2015. december 24., csütörtök

Hová tűnt a katonatiszt?... (27)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor


Elakadt a parancsnok kocsija
A sínek már régen elvesztek a hóban, falu sincs erre, rengeteg tölgyesben járok, őserdőben, az utat is most vágták székely bakák, ha ők nem dalolnának a sűrűben Bem apóról, azt hinném, Szibériában vagyok, ahol Lermontow vadászott medvére. Itt, nyolc hete sincs, nemesebb vadra irányították a puska csövét, a székelyek pokoli sötét éjszakán, szuronyt szegezve rohantak a fák között, ellenséget kergettek, míg az orosz ütegek keletről, a mieink nyugatról nehéz gránátokkal szórták be az erdőt. Oh, borzalmas hajnalpirkadás, mily szörnyű karácsonyfákon libegett a fényed! Véres kezek, lábak, csonka emberi végtagok lógtak a zúzmarás galyakon, sapkák, hátizsákok, szétlapított puskák, szent rózsafüzérek a tölgyek koronáján.
Most a székelyeké az erdő. Úgy hívják az erdélyieket: Robinson-regiment. Az irtatlan, járatlan rengetegben a lövészárkaik hosszában székely várost alapítottak hazai szokásokkal, iparmüvészetükkel, színeikkel. Hogy is volt a nagy roham? Hát megvót, sötét vót, csillag se vót az égen, ennyi vót. Ahol orosz földre fordul a tölgyes, még ma is temetetlen halottak százai fekszenek. Kár bolygatni őket, a méteres hó alatt nyugodtan alhatnak, majd hóolvadáskor megássák a gödröket. A patruj, ha száraz ágakat keres szalonnasütéshez, gyakran orosz egyenruhákat kapar ki a fák alól. Ma is egy tisztet találtak, szőke, göndör szakálla volt, fehér glacé-keztyüs kezében aranyvégű ostor, a két lába hiányzott, az egyik lakkcsizmát magasan, a kopár tölgy tetején lóbálta a meleg szél. Egy kis székely a markába köpött, lerúgta a bakancsát és felkapaszkodott negyedfélméterre a síkos, nyálkás törzsön, hogy lehozza a csizmát. Csóválják a fejüket, kézről-kézre jár az elegáns lábbeli, még sarkantyú is peng rajta.
– Min csudálkoztok magyarok?
– Papirkapcát viselt a muszka kapitány. Nagy kódusság lehet náluk, ha vászonra sem telik. 
A papirharisnya finom, japáni jószág volt, a vízjegye mutatja, hogy tokiói gyárban készült remekbe.
A Robinson-regiment harmadik századja tartalékban fekszik a puha földbe vájt barlangokban. A karcsú kéményű új kályhákat dicsérik nekem.
– Vájsz Manfréd küldte – mondják. Azt hiszik, ajándék, Liebesgabe, ahogy errefelé tanulták, mert minden kályhán ott a gyáros rézből való névjegye.
Két tizedes zümmög a parázs mellett. Petőfi-verset tanulnak kéziratból. „Boszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga ...” Kérdem, ki nálatok a követ odahaza. Tisztességtudóan szalutálnak.
– A miénk Sümegi Vilmos negyvennyolcas!
Egy öreg népfölkelő büszkén teszi le a garast.
– Mán miótta a világ, világ, én Désy Zoltán őméltóságos úrra szavalok!
Lám, kedves magyarok, a cár őserdejében sem felejtjük a politikát. Pedig távolról puskák ropognak, úgy hangzik, mintha Pesten arra ébredsz, hogy a negyedik emelet gangján szőnyeget porolnak.
A legtöbb katona székely bicskákkal a tölgyek kérgét nyúzza. Hogy mitől jó az? Megkapom a választ rögtön. Kifogyott a papír, meg a kártya. Az etappe küldeménye úton van, de mint családfők nem várhatnak rá, vékony falemezeket gyalulnak, faragnak, erre írják a tábori postát. A székely eszén, leleményességén nem fog ki a rengeteg. Neki zúghat, havazhat, túljárnak még a tölgyfán is. A barlangban már néhányan szájukban forgatják a négyszögletű, vastag ácsplajbászt. Ölükben kártyanagyságúra szabott falemez, erre rajzolnak, nagyokat fohászkodva szegény, jó szívükből. A szöveget halkan előre elmondják, így kedves, szomorú tanyájuk falusi templomhoz hasonló, ahol ájtatos hívők könyörögnek az egek urához. Szél kerekedik, megmozdul az erdő, a fák hajladoznak, a sűrűség zörögni kezd, most üzen a nagy muszka erdő, haza Székelyországba... (Lázár Miklós: Fronton. Dick Manó kiadása, 1915, Bp.)

Hervadnak, csúnyulnak az asszonyaink és leányaink széles, nagy vidékeken, híres községekben. Nem, ez nem csupán képzelődés, én ezt figyelem, látom, erősítgetik is ezt velem mások is, és elvégre ez nem csoda. Írva vagyon, hogy a tatárdúlás után szegény Magyarországot Lengyelország segítette ki sok-sok ezer asszonnyal. Most marad-e ország, hogy aki elfogyott férfiainkért pótoljon bennünket, s ország, mely nőimportra fog szorulni. Hervadnak, csúnyulnak az asszonyaink, leányaink, gazdag vidékek nemrégen kackiás, vidám szépei. Nincs annyi hadisegély, amennyivel szegényeket kárpótolni tudnánk, s őket aligha vigasztalja meg, hogy kis húgaik[,] leánykáik számára növeszt a Természet és Idő új férfiakat. (Ady Endre: Hervadnak az asszonyaink. Világ 1915. szeptember 28.)

Négy nap múlva, október 24-én indultunk tovább Prokupljéből s ez alkalommal podgyászunkat szekerekre rakva hozták utánunk. Utunk, mely a Toplica folyó völgyében vezetett, könnyebb volt ugyan, de hosszú volt, mert csak késő este érkeztünk be Kursumljébe, hol egy vizenyős hegyháton felütött sátortábor várt. A vizes, sáros sátrak helyett inkább tábortüzek mellett ébren töltöttük az éjszakát. A várva-várt reggel azt a csalódást hozta, hogy a szerbek által városnak nevezett Kursumlje egy kis fészek, hol még fedél alá sem juthattunk. Sapinac szerb alezredes és Pankovic igazgató itt elhagytak bennünket s a tiszti fogolytábor-parancsnokságot Milulin Zitkovic őrnagy vette át. Új parancsnokunk állítólag a mi hadseregünk tüzérségénél szolgált s később attasé volt a berlini és bécsi követségeknél. Tény az, hogy egy osztrák–magyar hadseregbeli vezértörzsorvos veje és az őrnagy családja most is Bécsben van. Az eddigiek alapján indokolt bizalmatlanságunkat az új parancsnok komolyan igyekszik eloszlatni. Mindenek előtt legénységünket, illetve ordonáncainkat utasította, hogy itt éppen úgy kell nekünk engedelmeskedniük, akárcsak saját kaszárnyánkban. Erre szükség is volt, mert a sok cseh és szerb ordonánc csak magára gondolt. Az őrnagy kérte, segítsük őt türelemmel feladata megoldásában.
Ezalatt a szerb hadsereg hátrál az ország közepe felé s nekünk az a benyomásunk, hogy a mi elvonulásunk időpontja mindig összefügg a hadműveletekkel. Éjjelenként egészen tisztán halljuk a bolgár határ irányából idemorajló ágyúdörgést. Még azt is meg tudjuk különböztetni, melyik fél lő, milyen tűznemet használ stb. Híre jár, hogy átadnak más államnak, de semmi bizonyosat nem tudunk arról, hol, kinek? Mindenesetre még nagy és nehéz út áll előttünk. Nisből történt elindulásunk alkalmával hátrahagyott ládáinkat a szerbek Kursumljéig utánunk szállították. Itt még rendelkezhettünk vele. Némelyek ládáik tartalmát itt eladták, szétosztották, mert a szerbek kijelentették, hogy ládáinkat tovább nem hozzák. [Ládáinkat részint a szerbek, részint a Kursumljébe bevonult saját hadseregbeli cseh katonáink fosztották ki. Ládáink közül néhányat Pesten is találtak.] (...)
Október 28-án reggel indultunk tovább s alig hagytuk el a kursumljei tábort, máris akadály állta utunkat. A felhőszakadás következtében az ár elvitte a hidat, melyet most a mi katonáinkkal igyekeznek összetákolni. A kiáradt Toplica elöntötte az utat s mi a hegyeken keresztül óriási fáradsággal igyekeztünk előre jutni. Egy rossz lépés, egy meglazuló szikla az alant hömpölygő árba sodorhat. A podgyászainkat szállító szekerek egy ideig küzdöttek az elöntött utakon, tengelyen felül merülve az árba, míg végre elakadtak. Egy, az ár által elragadott szekeret csak nagy erőfeszítéssel sikerült megmenteni. Így is néhány podgyászunkat lesodorta az ár. Déli pihenőnk Ribarska-banja kénes fürdőnél volt. A fürdő hatása jó lehet, de nagyon kezdetleges lévén, csak balkáni igényeket elégíthet ki.
Késő délután keltünk át, nagy magasságban, a prepolaci hágón s erdővel borított hegyek között vezetett utunk, melyet itt is a mi katonáinkkal javíttattak, számítva arra, hogy ez lesz a szerb hadseregnek is egyik visszavonulási útja. Este volt, mikor Új-Szerbiába léptünk át...
Ó-Szerbia elhagyása után a hegyekről lefelé vonulva, a Rigómező volt előttünk. A sötétben azonban sehol semmi világosság, reménysugár nem látszott, mely az e napi nehéz, hosszú utunknak végéi jelezné. Zitkovics őrnagy kicsiny, de meleg házakat ígért elhelyezésünkre s mi a nehéz fáradalmak után nagyon vártuk, hogy azokat elérhessük. Éjtél felé végre Podujevo falu elé értünk, mely alig öt házból állott. Felvezettek bennünket egy domboldalra s ott szabad ég alatt kellett az éjjelt eltöltenünk. Nagy tüzeket raktunk s azok körül csoportosulva egy keveset alhattunk.
Október 29-én reggel 6 órakor már útra készen álltunk s egy negyed kenyeret és egy kevés savanyú rákiját (pálinka) kaptunk egész napi élelmül. Utunk Podujevo falun vezetett keresztül, melynek arnauta lakossága van s különösen a fiatalok között nem egy klasszikus szépségű termetet és fejet láttunk. Gyűlölik a szerbeket s irántunk nagy rokonszenv látszik tekintetükből. 
Utunk a Rigómezőn vezetett keresztül. Szép, termékeny föld, de nincs kellőleg művelve s itt-ott csak egy tanya látszott a pusztaságban. Hosszú, fárasztó út után este nyolc óra felé értünk Pristinába, hol az óriási sár s a város utcáinak rettentő rossz kövezése keservessé tette ugyan a bevonulásunkat, de Pristina esti világításban s valódi török jellegével nem volt érdektelennek mondható. Minden fogalmat meghaladó bűzös sártengeren keresztül értük el a város szélén levő török kaszárnyákat, hol egy óriási istállóban nyertünk elhelyezést, de a nehéz úttól kimerülve s átázva, a nagy, szellős helyiségben alig találtunk pihenési. Lábunkat a sok gyaloglásban a cipő és csizma feltörte s orvosaink, kik közül néhányan már itt csatlakoztak hozzánk, alig győzték sebeinket kezelni.
Másnap reggel kiadatott a rendelet, hogy a magyarok, németek, lengyelek s a horvátok egy része hagyja el az istállót s a sáros udvaron felállított sátrakba költözzék át s közülünk csak Aggházy százados, ki sebesülése következtében mankóval járt, maradhat bent az istállóban. Csak miután Aggházy százados kijelentette, hogy ily körülmények között nem kér a kedvezményből, engedték meg, hogy az istállóban maradhassunk, de oly feltétel mellett, ha a cseheknek és szerbeknek – akiket egy kórház céljaira szükségelt helyiségből kitettek – ott magunk között helyet adunk. A nagy istállóban tüzeket raktunk s úgy szárítottuk nedves ruháinkat. Az őrnagy megengedte, hogy bevásárlás végett néhányan a városba mehessünk.
... A város karcsú minarettjei nyúlnak az ég felé s hirdetik Allah dicsőségét. Szűk uccái a keleti élet sok jellegzetességét mutatják. A házak többnyire egyemeletesek, könnyedén, fából épültek, kis erkélyekkel és sűrű rácsos, lefüggönyözött ablakai a hárem misztériumait zárják el idegen szemek elől. Sokféle bazár, kávéház s azok előtt úgyszólván az uccán pad, melyet, keresztbefont lábakkal, látszólag egykedvűen szívja pipáját a török, de mindjárt szimpatikusan pislogat felénk, midőn óvatosan odasúgjuk neki, hogy „magyar”. (...)
November 1-én végre szép napos időben indultunk ismét útnak. Feltört lábaim miatt az út egy részét szekéren tehettem meg, s a mellettem haladó arnauta hajcsár, törve a szerb nyelvet, részvéttel érdeklődött sorsunk iránt. Mikor megtudta, hogy a mellettem ülő Sarkady Sándor bajtársammal együtt magyarok vagyunk, odakuporodott elénk a szekérrúdra s amit nem tudott szerbül kifejezni, azt őszinte örömtől csillogó szemeivel fejezte ki. Éreztük, hogy ez a fiatal arnauta kész lett volna megszabadulásunkat is elősegíteni, de a szerb csendőr – akiket a szerbek az albán támadástól való félelmükben kézigránáttal is elláttak – még a beszélgetésünket is megtiltotta.
Utunk a Rigó mezőn (Kosovopolje) vezetett keresztül, amelyen mintegy 5 évszázaddal ezelőtt Hunyady János seregei Murád szultán csapataival harcoltak. Most mellettünk vágtat el a szerb Drina-divízió trénje. Délkelet felől heves ágyútűz tompa moraja jelzi, hogy a bolgárok dolgoznak s táplálja bennünk a reményt, hogy még kiszabadíthatnak. Nyugat felé, a Montenegró határán levő Avlat hegység hóval borított csúcsai látszanak. Dél felé haladva Liblján vasúti állomáshoz értünk, hol az ügyesebbek egy kis élelemhez és dohányhoz jutottak. Innét még indultak dél felé vonatok, de nem mehetnek messze, mert mint halljuk, a mi csapataink Kragujevácot, s a bolgárok Nist és Üszküböt elfoglalták, s ez utóbbi város elfoglalásával ez a vasútvonal „holtvágány” lett. Ezen a vasútvonalon szállíthattak volna esetleg bennünket Üszkübön keresztül Szalonikibe, de ennek lehetőségétől elestünk. Amily nagy örömet okoz kedvező harctéri helyzetünk, épp oly szenvedésnek nézünk még elébe, bármerre is visznek bennünket...
November 2-án reggel 7-kor indultunk tovább s mai utunk nem lett volna nehéz és hosszú, de az eső, mely mint Isten csapása kísért bennünket, feláztatott mindent s Suvareka faluba érve, a patak partján felállított nedves sátrakban, egy kevés szalmán, alig tudtunk nyugalmat találni.
November 3-án... utunk magas hegyeken, kiirtott tölgyfaerdők között, még a törökök által épített kitűnő utakon és hidakon vezet keresztül. Kelet felől még látszanak a Ljubeten magas csúcsai s északnyugat felé a montenegrói havasok zárják el a láthatárt, de amint a nap által aranybronzszínűre festett tölgyfairtványok felett dél felé tekintünk, magas hegyek alján ott fehérlik Prizren vára, mai utunknak célja. Délután két órakor szép napos időben vonultunk be Prizrenbe...
Az eddigi piszkos, lakatlan falvak után jól esett látnunk egy ilyen szép és élénk forgalmú várost, melyet a mi érkezésünk még élénkebbé tett. Sok piros fezes és különböző színű turbános török férfi s mindkét nembeli szép arcú gyermekek állottak sorfalat utunkon, de 13-14 évesnél idősebb lányokat s nőket nem emlékszem, hogy láttam volna. A város nyugati részén levő s még a török–szerb háború alkalmával összelőtt óriási kaszárnyában helyeztek el bennünket. Érdekes mozgalmas élet fejlődött ki másnap reggeltől kezdve a kaszárnya előtti úton. Forralt tejet, szalepet, vagyis gyökérből készült édeskés italt, főtt gesztenyét és főtt vackort, kukoricakenyeret, almát, diót, rákiját, ratlukat (szultánkenyér), dohányt, gyapjúharisnyákat (csorapé) és keztyűt hoztak ide az élelmes törökök, többnyire gyermekek s élénk zsivajjal kínálgatták árucikkeiket. Csevapcsicsot, vagyis apró kolbász vagy lepény alakra formált vagdalt birkahúst a vevő előtt roston süt egy török s mi kíváncsian kóstolgattuk az ismeretlen ételt. Cipészek és borbélyok is jöttek, ez utóbbiak szappanhab nélkül, csupán meleg vízzel, ügyesen borotváltak.
November 8-án 30-as csoportokban, őrizet mellett, a városba mehettünk fürödni, s alkalmunk volt a város életébe bepillantani. A város nyüzsgő kereskedelmi élete valóban indokolttá tette, hogy monarchiánk itten konzult tartott. Elmentünk a Fehér-Drin folyó egyik mellékpatakjának partján levő egyemeletes kis sárga épület előtt, ahol az oly nevezetessé vált Prohászka konzulunk lakott. A házban most valami szerb katonai parancsnokság volt. Az egyébként tisztán török jellegű város uccáinak felírása szerb. A zúgó patakocskán egy érdekes fedett híd vezet keresztül, melyen átmenve, a hegy lejtőjén a város legnagyobb mecsetje és minarettje tesz impozáns hatást.
A város belsejébe kerülve, élénkül a forgalom, s itt viszontlátjuk a már Prisztinán megismeri könnyed, többnyire fából épült egyemeletes házakat melyek földszintjét az üzleteknek minden faja foglalja el. Van itt kovács, nyerges, lakatos, borbély, gyümölcs- és édességkereskedő, pecsenye- és tésztasütő vegyes összevisszaságban, s minthogy a legtöbb üzletnek se ajtaja, se ablaka, minden iparos a járókelők előtt folytatja mesterségét. A fürdőházhoz érve várnunk kellett, mert a másik csoport még nem jött ki. Egy kis téren vagyunk, melynek közepén lévő örökcsorgó kútból rézedényekben viszik a vizet. Élelmes törökök férkőznek hozzánk s pénzt váltanak, de csak magyart, a szerb pénzen legfeljebb vásárolni lehet valami keveset. A törökökkel szerb nyelven értetjük meg magunkat s tekintve a nagy utat, mely előttünk áll, tea, cukor és halkonzerv után érdeklődünk. Érdekes, hogy itt is, mint a délbalkániak egyáltalán az „igen” és „nem” szavakat a mi általunk szokottal éppen ellenkező fejmozdulattal kísérik...
November 8-án este a másnap reggelre kiadott indulási parancs visszavonatott. Útiterv az volt, hogy Debrán át Bitoljba (Monastir) visznek, de minthogy a bolgárok előrenyomulása miatt Debrát szerb területen keresztül már nem lehetett elérni, a tegnap szekérrel előreküldött betegek visszaérkeztek. A mi hadseregünkben hadifogoly orvosok, kik eddig Szerbia különböző kórházaiban teljesítettek szolgálatot, Prizrenbe lettek koncentrálva s itt csatlakoztak hozzánk.
November 9-én a szerb parancsnokság a kereskedőket kitiltotta s a kaszárnya előtti rétre kimenni tilos. Ennek az intézkedésnek magyarázata az lehet, hogy az éjjel a kaszárnyánkba egy gazdátlanná vált tüzértrén érkezett agyonhajszolt, felsebzett lovakkal, a Prizren feletti hegyekre pedig ágyúkat vontattak fel. Innét mi már csak albán területen mehetünk tovább, ahol pedig szekér részére út nincs. Éppen ez okból a szerbek végre kényszerítve érezték magukat, hogy súlyos sebesültjeinket, ezek között Aggházy századost, itt hátrahagyják...
A szökés kísérletével is állandóan foglalkozunk s a kedvező alkalmat várjuk.
November 12-én reggel 5 órakor indultunk útnak s a sok eső által feláztatott úton haladtunk, midőn egy autó hátulról elütötte egy szekerünket s a szekéren ülő beteg bajtársaink a vízzel telt árokba estek. Az autón egy szerb tiszt volt, aki leugorva egy pár botütést mért az öreg szerb hajcsár fejére s ezzel az ügy el volt intézve. Utunk a Drin mellett vezetett s már a kora délelőtti órákban albán területre mentünk át. (Szerb hadifogság – Szerbia, Albánia, Itália. 1914-1918. Szöllősy Aladár naplója. Pesti Könyvnyomda RT, Budapest, 1925)

1916 január. Kecskemét télen nem valami barátságos, különösen, ha az ember a Külső-Szabadság-úton kénytelen lakni, ahol koránkelő háziasszonyok porcellánedényeiket az úttestre ürítik s térdigérő sárban kell átgázolnia annak, aki a lovassági laktanyába akar eljutni. A gondosan kavicsozott kaszárnyaudvar, az a rend s tisztaság, amely a kapuőrségtől kezdve ott az embert fogadja, oázisszerüen hat.
Tíz napja teljesítek már itt szolgálatot s Isten ugyancsak felvitte a dolgomat, amennyiben egy 136 emberből álló lovasszázadnak vagyok a parancsnoka, amelynek létszáma a bevonuló gyógyult sebesültek révén állandóan gyarapszik. Csupa békebeli legénység, olyan emberek, akik 14 hónapot megszakítás nélkül töltöttek a fronton s karácsony előtt kétheti szabadságra jöttek haza és azután a pótkerethez vonultak be. A lovasság átorganizálása most van folyamatban. Az ezredeket általában négy századra redukálták, egyenkint 150 lovassal. Így a szabadságolt huszárokra sem lévén szükség, azok a pótkeretnél maradtak, ahol részint az ezredtől visszaszállított, részint újonnan sorozott lovakkal lovasították őket.
Papíron ugyan Richlitzer kapitány a század-parancsnok, de mivel neki a remontaosztályt is alárendelték, ott annyi dolga akad, hogy a századot teljesen énreám bízta, az ott beosztott önkéntesekkel – Bezuk báró, Hard-Stummer, Peters és Rapcsákkal – együtt.
Tiszthiányunk van – mert a nélkülözhetőket le kellett adni a gyalogsághoz – s így nálam őrmesterek a szakaszparancsnokok. Ez baj, mert az őrmesterek, akiknek a fronton rendszerint adminisztratív feladataik vannak, tűzharc esetén a vezetéklovaknál maradnak vissza s így az öreg huszárok potyázóknak nézik őket, s rájuk fogják, hogy rumból meg konzervából duplát „zabraliznak", ami muszkául bőséges elemelést jelent.
A lóápolásnál előírás szerint az attillát – most most a tábori ruhák kímélésére ismét cifrában járunk – le kellett vetni. Egyik-másik huszárnak ez nem tetszik s Kolmann őrmester – aki még nem volt a fronton – sehogyan sem boldogul velük. A helyzet kényes, mert a szívem a huszárokhoz húz s végül úgy oldom meg a dolgot, hogy magam vagyok kint a lóápolásnál. Azóta nincs feleselés s nincs baj. Tüntetően csinálnak különbséget.
– A hadnagy úrért akár a kútba ugrunk – mondogatják – de ennek? Ez csak olyan cukorrépanevelő … (Katonák, népek, események. Vitéz Báró Roszner István világháborús naplója: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása, Budapest)

Kilenc felé járt az idő. Hűvös novemberi este. Néhány perccel előbb olyan volt a főváros képe, mint más háborús estéken; az utca ilyenkor a legcsöndesebb: a színházba vagy vacsorára indulók eltűnése, az esti rikkancsok elnémulása után. A járdákon néhány megkésett ember haladt el, az úttesten árva konflisló fáradt patái csattogtak. Egyéb semmi.
De ma este kilenckor váratlanul megélénkült mindenfelé. Színházakból, mozikból, még a vendéglőkből is hirtelen kisereglett a nép; halkan, szótlanul jöttek ki az emberek sietve, és némelyek még csak most gombolgatták a felöltőjüket. Mindenki hazafelé indult. Csak egy pillanatra állt meg egy-egy csoport a napilapok hirdetőtáblájának fénylő négyszöge előtt, melyen egyetlen sürgönynek az araszos betűi sorakoztak feketén. És a háborús jelentések egyhangúságában megfáradt emberek fölfigyeltek. Ezen az estén, ebben az órában egyébre gondoltak, mint a megszokott „Höfer”-rébuszok megfejtésére, elfeledték rövid időre a növekvő nyomorúságot, a mindennapi aggódást a fronton levőkért, az epedést a fogságba esett hozzátartozókért, az elesettekért való gyászt.
Mindenkin valami általános csapásnak önkéntelen és öntudatlan érzése vett erőt, valami nagy, közös aggodalom váratlan és ismeretlen jövővel szemben.
Azon a tündöklő papírtáblán Ferenc József halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz, és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónra léptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az Osztrák–magyar Monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott, hogy az nincs többé. Erőszakosan kellett levonni a gyászhír következményét, azt, hogy mától fogva új uralkodó van, alig ismert fiatalember, – nem többé az az öreg, mindenki előtt ismert és mégis mindig rejtélyes nagyúr, kit mindenki valami örökkévaló és soha meg nem változó legfőbb hatalomnak tudott. Annak a hírnek hallatára, amely pedig az emberi egyenlőség örök törvényét igazolta, majdnem csodálkozás vett erőt az embereken, akár a természet mindennapi rendje változott volna meg.
A főkapitányságról minden színházba, mulatóba, vendéglőbe telefonizenet röpítette a parancsot a zenének, előadásnak abbahagyására. Rendszerint későn érkezett a parancs; mindenfelől az a válasz jött, hogy már tudják, hogy a muzsika magától elnémult, az előadás megszakadt; olyan gyorsan terjedt el a gyászhír, és olyan rögtönösen határozott az egész közönség maga.
Én is így jártam. Délben már aggasztó mendemondák jártak a király válságosra fordult állapotáról, este nem mentem el az operába, mint máskor, hanem a kaszinóban maradtam, mely állandó kapcsolatban volt a miniszterelnökséggel, és ahol bizonyos volt, hogy azonnal értesülhetek, ha valamiben rendelkezni kell. A halálhír vétele után azonnal fölhívtam elsőben az operát, majd a Nemzeti Színházat. Mindkettő azt felelte, hogy már ők hallották (honnan, nem tudom), és a főrendező bejelentésére a nézőtér már ki is ürült.
Másnap borús őszi reggel köszöntött be. Valahogy tán a rendesnél is sötétebbnek látszott.
És a lapok hosszú nekrológjai, búcsúztató vezércikkei után részletek jöttek. Az utolsó órák története.
Egyszerű, szenvedélytelen dolgok, kristálytiszta és kristályhideg részletek, amilyen az egész élete volt. Utolsó percig az íróasztalánál dolgozott. Az aznapi munkáját befejezte. Az aznapra kiszabott kötelességet. Restancia nem maradt utána. Még az utolsó óráiból sem. Mielőtt lefektették, kis kulccsal gondosan bezárta azt az aktatáskát, amelyben mindennap a bizalmas iratok hozzá jutottak. Végső szava is olyan egyszerű, frázis nélküli szó:
„Fáradt vagyok.”
Csak ennyi. Olyan mondat, melyet az utóbbi évtizedek bármelyik estéjén elmondhatott volna ő, ki egész életében minden birodalmának legszorgalmasabb munkása volt.
A hó utolsó napján volt a temetése.
Alig érkeztem vissza onnan, alig ocsúdtam föl annak a rémes zűrzavarnak kelletlen benyomása alól, amely a Stefans-dómbeli szertartást szörnyű tolongássá változtatta, és amely annál meglepőbb volt, mert a bécsi udvartartásnak örök idők óta kicirkalmazott rendje mindenkor tökéletes volt, midőn meghívást kaptam a koronázást előkészítő értekezletre. Még aznap délelőtt, december l-jén a várba kellett mennem.
A miniszterelnökség várótermében gyűltünk össze. Néhány miniszter, a műemlékek bizottságának elnöke, a főkapitány-helyettes, az osztályfőnökök és előadók.
Nyomott hangulat volt. Mindenki annak a borzalmas összeütközésnek a hatása alatt állott, mely a brucki vonalon történt az éjjel. A bécsi gyors, amely zsúfolva volt azokkal, akik a temetésről tértek vissza, egy szembe jövő személyvonatba futott bele. A reggeli lapokban még csak pár szavas sürgöny volt, de úgy hírlett, hogy százakra menő sebesült és vagy harminc halott esett áldozatul. Bizonyos volt már, hogy Thallóczy Lajos, a kiváló történész, Bosznia magyar szervezője és Ferenc József egyik bizalmas szolgája a halottak között van. Sokaknak hozzátartozója is a vonaton lehetett, hiszen senki sem tudhatta, hogy ki melyik vonattal indult vissza Bécsből. Ezért minden újabb érkezőt kérdezve, kutatva, bár nyugalmat színlelve, menten körülvettek. És minden újabb belépő újabb megdöbbentő részleteket hozott.
Fekete nap volt ez.
Komor arccal ült le mindenki a tanácskozóasztal köré, mert az az iszonyú szerencsétlenség, mely éppen az öreg király temetésének éjszakáján, a háborúnak immár harmadik évében, az új koronázás küszöbén csapott le, valami balvégzetű jóslatként hatott. Bizonyára mindenki így érezte, bár senki senkinek egy szót sem mondott róla, mintha félne attól, hogy a kiejtett szó kihívja a sorsot.
De az idő telt, és tanácskozni, rendelkezni kellett. Így hát elhessegetve a szívszorongás aggodalmát, az értekezlet munkához fogott. Ekkor született meg az a rendezőbizottság, mely szakonként széjjelosztotta a föladatokat. Reám, ki már négy év óta az állami színházakat vezettem, a koronázás művészeti rendezését s a koronázás külsőségeit bízták.
Rettenetes föladat volt. Sok minden okból. Elsőben karácsony előttre, majd december 28-ára, végül 30-ára tűzték ki a koronázást. Utolsó terminus ez a nap volt, minthogy a büdzsé-törvények szentesítése miatt szükségesnek látszott, hogy a király újév előtt összes közjogainak birtokába lépjen. Tehát mindössze huszonhat nap. Huszonhat nap, télen, fagyban, alig nyolcórányi napvilággal, háború idején, midőn csak olyan anyagokkal lehetett számolni, melyek valahol raktáron vannak, és csak azokkal a művészekkel, akik nincsenek valamelyik fronton.
A művészekkel szerencsém volt. Jobb munkatársakat nem is kívánhattam volna magamnak. (Bánffy Miklós: Az 1916-iki koronázás. In: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.)

Folytatjuk

2015. december 13., vasárnap

Hová tűnt a katonatiszt?... (26)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor



Francia hadicsel: az első sor mintha megadná magát, a hátsó orvul lövésre
készen
[1915] December 17. Rámbízzák a kémnyilvántartást. Igen érdekes dolog.
December 19. Egy repülőgép-rajunk Rownót bombázta és tüzet okozott, viszont az oroszok eltaláltak egy Zeppelint, mely azonban szerencsére még a vonalunkon belül kényszerleszállást tudott végezni. Másfél óra múlva ott voltak már az összes német repülőmontőrök és hozzáláttak a leszereléshez. Egyik gondola leszakadt, egy gépész meghalt.
A léghajó tizenhat darab, húsz kilón felüli bombát dobott Rownóra. A mi repülőgépeink csak tizenkét-kilósokkal dobálódznak, de ezek karbonitbombák; erősebbek a nagyobbfajta ekrazit-bombánál is. Harminc méteres hatókörzetben mindent elpusztít a légnyomásuk. Az orosz repülők bombája nem nagyon veszélyes. – A németek állítólag most száz kilós bombákat is készítenek. Tessék majd elképzelni ezeknek a hatását! – A Zeppelin használhatatlan részeiből mindenki elvitt egy-egy darabot emlékül. A burkolatából én is szereztem egy esőköpenyre való darabot, ha vizet öntök rá, úgy pereg le róla, mint a higany. (...)
A háborúra való előkészülésnek egyik legérdekesebb része a kémszolgálat. Háborúban ez még izgatóbb és érdekfeszítőbb. Csak kevesen sejtik, milyen nagy az az apparátus, mely a kémszolgálat terén dolgozik. Még az is, aki benne dolgozik, legtöbbször csak keveset és csak részleteket tud, mert a szálak alig egy-két vezetőhelyre futnak. Az, sajnos közismert, hogy még a tisztikarban is akadt, ellenünk kémkedő, saját emberünk. Háborúban az ilyen eset csendben intéződik el. A kémgyanús hónapokig áll megfigyelés alatt s ha bebizonyul rá, hogy kém, egy szép napon hirtelen eltűnik. Hogy mikor és hol akasztották fel, azt csak a kémelhárító szervezet és az a hadbíróság tudja, amely ügyében ítélt. – Egyébként, ha meg is állapították már valakiről, hogy kém, hosszabb-rövidebb ideig még engedik szabadon dolgozni, mert érdekli a hadvezetőséget, hogy kik dolgoztak vele, mit tudott továbbadni és mi volt az, amire megbízói a legtöbb súlyt vetették; sőt, ha már vallott is, akárhányszor alkalmat kap arra, hogy enyhítő körülmény hitében elmondjon mindent, amit tud. Ez persze már nem segít rajta.
Kétféle kémszolgálat van. Az offenzív szolgálat a híreket szerzi. Ezen a téren nem dolgoztam. A defenzív szolgálat, vagyis a kémelhárító szolgálat az ellenséges kémkedést igyekszik megakadályozni...
Az orosz kémrendszer óriási kiterjedésű és már békében is igen nagyra volt dimenzionálva. A szervezet részben katonai, részben civil. Az egészet a vezérkar irányítja. Ez dolgozza fel és ítéli meg a megszerzett anyagot, melyet a legkülönfélébb módon katonák, ügynökök stb. útján szerez be. Saját ügynökségein és ügynökein kívül internacionális kémügynökségekkel is dolgozik, melyek pénzért bármely államnak és egyénnek egyaránt megszerzik azt, amit lehet. Svájcban, Dániában, Hollandiában, Svédországban, de máshol is sok ilyen ügynökség dolgozik. Oroszországnak önálló ügynökségei vannak Koppenhágában. Amszterdamban. Athénben, Konstancban stb. Ezek az irodák az ilyen semleges helyeken tudnak a legnyugodtabban dolgozni. Nem tartanak házkutatásoktól, az ügynökök üzleti út és egyéb ürügyek alatt legtöbbször mint ezeknek a kis államoknak ügynökei szerepelnek s mellékesen gyakran azok is. Az ügynökségek intelligens, pénzért mindenre kapható, a legtöbb esetben letört egzisztenciájú hazardőröket alkalmaznak. Nincsen olyan foglalkozás, amely itt képviselve ne volna. Sok a volt tiszt, aki valami csúnya ok miatt volt kénytelen a katonaságot elhagyni, sok a zsurnaliszta, a különféle ügynök, de akad köztük pincér, artista, detektív és minden a világon. Női kém sokkal kevesebb van, mint általában hiszik. Nemzetiség szerint igen sok az orosz, görög, örmény, olasz és levantinus. Akad török is, magyar alig, lengyel zsidó annál több. de van exotikus népség is: délamerikai, ausztráliai stb.
Háborúban a csapatok előtt és azok területén a taktikai, hátrább és nagyban a stratégiai kémkedés van megszervezve. Az orosz taktikai kémkedés egyik kedvenc metódusa, hogy a visszavonulásnál erre a célra kiképzett katonakémek civilben az ellenséges front mögött maradnak, vagy uniformisban elfogatják magukat. Az orosz erre a célra már nyolc hónappal a háború előtt külön tiszti és legénységi kémkiképző iskolát rendezett be. Az idevezényelteket rendszeresen kiképezték minden szükséges irányban. Rajzolás, megfigyelés, az ellenség szervezetének és uniformisának ismerete, a hírszerzés, gyűjtés és továbbítás metódusai alkotják a tananyagot. A vizsga eredménye szerint jutalmat és előléptetést kaptak, majd pedig beosztották őket a csapathoz. Elindításuk előtt illetékes kémtisztjük egy pópa által felesketteti őket arra, hogy feladatukat híven teljesítik és hallgatnak. Siker esetén előléptetést, pénzt és földet helyeznek kilátásba, viszont, ha nem dolgoznak komolyan, szigorú büntetést, a pópa pedig a másvilágon poklot igér nekik.
A kém elsősorban a kiküldője előtt gyanús. Az igazán jól dolgozó kém legtöbbször mindkét oldalra dolgozik és bajos dolog megállapítani, hogy melyiknek jobban. A legnehezebb dolgok egyike a kémek át- és visszajutása, különösen mióta zárt frontok feküsznek egymással szemben, ezért főként a mozgási momentumokat igyekeznek felhasználni. A fronton átjutni könnyű, csak oda kell menni s már át is hozzák rajta, de nagyon nehéz a visszajutás. Viszont ha az átjutásnál észrevették, akkor a visszajutásra már nem is kerül a sor. Ezért ezt észrevétlenül kell megcsinálni. És ez a nehéz.
A visszahagyott katonakémeken kívül sok civilkém – főként lengyel-zsidó, aki legkevésbbé feltűnő – szerepel. Sokszor gyerekeket és diákokat is kiküldenek. Ezeket nem kell annyira félteniök, mivel ők is tudják, hogy elfogatás esetén sem akasztják fel őket s rendszerint igen bátran dolgoznak. Tizenkét-tizennégy éves fiúgyerekek gyakran passzionátus kémek és hihetetlen élesen tudnak katonai dolgokat megfigyelni. Az orosz, rövid iskolázás után néha egész rajokat bocsát neki vonalainknak ilyen gyerekekből. A katona szereti a hozzácsatlakozó gyereket, apró szolgálatokat végeztet vele és nem gyanakszik rá. Gyakran osztanak be gyerekeket az oroszok megfigyelő- vagy felderítő-járőrhöz is. A gyerek katonaruhája alatt ilyenkor civilruha van. Ha a járőr átjut a vonalon, jelentését a gyerek már civilben viszi vissza. A csapattal bolyongó fiúknak és sokszor már prostituált leánygyerekeknek csapataink között való mászkálása és közelében való megtűrése a fenti tapasztalatok alapján most már a legszigorúbban tilos. A kémkedésnek új, másik módja azóta divatos, mióta a trénnél és a hadtápterületen orosz foglyok dolgoznak állandó beosztásban. Egyes katonakémek utasításra fogatják el magukat és igyekeznek a trénnél ilyen beosztást kapni. Hosszabb megfigyelés után azután visszaszöknek. Ez ellen a legjobb védekezés, ha valamennyi elfogott foglyot messze, más vidékre küldünk és csak távolról hozott, vagy egészen buta embereket használunk fel a trénnél. Az ilyen munkára használt fogolycsapatban mindig bent kell hagyni egy-két zsidót vagy lengyelt is, ezeket könnyítésekkel meg lehet nyerni és a többit velük kell megfigyeltetni. Az orosz legjobb kémje a cseh, a rutén ritkábban. Ilyeneknek előbb orosz hűségesküt kell tenni. A mi részünkről orosz fogságba került és ismét visszatérő szlávokra nem lehet eléggé vigyázni. Galíciában mindenki gyanús, aki a megszállás alatt sokat érintkezett orosz tisztekkel és nem ment el velük.
Sokszor repülőgépen is juttatnak a front mögé kémeket. A gép leszáll valahol messze a front mögött, elhagyott helyen. A kém ott marad, a gép visszarepül.
A taktikai kémkedésre használt kémeket a parancsnokságok „K”-tisztjei küldik ki. Teljes bizonyossággal tudjuk, hogy melyik orosz parancsnokságnál ki a K-tiszt, hol lakik, ki jár hozzá stb. Ha odakerülünk, ahol ő működött, mindig tudunk értékes adatokat kapni munkametódusaira s hamarosan megismerjük azt a módszert, amellyel dolgozik, valamint azokat a trükköket, amelyeket jelentései továbbításánál leginkább használ. Többé-kevésbé ismerjük az embereket is. akikkel együtt dolgozik. Nyilvántartjuk úgy a K-tiszt. mint embereinek minden útját a saját frontjuk mögött is. Általában nem lehet róluk eleget tudni. A kémek közt sok a csaló és használhatatlan. Az ilyen elvállalja a megbízást, de nem tud, vagy nem mer dolgozni. Zsebrevágja a pénzt és meg se mozdul a saját front mögül. Erre persze hamarosan rájövünk.
Az orosznak saját területén is hatalmasra kifejlesztett belső kémszervezete van. Ezek a politikai kémek, akik a saját lakosság körében szereznek híreket és megfigyelnek. Ők ellenőrzik a politikailag megbízhatatlan elemeket. Sok köztük a beugrató. Orosz-Országban van ezenkívül egy úgynevezett szanitéc-spicli-szervezet is, mulatók, prostituáltak, kórházak stb. ellenőrzésére.
A kémnek a hírek megszerzésére minden eszköz jó. Feljegyzései elrejtésére valóságos művészetet kell kifejtenie. Ha kémigazolványát, amire néha szükség van. magával viszi, azt gyakran a cipőtalp közé talpalja. A ruhabélés már régi trükk, arra hamar rájönnek. Újabban a kémigazolványt leadják a legszélső posztnál, mikor az orosz vonalon átbocsátják őket s így írás nincs náluk. Frontunk mögé jutva, rögtön megkeresi a kém az ő kémcsoportjához tartozó többit, kik már átjutottak s kiket a kiküldő K-tiszt személyesen ismer. Az ilyennek, ha visszaszökik, nincs legitimációra szüksége. A vonalunk mögött felfogadott új emberek, kiket a K-tiszt még nem ismer, a visszaküldésnél valami előre megbeszélt, nem feltűnő jelet kapnak, például egy bizonyos módon megjegyzett pénzdarabot, egy bizonyos hosszúságra vágott gyufát stb. Ebből a K-tiszt azt is megtudja, hogy melyik vezetőágens küldte az illetőt. A küldött az ágens igazi nevét nem tudja, de ha tudná is, egyéb igazolás nélkül hinni úgysem lehet neki. A vezető ágensek különféleképpen dolgoznak. Van. aki túrákat tesz meghatározott községeken, városokon át és mindent jelent, amit lát, a másik azt a feladatot kapja, hogy telepedjék meg egy fontos vasúti állomásnál, s jelentse onnan a transzportokat, néha postagalambbal, legtöbbször csoportjához tartozó, mozgó kémküldönc útján. Elv, hogy akinek egyszer sikerült fix helyre kerülnie, az maradjon ott addig, amíg csak lehet. Másokat azzal küldenek ki, hogy igyekezzenek bejutni a trénhez, nyerjék meg a parancsnokságoknál dolgozó altiszteket s jelentsenek mindent, amit megtudnak. A megfigyelések írásba foglalása nehéz és nagy óvatosságot kíván. A kémküldöncnél a rendes-írású jelentést bárhová rejti is el, mindig megtalálják. Esernyők és botok nyele, utazótáskák fogantyúja, ruhába való bevarrás, órafödéllapba, könyvvédőlapba való beragasztás, mind nem ér semmit, mert mihelyt valaki gyanús, annak úgy szétbontják mindenét, hogy ha van nála írás az bizonyosan előkerül, mihelyt pedig írás van, az több, mint gyanús.. Még gyanúsabb a sifrírozott írás, melyet mindig meg lehet fejteni; de ha nem is fejtenék meg, akinél ilyet találnak, azt nyugodtan fel lehet akasztani.
Sokkal jobb fogás nem sifrírozni, hanem valami ártatlan dolognak látszó, valószerű feljegyzést csinálni, aminek valódi értelme egészen más. Például: „Vettem huszonöt csizmát, tíz cipőt, itt, ennyiért."” A számok s a mellettük levő tárgy neve a legkülönfélébb dolgokat jelenthetik. Fogtunk egy embert imakönyvvel, melynek megjelölt betűi összeolvasva adták a jelentést. A gyufaskatulya vignettája alá ragasztott hártyapapír, melyen az írás csak nagyítóval látszik, gyakran előfordul. Orvosi receptforma, ostyából készült orvosságos kapszula, melyben cigarettapapírból készült jelentés van, szintén használatosak. Botra vésett vagy szurkált pontok és vonalak, fehérneműre rajzolt bolhapiszok és minden egyéb legfurfangosabb mód alkalmazásba kerül a kémjelentések továbbítására. A még ki nem próbált kémnek bizonyítékot is kell hoznia, hogy csakugyan járt a kijelölt helyen. Gombot, jelvényt az illető csapatról stb. Sok kém csal, hazudik, nem is maga dolgozik, de pénzért veszi meg mások jelentéseit. Gyakorlott kémek hamar felismerik egymást. Vannak egymás felismerésére szolgáló ismertető jeleik is. A visszahagyott orosz katonakémek mostani ismertetőjele az, hogy a kém egy rubelre teszi két-három ujját. A kémiai tinta, mely csak felmelegítve s kivasalva tűnik elő, gyakran használt módszer. Divatos most a hártyapapirosjelentést saját töltésű cigarettákba tömni.
Az oroszok több oknál fogva nagy előnyben vannak felettünk a kémkedés terén. Nekik vannak fanatikus nagyszláv rajongóik, kik meggyőződésből kémkednek és csak annyi pénzt fogadnak el. amennyire kiadásaik miatt szükségük van. Csak az ilyen kém igazán megbízható és csak ilyenekkel ellenőrizhetők a kevésbé megbízhatók. Mi csak pénzért tudunk kémet kapni. Eltekintve minden veszélytől, már a kémmel követett bánásmód maga is olyan, hogy azt jobb érzésű ember nem tűri el. Hiszen a kém kiküldője előtt is gyanús. Látnia semmit sem szabad, nehogy elbeszélhessen valamit, hiszen a legtöbb odaát is jelentkezik kémszolgálatra, mert igen nehéz máskép dolgoznia. A kiküldésre váró kémnek a házból kimozdulnia sem szabad, felügyelet alatt áll s ha megkapta feladatát, bekötött szemmel viszik oda, ahol átteszik a vonalon. Visszatérésekor hasonló szigorúan kezelik. Az orosz kémszolgálat minden eszközzel és skrupulusok nélkül dolgozik. A szláv természet alkalmasabb a kémkedésre, mint bármely más nemzeté. Oroszország a titkos egyesületek hazája. Egész generációk nevelkedtek fel titkolódzás között. Az orosz ellenőrző és belső politikai kémrendszer s az ez elől való óvakodás legkitűnőbb előiskolája volt a háborús kémkedésnek. Nálunk, a defenzív-spionázsra még a legalkalmasabbak a detektívek. Most már kialakult egy, a háború alatt prakszist szerzett rendőrügynöki személyzet. Csendőreink nem alkalmasak erre a szolgálatra. A csendőrnek nincs meg az a türelme, mint a detektívnek, hogy hosszú-hosszú időn át megfigyeljen vagy szabadon engedjen járni gyanús embereket mindaddig, amíg bizonyíték nincs. A csendőr rögtön letartóztat. Mi magyarok természettől fogva nem vagyunk gyanakodók. Az orosz az. Legkevésbbé a parasztra gyanakszik. Ha nagy ritkán intelligens orosz parasztot tudtunk kémkedésre rávenni, arra az oroszok, értve alatta a nemhivatásos kémkedéssel foglalkozókat, például a katonaságot, sohasem gyanakodtak. Az ilyen nyugodtan sétálhatott a csapatok között. A kém megfigyelési területén igen óvatos, érdeklődést a legritkább esetben mutat. Bandukol a megfigyelendő úton, hosszasan kötözi a bocskorszíját az országútárokban és nézi az elvonuló csapatot, diskurál a katonákkal, árul nekik apróságokat, de nem kérdezősködik, bár igyekszik őket beszéltetni. Ha mégis elcsípik, vagy gyanússá válik, tagad, legrosszabb esetben csak annyit vallbe, hogy kiküldték kémkedni, de a megbízást csak látszatra fogadta el, át is tették a vonalon, de sokkal jobban fél, semhogy dolgozzék. A húsz éven aluliaknál legtöbbször eredményes vallatási mód a tisztességes rábeszélés. Meg kell velük értetni, hogy úgy sem lesznek halálra ítélve és őszinte vallomás esetén kisebb lesz a büntetésük. Az idősebbeket ki kell faggatni, keresztkérdések alá venni és bizony néha csak egész cifra eszközök szólaltatják meg őket. A kém sohasem vall addig, amíg a legkisebb reménye van szökésre s a szökést mindig megpróbálja. Meghalni általában impozánsan tudnak s legtöbbször a legnagyobb hidegvérrel mennek a fa alá, amelyre felakasztják őket. Némelyik, ha már látja, hogy minden hiába, még az utolsó percekben megpróbál enyhítő körülményt szerezni és vall. Sokszor csak ilyenkor sül ki, hogy kikkel dolgozott, ki küldte stb. Az ilyen vallomások alapján néha a legkitűnőbb fogásokat lehet csinálni.
Különösen jó fogást csinált a német kémszervezet Varsó bevételénél. A német kémszervezet emberei a legelső csapatokkal mentek be a városba és rajtaütöttek az orosz kémszervezet irodáin. A siker a teljes orosz kémrendszer legfontosabb tudnivalóit juttatta kezünkre.
Egész más módon és eszközökkel, sokkal általánosabban dolgozik a politikai kémkedés és propaganda. A nemhivatalos Oroszország, suba alatt hivatalos támogatással 1908-ban kezdte el a neoszláv, vagy pravoszláv propaganda intenzív folytatását. Ekkor látott hozzá Bohrinsky gróf Galícia megdolgozásához. Pétervárott külön egyesület alakult „Orosz-Galícia" támogatására. A japán háború alatt és az azt követő gazdasági krízis idején már szintén dolgozott az egyesület, de jelentőssé csak 1908 óta vált. A mindig december huszonnegyedikén megtartott díszgyűlésen nyíltan beszéltek Galícia „felszabadításáról" nemcsak felelőtlen politizálók, hanem képviselők, püspökök és hivatalos emberek is. Az orosz városokban alosztályok alakultak, melyek nagy összegeket gyűjtöttek össze Galíciában történő felhasználásra. Ezt az alapot a titkos állami alapok erősen segítették. A mostani háború alatt különös jelentősége van a cseh politikai kémkedésnek és propagandának. A cseh elszakadási törekvésekkel, mint főcéllal, ma különféle titkos cseh pártok foglalkoznak. Masaryk pártja erős francia és angol összeköttetésekkel, szociáldemokrata aláfestésű köztársasági párt. A franciák gazdagon támogatják pénzzel. Az összes cseh kül- és belföldi szociáldemokrata egyesületek ehhez a frakcióhoz tartoznak. Már beszervezték az amerikai, cseh és tót egyesületeket is, melyektől sajtó- és pénztámogatást kapnak. Az összes antantpolitikusok megkapják a ..La Nation Cheque” című lapot. Francia területen a „Csehszlovák Független Hírlap” dolgozik. Bevallott cél: a cseh, morva, sziléziai és észak-magyar országi területekből egy cseh-tót köztársaságot alapítani. A párt erős és mozgalma terjed. Egy másik szerv a cseh nemzeti tanács, a nemzeti szocialisták, a haladópárt, jobbpárt és az oroszországi cseh egyletek federációja. Cél ugyanaz: önálló állam alapítása, de királyság formájában, élén egy orosz nagyherceggel. Erre az első jelölt Jelenej hercegnő férje. A párt sok orosz pénzt kapott, de a forrás jelenleg gyérebben ad, talán azért, mert most az is a Masaryk-párthoz megy. ami eddig idejutott. E tábor sajtóorgánuma a „L'Indépendance Cheque”. Elnök és vezető állítólag Konicek-Horski. A harmadik csoport angol-amerikai segítséggel dolgozik, élén az Angliában élő Kopeczkyvel. Ide főként az amerikai cseh és tót egyesületek és az angliai cseh emigránsok tartoznak. Ez a csoport egy angol herceget akar hozni az új ország élére. A csoport számra gyenge, de pénze sok van. Csodálatos módon anarchista összeköttetései is vannak.
E három csoport szoros kapcsolatot tart egymással, vezetőségük akárhányszor együtt is ülésezik. Masaryk újabban távolodik az oroszpárttól. Megállapítást nyert az is, hogy Masaryk a helytartónak, Thun grófnak adott ígérete dacára kétszer is kint járt Franciaországban.
Ezek a szervezetek mind kémkednek, ami annál veszélyesebb, mert meggyőződésből és érzelmi okokból teszik ezt. Emellett nehezen ellenőrizhetők, mert tagjaik legnagyobbrészt mint politikusok szerepelnek.
A fentiekhez hasonló természetű egyesületek a rutén szics-egyletek, melyek kulturális, politikai párt- és egyéb ürügyek alatt dolgoznak. Hasonló egyesület dolgozik Konstanzában is, mint anti-ottomán örmény egyesület. Ilyen szervezetek még: olasz célok érdekében a Dante Alighieri Egyesület, cseh érdekben a huszita-légiók, orosz érdekben az ochranak stb.
Egész sereg jámbornevű kereskedelmi üzlet cége alatt is kémszervezetek dolgoznak. Kinofelvevőtársaságok, kabarétársaságok s állítólagos Berlitz-iskolai tanárok gyakran állnak kémszolgálatban. Terjesen ártatlannak látszó újságok, szaklapok ugyancsak sokszor pusztán kémkedési célra alakulnak. Egy agrárszaklap például azzal jelentkezik, hogy szeretetajándékokat akar küldeni gazdagyerekeknek a frontra s ezért kéri a tábori postaszámok közlését. A cél: a hadrend megállapítása. Egy kereskedelmi szaklap ugyanezt akarja a kereskedelmi alkalmazottakkal. Árucikkek eladásával foglalkozó ügynökök igen sokszor utaznak kémszolgálatban. A török passzussal utazó örmények és zsidók, akik Európát járják, mind erősen kémgyanúsak. A legtöbb török passzus orosz hamisítvány. Női kémeket a legnagyobb előszeretettel Anglia használ. (Kozma Miklós: Egy csapattiszt naplója. 1914-1918. Révai kiadás.)


Elkapott a spanyol influenza! Magamnak köszönhetem. A fertőzésben se hittem, egyszerűen csak azért, mert illik hinni benne. Meglátogattam Etelkát, Ata keresztanyját, aki benne volt, mégpedig alaposan. Makkegészséges vagyok és edzett, gondoltam, ha az ágyától egy méternyire ülök, nem kaphatom meg, babona! Etelka, szegénykém, egy héttel később meghalt, mint azóta hallottam, de nagyon jólesett neki, hogy ott voltam nála.
Az én spanyolom aránylag könnyű lefolyású volt, de három hétig feküdtem, és pocsékul éreztem magam, aztán meg, mikor már jobban voltam, halálosan unatkoztam. Egyedül lenni egy félig-meddig idegen lakásban még akkor se kellemes, ha az ember egészséges. Látogatót nem eresztettünk be, Boriska álarcosan, orrán-száján gézkötéssel tett-vett körülöttem, mint az ápolónővérek. És egyszer féltem is. Igen, a haláltól féltem, és szörnyen szégyelltem magam. Pedig nem csoda, az újságok mindennap hozzák a híreket, hogy hány halálos áldozata van a modern dögvésznek. Több ezren meghaltak, és azoknál, akik nem fekszik ki, több esetben komoly következményekkel jár. Így aztán nem mertem felkelni még akkor se, amikor már láztalan voltam. (G. Beke Margit: Történetünk: történelem. Tények és tanúk. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986)


Ma megint majd megőrültem, minden ok nélkül, úgy rám jött minden. Miért vagyok a világon? Fáj mindenkinek a halála, a megsebesülése, a gyászruhák és a lapok, rettenetes. Pedig már senki sem beszél a háborúról. A korzón ültem egy kicsit délben és nem akartam hinni, hogy tényleg örülnek, akik ott fel- és alá udvaroltak, vicceltek, röhögtek. Úgy csodálkoztam a közönségen és úgy undorodtam mindenkitől. A nap is úgy sütött és a fáknak mintha zöld kontyuk lett volna. Szemtelenség, gondoltam. Csúnya roham jött rám hirtelen, élni! élni!! Élni!!! Felugrani egy hadiözvegy után az elrohanó villamosra. Teniszezni!! Táncolni egy majálison! Menyasszonyomat délcegen vezetni az orgona harsogásában az oltár elé! Jaj istenem. Ha költő lennék, vagy nagy írótalentumom volna, hogy leírjam, hogy mi nekem az élet és a világ. Senki nem kíváncsi rá, hogy mi van az én fejemben és lelkemben. Pedig én is ember vagyok és néha lefekvéskor ha eltűnődök alvás előtt, úgy vehetem, mintha egyedül én élnék a világon. Ha ezt ki tudnám fejezni, mint a költők! Csak azt írnám talán: én sánta vagyok, én sánta vagyok, én sánta vagyok, én sánta vagyok, ezerszer vagy egy milliószor egymásután írnám le, mert mit mondhatok egyebet?! Mi lenne ha a világra jönne egy nagy költő, olyan mint Dante vagy Shakespeare és egy tragédiát írna énrólam, miután kis koromban ilyen végzetes malheur történt velem. Az irodalmat nagyon szeretem, megint sokat olvasok, ami pénzem ebben a drágaságban jut, könyvekre megy. F. hóban 32,50 koronát adtam ki könyvre. Most lettem kész az Absturz-cal Gontsarofftól, holnap elölről kezdem. A szemem, érzem, romlik. Napról-napra érzem, hogy finomabb ember vagyok és napról-napra reménytelenebb leszek. Nincs kivel beszélnem magamról, csak magammal. És a könyveimmel. Rájöttem lassan, hogy az irodalom nem a gondtalan arisztokraták luxuscikke, hanem a nyomorultak szövetségese. Mi értjük, mindenféle szenvedők és olvasottságunkkal nem leszünk előkelőbbek, csak finomabbak és idegenebbek az emberek közt. Pláne én!

*

Estefelé elvittem a ligetbe egy fiakkeren Sabinát. Egy óráig kocsikáztunk, mindenféle bolondságokat mondott el a Casino nőiről, egy kicsit mulattam rajta. Eperfagylalt-színű selyemharisnyája volt, egyik lábát áttette a másikon, szinte térdig feltakarta magát és úgy ült, dacára hogy kértem, hogy ne csináljon feltűnést. Azt mondta, fütyülök az egész tisztességes bandára! - és úgy maradt. Be akart menni a Gerbeaudba, vagy a Kolegerszkybe, én nem akartam kiszállni, én csak kocsizni akartam, csak kocsiban ülnöm esik jól. Mérges lett és ordenáré volt hozzám, hazavittem. Nem bírom már a társaságát. A mulatóhelyektől is irtózom már. Azt hiszem huszonöt évvel megvénültem.

*

Egy ránc van a homlokomon, végérvényes ránc, ma figyeltem meg a kávéházban a tükörben. A közepén megy, vízszintesen, jobbfelé elhajlik és lefelé halad. Körülbelül annak a folytonos gondolatomnak a nyoma ez, hogy béna vagyok. Olyan élénken és végzetesen éreztem ma egész életemet. Kinéztem az utcára és láttam egy pár zászlót, azután nem láttam semmit, csak életemet, mintha egyetlenegy nagyon hosszú és csüggedt nap lenne az élet és a végén elsötétedik... (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)


(Folytatjuk)

2015. december 7., hétfő

Hová tűnt a katonatiszt?... (25)



...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Szöllösy Aladár: Útrakelő hadifoglyok a nisi táborból
Gyermekkorom úgy fejeződött be, hogy édesapám a világháború utolsó esztendejében meghalt. Magam előtt látom görnyedt alakját, midőn mint póttartalékos 1915 őszén bevonult Nyitrára a 14. hgy.e.-hez. Az egyik kezére béna volt. Évekkel azelőtt meghűlt és reumatikus fájdalmai idült ízületi merevedést okoztak.
Édesanyám bennünket, gyerekeket naponként biztatott, hogy apánk két héten belül hazajön. De a monarchiának akkor már a bénákra is szüksége volt. Apám gyűlölte a háborút. Szeretett volna hazajönni csendes műhelyébe. Vagy félévig kórházról-kórházra járt, egyik felülvizsgálatról a másikra és végül bekerült a marsba. Később hadimunkára osztották be. Majd 1918. év végén lerongyolódva és kiéhezve, betegen hazajött egy hosszú, nagyon hosszú szabadságra, – a lévai temetőbe. Hazaküldték meghalni. A temetésre eljött néhány utcabeli, a rokonok, a csizmadiacéh be nem vonult tagjai és egy nagy bajuszú őrmester 12 katonával…
Néhány napig nem mentem iskolába. Anyámat elismerték hadiözvegynek, bennünket, gyerekeket hadiárváknak és az élet folyt tovább a maga nyomorúságában. Ettük a kukoricakenyeret és a gerslikását, mint azelőtt.
Egy év múlva megszállták városunkat a cseh–szlovák csapatok. A gimnázium VIII. osztályának a katedrája alatt, kézigránátokat találtak. A gimnáziumot rögtön bezárták a csehek. Ezért már Selmecen érettségiztem, a diákhagyományok városában. Utána jött Drégelypalánk, a Pálmay csoport. Harcok és a másodszori cseh megszállás.
1919-ben, amikor osztályunk kilépett az életbe, az egész világ hanyattdőlve letargiában feküdt. Nem tudtuk, mihez kezdjünk. És valahogyan a tudat alatt, csak a reális pályákra: orvosira, mérnökire igyekeztünk. Talán ebben az időben senki sem hitt közülünk komolyan a jogrendszerekben, megdönthetetlen pedagógiai és dogmatikus elvekben. Bár a háború alatti sorozások megálltak a mi évfolyamunk előtt, mégis áldozatai lettünk a vesztett háborúnak. (Dr. Cseh Béla: Daróctól a talárig. Metlesich Kálmán könyvnyomdája, Komárom 39-2932. A szerző kiadása)


Annyira voltam az éhségtől, hogy már az erkölcs útjáról is le akartam lépni. S nem is rajtam múlt egészen, inkább a körülményeken, hogy nem sikerült. Julcsámtól a levél sűrűn jött és én még sűrűbben küldtem, de az éhségről nem volt szó bennük. S gondoltam, hogy nem haragudhatik meg érte, ha más bakák módján én is megpróbálom pótolni a kaszárnyai kosztot. Az itteni fiúk ugyanis úgy éltek, hogy akiknek nem voltak hazai segélyforrásaik, azok fogtak valami szolgálót vagy hadiasszonyt és azzal tartatták fenn magukat. Egy jó komámmal, a Bihar megyei Szerepre való volt, mi is elhatároztuk, hogy fogunk valami szeretőt, aki tud juttatni a gazdája konyhájáról valamit, hiszen az uraknak a konyháján még most sincs ínség. Ki-kimentünk esténként a Tiszapartra, a sétányokra, vasárnaponként meg Újszegedre a kertbe, ahova a szolgálók és a bakák szórakozni meg szerelmeskedni jártak. Nem könnyen ment, hiszen nem szerelmi, hanem gyomorvágyaink voltak. S mégis, egyszer összeismerkedtünk végre két lánnyal. Az egyikkel én barátkoztam össze, a másikkal a komám. Az enyém valami törvényszéki bírónál lakott. Falusi lány volt, Szatymazra való, fiatal és bizonyára tiszta. Ezzel azonban kicsi baj lett volna, nekem nem szerelem kellett, hanem maradék. Már egészen jóba lettünk, de én beszélgetés közben kivettem belőle, hogy milyen szokás van náluk. Elmondta, hogy csak vasárnap délután szabad kijönnie, este korán hazamegy, idegen nem mehet be, a ház családi ház, a kapu mindig zárva van. Csakugyan, amikor hazakísértem, láttam, hogy reménytelen minden erőlködés. A zord, előkelő, sötét ház, a magas, zárt kapuval olyan volt, mint egy börtön. Ide én nem mehetek be.
Ekkor elhatároztam, hogy másik élelemforrás után nézek. Nem lány kell nekem, hanem hadiasszony, s itt nagyon sok van ilyen. Sok katona henceg vele, hogy neki milyen jó „tyúk"-ja van, pénze és kosztja állandóan biztosítva van. – Ilyen kell nekem is – gondoltam, nem vasárnap délutáni séták, kéz-a-kézben-lóbálással, hanem fehér kenyér libacombbal, tyúkhússal vagy borjúpörkölttel.
Itt, Szegeden nagyon sok ilyen asszony volt. Nem merem az ilyesmit biztosan állítani, de az volt a meggyőződésem, hogy itt sokkal több volt, mint Debrecenben. Hogy az volt-e az oka, mert Debrecenben nem érdeklődtem nők és ennivaló után, vagy csakugyan más volt-e itt a néperkölcs, nem tudom. Akkor még különben se sokat törődtem néprajzi kérdésekkel, semmi más, mint az éhség, nem érdekelt. Arról azonban, hogy itt csakugyan könnyű volt ilyen asszonyt fogni, hamar meggyőződtem. Elmentem a tiszaparti korzóra, ahol az ilyen asszonyok és lányok meg szoktak fordulni és mindjárt első este lett is. Harminc körüli, formás, de már hervadt menyecske volt, abból az asszonyfajtából, akit nemigen tör meg a munka, majd csak öregkorára s akkor meg nem békés öregasszony, hanem boszorkány lesz belőle. Még akkor este elkísértem a vásárhelyi sugárúton annak a mellékutcának a torkolatáig, ahol lakott. Búcsúzáskor még össze is csókolóztunk, de hideg volt a szája, vagy csak én undorodtam tőle, de bizony fanyar íze volt. Különben is a mi vidékünkön amúgy sem divatos az a nagy nyalakodás, még a szülői csók is ritka. Én meg amúgy is szigorú szerelmi elveim miatt utálatosnak éreztem még érinteni is, akit nem szeretek.
Megbeszéltük azért, hogy vasárnap délután itt a sugárút sarkán találkozunk és elmegyünk együtt abba a kocsmába, ahova ő vasárnaponként járni szokott s ahol minden .vasárnap éjszaka afféle „Sári bál” van. Én ugyan utáltam ezt a helyet, lakásába szerettem volna inkább menni, de engedtem neki, majd csak rákerül a sor arra is. Nekem az volt a vágyam, hogy kettesben elbeszélgetni, megvacsorálni, aztán ördög bánja... le is feküdni, nem pedig egész éjjel és üres hassal táncolni egy büdös kocsmában, amit amúgy is utálok. Ez meg éppen egy hírhedt barlang volt, ahova csak rossz nők és latorkodó katonák jártak. Nem volt itt újság a verekedés, sőt szinte rendszeres volt. Azonban ő és akik oda jártak, egyáltalán nem így látták a dolgot. Szerintük ez jó hely, ahol nyugodtan elmulathat az ember, nem kell finomkodásokat majmolnia. Ebből a szempontból – ma már látom – feltétlenül igazuk volt. Eljött a vasárnap. Bekaptam a kiscicának való ebédet. Pár deci leves néhány szem tarhonyával, picike hús, sőt még a vacsorára járó tojásnyi túrót is megettem, mégse mondhatom, hogy jóllakva mentem a találkozóra. Nem is kellett sokáig várakoznom, jött az asszony. Pár szót váltottunk s azután ő felszaladt a testvéréhez, aki ott lakott a közelben s ugyanilyen rossz életű hadiasszony volt. Amikor lejött, elment megkeresni a gyerekeit, akik az utcán játszottak valahol. Nemsokára jött is vele két gyerek, talán négy-hat évesek lehettek – és nyűglődtek az anyjukon, hogy hova megy és miért megy. És néztek rám, az idegen katonára, hogy milyen ismerősen beszélgetek az anyjukkal. Igyekeztem ugyan elfogulatlannak látszani, a beszélgetés vidám közvetlenségét erőltetni, de hogy ez mennyire sikerült, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor a gyerekeket megláttam – én erről, hogy gyerekei is vannak, eddig nem tudtam –, elment a kedvem s mind a három erkölcs, a természetes emberi és paraszti, a regényből szerzett irodalmi és az eszméből tanult szocialista erkölcs lábra állt bennem és kapálózott az elaljasodás ellen. – Inkább éhezz tovább, mint mások, a hozzád hasonlók, a gyávák, a szegények, a nem csinosak és az udvarolni nem tudók, mintsem így próbálj élni – gondoltam. De azért csak elmentem vele a kocsmába. Valahogy lehetetlen volt otthagyni. Pedig, amikor a gyerekeinek odaadta a kulcsot és hazatuszkolta őket, olyanformán éreztem, hogy jobb lesz innen menni. De mégse mentem. Azzal küldte be őket, hogy megyén a nővéréhez, amiből csak az volt igaz, hogy azt is hívta a kocsmába.
Kedvetlenül léptem be a kocsmaajtón. De még jobban elment a kedvem, amikor kiderült, hogy belépti díjat is kell fizetni. Az én bugyellárisomban pedig alig volt pénz. Szerencsére az asszony megváltotta a magáét. Nem tudom, az volt-e a szokás, vagy csak látta, hogy bennem nem nagyon lobog az udvariaskodás s nem erőszakoskodom, hogy majd én fizetek, hát kifizette a magáét. Így is alig maradt pénzem, holott délelőttönként egy pár lepénykét szoktam venni, hogy ki ne dőljek, és este – kinn a városban – néha egy-egy Népszavát, hogy mégis valami szellemi táplálékom legyen és a háborúról is tájékozott legyek.
Füst, gőz, zaj, káromkodás, nóta, kacagás, visítás, cincogó muzsika és ütemes lábdobogás: ebből állott a bál. Mindjárt táncolni kezdtünk. Fene táncos nő volt, olyanféle szenvedélye lehetett a tánc, mint a háború utáni nőknek, akik valósággal életprogrammá tették a táncot. Csárdást jártunk, persze, egyéb nem is igen volt a műsoron, de hiába is lett volna, mert én: úgyse tudtam.
A katonák idegenek voltak, huszárok, utászok, géppuskások, a mi tanfolyamunkról nem volt itt senki. Azok mint afféle telefonista „úriemberek" nyilván finomabb helyekre jártak. Ideges is voltam, óvatosan kellett viselkednem, nehogy valami részeg belém kössön. Nem éppen a megveretéstől féltem, bár itt sűrűn előfordult a véres befejezés, hanem főképpen attól, hogy ha botrányba keveredek és bevisz a készültség, nagyon nagy szégyen lesz a tanfolyam vezetői előtt, akik mint értelmes és jól tanuló fiút szerettek és becsültek. Egy darabig táncoltam, de aztán beleuntam, átengedtem az asszonyt másnak és leültem a lócára. Olyan egy helyben topogó, kissé rácosan aprózó rezgőcsárdást jártak erre, hogy én sehogy se bírtam beleszokni. Sokan is voltak, mozdulni se lehetett s ahogyan a nők egy helyben topogtak és rázták a farukat, még nézni is unalmas volt. Különösen annak, akinek a hasában lekottyant a leves. Az asszony elemében volt, mint a hal a vízben, bizonyára jóllakott délben, de én bizony még frissítőt se vettem neki, nemhogy sört vagy bort. – Hogyne – gondoltam, majd még én fizetek. Fizessen ő, örüljön, hogy húszéves legényre tett szert. Hogy aztán ő ivott-e vagy nem, azt nem tudom, mert én ültem a lócán s őt csak úgy láttam, hogy néha-néha elsuhant a táncolók között s futólag rám mosolygott...
...Amíg a lócán üldögéltem, egyszer csak mellém ült egy már idősecske nő. A ruhája fiatalos és finom volt, ő maga inkább kis termetű, semmitmondó alakú, de nem éppen kibírhatatlanul csúnya. Egyébként is csak a túl vastagokkal és a túl vékonyakkal nem rokonszenveztem.
Megszólított hamarosan, Persze, az került szóba, hogy miért mem táncolok. Én megmondtam, hogy általában nemigen szeretek, de ez a rezgés, lötyögés, topogás meg éppen kiállhatatlan. Én másképp tanultam, debreceniesen, simábban, egy kissé nekinyúlva, szóval finomabban. Rögtön kiderült, hogy ő is. (Ez nem volt igaz, csak alkalmazkodásból mondta. Vannak ilyen nők, akik mindenben megegyeznek a férfival, amíg férjhez nem mennek.) Szó került aztán egyébre is és csudálatos módon mindenben megegyezett az ízlésünk. Elmondta, hogy szakácsnő, jó helye van s hogy egy telefonista tizedes volt a szeretője, aki bejárt hozzá. Mostanában azonban szakított vele.
A tizedest, ahogy elmagyarázta, ismertem is. Nem a kezdők között volt, már régebben itt van, cingár emberke, nem is éppen fiatal és nagy kelések vannak á nyakán. Arról ismertem rá, hogy mindig fehér flastromok voltak a nyakán s a fejét a keléses ember módján jellegzetesen meredten tartotta.
– Na végre, – gondoltam – most hazataláltam. Ennél megtalálom, amit kerestem, az ennivalót, egyébbel meg nem törődtem. Igaz, a keléses elődöm miatt hűtőztem egy kicsit, de aztán mégis megnyugtattam magam. Ha igazán baja volna, elvinnék a kórházba. Itt a nagy „Derma"-kórház a városban; a vér- és bőrbajosok számára.
Később egy párat táncoltunk is azért, azután meg hazakísértem, mert az én kimaradásom csak éjfélig szólott. Az előbbi hadiasszonyt otthagytam, még csak nem is köszöntem neki. Különben ő sem törődött velem. Volt neki is régebbről egy huszárja, csakhogy haragba lett vele, azért kellettem volna neki én, de hogy ilyen „hamvábahótt" lettem, újra összejöttek. Mindig együtt táncoltak és hejehujáztak. A szakácsnőm mutatta is a huszárját és elmagyarázta, hogy régi kedvese az annak. Úgy látszik ő is ismerte itt a dörgést.
Hazakísértem. Kicsit bántott a lelkiismeret, hogy mit szólna hozzá Julcsa, ha megtudná, hogy még szeretőt fogtam.
– Ejh – nyugtattam meg magam – elvégre ő is beláthatja: ha azt szeretné, hogy valaha hazajussak, akkor úgy muszáj segíteni magamon, ahogy lehet. (Ez az okoskodás, persze, hamis volt, amint majd ki is derül.) Különben is a harctérre megyek, hátha vissza se jövök. Addig is minek éhezzek, ha van rá valami mód, hogy ennivalót szerezzek. Majd legfeljebb megírom neki egy szép, őszinte és szerelmes levélben minden bűnömet, ö biztosan megbocsát, mint ahogy a hortobágyi ügyemet is megbocsátotta, amikor elmeséltem neki. Igaz, hogy ott nem történt semmi. Bár lehet, hogy ő azt nem hitte el. De megmondta: tudja ő, hogy a legények nem szokták magukat úgy megőrizni, mint a lányok s nem is a legényekre haragudott, hanem a rossz lányokra, mert azok az okai mindennek.
De nem került erre a sor. Másnap estére beszéltük meg a találkozást, de én nem mentem el. Undor fogott el. Hogy közelítsek én egy ilyen öreg és vadidegen nőhöz? Akár egy békát érintenék. Hiába, akit nem szeretek, az nem kell. És aztán az elődöm? Hátha mégse tiszta? És majd a gazdasszonya? Hogy kell majd nekem pirulnom egy kíváncsi úriasszony előtt, aki ha kijön a konyhába, fürkészve végignéz rajtam. Utálatosan tudnak ezek a parasztra nézni. Akár egy ismeretlen állatra vagy egy furcsa, sose látott tárgyra. És a becsület? És a lelki-erő? És az emberi önérzet, amivel önmagam előtt olyan nagyra vagyok? És végül is mit szólna Julcsa, ha valami utálatos bajjal mennék haza? Hogy mondanám meg neki?... Leköpne, otthagyna... és nem mentem el a találkozóra. Sőt egészen megkönnyebbedtem. Megettem a szokásos töklevesvacsorát és lefeküdtem éhes hassal, de tiszta lelkiismerettel. Kiderült, hogy nem olyan könnyű rongyemberré válni és ez megnyugtatott.
Pár nap múlva megtudtam, hogy a keléses káplár összebékült a szakácsnéval és megint jár hozzá. Legyen boldog vele. (Veres Péter: Számadás. Önéletrajz. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1955)


Az 1915. évi október hó 19-én korán ébredt a nisi tiszti hadifogolytábor s olyan volt, mint egy megzavart hangyaboly. Nyolc óra előtt levittük ládáinkat a parancsnoksági épület elé, sorsukra bízva. Nyolc órára az egész tábor lent a kaszárnya udvarán útra készen állott s úgy szerelte fel mindenki magát, ahogy leginkább képesnek vélte az előttünk álló nagy utat megtenni.
Hosszas sorakoztatás, számlálás után, szerb katonáktól és csendőröktől kísérve, útnak indultunk s ott hagytuk a nisi kaszárnyát abban a reményben, hogy ágyaink, asztalaink s egyéb el nem vihető tárgyaink nemsokára a bolgárok tulajdonába mennek át. Átvonulásunk Nis városán nagy érdeklődést keltett s különös látványt nyújthatott, amint nagy teherrel hátunkon, megmenteni igyekeztünk, amit lehetett. A város elhagyása után délnyugat felé haladtunk s velünk együtt vonult sok szerb menekülő szekereken s gyalog bizonytalan cél felé.
Az utat a mi katonáink javították s nem kis meglepetést keltett, amint egy társunk a munkáscsapatban egy dunántúli megyei főjegyző huszárönkéntes fiát ismerte fel, amint a többiek között a talicskát tolta.
Utunk nagyon nehéz volt nemcsak azért, mert nagy terhet vittünk s a gyaloglástól el voltunk szokva, hanem azért is, mert az eső az utat nagyon feláztatta. Állítólag útmegrövidítés céljából szántóföldeken vezettek bennünket keresztül, ahol nagy terheink alatt bokáig süppedtünk a puha földbe. Pihenő kevés volt s ha volt is, le sem ülhettünk a vizes, sáros földre s ha némelyikünk az esőtől kétszeresen súlyossá vált teher alatt összeroskadt, Pankovics igazgató azt kérdezte:
– Offenzívát tudtak csinálni?
Egyébként Pankovics igazgató kijelentette,tartsuk szerencsénknek, hogy a bolgárok most vágták el Vránjánál a vasútvonalat, mert ha ez a tervbe vett vasúton való elszállíttatásunk közben történt volna, akkor inkább lelövettek volna bennünket, semhogy a bolgárok kezeibe kerüljünk.
Bőrig ázva s teljesen kimerülve, este 7 órakor értünk Prokuplje-be, hol a csehek és szerbek azonnal egy modern külsejű egyemeletes épületben nyertek elhelyezést, de nekünk többieknek még majdnem egy órát kellett ácsorognunk, míg végre a városon kívül egy katonai raktárhelyiségben elhelyeztek. Ruhánk, cipőnk, hátizsákunk átázva s mi kimerülve, mint az agyonhajszolt igavonók, roskadtunk össze a hideg raktárhelyiségben, ahol kevés szalma, de annál több betört ablak volt. Összezsúfolva, alig volt hely, hol magunkat kipihenhessük, Borzasztó jövőt láttunk magunk előtt, melynek előjelei már itt is mutatkoznak. A szerb parancsnokságnak a magyarok s németekkel szemben tanúsított rosszindulatánál jobban bántott az a fegyelmezetlenség, mely különösen egyes fialalabbjaink között szokássá vált. Délelőtt 11 óra körül jarac-(birka-)pörköltet s este teát vagy feketekávét kaptunk, melyet a raktár előtt osztottak ki s nekünk kettesével, hosszú sorban, s minthogy itt mintegy 400-an voltunk, órán keresztül kellett várni, míg a sor ránk került, mialatt a fegyelmezetlenség, türelmetlenség s önző kíméletlenség tette még kellemetlenebbé a helyzetet. Még szomorúbb volt legénységünk helyzete. A szerencsétlenek a szakadó esőben, rossz táplálkozás mellett, a szabad ég alatt töltötték az éjszakákat. (...)
A drágaság óriási, szerb papírpénzt vonakodnak elfogadni s minket, akik csak őreink útján vásárolhatunk, valósággal rabolnak. Prokupljén értesültünk arról, hogy a nisi tiszti fogolytábor volt parancsnoka: Lázárevics szerb őrnagy sebesülten a mi csapataink kezébe került. Ugyancsak Prokupljéből indultak útnak a mi hadseregünkben szerb és horvát nemzetiségű fogoly tisztek közül azok (többek között Hrzenyák gazdászati hadnagy), akik önként jelentkeztek arra, hogy a szerbek oldalán a mi csapataink ellen harcoljanak. (Szerb hadifogságSzerbia, Albánia, Itália. 1914-1918. Szöllősy Aladár naplója. Pesti Könyvnyomda RT, Budapest, 1925)

Folytatjuk

2015. december 1., kedd

Hová tűnt a katonatiszt?... (24)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor


Milyen modern műlábak vannak. Apró keresztvassal ellátott vaskarikák, mint a sí-rudak talpa. A katonáék szinte vígan látszanak menni. Vannak egész és fél műlábak, német találmány, igen praktikus és könnyed dolgok. Talán egy fél műlábbal én is jobban járhatnék s nem volna ilyen feltűnő. A Leipzigerben láttam fotográfiákat hadiműlábakról, csoda. Olyan, mintha divat lenne, vagy sport, vagy gyerekjáték. Láttam egy német ulánus-kapitányt műlábbal lóháton. Hogy beleélték magukat az emberek a bajukba, legalább úgy néz ki. Mennyien vagyunk már Európában. Mintha az én kedvemért történt volna az egész dolog, hogy vigasztalódjak és ne érezzem magam olyan elhagyatottnak ebben a csapásban. De én nem örülök a mások sorsának és a mások helyzetébe nem tudom magamat beleélni. Néha úgy érzem, hogy nem is igaz, hogy mások is bénák, és csak a magam életén töprengek. Mintha most is csak én egyedül lennék ilyen. És mindig szenvedek és azt hiszem azzal, hogy szenvedek, előkelőbb vagyok ezeknél és a legtöbb ép embernél is.

*
A mai szomorú este. Przemysl elesett és az egész Budapest milyen sivár és csüggedt volt. A Pilseniben vacsoráztam, kevesen voltak, alig beszéltek, mindenkinek a szemében benne volt Przemysl. Még a hölgyek is komolyak voltak. Az üres székeken mintha halottak ültek volna. Az utcán hideg volt és a villamosok olyan borzalmasan csikartak a síneken. Elmehettem volna alsózni a fiúk közé, de úgy rám jött, hogy magamban bolyongjak a Dunaparton és hazajöjjek. Lekönyököltem a korlátra és néztem a Dunát. A vizet úgy csavarta a szél. A közhangulatra gondoltam és az ország sorsára, hogy mi jöhet ezután. Hirtelen észrevettem, hogy csak szédítem magam és ez úgy fájt. A szemem megmelegedett és könnyeztem egy kicsit, ami körülbelül két év óta nem fordult elő. Mit érek a legnagyobb szerencsétlenséggel is, ha az enyém még nagyobb. Láttam, hogy akármi történhet a világon, én a sírig sántikálok és belesántikálok a sírba. Úgy kívántam meghalni. Olyan helyen, ahol nem ismertek s ahol a temetőben az idegenek nem tudják, hogy ki volt az, aki itt fekszik. Képzelődtem, hogy egy fényes vezérkar előtt állok és diplomaták ülnek köröskörül. Kérdezték a véleményemet és én azt mondtam, hogy mondják meg nekem, miért lettem én sánta és ezen segítsenek, mert én ezt nem értem és én hibátlan akarok lenni, elsősorban ez érdekel, azután majd beszélünk a külpolitikáról és a stratégiai helyzetről. Kivezettek és letaszítottak a lépcsőkön. Lebukdácsoltam, mindenem fájt és kimondhatatlan önutálat vett elő. És közben mintha egy gyermekhang vergődött volna a szívemben: Énmiattam van az egész világ, én boldog akarok lenni!

*
Sabinával ültem múlt éjjel a Palais de Danseban. Bájos kis nő, s oly jó leány, órákig elült velem az éjjel is diskurálni. Három koronáért virágot vettem neki, de csak két-két pohár malagát ittunk. Igénytelen velem szemben és igazán szimpatizál. Bizalmasabban beszél velem, mint a titkárral és szereti nekem mesélni az életét. Nácit, a parkettáncost utálja, de olyan élvezettel táncol vele. Talán azért vonzódik hozzám, öntudatlanul is, mert sejti, hogy aki maga is szerencsétlen, annak több szíve van az ő élete iránt. Elérhetném, hogy a barátnőm legyen. De érezhet valaha irántam olyan szerelmet, amit én szerelemnek nevezek? Éjszaka három óra van most is, fenn vagyok a naplómba firkálni, majd leragad a szemem. Mi vonz, hogy szerencsétlenségemről mindig firkáljak? Olyan határozatlan hivatást érzek sokszor, mintha nem is magamnak írnám, mintha jelentést írnék saját életemről valakinek, aki várja ezt és mintha az én nyomorult naplómat is biztosan felfedeznék majd, mint a gyönyörű Baschkirtsheff Máriáét és az egész művelt világ sóhajtozna rajta. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)


„Eljött a támadás véres napja.” [1916] Augusztus 14-ről 15-re virradó éjszaka volt ez, Mária mennybemenetelének napján, annak ellenére, hogy hiányos volt a fegyverzetünk és hogy mások arra ösztökéltek, hogy előbb a bolgárokra kellene támadni és ha őket semlegesítettük, majd akkor gondoljunk Erdélyre. De én is azt kérdem: mit keressünk mi Bulgáriában? Ha nem késtek volna az oroszok keleten, a franciák délen, és ha nem lett volna a tutrakáni árulás, másképp alakult volna a mi háborúnk!
Délben, pontban 12-kor rendelték el a mozgósítást és az ezt követő második napon már s az erdélyi Boiţán ébredtünk. A falu népe templomban volt és kővé dermedt, amikor meglátta a felvont szuronnyal oda berontó román katonákat. Most is kiver a veríték. Leírhatatlan örömünnep kezdődött. Valóra vált sok szenvedés álma. A meglepett, kis létszámú magyar határőr nem tanúsított jelentős ellenállást. Románok, csehek, bosnyákok, morvák is voltak közöttük. Eldobták a fegyvereiket és megadták magukat. A Csibin fölötti hídnál, amelyiknek az egyik végét Potopeanu hadnagy ágyúi belebombáztak a vízbe, összegyűjtöttünk 250 olyan foglyot, akik között a roggyant Ferenc Jóska császári-királyi impériumának minden nemzetisége képviselve volt.
Castriş tábornok, hadosztályparancsnok elküldött a foglyokkal Câinenibe. Emberségesen bántam velük, mert a magyarokat valaki azzal ijesztgette, hogy lemészároljuk őket. Miután leadtam őket Câineni-ben, mindenkinek adtak egy nagy csésze teát és fejenként egy fél kenyeret. Egy pénzügyőr zugführer megcsókolta a csizmám és megköszönte. „Isten éltessen, román!”
Boiţáig az út tele volt a lőszeres kocsik kerekei által az éjszaka széttaposott holttestekkel. Boiţa szádában szinte a teljes hadsereget fenntartotta egyetlen, pontosan belőtt 210-es ágyút. Lehetetlen volt Veştem felé továbbmenni. Nagyon jó állásban volt a Dealul Chiorului-on. Zizi Cantacuzino granicsárjai végül bekerítették és elhallgattatták, így aztán a 16-áról 17-re hajló éjszakán a gyönyörű Máriánál aludtam Vestemben. Pompás tyúklevest ettem és úgy aludtam, mint egy csecsemő Onuţ Meşterul báránybőrbundája alatt.
Elalvás előtt néhány szófoszlány maradt bennem a jó öreg Bojenescu hadnagy és Petruş Măciuceanu beszélgetésből. Az öreg mintha azt kérdezte volna, hogy: „Na, de fiaim, ágyúitok vannak-e? A nagyokból, mert a magyarok mellé rövidesen megjönnek a németek és először nekünk, majd nektek fűtenek be!” 
És így is lett: egy hónap múlva már a magyarok őriztek bennünket Aradon a huszárlaktanya (Reitshule II) manézsában. (Constantin C. Popian: Amintiri din viața militară. Jurnale de război și din prizonierat. Editura Militară, Bucureşti, 2007. Koszta István fordítása)


Nem csak az az ijesztő, hogy az ember a maga bámulatos alkalmazkodási képességével beleszokik a háborús állapotba, hanem az a furcsa, hogy meg is unja. Az is, aki benne van s az is, aki itthon maradt. Néhány, csatából jött, nagyon intelligens emberrel beszéltem, egybehangzóan állítják, hogy a háborúban ugyanazon dolgok ismétlődnek monoton egyhangúsággal s mivel mindig jelen van a legnagyobb szenzáció, melynek nem lehet fokozása, az életveszély – a dolog igazán holt pontra jut s lefelé kell licitálni, a jelentéktelen dolgokat megnöveszteni (kapnak e menázsit, jön-e posta, lehet-e aludni) , hogy az értéktelen élet valami változatosságot kapjon. Tapasztalatunk, hogy a sebesültek elbeszéléseit mily gyökeresen megunták az emberek, – egy vidéki városban az unalmas emberre azt mondják: »fád, mint egy sebesült.« Szegény sebesültek – szegény vérező, kínlódó emberek – nem felháborító, hogy irántuk is mennyire ellankadt az érdeklődés. Ebben a nyomorult életben s a gyarló emberek közt csak a siker imponál s már majdnem ott tartunk, hogy az a hős, aki – sértetlenül életben maradt.
Az emberek megunják a háborút, – átlapozzák az újságokat, elolvassák a jelentéseket s várják, hogy vége legyen az egésznek. De ha nem lesz egyhamar vége, hát abba is belenyugodnak. Mindenbe belenyugodnak – borzasztó! Ordítani szeretnék: »hát tudjátok, hogy mi történik veletek? hát tudjátok, hogy mit csináltok? hisz – oktalan népség – ölitek egymást! – hát csináljatok már valamit, hogy vége legyen és soha ne ismétlődjék – emberek – térjetek észre! ...« s addig ordítjuk ezt és még sok más mindent úgy befelé, magunknak, hogy egy szép napon azon vesszük észre, saját magunknak idegen a saját hangunk, egyre kevesebb benne az elementáris felháborodás ... mi is belenyugodtunk – mi is meguntuk. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)


Forgalomirányítónak lenni unalmas dolog kihalt útkereszteződésben. Tél van. A forgalomszabályozó a szomszédos szétrombolt villából kicipel egy mahagóni hintaszéket és ott üldögél magányosan a sztyepp közepén: hintázik és a forgalmat szabályozza. Kétszeresen jó karosszék. (Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4)


Augusztus 23. Dél felé járt, amikor a király magához rendelt. Hellyel kínált és miután pár percig kitartóan a szemembe nézett, beszélni kezdett. Elmondta, hogy a helyzete válságos, fájdalmas, de még reménykedik abban, hogy a koronatanács, amely pár nap múlva összeül, feloldhatja a román uralkodói helyzetéből adódó kötelezettsége és lelkiismereti vívódásai között feszítő dilemmát. Szűkszavúan taglalt helyzetének kétségei dacára mondataiból kiéreztem, hogy eltökélt szándéka fejet hajtani a koronatanács döntése előtt, bármi legyen annak tartalma.
A (királyi) Ház szolgálatában eltöltött tetemes időszak és a Carol királlyal való utolsó beszélgetéseimből fakadó szilárd meggyőződésem is arra bátorított, hogy leplezetlenül elmondjam az uralkodónak a helyzettel kapcsolatos gondolataimat. Mindenek előtt emlékeztettem arra, hogy nagybátyja halála után rövid idő teltével azt mondta nekem, hogy személyes felelősséggel ragaszkodik a Németországgal megkötött szövetségi szerződéshez és semmi okom nem lehet kételkedni abban, hogy ezt a politikai vállalást megmásítaná, mert hiszen az I. Carol király tapasztalatainak összegzése és az egyedüli magatartásforma, ami az ország életbevágó érdekeinek megfelel. Hozzátettem még azt is, hogy a lakosság döntő többsége a semlegességet óhajtja, hogy Ausztria-Magyarország ellen akár egy megnyert háború sem hozna egyebet, mint Oroszország iránti gazdasági és politikai függőséget. A háború elvesztéséért pedig az ország őt tartja majd egyedüli felelősnek. Ha tehát megtagadná a hadüzenetet, azt az ország örömmel fogadná, mindenképpen jobban, mint az antant és agitátorai felszínes nyüzsgését.
A király sehogyan sem reagált a mondataimra, érveimet válasz nélkül hagyta, ezért még egy kísérletet tettem befolyásolására. Felséged – mondtam – mielőtt ezt az ország és a dinasztia számára oly sok veszéllyel járható utat választaná, méltóztassék elolvasni ama feljegyzést, amit Carol király halála előtt pár nappal diktált le nekem és amelyben bizonyítékokkal szolgál arra, hogy az oroszok mellett vállalt háború korántsem szolgálja a nemzeti törekvéseket, inkább a nemzet halálát okozná. Ha a nagybátyja politikai testamentumában mégsem találna elég érvet, akkor zarándokoljon el Curtea deArges-re és térdet hajtva az elhunyt király sírjánál a jó Isten tanácsáért könyörögjön.
E végső kísérletem csak megrendülést okozott a királynak és a szemében gyülekező könnycseppek elárulták kegyetlen belső vívódásait és akaratának bátortalanságát.
A fogadás a királynál több mint egy órát tartott. Már a várószobában voltam, amikor utolért és közölte velem, hogy van egy igen nagy kérése, amit minden bizonnyal maradéktalanul teljesítek. Ön elutazik Sigmaringenbe és egy levelet visz majd a bátyámnak, akinek elmondja azt is, hogy milyen helyzetben vagyok, mert azt ön jobban ismeri, mint bárki más. Délután találkozom von den Busche)-val és megkérem arra, hogy a szükséges lépéseket tegye meg útja segítéséhez. Meghajoltam és kifejeztem abbéli reményemet, hogy haszonnal járok és az megakadályozhat egy szerencsétlenséget.
Augusztus 24. A király születésnapi ünnepi ebédjére voltam hivatalos a Cotroceni palotába. Őfelségét igen vidámnak láttam, lehet, hogy alkalmi jókedv volt csupán? Az ebéd után magához hivatott és sokáig fejtegette azt, amit majd bátyja, Wilhelmnek mondanom kellett. (...)
Augusztus 25. Reggel 8 órakor indultam Bukarestből csak a szükséges csomagokkal és 10 napra való készpénzzel. Azzal indokoltam elutazásomat a kíváncsiaknak, hogy meg kell látogatnunk Olga lányomat Kronstadtban, akinek egyik gyermeke skarlátos.
A vonatban átadom von Rosenbergnek a király és a királyné leveleit, amelyek este hozott át nekem Barbu Stirbey. Gondosan elzárja a diplomatatáskájában, majd Münchenben fogja nekem visszaadni.
Budapesten elugrottam a német konzulátusra vízumért, mert azt elmulasztottam Bukarestben.
Augusztus 27. Este 7-re értünk Sigmaringenbe. A palota teraszán ott találom Wilhelm von Hohenzollern herceget és a hercegnét, Romániai berlini követét, Al. Beldiman urat, akit bukaresti indulásomkor értesített von dem Busche úr. Jelen voltak még Wangenheim marsall, Spec gróf, von Detten kapitány, von Werner kisasszony és Matuschka grófné. A társaság tagjai tőlem vártak megnyugtató híreket. Beldiman rendkívül nyugtalannak és zaklatottnak látszott.
Ebéd után Wilhelm herceg félrevont és alaposan kikérdezett a romániai helyzetről, mert testvérének levele csak vázlatos tájékoztatást nyújtott. A király vívódásairól beszéltem előbb, arról a kegyetlen dilemmáról, amelyet az antantnak kedvező népi szimpátia és a nagybátyja által örökül hagyott kötelezettség között feszült, s amely lelkiismereti válságba sodorta. Elmondtam azt is, hogy egyre erősebb környezete hatása tétovázó akaratára és tartok tőle, hogy az utolsó pillanatban nem lesz elég ereje  megfontoltan reagálni. (...) Amikor a beszélgetésbe bekapcsolódott Beldiman, a társalgás átváltott Bratianu úr álláspontjának szigorú bírálatára, őt tartották az egyedüli felelősnek a kialakult helyzet miatt. Beldiman, aki Románia függetlenségének megmentését a tolakodó orosz bitorlóktól csak a Központi Hatalmak szövetségében tudja elképzelni. Az oroszokkal megkötendő esetleges szövetségi szerződést őrültségnek és kész öngyilkosságnak minősítette. Sigmaringeni utazásomat sem látja másképp, mint jó ürügynek Bukarestből való eltávolításomnak, ahol a király környezete félhet a királyra gyakorolt személyes befolyásomtól. Be kell vallanom, hogy ez a gondolat az én fejemben is megfogalmazódott. (...)
Augusztus 28. Korán reggel egy lakáj belépett a szobámba és egy táviratot adott át. Elolvastam: Románia hadat üzen az Osztrák–magyar Monarchiának. Annak ellenére, hogy otthon az utóbbi három hét katonai jellegű intézkedései kétségbevonhatatlanul a kormány háborús szándékait sejttette, hihetetlennek tűnt, hogy belesodródott egy ilyen veszélyes kalandba. Bíztam abban, hogy az utolsó pillanatban átgondolja, vagy, hogy a király nem járul hozzá egy ilyen döntéshez. De fekete-fehéren nyilvánvaló volt hogy a jóérzés sok helyen híjával van és sajnos a szerencsétlen Románia sem kivétel és képtelen ellenállni az antant tolakodásának és ígéreteinek.
Pár perccel később meglátogatott a hercegi ház néhány tagja. Megdöbbenésük fájdalmas és képtelenek voltak feldolgozni a hírt, hogy egy Hohenzollern herceg fegyvert foghat Németországra.
Még korán délelőtt találkoztam a teljesen kiborult Al. Beldimannal. Mélyen megalázottnak érezte magát méltatlan helyzetében, a hadüzenetet pedig egyértelmű öngyilkosságnak mondta. A koronatanács összetétele eleve gyanút keltő volt, a hírrel viszont nyilvánvalóvá vált, hogy indokolatlan volt elfogadni a közvélemény érdekeit szem előtt tartó, lojális tanácskozó testületnek. Kiderült most már, hogy ez a társaságnak megfontoltan készült erre a coup de théâtre-ra és a király bizonytalanságait elaltatva a nemzeti akaratnak állítsa be a hadüzenetet, holott nem egyéb az, mint egy maréknyi politikus összeesküvése.
/A svájci származású Louis Basset, aki fél évszázadon át szolgálta a Hohenzollern-Sigmaringen házat, I. Carol király magántitkára volt, s annak halála után unokaöccse és utóda szolgálatában állt, küldetése után Svájcban maradt és csak 1919-ben tért vissza Bukarestbe. Előtte egy évvel még levelet írt Ferdinand királynak, amelyről naplójában is említést tesz./
1918. december 20. Élve az alkalommal, hogy Svájc követe visszautazik Bukarestbe, ahol újra elfoglalhatja hivatalát az alábbi, Ferdinand királynak címzett levelet bíztam rá.
„Felség!
Kínzó aggodalomban eltelt két és fél esztendő után végre bevallhatom Felségednek, hogy nagy kő esett le szívemről az utóbbi időben, Romániában történt szerencsés események hallatán és örömöm kifejezéseként legszívélyesebb jókívánságaimat is tolmácsoljam a háború áldásos kimenetele okán.
Ha visszagondolok azokra a beszélgetésekre, amelyeket Felségeddel folytattam elutazásom előtt, be kell ma vallanom, hogy ténylegesen kiismerhetetlenek az Úr útjai, és milyen bizonytalan az emberi előrelátás még abban az esetben is, ha azt olyan bölcs és tapasztalt uralkodó tanításaira alapozzuk, mint amilyen Carol király volt. Amit én korábban az országra nézve elháríthatatlan veszélynek véltem, mára az ország legmagasztosabb reményeinek megcáfolhatatlan diadalaként teljesült...” (Louis Basset kiadatlan naplójegyzeteiből. Magazin Istoric, 1997. 9. sz. Koszta István fordítása és közlése)


Buftea, 1916. augusztus 15/28., hétfő. Mária Mennybemenetelének napja. Ma, Mária napján megtudta végre az egész ország. Vajon a sors akarata, hogy éppen ma, Mária-nap ünnepén történjék mindez?
Tegnap este csak kevés csomaggal érkeztünk Bufteára. A költözés már régóta eldöntött kérdés volt, de nem tudott róla senki. Az volt az általános vélemény, hogy Cotroceni-ben nem vagyunk biztonságban, valamennyi hadi intézménytől való túlságos közelsége miatt. Ezek bombázására pedig könnyen sor kerülhet. 
Nehéz pillanat volt megválni otthonunktól. Szétfutott már a hír arról, miként döntött a Koronatanács, a nép pedig magán kívül örvendezve éltette a királyt – egy óra alatt a tekintélye sosem látott magasságokba szökött –, az emberek így vagy úgy, de megértették az általa hozott magasztos áldozatot. Váratlan volt, hogy ekkora erkölcsi bátorságról tegyen bizonyságot. Számtalanszor megmondtam, hogy ha türelemmel várunk, teljesíti a kötelességét, de akkor nem hittek nekem, inkább támadták és gyalázták mindenféle módon aljas kis lapjaikban és egyes nagy lapokban is. 
Nem egy fényes férfiú, nem is duzzad az energiától, de minden esetre tisztességes és kötelességtudó ember.
Ma reggel bemegyek a városba, hogy megkezdjem az előkészületeket ama kórház létesítéséhez, amit a régi Palota nagy termeiben képzeltem el. Igyekszem minél többször megmutatkozni, hogy az emberek láthassák: továbbra is mellettük állok. Tegnap este visszhangos éljenzések közepette mentem végig az utcákon, amúgy visszafogott, ünnepélyes öröm uralkodik, nem hejehuja. Az emberek érzik, hogy magasztos órákat élünk – kegyetlen, ám nagy időket. Egyelőre, a hírek örvendetesek. Ó, hogy szeretnék mindenről értesülve lenni! Hogy teljességgel biztos lehessek! Természetesen, mindenféle kósza hír járja – egyesek máris győzelmet kiáltanak, mások pesszimisták, és mindenütt veszélyeket és kockázatot látnak.
Mircea és Ileana tegnap érkeztek Bufteára, kocsival hozták őket Szinajáról Angelescu testőrezredes gondoskodása folytán. Az utolsó pillanatig hagytam, hogy Szinaján maradjanak, hogy ne keltsünk pánikot és megtévesszük az ellenséget. A siker feltételei a titoktartás és a hallgatás voltak. Szegény Woodfield hősiesen ellenállt, de mi tagadás, az első este szomorúságban telt. Ennek dacára jól aludtam – nagyon elfáradtam, heves izgalmakon mentem át!
Buftea, 1916. augusztus 16/29, kedd. Az elmúlt éjjel repülőgépek zaja hallatszott, azt mondják, Bukarest fölött ráadásul még egy Zeppelin is úszott a légben. A lakosság izgatott volt, félig elégedett, félig felajzva, de nagyon kevesen féltek. Magam semmit sem hallottam, viszont rosszul aludtam, nagyon zaklatott voltam. 
A hírek egyelőre kedvezőek. Csapataink végrehajtották azokat a műveleteket, amik elő voltak írva a számukra: egészen Derestye közelébe jutottak. Ó, milyen boldogan tettük meg azt a határ menti utat – hát tényleg máris a kezünkben volna? Félek túlságosan örvendezni. Szinte egész nap a városban tartózkodtam, hogy elrendezzem a kórház ügyét és több barátommal találkozzam. (…) Megindító táviratok érkeztek az ország minden sarkából, a mozgósítottak anyáitól, feleségeitől, nővéreitől, akik köszöntenek engem és a férjemet, legfőbb vezetőiket, és úgy tartják, hogy ez egy olyan dicső pillanat, amit az egész nép óhajtott. Megható elgondolni, hogy az árat saját testükkel, saját vérükből való vérrel kell megfizetniük.
Buftea, 1916. augusztus 17/30. Mint máskor is, a városban jártam. Találkoztam a kórháznál dolgozó valamennyi asszonnyal. Keményen dolgozunk!
Bukarestben csöndes volt az éjszaka. A hírek továbbra is jók – annyira jók, hogy végigfut rajtam a hideg. Brassót bevettük!... (Mária királyné háborús naplója. Humanitas Könyvkiadó, 2015. Fordítás angol [román] nyelvből)

Folytatjuk