Ilyen fotónak tartják azt a felvételt, ami a megérdemeltnél nagyobb publicitást kapott. A neve: „a Sebész fényképe”. Készítője bizonyos Wilson alezredes, amúgy szülész-nőgyógyász, a második világháborúban a Királyi Tűzérségnél szolgált, majd Ausztráliában telepedett meg és 1969-ben elhunyt.
Furcsa személyiség volt: nem szerette a feltűnést, így felvételeiről sem szívesen nyilatkozott. Amit az általa készített fotó-dokumentumokról tudni lehet, az a felesége és korabeli sajtójelentések segítségével maradt fenn. Szörnyfigyelő tevékenysége megéri, hogy részletesen is megismerkedjünk vele.
A Sebész |
A szóban forgó napon, április 19-én észak felé autóztak a Loch Ness-tó felett vezető új autóúton. Reggel 7 és 7.30 között Wilson alezredes Invermoristontól körülbelül 2 mérföldnyire, egy kis patak közelében, egy, a tó vízszintje felett körülbelül 100 láb magasságban fekvő, fákkal szegélyezett hegyfokon leállította az autót. Egyik levelében így ír a továbbiakról: »Átmentem az árok túloldalára, és néhány yarddal lejjebb, arccal a tónak megálltam a lejtőn; ekkor élénk mozgást vettem észre a vízen, úgy két-háromszáz yardnyira a parttól. Talán egy percig figyelhettem, amikor valami megjelent a felszínen. Barátom felkiáltott: — Te jó Isten, a Szörny! — Odafutottam a néhány yardnyira parkoló autómhoz, magamhoz vettem a fényképezőgépet, azután leereszkedtem a meredek töltésen – barátom körülbelül ötven yardnyira állt onnan –, és arra a vízen mozgó valamire fókuszáltam a gépet. Nem tudtam, mi lehet a tárgy, mert – amatőr lévén – túlságosan is lefoglalt gépem kezelése.«
Wilson alezredes négy felvételt készített körülbelül két percen belül, s ezalatt a tárgy teljesen eltűnt… Amint Invernessbe értek, Wilson alezredes elvitte a négy lemezt… a helyi gyógyszerészhez, ahol előhívásra átadta őket George Morrisonnak. Eközben Wilson alezredes arra kérte Morrison urat, hogy különös óvatossággal kezelje a lemezeket, mire az megjegyezte: “Csak nem a Loch Ness-i Szörnyet vette le?” Wilson alezredes erre azt válaszolta, hogy talán. Még aznap elkészültek a lemezek. Az első kettő üres volt; a harmadik, a híres felvételen mintha egy állat felemelt feje és nyaka látszana, az utolsó pedig a vízben eltűnő fejről készült. Morrison úr tanácsára Wilson alezredes eladta a legjobb kép közlésének jogát a Daily Mailnek, amelyben az meg is jelent 1934. április 21-én… Wilson alezredes …tulajdonképpen sohasem állította, hogy a “Szörnyet” fényképezte le, mindig csak annyit mondott, hogy egy tárgyat fotózott le, amely a Loch Ness-tó vizén mozgott…
A “Tárgy” felbukkan a tóban… |
…Figyelmet érdemel Wilson alezredes elfogulatlan, objektív véleménynyilvánítása…Pusztán annyit közölt a tényekből, amennyire sikerült visszaemlékeznie. Ezután nem kívánt tovább szerepelni az ügyben.”
A könyv szerzője szerint ezek rendkívül értékes képek, mert szigorú ellenőrzésen mentek keresztül, amely kizárt mindenfajta hamisítást. E képek elkészítése tette lehetővé, hogy 1934 nyarán sor kerüljön az első komolyabb szakértői vizsgálatra az Eagle Star and British Dominions biztosítótársaság elnökének kezdeményezésére és pénzügyi támogatásával. Kibéreltek egy tó melletti kastélyt, s fényképező expedíciót indítottak a tó mentén.
„…Húsz munkanélküli férfit szerződtettek az invernessi munkaközvetítő hivatal révén. Biztosítási lapjuk foglalkozásrovatába valamennyien a »Szörnymegfigyelő« címet írták, amelyet annak rendje és módja szerint be is jegyzett az Egészségügyi Minisztérium.
Minden embert felszereltek egy távcsővel és egy Kodak fényképezőgéppel. Heti 2 fontot fizettek nekik, és tíz guinea jutalmat ígértek mindazoknak, akik jól sikerült képet készítenek. Két autóbuszt béreltek, és ezek július 13-ától kezdve öt héten keresztül minden reggel 8 órakor a helyszínre szállították a munkásokat Invemessből.
Tizennégy férfit állítottak fel az északi, hatot a déli part mentén. Ezek minden nap este hatig figyeltek állomáshelyeikről, ekkor visszavitték őket Invernessbe, hogy jelentést tegyenek a sajtó képviselőinek, akik az Eagle Star hivatali helyiségei előtt várakoztak.
Az expedíció folyamán összesen tizenegy viszonylagosan tiszta észlelést jelentettek, és jó néhány fénykép is készült. Az egyik legjobb megfigyelést P. Grant úr tette augusztus 12-én délelőtt 10.45 körül az abriachani mólóról. Napi jelentésében a következőket írta: »Úgy láttam, a tárgy a parttól körülbelül 120 yardnyira tűnt fel a vízben. Nem volt nálam se szemüveg, se fényképezőgép, de tisztán ki tudtam venni a szörny fejét; olyan volt, mint egy kecskéé. A feje tetején volt két csonk, így egy letört szarvú birkára emlékeztetett. A nyak körülbelül 40 inch hosszú volt, és a nyak és a test találkozásánál mintha lett volna egy daganat, ami egy madár telt begyére hasonlított. A test színe a fekete és a sötétbarna között volt, és alul világosabbnak látszott. A bőr szemlátomást sima volt, a mintázata pedig olyan, mint egy gyíké. Mintha uszonyok lettek volna az állat testének elülső részén, de ezeket egyenesen előre nyújtotta, nem használta őket. A szemei helyén csak vékony réseket láttam, olyanokat, mint egy stoppolótű hurka. Körülbelül öt percen át figyeltem a lényt, mielőtt alámerült. Körülbelül 8 mérföldes óránkénti sebességgel mozgott, és sem hullámzást, sem örvénylést nem keltett a vízben, de amikor eltűnt, légbuborékok jelentek meg előtte és mögötte. A test 20 láb hosszú volt.«”
*
A statisztika szerint, 1933 májusa és 1934 májusa között 58 szemtanú számolt be arról, hogy személyesen látta a Szörnyet. Sok ez, vagy kevés – nehéz megállapítani. Annyi tény: a kíváncsiak tömege már nagyon szerette volna a saját szemével megtapasztalni a Loch Ness-i élőlény létezését.
E felfokozott, sikerváró hangulatban nem csoda, hogy az Eagle Star felbérelt megfigyelőit máról holnapra szélnek eresztették, az egy Fraser kapitány kivételével, aki kivételezettként egy segédjéverl folytathatta a vadászatot a tó környékén. 1934. szeptember 15-én rendezkedtek be a felső út alatt, az Urquhart-kastélytól északra, állandó megfigyelésre. Így számolt be később a történtekről:
„Észak felé néztem, és akkor észrevettem valamit a vízben, körülbelül háromnegyed mérföld távolságra, mindjárt az Urquhart-öböl bejáratánál. Nem emlékeztem rá, hogy lenne ott valami szikla, így hát vettem a távcsövemet, és megvizsgáltam a tárgyat. A meleg, párás időben nem lehetett nagyon tisztán kivenni a dolgokat, de azért láttam egy sötét tömeget a vízben. Leginkább talán egy felfordult, lapos fenekű csónakhoz hasonlíthatnám. 15 láb hosszú lehetett, és sötét volt a színe.
Gondoltam, akár le is filmezhetném, úgyhogy vettem a filmfelvevőt, belenéztem, megnyomtam a gombot, és szerencsére működni kezdett. Körülbelül két percig filmeztem, azután feljött valami a mélyből, habos vízpermet csapott fel, és a tárgy eltűnt.”
Londonban, az állomáson már vártak a filmre a Kodak emberei, akik előhívták. Több zoológus is megtekintette, s mindjárt rásütötték, hogy az nem más, mint egy fóka. A Linné-társaságban hosszasan meg is vitatták a képen látható tünemény milétét, de nem jutottak elfogadható eredményre.
Eközben Fraser kapitány sem ült ölbe tett kézzel. Minderről 1973 nyarán mesélt a könyv szerzőjének: arról, „hogyan sorakozott annak idején 200 autó mögötte az úton, utasaik kiszálltak és szemüket meresztgetve lesték minden mozdulatát. »Ha jobbra fordultam, mindannyian jobbra fordultak. Rámulattam valamire, és mindjárt pokoli lárma tört ki — ennél mulatságosabbat el sem tud képzelni!«… Egy napon két nagy autó állt meg az úton, és az utasok lementek hozzá. Közöttük volt egy nagy angliai város egyik vezetője is. »Megkérdezte tőlem, mikor fog feljönni, én meg azt válaszoltam: bármelyik pillanatban… Az órájára nézett, és azt mondta, várnak egy órát. Miután eltelt az egy óra, zaklatottan odajött hozzám, és így szólt: – Tudja, hogy most börtönbe csukhatnám magát amiatt, hogy idecsalja az embereket?!« Először persze azt hittem, viccel, de nem — halálosan komolyan beszélt. Megmondtam neki, hogy nem volt kötelező idejönnie, mire nagyon felháborodott, és elviharzott.”
Fraser kapitányt főleg a brit látogatók bántották. „Úgy tekintettek az ügyre, mint az évszázad legjobb viccére. A külföldiek, főleg az amerikaiak, sokkal komolyabb érdeklődés tanúsítottak… Két látogatója — emlékezett vissza Fraser —, egyenesen Ausztráliából érkezett, hogy eltölthessen néhány napot a Ness-tónál. »Egy másik alkalommal találkoztam egy amerikaival, aki egy New York-i újságot tartott a kezében. Angliában akkoriban a Queen Mary, vízre bocsátása volt a nagy szenzáció. Ezt egy képpel illusztrálták az amerikai lapban, ezzel szemben a Loch Ness-i Szörny legújabb megjelenéseinek négy oldalt is szenteltek”.
Az expedíció fölkeltette V. György király érdeklődését is, sőt, a királyi család tagjai többször ellátogattak a helyszínre…
1935 végére kezdett terhes lenni a helybeliek számára a felfokozott hírnév. A Szörny kapcsán ugyanis a közvélemény egy része a helybeliek iszákosságát tette felelőssé – valahányszor felröppent a hír, hogy újra látták Nessie-t, jött rá a replika: hát persze, a részegesek! A tó menti városoknak rendre rossz hírét keltették, sőt mozifilm is készült A tó titka címmel…
Úgy tűnt, hogy 1934 végére érve a téma kimerült, nem tudott semmi újat nyújtani, már csak a helyi lapok érdeklődtek iránta.
„1938 augusztusában húsz kalandorból álló magántársaság bejelentette, hogy elindulnak a Loch Ness-tóhoz, hogy szigonyokkal, puskákkal, motorcsónakokkal és hálókkal megöljék és elfogják a »Szörnyet«. Szerencsére a helyi rendőrség és a Halászati Testület közbelépésére lemondtak a tervről. Az eset hatására egyesek újra követelni kezdték az állatok törvényes, jogi védelmét.”
Az angol hatóságok azonban nem reagáltak az ilyesfajta követelésekre, bár tudomásul vették a Lény hírét…
1938-ban egy haditengerészeti kapitány Loch Ness-i Szörny Kft. létrehozását kezdeményezte, részvénykibocsátás mellett, de az érdeklődés jobbára spirituális volt, összevissza ugyanis csak 90 fontot jegyeztek az emberek a Kft javára. Negyed századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egy hasonló vállalkozás megszülethessen…
(Folytatjuk)