Az inkriminált újságoldal, Picasso rajzával |
Gertje R. Utley egy tanulmányában (Picasso: The Communist Years, 2000) részleteiben felidézi az egész történetet, amely a gyökerekig felbolygatta az egész baloldali francia szellemi világot. A lap szerkesztői - Aragon és Daix - örvendtek, hogy felkérésükre Picasso rajzzal válaszolt, ráadásul szerencsésebb megoldást választott, mint 1949-ben tette volt, a szovjet vezető 70. születésnapja alkalmából. Az akkori rajz egy, a tiszteletére felemelt pohárt ábrázolt, "az ön egészségére! (a votre santé!)" felirattal, ami akkor is kisebb botrányt okozott; ezt a művész azzal ütötte el, hogy képtelen volt felidézni Sztálin vonásait.
"A háború utáni években Sztálint istenségként tisztelték - írja Gertje R. Utley. […] - Mi sem érzékeltethette volna jobban ennek a Sztálint övező, szinte vallásos kultusznak a kiterjedését, mint az a tiltakozáshullám, amelyet a portré gerjesztett. 1953. március 18-án a következő nyilatkozat jelent meg a L'Humanité hasábjain, A Francia Kommunista Párt Titkárságának Közleménye címen: »A Francia Kommunista Párt Titkársága kategorikusan tiltakozik a Nagy Sztálin Picasso elvtárs által festett portréjának a Les Lettres françaises március 12-ei számában való megjelentetése ellen.« […] Aragont kötelezték, hogy a teljes közleményt a Les Lettres françaises következő számában hozza le, és hogy gyakoroljon önkritikát a L'Humanitében is. […] A Pierre Daix-val folytatott beszélgetés során, akit Aragon a festő megbékítésére küldött, Picasso ekképp morfondírozott:
»El tudod képzelni, mit kaptam volna, ha az igazi Sztálint festem meg, ahogyan halálakor kinézett, a ráncaival, táskákkal a szeme alatt, a bibircsókjaival… Hogy tépnék a szájukat… Eltorzította Sztálint. Megöregítette…«
Majd sikamlósabb vizekre evezve így folytatta:
»Aztán azt mondtam magamnak, miért is ne lehetne Sztálint hősies meztelenségében ábrázolni? Igen, a meztelen Sztálin, de mi a helyzet a férfiasságával?… Olyan kicsi… És hát Sztálin mégiscsak egy igazi férfi volt, egy bika. Viszont, ha egy bika falloszát rajzolom neki, akkor az eredmény: egy kicsi Sztálin hatalmas szerszámmal. S az emberek rögtön felkiáltottak volna: De hisz ez egy szexmániást csinált belőle! Egy szatírt! Ha igazi realista festő vagy, fogsz egy mérőszalagot, és akkurátusan leméred. De ez, ha lehet, még rosszabb, mert Sztálint így közönséges emberré teszed. Ha pedig kész vagy feláldozni magad, csinálsz egy gipsznyomatot a saját szerszámodról. Na, ez a legrosszabb. Hogyan merészeled te a nagy Sztálinhoz mérni magad? …"
A Goncourt-díjas spanyol író, Jorge Semprun is megemlékezik az eseményről Írni vagy élni c. könyvében (Ab Ovo, 1995), amikor felidézi a buchenwaldi KZ felszabadításának körülményeit. Leírja, hogy a táborbeli orosz foglyok lelkesedésükben egyetlen éjszaka folyamán nagyméretű Sztálin-portréval díszítették fel a szovjet barakk környékét. Pedig a foglyok továbbra is halomra hullottak, pusztultak, mint amikor még német őrök vigyáztak rájuk, táboréletükben mi sem változott, ám a szabadság érzése mégis emberfeletti erőfeszítésre sarkallta őket. Semprun azzal magyarázta ezt a már-már vallásos ragaszkodást a szovjet vezérhez, hogy az orosz léleknek mindig szüksége van ikonokra, amelyek előtt imádkozhat. Sztálin az ikon szerepét töltötte be számukra. Ez volt az a kép, amit Picasso alig egy évtized múlva "összetört".
Semprun maga így jellemzi az inkriminált rajzot: "Kétségtelenül nem volt tekintélytisztelő arckép, de csupa élénkség, csupa metsző gunyorosság: Sztálin inkább bandavezérnek látszott rajta, mint a világ második nagyhatalmát vaskézzel irányító Generalisszimusznak." (bakter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése