 |
| Debelka Sándor: Hóviharban |
HAVAZÁS ELŐTT
Elmúlik ez a nap, magamba
valahová majd elrakom;
szikrát nyílik csendben a tél,
virága ott az ablakon,
kacagás hasította szét
tegnap a friss, fényes delet,
olyan volt, mintha véletlen
bekukkanna a kikelet,
és aztán visszafordulna,
itthon senkit se találva -
mosolygós köszönésével
együtt a nap menne kárba.
Nyugodt havazásra várok,
énekes esttel nem rokon.
Szemedben holdfény hintázik
messzi, hűvös hullámokon.
MINT AZ AJTÓNYIKORGÁS
Havat fúj fülembe a szél,
peng, mint cimbalom húrja,
az orrom hegye is vörös,
a szél fütyörész újra
a fülem mögött, bebújik
zsebembe is, úgy forog
körülöttem, mint nagy darázs:
zümmög, visít, nyikorog,
rossz bandaként fals dallamokat
ismétel folyton-folyvást,
hangja nem egyéb: panaszos
téli ajtónyikorgás.
A JÉGEN ÁT
hosszú keskeny sorban ereszkedtek be
Felsősófalvára a juhok az ujjnyi havon
alig egy óra volt még sötétedésig
gyapjukba bújt a sűrűsödő alkony
a pásztor botja még csillogott
marka helyénél és fölötte világos fátyol
választotta el az eget a fagyos űrtől
a völgyben csend volt csak a kályhák
doromboltak a szobák sarkában
kémények füstje beleszürkült a semmibe
fagy fogta markába csatornák zajos cseppjeit
a hó fölé tarka virágokat álmodtam
jókedvű füttyszót hangos gyermeklármát
pedig a patak jegét erős szél koptatta fényesre
akár férfimarkok a kaszanyelet
arcodat láttam a jégen át távolodó lépted
nesze puha végtelen hóba veszett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése