Azt az írót, akit a szintén nagyformátumú kolléga, André Gide „ a XX. század Balzacjának” tartott, és a negyvenes évek derekán nem engedte, hogy Simenon felhagyjon életműve legmaradandóbb vonulatának, a Maigret-történetek folytatásával, nem csak illik megismerni, de érdemes is olvasni, mert istenadta mesélő tehetség. Bármilyen témához nyúl, szikár stílusa ellenére is szuggesztív hangulatteremtő ereje a polgári francia kis- és nagyvárosok mindennapjait, levegőjét idézi. Emblematikus alakja, a már-már látnoki logikával megáldott, szigorú, ám a bűnözőket is megértő és esendőségükkel együttérző Maigret rendőrfelügyelő tulajdonképpen inkább csak azért “született” 1931-ben, hogy a körülötte forgó történetek révén meghozza a szerzőnek az anyagi sikert, s íróként a kiadók üzleti világában hitelképes legyen. Mikor ezt elérte, gyorsan “nyugdíjba küldte” az olvasók által rajongásig kedvelt felügyelőjét - akit számos neves filmsztár (pl. Jean Gabin, Rupert Davies, Heinz Rühmann, Michel Simon) igen nagy örömmel és sikerrel alakított -, de a közvélemény nyomására kénytelen volt egy írói fogással ismét pályára állítani.
Személy szerint nem tudnám megmondani, hány Simenon művet olvastam életemben, annyi bizonyos, hogy amennyi a kezembe került, egyiket sem hagytam olvasatlan, sőt a televíziók műsorkínálatából is előszeretettel szeretem kiszúrni a Simenon-művek alapján készült filmeket. Persze, nem csupán Maigret viselt dolgai érdekelnek az író életművéből, hiszen a nem kevés ideig újságíróskodó Simenon komoly alkotásai ugyancsak hordozzák kiváló szépírói erényeit. Szinte lehetetlen kiemelten felsorolni néhány remekművét, hiszen a Wikipédia szerint “a XX. század egyik legtermékenyebb írója volt, naponta akár 60-80 oldalt is írt. Irodalomjegyzéke majd 200 regényt, több mint 150 novellát, néhány önéletrajzi művet, számos cikket és rengeteg ponyvaregényt tartalmaz, amiket több mint két tucat név alatt írt. Összesen körülbelül 1,4 milliárd példányt nyomtattak műveiből.”
A könyv, amit most kezembe vettem, a pozsonyi Kalligram kiadványa (Maigret karácsonya * Hét kis kereszt. 1995, Pozsony), s két, karácsonykor lejátszódó rendőri történetet tartalmaz, de csak az egyik főhőse Maigret, a másikban egy Lecoeur nevezetű, nőtlen rendőrtisztviselő nyomozói remeklésének drukkolhatunk, amelyet ugyanazzal a briliáns szerzői logikával keltett életre. Azért választottam éppen ezt olvasásra, mivel: 1. még nem olvastam őket, 2. először akkor jelentek meg magyar nyelven.
A Maigret karácsonya, amelyből egy jellemző részletet alább olvashatnak, egyszerű, szinte közönséges bűnügy felgöngyölítése - kivételes módon otthonról, ünnepi ellazulás közepette, amikor mindenki a pihenésre és a meghitt időtöltésre koncentrál. A kiválasztott részlet híven árulkodik arról, hogy milyen tekintélye van a népszerű felügyelőnek a lakosság körében, ugyanakkor hangsúlyozottabban megismerhetjük otthoni életvitelét, amely derűs élettársi harmóniában zajlik feleségével, még csak halvány jele sincs benne annak, hogy a történet szerzője a valóságban tulajdonképpen szenvedélyes megszállottja a szexualitásnak, felfokozott nemi érdeklődése - bevallása szerint - életében mintegy 10 ezer nővel hozta rövidebb-hosszabb kapcsolatba, így elképzelhetjük, hogy életét jobbára az íróasztal melletti és az ágyban töltött foglalatosságok mellett múlatta - másra nem igen maradhatott ideje -, olvasói megelégedésére. (B. bakter)
Kis videóösszeállítás a Maigret-filmek jeleneteiből és zenei szignáljából
Georges Simenon
MAIGRET KARÁCSONYA
4. fejezet
A történtek után jóval később, abban a fiókban, ahova Madame Maigret még a leghitványabb hányódó papírszeleteket is be szokta gyömöszölni, Maigret talált egy régi borítékot, melynek a hátán gépiesen összefoglalta ennek a napnak az eseményeit. Ezt nyilván csakis azért tette, mert valami feltűnt neki ebben a különös, majdnem elejétől végig a saját lakásából irányított nyomozásban, valami, amit a későbbiek folyamán is sokszor példaként emlegetett.
Mindazokkal ellentétben, amelyekhez volt alkalma hozzászokni, ennek az ügynek tulajdonképpen semmilyen kockázata vagy semmilyen igazi fordulata nem volt. Ez a fajta eshetőség nem érvényesült, ilyen alkalom egyáltalán nem is adódott. Tulajdonképpen minden szükséges értesülés a maga idejében, a lehető legegyszerűbb és legtermészetesebb módon jutott el hozzá.
Hányszor megesik, hogy tucatnyi nyomozó éjt nappallá téve dolgozik azért, hogy beszerezzen egy pici, egy másodrangú információt! Itt van például ez az Arthur Godefroy úr, a Zénith órák franciaországi vezérképviselője, aki nyugodtan tölthette volna a karácsonyi ünnepeket szülővárosában, Zürichben. De szerencsére Párizsban volt. Vagy az is előfordulhatott volna, hogy egyszerűen nincs otthon. De ő otthon volt. Sőt még az is megtörténhetett volna, hogy semmit nem tud a Jean Martin hollétével kapcsolatban az irodájába érkezett előző napi telefonhívásról. De tudott róla. Minden sikerült!
És Lucas is, aki valamivel négy óra után kipirult arccal és vörös orral érkezett, hozta a tőle kért összes információt.
Sűrű, sárgás köd ereszkedett le Párizsra, olyan, amilyen igencsak ritkán fordul elő; már minden házban égtek a lámpák; az ablakok a körút két felén távoli fáklyákként hatottak; a valóságos élet részletei pedig oly mértékben elmosódtak, hogy az ember, akárcsak a tenger partján, arra várt, hogy mindjárt meghallja a ködkürtöt.
Valószínűleg gyermekkori emlékek kapcsán Maigret-nek nagyon tetszett ez a félhomály, mint ahogy abban is kedvét lelte, hogy látta a felöltőjéből kibontakozó Lucas-t, amint leül, és átfagyott kezeit a tűz fölé tartja.
Lucas szinte az ő második kiadása volt, főleg ami a fejét illeti, de fele olyan széles volt a válla, s az arcát nehéz volt komolyan venni. Minden kérkedés nélkül, talán még önmagának sem bevallottan, puszta utánzókészségből, csodálatból, egyre inkább a főnökét másolta, elsősorban annak taglejtéseit, viselkedését és arckifejezését, ami persze itt még sokkal feltűnőbb volt, mint az irodában. Már az a mód is, ahogyan lenyelte a szilvapálinkát, anélkül, hogy az ajkát megnedvesítette volna vele...
A Pernelle utcai garniszálló tulajdonosa két évvel korábban halt meg egy metrószerencsétlenség következtében, amely igencsak bonyolulttá tehette volna a nyomozást. Annál inkább, mert az ilyesfajta intézmények személyzete gyakran cserélődik, és kevés volt a remény arra, hogy még találni lehetne a házban valakit, aki öt évvel ezelőtt ismerte volna Loraine-t.
A szerencse azonban most is velük volt. Lucas a jelenlegi tulajdonos személyében megtalálta az akkori éjszakai .portást, és a véletlen még ahhoz is hozzásegítette őket, hogy az illető azonos volt azzal a személlyel, aki annak idején a rendőrséggel együtt részt vett egyes erkölcsrendészeti ügyek kibogozásában.
- Könnyű volt őt szóra bírni - mondta Lucas, miközben egy számára túl nagynak tűnő pipát gyújtott meg. - Meglepett, hogy az egykori portás csak úgy, egyik napról a másikra meg tudta venni ezt a műintézményt, de a mostani tulajdonos ezt a látható csodálkozásomat azzal a magyarázattal szerelte le, hogy az ő személye mindössze strómanként szolgált egy ismert férfi számára, aki a pénzét ilyen ügyletekbe fekteti, de nem akar a saját nevén szerepelni.
- Milyen fajta hely ez?
- Rendesnek látszik. Meglehetősen tiszta. Van egy iroda a félemeleten. A szobákat általában több hónapra adják ki, néhányat közülük pedig hetekre. Az első emeleti szobákat azonban csak órákra veszik ki.
- A tulaj emlékezett a fiatal nőre?
- Nagyon is, hiszen a nő több mint három évig lakott a házban. Végül azt is megértettem, hogy azért nem kedvelte, mert a nő rettenetesen fukar volt.
- Volt nála Lorilleux?
- Mielőtt elmentem a Pernelle utcába, bementem a Palais Royal rendőrkapitányságára, hogy magamhoz vegyem a nyilvántartásból a fényképét, majd megmutattam a tulajnak. Ő tüstént ráismert.
- Gyakran járt oda Lorilleux?
- Átlagosan kétszer vagy háromszor havonta, mindig csomagokkal. Hajnali fél kettőkor érkezett, és hat órakor ment el. Először is az érdekelt, hogy van-e ennek jelentősége. Ellenőriztem a vasúti menetrendet. Ez egybeesik azokkal az utazásokkal, melyeket ő Svájcban tett. Visszaérkezéshez azt a vonatot választotta, amely az éjszaka közepén fut be, és hagyta, hogy a felesége azt higgye, reggel hat órakor érkezett.
-Más?
- Semmi, hacsak az nem, hogy Loraine nagyon zsugori volt, és a szigorú tilalom ellenére esténként mindig borszeszrezsón főzött a szobájában.
- Más férfiak?
- Senki. Lorilleux-tól eltekintve szabályos életet vitt. Amikor férjhez ment, a volt tulajdonost kérte fel házassági tanúnak.
Maigret jól tudta, hogy a felesége a szomszéd szobában hallgatózik, mintegy ott felejtve magát; hagyta, maradjon csak, ahol van, hisz egyáltalán nem zavarta őket, még zajt sem csapott.
Ez alatt Torrence kint volt a ködben, s a taxigarázs felé sietett. A két férfi különösebb izgalom nélkül várt rá a lakásban, mindegyikük egy fotelbe süppedve, azonos testhelyzetben ült, a kezük ügyében egy pohár itallal, s Maigret már kezdett elzsibbadni.
A taxisokkal ugyanaz volt a helyzet, mint mindig. Néha az embernek sikerül tüstént abba a taxiba botlani, amelyiket éppen keres, máskor pedig több nap is eltelik nyom nélkül, különösen akkor, amikor nem egy bizonyos társaság taxijáról van szó. Nem minden sofőrnek van szabályos munkaideje, vaktában el-elcsípnek maguknak egy-egy feketefuvart, és az sem törvényszerű, hogy mindig elolvassák az újságokban a rendőrségi felhívásokat.
Mégis, Torrence még öt óra előtt telefonált Saint Ouenből.
- Megtaláltam egyet a taxisok közül - jelentette.
- Hogyhogy egyet? Több is van belőlük?
- Minden jel szerint. Ő felvett ma reggel egy fiatal hölgyet a Richard Lenoir és a Voltaire körút sarkán, elvitte a Maubeuge utcába, az Északi pályaudvar környékére. Aztán a nő elengedte a kocsit,
- A nő bement a pályaudvarra?
- Nem. Megállt egy úticikkeket árusító üzlet előtt, amely vasárnap és ünnepnapokon is nyitva tart, de a sofőr tovább már nem törődött vele.
- Hol van most a sofőr?
- Itt. Éppen most lépett be.
- Ideküldenéd őt hozzám? Vagy jöjjön a saját kocsijával, vagy egy másikkal, csak jöjjön minél hamarabb, ha lehet. Ami pedig téged illet, te keresd meg azt a sofőrt, aki a nőt visszahozta.
- Értem, főnök. De be kell kapnom egy forró kávét, mert fenemód hideg van:
Maigret átpillantott az utca túloldalára, és észrevett egy árnyékot Doncoeur kisasszony ablakában.
- Próbálj nekem megkeresni a telefonkönyvben egy úticikkeket árusító kereskedőt az Északi pályaudvarral szemben.
Lucas-nak ehhez csak néhány pillanat kellett, és Maigret már telefonált is.
- Halló! Itt a Bűnügyi Rendőrség. Volt önöknek ma reggel, valamivel tíz óra előtt egy ügyfelük, aki valószínűleg vásárolt önöktől valamit, talán bőröndöt; fiatal, szőke nő szürke kosztümben, bevásárlótáskával a kezében. Emlékeznek rá?
Talán az a tény, hogy mindez karácsony napján történt, egyszersmind meg is könnyítette a dolgokat. A forgalom kevés volt, az üzlet alig ment. Az emberek különben is hajlamosak rá, hogy jóval tisztábban emlékezzenek olyan eseményekre, amelyek a többitől különböző napon történtek.
- Magam szolgáltam ki. Elmagyarázta nekem, hogy sürgősen Cambrai-be kell mennie, beteg nővérét meglátogatni, és nincs ideje már hazamenni. Egy olcsó vulkánfíber bőröndöt akart, olyat, amilyenek halomban állnak az ajtó mindkét oldalán. Egy átlagos példányt választott ki, fizetett, és bement a mellettünk lévő bárba. Kicsivel később, már a küszöbről láttam, amint kezében a bőrönddel a pályaudvar felé indul.
- Egyedül van most az üzletben?
- Itt van a segédem is.
- Nem hagyhatná ott az üzletet egy félórára? Ugorjék be egy taxiba, és jöjjön el hozzám erre a címre.
- Gondolom, megfizeti a költségeimet. Tartsam ott a taxit?
- Igen, tartsa.
A borítékra írott feljegyzések szerint öt óra ötvenöt volt, amikor az első taxi sofőrje megérkezett, kissé meglepődve, mert egy magánházban fogadták, holott a rendőrségről van szó. De felismerte Maigret-t, és kíváncsian nézett körül, miképpen él és lakik ez a híres rendőrfelügyelő.
- Menjen, át a szemközti házba, és menjen fel a harmadik emeletre. Ha a házmester megállítaná, mondja meg, hogy Madame Martint látogatja meg.
- Értem, Madame Martint.
- Csengessen a folyosó végén lévő ajtónál. Ha egy szőke hölgy nyit önnek ajtót, és ön felismeri őt, találjon ki valamilyen ürügyet. Mondja neki azt, hogy eltévesztette az emeletet, nem érdekes, mit. Ha nem ő az, kérje, személyesen beszélhessen Madame Martinnel.
-És azután?
- Semmi több. Visszajön ide, és elmondja, valóban ezt a személyt vitte-e ma reggel a Maubeuge utcába.
- Értem, felügyelő úr.
Amikor a sofőr elment, Maigret száján, szokásától eltérően, halvány mosoly játszott.
- Először is, a nő majd nyugtalankodni kezd. Másodszor, ha minden jól megy, pánik fogja el. Harmadszor, amennyiben Torrence ráteszi a kezét...
De nem! Most már egyetlen homokszem sem maradt a gépezetben. Torrence hívta:
- Azt hiszem, megtaláltam, főnök...
Fordította Lakatos Tibor és Mihály Ildikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése