Vidéki pikantériák (6.) - Legénykalandok

Dr. Balázs Lajos eltérő véleményeket gyűjtött s használt fel a csíkszentdomokosi nemiséget boncolgató könyvében (Amikor az ember nincs es ezen a világon. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009) arról, hogy a legénytársaságok mennyiben s miként adják egymásnak tudtára intim kalandjaikat, illetve hogy ez mennyiben járul hozzá egy-egy fiatal - legény vagy lány - későbbi erkölcsi megítéléséhez, sorsának alakulásához.

Csocsó a csíkkarcfalvi bárban * Fotó Balázs Ödön

42 esztendős férfi véleménye:

"„A legénytársaságok, melyik hogy egyezett a másikkal, baráti alapon alakultak ki. Olyan öt-hatéves eltéréssel. Ha esszekerülünk, elmondjuk mindjárt, hogy »ej, te Juliskával jó volna«. Általában úgy indul, ha megjelenik egy olyan leány személy. S akkor az ember egy társaságba le van ülve, a bodegába, s megjelenik egy hogyhívják, s akkor kezdünk mondani ilyentolyant: hogy »levetkezve milyen lehet, az ágyba milyen lehet?« Elfantáziálunk. Ha meg nem jelenik meg, akkor valamelyik egy esetet elmesél, ami vagy igaz, vagy nem. Szeretné, s elmondja, hogy volt valakivel, s biztatja a másikot, hogy próbáld meg te is, met biztos megáll".

Az intim részletek kiteregetése vérmérséklet és jellem kérdése sok esetben. Erre egy 60 éves férfiember is felhívja a figyelmet a könyvben:

„Volt, aki el, s más nem. Én például senkinek. Hogy ne, ezt a leányt hazakísértem, megölelgettem s megcsókoltam vagy egyéb... Én nem, senkinek. A legjobb barátomnak se. Volt olyan, hogy elkérkedte, s bőcsködte, hogy hogy kísérte haza. Volt olyan, hogy nem es ő kísérte haza, csak szerette volna, s méges azt mondta, hogy ő kísérte. Régebb es s most es vannak, akik szeretnek kérkedni. A leányok közt es van olyan, amelyik elmondja, hogy az este ez s ez hazakísért. S erre a másik, hogy az engem es az este hazakísért. De a rendes, komoly ésszel gondolkodó leány nem mondja el" .

Hanem az egymás közti intimpistáskodás furcsa helyzetekrhez vezet, amiről egy idős, 75 éves adatközlő - jókat kuncogva - így emlékezik meg a szerző előtt:


„Elbeszéltük. A múltba es, s most es. Legények vótunk: én úgy 17 éves lehettem. S idefent lakott K. J. Ketten jártunk egy lejánhoz. Tudtuk egymásról, hajó barátok vótunk. S én elhíttam a lejánt táncba, s táncoltattam, s legalább eccer vagy kéccer elintéztem, s akkor ő kísérte haza s csinálta tovább. S teccik-e elhinni, hogy olyan vót, mint a bazsarózsa. Nem beszakadt a szeme alja, vagy rosszul lett, hanem hízott-hízott. (Szépségeszmény!) Minél többet csináltuk, annál betyárabb vót. Olyan vót a két orcája, mint a vér.
Én a csűrbe háltam édesapámék előtt (ti. úgy tudták). A kerten, a csűr bütejinél szöktem ki, a kapu mellett fel, s mentem J-hez. Ö az istállóba hált, neki volt egy ágya. Ha ő az istállóba vót, s le vót feküdve, mentem a lejánhoz. Tizenkét óráig. Akkor jöttem el, J-t kötöttem fel, s akkor ő ment a lejánhoz, s én feküdtem le az ágyába. S mikor ő jött, kötött fel engem, akkor én jöttem haza, hátul hágtam bé - akkor kezdett világosodni! -, megcsitorgattam a kaput, s jöttem elé, mintha a csűrből jőnék (Nagy élvezettel kacagja). Másnap alig tuttunk menni.
A leján szolgáló vót. A tornác végibe lakott. Ott vót egy konyha, annak külön ajtaja vót. A tornác végin hágtunk bé, s ott az ablakot megkoppantottuk - csak egyet koppantottunk —, hallottuk, hogy nyílik az ajtó, léptem bé, az ajtót zárta bé belülről, s aztán nefé, rittyencsed, ameddig mehetett.
Ezeket elbeszéltük italozás közbe, s amikor együtt dolgoztunk, kaszáltunk. Ugye kaszáltunk együtt.
De aztán vót, amelyik az ilyenyeket felnagyította, s vót olyan es, amelyik a valóságot se mondta meg. Az egyik bőcsködött; amelyik nem bőcsködött, az megcsinálta, s amelyik bőcsködött, az nem csinálta meg. Hallhatta mástól".