Supka Géza: Az átkozott asszony

A nádor helyszíni szemlére indul

Thurzó György, a nádor, fázósan és rosszkedvűen bujt meg kocsi-hintajának szögletébe. Rókamállas bundájába mélyen belefúrta magát s nem sok kedvet mutatott arra, hogy a hintó többi vendég-utasával szót váltson.

Mord hangulatának meg is volt az oka. Most egy éve vállalta el éppen a nádorságot, kimondottan habsburgi urának, II. Mátyás királynak óhajtására, aki néki már régibb idők óta patrónusa és jóakarója volt. Hiszen még csak négy éve történt a nagy palotaforradalom Rudolf császár ellen. Ez a derék alkimista ugyanis teljesen beleőrült a maga ördöngös, bűbájos praktikáiba, semmit sem törődött az ország dolgával s még a saját főhercegi rokonsága sem tudott a közelébe férkőzni. Erre aztán a főhercegek egy szép napon összeesküdtek a törvényes uralkodó ellen s még életében megválasztották a család fejévé s ezzel egyben uralkodóvá is Mátyás főherceget. Ez 1606. március 21-én történt s rá három hétre már gróffá nevezte ki az új király Thurzó Györgyöt.

A királynak minden oka megvolt rá, hogy Illésházy István nádor halála után, 1609-ben, Thurzó György megválasztását erőszakolja ki a magyar rendeknél. Thurzó régi kalmár — bankár — családból eredt s így már eleve megvolt benne a hajlandóság a kényes tárgyalások ügyes lefolytatására. Amellett a magyar urak is kedvelték a néha-néha morc kedvű, de egyébként igen jó szívű és mindig igazságos főurat; amellett Thurzó gazdag ember is volt, aki aligha esik majd bizonyos külhatalmak anyagi kísértéseinek áldozatául. Rokonsága révén az ország főrendéi között nagy a befolyása.

Igen, hát amikor Thurzó a nádorságot elvállalta, úgy képzelte, hogy munkája nagy részét majd, az ilyes diplomáciai tárgyalások teszik ki, no meg a pozsonyi diétán való elnökösködés. Az ilyesmi vágott volna az ízléséhez és tehetségéhez. Csakhogy az 1608 végén elfogadott törvény egyenesen; megparancsolta a mindenkori nádornak, hogy ha a király nincs az országban, akkor helyette a nádornak kell az egész közigazgatást is vezetnie. Amihez még hozzájárult az igazságos I. Mátyás idején elfogadott „nádori pontok" kilencedike, amely még a legfőbb törvénybíróság terhét is a nádor vállára rakta. Amiből aztán az következett, hogy az eredetileg kétszer egy esztendőben, Szentgyörgy-napkor meg Epifániakor esedékes törvénykezési nyolcadok, az oktávák, most már negyven napig is eltartottak s ilyenkor a nádor ahelyett, hogy biccsei kastélyában üldögélt volna, ott rostokolhatott Pozsonyban, hol a diétán, hol az oktáván s hivatalból bele kellett magát ártania olyan dolgokba, amikhez semmi köze nem volt, vagy amelyektől éppenséggel undorodott.

Lám, most is, ahelyett, hogy az 1610. esztendő karácsonyát otthon töltötte volna biccsei kastélyában, az oktáva elhúzódott jóval karácsonyon túl. A nádori bíróság ülnökei — a boldog emberek — már mind szétszéledtek a pátriájukba, neki viszont ott kellett maradnia bizonyos nagyon kényes ügy miatt, amely aztán arra kényszerítette, hogy még most, december 29-én se mehessen haza, hogy legalább a Szilveszterestét tölthetné családja körében; hanem ahelyett itt fázódhatik, fagyoskodhatik a jeges Vág mentén, az észak felé vezető rázós úton.

A hintó bőrablakait ugyan mind felszijjazták, úgyhogy belül majdnem koromsötétség uralkodott, de azért a réseken minduntalan befütyült a Vág-völgy jeges fuvallata, úgyhogy a hintó utasai — a nádoron kívül még hárman dideregtek vaskos bundáikban — bizony szívből elátkozták azt is, aki miatt erre az istenkísértő útra kelletlenkedtek.

A dolog úgy indult el, hogy II. Mátyás őfelsége legkegyelmesebb leiratot intézett a nádorhoz, mint Magyarország főbírájához. Hogy immár nagyobb számú panasz érkezett az udvarhoz Nádasdy Ferenc néhai királyi főlovászmester itthagyott özvegye, ecsedi Báthory Erzsébet asszony, csejtei birtokosnő ellen, mint aki több esetben is ártatlan lányokat, minden törvényes forma és bírói ítélet nélkül, úgy csejtei kastélyában, mint egyebütt is kivégzett. Tessék ebben az ügyben szigorú vizsgálatot tartani s annak eredményéhez képest ítéletet hozni.

Thurzó György nagyon kelletlenül fogadta ezt a legkegyelmesebb királyi parancsot. Elsőbben is: a néhai Nádasdy Ferenc, aki csak hét évvel volt Thurzónál idősebb, néki igen jó barátja s különben is rendkívül derék ember volt. Híres harcokat vívott a törökökkel, akik őt csak „fekete bég" néven emlegették, sőt megemlegették. Az udvarnál is igen kegyelt ember volt Nádasdy, aki híres kertészetéből már gyerekkora óta küldözgette a császárnak a finomnál finomabb gyümölcsöket, s akinek Báthory Erzsébettel való esküvőjén maga a császár is képviseltette magát: ő is, meg a főhercegek külön is gyönyörű aranybillikomokkal kedveskedtek a fiatal párnak.

De aztán Báthory Erzsébet rokona is volt Thurzónak, a felesége révén. Thurzó nem is igen mulasztotta el az alkalmat soha; ha útban hazafelé, Biccsének tartott, hogy Vágulyhelynél le ne térjen a postaútról és be ne látogasson „kedves rokonához." Csak nemrégen, most szeptember havában volt a csejtei kastély vendége, amikor Pozsony felé utazott a diétára. S most aztán ő járjon el az ő rokona és vendéglátó szomszédasszonya ellen törvényes úton!

Ám ezeknél az inkább magánjellegű dolgoknál voltak súlyosabb mérvű meggondolások is, amelyek fölöttébb nagy óvatosságot diktáltak ebben a rendkívül kényes ügyben. Báthory Erzsébet apai ágon ugyan az ecsedi Báthoryak leszármazottja volt, de édesanyja a somlyói Báthoryak közül való Zsófia Anna asszony volt — szigorúan véve tehát olyan unokatestvér-féle házasságból eredt, bárha a Báthoryak két ága már jó néhány száz éve kettévált —, ámde a mostani erdélyi fejedelem, Báthory Gábor, nagyban tartotta Erzsébet asszonnyal a rokonságot: hiszen már oly kevesen voltak Báthoryak életben.

Szóval hát a csejtei özvegyasszony az erdélyi fejedelemnek a rokona, nénje, ha úgy tetszik. Erzsébet ötven esztendős volt most, Gábor pedig huszonegy —, az országnak s külön még II. Mátyás királynak pedig minden érdeke azt diktálta, hogy jó viszonyt tartsanak fenn Gábor fejedelemmel. Báthory Gábor egyelőre még persona gratissima volt a török Porta szemében, s II. Mátyásnak nagy szüksége lett volna arra, hogy valamilyen kezes kapcsolatot leljen a török felé: harcban állott a saját habsburgi családjával, fegyveresen vonultak fel egymás ellen s bizony nagyon kellemetlen lett volna, ha ezenközben a török is hátba támadja Magyarország felől. Nos, a törökhöz való közvetítőnek jó lett volna Báthory Gábor, ha sikerül őt Mátyás számára megnyergelni. A másik, még sürgetőbb ok pedig az volt, hogy Báthory Gábor ügyes fogással valójában az egész magyar jobbágyságot fellázította azzal, hogy befogadta a Magyarországról menekült pórokat a maga hajdúseregébe. Ez pedig nagy bajt jelentett az összes magyar főurakra és birtokosokra nézve, akik csak nemrég váltak jobbágyaik korlátlan uraivá s éppen most két éve fogadtak el törvényt, amely a jobbágyok szabad-költözési jogát úgyszólván teljesen megsemmisítette. Most aztán a munkáskezek ezrei menekültek idegen főhatóság, az erdélyi fejedelem védelme alá. Inkább mentek „hajdúknak" betyárkodni, semhogy továbbra is ki legyenek szolgáltatva földesuraik kénye-kedvének.

Thurzó nádor tehát éppen mostanság készült valamelyes behatóbb tárgyalásra az erdélyi fejedelemmel abban a tekintetben, hogy Báthory Gábor menessze vissza karhatalommal a hozzá menekült magyar jobbágyokat s adja őket vissza jogos gazdáiknak.

Így hát éppen most igen rosszkor jön ez a felséges királyi parancs a Báthory Erzsébet ellen lefolytatandó bűnper dolgában.

A nádor már egész december havában, az oktáva idején, deliberált azon, miképpen lehetne ezt a kínos ügyet szépszerével, lehetőleg minél kevesebb feltűnést keltve, úgy elintézni, hogy a király parancsának is elég tétessék, a földi igazságszolgáltatás is meglelje a maga útját, de amellett a Nádasdy—Báthory-család tekintélyén se essék csorba.

Thurzó György öröklött kalmár-bankár-agya szépen ki is ötölte a megoldást. A pozsonyi törvénykezési oktáva tárgyalásait addig húzta másfajta ügyekkel, amíg annak hivatásos bíró-ülnökei haza nem széledtek a karácsonyi ünnepekre; ezenközben a diéta is szétoszlott, úgyhogy özvegy Nádasdy Ferencné ecsedi Báthory Erzsébetet — aki ellen, mint főnemes özvegye, ellen csak országgyűlési perbeidézéssel lehetett eljárni — ezt az idézést a diéta már nem adhatta ki: ezzel sikerült a nagy nyilvánosság skandalumát máris elkerülni.

Hátha sikerül ezt a főbenjáró ügyet holmi kis házi perpatvarrá leminősíteni, amely Báthory Erzsébet és a saját jobbágyai között ketetkezett. Hiszen ebben az esetben még bizonyos jogos alapot lehetne; arra találni, hogy Báthory Erzsébet kissé túlment szigorúságában a megengedett határon s amellett nem is ragaszkodott az „úriszék" formalitásához. Lám, hiszen Thurzónak magának is akadt ilyen ügye három jobbágyasszonyával szemben, akiket a Thurzó-uradalom ügyésze bűbájossággal és varázslatoskodással, szóval boszorkánykodással vádolt. A három asszonyt el is ítélték a hóhér által való megkínzásra, utána pedig megégetésre. Igaz, hogy. ebben az ügyben rendszeres tanúkihallgatás volt — 117 tanút idéztek be — s amellett három város bírái és esküdtei mondták ki az ítéletet a Thurzó-jobbágyok ellen. De hát elvégre ő a nádor, az ország legfőbb bírája, aki ismeri a jog és törvény tekervényes útjait. Báthory Erzsébet meg csak fehérszemély, aki kicsit lerövidítette az igazságszolgáltatás útját s ennen kezével intézte el a saját jobbágyai bűnös mesterkedéseit.

Thurzó így vélte az ügyet elintézhetőnek: Báthory Erzsébet majd egyezzék ki, ahogy a törvény ezt megengedi, a kivégzett jobbágylányok hozzátartozóival, fizesse ki őket, s azzal punktum, a dolog elintéződött a magánjog minden szabványának teljes betartásával.

A nádor mindjárt neki is látott, hogy a jogi formulák pontos betartásával ugyan, de minél diszkrétebben hajtsa végre a tervét. Fő- és közrendű nemes embereket kell magával vinnie a helyszíni tárgyalásra, akik majdan — ha netalán szóba kerülne a dolog az országgyűlésen — fedezzék az ő eljárását és igazolják, hogy a főrendű vádlotton semmiféle injuria nem esett.

Ezért hát két főrendű és egy közrendű tanút vitt magával Csejtére ezen a zimankós téli napon, éppen azokat, akik vele együtt fázóskodtak a hintószekéren. Az már aztán külön „véletlen1” dolga volt, hogy a három tanú mindegyike egészen közeli vonatkozásban állott Báthory Erzsébettel. Ketten vejei voltak, a harmadik pedig Erzsébet asszony fiának nevelője. A hintó utasai ugyanis ezek voltak: Zrínyi Miklós gróf, — a szigetvári hős unokája s a költő nagybátyja —•, ezidő szerint huszonöt éves ifjú, akinek felesége Nádasdy Anna, Báthory Erzsébet leánya volt; továbbá homonnai Drugeth György, ugyancsak ifjú ember, aki Báthory Erzsébet másik lányát, Katalint bírta feleségül; s végül Megyeri Imre, a „vörös" Megyeri, akinek kezére még az elhunyt Nádasdy Ferenc bízta fiának, Pálnak nevelését, s aki egyben gondnoka is volt a fiúnak.

Ezek hárman voltak hát a nádor hintájának vendégei. Sok szó nem esett köztük. Inkább olyan hideglelősen gondoltak a rájuk várakozó hivatalos funkcióra. Az ördög vitte volna el azt a csejtei asszony-napát, aki miatt most a két ünnep, karácsony és újév között itt fagyoskodhatnak a Vág-völgye rázós útján, ahelyett, hogy öveik körében duruzsoló kandalló mellett szörpölhetnék a hegy levét.

A rémségek éjszakája

A nádor hintaja dübörögve robogott be a csejtei kastély kapuján. Nem várták sem fáklyások, sem csatlósok. A nádor szántszándékkal nem értesítette előre érkezésükről az özvegyet. Nem rosszindulat vezette ebben, inkább jó szándék: tudta, hogy Báthory Erzsébet kemény, nehézvérű fajtából való nő, aki eleve nehézségeket támasztana az ellen, hogy őt — az országgyűlés megkérdezése és törvényes idézés nélkül — csakúgy ukmukfuk infesztálják a saját hajlékában.

A négy férfi sietve ugrált ki a kocsiból. A hirtelenjében előkeveredett szolganépségt félretolták s Thurzó nádor rövid pattogó szóval csak annyit kérdezett, hogy merre van a kastély asszonya.

Nagy zavar támadt erre a kérdésre a szolga-nép között. Senki sem merte az igazat megvallani, hogy Báthory Erzsébet a szennyesházban, vagyis a mosókonyhában tartózkodik. Még a szót magát sem merték kiejteni, hiszen átkozott szörnyű híre volt ennek a helyiségnek.

A nádor kemény parancsszavára azonban végül az egyik remegő szolgalegény arrafelé vezette a négy urat. Imbolygó fáklya fénye mutatta az utat a göröngyös udvaron keresztül. Végül elérték az alház falát s annak mentén tapogatóztak tovább. Egyszerre csak a nádor elkáromkodja magát: lába valami puhába ütközött, úgyhogy majd el nem csúszott az amúgy is fagyos kövön.

Thurzó kikapja a szolga kezéből a fáklyát s odavilágít vele a lába elé, hogy lássa, mibe botlott bele.

Irtózatos volt a látvány, amely a sercegő forgács sárga világánál elébe tárult.

Mezítelen leány agyonkínzott hullája hevert a jeges éjszakában. Két keze hátrakötözve, felhasogatott ereiből még mindig szivárgott a vér s végig patakzott az előház eresze alatt. A kísérő szolgalegény szájából rémülten szakadt fel a kiáltás:

— Istenem, hisz ez Dorica!

Thurzóban hirtelenül lobot vetett az indulat. Most már elfelejtette, hogy voltaképpen azzal a szándékkal jött ide, hogy az ügyet lehetőleg elsimítsa. Szinte dühöngve tépte fel a mosóház ajtaját. Párázva özönlött ki onnan a hideg udvar fele a meleg gőz s vele együtt valamilyen émelyítő, gyomorfelforgató szag is. Igen, tisztán érezhették mindannyian a friss embervér furcsa, torz szagát.

A gomolygó párán túl csak nehezen láttak a benyomuló férfiak. Ellenben egy rikoltó, sivító asszonyhang fogadta őket:

— Gaz latrok, hogy mertek ide betörni?! Hát nem megmondtam ezerszer is, hogy ide senki emberfia az én engedélyem nélkül be nem léphet?! Hej, de megkeserülitek ezt!

Az asszony tán tovább is folytatta volna patvarkodását, ha hirtelen Thurzó nádor dörgő hangja el nem némítja.

— Nem ugy a', Nádasdyné asszonyom. Nem a szolgái törtek be ide, hanem én jöttem a törvény erejével és nevében! Én, az ország nádora, ha nem látna meg a gőztől...

Most hogy a váratlanul jöttek mögött újra becsapódott az ajtó, a ködpára is leült. Újabb szörnyűséges látvány fogadta a négy urat. A konyha közepén ott gunnyasztott egy alacsony széken Csejte asszonya, szemében a rémült őrület fényei reszkettek. Előtte a földön újabb áldozat: újra csak mezítelen fiatal, megkötözött leány, vértócsa kellős közepén, körülötte cafattá vert vesszők, véres olló. Az áldozat melle zihálva hörgött, aztán a néma csendben, amely hirtelen rászakadt az egész helyiségre, egyszeriben egy utolsót hördült, — ebben a szempillantásban adta ki a lelkét, hogy irtózatos kínjaitól végre megszabaduljon.

A férfiak hátán a borzadás futott végig. Szemük lassan-lassan elfordult az irtózatos képtől. Az egyik fiatalember kétségbeesetten hunyta le szempilláját, a másiknak gyomra kavargott, Megyerinek ökölbe szorult a keze, a nádor pedig töprengve rágta a szája szélét. Egyszeriben csak valahonnan az egyik szögletből vinnyogó siránkozás hangja üti meg a fülüket. A fáklyával odasietnek: három újabb kiszemelt áldozat, három mezítelen lány, szoros gúzsba kötözötten, sírdogálva nézi végig társnői vértanúságát s várakozik tehetetlenül a maga sorsának beteljesedésére ...

Az asszony, mint aki most tér magához lázálmából, végre felismeri a nádort, a két vejét, zavarodottan tessékelné ki őket, a szörnyűségek helyéről, fel a felsőházba. De Thurzó György dörgő hangon kettészeli az asszony mondókáját. Itt nincs udvariaskodásnak helye. Az „ügy" komolyabb, semmint eddig vélte. Ezt nem lehet csak úgy egyszerűen; kézenközön elintézni: a saját bírói hírneve forogna kockán, ha szemet hunyna e bűntény vagy bűnhalmazat fölött.

S a nádor máris intézkedik. Személyesen hallgatja ki az udvarnépet. S a kihallgatásból apránként kikerekedik négy gyanúsítottnak a figurája, mint akik részt vettek Báthory Erzsébet rémtetteiben. Egy szolgalegény, bizonyos Ujváry János, akit azonban általában csak „Fickónak" hívnak Csejtén, továbbá három asszony: Jó Ilona, Szentes Dorottya és Beniczky Katalin, olyan belső cselédfélék Báthory Erzsébet szolgálatában.

A nádor parancsa úgy szól, hogy ezt a négy embert nyomban indítsák útnak szoros őrizet alatt az ő székhelyére, Biccsére, ahol a lehető legrövidebb időn belül törvény elé kerülnek. Az özvegyet viszont itthagyja Csejtén, de nem lenn a kastélyban, ahol eddig élt és — gyilkolt, hanem fenn, a domb tetején lévő Várban, ahol jobban elzárható a világ elől s ahol fogsága jobban ellenőrizhető.

A tragikus „helyszíni szemle" a késő éjjeli órákba nyúlt bele. A nádornak minden oka meglenne rá, hogy most, éjnek idején ne utazzék már tovább a förgeteges éjszakában. Képtelen azonban rá, hogy a szörnyűségeknek ebben az elátkozott hajlékában akár csak egyetlen éjszakát is töltsön. Ezért, mihelyt kiadta rendelkezéseit, máris befogat hintájába s a legközelebbi helységbe, Vágujhelyre hajtat. Az első kúriába, amelyet előtalál, beszáll — az ország nádora mindenütt szívesen látott vendég — s a testi-lelki gyötrelemtől elkábultan ágyba hull.

Mit látott a csejtei pap Szilveszter éjjelén?

Tisztelendő Panica János, aki nagyobb tekintély okáért és a kor szokása szerint meglatinosította a nevét s ezért Ponicaenus-nak írta magát, néhány év óta Csejte község luteránus papja volt. Nagy tudású férfiú, aki éppen ezekben az esztendőkben fiát, György Józsefet, Heidelbergában taníttatta az ottani hittudományi főiskolán. A fiú többre is vitte az apjánál, mivelhogy fennmaradt róla három nyomtatott értekezés az isteni Gondviselésről, a harcos Egyház külszolgálatáról és az ember belső megtéréséről, — míg édesapja csupán az alább következő levelet hagyta az utókorra. Ezzel a levéllel azonban alaposan beírta a nevét a magyar múlt történetébe, mert ez a latin nyelven (s csupán kis részben a szerző anyanyelvén, szlovákul) írott epistola mélységesen belevilágít a magyar barokk kor leglelkébe. Az olvasóban e levél olvastán szükségképpen felvillan a kérdés: ha ilyen volt 1600 körül a tudós, külföldet járt pap lelke, csuda-e aztán, ha egyszerűbb tudású hívei telítve voltak mindenféle babonával, balhiedelemmel?!

Ponicaenus uram egyébként ezt a levelet hivatali föllebvalójához, Lányi Illés biccsei espereshez küldte, a nádor csejteí látogatását követő harmadik napon, 1611. január 1-én:

„A nekünk megszületett és számunkra adatott Emánuelt és az üdvösségünkért Megfeszítettet, aki nekem mindenkor segítségemre volt, tisztelendő Uraságodnak egész lelkemből kívánom.

Éljen, éljen a méltóságos nádor úr, aki a maga palatinusi mivoltában nekünk a legjobb és legkívánatosabb emberünk. Találkozzék egymással az irgalmasság és az. igazság és ölelkezzék egymással az igazság és a békesség. Azon imádkozzunk, hogy ezek egész Magyarországon sokáig megmaradjanak az emberek emlékezetében és ott tartósan befészkeljék magukat. Hogy ez így legyen: Ámen!

Pedig az ördög egyre folyton űzi a maga kegyetlenségeit a fiak és leányok között, de mi mégis reméljük és bízunk abban, hogy a nála hatalmasabb üdvözítő utóvégre is le fogja őt győzni.

Mit szóljak, tisztelendő uram?! Immár sohasem fognak a küzdelmek és a vetélkedések megszűnni, és az ájtatos elméknek mindig lesz kivel hadakozniuk. A most múlt Advent első vasárnapján, amikor az esti imádság alkalmával a leckét magyaráztam, valami Priderovich András, aki nyilván az ördögnek élő eszköze, nekem — de mit mondok, nekem? — a tiszta Szentléleknek mindenki hallatára ellent mert mondani, amikor is egy mellette álló tanulódiáknak fennhangon ezt mondotta: „Vajjon igazat prédikál ez a pap? Én nem értem!" A diák erre elébe tartotta az Újtestamentumot és így felelt: „Íme, lásd magát a szöveget". S amikor aztán én magát a szöveget idéztem, akkor ez a nevezett Priderovich András újra csak közbeszólt: „Csak csűrd-csavard!" Ekkor aztán kiment a templomból, miközben mindenféle gonosz szavakat okádott. Mind ennek tetejébe pedig másnap egy bizonyos nemes úr, aki most éppen jegyben jár, anélkül hogy okot szolgáltattam volna rá, ilyen csúnya szavakkal üdvözölt engem: „Beste kurafi plébános, én téged ebből a plébániából üstöködnél fogva vonszollak ki, mint egy kutyát" (tisztesség ne essék szólván!) Én persze tiltakozva mentem el és a zsolnai zsinat határozata szerint ezt az egész ügyet hivatali felsőbbségemnek jelentettem be, amely meg is ígérte nekem a védelmét.

De lám, más téren minden várakozáson felül — jó Istenem — milyen csodás változás esett meg! Csodásnak mondom, pedig egyszersmind gonosz dolog ez. A mi Jezábelünk (Báthory Erzsébetet akarom mondani) az ő gonosz tetteiért végre megkapja megérdemelt büntetését. Börtönre vetették, kőfallal körülvett örökös börtönbe zárták el. Mondjak-e ennél többet? Hivatalos kötelességemnek tartottam, hogy paptársaim közül néhányat meghívjak s aztán együtt keressük fel őt, hogy megvigasztaljuk és imádságunkkal istápoljuk, nehogy kísértésbe essék.

Alig léptünk be ehhez a gonosz Asszonyhoz, s még nem is jutottunk hozzá, hogy üdvözöljük és esete fölött sajnálkozásunkat fejezzük ki, máris ezzel fogadott: „Ti ketten, pásztorok, vagytok az okai annak, hogy én most itt fogságban ülök."

Tisztelendő Zakariás úr, a leszetei pásztor, magyarul kezdett szabadkozni s az Asszony meg is nyugodott ebben a szabadkozásban, de aztán így folytatta: „Ha nem is te vagy az oka, de egészen bizonyosan a csejtei pásztor az, mert ez minden egyes szónoklatában ellenem dörgött." Zakariás úr ezt felelte: „Ne higyje ezt nagyságod!" Mire az Asszony: „Én tanukkal is be tudom bizonyítani, hogy úgy cselekedett!"

Én erre ezt mondtam: „Én az Isten igéjét hirdettem s ha a nagyságod lelkiismerete ezzel valaha vádolva érezte magát, annak nem én vagyok az oka, mert én nagyságodat névleg sohasem neveztem meg." Erre a fogoly Asszony így válaszolt: „Neked, neked kell előbb meghalnod, azután pedig Megyeri úrnak. Ti ketten vagytok az én keserves fogságom okai. Mit gondoltok, hát nem fognak-e emiatt zavarok támadni? Hiszen a Tiszán túl már is megindult a felkelés, ma-holnap már itt is lesznek, és az erdélyi fejedelem úr is meg fogja ezt a rajtam elkövetett igazságtalanságot bosszulni."

Én csak otthon tudtam meg, hogy mit beszélt magyarul, amikor ezeket mondotta, tolmácsom nem fordította le ott helyben. Azt azonban, hogy kit bízott meg a katonaság fellázításával, azt nem mondta meg, és arról sem szólt, hogy kinek a terve ez. Én azt hittem, hogy ő azoknak a szolgálatában bízott, akiket, mikor a fogságba vitték, segítségül hívott (értsd: a gonosz szellemeket). Sok minden dolog derült most ki. Különösen és mindenek előtt gondoljunk arra, ami az 1610. évben december 29-e előtt történt. Mielőtt ugyanis még fogságba került volna, az Asszony elvesztett egy babonás imádságot, amelyet a miavai majorosné adott neki. Amikor az imádság hiányát érezte, azzal bízta meg számadóját, aki akkor nála szolgált, hogy rögtön írja le úgy, ahogy a majorosné szájából hallja ezt az imádságot s hozza neki el. De ez a bűbájos mesterségben jártas asszony nem akarta mindjárt elmondani, hanem azt ígérte, hogy majd éjjel diktálja le. Éjfélkor aztán csakugyan kiment, hosszan nézte a csillagokat és a felhők járását s miközben a számadónak megparancsolta, hogy írja le, amit mond, ezekkel a szavakkal imádkozott:

„Isten segíts! Isten segíts te felhőcske! Isten segíts te felhőcske! Adj Isten egészséget Báthory Erzsébetnek. Küldj, küldj te felhőcske kilencvenkilenc macskát, ezt parancsolom én neked, aki a macskák ura vagy, hogy parancsolj nekik és gyűjtsd őket együvé, akárhol legyenek is, akár a hegyeken túl, akár a vizeken túl, a tengerekéi! túl, hogy mindez a kilencvenkilenc macska jöjjön elő s aztán menjenek szerte és harapdálják meg Mátyás király szívét, meg Cziráky Mózes szívét is, és a nádor szívét, valamint a vörös Megyeri szívét is rongálják szét, nehogy Báthory Erzsébetnek baja essék! Szentháromság, végezd így el!"

Ezeket és hasonlókat — többek bemondása alapján tudom — a tiszttartó úr bírja írásban.

Látja tisztelendő Uraságod, hogyan vakítja el az ördög az övéit és miféle eszközökkel vezeti őket tévútra. Mielőtt azonban a számadó megérkezett és a bűbájos szavakat magával hozta volna, addigra a nagyságos úrnőt már felvitték a Várba.

Egy másik ember, bizonyos Thorko nevű, aki egy mérföldnyire lakik Sárváron túl, ilyen tanáccsal szolgált az Asszonynak: „Fogj egy fekete tyúkot, üsd agyon egy fehér vesszővel, vérét őrizd meg s azzal kend be az ellenségeidet. Ha nem tudsz a testükhöz hozzáférkőzni, legalább a ruhájukat érintsd meg ezzel a vérrel. És akkor senki az ellenségeid közül, akit ezzel a vérrel bekentél, vagy csak érintettél is, nem tud majd néked alkalmatlankodni."

Látja, tisztelendő Uram, mennyi bűn terheli ezt a gonosz Asszonyt. S ő ennek ellenére is bízik a megyében és a prédikátorokat mondja az ő fogsága okozóinak, mint ahogy a többi ittlakók is az evangélikus pásztorok szemére vetik, hogy minden zavarnak és botránynak ők az okozói.

Tegnap sok dolgunk volt az Asszonnyal a Várban. Többek között tisztelendő Zakariás úr így szólt hozzá: „Hiszed-e, hogy Krisztus érted született, halt meg és támadott fel azért, hogy bűneid bocsánatát megnyerje?" Mire az Asszony így felelt: „Ezt még az én Péter jobbágyom is tudja/' Majd a tisztelendő Zakariás úr imádságos könyvet adott neki, hogy fogságában olvasson belőle, mire az Asszony ezt felelte: „Nincs rá szükségem." Aztán én szólaltam meg: „Tudni szeretném, ki volt az, aki engem nagyságod előtt úgy festett le, hogy én vagyok oka a fogságának?" Mire az asszony ezt válaszolta: „Én nem vagyok köteles, hogy a kérdésedre feleljek. Te most énrám haragszol, de nemsokára kettőre fogsz haragudni." Én erre így szóltam: „Én nem haragszom, de jog szerint akarok eljárni és tisztázni akarom magamat, hogy nem én vagyok a nagyságod fogságának okozója."

Mire ismét az Asszony: „Én papjaitoknak, a legfőbbtől a legkisebb rendűig, kegyúrnője, anyja voltam, és soha semmiféle igényt nem támasztottam sem a nagyokkal, sem a kicsinyekkel szemben, legkevésbbé pedig veled szemben." Most arra kértem őt, hogy jó érzéssel emlékezzék rólam, azt is mondtam, hogy úgy, mint ahogy eddig is imádkoztam Istenhez az ö bűnei megbocsátásáért, ezentúl is így fogok cselekedni. Mire az Asszony így szólt: „Istenhez imádkozni és Istent másnak az üdvéért kérni, mindig igen jó cselekedet!"

Ezeket és még sok másfélét is beszélgettünk, amit azonban jobban tudok majd élőszóval elmondani, mintsem itt papírra leírni. Amit azonban itt leírtam, azt azért közöltem, hogy az innen Biccséré vitt három vénasszonyt és a fiatal Fickót jól ki lehessen hallgatni; hadd vallják meg, milyen gyönyörűséget élveztek ezek a gonosz asszonyok a gyilkolásban és mondják el csak azt is, mi mindenféle szörnyűséget műveltek. Nálunk maguknak azoknak a leányoknak szájából, akik még élnek, hallottuk, hogy némelyiküknek saját testüknek tűzön sütött húsát kellett megenniök. Más leányoknak húsát gomba módra aprították és vagdalták össze, megfőzték, s aztán ételül adták fel fiatal legényeknek, anélkül, hogy ezek tudták volna, mit esznek! Óh, ti este-i lakomák, ó hallatlan kegyetlenségek! Ahogy én nézem a dolgokat, nem voltak ennél a társaságnál nagyobb hóhérok a nap alatt. De most már türtőztetem magamat, mert lelkem fájdalma miatt nem tudok többet mondani.

Sok ellenségem van, ezért Főtisztelendőséged imáiba ajánlom magamat és arra kérem, hogy a nádor úr őmagasságát kérje meg, ha esetleg bántódás fenyegetne engem, akkor ne terheltessék engem pártfogásába venni akár a nagyságos Homonnai úrnáJ, akár pedig Báthory Erzsébet fia-uránál vagy leányainál. Főképpen azért is, mert egészen bizonyos az, hogy Báthory Erzsébet már tíz évvel ezelőtt, vagy talán még előbb is űzte a mészárlásait. Mert még a néhai Berthoni András lelkész-elődöm idejében is, tehát kilenc esztendő előtt éjjente titokban leányokat temettek el a templomban, ami a csejtei lakosok előtt közismert dolog. Sőt a boldogult Major István nagytiszteletű úr, a néhai való méltóságos Nádasdy Ferenc úr házi-papja, aki nyolc évvel ezelőtt hunyt el, Báthory Erzsébetnek minden bűnét, gyilkolásait, egyik beszédjében a szószékről nyilvánosan a szemére vetette, amiről az udvari népség, mari aki közülök még él, bizonyságot tehet. így történt a dolog, ahogy én itt elbeszélem.

De, bízva a jó ügy igazában, most már Istennek ajánlom magam.

Hivatalos tisztelettel üdvözlöm tisztelendő Hannelus Sámuel urat, Grebnericius Boldizsárt és főtisztelendő Uraságod egész házanépét.

Legyenek boldogok az Úrban!

Csejtén. Az Úr 1611. esztendejében, január 1-én, Minden szolgálatra kész híve:

Ponicaenus János, a csejtei egyház lelkésze és szenior.

Utóirat. A papiros nem bírta mindazt befogadni, ami mindent még tudomására akartam Fő-tisztelendőségednek hozni. De anélkül, hogy türelmével visszaélnék és a kötelező tiszteletet sérteném, bizalmasan még a következőket fűzöm hozzá. December utolsó napján, amikor lejöttem a Várból, és a leszétei és verbói tisztelendő pásztor-testig véreimtől elbúcsúztam, megtartandó beszédem felöl gondolkoztam, aztán röviddel rá megvacsoráztam. Vacsora után egy másik szobába mentem át, hogy cselédeimet imára hívjam össze. Utána újra visszamentem dolgozószobámba, hogy buzgóbban végezhessem ott ájtatoskodásomat. Ide nemsokára követett a feleségem is s aztán beszélgetni kezdtünk azokról a csudálatos és gonosz dolgokról, amelyek itt megestek. Most aztán — nem tudom, minek tudjam be — de a felső emeleten macska-nyávogást hallok. (Talán világosabb leszek, ha a közönségesen használt tót anyanyelvemen írom le, ami itt következik): Az nem volt közönséges macskahang. Erre elindulok, hogy kikémleljem a hang forrását, de semmit sem találok. Megszólítom a magammal vitt szolgámat és azt mondom neki: „Janó, ha az udvaron macskákat látsz futni, üsd őket agyon. Ne félj semmit sem," Semmit sem találtunk. Szolgám erre azt mondja: „Uram, ebben a kamarában sok egér cincog." Odafutok, de ott sem találok semmit s erre így szólok: „Itt nincs semmi." Erre lemegyek a házból, már csak vagy két-három lépcsőt kellett volna lépnem, amikor egyszerre hat macska és — tisztességgel legyen mondva — kutya kezdi a jobb lábamat harapni. Erre azt mondom: „Menjetek pokolba ti ördögök!'' Erre aztán egy doronggal a lábam mellé ütöttem, mire az állatok mind az alsó lépcsőről a pitvar felé tolakodtak. Szolgám utánuk fut, de nem látott, nem talált semmit.

Látja Főtisztelendő Uram, a sátánnak e műveit? De teljes bizalommal még egy más esetet is elmondok:

Karácsony estéjén a miavai majorosné többféle fűben fürösztötte meg a nagyságos asszonyt, s ekkor, amint hallom, ezzel a fürdővízzel akartak kenyeret sütni, hogy azzal megetessék az ellenségeit. De tervüket elárulták.

Így hát a sátán a saját kelepcéjébe került. Egyebeket majd másoktól fog tisztelendő Úr hírül venni és kérje majd velem együtt az Istent, hogy pusztuljanak el azok, akik nekünk rosszat akarnak, vagy pedig javuljanak meg azok, akik még jóra vezethetők. Isten legyen velünk. Ámen!

Ez a fentemlített majorosné, amint hallom, már egészen összeaszott.

Tisztelendő Poicaneus úr, amint látszik, meglehetősen felülről nézte a Sátán praktikáit, amíg csak a miavai majorosné ráolvasásában meg a Thorko nevű ember tyúkbabonájában jelentkeztek; ellenben nyomban meghunyászkodik Belzebub hatalma előtt, mihelyst önmaga hall a padlásán macskanyávogást, avagy a saját lábikrájába harap bele a fekete kutya képébe bújt ördög. Ami pedig a levél lényegét illeti: a nádor úr lelkendező él-enzése mögül ugyancsak kiriog a kegyurasági pap félelme, hogy most már mi lészen vele? Mert jó, jó, a nádor letartóztatta az istentelen Jezábelt, Báthory Erzsébetet, sőt kemény kőfallal körülvett Várába csukatta be. Ámde mégse lehessen tudni, milyen utat vészen majd a földi igazságszolgáltatás! Hátha a gonosz Jezábel utóbb mégis kiszabadul, akkor aztán jaj a kegyurasága alá tartozó papnak. Ezért kéri hát sürgősen a Mecsei lelkészt, protezsálja be alaposan a biccsei földesúrnál, azaz magánál a nádor úr őméltóságánál, s azon keresztül még Báthory Erzsébet vejénél és fiánál meg leányainál is: ne vegyék neki zokon, hogy ő bizony nem nézhette tovább türelemmel, hogyan mészárolja le az „átkozott asszony" mind az ő híveit. Hiszen tíz esztendő óta tud a dologról. Elég szép tőle, hogy eddig is hallgatott. De végül már nem bírta lelkiismeretfurdalással. Muszáj volt valamiképpen végit szakítania ennek az istentelen öldöklésnek: Isten bocsássa meg neki, ha ezzel vétett a kegyurasággal szemben kötelező tisztelet ellen. Most pedig immár lesz, ahogy lesz. A lavina elgördült. Megválik, mennyit ér a földi igazságszolgáltatás ...

Egy vizsgálóbírói kihallgatás háromszáz évvel ezelőtt

A nádor iparkodott ezt a kínos ügyet minél gyorsabban elintézni, hogyha netán a király őfelsége újra érdeklődnék a dolog iránt — rövid úton közölhesse vele, hogy a felség parancsának eleget tettek, a bűnösök elvették méltó büntetésüket s azzal punktum! Itt emberhalál esett, ezért valakiknek az életükkel kell lakolniok, ez bizonyos. De éppoly bizonyos, hogy Báthory Erzsébetnek, bármennyire gyűlöli is most a nádor ezt az átkozott asszonyt, komolyabb bántódása nem eshetik és pedig a fentebb már vázolt okoknál fogva. A főfeladat tehát most az, hogy minél gyorsabban folytassák le az ügyet az Asszony vádlott-társaival szemben. Ott majd lehet megfelelő szigorúságú ítéletet produkálni — hiszen csupa „alsóbbrendű egyénről" van szó — s ezzel betömték a Nagy Galeotto fékezhetetlen szomjúságú torkát. Senki nem mondhatja majd, hogy ez a szörnyű bűn nem talált komoly; megtorlásra.

A nádor tehát éppen csak hogy bevárta az Újév elmúltát, már másnapra, 1611 január 2-ára tárgyalást rendelt el székhelyén, Biccsén a csejtei nőgyilkosságok ügyében jogosan gyanúsítható „alsóbbrendű" egyénekkel szemben, ahogy a kihall-atási jegyzőkönyv bevezetése külön, hangsúlyozottan kiemeli. Fontos volt ezt mindenkinek, akit illetett, tudomására hozni. Mert ha netán nemes ember lett volna a gyanúsítottak között, az egész tárgyalás nyomban más képet öltött volna. A nemes embert mindenesetre a megye útján kellett volna megidézni s akkor persze rögtön híre; fut a skandalumnak: kész az országos botrány.

Thurzó arról is gondoskodott, hogy — úgy, ahogy az első, inflagranti-rajtakapás esetében is csupa megbízható, saját embere legyen jelen — most is a saját emberei vezessék le a tárgyalást: a saját földesurasága, Biccse, környezetébe tartozó közigazgatási férfiak. Nevök szerint: Eördeögh Dániel uram, akinek közelebbi hivatali minősége ugyan nem derül ki a jegyzőkönyvből, de mindenesetre valamilyen jogot ismerő, nemes úr lehetett, ha szabad abból a körmönfont módból következtetnünk, ahogy a tárgyalást vezette s főként ahogy a kérdéseket feltette. Mellette, mint ülnök aztán Nagy, vagy Bajáky Gáspár uram szerepelt, aki Thurzó nádor biccsei várának várnagya volt, s végül mint Írnok a tárgyalás jegyzőkönyvét Kardos Gáspár esküdt-jegyző vezette.

A kihallgatás menete az volt, hogy a bizottság tagjai előre megállapítottak tizenegy kérdést, amelyet minden egyes gyanúsítottnak feladtak. Az illető sorra válaszolt a tizenegy kérdésre, utána következett a másik gyanúsított, aki már hallotta elődje vallomását — ez kitűnik a jegyzőkönyvből — s így természetszerűen nem vonhatta ki magát az előbb hallottak hatása alól. Világos, hogy ilyenformán ez a kihallgatás nem sok új adattal gazdagíthatta a vizsgálatot. Mi a következőkben, az egyszerűség okáért, kérdésenként csoportosítottuk a) vallomásokat, így könnyebben állapítható meg az egyes vallomások között mégis fel-felbukkanó kisebb-nagyobb ellentét. Emeljük ki még a jegyzőkönyv záradékából annak a felemlítését is, hogy a gyanúsítottak mindezt önként — vagyis kínpad alkalmazása nélkül — vallották, ami ennek, az egyébként mai szemmel nézve kissé furcsa kihallgatásnak javára tudandó be.

Megjegyezzük még, hogy a kihallgatási jegyzőkönyvet a Sigray grófok ivánci levéltárában őrzött régi másolattal való egybevetés alapján közöljük.

(Az első kérdés): Mennyi ideje, hogy Nádasdyné asszony mellett lakott és hogy jutott az udvarába?

Ujváry János, más néven Fickó: Legalább 16 esztendeje lakik Báthory Erzsébetnél.

Özv. Nagy Istvánné, Jó Ilona: 10 esztendeje lakik Báthorynénál, ahol a három kisasszonynak, valamint Pál úrfinak is dajkája volt.

Özv. Szőcs Benedekné, Szentes Dorottya: 5 esztendeje lakik Báthory Erzsébetnél, ahová annak idején Ilona asszony hívta be szép szóval a Várba és pedig azzal, hogy Báthory Erzsébet egyik leánya, Homonnainé mellé fogadják fel.

Boda Jánosné, Beniczky Katalin: Van vagy 10 esztendeje, hogy Báthory Erzsébetnél lakik. Varga Bálintné, a mostan sárvári prédikátornak az édesanyja hívta be a Várba mosónénak.

(A második kérdés): Azóta, hogy Báthory Erzsébet mellett lakott, mennyi leányt és asszonyt öletett meg Báthory Erzsébet?

Fickó: Asszonyról nem tud, de amióta az udvarban élt, 37 leányzóról tud. Ezeken kívül pedig akkoriban, amikor Báthory Erzsébet néhai ura, a nádor Pozsonyba ment, öt leányt temettettett el egy verembe. Közülük kettőt a kis kertben a csatorna alá temettek. Egyet, akit ott találtak, az előbbi kettő elébe temették. Kettőt pedig éjnek idején vittek le a Várból — mert ott ölte meg őket Dorka asszony — a lesetici templomba s ott temették el őket.

Jó Ilona: Nem tudja a számát, hogy Báthory Erzsébet mennyit ölt meg, de bizony eleget ölt meg az.

Szentes Dorottya: A menyecskékkel és a varrólányokkal együtt vagy harmincról tud, akiket Báthory Erzsébet megölt.

Beniczky Katalin: ő nem számlálta meg, hogy mennyit öltek meg, mert hiszen ő csak mosónő volt; de úgy ítéli, hogy vagy ötvenen lehettek azok, akiket az ő idejében Báthory Erzsébet megölt.

(A harmadik kérdés): Kik voltak azok, akiket Báthory Erzsébet megöletett és honnan valók?

Fickó: Nem tudja, hogy honnét valók voltak a leányok.

Jó Ilona: Minden egyesről nem tudná megmondani, hogy miféle családból valók voltak, annyit azonban tud, hogy Sitkéről két asszony volt. Továbbá az egyik megölt leány Jánosi Gergely húga volt. Vécséről két nemes leányt hoztak, Csengéből is kettőt: az egyiket megölték, a másik még él. Szele asszony is megölt egyet. Polyánáról is hoztak egyet. Bársony Jánosné is hozott egy nagy magas leányt és pedig nemes ember gyermekét: onnan hozta, ahol Polyáni János lakik. Ezt is megölte Báthory Erzsébet. Szóval összesen mintegy ötvenről, vagy még többről tud, akiket Báthory Erzsébet megölt.

Szentes Dorottya: Hogy kinek a nemzetségéből és kinek a leányai voltak, nem tudja. Úgy mint az előbbi vallomástevő, ő is sok helyünnen valóknak mondja az áldozatokat.

Beniczky Katalin: Nem tudja, hogy kinek a nemzetségéből és honnan valók voltak a leányok, mert ő nem hozta őket. Mindössze csak a Sitkéről való asszonyokról tud.

(A negyedik kérdés): Kik voltak azok, akik ezeket az asszonyokat és leányokat az udvarba csalogatták és szerződtették?

Fickó: ő maga Dorka asszonnyal hatszor volt el leányokat keresni. A kiszemelteket azzal hitegették, hogy vagy komornának, vagy pedig szolgáló asszonynak szerződtetik valahová. Dorka asszonnyal együtt ment még leányt keresni Bársony Jánosné is, aki Gyöngyös mellett Taplánfalván lakik. Ezenfelül egy Sárvárit lakó horvát asszony is szerzett leányokat: Ötvös Máténénak hívják és Szalay Jánosnéval szemközt lakik. Szabó Jánosné a maga leányát is bevitte és Báthory Erzsébet azt is megölte; s noha Szabóné ezt tudta, mégis több más lányt is szerzett ég hozott. A Csejtén lakó Szabó Györgyné is odaadta a maga lányát; Báthory Erzsébet ezt is megölte, mire az tán Szabó Györgyné több leányt nem szerzett. Szabó Istvánné, valamint Ilona asszony is sok leányt hozott. Kata asszony soha nem hozott leányokat, csak eltemette azokat, akiket Dorka asszony megölt.

Jó Ilona: Szalay Jánosné, továbbá Sidóné, aztán egy Sárvárott lakó tót asszony, valamint a Taplánfalván lakó Bársony Jánosné is hozott leányokat. Liptai Jánosné is hozott két vagy három lányt, noha tudta, hogy azokat megölik; de mégis elhozta, mert Báthory Erzsébet megfenyegette. A vallomást tevő maga is hozott két lányt: közülük az egyik meghalt, a másik még most is él. A vallomást tevő Bársony Jánosnéval ment volt el és ő maga otthon is maradt, de Bársony Jánosné Alsó-pulyáról is hozott be egy magas leányt. Később a lovászmesterrel, Vas Dániellel sokat jártak, hogy Báthory Erzsébet leányának, Homonnainó asszonynak keressenek egy leányt. De nem találtak csak egy kis leányt Vécséről.

Szentes Dorottya: Szalay Jánosné, Bársony Jánosné és a Dömölkön lakó Kocsiné nevű özvegyasszony, továbbá a Csejtére való Liptainé hoztak leányokat.

Beniczky Katalin: Mindenben úgy vall, mint az előzők. Tudomása szerint Liptai Jánosné is hozott egy leányt. Hozzáfűzi még, hogy Kardos Miklósné is hozott kettőt, amiért aztán nem mert többé a faluba sem kimenni. A legtöbbet azonban Dorka asszony hozta; azokat, akik most legutóbb meghaltak, azokat is mind ő hozta.

(Ötödik kérdés): Miféle kínzással és móddal ölette meg Báthory Erzsébet szegényeket?

Fickó: A lányokat így kínozták: a lányok karját bécsi zsinórral körülcsavarták, aztán a Sárvárott lakó Darvulya Anna asszony hátra kötözte a kezüket úgy, hogy olyan volt az, mint a holt szén. Aztán addig verték a lányokat, amíg felhasadt a testük. Főként a talpukat és a tenyerüket verték, — ezek az itt elfogott asszonyok is — egy-egy alkalommal kétszázat is vertek reájok. Mindannyiuk azonban legelőször Darvulya asszonytól tanulták a kínzást. Mindaddig verték a lányokat, amíg meg nem haltak. Csejtén az olyan lánynak, aki még meg nem halt, Dorka asszony metélte fel a kezét.

Jó Ilona: Önmaga is megverte a lányokat, valahányszor Báthory Erzsébet parancsolta; de leginkább Darvulya kínozta őket: hideg vízben állatta, fürösztötte és egész éjszaka verte a lányokat. Báthory Erzsébet maga kulcsot tüzesített meg és azt sütötte bele a leány kezébe; továbbá, ha valamelyik leány pénzt talált és nem adta oda, akkor Báthory Erzsébet az ilyen pénzdarabot is áttüzesítette és odasütötte a leány kezébe. Sárvárott Báthory Erzsébet a néhai urának húgát vetkőztette mezítelenre nyár idején, aztán mézzel kenette meg és úgy állatta napestig és éjszaka is, hogy a bogarak egyék; Nádasdy úr maga is végignézte ezt. Amikor némelyik leányt nagy kínjában, a nehéz betegség ütötte el, úgyhogy az aj földre esett, Nádasdy úr ilyenkor arra tanította a feleségét, Báthory Erzsébetet, hogy az illető leány lábujjai között olajos papirost gyújtson meg, felkel az erre, még ha félhalott is. A Vépen lakó Szabó Istvánné is elég leányt hozott és pedig ajándékokért; a többi is mind fizetésért hozta a leányokat: Báthory Erzsébet kinek szoknyát, kinek meg kis subácskát adott. A klastromhoz közeli egyik kis faluban lakó Horváth Boldizsárné is elég leányt hozott. Úgy Szilvásy, mint a hoppmester is látta, hogyan kínozta Báthory Erzsébet maga a leányokat: mezítelenre vetkőztette őket és úgy kellett előttük állaniok. Dorka asszony ollóval metszette fel a leányok feldagadt testét. Az inas is, aki itt van, Fickó, néhányszor arcúl verte a leányokat, amikor Báthory Erzsébet hagyta. Báthory Erzsébet a leányokat anyaszült mezítelenre vetkőztetve verette úgy, hogy a földre fektette őket; úgy verték őket, hogy aztán marokkal merték föl a vért az ágya előtt és hamut hordatott reá. Néha; fogóval is kitépte olyik leánynak a húsát. Báthory Erzsébet kést is ütött a leányokba és sok másféle módon is verte őket.

Szentes Dorottya: Mindenről úgy vall, mint az előző két vallomást tevő, de hozzáteszi, hogy kanállal is kínozta a leányokat: mert ha ő maga nem verte őket, akkor viszont Báthory Erzsébet székláb-vastagságú dorongokkal verte a vallomást tevőket. Báthory Erzsébet ezenfelül néha gombostűkkel tűzte fel a leányok ajkait és így kínozta őket. Amikor Báthory Erzsébet beteg volt, úgyhogy ő maga nem verhetett senkit, akkor a vallomást tevő a leányt odavonszolta az ágyhoz és ilyenkor a beteg asszony egy-egy darabot harapott ki a leány arcából és vállából. Máskor a gombostűt a leányok ujjain átöltötte s ha azok sírtak, akkor azt mondta nekik: „Ha fáj a híres k-ának, akkor húzza ki," és ha aztán csakugyan kihúzta, akkor mindjárt újra verte és az ujjait felhasogatta.

Beniczky Katalin: Mindenről úgy vall, mint az előzök és még ezt mondja: Amikor Darvulya asszony és az előbbi két vallomást tevő már jól megtanulta a kínzást, akkor őt magát, a vallomást tevőt arra kényszerítették, hogy ő is verjen. Sőt egy ízben Jó Ilona asszony magát, a vallomást tevőt is elvitette és fáradtig verette; a lányasszonyokat is verette és mindenkor árulkodott rájuk. Verés közben pedig így buzdította a vallomást tevőt: „Üsd, üsd jobban!" A most legutóbb h#lva talált leányról azt vallja, hogy amikor már" olyan iszonyúan megverték, hogy csak halófélben volt, akkor Nádasdyné asszony még bement hozzá és tovább verte; a leány aztán ennek következtében tizenegy órakor meghalt.

(A hatodik kérdés): Kik voltak a gyilkosságokban és a kínzásban Báthory Erzsébet eszközei?

Fickó: Az ittlévő három asszonyon kívül van még Csejtén egy Ilona asszony, akit kopasz Kocsisnénak hívnak, az is kínozta a leányokat. Báthory Erzsébet maga tűvel szurkálta őket; ha a récét nem kötötték meg idejére, máris vitték őket a vénasszonyok a kínzóházba; ha a szoknyái fodrát nem szedték ki vagy nem hoztak fel tüzet, vagy nem szedték elő idejében a ruháját, akkor is mindjárt halálra kínozták őket; úgy őmaga, mint a vénasszonyok fodorszedő-vassal sütögették a lányok száját, orrát, ajakát. Báthory Erzsébet a lányok szájába betolta a két ujját, kétfelé vonta a szájukat és így kínozta őket. Néha négy-öt mezítelen leány állt előtte, — ilyenkor az ifjak is mind látták őket, — de azért tovább csináltatott a lányokkal varrást, vagy köttetett récét.

Jó Ilona: Amikor Darvulya asszony megbénult, akkor Dorka asszony és Kata asszony verték a lányokat, valamint a vallomást tevő is addig, amig egészséges volt.

Szentes Dorottya: ők maguk segítettek a leányokat kínozni: hol az egyik, hol a másik, azért mert Báthory Erzsébet kényszerítette őket.

Beniczky Katalin: Az Ilona asszony, noha a saját kezével semmit sem birt csinálni, mégis a leggonoszabb volt az árulkodásban. Most is azért hozatta fel őt Báthory Erzsébet Sárvárról, hogy felvigyázzon a leányokra. Báthory Erzsébet annyira becsülte őt, hogy még a két leányát is ő házasította ki és tizennégy szép szoknyát adott velük. Ilona asszony volt a fő tanácsadója, aki a többinek följebbvalója volt. Dorka asszony is verte a lányokat, valamint maga a vallomást tevő is, ha Báthory Erzsébet erre ráerőszakolta, mert ha nem verte a lányokat, akkor viszont őt kínozták emiatt. Egy ízben, amikor Báthory Erzsébet egyik leánya. Zrínyi Miklósné ellátogatott Csejtére, Báthory Erzsébet Dorka asszony vezetése alatt az egész háza népét felküldötte a Várba. Dorka asszony pedig ott fönn a Várban kemény fogságban tartotta a leányokat, nem adott nekik sem enni, sem inni, úgy tartotta őket, mint a rablányokat, hogy sehová ki nem mehettek; hideg vízzel mosatta és fürösztötte őket és egész éjszakán át mezítelenül talpon kellett állniok. Sőt azt is mondotta, hogy „a ménkű üsse meg azt, aki a lányoknak enni ád. Olyan szorgosan vigyázott rájuk, hogy sem a porkoláb, sem más nem adhatott nekik enni.. Amikor aztán Báthory Erzsébet leányával, Zrínyi asszonnyal Pöstyénbe akart elindulni, a vallomásttevőt küldötte föl a Várba: nézzen utána, eljöhet-e valamelyikük vele Pöstyénbe, mivelhogy javulni küldötte fel őket a Várba. A vallomást tevő meglátta őket, amint sorra ájuldoztak a nagy erőtlenség következtében. Amikor újra lejött, megmondta az asszonynak, hogy: „azok közül bizony egyetlen egy sem jöhet el kegyelmes asszonyom." Erre Báthory Erzsébet összecsapta a kezét, igen megharagudott Dorka asszonyra s azt mondta, hogy ennek bizony nem kellett volna lennie. Ezután lehozatta a leányokat a Várból, akik ott haltak meg sorra a kastély egyik alházában, mert úgy az Asszony, mint Dorka asszony folyvást verték őket és enni sem, adtak nekik. Amikor Pöstyénből Csejtére utaztak, útközben a vallomást tevővel egy szekéren jött egy dömölki kisasszony, aki ott halt meg a szekéren. Ugyanis már Pöstyénben is halófélben volt, de azért Báthory Erzsébet mégis fel-ráncigálta és úgy verte őt.

(A hetedik kérdés): A holttesteket hová temették vagy hová tették és kik voltak azok, akik a hullákat eltakarították és hogyan tüntették el azokat?

Fickó: Ezek az ittlévő vénasszonyok tüntették és temették el a lányokat itt Csejtén. Őmaga, a vallomást tevő is négyet segített eltemetni. Amikor ezek a vénasszonyok valamely leányt megölték, olyankor Báthory Erzsébet megajándékozta őket. Báthory Erzsébet különben a lányoknak az orcáját is minden egyéb testrészeit szaggatta és körme közé csípvén, szurkálta. Volt úgy is, hogy a megkínzandó leányt mezítelenül a dérre vitette ki s ezekkel a vénasszonyokkal öntöztette hideg vízzel; néha maga az Asszony is öntözte őket s a leány úgy fagyott meg és halt meg aztán. Amikor Biccséről elutazott és Illaván megszökött tőle az egyik leány, akit aztán mégis sikerült újra megtalálni, akkor Predmérnél nyakig beállíttatta a fagyos vízbe s azonkívül még öntöztette is; a leány aztán Csejtén meg is halt.

Jó Ilona: Hogy mostanában hova temették el a holttesteket, nem tudja. Régebben Dorka asszony és Kata asszony egy búzaverembe hordott öt hullát. Másokat Sárvárott énekszóval temettek el. Keresztúrott is temettek leányokat, s ekkor diákok énekeltek a temetésen.

Szentes Dorottya: Másfél hét alatt öt leány halt meg Csejtén. Ezeknek hulláit a kamarában mind egymásra rakatta az Asszony s aztán Sárvárra ment. Kata asszony több házi cseléddel együtt egy búzaverembe hordotta a holttesteket. A többi hullákat, akiket nem lehetett titokban elrejteni, azokat nyilvánosan temettette el a prédikátorral.

Beniczky Kata: Öt leányt, akikről Dorka asszony tudja, hogy hogyan haltak meg, mert ő volt velük és ő rakta őket egy rakásra az ágy alá és szöszt hányatott felül rájuk, holtuk után is élőknek hireszteltek, sőt minden nap ételt hordtak be nekik, noha már régen meghaltak. Ezután Báthory Erzsébet újra elment Sárvárra és megparancsolta, a vallomást tevőnek, hogy ássa fel a ház padlózatát és ott temesse el a hullákat, ö azonban nem így cselekedett, mert nem volt rá elég ereje. A szegény holttestek úgy maradtak ott, hogy már büdös volt tőlük az egész kastély és a szag már kiérzett a szoba ajtaján. Amikor aztán a vallomást tevő már nem tudott velük mit csinálni, Isten kedvéért a Pulyával és egy szolgáló asszonnyal, Borbálával, továbbá Katussal, aki Dorka asszonnyal éjjel-nappal mindig együtt volt, amíg csak meg nem haltak, éjjel egy búzaverembe temette el a hullákat. Dorka asszony pedig maga egyedül is eltemetett egyet a csatorna alatt, ezt az ebek kotorták ki onnan. Ilyenformán csak Csejtén magában a veremben öt hulla van. Bár ő, maga kevés ideig volt Csejtén, mégis nyolc leányt ölt meg.

(A nyolcadik kérdés): Báthory Erzsébet maga kínozta és ölte-e a lányokat és mit, tett olyankor, amikor kínozta és gyilkoltatta szegényeket?

Fickó: Amikor Báthory Erzsébet maga nem kínozta a lányokat, hanem csak a vénasszonyokra bízta a kínzást, olyankor őmaga, az Asszony, a szennyesházban volt. De ezenkívül néha egy hétig sem adott a lányoknak enni s ha valaki titokban mégis enni adott nekik, akkor mindjárt azt is megbüntette.

Jó Ilona: Báthory Erzsébet maga verte és kínozta a leányokat olyannyira, hogy néha merő vér volt rajta az ing, úgyhogy mást kellett felvennie. Néha még a kőfalról is le kellett a vért mosatnia. Amikor pedig Dorka asszony verte a lányokat, olyankor Báthory Erzsébet maga is ott állott.

Szentes Dorottya: Az Asszony maga verte a leányokat; a többire nézve úgy vall, mint az előbbi két tanú.

Beniczky Katalin: Ugy vall, mint az előzők.

(A kilencedik kérdés): Úgy Csejtén, mint Sárvárott, Keresztúrott, Beczkóban és egyebütt is, milyen helyeken ölette és kínoztatta szegényeket?

Fickó: Beczkón a tüzesházon belül lévő kamarában kínozta őket. Sárvárott a belsővárban kínozták a lányokat, ahová nem minden ember mehetett. Keresztúrott az árnyékszéken kínozták a lányokat, Csejtén a tüzesházon belül. Amikor úton voltunk, olyankor Báthory Erzsébet maga a szekérben kínozta, verte, csipdeste és tűvel is szurkálta a lányok száját.

Jó Ilona: Mindenütt, ahova, az Asszony ment, mindjárt arravaló helyet keresett, ahol a lányokat kínozhatta. Bécsben a ferencrendi barátok még fazekakat is hajigáltak az Asszony ablakára, amikor meghallották a jajgatást, Pozsonyban Dorka asszonnyal verette a lányokat.

Szentes Dorottya: A kínzóhelyekről ezt mondja: „ahol volt, ott kínozta a lányokat." A többire nézve mindenben úgy. vall, mint a többi tanú.

Beniczky Katalin: Hasonlóképpen vall.

(A tizedik kérdés): Az emberek közül kik voltak azok, akik Báthory Erzsébetnek efféle cselekedeteiről tudtak, vagy éppen látták is azokat?

Fickó: Deseö Benedek, a hoppmester mindenkinél többet tudott ezekről a dolgokról. De ő, a vallomást tevő, sohasem hallotta, hogy valaha is szót emelt volna e dolgok ellen az Asszony előtt. Különben az udvar többi szolgái és az inasok is mind tudtak a dolgokról. Volt ott egy Vasfejű Istók nevű ember is, aki most hagyta el az Asszonyt, amikor a Dunántúlon voltak, ez az ember mindent jobban tudott, mint a vallomást tevő és különben is ugyancsak szabadon is játszott az Asszonnyal. Ez az ember több halottat is hordott el temetni, de hogy hová, azt' a vallomást tevő nem tudja.

Jó Ilona: Név szerint Poki Boldizsár, továbbá Vághi István, aztán a hoppmester és az Asszonynak összes szolgái és inasai is tudtak erről az iszonyú dologról. Kozma is tudott róla.

Szentes Dorottya: Hasonlóan vall, mint a két előbbi.

Beniczky Katalin: Hasonlóan vall, mint az előzők.

(A tizenegyedik kérdés): Mióta tudnak az Asszonynak iszonyú cselekedeteiről, mikor kezdődtek azok el?

Fickó: Már a néhai Úr életében is így kínozta az Asszony a lányokat, csak éppen ennyire nem gyilkolta őket, mint mostanában. A szegény Úr szólt is az Asszonynak miatta, ez azonban nem törődött vele. Mikor aztán Darvulya Anna asszony jött az udvarhoz, attól fogva az Asszony is egyre kegyetlenebb lett. Egy skatulyában van egy keretes tükör, amelynek keretje olyan, mintha perecbe lenne az üveg foglalva, — az Asszony néha két óra hosszat is ott könyörgött előtte. Máskor meg a miavai majorosné valami vizet csinált és hajnalban, ugy négy óra tájt hozta fel azt, dagasztó teknőkbe öntötte s abban fürösztötötte meg az Asszonyt, utána pedig a vizet a patakba öntötte ki. A második dagasztásból aztán kalácsot akartak sütni, amellyel úgy a királyt, mint a nádor urat és Megyeri Imrét akarták megetetni. Az urak azonban észrevették és rámentek az Asszonyra, mivelhogy amikor az első sütésből ettek, mindnyájan a gyomrukat fájlalták, minélfogva az Asszony nem merte a másik sütést megsüttetni.

Jó Ilona: Nem tudja, hogy Báthory Erzsébet mikor kezdte el ezeket az iszonyú cselekedeteket, mert amikor a vallomást tevő odament lakni is, akkor már rég elkezdte volt. Tudja azonban, hogy Darvulya asszony tanította ki Báthory Erzsébetet minden kegyetlenségre és bizalmasa is volt néki. Azt tudja és önönszemével látta is a vallomásttevő, hogy Báthory Erzsébet az égő gyertyát a meztelen lánynak szeméremtestébe sütötte bele!

Szentes Dorottya: Nem tudja, hogy az Asszony mikor kezdte el ezt a kegyetlenséget, mert ő, a vallomást tevő csak öt esztendeje, hogy az Asszonynál lakott.

Beniczky Katalin: Azt mondja, úgy hallotta, hogy az Asszony Darvulyától tanúlt minden kínzást és egyéb kegyetlenséget.

Ebben a kihallgatási jegyzőkönyvben, a benne rejlő minden emberi borzalmon túl, két olyan tény akad, amely a per további menete tekintetéből, ha azt csakugyan komolyan akarták volna lefolytatni, számba jöhetett volna. Az egyik a gyanúsítottaknak az a több ízben is megismételt állítása, hogy Báthory Erzsébet áldozatai között nemes lányok is voltak. Vagyis, ha, a pör a nagy nyilvánosság előtt folyik le, akkor máris bele kellett volna az illetékes vármegyéknek vagy nemesi családoknak avatkozniuk. A másik pedig az a homályosan felderengő szerep, amely Báthory Erzsébet gyilkos szenvedélyének kifejlődésében az ő néhai férjének, Nádasdy Ferencnek jutott. A vallomás itt ugyan kicsit ingadozik, mert egyrészt azt állítja, hogy Nádasdy nem sokat törődött feleségének ezzel a kedvtelésével; másrészt viszont elmondja, hogy Nádasdy maga is végignézte, amint a felesége az ő, Nádasdy Ferenc saját testvérhúgát kínozta meg s ezenfelül Nádasdy még arra is megtanítja feleségét, hogyan kell az áldozattal „csillagot rugatnia," azaz égő papírt dugni a lábaujja közé.

S van aztán egy orvostörténetileg fontos adat ezekben a vallomásokban: az, hogy Báthory Erzsébet néha órák hosszat üldögélt a tükre előtt s mereven belebámult (a tanú ugyan azt állítja, hogy „könyörgött előtte"). A mai orvos azonban nyomban tisztában van vele, hogy idegkórtanilag mit jelent ez a fixálás, a léleknek önmagával való találkozása: a szkizofréniának egyik legjellegzetesebb tünete.

Mert rendnek kell lennie!

Thurzó nádor érezte, hogy Báthory Erzsébet tettestársainak kihallgatásával ez az ügy nem intéződött el közmegnyugvásra. Egy kihallgatás még nem ítélet, már pedig ezt a bűnügyet jogerős ítélettel kell befejezni, — és pedig minél gyorsabban, hogy res judicata legyen belőle, elintézett ügy, amelyen aztán utólag még a király se tudjon változtatni, ha még úgy akarná is.

Ezért hát bámulatos gyorsasággal, már a kihallgatás után való ötödik napra, 1611. január 7-re kitűzte a főtárgyalást, mégpedig ismét csak a saját impériuma, Biccse területére. Ez a boszorkányos gyorsaság annál is feltűnőbb, mert hiszen — mint ez az ítélet jegyzőkönyvéből kiderül, — a vádlottakat időközben újra kihallgatták, ezúttal súlyosabb formában: kínpadra vonták őket. Az ítélet jegyzőkönyve csak úgy futtában említi meg ezt a tényt, mint valami teljesen magától értetődőt, s hozzáfűzi, hogy a tortúra alatt folytatott vallatás sem hozott az eddigiektől eltérő eredményt a vádlottak vallomásaiban.

Tudta azonban a nádor, hogy ilyen főbenjáró ügyben mi dukál, ha azt akarja, hogy a közvélemény is megnyugodjék a hozandó ítéletben. Hogy Thurzó az akkori idők téli közlekedése idején hogyan csinálta, nem tudjuk, de tény az, hogy január 7-re már ott volt Biccsén a Királyi Tábla egy bírája mint elnök, ott voltak Trencsén- és Árva-megyék alispánjai, ott volt egy sor táblabíró, szolgabíró, harmincados, csupa közéleti tekintély, akik — ha egy ítélet alá odakerekítik a nevüket — akkor az ellen az ítélet ellen még őfelsége sem igen mer kifogást emelni! Összesen tizennégy ilyen notabilitást toborzott össze hirtelenjében a nádor, a közvádat pedig az ő saját ügyésze, a nádor saját nevében és képviseletében adta elő.

Ilyen hatalmas apparátust mozgósított öt nap alatt a nádor négy egyszerű jobbágyember bűnügyében: hadd lássa a világ, hogy itt nem történt semmiféle suskus. Mint ahogy az ítélet bevezető szavai — nyilván a tárgyalóterem ablakain kifelé való hatásra számítva — meg is mondják: hogy „a király és a rendek egyértelműen azért választották meg nádorrá a méltóságos urat, hogy személyekre való minden melléktekintet nélkül védelmezze az igazakat és ártatlanokat és büntesse a gonoszokat."

Hadd következzék itt egyébként magának az ítéletnek szövege úgy, ahogy azt az esztergomi káptalannak egy 1765-iki hiteles átírásából ismerjük.

„Mi, szulyói Szerémi Theodoziusz, a királyi tábla bírája, Ordódy Gáspár Trencsénmegye alispánja, szentpéteri Dávid János Árvamegye alispánja, Lehóczky György, Zathureczky János, Hrabowszky Miklós, Borcsiczky János szolgabíró, Szentmarjai máskép Hliniki Gábor Trencsénmegye táblabírája, Tuchinszky Mihály zsolnai harmincados, Krassovszky Rafael, Kozár Benedek, Marsovszky István, Akay István és Medveczky János, ezennel közöljük mindenkivel, akit illet, hogy amikor ma, vagyis 1611 január 7-én méltóságos bethlenfalvi gróf Thurzó György nádor, Árvamegye örökös főispánjának felhívására Biccse mezővárosban egybegyűltünk, itt őméltósága nevében és képviseletében Zavoczky György a következő váddal lépett fel Fickó János, Jó Ilona, Szentes-, Dorottya és Beniczky Katalin sárvári nők ellen:

Miután közismert dolog, hogy Isten után, a király őfelsége és Magyarország karainak és rendeinek megegyező szavazatával a méltóságos urat azért választották a nádorság kiváló állására, hogy ehez a hivatalához képest, személyekre való minden tekinteti nélkül védelmezze az igazakat és az ártatlanokat és megbüntesse a gonoszokat, —• őméltósága a többi üdvös és hasznos végzések befejeztével eleget akar tenni eme bírói kötelességének: nem kíván ugyanis sem szemet hunyni, sem pedig süketnek lenni azzal az iszonyú kegyetlenséggel és az emberi vér ellen elkövetett bűnözés sel szemben, amelyet a világ elejétől fogva nőnél eddig még soha nem tapasztaltak s amelyet a boldog emlékű_ s az egész hon előtt nagy érdemeket szerzett Nádasdy Ferenc úrnak özvegye, Báthory Erzsébet követett el szobalányain, valamint más asszonyokon és ártatlan lelkeken, amikor ilyeneket szinte hihetetlen számban pusztított el. Ezért a nádor úr őméltósága szigorú vizsgálatot rendelt el a Nádasdy özvegye ellen vádképpen felhozott bűnök ügyében s e vizsgálat eredménye az volt, hogy a vádlott saját szolgáinak vallomásából kiderült a vád valódisága. Amikor ez a tény őméltósága tudomására jutott, akkor — a pozsonyi törvénynyolcadból hazamenet — magával vitte gróf Zrínyi Miklóst és Homonnai Drugeth Györgyöt, mint özvegy Nádasdyné úrnő vejeit, továbbá az erre az útra kiválasztott szolgákat, végül Megyeri Imrét, mint néhai Nádasdy Ferenc úr Pál nevű árva-fiának gondnokát. Meglehetősen nagy szolga- és katonai kísérettel a Csejte mezővárosban lévő Nádasdy-kastélyba ment. Itt már a bevonulásnál meggyőződött arról, hogy, sajnos, mennyire igaz az, amit a tanúk vallottak. Ugyanis halva találtak itt egy Dorka nevű leányt, aki a verések és kínzások következtében múlt ki, továbbá még más két lányt is találtak a kastélyban, akik halálig való marcangoltatásuk következtében haldokoltak. Előtalálták továbbá magát Nádasdynét is.

Erre a szörnyű és több, mint állatias dühöngésre és kegyetlenségre a nádor úr őméltósága roppantul felindult és, a vele volt kísérettel tanácskozva, egybehangzólag úgy döntöttek, hogy özvegy Nádasdynét, mint vértszomjazó, vértszívó, istentelen asszonyt, akit friss vétségen kaptak, elfogják. A nádor úr a Csejte várában töltendő örök fogságra ítélte az özvegy Nádasdynét. Elhatározták továbbá, hogy Fickó Jánost, Jó Ilonát, Szentes Dorottyát és Beniczky Katalint, mint Nádasdy-né segédkező cinkostársait és ennek a borzasztó mészárlásnak — amelyet maguk is bevallottak — segédeszközeit, bíróság elé állítja azzal a kéréssel, hogy szörnyűséges tetteikért a legkeményebb büntetést szabják ki rájuk a bíró urak: eképpen elégtételt nyerjen az igazságszolgáltatás és máskor is elrettentessenek hasonló gonosztettek elkövetésétől.

A nádor úr képviselője ezután felmutatta előttünk a Nádasdyné ellen vezetett vizsgálat és a tanúvallomások hiteles eredetijének másolatait. Ezeket hangos szóval felolvasták s a vádlottakat az egyes pontokra nézve egyenként kikérdezték. A vádlottak az előbbeni vallomásaikból semmit sem tagadtak le és csak azt fűzték hozzá, hogy mindent, amit tettek, úrnőjük fenyegetése. és erőszakos kényszere alatt tették.

Mindezeknek tudomásul vétele és megbírálása után a következő határozatot hoztuk:,

Miután a vádlottaknak elhangzott vallomásaiból, amelyeket ők itt, most a törvényszék előtt is megerősítettek, de különösen Szentes Dorottyának, mint elsőrendű bűntársnak vallomásából bebizonyult, hogy Nádasdyné úrnő szörnyűséges vétséget követett el az ártatlan női vér ellen, s ebben Szentes Dorottya, Jó Ilona és Fickó János voltak meghitt, de tudatos és tevékeny segítőtársai,

s miután a közvád igazsága a vádlottak világos és önként letett tanúsága által kiviláglott,

de hogy a többi, eddig titokban maradt vétségek ugyancsak napvilágra kerüljenek,

azért Szentes Dorottyát, Jó Ilonát és Fickó Jánost ujabb szigorú vallatás alá fogtuk, hogy ennek során a régebben már elébük terjesztett és a vádiratban foglalt vizsgálati kérdésekre, amelyekre korábban már önkéntes vallomást adtak, most ujabban kihallgattassanak. Ez ujabb szigorú vallatás során mindent megerősítettek, vagy újra megvilágítottak a vádlottak, sőt ama rettenetes bűnvád és vérengzés dolgában egyebeket is vallottak az azokat elkövető özvegy Nádasdyné úrnő ellen. Mindezeket végül a helyes igazságszolgáltatás igénye szerint megfontoltuk s ennek értelmében a vádlottak ellen a következő nyilvános ítéletet hoztuk:

Minthogy a vádlott férfinak, illetve a vádlott nőknek, ugy a törvényszék előtt tett önkéntes, valamint a kínpadon tett vallomásaiból és a tanuk, kihallgatásából egészen nyilvánvalóan bebizonyultak a vádlottak bűnei és pedig olyan bűnök, amelyek messzi fölülmúlnak minden elképzelhető gonoszságot és kegyetlenséget, — a számtalan gyilkosság, mészárlás és a mindenféle válogatott kínzás csak súlyosbítja bűnüket, ezek a súlyos bűnök pedig csak a legszigorúbb büntetéssel torolhatok meg, ezért úgy ítéltünk, hogy előbb Jó Ilonának, utána pedig, Szentes Dorottyának, mint e szörnyűséges vérbűn főintézőjének, a gyilkosokról szóló törvény értelmében előbb mindkét kezük ujjait, amelyek segítségével annyi kínzást és mészárlást követtek el és amelyeket keresztény vérbe mártogattak, a hóhér vasfogóval tépje ki. Ezután élve égessék el őket máglyán. Ami Fickó Jánost illeti, őt fiatal kora és a bűntényekben való kisebb részessége némileg menti; ezért csupán fej-vesztésre ítéljük, de azt kívánjuk, hogy vértélen holttestét a másik két elítéltnek testével együtt máglyán égessék el. Beniczky Katalinról pedig úgy döntöttünk, hogy — miután két vádlott társnője őt mentette és csupán Fickó János vallomása alapján őt elítélni egyáltalán nem lehetett — ennélfogva addig tartassék börtönben, amíg ellene határozottan bebizonyítható egyéb vétségek fel nem merülnek.

Ezt az ítéletünket a vádlottak előtt nyilvánosan kihirdettük és nyomban végre is hajtottuk. Minek nagyobb bizonyságára és jövendő nemzedékek intésére és okulására ezt az okiratot saját kezünk aláírásával és pecsétünkkel erősítettük meg, továbbá elrendeltük, hogy az okiratot a méltóságos gróf nádor úrnak kiadják. Kelt a fentnevezett Biccse mezővárosban, 1611. január 7-én. Aláírások."

Van az ítéletnek két olyan szempontja, amely külön figyelmet érdemel: az egyik azért, mert nincs benne az ítéletben, a másik meg éppen azért, mert benne foglaltatik.

Az ítélet ugyanis egyetlen szóval sem említi meg, amit a gyanúsítottak több ízben is hangsúlyoztak: hogy a meggyilkoltak között szép számmal akadtak nemesi származású lányok is. Hát ezt csakugyan el kellett hallgatni, ha a nádor nem akarta, hogy a per a nagy nyilvánosság elé kerüljön. Ha az ítéletben benne foglaltatik az, hogy Báthory Erzsébet nemesi vért ontott, akkor semmi sem mentheti meg a fejvesztéstől, utódait pedig a vagyonelkobzástól.

Másrészt pedig, amikor az ítélet igen erőteljes szavakkal megbélyegzi nemcsak a négy cinkos bűnét, hanem Báthory Erzsébetet is, csak úgy egy mellékmondatban említi meg, hogy az utóbbinak ügyében a nádor már személyes hatáskörében ítélkezett, amikor „ezt a vértszomjazó, vérszívó, istentelen asszonyt a Csejte-várában töltendő örök fogsággal" sújtotta.

Az egész biccsei ítéletnek voltaképpen az az igazi célja, hogy a nádornak ezt a — valljuk be, önhatalmú — ítéletét valahol valamilyen elfogadható formában írásba öntsék. Hogy ha netán a király vagy bárki más kérdést tenne a dologban, nyugodt lélekkel rá lehessen mondani, hogy ez már elintézett dolog, tizennégy jogászember ütötte alája a pecsétjét, ne bolygassuk hát újra fel!

Amikor a biccsei ítéletről az utolsó porzószem is lepergett, Thurzó nádor úgy hitte, hogy végérvényesen pontot tett erre az áldatlan ügyre, amely mögött annyi más kellemetlen, sőt veszedelmes lehetőség rejtőzött.

Nos, ebben a reményében alaposan csalódott a nádor!

II. Mátyás is igazságos volt?

A biccsei ítélet — ezt el kell ismernünk — eléggé csínján bánt el a csejtei vérengzések főbűnösével, özvegy Nádasdynéval, amikor helyesnek ismerte el a nádornak azt a rövid úton hozott és nyomban foganatosított intézkedését, amellyel az „átkozott asszonyt" a saját várában örökös fogságra vetette. Thurzó joggal hihette, hogy elsősorban maga Báthory Erzsébet lesz az, aki hálával és megnyugvással veszi a nádornak ezt a nagyon is enyhe rendelkezését.

Rosszul ismerné azonban az ember az „átkozott asszonyba" szorult Báthory-vért, ha feltételezné róla, hogy ő csak úgy egyszerűen megnyugodott ebben a szerinte önhatalmú nádori intézkedésben. A száraz jog szempontjából csakugyan Báthory Erzsébetnek volt igaza: elvégre őt senki az ő illetékes bírósága, az országgyűlés elé nem idézte be, őt senki nem hallgatta, őfölötte illetékesen senki nem mondott ítéletet s most mégis ott korhadjon el a csejtei vár magányosságában! Szóval — vele itt égbekiáltó igazságtalanság történt, vele az ország egyik főrendjének, a nagyérdemű „fekete bég"-nek özvegyével s, ami ennél is több, egy vérbeli Báthoryval, akinek unokaöccse e percben is Erdély fejedelme s akinek másik rokona a felséges Ház egy nőtagját bírta feleségül s így hát a Habsburg-családdal is rokonságban van. Vele nem lehet ilyen rövid úton elbánni.

Maga az eredeti irat nincs meg, de, nyilvánvaló, hogy Báthory Erzsébet a maga önkéntelen csejtei remeteségéből bőséggel bombázta ilyen értelmű megkeresésével — nevezzük fellebbezéseivel — II. Mátyás királyt. Hogy csakugyan ez történt, az a lentebb következő eredeti okiratokból határozottan kiderül, többek között magának a királynak a nádorhoz intézett leiratából, amelyben nyíltan megmondja, hogy özvegy Nádasdyné panaszt emelt nála a nádor kurta-furcsa „ítélete" ellen.

II. Mátyás tehát már ezért is szükségesnek vélte, hogy a nádort Báthory Erzsébet ügyében újabb — illetőleg az első valóságos — peres eljárás lefolytatására hívja fel. Volt azonban a királynak ezenkívül még más oka is arra, hogy a nádor által rövid úton elintézett ügyet újra elővétesse és formálisan letárgyaltassa. Ez a nyomós ok az alábbiak során ki fog derülni.

A biccsei ítélet 1611. január 7-én kelt, de nyilván nem terjesztették fel a királyhoz. Erre, valószínűleg február legelején, II. Mátyás sürgethette a nádort, hogy mi lesz már a csejtei vérengzések kivizsgálásával, mi lesz már az özvegy Nádasdyné ellen indítandó főbenjáró pörrel?

A nádor a királynak ezt a sürgető leiratát a legnagyobb diszkréció alatt megküldhette az „átkozott asszony" vejeinek és fiának másolatban (ez nem maradt fenn: a dolog diszkrét voltára való tekintettel a címzettek valószínűleg nyomban megsemmisítették vagy visszaküldték a nádornak. Ellenben megmaradt az egyik vőnek, valamint a Nádasdy-fiunak a nádorhoz küldött válasza.) Talán azt akarta ezen az úton tudomásukra hozni, hogy, lám mennyi bajom származott a ti asszony-anyátok, a ti napátok viselt dolgaiból. Most legalább legyetek rajta, hogy ez az asszony ne kavarja tovább a dolgot, ne okozzon újabb galibát azzal, hogy a királyhoz holmi panaszokkal fordul, mert ez csak az ő hátrányára üthet ki.

Azokból a levelekből azonban, amelyeket az egyik vő, valamint a Nádasdy-fiu írt vissza a nádornak s amelyekben nem győznek neki eleget hálálkodni, hogy ilyen csínján intézte el Báthory Erzsébet ügyét, kiderül, hogy a király a legkomolyabban kívánja a csejtei várúrnő perét újra felvétetni, sőt el van arra is szánva, hogy a „fekete bég" özvegyét lefejezteti. A fiatal Nádasdy gróf leveléből pedig még az is kiderül, hogy a király — vagy mondjuk, a királyi fiskus — arra is számít, hogy, mint ahogy az az ilyen ítélet esetében szokásos, konfiskálni fogják a halálraítélt nő egész vagyonát. A fiatal gróf kissé mintha diadalmaskodva mondaná, hogy a királyi fiskus ugyan kicsit megkésett ezzel a tervével, minthogy az édesanyjuk a vagyonát — állítólag elfogatása előtt — már felosztotta három gyermeke között.

Zrínyi Miklós grófnak, a legidősebb Nádasdy-lány férjének a nádorhoz intézett levele így szól:

„Nagyságos Uramnak, mindig jóakaró és pártfogó Bátyámuramnak üdvözléssel és szolgálatom alázatos felajánlásával.

Az Úristen Nagyságodat és Nagyságod minden hozzátartozóját áldja meg minden jóval.

Nagyságod becsületes levelét s vele együtt királyi urunk őfelsége Nagyságodhoz írott levelének másolatát, valamint Nagyságodnak erre adott felelete másolatát is megkaptam, megértettem. Amikor asszonyanyámnak, a mostani keserves és gyalázatos sorsra jutott Nádasdynénak szomorú állapotját hallom, bizony — bármennyire méltányos is a dolog — ugyancsak elfacsarodik a szívem. És mégis, ha az ő szörnyű és hallatlan cselekedeteit összevetem azzal a büntetéssel, amelyet Nagyságod mért rá, a két rossz között természetesen a kisebbiket választom és így el kell ismernem, hogy az a mód, ahogy Nagyságod intézte el ezt az ügyet, családuknak nagyobb javára, becsületünk megmaradására és a fejünkre hulló gyalázatnak elkerülésére inkább alkalmas, mintsem ha az történik meg, amit őfelsége a Nagyságodhoz írott leveleiben követel. Mert bizony akkor jobb lenne, ha inkább elevenen hálnánk meg és semmisülnénk meg, mint Nádasdyné atyafiai és gyermekei, hogysem akárcsak halljunk is arról a nyilván iszonyú és borzalmas hóhéri kínzásról és büntetésről, amely egyébként reá várakoznék. Ámde Nagyságod, mint bennünket igaz jóakarattal szerető atyánkfia elejét akarta venni ennek a reánk várakozó gyalázatnak s ezért találta helyesnek, hogy Nádasdyné inkább egész életére börtönbe zárva tartassák és ne büntettessék meg olyan módon és nyilvánosan, hogy abból ránk, az ő gyermekeire, valamint boldog emlékezetű néhai jámbor fővitézurára gyalázat származzék. Mi Nagyságodnak ezt a hozzánk való kegyes és atyafiui jóindulatát nemcsak éltünk fogytáig szeretnők megszolgálni, hanem ezenfelül minden erőnkkel azon is igyekeznénk, hogy hálánknak legalább kis részecskéjét ezért meg is mutathassuk Nagyságodnak. Most pedig arra kérnők Nagyságodat, hogy őfelségénél újólag lépjen közbe, hogy a Nádasdynéra szánt és őfelsége által magában elhatározott nagy büntetést hárítsa el Nádasdynéról és őfelsége kegyelmesen elégedjék meg azzal a büntetéssel, amelyet Nagyságod szabott Nádasdynéra. őfelsége a jogrend szerint ne szegüljön Nagyságod döntése ellen, mert ha ezt cselekszi — elgondolhatja Nagyságod — milyen nagy gyalázatunkra és kárunkra lenne őfelsége szándéka. Isten után Nagyságodba helyeztük minden reményünket és bízunk benne, hogy Nagyságod közbeveti majd Magát őfelségénél olyan értelemben, hogy amit Nagyságod a felségnél elérhet, az nekünk is javunkra lesz. Az itt Írottaknak bőségesebb magyarázatára az én jámbor szolgámat, Milley András uramat Nagyságodhoz küldtem és kérem Nagyságodat, mint jóakaró és szerető Bátyámuramat, higyje el Milley András minden szavát és eressze őt vissza hozzám a remélt jó válasszal. Én ezt Nagyságodnak holtomiglan megszolgálom. Az Isten sokáig éltesse Nagyságodat. Kelt Csáktornyán, 1611 február 12.

Nagyságos Uraságodnak legalázatosabb szolgája: Zrínyi Miklós.

Nádasdy Pál gróf pedig tizenegy nappal később a következő köszönő levelet meneszti a nádorhoz:

„Nagyságos Uram, nagyrabecsült Pártfogóm, sőt Atyám. Szolgálatomat alázatosan ajánlom.

Az Istentől Nagyságodnak kívánsága szerint való jókat kívánok úgy Nagyságodnak, mint Asszonyának és Nagyságtok szerelmes gyermekeinek. Nagyságod leveléből megértettem, hogy királyurunk őfelsége az én nyomorult asszony-anyám felől mit parancsolt Nagyságodnak. De nemcsak ezt vettem észbe, hanem azt is, hogy Nagyságod úgy ebben a dologban, mint minden más dolgokban is annyiszor jóindulattal volt hozzám és nénéimhez. Adja a fölséges Isten, hogy szerelmes nénéimmel és sógoruraimmal együtt tiszta és igaz szívből származó engedelmességünk által holtom napjáig megszolgálhassam Nagyságodnak ezt a jóakaratát. Nagyságod igen helyesen írta őfelségének, hogy anyámat már előbb kellett volna törvény elé idézni és hogy most már idejét múlta ez az idézés, mert hiszen Nagyságod, mint - országbíró, immár eléggé kivizsgálta az ügyet s így nem szükséges, hogy a dolog újonnan színe elé kerüljön. Hiszen az én szegény anyámnak ez a mostani büntetése a halálnál is keservesebb s így súlyosabb, mintha őfelsége parancsára — a törvénynek szabad folyást engedve — életét is vesztené. Ami pedig anyám vagyonát illeti, erészben semmiféle aggodalmunk nincsen, mert hiszen azt anyám elfogattatása előtt kelt határozata szerint mindhárman megkaptuk. Ennek ellenére is szeretnők őfelségét atyánkfiai utján is megkérni, hogy a törvény szigorúan értelmezett végrehajtásával ne borítson nemzetségünkre örökkévaló gyalázatot. Ámde Nagyságod tudta és tanácsa nélkül — mint ahogy ez nem is illenék — ebben az ügyben nem akarnánk további lépéseket tenni.

Ezért könyörgöm Nagyságodhoz, mint szerelmes Atyám-uramhoz, írja meg erről való véleményét, hogy nénéimmel együtt mit cselekedjünk ebben az irányban, nehogy Nagyságodnak őfelségénél valamiképpen ártalmára legyünk. Nagyságod leveléből ugyanis — amelyet különben titokban tartunk — értésünkre esett őfelsége szándéka. Nagyságodnak, mint szerelmes Atyám-uramnak kegyes válaszát várom. Az Úristen Nagyságodat sok esztendeig tartsa meg jó egészségben. Kelt Keresztur-várban, 1611 február 23.

Tekintetességednek és; Nagyságodnak legalázatosabb szolgája és fia

Gróf Nádasdy Pál saját keze.

A nádornak a király sürgetésére most már nyilván komolyan be kellett számolnia arról, hogy mi történt, vagy — főként — hogy mi nem történt Báthory Erzsébet ügyében. Most már abban a hiedelemben volt, hogy az özvegy vejeinek és fiának közbenjöttével sikerült azt a veszedelmet elhárítania, hogy Báthory Erzsébet netán közvetlenül a királyhoz fordul a panaszával. Két és fél hónappal a biccsei ítélet kelte után azt végre felterjeszti a királyhoz s egy ujabb hét múltán, március 30-án még külön jelentést is meneszt a felséghez. Ennek a felterjesztésnek a szövege megmaradt, így hangzott:

„A tekintetes és nagyságos özvegy Nádasdyné perét a periratok áttekintésére a rendelkezésünkre álló idő rövidsége miatt nem lehetett sem megindítani, de még kevésbbé letárgyalni és pedig több okból: mert sem a tanúvallomások nincsenek egybegyűjtve, sem pedig — miután a foglyok halottaknak; tekintendők — Nádasdynét a fogságban nem lehetett idejekorán értesíteni. Különben Felséged parancsát tegnap este kaptam kézhez, amikor az ünnepek miatt a törvényszéki tárgyalások már szüneteltek és a rendes országbírák már szétmentek. Egyébként Felséged bizonyos tekintetekből méltóztassék az életfogytiglan szóló börtönbüntetéssel megelégedni, mint ahogy ezt a tanácsosok és a rendes bíráknak abból az ítéletéből is kegyesen kiérthette, amelyet e hó 23-án írásban terjesztettem Felséged elé. Attól egyáltalán nem kell tartani, hogy Nádasdynénak ártatlanságát bizonykodó keresetei netalán Felséged színe elé juthatnának. Mert hiszen, amikor a tanácsos és rendes bíró urak előtt az istenítéletet kihívó bűntény egész borzalmassága kérdés alakjában felmerült, akkor ezek az urak is azon voltak, hogy én, mint Felséged legelső ítélőbírája, megfontoltan Nádasdyné vejeinek és fiának beleegyezésével rendeljem el az ő fogságba helyezését. Az ott jelenlevő tanácsosok és bíró urak is egytől-egyig úgy találták, hogy helyesen jártam el. Az eljárási módról, az igénybe vett eszközökről, továbbá a per letárgyalásáról, valamint arról is, hogy — ritka eset lóvén, hogy nő ilyenfajta vétséget kövessen el — az országgyűlés vájjon miképpen fog határozni: hogy tudniillik a nyelv kivágásával, vagy pedig fejvesztéssel büntetendő-e a nőknek ilyenfajta bűne, végül arról is, hogy az ügyből minő haszon háramolhatnék a királyi fiskusra, — minderről úgy hiszem Felséged eléggé tájékozódhatik a nagyságos pozsonyi kincstárnoknak és a melléje rendelt tanácsos uraknak jelentéséből. Egyébként természetesen Felséged kegyelmes tetszésére bízzuk, hogy miképpen fog ez ügyben, dönteni. Felséged ügyészének és a királyi fiskus -igazgatójának a feladata az, hogy a törvény értelmében járjanak el, én pedig, mint bíró és mint. az ítélkezés feje, szintén fogom a magam kötelességét teljesíteni. Pozsonyban, 1611 március 30-án. Gróf Thurzó György.

Gróf Thurzó György nádor a magánéletében bizonyára nagyon derék, tisztességes és becsületes ember volt; feleségéhez intézett két kötetnyi bájos levele egészen határozottan ilyennek mutatják. Mint politikus is bizonyára eléggé egyenes utakon járt, már amennyiben egy nádor — aki egyformán volt a királynak és a nemzetnek, az utóbbin belül pedig a különböző, egymással mereven szemközt álló pártoknak bizalmi embere — a tizenhetedik század elején járhatott. Az adott esetben azonban, ezt a ránk maradt okmányok világánál egészen tárgyilagosan meg kell állapítanunk, alaposan elcsűrte-csavarta az igazságot. Bizonyára nem az „átkozott asszony" kedvéért tette, valószínűleg annak a rokonsága sem feküdt túlságosan a nádor szívén. De, újra egyszer ismételjük el, nyilván nem akart ebben a percben az erdélyi fejedelemnek, Báthory Gábornak bárminő ürügyet szolgáltatni arra, hogy a hajdú-jobbágy-kérdésben folyó tárgyalásokat az beszüntesse s ezzel a magyarországi jobbágykérdést újból lángralobbantsa. Ez Thurzót úgyis, mint az ország nádorát, ámde úgyis, mint az ország egyik leggazdagabb birtokosát — személy szerint is — érintette. Lehet, hogy túlzottnak látta Báthory Erzsébet befolyását Báthory Gáborra — ez ebben az időben éppen eléggé el volt foglalva az erdélyi szászok dolgával, akik az oláh vajdával paktáltak le ellene, — ámde az óvatosság politikusoknál sohasem árthat, s így emberileg megértjük, ha Thurzó mindenáron azon volt, hogy a király érdeklődését a Báthory-ügy irányában lelohassza s az egészet úgy tüntesse fel, mint res judicata-t, amelynek újból való felkavargatásához a királynak semmiféle érdeke nem fűződik, de nem is teheti, mivelhogy ő, a nádor, az ország első bírája ebben az ügyben jogilag már „jogérvényesen" ítélt. Belátja ugyan a nádor maga is, hogy az ő „ítélete" kissé sántikál, s ezért hozzáfűzi, hogy a biccsei ítélet hozatalában résztvett notabilitások a maguk részéről is már helyeselték az ő, eljárását özvegy Nádasdynéval szemben, azóta pedig a pozsonyi kincstár ügyvivői is helyénvalónak találták — a királyi fiskus szempontjából persze —, ahogy ő ebben intézkedett. A felséghez írott felterjesztésének minden sorából is, de meg — az általa nyilván ilyen irányban befolyásolt — pozsonyi kincstári embereknek a felséghez intézett jelentéséből is kiderül, mennyire iparkodik Thurzó a királyt rávenni, hogy ne bolygassa már fel ezt az áldatlan dolgot. Igaz, hogy ebben az igyekezetében kissé túl is megy a strikt igazság határain. így többek között semmiképpen sem felel meg a tényeknek, amit a nádor a királyhoz ír: hogy azért nem indíthatja meg Nádasdyné ellen a keresetet, mert „a tanúvallomások nincsenek egybegyűjtve." És az sem felel meg a tényeknek, amit a pozsonyi Kamara ügyvivői hoznak fel, hogy a közvádlók ugyan már megkezdték, de még nem fejezték be a vizsgálatot. Az ügyvivők ugyan óvatosak ebben a kérdésben, s nem vállalják érte a felelősséget, hanem a közvádlókra hárítják. Majd még egyet tóditanak az igazságon: „Nádasdyné most, mint őrizet alatt álló fogoly, nem bír semmi vagyonnal és a valóságban nem is élvezi birtokai jövedelmét." Majd még meglátjuk, mennyire távol állott az igazságtól a pozsonyi ügyvivő uraknak ez az „állítólagos" hiedelme.

Ám de nyilván II. Mátyás, illetve a tanácsadói sem estek a fejük lágyára, ők valószínűleg nemcsak a nádor és a Kamara felterjesztéséből értesültek a per állásáról, igazi képéről. Miként mindjárt kiderül, elsősorban maga Báthory Erzsébet volt az, aki — szigorú fogsága és vejeinek és fiának minden intelme ellenére is — utat és módot lelt rá, hogy panaszait eljuttassa a királyhoz. Ennek pedig, illetőleg az Udvarnak igen nyomós oka volt arra, hogy a dolgot ne hagyja ennyiben, hanem — a nádor és a kamarai ügyvivők felterjesztései ellenére is — újra megsürgesse a bűnper perrendszerű lefolytatását. Erről tanúskodik a királynak két hét múlva kelt újabb leirata Thurzó nádorhoz. Ha meggondoljuk, hogy a nádor jelentésének előbb Prágába, s á király válaszának aztán onnan újra vissza Pozsonyba kellett jutnia s közben az Udvarnál bizonyára behatóan meg is tárgyalták a dolgot, akkor látjuk csak, mennyire kis időköz ez a két hét s hogy tehát mennyire sürgős volt az Udvarnak a perfelvétel kicsikarása.

A királynak a nádorhoz intézett újabb leirata így szólt:

Tekintetes és nagyságos, őszintén szeretett Hívünk!

A minap hozzánk intézett leveledből kegyesen megértettük, hogy nemcsak Te magad, hanem Magyar Királyságunk többi rendes bírái is úgy vélekednek özvegy Nádasdyné ügyéről, hogy kiváló fiskusunk jog szerint ugyan eljárhatna ellene, mégis — tekintettel néhai férjének érdemeire és híveinek: nagyságos Nádasdy Pálnak, mint özvegy Nádasdyné fiának és Zrinyi Miklósnak, valamint Homonnai Drugeth Györgynek, mint vejeinek kérésére és közbenjárására — a törvény és az igazságosság szigorát irgalommal enyhíteni és Nádasdyné életfogytiglani fogság-büntetését mindenek ellenére is helybenhagyni kegyeskedjünk, ugyan nem azért, mintha ez a büntetés eléggé szigorú lenne, hanem inkább a felsorolt személyekre való jogos tekintetből.

Nekünk magunknak sem volna ugyan az ilyen értelmű, döntés ellen kifogásunk. De nekünk kötelességünk a jog értelmében tekintetbe venni azt, hogy Mi vagyunk az Ország első és legfőbb bírája és ennek folytán gondoskodnunk kell arról, hogy az Ország törvényei sértetlenül és megtámadhatatlanul tartassanak be. Ezek az indokok vezettek bennünket az özvegy Nádasdyné perének felújítására; és Hűségedet azért szólítottuk fel erre a perújításra, hogy minden esetleges kifogásnak elébe vágjunk. Mert már eddig is többeknek megütközését és panaszát hallottuk, hogy özvegy Nádasdynét, nemesi kiváltságára való tekintettel, sem meg nem idézték, sem pedig nem bizonyítottak eddig reá semmit. Sőt maga özvegy Nádasdyné sem panaszkodik másról, mint arról, hogy őt minden törvény ellenére — megidézés, kihallgatás avagy ítélet kimondása nélkül — börtönbe vetették, ott is tartják, holott az ő véleménye szerint az ő homlokára még utóbb sem lehet majd a gyalázat bélyegét rásütni. És azért is ragaszkodnunk kell a perújításhoz, nehogy idők multán özvegy Nádasdyné elfogatása miatt a mi hűséges alattvalóink az országgyűlésen, mint valami hallatlan és indokolhatatlan eset miatt nehézségeket támaszthassanak; s nehogy maga Báthory Gábor fejedelem, akinek tiszteletreméltó nemzetségéből özvegy Nádasdyné származik, valamint Nádasdyné rokonai és sógorai emiatt a letartóztatás miatt — ami egykönnyen lehetséges volna — valami jogsérelmet gyaníthassanak és ilyen értelmű eljárást kezdeményezhessenek.

Ami pedig a kérve-kért kegyelmet illeti, e kegyelemadás idejét és helyét a vétkező nőre nézve még nem látjuk elérkezettnek. Hiszen a kegyelem megindokolására is hiányzik mindaddig minden jogos alap, amíg azt meg nem előzte a rendszeresen lefolytatott bizonyító eljárás, valamint a bűnösséget kimondó ítélet. Nem szeretnők, hogy úgy látszassék, mintha elhirtelenkedve cselekednénk akkor, amikor a törvényes ítéletet megelőzve, máris kegyelmet gyakorolnánk. Ennélfogva még az eddigiek után is szükségesnek tartjuk, hogy rendes per induljon meg, folytassák azt le újra. A meghozott ítélet után aztán majd kegyesen, eldöntjük, mit kelljen tennünk.

Prágából, 1611 április 17.

Mátyás.

Hát, ha a nádor március 30-iki és a pozsonyi Kamara március 31-iki felterjesztése a jogi agyafúrtság mintaképe volt, akkor a királynak ez a legkegyelmesebb leirata viszont a szemforgató kenetteljesség mesterműve vala.

A nádornak Báthory Gábor erdélyi fejedelem tekintetében kifejezett aggodalmait is visszájára fordítja az uralkodó: nem a per törvényes lefolytatását vehetné az rossz néven, hanem ellenkezőleg azt, ha a magyar hatóságok kézen-közön el akarnák az ügyet kenni. Ne foghasson az erdélyi fejedelem úr gyanúpert, hanem hadd lássa csak tisztán, hogy miket művelt az ő rokona, a csejtei vámpírasszony!

A királyi leiratnak ez a nyílt és őszinte, tisztán az igazságot kereső álláspontja valóban meghathatná azt, aki nem lát ennek a csökönyös perfelujitási törekvésnek a hátterébe. Mert bizony a fentmaradt írásokból az utókor kénytelen tárgyilagosan megállapítani: a királynál, illetve az Udvarnál itt nem a szűzi és elméleti igazság játszotta a főszerepet, hanem nagyon is — anyagias okok!

Hogy ezt megérthessük, vissza kell nyúlnunk a néhai „fekete bég," Nádasdy Ferenc életére. Nádasdy ugyanis, mint ahogy ez akkoriban szokásban volt, a török elleni harcokat saját csapataival vívta meg — ifjabb éveiben Thurzó György is ott volt az oldalán néhány kemény csatában — s ezeket a csapatokat a saját zsebéből fizette, még pedig a királyi fiskus ama ígéretének a birtokában, költségeket. Már pedig a háborúskodás akkoriban hogy a király utólag majd megtéríti neki ezeket a sem volt olcsó dolog. Elég az hozzá, hogy volt idő, amikor a király már 40.000-nél is több forinttal tartozott Nádasdynak. Ebből az akkori korhoz képest horribilis összegből ugyan néha-néha törlesztett egy-egy keveset a fiskus, de amikor Nádasdy 1604-ben elhunyt, még mindig 17,408 forinttal „jött" a fiskus a néhai főlovászmester özvegyének.

Az özvegy, Báthory Erzsébet aztán számos beadvánnyal fordult a Prágában székelő Udvarhoz, hogy fizessék már meg, amivel neki tartoznak. Mindannyiszor azt a legkegyelmesebb választ kapta, hogy „egy kicsinyég türtőztesse még magát." Fennmaradt például 1608 október 24-érőlegy udvari levélfogalmazvány (ezidő szerint az egykori közös pénzügyi levéltárban), amely szerint ezt írták Báthory Erzsébetnek:

— Az özvegy Nádasdyné legyen még egy kis türelemmel a néhai férje után fennmaradt és már sok ízben megsürgetett tartozásunk dolgában.

Báthory Erzsébet ekkortájt adta férjhez a leányait s így nyilván nagyon kellett neki a pénz. Szorultságában mit tehetett egyebet: lassan kezdte a birtokait eladogatni. Mindenekelőtt Dévény várát bocsátotta áruba. S lám, az udvari Kamara, amely eddig folyton halogatta az adóssága kifizetését, most egyszeriben vevőül lépett fel. 1607-ben megvette ezt a várat özvegy Nádasdynétól. Könnyen megtehette, ugyanis a vételárral — ezúttal is adós maradt. Holott Báthory Erzsébet akkortájt csakugyan meg lehetett szorulva, mert még a végzetes 1610-es esztendőben (amikor a csejtei rémségekre rájöttek) elzálogosította egy másik várát, a beckóit, 2000 forintért.

Íme, II. Mátyás sürgető leiratának igazi indoka! Ha ugyanis Báthory Erzsébet ellen most már perrendszerűen az arra illetékes bírák lefolytatják a tömeggyilkossági pert, akkor az bizonyosan halálos ítélettel végződik s ebben az esetben az el ítéltet vagyonától is megfosztják. Az aztán más kérdés, vájjon ki mennyit sápol ebből a vagyonból: a királyi fiskus kapja-e a nagyobbik részt, vagy pedig a nádor, — tény az, hogy ezen a címen majd törülni lehet a király kincstárának özvegy Nádasdynéval szemben fennálló tartozását.

Az „átkozott asszony" utolsó évei

A pozsonyi Kamara március 31-iki felterjesztésében bizonyos óvatos fenntartással azt közölte a királlyal, hogy „özvegy Nádasdyné, ahogy hírlik, már néhány esztendő előtt lemondott minden vagyonáról, azt fiának adta át és erre vonatkozó minden jogát is reá ruházta."

A Kamara nagyon jól tette, hogy az „amint hirlik"-kifejezéssel kibúvót hagyott a maga számára az esetre, ha a királyi fiskus netán közelebbről érdeklődnék e végrendelkezés irányában. Báthory Erzsébetnek ugyanis nem évekkel, hanem mindössze négy hónappal a nádor csejtei látogatása előtt, 1610. szeptember 3-án kelt a végrendelete. Éppen ötven esztendős is volt, tán ez is hozzájárult ahhoz az elhatározásához, hogy földi javairól intézkedni kíván. Egybehívta tehát a végrendeleti tanúkat — különböző Helységekből való tizenegy embert — s előttük egy meglehetősen zavaros szövegű, itt következő testamentumot olvasott fel:

„Én, tekintetes és nagyságos Báthory Erzsébet asszony, néhai tekintetes és nagyságos Nádasdy Ferenc itthagyott özvegye, Istennek kegyelméből átgondolom a magam immár előrehaladott korát, valamint erőtlen és beteges állapotomat, amely az én üdvözült szerelmes édes uramnak e világból történt kimúlása következtében való keserűségem szenvedése által napról-napra csak jobban elerőtlenedik. Uramnak halála folytán sok nyughatatlanság és sok gond származott rám az én szerelmes három gyermekemnek — két hajadon leányomnak és neveletlen kis fiamnak — özvegyi kezemmel való felnevelése következtében. De Istenem kegyelmes segítségével és özvegységem szorgalmas gondviselésével mind ezidáig nemcsak az ő vagyoni állapotuknak és testi egészségüknek viseltem a gondját anyai szeretettel, hanem amikor a felséges Isten az ő kegyelmes jóvoltából két leányomnak, Nádasdy Annának és Katának megmutatta szerencséjük útját — dicsértessék ezért az ő szent neve — aki minden árvának és özvegynek kegyelmes gondviselője —, őket a rájuk legalkalmasabb időben, atyai nevükhöz méltó és illendő tisztességes költséggel férjhez is adtam. És pedig idősebbik leányomat, Annát tekintetes és nagyságos Zrinyi Miklóshoz, Katát pedig tekintetes és nagyságos Homonnai Györgyhöz: az ezen örök házasságokhoz szükséges költségeket szorgalommal és nagy gondviselésemmel teremtettem elő. Fiamnak, Nádasdy Pálnak is a felnevelésére, taníttatására és őrizésére szükséges költségeket előteremtettem, s amikor az Űristen kegyelméből tizenkét esztendővel ezelőtt a becsületes Vasvármegyében betöltendő főispáni tisztjére fel kellett esküdnie, az ehhez szükséges és illendő tisztességes mód költségeinek gondját is én viseltem az én Istenem kegyelmes segítsége által, amelyért dicsértessék az ő áldott szent neve. Mindezekre való szorgalmas gondviselésem és fáradozásaim is hozzájárultak erőim megnehezedéséhez, amit helyesen felismervén, továbbá az én Istenemnek szent malasztja indításából, Isten fölött szüntelen gondolkodván, arra indíttattam, hogy most már csak az én teremtő, megváltó és megszentelő irgalmas Uram-Istenemnek kedve keresésében és a néki való hálaadásban akarok életem végéig megmaradni: ezt az életcélt teljes szívből magam választottam magamnak.

Ezért úgy érzem, hogy az evilági gondokkal való foglalkozást immár félre kell tennem s ezért teszek im most végrendelkezést, hogy az én gyermekeimnek atyai részről járó minden ingó- és ingatlan vagyonuk gondja terhétől, tartásától és bírásától a mai naptól fogva meg akarok szabadulni és üres akarok lenni. Az összes tiszttartókat, porkolábokat és egyéb rendbeli gondviselőket, úgy ahogy az én üdvözült, szerelmes, jóemlékezetű uram az ő hivatalukat rájuk bízta, annak őrizésében meghagytam. Mivel pedig az atyai vagyonról mindezideig az én gyermekeim között osztály nem történt, két leányom pedig az urukkal együtt mostanában távol van tőlem, viszont fiam, Nádasdy Pál mellettem él, ezért őt a birtok uraságában és birodalmában meghagytam, neki mindent kezéhez kiszolgáltattam azzal, hogy mindaddig intézze a birtok ügyeit, amíg Isten majdan mindhárom gyermekemet egybegyülekezteti, amikor aztán majd jámbor, istenfélő atyafiak és szomszédos főúri barátjaik segítségével egymás között a birtok megosztásáról szép, szeretetes atyafiúság értelmében végezhetnek.

Ebben az ügyben egyúttal megkértem az én szerelmes két leányomat és vejeimet, hogy őkegyelmük az öccsüket az ő nagykorúsága előtt vagyoni osztozással ne bántsák, továbbá, hogy a sárvári, kapui, leökei és a Kanizsáért kapott birtokok dolgában találjanak egymás között való megalkuvásra olyan jó módot, hogy valamelyik gyermekem esetleges halála vagy magvaszakadása esetén az életben maradt gyermekeim az ő részüket illető igazságban meg ne fogyatkozzanak. A többi, úgy atyai, mint anyai, valamint az én utánam öröklendő többi birtokok dolgában is úgy intézkedem, hogy az ország bármely vármegyéjében feküdjenek is azok, mindenütt háromfelé osztassanak. A jegyruhámért, amelyet holtomig viselek, ami jutalmam járna, azt is az én három gyermekemnek engedem át. Ami mindegyikükre a birtokokról esik, az után sem nekem, az édesanyjuknak, sem más rokonságoknak vagy atyjukfiának semmit ne fizessenek, mert természetes módon és nyilvánosan belegyeztem abba, hogy egyikük se fizessen az ő kezéhez jutandó birtok után soha semmit.

Ami az én atyámról és anyámról reám maradt birtokaimat és örökségemet illeti, — ugyazt, amit már eddig is birtam, mint azt, ami még majd ezután szálland vagy néz reám esetleges és viszonos örökségem szerint, még pedig akár a vérség jogán, akár végrendelkezések ereje szerint, továbbá mindent, amihez néhai szüleim, vagy bátyáim után jogom volna és lehetne, — mind ezt az örökhagyás teljes jogával együtt kevéssel ez előtt három szerelmes gyermekemnek: Nádasdy Annának, Nádasdy Katának és Nádasdy Pálnak kezéhez adtam, azonfelül tényleg kezökbe engedem át összes váraimat a hozzájuk tartozó birtokokkal együtt. Az engem megillető birtokrészeket már kiskoruktól fogva átadtam nekik. Az illető okiratokra nézve, amelyek az egyes jószágokra vonatkoznak, úgy rendelkezem, hogy mindenkor annak a kezén maradjanak, akit a törvény erre méltóbbnak ítél.

Ami aranydrágaságom van, azt Nádasdy Pálnak hagytam és adtam, mert hiszen a két leányomnak az aranyművekből őket megillető részüket csakúgy, mint a násfákból, gyűrűkből és függőkből való részüket már kiadtam. Ezenfelül minden ingó vagyonomat, az ezüstműveket, a drágaköveket és bármiféle névvel nevezendő kincseimet egyforma részben három gyermekemnek hagytam, de kivettem belőle a lóra való öltözeteket és a fegyvereket, mert azokat fiamra, Nádasdy Pálra hagytam.

Ez az én végső rendelkezésem és testamentumom. Ennek bizonyságára szabad akaratomból elhivattam a testamentum-tételre bizonyos nemes fő személyeket, akik ezt az én végrendelkezésemet, amelyet saját kezemmel írtam, kezök írásával és pecsétjükkel velem együtt megerősítsék, mégpedig az én saját számból hallott kijelentés ereje szerint. E végrendeleti tanuk nevei a következők: első: Recsey Bálint Gátosházáról, második: Csicsó Kristóf GulácsróL harmadik: Szopory Márton Felsőszoporról, negyedik: Döry István Jobaházáról, ötödik: Tompa István Boldogfalváról, hatodik: Bácsmegyei János Simaházáról, hetedik: Piterius Gergely, keresztúri prédikátor, nyolcadik: Dezső Benedek Harasztiról, kilencedik: Pásztori Gergely Bozdról, tizedik: Andy Vid de And, tizenegyedik: Madarász Miklós.

Kelt és lett ez a testamentumtételem Kereszturott, 1610. szeptember 3.

Báthory Erzsébet.

Meg kell mondanunk, hogy az eredetiben is magyar nyelvű szöveget kénytelenek voltunk valamennyire helyrefésülni, hogy legalább annyira-amennyire érthetővé váljék, mert talán nagyon ideges lehetett a végrendelkező, amikor testamentumát leírta — csupa kusza, alig érthető, gyakran összefüggéstelen mondatot rótt papírra.

Még így is feltűnik azonban a végrendeletnek szinte émelygésig kenetteljes hangja: a folytonos hivatkozás Isten kegyelmes segítségére, saját anyai gondosságára, az özvegyek és árvák isteni Gondviselőjére. Kicsit furcsán hangzanak ma ezek a mondatok, amikor tudjuk, micsoda vérengzéseket követett el már addig is az özvegyek és árvák soraiban ez az „átkozott asszony."

Mindenesetre szögezzük le, mennyire hamiskásan hangzik ebből az írásból Báthory Erzsébet hangja: „az én Istenemnek szent malasztja indításából, Isten fölött szüntelen gondolkodván, arra indíttattam, hogy most már csak az én teremtő, megváltó és megszentelő irgalmas Uram-Istenemnek kedve keresésében és a néki való hálaadásban akarok életem végéig megmaradni...", s közben a mosóházban már ott várakozott Fickó meg Jó Ilona meg Szentes Borbála s megkötözötten ott szepegtek a rájuk várakozó kínhalál árnyékában a szerencsétlen lányok!

Most aztán teltek-múltak az esztendők. A per további folyamatáról nem hallunk semmit. Nem tudjuk, Báthory Erzsébet belenyugodott-e végre fogságába, s azt sem tudjuk, II. Mátyás király, helyesebben a mögötte álló udvari Kamara belátta-e, hogy a csejtei asszonyon nincs mit keresnie s ezért állott el a főbenjáró per lefolytatásától.

Báthory Erzsébetnek annál is több oka lehetett a megváltoztathatatlanba való beletörődésre, mert időközben azok a Báthory rokonai, akikre esetleg számíthatott volna, elköltöztek az élők világából. 1613 márciusában Prágában meghalt Báthory Zsigmond, a volt erdélyi fejedelem, a Habsburg-lány egykori férje. S ugyanezen év októberében megölték a fiatal Báthory Gábort is, a mostani erdélyi fejedelmet. Ezeket a rokonait tehát még csak fenyegetődzésre sem használhatta már fel az „átkozott asszony".

Saját közelebbi családja körében is mindenféle bajok adódtak. Legidősebbik lányának férjével,Zrínyi Miklóssal, már régebben sem volt valami bensőséges a viszonya. Kisebbik leányának, Katának férjével, homonnai Drugeth Györggyel, tudjuk, elfogatásának éjjelén megegyezést kötött, hogy keresztúri birtokát kettejük kezére adja azzal a feltétellel, hogy ennek fejében őt majd a csejtei fogságában megfelelő módon anyagilag támogatják. A fiatalember sorsában azonban időközben nagy fordulat következett el. Ő, aki régi protestáns családból eredt, a végzetes 1610-ik évben Pázmány Péter hatása alatt katolikussá lett s ettől fogva keményen szembefordult a protestánsokkal s elsősorban azoknak erdélyi pártfogójával, Báthory Gáborral, — a saját rokonával. Most már II. Mátyás is, aki időközben sikeresen elintézte a dinasztián belül támadt ellentéteket, nyíltabban kirakhatta a kártyáit. Azon a címen, hogy meg kell Báthory Gáborral szemben védenie az erdélyi szászokat, hadat indított az erdélyi fejedelem ellen s e hadjárat fővezérletével Forgách Zsigmond országos főkapitányt bízta meg. Homonnai Drugeth György pedig nyomban csatlakozott Forgáchhoz s fegyvert fogott Báthory Gábor ellen, vagyis napának utolsó rokona, mentsvára ellen.

Hát ezt a sértést Báthory Erzsébet már nem volt hajlandó simán zsebrevágni, ö, aki a pozsonyi ügyvivő urak hiedelme szerint, „mint fogoly nem bírt semmi vagyonnal s a valóságban nem is élvezte birtokai jövedelmét", most egyszerre mint nagybirtokos jelentkezik s ugyancsak számbaveendő birtokjogi rendelkezést tesz. Kodicillust készit régebbi végrendeletéhez, s miután önmaga fogságban van s így nem keresheti fel az esztergomi hiteles helyet (a mai közjegyzői intézmény akkori elődjét), ezért elhivat onnan két kanonokot s előttük, mint hiteles személyek előtt, formálisan megváltoztatja a keresztúri birtoka dolgában régebben tett rendelkezését: most már nemcsak az ő kedvenc lánya, Kata és annak férje Drugeth lesz ennek a birtoknak örököse, hanem ezt is meg kell majd a három gyerek között egyenlő arányban osztaniok. Ez utolsó testamentummal aztán végkép elhallgatnak-, a Báthory Erzsébetről szóló írott kútforrások. Drugeth Györgyről annyit tudunk, hogy az erdélyi harcok során menekülnie kellett, Lengyelországba bujdosott s ott is kallódott el. Báthory Erzsébet másik lánya, Zrínyi Miklósné is magtalanul hunyt ' el: nem áll tehát egyes íróknak az az állítása, mintha a csejtei asszonynak az a Zrínyi lett volna az unokája, akit 1671-ben Bécsújhelyi lefejeztek. Ellenben Báthory Erzsébet fiának, Nádasdy Pálnak csakugyan volt egy fia, III. Nádasdy Ferenc. Ez volt Báthory Erzsébetnek az az unokája, akit a bécsi udvar a Frangepán-féle összeesküvés ürügye alatt lefejeztetett. Most végre hozzájutott a Kamara — hatvan esztendővel a csejtei véres éjszaka után —, hogy jog szerint is rátehesse a kezét a Nádasdy-vagyonra s végre törölhesse azt a tartozását, amellyel még a „fekete bég" irányában kötelezte el magát.

Báthory Erzsébetről még csak annyit jegyzett fel a krónika, hogy 1614 augusztus 21-én, 54 éves korában halt meg csejtei fogságában.

Thurzó György csak két évvel élte túl az „átkozott asszonyt", mindössze 49 éves volt, amikor meghalt. A dráma másik főszereplője pedig, II. Mátyás király szintén nem- sokáig időzött már az élők sorában: nem egészen öt évvel Báthory Erzsébet után, 1619 márciusában hunyt el.

Egyazon évtized végezett ennek a rémséges barokk-kori tragédiának minden szereplőjével. Aktáit belepte a por s talán soha nem merült volna fel a híre, ha valamely — előttünk ma már ismeretlen — oknál fogva 1765 november 15-én meg nem jelenik az esztergomi káptalan előtt isztebnei és turócszentmártoni Dávid Károly nevű „tekintetes úr", aki bemutatja ott az 1611. január 2-i és 7-i csejtei és biccsei tárgyalások jegyzőkönyvét — hogy honnan jutott hozzájuk, nem tudjuk — s arra kéri a káptalant, adjon ki neki róluk hiteles másolatot. Úgy látszik, ekkor több másolat is készült erről a két ügydarabról, amely éppen eléggé érdekes volt ahhoz, hogy az emberek kíváncsiságát felkeltse. Egy ilyen másolat juthatott aztán a neves magyar historikusnak, Fessler Ignác Aurél volt kapucinusnak a kezébe, aki a magyarok történetéről írott és tíz vaskos kötetben Lipcsében 1812—1825 között megjelent művében feldolgozta Báthory Erzsébet perének aktáit is.

Fessler nyomán aztán a 19. század folyamán mindenféle német és magyar szépirodalmi munkában felbukkan a per emléke, mindenféle költői hozzátétellel tarkítva.

A legenda vámpírasszonya

Ezeken a könyveken túl azonban, amelyek általában a periratok 1765-i másolatában alapultak, s amelyek a históriai Báthory Erzsébet alakjához fűződtek, élt egy külön Báthory Erzsébet-legenda is a nép körében. Ezt első ízben Turóczi László jezsuita atya, a nagyszombati szeminárium igazgatója, formázta papírra és pedig az 1729-ben (tehát jóval az esztergomi másolatok előtt) megjelent müvében: „Ungaria suis cum regibus compendio data."

Báthory Erzsébet betegségének — mert erről van szó — klinikai képével, az úgynevezett szadizmussal, nem foglalkozhatunk. Ez hozzáértő gyógyászattörténésznek vagy idegorvosnak lenne a feladata.

Ellenben idetartozik a legenda Báthory Erzsébetje, a vészívó asszony alakja annál is inkább, mert már magukból a fentidézett periratokból s a csejtei pap kuriózus leveléből csak úgy özönlik a babona s a legendaformáló hiedelmek bőséges forrása.

A vér mítosza mingyárt a grófnő elfogatásának első éjjelén megszületik tisztelendő Panica János levelében, mikor a sárvárvidéki Thorko tanácsát emlegeti, aki tyúkvér felhasználását ajánlotta az Asszonynak, ellenségei távoltartására. Idevág ugyanennek a levélnek, a „gombapaprikásnak" elkészített leányhússal való megétetésről szóló részlete.

De ezenfelül is valóságos tárháza ez a per a legválogatottabb középkori babonáknak. Mindenekelőtt az ördög személyes szereplése ugrik az olvasó szemébe olyan áhitatos embernél, aminő a csejtei pap volt. „Az ördög egyre űzi a maga kegyetlenségeit a fiak és lányok között", mondja mingyárt a levél eleje. S ha ezt hajlandók lennének inkább csak retorikai-teológiai formulának felfogni, nyomban más meggyőződésre ébredünk, ha a levél további folyamán, főként az Utóíratban foglalt macskaélményt tekintjük, amely amennyire egyszerű eset is önmagában — a padláson egy kutya megkergeti a macskákat, ezek fejvesztetten menekülnek le az udvarra s ekkor a kutya, futtában, beleharap a pap lábikrájába, — a rendkívüli eseményektől már amúgyis felajzott idegzetű pap fantáziájában a sátán rendkívüli ténykedésévé lesz! Hiába, az ördög benne él ennek a kornak minden idegszálában. S ha tizenegy évvel a csejtei dráma után Bethlen Gábor, a felvilágosult protestáns fejedelem, elfogatja elődjének, Báthory Gábor fejedelemnek nővérét, Bánffy Báthory Annát, ördöngösség címén s kínvallatás alá fogatja, akkor igazán csak a korhangulat értelmében járt el. A vallatás persze bebizonyította Báthory Anna ördöngösségét, amellyel megrontotta Báthory Gábor feleségét, Károlyi Zsuzsánnát, úgyhogy az súlyosan belebetegedett ebbe a sátáni műveletbe. De Károlyi Zsuzsanna jószívű nő, nem kívánja Báthory Anna kínhalálát, csak annyit, amennyit a törvény előír: „azzal öljék meg az ördög gyilkost k-t!"

Még ahol nem is magát a sátán-fejedelmet gyanítja az áhitatos csejtei pap, még ott is a gonosz szellemeket szerepelteti, akiket Báthory Erzsébet segítségül hívott, mikor elfogták. S aztán a gyönyörű felhő-ima a kilencvenkilenc macska segítségéért, amelyeknek az a hivatásuk, hogy szét-harapdálják Báthory Erzsébet minden ellenségének szívót. Egyenesen megható az a népi naivitás, amely ezt a nyilvánvaló sátánkultuszt (macskakirály!) a legsimábban kiegyezteti a Szentháromság tanával egyazon ima keretében. Ha valaha valaki a néphagyomány megszületését akarná in statu nascendi tanulmányozni, soha ennél szebb példát nem találna arra, hogy néhány nap alatt hogyan terebélyesedik ki egy kósza hír komoly perbeli váddá, éspedig egy tiszteletreméltó egyénnek, a papnak levelén keresztül.

Innen aztán már csak egy lépés, hogy Báthory Erzsébet alakja egyáltalán holmi varázslómesterré sűrűsödjék össze.

Nem magukban álló jelenségek ezek a babonák ebben a csejtei perben. Szinte egyazon esztendőben, 1612-ben folyik Kolozsvárott egy hatalmas boszorkányper, amelyben Szekeres János hitére vallja, hogy önnönszemével látta, amikor a boszorkánykodással gyanúsított Szemétbiró Jánosné megbízásából „éjjel két fekete kutya megvesztegette Csizmadia Mihály leányának az urát."

Két évvel később, 1614-ben, maga a medgyesi országgyűlés foglalkozott a volt fejedelem, Báthory Gábor szeretőinek, Imrefiné Ifjú Katának és Dengeleginé Forró Enyingi Török Katának a bűneivel. Az országgyűlés közmegegyezéssel halálra ítélte az asszonyokat, még pedig azért, mert boszorkányok segítségével bűbájoskodtak.

Napnál világosabban látni, hogy a Báthoryak figurái körül hogyan kavarodott fel a bűbájosság, az ördöggel való paktálás gyanúja, annyira, hogy még az országgyűlés is foglalkozik velük ilyen minőségükben. Csodálhatjuk-e aztán, hogy az „alsóbbrendű nép" között — ahogy a csejtei kihallgatási jegyzőkönyv a jobbágyokat nevezi — ugyancsak vadul burjánzott fel az ördöngős babona, a sátánhit, a Báthory Erzsébetnek a vámpírral vagy a boszorkánnyal való azonosítása.

Mi joga volt az uraságnak a jobbágyával szemben?

Báthory Erzsébet alakja nem hiába izgatta fel a köznép fantáziáját. Mert ami rémséget a csejtei és biccsei kihallgatás revelált, az voltaképpen csak paradigmává sűrűsödött, írásba rögzítődött általános jobbágyélmény volt, a köznép akkori sorsának véletlenül kiéleződött példaesete. Maguk a periratok is éreztetik — persze csak úgy kendözötten, szinte magától értetődően ezt a tényt, amikor a csejtei kihallgatás címében már ott olvassuk, hogy „fassiones personarum inferioris ordinis", „alsóbbrendű személyek vallomásai"; vagy amikor a pozsonyi Kamara szakvéleménye kihangsúlyozza, hogy Báthoryné esetében a királyi fiskus valószínűleg hiába fog kereskedni, mert a megöltek „ignobilis personák", „nem nemes emberek", s az ilyen esetben nem a közvád dolga az ügybe beleavatkoznia, hanem „partium est mutuo inter sese agere", „a felek dolga, hogy egymással megegyezzenek."

Vagyis kiderül az iratokból a mai fül számára idegenül hangzó az a tény, hogy a jogszolgáltatás háromszáz évvel ezelőtt még a gyilkosság főbenjáró eseteiben is más volt a nemes és más a nem nemes ember számára. A nemes ember meggyilkolása, hogy úgy mondjuk, közjogi bűneset volt, a nem-nemesé pedig magánjogi túlkapás.

Ez annyit jelent, hogy a csejtei rémdráma mögött voltaképpen, egészen szerényen, ott húzódik meg a magyar tizenhetedik század egész jobbágyproblémája, úgyhogy az ember előtt joggal mered fel a kérdés: hogyan volt egyáltalán lehetséges az, hogy a „gonosz asszony" egész évtizeden keresztül nyugodtan folytathatta a maga üzelmeit — vagy ha úgy tetszik: hogyan élhette ki beteges szenvedélyét, — anélkül, hogy akár a hatóságok beavatkoztak volna, akár pedig a környék népe végül is fellázadt volna leányainak tömeges kiirtása miatt?

Az emberi történelemnek szörnyű iróniája, hogy a „jobbágy" szó valaha igen magas rangot jelentett. A szó ama kevés számú kelta szómaradvány közé tartozik, amely a Dunántúlon élt kelták hagyatéka volt a magyar nyelv számára. A kelta népeknél az „eubagio" a legelőkelőbb papi-rend tagját jelentette, s amikor a magyarországi legrégibb okiratban találkozunk az „eubagio"-ból lett) „jobbágy"-szóval, 1163-ban, 1229-ben, 1247-ben, még itt is „urat", sőt „főurat" jelent. A hűbériség korában aztán mind lejjebb süllyedt a szó a szociális ranglétrán, úgyhogy végül a 16. század legelején, az emlékezetes Dózsa-féle parasztlázadás elnyomása után a „röghöz kötött", tehát voltaképpen a rabszolgasorsban élő pórnépet jelentette.

A Dózsa-lázadást követő 1514-i országgyűlés Verbőczi irányítása mellett századokra eldöntötte ennek a jobbágynépnek a keserves sorsát. Az az évi törvény 14. cikke szerint, „hogy a jobbágyok árulásának emléke és időleges büntetése maradékaikra is átszálljon és hogy minden emberöltő megtudja, mekkora bűntény az urak elleni lázadás, az ezen országban bárhol lakó összes parasztok, hűtlenségi vétkök miatt elveszítvén azt a szabadságukat, amely szerint egyik helyről a másikra költözhettek, földesuraiknak feltétlen és örök szolgasága alá legyenek vetve és jövőre ne legyen joguk uraik akarata és belegyezése nélkül egyik helyről a másikra költözni." A 21. cikk aztán még azt is kimondja, hogy csak az olyan özvegyasszony vagy hajadon lány mehet férjhez más földesúr jobbágyához, aki nem jobbágyot pótol; de a fiait tartozik, a régi földesurának visszaadni, mihelyt a gyerek a házasulandó kort eléri.

A mohácsi vész után három évtizeddel a nemesség mintha kezdett volna rájönni, hogy egymagában nem bír a török veszedelemmel s hogy la-zitania kell a jobbágysorson, ha azt akarja, hogy a pórnép is részt vegyen a törökség ellen való harcokban. Ezért 1556-ban törvényt hozott az országgyűlés, amely újra megengedte a jobbágyok szabad költözését. Ez a törvény azonban írott malaszt maradt: a zivataros korban sohasem hajtották végre.

Egyáltalán II. Rudolf uralkodása (1576—1608) valóságos kálváriája lett a magyar pórságnak, mert az alkimista bolondériában belerekkent prágai uralkodó egyszerűen semmit sem törődött népeivel. Ellenben az erdélyi fejedelmek révén egy egészen kis rés mégis nyílott a nép rabsorsán: ez a hajdúság intézményének megteremtése volt. Amelyik magyar részi jobbágy már tűrhetetlennek találta a sorsát, az egyszerűen átbújdosott az erdélyi részekbe s ott beállott a fejedelem hajdúseregébe. Végűi már olyan tömeges volt a menekülésnek ez a formája, hogy a magyar országgyűlés valóságos írtóháborut indított a hajdúk ellen s törvényen kívül helyezte őket; a megyék meg pláne felzajlottak ellenök s például Nógrádmegye 1602-ben fej- és jószágvesztéssel sújtotta azt, aki a szabadhajdúk közé áll. Még az ilyen veszedelem sem riasztotta túlságosan vissza népet a hajdúságtól, hiszen ez nemcsak szabadságot jelentett, hanem ennél is többet: kedvező esetben nemességet is, amióta az erdélyi fejedelem Szabolcsban hajdúvárosokat telepített s ezeket nemesi jogokkal ruházta fel. A magyarországi nemesség persze nem akarta ezt a helyzetet eltűrni, fegyverrel indult a hajdúk ellen, akik erre 1607-ben fegyvert fogtak nemesi kiváltságaik védelmére. A magyar országgyűlés érezte, hogy — ha csak tessék-lássék is — valamit tennie kell: 1608-ban újra felvetette a szabadköltözés kérdését. Az országgyűlés intézkedésében azonban nem volt köszönet. Tényként elfogadta ugyan, hogy azokban a megyékben, ahol a szabadköltözés már gyakorlatban van, ott az továbbra is így marad, de ahol nincs gyakorlatban — s a megyék nagyobbik része ilyen volt, — ott ebben az ügyben maguk a megyék megyei határozatokkal intézkedhetnek. A vármegye pedig, hiszen maga is érdekelt fél volt, elképzelhető, mennyire iparkodott a röghözkötöttséget újra visszaállítani.

Itt érkezünk el a csejtei per esztendejéhez. Most már megértjük, miért iparkodott Thurzó nádor Báthory Erzsébetnek, a mostani erdélyi fejedelem közeli rokonának, ügyében csínján eljárni. Az udvari Kamara érdeke — hogy a Nádasdynéval szemben fennálló régi tartozását egy ellene indítandó főbenjáró perrel egyszersmindenkorra eltörölje — szembenállott a magyar nemességnek azzal az érdekével, hogy az erdélyi fejedelmet leszerelje a hajdúmozgalom támogatásáról s a vele már megindult tárgyalásokat ne mérgesítse el olyan üggyel, amelyet a fejedelem esetleg ürügyül használhatna fel e tárgyalások megszakítására s ezzel a hajdúk szabadságharcának újból való fellobbantására. A történetírás a Báthory Erzsébet pere mögött meghúzódó ezt a szempontot még soha fel nem tárta, holott az iratokban magukban több ízben is találunk erre célzást: ott, ahol Báthory Erzsébet holmi „felkeléssel" fenyegetőzik, amelyet az erdélyi fejedelem, az ő rokona, fog kilobbantani, „mit gondoltok" — mondja Báthory Erzsébet a nála, elfogatásának estéjén, megjelent papoknak — „hát nem fognak-e emiatt zavarok támadni? Hiszen a Tiszán túl máris megindult a felkelés, maholnap már itt is lesznek és az erdélyi fejedelem úr is meg fogja ezt a rajtam elkövetett igazságtalanságot bosszulni." A szimpla csejtei pap, aki persze nemigen volt a nagypolitikába beavatva, ezt fűzi hozzá: „Azt azonban, hogy az Asszony kit bízott meg a katonaság fellazításával, azt nem mondta meg, és arról sem szólt, hogy kinek a terve ez." S miután Panica tiszteletes úr nem értett a nagypolitikához, inkább mindgyárt teológiai térre tolta át az egész problémát, mondván: „Én azt hiszem, hogy az Asszony azoknak a szolgálatában bízott, akiket, mikor a fogságba vitték, segítségül hívott (értsd: a gonosz szellemeket)." így torkollott bele a magyar jobbágykérdés egyszerűen a — mágiába, mint ahogy egyáltalán a leggroteszkebb helyzet adódott itt abból, hogy a jobbágyokat kínzó Báthory Erzsébet éppen egy jobbágymozgalom kifejlésétől várta a maga szabadulását!

Az egykorú események magyarázatának minden erőltetése nélkül fedeztük fel a csejtei per mögött a jobbágykérdés egyik jelentős fejezetét s így joggal ismételhetjük meg kérdésünket: milyen is lehetett tehát a magyar jobbágy sorsa az olyasfajta földesúr alatt, aminő az erőszakos Báthory Erzsébet is volt?

A nemes földesúr szemében, az egykorú forrás szerint, a jobbágy olyan, mint az ökör, csak éppen-hogy szarva nincs, „rusticus est quasi Rind, nisi quod síbi cornua desint." Húsz évvel a csejtei per után mondotta ki Forgách Miklós kassai főkapitány, akinek vezérlete alatt Báthory Erzsébet veje, Drugeth György, harcolni ment Báthory Gábor ellen, hogy „a jobbágyok sorsa Isten törvénye, az rendelte el az ő alacsony állapotjukat." A Verbőczi-féle Hármaskönyv értelme szerint az úr és a jobbágy, mint az Isten egészen különös teremtményei állottak egymással szemközt: az úr felsőbb lénynek gondolhatta magát. Az egykorú oklevelek tanúsága szerint a jobbágy csak barom számba ment, akit a földesúr, ha így ítélte magára nézve hasznosabbnak, eladott, a telekkel együtt vagy akár anélkül is, más földesúrral elcsereberélte, elzálogosította, mint akár a marhájával is tehette. A jobbágynak még a családi életéről is földesúr rendelkezett, ő vagy a tisztje parancsolta meg, hogy a jobbágylegény mikor köteles nősülni, a kellő korú legényt — írja az egyik urbárium — erőltetni vagy akár tömlöccel is kell kényszeríteni, hogy megházasodjék, „amit" — fűzi hozzá némi joviális humorral az urbárium — „az özvegyasszonyok és a jól megnőtt lányok, tudom, helyben hagynak."

Az urbáriumok szerint „a jobbágyok mindennemű szolgálatot, amire a tisztek őket kirendelik, tartoznak végezni", „mindenféle kézi- és igásmunkára kötelesek." Egyesek külön kiemelik a fahordás kötelezettségét, amely — tudjuk — nagy szerepet játszott, Fickónak, a hatodik kérdésre adott válasza szerint, a Báthory Erzsébet „fegyelmezési" rendszerében. „Lignorum portatione et in omnibus aliis sine ulla discretione", mondja az ilyen urbárium, vagyis „fahordás és bárminő más munka, minden megkötöttség nélkül, szabad tetszés szerint", — ez volt az a pont, ahol a beteglelkű Báthory Erzsébet téveszméje „jogi" talajra bukkant: hiszen minden isteni és emberi törvény, különösebben pedig a száz év előtt kelt Hármaskönyv rendelkezései értelmében szabad tetszésére van bízva, minő és mennyi munkát követel a jobbágylányaitól, s ha aztán ezek nem teljesítik, akkor meg is fegyelmezheti őket a maga szabad tetszése szerint. (Az utóbbi kérdésre még külön térünk rá).

Ha pedig a jobbágy megszökött a tűrhetetlenné vált sorsa elől, természetszerűleg más földesúr dominiumába került, márpedig a volt földesúr a szökött jobbágynak még az unokáját is visszaperelhette az új tulajdonostól; amikor pedig utóbb ezt a visszaperlési időt törvényileg rendezték, akkor 32 esztendős határidőt szabtak meg, amelyen belül a jobbágyot vagy annak ivadékait vissza lehet igényelni.

A csejtei per felveti azonban azt a kérdést is, mennyiben volt joga Báthory Erzsébetnek arra, hogy a „házi fegyelmezést" az általa használt formák között végezze el?

Egy közel egykorú rigmus pontosan meghatározta ezt a jogot:

Nemes ember vagyok ...

Vannak tömlöceim, láncaim, köteleim,

Jus gladii-t hagytak rám nemes szüleim.

Szóval a tömlőctől kezdve egészen a pallosjogig — a halálos ítélet kimondásáig — a nemes úr kezében volt a jogszolgáltatás. Az ő kezében volt a rendőri, a közigazgatási és büntető hatalom. Megesett ugyan néha, ritkán, hogy a szolgabíró és esküdttársa a paraszt javára döntött ítéletét a vármegye is végrehajtotta. No, erre nézve aztán intézkedett a csejtei perhez közeli időben az országgyűlés, amely az 1635. évi 17. cikkében körülbelül azt mondotta ki, hogy peres ügyben a jobbágynak a földesurával szemben sohasem lehet igaza, mert a nemes emberre tűrhetetlenül sértő már az az egyszerű tény is, hogy pervesztes legyen a jobbágyával szemben: a nemes emberhez méltatlan, hogy az ő jobbágya győztesen kerüljön ki a perből!

A 17. századi földesúri jogszolgáltatásnak ez a képe. Ez után aztán már nem keltenek mégsem olyan szörnyűséges felháborodást a csejtei rémségek. Báthory Erzsébet kegyetlenkedése tagadhatatlanul beteges, de csak annyiban, amennyiben kizáróan leányok és fiatal asszonyok ellen irányult; egyébként azonban pontos kifejezője a kor jogi képének: egyszerűen a magyar jobbágykérdés egyik véres fejezete. A Báthory Erzsébet alakja körül kialakult népi legenda pedig a népi ressentiment-nak szimbolikus kifejezése. A nép fantáziája, hogy a jobbágy általános elnyomottságát még jobban kiélezze, nem elégszik meg a jobbágy anyagi terheinek és a jogszolgáltatás önkényességének kiszínezésével, hanem az ártatlan jobbágylányok vérének az Úrnő szépségfürdőjéül való felhasználását tolja előtérbe: a puszta élethez való jogot szembehelyezi a luxus, sőt luxurietás igazságtalanságával. Nem véletlen dolga, hogy mire a csejtei legenda a nép körében kiteljesedhetett, pontosan húsz év múlva, 1631-ben kitör a felvidéken a Császár Péter-féle jobbágylázadás, amelyről Szalárdi János főadó-szedő „Siralmas magyar krónikája" festett eleven képet.

Egy irgalmatlan korszak

Aki a csejtei rémségek periratait olvassa, annak okvetlenül irtózat borsódzik végig a hátán a csejtei kastélyban elkövetett kegyetlenségek miatt. Irtózatunk annyival is fokozódik, mert a 17. századot — egyes históriai iskolák beállítása következtében — általában a kegyes humanizmus korának szoktuk elképzelni.

Ezzel szemben még annak a számára is, aki a Báthory Erzsébet cselekedeteiben egyszerűen csak egy magában álló, klinikai esetet hajlandó elismerni, feltűnhetik a biccsei „ítéletben", hogy a vádlottakat, akik pedig már előzőleg önként mindent bevallottak, most már a Királyi Tábla egyik bírájának és annyi más jogászembernek hivatalos jelenlétében, törvényesen is kínpadra vonják és így csikarják ki belőlük az elébb már jószántukból adott, ugyancsak terhelő vallomásuk megerősítését. Még inkább feltűnhetik továbbá a jus talionis, a „szemet szemért” elv könyörtelen végrehajtása az ítéletnek abban a kegyetlen részében, amely kimondja, hogy a vádlottaknak, mielőtt őket eleven testtel elégetnék, elébb egyenként tépje ki a hóhér a kezük ujjait, „amelyeket keresztény vérbe mártottak."

Ma az ilyen törvényi eljárást fölös kínzásnak, embertelen kegyetlenségnek érezzük. De ha igazságosak akarunk lenni, a biccsei ítéletet nem szabad önmagában valónak tekintenünk, hanem bele kell helyeznünk a kor lelkiségébe.

1586-ban, másfél évtizeddel elébb, hogy Báthory Erzsébet hozzákezdett a maga „fegyelmezési módszeréhez", Komáromban a bírák törvényben mondták ki, hogy annak, aki valamely jámbor asszonyt „nyilvánvaló személynek" mond, a hóhér az álla alatt húzza ki a nyelvét, sőt volt olyan ítélet is hasonló bűnért, amikor a bűnös nyelvét a nyaka csigolyáján vonták ki. Vagyis egyszerű rágalmazásért a legkínosabb halál járt, mert hiszen az ilyen büntetést élve alig úszhatta meg a bűnös.

Okiratok mesélnek arról, hogy 1606 körül a városoknak legnagyobb és legkeresettebb látványossága a piac volt, ahol pénteki napokon pellengérhez kötött lányokat és kalickába zárt asszonyokat lehetett látni. Aztán megjelent a hóhérmester s fent az emelvényen megcsapta a lányokat, ahogy a jegyzőkönyvek írták: „isterázsa fentállván, pendelyüket tartván és az pálcákat számlálván." Ezt követte a városból való kicsapás. A lányok fejére szalmtá tettek, vagy pacalt kötöttek s a hóhér ki-vesszözte őket a városból. Az egyik vádlott, Kelemen Györgyné, meg is sokallotta a bírák kegyetlenségét és rájuk kiáltott: „Benn ültök a törvényben és olyan törvényt csináltok, aminémüt akartok!" Ez persze újabb krimen volt, amelyet a tanács, mint bírói testület, nyomban a hely színén külön száz forint bírsággal torolt meg.

Nemigen csodálkozhatunk, ha Báthory Gábor fejedelem, a forróvérű, nehéz indulatú Báthoryak utolsó fejedelme, maga sem öltött glasszékesztyüt, amikor ahhoz a munkához látott, amit ő igazságszolgáltatásnak nevezett. Amikor rájött, hogy legbizalmasabb hívei összeesküvést szőttek ellene, bizony kegyetlenül torolta meg bűnüket. Kolozsvári Jánost, a fiskális direktort, hirtelenül elfogatta és minden törvényes eljárás nélkül felakasztatta a besztercei kapu előtt. A másik összeesküvőnek, Kendinek, egy Kamuthi nevű szolgáját Szamosújvárott ágyú elé kötöztette s úgy lövette szét a levegőbe. A harmadik összeesküvőt pedig, Kornis Boldizsárt, hiába kérette meg Thurzó nádor útján II. Mátyás király, hogy bánjék kegyesen az erdélyi katolikusoknak ezzel a vezéremberével, a kolozsvári pellengérnél fejeztette le s maga is végignézte a kivégzést. Mindezek a terrorcselekmények a csejtei esztendőben, 1610-ben játszódtak le, mintegy félévvel a nádor váratlan csejtei látogatása előtt. Elgondolható, hogy Báthory Erzsébet sem találhatott különösebb dolgot azon, ha ő holmi kis jobbágyleányokkal végezett ugyanilyen törvénytelen módon, törvényes eljárás kikerülésével, amikor az ö unokaöccse a saját országnagyjaival bánik el ilyen könyörtelenül!

Aki Báthory Erzsébetnek szemére veti, hogy torturát alkalmazott a jobbágyain, vegye észbe, hogy négy esztendővel a biccsei ítélet után, 1615-ben, «a kolozsvári bíróság Dancz Orsolya ellen boszorkányosság és bűbájosság miatt eljárást indít s ennek folyamán elrendeli, hogy a vádlott per torturam examináltassék. A vádlott tiltakozik a tortura ellen, meg egyáltalán az ellen is, hogy öt, mint foglyot kezelik, mert ő „örökséges ember leánya" s így nem volt joguk őt elfogni. A bíróság úgy határoz, hogy a pert befejező végső ítéletig ebben a kérdésben nem dönt; de elébb mindenesetre végrehajtatja a kínpadon való vallatást. S most gondoljunk arra, hogy Báthory Erzsébet keze alatt is szenvedett nemes lány. Ha a kolozsvári bíróság, mint erkölcsi testület, megengedhette magának az ilyen hatalmi túllépést, miért ne engedhette volna meg magának ugyanezt Csejte asszonya?

Hogy Báthory Erzsébet vesszővel meg bottal verte az áldozatait? Vegyük tudomásul, hogy a kor legközönségesebb büntetése a botozás, méghozzá nem a négy fal között, hanem a piac nyilvánossága előtt való botozás volt. Az asszonyokra és leányokra rendesen csak tizenhat botot vertek s ha véletlenül három pálcára, azaz száz botütésre ítélték, akkor nem egyszerre, hanem három egymásután következő pénteken hajtották rajtuk végre a büntetést.

A kor könyörtelensége azonban még a főbenjáró vétségek büntetésénél is kibuggyan. A gyermekgyilkos leánynak persze halál volt a büntetése, de milyen halál! Komáromban 1618-ban egy ilyen leányt elevenen tövissírba fektettek, aztán még ugyancsak elevenen betemették, s miközben a homok még mozgott a fuldokló lány fölött, hegyes karóval verték át a szívét! Nem, ez a kor igazán nem volt szentimentális, mint ahogy némely oldalról, egyes misztikus fellendülései miatt, be szeret nék állítani!

Nyolc évvel a biccsei ítélet után — amely tudvalevőleg elindította a Báthory Erzsébet bűbájoskodásáról szóló legendát — Debrecen városa Póka Boldizsárnét ugyanezért a bűnért, a varázslásért, máglyahalálra ítélte s még aznap el is égették „ardentissimo igne", magasan lobogó lángon.

Álnok, képmutató és szemforgató volt a kor! Egy debreceni 1626-i ítélet kimondja, hogy Táltos Erzsébetet, aki állítólag ördöngösségben öl és a sárkányokkal közlekedik kínpadra kell vonni. De aztán akár vall, akár sem, el kell égetni! Ez a képmutató „igazságosság" néha már a nevetségességbe Ml, mint például az 1640-i komáromi ítélet, amely kimondja, hogy a pletykázásnak ezután 24 forint a büntetése, amely összegnek a fele a becsületes bírákat illeti meg. Ha a bűnös ismétlésbe esnék, akkor a pletykázó asszonynak nyelvét vágják ki. S ha harmadszorra is visszaesnék, akkor a fejét veszik. Közben pedig a bölcs bírák, akik olyan kitűnően tudtak a saját zsebük érdekeire figyelni, elfelejtették, hogy akinek már másodszorra kivágták a nyelvét, az aligha juthat abba a helyzetbe, hogy harmadszor is pletykázáson fogják!

Debrecenben 1638-ban a városi bíróság a céhek feljelentésére maga elé idézte Csáni János uramat, amiért a céhmestereket tolvajoknak mondotta. A bíróság nem is sokat törődött a valóság bizonyításával, hanem rövid úton arra ítélte a szerencsétlent, hogy a henger (tudniillik a hóhér) vessen fogót a nyelvére, annál fogva vigye ki a pellengérhez s ott kiáltassa ki véle, hogy mindenki, aki azt cselekszi, hogy mást gyalázatos szóval illet, annak ez a büntetése. Csáni aztán könyörgésre fogta a dolgot, végülis annyiban megenyhült a bíróság, hogy három napon át tartassék a templom előtt álló kalodában.

Kegyetlen, kegyetlen kor ez; amellett túlfűtött, alig leplezett erotikával teli. ítéleteikből csakúgy párázik a lefojtott szatirkodás. Kecskeméten például a kikapós lányokat és menyecskéket a piacon 50—50 csapással korbácsolták ki, holott a legényeket nem a piacon, hanem a deresben botozták meg. Volt eset, hogy egyszerre egész csomó lányra 30—30 botot vertek, aztán összekötözték őket és kiűzték a városból, egyszerűen azért, mert „a juhászokkal és a kvártélyos katonákkal illetlenül társalkodtanak." S ugyanezért az igazán kis vétségért ugyancsak a kecskeméti bírák Simon Jánosné Jutka asszonyra ilyen büntetést szabtak: „amikor a község a templomból kijön, szénát kötvén az asszony fejére, hatvan bottal való sújtás adassék neki, isterázsa föntállván és ruháját tartván;" S akkor még borzadozunk azon, hogy Báthory Erzsébet a maga áldozatait mezítelenre vetkőztetve dolgoztatta néhány jobbágylegény jelenlétében, egyébként azonban zárt helyen, a mosóházban.

Nehogy félreértessünk! Ismételten és hangsúlyozottan emeljük ki, hogy ez az igénytelen írás nem menteni akarja Báthory Erzsébet menthetetlen rémtetteit. Ha valaha, valaki mentséget találhat majd a számára, az csak a patológus lehet, aki az eset pontos kórtani vizsgálatával derítheti majd ki az „átkozott asszony" beteges lelki konstitucióját. Mi itt csak azt akartuk kimutatni, hogy Báthory Erzsébet bűne nem magában álló, elszigetelt eset, hanem korjelenség, s ennélfogva mindazt, ami nem klinikai megítélés alá esik a csejtei szörnyűségekben, viszont emberileg magyarázhatóvá teszi magának a kornak patologikus lelki szervezete, a kor idegéletének túlfűtöttsége, amely egyrészt a vallásos misztikumba, másrészt viszont az erotikába ágyazott kegyetlenségbe hajszolta a barokk embert. Báthory Erzsébet minden bűnével együtt tipikus gyermeke ennek a barokk kornak.

(Vége)