilág rendszertani beosztása szerint osztályoztam őket. Igen érdekes dolgok tűntek ki ebből a csoportosításból.
A zeneköltőkre legnagyobb hatással kétségtelenül a madárvilág volt. Számban és szépségben azok a darabok vezetnek, melyek a madarak életét és énekét festik. Ez nem is csoda, hiszen már az ó-kor Darwinja, Lucianus is megállapította, hogy amíg a szövésben a pók volt az ember mestere s a társadalmi rendet a hangyáktól és méhektől leste el, addig dalolni kétségtelenül a madaraktól tanult.
Zongorahangversenyek szólistáinak igen kedvelt műsorszáma Daquin „Kakuk"-ja. A balkéz finoman utánozza a lombok közül csendülő kakukszót, míg a jobbkéz futamai a madárra annyira jellemző nyugtalan-játékos hangulatot tolmácsolják. Természetrajzi szempontból csupán annyit lehetne megjegyezni, hogy a műben előforduló kakukszó asz-f hangja legritkább esetben jellemző a kakukra, amely főleg az e-c és fisz-d hangközöket kedveli.
A reggeli rádióműsor hanglemezei között gyakran halljuk a közkedvelt „Verébpolkát", mely a szürke kis kúposcsőrű ugrándozását veszi alapul. Zeilbeck jellemdarabja, a „Pinguinek díszmenete", a tubák mély szinkópájával jelzi az ide-oda totyogó madarak groteszk mozgását.
A madarak után a második és harmadik helyet az ízeltlábúak és emlősök foglalják el. Ki ne hallotta volna Rimszki-Korszakov mesterien megkomponált „Dongó"-ját Pablo Casals gordonkájáról. A nyugtalanul keringő hártyásszárnyú zúgását művésziesebben kifejezni talán nem is lehetne.
Zsolt „Szitakötője" a lebegő, majd hirtelenül tovalebbenő állat annyira jellemző mozgását utánozza a vonósok nyugtalan tremolóival.
Az esőtől ázott pillangók nehéz lebbenését veszi alapul ritmusképletéihez Meyers (Pillangók az esőben), míg a vidáman hegedülő tücsök előkelő szerephez jut Walt Disney közkedvelt rajzfilmjeiben. A jánosbogárka, a cserebogár, a tarantella, stb. mind kedvelt témái az ú. n. jellemdaraboknak.
Magasabbrendű állataink közül zenei körökben legnépszerűbb a medve. Tenyeres-talpas mozgását a fagott mély szinkópáival hozza ki Paul Godwin zenekara, hogy a tuba vidám hangja a táncoló Mackó urat juttassa eszünkbe (Teddy medve piknikje). Bartók „Medve tánca" is egyike szalonzenekaraink kedvelt számainak. Míg Haydn „Medve" szimfóniája hangversenydobogóinkról szokott gyakran fölcsendülni. A mozijáró kedves ismerőse a Miki egér cincogó nótáival, vagy a három kis malac közkedvelt triója, Donald, a kacsa is sokszor megneveltetett bennünket groteszk dalaival.
A csöndes növényvilág képviselői csupán az általuk keltett hangulattal hatottak zeneköltőinkre. A nyír-, a dió-, a hárs-, a rózsafa, csak úgy megihletik dalszerzőinket, mint a gyöngyvirág, az ibolya, a rozmaring.
Dalol a természet. Dalolnak a madarak, a fák és füvek, zeng a tajtékzó patak éneke, s a roppant fenyők vonóján a szél gordonkája zendül.
.,Zúg vad szinfoniája az éji rengetegnek,
Fortissimo ma itt a tempó,
S nincs karmester, nincsen metronóm
Isten vezényel fönn a csúcsokon."
Ifj. Xantus János
*
Aki végigolvasta ezt a cikket, bónuszként meghallgathatja Csajkovszkij Virágok tánca c. keringőjét, Disney-rajzokkal illusztrálva (katt ide és indul a videó a jútubon)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése