Hová tűnt a katonatiszt? (31)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Fortepan.hu: Örök álom (1916)

1916-ban a nagyszebeni fő hírszerzőállomás parancsnokánál szolgálattételre jelentkezett egy pirospozsgás arcú, csöndes, halkszavu lány, aki elmondotta, hogy szeretné hazáját őszinte hazaszeretetből szolgálni. Elmondotta, hogy szerencsétlen házasságában boldogsága összeomlott, sirva panaszolta, hogy atyja és

fivére az orosz fronton elesett, teljesen árva és az élettől már semmit sem vár.

Első útja Kisinevbe vitte, Besszarábia fővárosába. Innen igen értékes jelentéseket küldött az orosz-román határon lejátszódó eseményekről. Hetekig végezte munkáját és ismételten küldött pontos jelentéseket. Amidőn huzamosabb ideig nem érkezett jelentés tőle, parancsnoka egy megbízható hírszerzőt küldött

felkutatására. A hírszerző egy újságcikkel tért vissza, mely szerint Szilágyi Irmát a. románok elfogták és kivégezték.

... Szilágyi Irmát akkor fogták el, amidőn a Csíki havasok felé tartott, hogy átjuthasson az ellenség arcvonalán. Még alig jutott tűzvonalunktól néhány száz méternyire, amidőn egy ellenséges járőr megpillantotta és elhurcolta.

A vizsgálat sokáig tartott bár, de a hőslelkű magyar nőt nem tudták vallomásra bírni.

...Jancsó Benedek egyetemi tanár így írja le Szilágyi Irma kivégzését:

"Alkalmam volt beszélni Szilágyi Irma tragédiájáról egy magyar fiatalemberrel, aki ugyanolyan vád terhe alatt, amelyért Szilágyi Irmát kivégezték, közel két évet ült román börtönben, azt mondotta: ez a Cair George írt egy kötet novellát. Annak egyikében leírja, hogy egy kémkedéssel vádolt Irma nevű szép fiatal magyar nőt 1916-ban miként végeztek ki Bakauban, és hogy ez a fiatal hölgy mily szépen és hősiesen halt meg. Ezt a könyvet a vele együtt bezárt román szocialista és kommunista vezetők csempészték be a börtönbe, ahol az Irma című novellát, mint a román politikai igazságszolgáltatásról rajzolt jellemző tükörképet, időnként ünnepélyes meghatottsággal olvasta fel az elég nagyszámú hallgatóság előtt valamelyik fogoly. Fiatal barátom elbeszélése egy elmulasztott kötelesség teljesítését juttatta eszembe s azért azt mondottam: ezt a könyvet szerezze meg, mert Irmának az az esete, amelyet Cair elbeszélt,

nem a költői képzelet teremtménye, hanem az élet valósága, amely engem tiz év előtt, mint a hazafias önfeláldozás egyik legszebb példaképe, nemcsak érdekelt, hanem hosszabb időn át foglalkoztatott is.

1918. január 20-án hivatalos kötelességemből kifolyóan én is résztvettem Bukarestben annak a körülbelül 1000 főnyi elhurcolt magyar túsznak kihallgatásában, — hivatalos katonai műnyelven »perlustrálás«-ában — akiket a románok 1916. év őszén magukkal hurcoltak túsz gyanánt, de akiket közel másfélévi fogság után békepraeliminárék értelmében kötelesek voltak hazaküldeni. Ekkor alkalmam volt Szilágyi Irma fogolytársai közül többel beszélgetni. Az esetről felvett hivatalos jegyzőkönyv kevésszavú, száraz ténybeli adatait e beszélgetések egynéhány részletesebb és nyomravezetőbb adattal egészítették ki.

Egyik elbeszélés szerint Szilágyi Irmát Székelykereszturtól keletre moldovai csángó parasztasszonyi ruhába öltözötten a román front mögött fogták el. A nyarat Székelykereszturon rokonsága körében töltötte és

1916. augusztus végén itt is találta a román betörés. Egyik elbeszélő állítása szerint Medgyesen, a másik szerint Szászsebesen volt állami elemi iskolai tanítónő. Abban mindnyájan megegyeztek, hogy magyar állami tanítónő volt és hogy a József főherceg parancsnoksága alatt álló erdélyi hadsereg vezérkarának teljesített szolgálatot. Tudtam, hogy a katonai körök ilyen feladatok elvégzésére nem a tanítónőket szokták alkalmasoknak tartani, hanem egészen másfajta nőket, azt kérdeztem: bizonyosak-e benne, hogy

tanítónő volt, mert ilyen szolgálatokra rendszerint artistanőket szoktak alkalmazni. Erre Neumann Mátyás lelkész azt válaszolta: — Szilágyi Irma mindig azt állította, hogy tanítónő volt. Én gyóntattam meg, tehát nekem nem hazudott. Különben is az orvosi vizsgálat megállapította, hogy »virgo intacta« volt.

Egy néhányan elhatároztuk, hogy Szilágyi Irma kilétét szabatosan megállapítjuk és halála történetét, mint az igazi hazaszeretet és önfeláldozás egyik legszebb példáját, a magyar tanítónői kar dicsőségére, alkalmas formában köztudomásra hozzuk.

Nekem sikerült annyit megállapítanom, hogy Keresztúron 1916. nyarán nem tartózkodott, hogy sem Medgyesen, sem Szászsebesen nem volt Szilágyi Irma nevű tanítónő. Ennek ellenére is szándékoztunk továbbfolytatni kutatásainkat. Az idő kereke ekkor a szokottnál gyorsabban forgott. Jött az 1918. októbervégi összeomlás, amely Szilágyi Irma emlékezetét is maga alá temette a mi lelkünkben. Most, néhány éve egy román író könyve ismét felidézte Szilágyi Irma emlékezetét, részemről egy elmulasztott kötelesség fájó érzetével. George Cair megelőzött. Emléket emelt a széplelkű magyar hősnőnek, mert az volt halálában, bárki volt is életében. A szép és hősi halál a maga lélekemelő nemességével az emberi élet

minden tévedését kiengeszteli. Amit Cair e novellájában tény gyanánt elbeszél, megfelel mindenben a hivatalosan megállapított valóságnak. Cair regényes rajzot irt s ezért elbeszélésében szerep jutott a képzeletnek, a valóság mellett az »irodalom -nak is.

Jancsó Benedek s. k."

Így szól nagynevű néhai Jancsó Benedek egyetemi tanár, a román ügyek alapos ismerője, Szilágyi Irma tragédiájáról.

... Íme a hivatalos jegyzőkönyv Szilágyi Irma kivégzéséről:

Neumann Mathias minorita plébános Szilágyi Irma kémkedéssel vádolt, Erdélyből elhurcolt tanítónő kivégzésére vonatkozólag a következőket adja elő:

»A bakaui börtönben, voltam elzárva, minden igaz ok nélkül. 1916. november 16-án kerültem a börtönbe, amikor fogolytársaimtól megtudtam, hogy van közöttünk egy Szilágyi Irma nevű segesvári születésű és állítólag medgyesi állami tanítónő, aki a román katonai hatóságok által jogérvényesen golyó általi halálra ítéltetett.

Én nemsokára, a hír vétele után, érintkezést kerestem Szilágyi Irmával, aki elmondotta nekem, hogy őt kémkedéssel vádolták és a román hadbíróság november havában, három szavazattal kettő ellenében, golyó általi halálra ítélte. Mintegy három hétig voltunk együtt a börtönben és esetét naponként tárgyaltuk.

Kivégzése 1916. december 17-én volt.

A kivégzés nyilvános volt és Bakauban egy nappal előbb plakatírozták.

Kivégzése előtt Szilágyi Irmát meglátogattam, meggyóntattam és lelkivigasztalásban részesítve, előkészítettem a halálra.

A halálos Ítéletet nyugodtan fogadta és láthatólag minden nagyobb izgalom nélkül várta a végrehajtását.

Az ítélet végrehajtása a bakaui börtön melletti téren, a poligon nevű helyen, a nagy nyilvánosság elolt reggel 6 óra 30 perckor történt.

Mi a börtön egyik cellájában izgalommal vártuk a fegyverek dörrenését. A mondott időben egymásutáni kétszeri sorlövést hallottunk, amikor mi a cellában: Boch Hiacint, Rist Károly plébánosok, Müller Károly kántor és én csendes imát mondottunk a kivégzett lelkiüdvéért.

Egyik román börtönőr, aki a kivégzést a kerítésre felmászva nézte végig, elmondta, hogy Szilágyi Irma a kivégzési aktus alatt is csodálatos nyugodtsággal viselkedett: a hadbíróság tagjaitól elbúcsúzott, gyűrűit és fülbevalóit ismerőseinek ajándékozta, szemét nem engedte bekötni, hanem nyitott szemmel, látható nyugalommal, hátrakötött kezekkel nézett a rá irányított fegyverekre.

Weisz József, a budapesti »Fakitermelő Rt.« igazgatója a következőket adja elő:

Én Szilágyi Irmát a börtönben találtam s körülbelül három hétig voltam vele együtt a bakaui börtön lakója.

Együttlétünk alatt többször bizalmasan elbeszélgettünk, elmondta, hogy titkos katonai megbízásai voltak valamelyik hadtestünk részéről, de hogy ezen megbízások milyen természetűek voltak, hogy ő azokat mennyiben vagy milyen úton hajtotta végre, arról nem nyilatkozott, valamint arról sem beszélt soha, hogy a román katonai hatóságok őt miképpen leplezték le. Mikor az ítélet kihirdetéséről hazajött, igen nyugodtnak

látszott és azt mondta nekem: »Mondja meg otthon, hogy a hazámért nyugodtan haltam meg s halálomat bosszulják meg az otthonmaradtak.«

Megjegyezni kívánom még, hogy Szilágyi Irma esetét illetőleg beszéltem egy alkalommal dr. Pertberg bakaui bőrgyáros, osztrák állampolgárral, aki említette, hogy utólagosan a román hadbírák is hangoztatták, hogy Szilágyi Irmát ártatlanul ítélték el és végezték ki.

Jelen jegyzőkönyv előttünk felolvastatott s annak tartalma általunk helyeslőleg aláíratott.«

Bukarest, 1918. január hó 20-án.

Mathias Neumann s. k. Müller Károly s.k.

r. k. plébános r. k. kántor

Weisz József Dávid Mihály s. k.

jegyzőkönyvvezető.

(Botár Árpád: A láthatatlan hadsereg. Kémek, árulók, merénylók. Kiadja a tapolcai lapok nyomdavállalata)

Az ellenséges cirkálók tüzét jól és pontosan irányították. Legerősebben a „Novara”-t lőtték, mint kötelékünk vezérhajóját. Az első találatok jelentéktelenek voltak, de később komolyra vált a helyzet. Találat érte a parancsnoki hidat és hajózási fülkénket rommá lőtték. Egyik ágyúnk harcképtelenné vált és tüzek is keletkeztek, ezeket azonban sikerült eloltanunk. Viszont az ellenséges hajókon is kétségtelenül megállapíthattuk ismételt találataink hatását.

10 óra 10 perckor gránát robbant közelemben és megsebesített.

Öt gránátszilánk hatolt lábszáramba; egy repeszdarab pedig, mely kilónyi lehetett, lesodorta sapkámat, de nem sebzett meg. A később megtalált darabon felismertük elégett sapkám hozzáragadt részeit. Köpönyegem, egyenruhám, szóval egész öltözetem – cipőmtől és harisnyámtól kezdve fel a mellemig – teljesen leégett rólam, de közvetlen égési sebet nem kaptam. Azonban úgy éreztem magam, mintha fejszével fejbevágtak volna. Könnyebb gázmérgezés is ért és elájultam, de hamarosan magamhoz tértem, hiszen bőségesen öntötték rám a vizet, hogy égő ruhámat eloltsák.

Azután hordágyon a fedélzet elejére vitettem magam, mert ott megfelelő kilátás kínálkozott. Hajóm vezetését Szuborits sorhajóhadnagynak, kitűnő első tisztemnek akartam átadni, azonban azt a szomorú jelentést kaptam, hogy elesett. így aztán a „Novara” parancsnokságát Witkovski sorhajóhadnagyra, a rangban következő tüzérségi tisztre ruháztam, s ő az egész ütközet alatt a fedetlen felső hídról vezette a tüzet és a parancsnoki teendőket is kifogástalanul intézte. A flottaosztály vezetését továbbra is megtartottam.

10 óra 35 perckor súlyos találat érte hajónkat. Ez a hátsó turbinahelyiségbe vágott be és szétrombolta a kondenzátorcső vezetékét. Tizenhat kazánunk közül nyolcban el kellett oltanunk a tüzet. Lassan ugyan még mozoghattunk volna, ha a tenger vizét használjuk, de nem akartam, hogy kazánjaink tönkremenjenek és ezért közöltem testvérhajóinkkal, hogy a „Novara” saját erejéből már csak tíz percig haladhat előre. A kazánok tüzét kikaparták és eloltották; hajónk mozgásképessége megszűnt. (Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953.)

Estefelé már olasz földre ért az ezred.

Keresztülvonultak egy pár falun is, ahol a faluk tanácsa, élén a bíróval, már az első ház előtt várta és hódolata jeléül kalaplevéve fogadta őket, hogy evvel is biztositsák a csapatokat, hogy a polgári lakosság nem fog velük szemben ellenséges magatartást tanusítani.

Magukban a falukban egy embert se lehetett látni az úton, csak az ablakok mögül kandikáltak kíváncsi és ellenséges szemek.

Olaszországban az ezred első pihenőhelye egy Bagnária nevű falu volt. Sötét éjszaka érkeztek meg ide.

A tiszteket egy szép emeletes házban helyezték el. Bende egy pár tiszttel együtt épen a leányszobába került.

A szobában minden össze-vissza volt hányva: fiókok kihuzgálva, levelek, ruhák hevertek a földön szanaszéjjel, tarka összevisszaságban. Látszott, hogy nagy sietségben hagyhatta el a tulajdonosa ezt a szobát.

A tisztek szomorúan nézték a rendetlenséget. Hiszen olyan fiatalok voltak még ők is mind. A legnagyobb része nem volt több huszonkét-huszonhárom esztendősnél.

„Vajjon hová hajtja le most fejét a leányszobának a lakója?” – gondolta magában Bende.

De a szomorúság nem tartott sokáig, mert Bende felhúzott egy női ruhát, amelyben sima arcával egészen egy fiatal leány benyomását tette és ebben mutatkozott minden szobában, amíg az őrnagy szigorúan le nem intette.

*

Reggel hét órakor hagyta el a tüzérség Bagnáriát. Az ágyúk végigmennydörögtek a házak között és Bende búcsúzóul még felpillantott az emeletes ház ablakára, amely mögött a leányszoba rejtőzött, de vissza már nem nézett senki.

Folyt az üldözés tovább.

A falvak kupaktanácsa mindenhol a falvak elején fogadta őket és könyörgött, hogy kíméljék meg a falujokat.

Törődött velük az ördög.

Egyre gyakrabban akadtak az út mentén menekülők cserbenhagyott kocsijára.

Néhol egész kocsisor hevert az útmenti árokba döntve, de ló nem volt előttük. Valószinüleg még az olasz katonaság takaritotta félre őket, mert összetorlódva akadályozták a visszavonulást és a lovakat kifogták, hogy segitsenek az ő fáradt lovaiknak.

Az útmenti sövény mellett egy kis kocsiba fogva – amelyben csak egy hatalmas vázát szállitottak gondosan becsomagolva – döglötten hevert a ló. A vázát, amely valószinüleg hatalmas értéket képviselhetett, vandál kezek kövekkel törték darabokra.

Délben német csapatok jöttek velük szembe már a Tagliamento mellől, amelyeket kivontak az üldözésből, hogy most valahová a nyugati frontra vessenek.

A német kocsik tornyosan meg voltak rakva zsákmányolt holmival.

Az egyik magasra megrakott kocsi vászon esővédőjén egy német katona ült, aki egy kalitkát szorongatott a kezében. A kalitkában egy színes papagáj gubbasztott komolyan. A jó Isten tudja, hogy hol szerezhette a katona a papagájt.

A katonák futólag üdvözölték egymást.

Tovább, tovább...

(Dr. Schaller Sándor: Szemben les a halál /A Piave partján/. Magyar Elektronikus Könyvtár)

Néha a fejemhez kapok – hogy is van ez? Kérdem, mert nem bírom megérteni a titokzatos őrültséget, mely a dolgokban van és az események tompa egymásutánját. Jobban mondva, az eseményeket amint fejlenek s következnek, meg lehet érteni, de hogy az egész miért történik (nem a reál okokat, hanem a magasabb értelmet kutatom) azzal nem vagyok tisztában. Sokszor azt gondolom, a következő nemzedékért. De ezt gyanakvással kell fogadni – az ember nem az a finom fajta, mely ily távoli és szép célokra nézne. És minden nemzedék gondoskodjon csak önmagáról, elég baja van a saját sorsával, még azt se tudja jól eligazítani, hát mit akar a jövő generációtól. És Isten őrizzen, hogy abba is beleavatkozzon, azzal a sötét ostobasággal, mellyel saját szerencsétlenségét kavarja. Háborúkkal akar segíteni a jövő generáción, mikor egyik háború úgy szüli a másikat, mint a farkas a kölykeit. A mai háborúból ötven év múlva új háború van – ez az atyai gondoskodás a jövő nemzedékről. És ha már a legjobb szándék vezetne is bennünket, mit használ az, az ember sorsa mindig reménytelen volt és marad – a következő generáció csak úgy föld alá kerül majd, mint a mostani –, valami titokzatos hatalom trágyázza velünk a földet... az emberek ki nem élve szűkre szabott életüket, búsan dőlnek a korai halálba.

De hát mégis, miért? Egy jelszó után kapkodok, a régi csaták, szabadságharcok valami szép kiáltása után, a Petőfi és Byron szavai után, és az igék után, amelyek azt mondták, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség, és amelyek valami felszabadítást hirdettek, valami régi jármot vettek le az emberiség nyakáról. Kétségbeesett küzdelemben, vértengerben és könnyben úszik a világ s e temérdek küszködésből az egymással harcban álló nemzetek csak ilyesmiket tudnak kihozni: – "határaink védelme" –, "szövetségesünk érdekei" –, "nagyhatalmi állás" (egyébként mind szent és fontos dolgok), de nem bír megszületni egy kiáltás, mely átharsogjon a világon, a magas cél felé mutatva, melyre a haldoklók megtört szemeiket emeljék. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)

1916-ban születtem, az első világháború harmadik esztendejében.

1916. március volt ez a - számomra csupán utólag - emlékezetes nap. Színhelye a budai Krisztina körút 83., avagy Bors utca 2. II. em. 4. sz. lakás. Annak is kicsi, későbbi gyerekszobája. A budai Bors utca a Városmajort kötötte össze a Vérmező menti Krisztina körúttal; manapság Hajnóczy József utca a neve.

Milyen is volt ekkoriban a csillagok állása? Baljós jelek mindenfelé.

Ha akkoriban, születésem idején, 1916-ban olvasni tudtam volna, megtudom, mi is zajlott akkoriban a nagyvilágban. Ha életem első hónapjainak újságjaiba belenézhetek, azt olvashattam volna: - Megkezdődött a verduni csata! (Utóbb tudtam meg: az osztrák-magyar hadseregből is odavezényeltek egyes alakulatokat. így azt a rohamzászlóaljat is, amelyben - későbbi nevelőapám - Ratkovszky Károly hadnagy és katonatársa, Aba Novák Vilmos, a festő is szolgált. Később, 1976-ban Párizsban megismertem a Musée de l'Armée két munkatársát. A két francia ezredes - az egyik tüzér, a másik huszár - Mr. le Colonel Reverseau, Mr. le Colonel Jean Martel - mesélte el ennek a halálnál is gyötrőbb sokhetes pergőtűznek s a szuronyrohamoknak gyilkos gyötrelmeit. Ők a túloldalon álltak, és - lőttek, rohamoztak.

Olvashattam volna azt is: a német hírszolgálat - és szervilis hazai szócsöve, a magyar sajtó - szerint küszöbön áll Párizs eleste. Hát Párizs városa, ezúttal, mégsem esett el!)

Ha az akkori Népszava kerül kezembe, arról is értesülök: Liebknechtet a császári német bíróság - háborúellenes uszítás okán - négyévi fegyházra ítélte. De júniusra - életem első neve napja táján (június 27-én, Szent László napján) - arról is hallhattam volna, hogy az oroszok áttörték az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének frontját. A Bruszilov-offenzíva során csapatainkat újra visszakergették a Kárpátok mögé. Egyik nagybátyám alakulata is - az I. lovashadosztály - hat napig futott vissza. S a mieink csak lovaik jó lábának köszönhették, hogy - utánpótlás, hadtáp, ember étele és ló abraka nélkül - ütegeiket megmentették. Kétszáz ezer ember elestéről, háromszázezer fogságba eséséről keringett a rémhír. S a szófia beszéd - igaz volt.

Ha jobban fülelek, meghallom a szomszédos szobából átszűrődő szavakat! Ekkoriban vetődött ugyanis haza - tizennyolc havi frontszolgálat után - egyik nagybácsim, Gál Józsi, lovas tüzér főhadnagy.

Gügyögésem hónapjaiban Bruszilov oroszai 80 kilométer szélességben, 50 kilométer mélységben törték át az Osztrák-Magyar Monarchia keleti frontját.

A budai hegyekben, csakúgy, mint 1914-ben, már újra lövészárkokat ástak. Az oroszok ekkor vágták el a mi I. és II. hadseregünket. Arcvonalunk összeroppant. Félmillió embert vesztettünk; 11000 tiszt esett el, vagy esett fogságba. Arcvonalunk 150 kilométerrel meghosszabbodott. S az ingadozó Románia - Hohen-zollern királyával az élen - hadat üzent a központi hatalmaknak.

Ezekben a súlyosodó háborús időkben Grum Feri dédapám - sült osztrák származású hajdanvolt 48-as honvéd - 1916. április 3-án írja Apámnak, Bécsből. Magyarul:

Örömmel hallottam, hogy talán nem fogsz behívatni a harcztéri szolgálatra. Bár a jelenlegi körülmények közt, midőn mind a két ellenséges tábor már eped a béke után, talán mégis sikerül a jelen szerencsétlen állapotoknak véget vetni. Sok vér és pénz fogyott el már minden államban. Pedig e kettő szűkével a háborúnak vége, a béke az ajtó előtt áll.

Majd ugyanő, a kilencvenkét esztendős hadastyán írja komor, váteszi hangon 1916. július 13-án Badenből:

...napokkal a mai után kapod a halálomról való tudósítást. Egyikre, mind a másikra már készen állok. Úgy sincs nagy öröm a továbbélésre ilyen időkben. Ezek folyton rosszabbá válnak, akár béke, akár további harcz lesz a sorsunk.

Isten kezében a Mérleg. De akár béke, akár háború lesz: Vége a mai létnek! Áldás és öröm alig fog belőle származni... **

Grum Ferenc, nem sokkal citált leveleinek kelte után, 1917. nov. 25-én, élete 93. évében Bécsben elhunyt.

Halála után hűséges gondozója - legjobb barátjának idős leánya, házvezetőnője, „mindenem és mindenesem", Ilka Feitscher nyugdíjas tanítónő - így ír nekünk az elkomorult Bécsről: Itt Bécsben immár nagyon kedélytelen az élet. A sztrájkmozgalom egyre inkább kiszélesedik; ma már az újságok sem jelentek meg. A megélhetési viszonyok is rémítőek itt. Negyed kiló liszt, másfél kiló krumpli, hat deka zsír és egy tojás, kevés kenyérrel, bizony, lehetetlenül kevés a heti megélhetéshez. Főzelékfélét és gyümölcsöt pedig egyáltalán nem lát az ember!

No, élj jól... (Zolnay László [régész]: Hírünk és hamvunk. Magvető, 1986, Tények és tanúk sorozat.)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt?... (24)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Milyen modern műlábak vannak. Apró keresztvassal ellátott vaskarikák, mint a sí-rudak talpa. A katonáék szinte vígan látszanak menni. Vannak egész és fél műlábak, német találmány, igen praktikus és könnyed dolgok. Talán egy fél műlábbal én is jobban járhatnék s nem volna ilyen feltűnő. A Leipzigerben láttam fotográfiákat hadiműlábakról, csoda. Olyan, mintha divat lenne, vagy sport, vagy gyerekjáték. Láttam egy német ulánus-kapitányt műlábbal lóháton. Hogy beleélték magukat az emberek a bajukba, legalább úgy néz ki. Mennyien vagyunk már Európában. Mintha az én kedvemért történt volna az egész dolog, hogy vigasztalódjak és ne érezzem magam olyan elhagyatottnak ebben a csapásban. De én nem örülök a mások sorsának és a mások helyzetébe nem tudom magamat beleélni. Néha úgy érzem, hogy nem is igaz, hogy mások is bénák, és csak a magam életén töprengek. Mintha most is csak én egyedül lennék ilyen. És mindig szenvedek és azt hiszem azzal, hogy szenvedek, előkelőbb vagyok ezeknél és a legtöbb ép embernél is.

*
A mai szomorú este. Przemysl elesett és az egész Budapest milyen sivár és csüggedt volt. A Pilseniben vacsoráztam, kevesen voltak, alig beszéltek, mindenkinek a szemében benne volt Przemysl. Még a hölgyek is komolyak voltak. Az üres székeken mintha halottak ültek volna. Az utcán hideg volt és a villamosok olyan borzalmasan csikartak a síneken. Elmehettem volna alsózni a fiúk közé, de úgy rám jött, hogy magamban bolyongjak a Dunaparton és hazajöjjek. Lekönyököltem a korlátra és néztem a Dunát. A vizet úgy csavarta a szél. A közhangulatra gondoltam és az ország sorsára, hogy mi jöhet ezután. Hirtelen észrevettem, hogy csak szédítem magam és ez úgy fájt. A szemem megmelegedett és könnyeztem egy kicsit, ami körülbelül két év óta nem fordult elő. Mit érek a legnagyobb szerencsétlenséggel is, ha az enyém még nagyobb. Láttam, hogy akármi történhet a világon, én a sírig sántikálok és belesántikálok a sírba. Úgy kívántam meghalni. Olyan helyen, ahol nem ismertek s ahol a temetőben az idegenek nem tudják, hogy ki volt az, aki itt fekszik. Képzelődtem, hogy egy fényes vezérkar előtt állok és diplomaták ülnek köröskörül. Kérdezték a véleményemet és én azt mondtam, hogy mondják meg nekem, miért lettem én sánta és ezen segítsenek, mert én ezt nem értem és én hibátlan akarok lenni, elsősorban ez érdekel, azután majd beszélünk a külpolitikáról és a stratégiai helyzetről. Kivezettek és letaszítottak a lépcsőkön. Lebukdácsoltam, mindenem fájt és kimondhatatlan önutálat vett elő. És közben mintha egy gyermekhang vergődött volna a szívemben: Énmiattam van az egész világ, én boldog akarok lenni!

*
Sabinával ültem múlt éjjel a Palais de Danseban. Bájos kis nő, s oly jó leány, órákig elült velem az éjjel is diskurálni. Három koronáért virágot vettem neki, de csak két-két pohár malagát ittunk. Igénytelen velem szemben és igazán szimpatizál. Bizalmasabban beszél velem, mint a titkárral és szereti nekem mesélni az életét. Nácit, a parkettáncost utálja, de olyan élvezettel táncol vele. Talán azért vonzódik hozzám, öntudatlanul is, mert sejti, hogy aki maga is szerencsétlen, annak több szíve van az ő élete iránt. Elérhetném, hogy a barátnőm legyen. De érezhet valaha irántam olyan szerelmet, amit én szerelemnek nevezek? Éjszaka három óra van most is, fenn vagyok a naplómba firkálni, majd leragad a szemem. Mi vonz, hogy szerencsétlenségemről mindig firkáljak? Olyan határozatlan hivatást érzek sokszor, mintha nem is magamnak írnám, mintha jelentést írnék saját életemről valakinek, aki várja ezt és mintha az én nyomorult naplómat is biztosan felfedeznék majd, mint a gyönyörű Baschkirtsheff Máriáét és az egész művelt világ sóhajtozna rajta. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)


„Eljött a támadás véres napja.” [1916] Augusztus 14-ről 15-re virradó éjszaka volt ez, Mária mennybemenetelének napján, annak ellenére, hogy hiányos volt a fegyverzetünk és hogy mások arra ösztökéltek, hogy előbb a bolgárokra kellene támadni és ha őket semlegesítettük, majd akkor gondoljunk Erdélyre. De én is azt kérdem: mit keressünk mi Bulgáriában? Ha nem késtek volna az oroszok keleten, a franciák délen, és ha nem lett volna a tutrakáni árulás, másképp alakult volna a mi háborúnk!
Délben, pontban 12-kor rendelték el a mozgósítást és az ezt követő második napon már s az erdélyi Boiţán ébredtünk. A falu népe templomban volt és kővé dermedt, amikor meglátta a felvont szuronnyal oda berontó román katonákat. Most is kiver a veríték. Leírhatatlan örömünnep kezdődött. Valóra vált sok szenvedés álma. A meglepett, kis létszámú magyar határőr nem tanúsított jelentős ellenállást. Románok, csehek, bosnyákok, morvák is voltak közöttük. Eldobták a fegyvereiket és megadták magukat. A Csibin fölötti hídnál, amelyiknek az egyik végét Potopeanu hadnagy ágyúi belebombáztak a vízbe, összegyűjtöttünk 250 olyan foglyot, akik között a roggyant Ferenc Jóska császári-királyi impériumának minden nemzetisége képviselve volt.
Castriş tábornok, hadosztályparancsnok elküldött a foglyokkal Câinenibe. Emberségesen bántam velük, mert a magyarokat valaki azzal ijesztgette, hogy lemészároljuk őket. Miután leadtam őket Câineni-ben, mindenkinek adtak egy nagy csésze teát és fejenként egy fél kenyeret. Egy pénzügyőr zugführer megcsókolta a csizmám és megköszönte. „Isten éltessen, román!”
Boiţáig az út tele volt a lőszeres kocsik kerekei által az éjszaka széttaposott holttestekkel. Boiţa szádában szinte a teljes hadsereget fenntartotta egyetlen, pontosan belőtt 210-es ágyút. Lehetetlen volt Veştem felé továbbmenni. Nagyon jó állásban volt a Dealul Chiorului-on. Zizi Cantacuzino granicsárjai végül bekerítették és elhallgattatták, így aztán a 16-áról 17-re hajló éjszakán a gyönyörű Máriánál aludtam Vestemben. Pompás tyúklevest ettem és úgy aludtam, mint egy csecsemő Onuţ Meşterul báránybőrbundája alatt.
Elalvás előtt néhány szófoszlány maradt bennem a jó öreg Bojenescu hadnagy és Petruş Măciuceanu beszélgetésből. Az öreg mintha azt kérdezte volna, hogy: „Na, de fiaim, ágyúitok vannak-e? A nagyokból, mert a magyarok mellé rövidesen megjönnek a németek és először nekünk, majd nektek fűtenek be!” 
És így is lett: egy hónap múlva már a magyarok őriztek bennünket Aradon a huszárlaktanya (Reitshule II) manézsában. (Constantin C. Popian: Amintiri din viața militară. Jurnale de război și din prizonierat. Editura Militară, Bucureşti, 2007. Koszta István fordítása)


Nem csak az az ijesztő, hogy az ember a maga bámulatos alkalmazkodási képességével beleszokik a háborús állapotba, hanem az a furcsa, hogy meg is unja. Az is, aki benne van s az is, aki itthon maradt. Néhány, csatából jött, nagyon intelligens emberrel beszéltem, egybehangzóan állítják, hogy a háborúban ugyanazon dolgok ismétlődnek monoton egyhangúsággal s mivel mindig jelen van a legnagyobb szenzáció, melynek nem lehet fokozása, az életveszély – a dolog igazán holt pontra jut s lefelé kell licitálni, a jelentéktelen dolgokat megnöveszteni (kapnak e menázsit, jön-e posta, lehet-e aludni) , hogy az értéktelen élet valami változatosságot kapjon. Tapasztalatunk, hogy a sebesültek elbeszéléseit mily gyökeresen megunták az emberek, – egy vidéki városban az unalmas emberre azt mondják: »fád, mint egy sebesült.« Szegény sebesültek – szegény vérező, kínlódó emberek – nem felháborító, hogy irántuk is mennyire ellankadt az érdeklődés. Ebben a nyomorult életben s a gyarló emberek közt csak a siker imponál s már majdnem ott tartunk, hogy az a hős, aki – sértetlenül életben maradt.
Az emberek megunják a háborút, – átlapozzák az újságokat, elolvassák a jelentéseket s várják, hogy vége legyen az egésznek. De ha nem lesz egyhamar vége, hát abba is belenyugodnak. Mindenbe belenyugodnak – borzasztó! Ordítani szeretnék: »hát tudjátok, hogy mi történik veletek? hát tudjátok, hogy mit csináltok? hisz – oktalan népség – ölitek egymást! – hát csináljatok már valamit, hogy vége legyen és soha ne ismétlődjék – emberek – térjetek észre! ...« s addig ordítjuk ezt és még sok más mindent úgy befelé, magunknak, hogy egy szép napon azon vesszük észre, saját magunknak idegen a saját hangunk, egyre kevesebb benne az elementáris felháborodás ... mi is belenyugodtunk – mi is meguntuk. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)


Forgalomirányítónak lenni unalmas dolog kihalt útkereszteződésben. Tél van. A forgalomszabályozó a szomszédos szétrombolt villából kicipel egy mahagóni hintaszéket és ott üldögél magányosan a sztyepp közepén: hintázik és a forgalmat szabályozza. Kétszeresen jó karosszék. (Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4)


Augusztus 23. Dél felé járt, amikor a király magához rendelt. Hellyel kínált és miután pár percig kitartóan a szemembe nézett, beszélni kezdett. Elmondta, hogy a helyzete válságos, fájdalmas, de még reménykedik abban, hogy a koronatanács, amely pár nap múlva összeül, feloldhatja a román uralkodói helyzetéből adódó kötelezettsége és lelkiismereti vívódásai között feszítő dilemmát. Szűkszavúan taglalt helyzetének kétségei dacára mondataiból kiéreztem, hogy eltökélt szándéka fejet hajtani a koronatanács döntése előtt, bármi legyen annak tartalma.
A (királyi) Ház szolgálatában eltöltött tetemes időszak és a Carol királlyal való utolsó beszélgetéseimből fakadó szilárd meggyőződésem is arra bátorított, hogy leplezetlenül elmondjam az uralkodónak a helyzettel kapcsolatos gondolataimat. Mindenek előtt emlékeztettem arra, hogy nagybátyja halála után rövid idő teltével azt mondta nekem, hogy személyes felelősséggel ragaszkodik a Németországgal megkötött szövetségi szerződéshez és semmi okom nem lehet kételkedni abban, hogy ezt a politikai vállalást megmásítaná, mert hiszen az I. Carol király tapasztalatainak összegzése és az egyedüli magatartásforma, ami az ország életbevágó érdekeinek megfelel. Hozzátettem még azt is, hogy a lakosság döntő többsége a semlegességet óhajtja, hogy Ausztria-Magyarország ellen akár egy megnyert háború sem hozna egyebet, mint Oroszország iránti gazdasági és politikai függőséget. A háború elvesztéséért pedig az ország őt tartja majd egyedüli felelősnek. Ha tehát megtagadná a hadüzenetet, azt az ország örömmel fogadná, mindenképpen jobban, mint az antant és agitátorai felszínes nyüzsgését.
A király sehogyan sem reagált a mondataimra, érveimet válasz nélkül hagyta, ezért még egy kísérletet tettem befolyásolására. Felséged – mondtam – mielőtt ezt az ország és a dinasztia számára oly sok veszéllyel járható utat választaná, méltóztassék elolvasni ama feljegyzést, amit Carol király halála előtt pár nappal diktált le nekem és amelyben bizonyítékokkal szolgál arra, hogy az oroszok mellett vállalt háború korántsem szolgálja a nemzeti törekvéseket, inkább a nemzet halálát okozná. Ha a nagybátyja politikai testamentumában mégsem találna elég érvet, akkor zarándokoljon el Curtea deArges-re és térdet hajtva az elhunyt király sírjánál a jó Isten tanácsáért könyörögjön.
E végső kísérletem csak megrendülést okozott a királynak és a szemében gyülekező könnycseppek elárulták kegyetlen belső vívódásait és akaratának bátortalanságát.
A fogadás a királynál több mint egy órát tartott. Már a várószobában voltam, amikor utolért és közölte velem, hogy van egy igen nagy kérése, amit minden bizonnyal maradéktalanul teljesítek. Ön elutazik Sigmaringenbe és egy levelet visz majd a bátyámnak, akinek elmondja azt is, hogy milyen helyzetben vagyok, mert azt ön jobban ismeri, mint bárki más. Délután találkozom von den Busche)-val és megkérem arra, hogy a szükséges lépéseket tegye meg útja segítéséhez. Meghajoltam és kifejeztem abbéli reményemet, hogy haszonnal járok és az megakadályozhat egy szerencsétlenséget.
Augusztus 24. A király születésnapi ünnepi ebédjére voltam hivatalos a Cotroceni palotába. Őfelségét igen vidámnak láttam, lehet, hogy alkalmi jókedv volt csupán? Az ebéd után magához hivatott és sokáig fejtegette azt, amit majd bátyja, Wilhelmnek mondanom kellett. (...)
Augusztus 25. Reggel 8 órakor indultam Bukarestből csak a szükséges csomagokkal és 10 napra való készpénzzel. Azzal indokoltam elutazásomat a kíváncsiaknak, hogy meg kell látogatnunk Olga lányomat Kronstadtban, akinek egyik gyermeke skarlátos.
A vonatban átadom von Rosenbergnek a király és a királyné leveleit, amelyek este hozott át nekem Barbu Stirbey. Gondosan elzárja a diplomatatáskájában, majd Münchenben fogja nekem visszaadni.
Budapesten elugrottam a német konzulátusra vízumért, mert azt elmulasztottam Bukarestben.
Augusztus 27. Este 7-re értünk Sigmaringenbe. A palota teraszán ott találom Wilhelm von Hohenzollern herceget és a hercegnét, Romániai berlini követét, Al. Beldiman urat, akit bukaresti indulásomkor értesített von dem Busche úr. Jelen voltak még Wangenheim marsall, Spec gróf, von Detten kapitány, von Werner kisasszony és Matuschka grófné. A társaság tagjai tőlem vártak megnyugtató híreket. Beldiman rendkívül nyugtalannak és zaklatottnak látszott.
Ebéd után Wilhelm herceg félrevont és alaposan kikérdezett a romániai helyzetről, mert testvérének levele csak vázlatos tájékoztatást nyújtott. A király vívódásairól beszéltem előbb, arról a kegyetlen dilemmáról, amelyet az antantnak kedvező népi szimpátia és a nagybátyja által örökül hagyott kötelezettség között feszült, s amely lelkiismereti válságba sodorta. Elmondtam azt is, hogy egyre erősebb környezete hatása tétovázó akaratára és tartok tőle, hogy az utolsó pillanatban nem lesz elég ereje  megfontoltan reagálni. (...) Amikor a beszélgetésbe bekapcsolódott Beldiman, a társalgás átváltott Bratianu úr álláspontjának szigorú bírálatára, őt tartották az egyedüli felelősnek a kialakult helyzet miatt. Beldiman, aki Románia függetlenségének megmentését a tolakodó orosz bitorlóktól csak a Központi Hatalmak szövetségében tudja elképzelni. Az oroszokkal megkötendő esetleges szövetségi szerződést őrültségnek és kész öngyilkosságnak minősítette. Sigmaringeni utazásomat sem látja másképp, mint jó ürügynek Bukarestből való eltávolításomnak, ahol a király környezete félhet a királyra gyakorolt személyes befolyásomtól. Be kell vallanom, hogy ez a gondolat az én fejemben is megfogalmazódott. (...)
Augusztus 28. Korán reggel egy lakáj belépett a szobámba és egy táviratot adott át. Elolvastam: Románia hadat üzen az Osztrák–magyar Monarchiának. Annak ellenére, hogy otthon az utóbbi három hét katonai jellegű intézkedései kétségbevonhatatlanul a kormány háborús szándékait sejttette, hihetetlennek tűnt, hogy belesodródott egy ilyen veszélyes kalandba. Bíztam abban, hogy az utolsó pillanatban átgondolja, vagy, hogy a király nem járul hozzá egy ilyen döntéshez. De fekete-fehéren nyilvánvaló volt hogy a jóérzés sok helyen híjával van és sajnos a szerencsétlen Románia sem kivétel és képtelen ellenállni az antant tolakodásának és ígéreteinek.
Pár perccel később meglátogatott a hercegi ház néhány tagja. Megdöbbenésük fájdalmas és képtelenek voltak feldolgozni a hírt, hogy egy Hohenzollern herceg fegyvert foghat Németországra.
Még korán délelőtt találkoztam a teljesen kiborult Al. Beldimannal. Mélyen megalázottnak érezte magát méltatlan helyzetében, a hadüzenetet pedig egyértelmű öngyilkosságnak mondta. A koronatanács összetétele eleve gyanút keltő volt, a hírrel viszont nyilvánvalóvá vált, hogy indokolatlan volt elfogadni a közvélemény érdekeit szem előtt tartó, lojális tanácskozó testületnek. Kiderült most már, hogy ez a társaságnak megfontoltan készült erre a coup de théâtre-ra és a király bizonytalanságait elaltatva a nemzeti akaratnak állítsa be a hadüzenetet, holott nem egyéb az, mint egy maréknyi politikus összeesküvése.
/A svájci származású Louis Basset, aki fél évszázadon át szolgálta a Hohenzollern-Sigmaringen házat, I. Carol király magántitkára volt, s annak halála után unokaöccse és utóda szolgálatában állt, küldetése után Svájcban maradt és csak 1919-ben tért vissza Bukarestbe. Előtte egy évvel még levelet írt Ferdinand királynak, amelyről naplójában is említést tesz./
1918. december 20. Élve az alkalommal, hogy Svájc követe visszautazik Bukarestbe, ahol újra elfoglalhatja hivatalát az alábbi, Ferdinand királynak címzett levelet bíztam rá.
„Felség!
Kínzó aggodalomban eltelt két és fél esztendő után végre bevallhatom Felségednek, hogy nagy kő esett le szívemről az utóbbi időben, Romániában történt szerencsés események hallatán és örömöm kifejezéseként legszívélyesebb jókívánságaimat is tolmácsoljam a háború áldásos kimenetele okán.
Ha visszagondolok azokra a beszélgetésekre, amelyeket Felségeddel folytattam elutazásom előtt, be kell ma vallanom, hogy ténylegesen kiismerhetetlenek az Úr útjai, és milyen bizonytalan az emberi előrelátás még abban az esetben is, ha azt olyan bölcs és tapasztalt uralkodó tanításaira alapozzuk, mint amilyen Carol király volt. Amit én korábban az országra nézve elháríthatatlan veszélynek véltem, mára az ország legmagasztosabb reményeinek megcáfolhatatlan diadalaként teljesült...” (Louis Basset kiadatlan naplójegyzeteiből. Magazin Istoric, 1997. 9. sz. Koszta István fordítása és közlése)


Buftea, 1916. augusztus 15/28., hétfő. Mária Mennybemenetelének napja. Ma, Mária napján megtudta végre az egész ország. Vajon a sors akarata, hogy éppen ma, Mária-nap ünnepén történjék mindez?
Tegnap este csak kevés csomaggal érkeztünk Bufteára. A költözés már régóta eldöntött kérdés volt, de nem tudott róla senki. Az volt az általános vélemény, hogy Cotroceni-ben nem vagyunk biztonságban, valamennyi hadi intézménytől való túlságos közelsége miatt. Ezek bombázására pedig könnyen sor kerülhet. 
Nehéz pillanat volt megválni otthonunktól. Szétfutott már a hír arról, miként döntött a Koronatanács, a nép pedig magán kívül örvendezve éltette a királyt – egy óra alatt a tekintélye sosem látott magasságokba szökött –, az emberek így vagy úgy, de megértették az általa hozott magasztos áldozatot. Váratlan volt, hogy ekkora erkölcsi bátorságról tegyen bizonyságot. Számtalanszor megmondtam, hogy ha türelemmel várunk, teljesíti a kötelességét, de akkor nem hittek nekem, inkább támadták és gyalázták mindenféle módon aljas kis lapjaikban és egyes nagy lapokban is. 
Nem egy fényes férfiú, nem is duzzad az energiától, de minden esetre tisztességes és kötelességtudó ember.
Ma reggel bemegyek a városba, hogy megkezdjem az előkészületeket ama kórház létesítéséhez, amit a régi Palota nagy termeiben képzeltem el. Igyekszem minél többször megmutatkozni, hogy az emberek láthassák: továbbra is mellettük állok. Tegnap este visszhangos éljenzések közepette mentem végig az utcákon, amúgy visszafogott, ünnepélyes öröm uralkodik, nem hejehuja. Az emberek érzik, hogy magasztos órákat élünk – kegyetlen, ám nagy időket. Egyelőre, a hírek örvendetesek. Ó, hogy szeretnék mindenről értesülve lenni! Hogy teljességgel biztos lehessek! Természetesen, mindenféle kósza hír járja – egyesek máris győzelmet kiáltanak, mások pesszimisták, és mindenütt veszélyeket és kockázatot látnak.
Mircea és Ileana tegnap érkeztek Bufteára, kocsival hozták őket Szinajáról Angelescu testőrezredes gondoskodása folytán. Az utolsó pillanatig hagytam, hogy Szinaján maradjanak, hogy ne keltsünk pánikot és megtévesszük az ellenséget. A siker feltételei a titoktartás és a hallgatás voltak. Szegény Woodfield hősiesen ellenállt, de mi tagadás, az első este szomorúságban telt. Ennek dacára jól aludtam – nagyon elfáradtam, heves izgalmakon mentem át!
Buftea, 1916. augusztus 16/29, kedd. Az elmúlt éjjel repülőgépek zaja hallatszott, azt mondják, Bukarest fölött ráadásul még egy Zeppelin is úszott a légben. A lakosság izgatott volt, félig elégedett, félig felajzva, de nagyon kevesen féltek. Magam semmit sem hallottam, viszont rosszul aludtam, nagyon zaklatott voltam. 
A hírek egyelőre kedvezőek. Csapataink végrehajtották azokat a műveleteket, amik elő voltak írva a számukra: egészen Derestye közelébe jutottak. Ó, milyen boldogan tettük meg azt a határ menti utat – hát tényleg máris a kezünkben volna? Félek túlságosan örvendezni. Szinte egész nap a városban tartózkodtam, hogy elrendezzem a kórház ügyét és több barátommal találkozzam. (…) Megindító táviratok érkeztek az ország minden sarkából, a mozgósítottak anyáitól, feleségeitől, nővéreitől, akik köszöntenek engem és a férjemet, legfőbb vezetőiket, és úgy tartják, hogy ez egy olyan dicső pillanat, amit az egész nép óhajtott. Megható elgondolni, hogy az árat saját testükkel, saját vérükből való vérrel kell megfizetniük.
Buftea, 1916. augusztus 17/30. Mint máskor is, a városban jártam. Találkoztam a kórháznál dolgozó valamennyi asszonnyal. Keményen dolgozunk!
Bukarestben csöndes volt az éjszaka. A hírek továbbra is jók – annyira jók, hogy végigfut rajtam a hideg. Brassót bevettük!... (Mária királyné háborús naplója. Humanitas Könyvkiadó, 2015. Fordítás angol [román] nyelvből)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt?... (20)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Hadiebed Máramarosszigeten (1915)

Galícia, március hóban... A háborús állapot annyira állandósult, hogy hajlandó vagyok nem tekinteni többé szerencsétlenségnek, hanem természeti jelenségnek – mint például az éghajlatot.

Ide s tova egy hónapja már, hogy újra künn vagyunk az állásokban. A falusi szoba világosságából lekerültem a föld alá. Földbe vágott ablakom előtt három lépés hosszú, másfél lépés széles virágos kert, ablakkal fedett, mint valami műterem. Valóságos melegház. Teleraktam cserepes virágokkal, agavéval, pálmafával, tulipánnal, ciklámennel, muskátlival. Az idevaló, földig rombolt kastély virágházából kértem kölcsön ezt a kis tavaszt.

Az egész gyönyörű kastélyból, a melyben nemrég még szépség és boldogság lakott, nem maradt egyéb egy halom téglatörmeléknél, melyből egy rajta felejtett ingatag kémény ágaskodik fel, – ha ugyan még föl nem robbantották. Két hiányos nyírfasor egy árván maradt oszloppárnak, a park egykori bejárójának visz neki. A drága, gyönyörű otthont az utolsó kőig és az utolsó bútordarabig elpusztította az ágyú és széthordta az ember. A park vén fái megtizedelve, kertet és mezőt mély árok-labirintusok szaggatnak fel. A föld és a hó alól kályhák csövei nyúlnak ki itt-ott. Ezeknek a füstje árulja el, hogy élet csírázik a föld alatt.

Virágokkal fölékesített földalatti odúm csöndjében néha szinte boldognak érzem magamat. Szemem fölüdül a téli kert virágain. A kikutathatatlan eredetű pamlag fölött, gyalulatlan polcokon könyvek sorakoznak. Ez már nem dísz és nem puszta búfelejtő, – bár annak is elsőrangú.

De a könyvhöz sok nyugalom kell. És most, hogy egy idő óta tavaszi napsütés ragyog, sajnos, ide látnak az orosz ágyúcsövek. Jellemzi nyomorúságunkat, hogy félünk a tavasztól. Az imádott, édes napfény a mi legnagyobb ellenségünk! (Halász Gyula: Levél a lövészárokból [címzett: Elek Artúr]. Nyugat, 1916 / 11. szám)

1915. (Keletgalícia.)

Apr. 1. – Inkey Zsigát becsaptam, hogy telefon jött Máramarosszigetről: ma érkezik a felesége! Beugrott a bibasz, még nem ismer eléggé. Faszoltam 350 cigarettát (osztrák »Dámesz« és Aegyptische III. Sorté) és 406 korona 33 fillért. Küldök belőle Mimisnek, nála biztosabb. De legelőször is extra lótáp kell, mert háborúban vagyunk, vagy mi a csuda.

Ápr. 12. – Fogadtam Pflügl Imrével [őrnagy; később osztrák követ a Népszövetségnél], hogy melyikünknek nő ki először a bajusza. Este menázsinkban Sven Hédin, híres svéd utazó; holnap megy tovább.

Május 3. Wapnienka. – Amuszkák fölfedezték megfigyelő állomásunkat és erősen lőni kezdték. Huj, de lapítottunk! Csúzlival lődöztünk a shrapnellek »Sprengwolkni«-jait; az én találmányom, nagyszerű sport és jó szer a »drukk« ellen. Négyen csúzliztunk, de kevés eredménnyel, nem esett le egy Wolkni sem.

Május 5. Repuzyce. – Prónay Sanyi tisztjei és emberei mind frissen mosottak és beretváltak, ami fene jó benyomást tesz; de a kitűnő ebéd is, amit adott. Toutryba megyünk Horthy Pista bácsiékhoz; vacsorát és szállást kaptunk, mindkettő jó, de az ágyban sok a bolha; kifeküdtem egy pamlagra, ott nem volt bolha.

Július 7. – X. főherceg (aki apámat jól ismeri), szemlélni jött. Jelentkezésemnél nagyon néz rám és kérdi: »Von wo?« – Mondom. – »Aha, Sie sind ja ein Sohn vom – Papa! ?« – »Jawohl, kaiserliche Hoheit!« – Most mindenki »Sohn vom Papa«-nak csúfol, még az Excellenz is.

Július 21. Okna. – Egy majort lövünk tüzérséggel. Kiszalad belőle minden. Úgy nevettünk! Mint »Scharfschütze« lődözök mexikói puskámból egyes bujkáló muszkákra kb. 500 lépésről. Fene kis cél, messze van. Lejjebb mászom egy kis pléhtetős házba s a (W-nélküli) WC ablakából lövöldözök, velem egy hadnagy 15-ös messzelátóval, bemondani a lövéseket. Jól lövök, de hamarosan észreveszik a »veszedelmes WC-t« és csak úgy csörög rajta a golyó. Azután ágyúval kezdenek ránk lőni, mire a kertfal mögött vitézül elszaladtunk, nü ná! Közben mindketten olyanba léptünk, hogy jobb lett volna nem. A kis bádogtetős házból félóra múlva nem volt semmi. Szegény WC! Nem tehetett róla. – Vissza a megfigyelő állomásra. Két sírt ásnak. Kinek? »Az imént elesett egy honvédünk, ipp a fejibe ment.« – És a másik sír?« – Az egy csujesnek [a ruthén parasztokat hívtuk így] szól, akit a Tolnay százados úr most fog agyonlövetni.« – A csujes cserkeszt vezetett, úgy csípték nyakon mind a kettőt. A cserkeszt hátravitték, a csujest agyonlövik. Ott áll a közelben, mellette szuronyos honvédbaka. Sejti, hogy mi lesz vele, mert nagyon nyugtalan és alázatosan süvegel minden közhonvédet is. A kivégzést persze nem nézem, utálom, de hát nem lehet mást tenni.

Július 22. – Este Oknán a tüzérek »Nemzeti Zenede« cím alatt hangversenyt rendeztek, önmagukcsinálta hangszereken: tamburica, hegedű és nagybőgő, utóbbi üres lőszerládából. Magyar nóta és szerenád a még mindig hasfájós alezredesnek, aki végre mégis csak nevetett.

Július 24, Okna. – Ami öreg 15-ös mozsarunk lövi a muszkák megfigyelő állomását. Közeli találatra kiszalad belőle egy fej, azután megint vissza (talán valamit ott felejtett!), azután megint ki és egy árokban el a fenébe. Majd megpukkadtunk nevettünkben. – Estefelé a fejünk fölött ment el egy repülőnk. A muszkák ágyúból lőtték, rosszul, de a shrapnellek pont a mi fejünk felett pukkangattak, és körülöttünk csak úgy sivított és porzott az istennyila. Egy nagyfene shrapnellhüvely éppen az amerikánus vendég, Capt. Mc Intyre lába mellé csapott le, akkorát ugrott tőle, mint egy hörcsög. Nevetett, meg mérgelődött is, ami fölött általános volt az öröm, mint ilyenkor mindig, ha valamelyikünk csak a legkisebb okot adja rá – hiszen szinte éhezik a társaság egy kis nevetnivalóra. A nevetés mellett azonban lapítottunk mint ürgék a lyukban. – Kissé hátrább egy arra mászkáló magános csujes-asszonyhoz is esett valami repeszdarab, rettenetes visításba kezdett. Odaszaladtunk segíteni: semmi baja, csak szörnyen beijedt. Mit is mászkál ott, kergettük a fenébe. – Doktorunk autón bement Czernowitzba kötszerért meg pezsgőért. Vacsorára hiába vártuk, se doktor, sem autó, se pezsgő. Végre úgy tíz óra felé búg az autó. Kiszaladok és a sötétben ordítok: »Na, du verfluchter Doktor, wo warst du denn so lange? – hát nem a doktorunk volt, hanem Jaeger vezérkari alezredes a hadseregparancsnokságtól. Nagyon kinevettek, mert Jaeger savanyú pofát vágott e barátságos fogadtatáshoz; nem érti a tréfát, túlságosan előkelő! – A doktor végre mégis megjött a pezsgővel.

Július 25. Mahala. – Papp alezredes csoportjánál volt dolgom. Nagyon jó benyomás, kedves emberek. Papp alezr. autón vitt el a megerősített Pruth-állásokhoz, majd tovább a román határra, Wama-Mramornitza [ma mindezek a helyek a Szovjethez tartoznak], ahol lefényképezem az őrtálló honvédet, Rumán Sándort. Ez ugyanis a Balti-tengertől Besszarábiáig nyúló szövetséges arcvonal legdélibb pontja. Ezer kilométeres front, ötmilliós német-osztrák-magyar hadsereg jobb szélső embere, a 17-ik honvéd gyalogezredtől. Megfelelően büszke is rá. – Gyönyörű fedezékek, minden összevissza erődítve. Hatalmas szál ember ez a Papp alezredes és nagyon rokonszenves.

Július 28. – Huszár Szűcs Pista lóápolót ki akartam köttetni, mert engedély nélkül meglépett, magukra hagyva a lovakat egész este. Rapporten: »Főhadnagy úrnak alássan jelentem, muszáj vótam a csujes-babámhol menni, mert azt izente a disznó, hogy ha nem gyüvök, hát elmén mással. Hát ikább elszöktem és meg is pofoztam. Most rendben van!« Nem volt szívem kiköttetni (csak nyakoncsaptam), mert nagyon nevettem, ő is, a szemtelen.

Augusztus 2. – Én egy szegény »korelás« ördög vagyok megint, az vagyok én, bizony. No de majd elmúlik. (Nemeskéri Kis Andor: Pipaszó. Derűs emlékek egy változatos életről. Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941. II. kiadás)

Az annyira becses, sőt túlbecsült egyéni élet szempontjából borzalmas a háború, mely naponként iskolai példáját adja annak, amibe olyan nehezen akarnak beletörődni, hogy az élet mulandó. Már-már úgy rendezkedtek be az emberek, mintha az emberi élet valami stabil dolog volna, bizonyos elteltség és indokolatlan biztonsági érzet támadt. Na most ennek jó időre vége. A székely katonáról kering most az az anekdota, hogy bevagoníroztatták, négy napig utazott, kiszállt, előre ment, lövészárokba került – rohamra indították s mikor fütyültek mellette a golyók, zúgott a srapnel s vonított a gránát, csak akkor vette észre, miben van benne, megállt a nagy istenítélet közepében s elcsodálkozott: Hű az Istenit, hát hova hoztak engem? Most majd mindnyájan ilyen elcsodálkozók vagyunk, csak most vesszük észre, mibe kerültünk bele, most eszmélünk rá igazán, mi az élet és mik a dolgok igazi lényegükben. E pokol nélkül sohase jöttünk volna rá, hogy egész társadalmi berendezkedésünk mely örvények és meredélyek szélén lógott – de ha az emberiség most sem tud tapasztalni és tanulni és ezután sem fog tudni magán segíteni, akkor csakugyan olyan bornírt és tehetségtelen, hogy nem érdemes búsulni a sorsán. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)

A háborúban... az I. honvéd huszárezredhez kerültem, amelynek az osztrák–magyar hadseregen belül az a feladat jutott, hogy adott esetben a határokon belül védje az ország területét. Itt a vezényleti nyelv magyar volt. Az elitalakulat zömmel dzsentrielemekből állt, mivel az arisztokraták többnyire a közös hadseregben szolgáltak.

Katonai kiképzésem után Budapesten kellett megvárnom, amíg menetszázadom a frontra indul. Ez azonban hónapokig elhúzódott, amit különösnek tartottam ugyan, de örültem is neki, mivel feleségem első gyermekünk – Éva lányom – születését várta, s így vele lehettem. Később tudtam csak meg, mi volt e számomra szerencsés késlekedés igazi oka. Feleségem egy befolyásos nagybátyja, Batthyány Lajos járt közben, s a hadügyminiszter lányom születéséig az egész századot visszatartotta. Legszívesebben a parlament elé vittem volna az ügyet, de ettől végül is elálltam, mert családi viszályt idéztem volna elő, s hálátlannak tűntem volna fel nagybátyánkkal szemben, akit a legjobb szándékok vezéreltek.

Tudtom nélkül intézték el azt is, hogy a fronton a vezérkarhoz kerüljek mint a hadosztályparancsnok, báró Apor tábornok szárnysegédje. Mikor aztán odaérkeztem, kiderült, hogy igen sok más szárnysegéd is ténykedik ott, többek között József testvérem és egyik húgom férje is.

Abban az időben álló lövészárokharc folyt, időnket bridzsezéssel és a tábornok szórakoztatásával töltöttük. József testvérem, akinek a civil életben 860 öltönye volt, magával hozta a harctérre minden „nélkülözhetetlen" holmiját: perzsaszőnyegeket, tucatnyi különleges egyenruhát, melegvizes palackokat, elektromos készülékeket – és saját szakácsát is. Amikor a hadosztálytörzs áttelepült valahová, öcsém teherszállító kocsija is mindig követte a holmival. Apor tábornok, aki a konzervtejnél jobban szerette a friss tejet, saját tehenet tartott maga és kedvenc tisztjei ellátására. Olyan volt a légkör, mint valami családi összejövetelen, én azonban nem ezért léptem be a hadseregbe.

Egy nap a hadseregparancsnok, Boroevics tábornok jött szemlét tartani, s ezen a mi ezredünknek is részt kellett vennie. Tábornokunkat azonban nyolc szárnysegédje közül csak négy kísérhette el. Ez a parancs először meglepett, de aztán hamarosan rájöttem a nyitjára. Apor csak négy szárnysegédet tarthatott volna, a másik négy illegálisan tartózkodott mellette, ezeket tehát rejtegetni kellett. Azonnal megragadtam az alkalmat, és önként jelentkeztem az arcvonalra. A báró, aki családomnak megígérte, hogy gondoskodni fog biztonságomról, zavarba jött, de végül, kedvetlenül, teljesítette kérésemet. A család neheztelése, amely később komolyabb méreteket öltött, ekkor kezdett ellenem fordulni. Feleségemmel szembeni kegyetlenségnek tekintették, hogy kockára teszem az életemet, mondván: elég baj, hogy pacifista vagyok, de akkor legalább vigyázzak magamra.

Mí, képviselők, még a sárral és hóval borított lövészárkokban sem voltunk olyan veszélyben, mint a többiek, mert ahányszor csak támadásra került sor, összehívták a képviselőházat, s ilyenkor mi automatikusan szabadságot kaptunk.

Ezredparancsnokom, a lengyel gróf Lubienski, engedélyt adott feleségemnek, hogy hosszabb időre meglátogasson, mikor az ezred pihenőre vonult vissza egy front mögötti faluba. Feleségem vöröskeresztes nővérként jött, Rózsi nevű szobalányával és egyetlen páciensével, egy beteg tacskóval.

A galíciai fronton a háborúnak ezt az időszakát „kedélyes háborúnak" lehetett volna nevezni. Reggelenként feleségem is kilovagolt az ezredparancsnok oldalán, és részt vett az arcvonal mögött rendezett lovasjátékban. Az oroszok alig két mérföldnyire voltak tőlünk, s ilyenkor azzal szórakoztak, hogy ágyúval lövéseket adtak le a játéktér irányában. De ez csak megborsozta, még izgalmasabbá tette a játékot, s szerencsére senkiben sem tett kárt. Egy éjszaka gitárok, fuvolák és hegedűk hangjára ébredtem: néhány tiszt az ablak előtt szerenádot adott feleségemnek. Úgy éreztem, legfőbb ideje, hogy hazatérjen.

Húgaim és öcsém felesége is eljöttek látogatóba a front mögötti főhadiszállásra. Nagy feltűnést keltettek, amikor vadonatúj egyenruhába öltözött férjeikkel, akiken ragyogott a csizma, a derékszíj és a rézgombok sora, megjelentek a katonákkal zsúfolt, mocskos csernovici kávéházakban. A lövészárkok szennyéből néha-néha kiszabaduló katonák ide menekültek egynapi pihenőre, s megigézve bámulták a legújabb párizsi divat szerint öltözködő égi tüneményeket, akik körül francia parfüm illata szállt.

A fronton sok olyan visszás jelenséget tapasztaltam, amit képviselő voltomra való tekintettel szerettek volna eltitkolni előlem. A tiszti étkezdén kitűnő volt a koszt, de ezt szállásmesterünk, „Pécsi bácsi" csak a közkatonák fejadagjának rovására tudta biztosítani. A tisztek körében természetesen „Pécsi bácsi" volt az ezred legnépszerűbb embere. Kényes helyzetbe kerültem, hiszen mint képviselőnek kötelességem lett volna leleplezni ezt a visszaélést, de ezzel rossz hírbe hoztam volna az ezredet, és árulónak tűntem volna tiszttársaim szemében.

Az ezredben ténylegesen kilencven tiszt volt, több mint amennyire szükség lett volna, hiszen csak ötszáz lovunk volt, de offenzíva idején a tisztek száma körülbelül tízre olvadt.

A támadások fő terhe az étadagjukban megrövidített, rosszul táplált katonákra hárult. Elitalakulatunkba néhány gazdag zsidó is bebocsátást nyert, de ezek később keservesen megbánták, hogy odakéredzkedtek. Tombolt az antiszemitizmus, s egy zsidónak, bármit tett, soha nem lehetett igaza. Emlékszem egyikükre, egy Grosz nevű orvosra, akit azért gyűlöltek, mert bátor merészelt lenni. Elsőként jelentkezett minden veszélyes vállalkozásra, s ezzel felbőszítette társait. Természetesen az volt a célja, hogy bebizonyítsa: nem minden zsidó gyáva, de éppen az ellenkező eredményt érte el. „Micsoda pimasz fráter ez – mondták –, hogy olyan bátornak akar látszani, mint egy magyar!" (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Tények és tanúk sorozat. Magvető, Budapest, 1977. Fordította Litván György)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt?... (15)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Urai Dezső fotója

Erre a karácsonyra bátyám is hazajött tizennégy napi szabadságra. Ekkor már káplár volt a katonaságnál, de úgy látszott, hogy apámnak tetszett ez a káplári rang, mert így szólt bátyámhoz: Már látom, rangod is van, hála Istennek. – Nekem van – mondja bátyám –, de még feljebb fogom vinni, ha élek, mert ez csak kicsi rang. – Hadd el, mert ez is elég egyelőre – mondja apám, s látszott rajta, hogy meg van elégedve az Áron fiának katonasorsával. Hát még aztán, amikor bátyám kioldotta a hátizsákot, amit magával hozott, s meglátta apám azt a sok leveles dohányt, ami benne volt. Azt mondja bátyám apámnak: Na, ezt a dohányt mind magának hoztam. Az öröm nagy volt, mert itthon dohányt nemigen lehetett kapni, s ha lehetett is, csak nehezen. Ekkor apám a dohányt megköszönte és átvette bátyámtól az ajándékot, és megcsókolgatta a kedves fiát. Azt kérdezte: hát te hol kaptál ennyi dohányt? Mire így szólt bátyám, hogy ott Hajdúböszörményben nagy dohánytermesztés van, s ott adták a civilek ajándékba nekem is. Én nem használom s hazahoztam magának, hadd legyen füstölnivalója, mert itthon szűkön lehet kapni dohányfélét. Ennek a dohánynak én is örvendtem, mert már én is titokban kezdtem volt szivarozni, s amikor csak ketten maradtunk bátyámmal, azt kérdeztem tőle: Hát, Áron bátyám, hogy telik a katonaélet, s milyen az ellátásuk, s hát a szállásuk hol van? Mire ő így válaszol: Hadd el, mert te is megtudod, amikor te is katona leszel, mert a katonának a szállása a kaszárnyában van, ha nincs kint a harctéren. Ott pedig a lövészárok, az ennivalót pedig a szakácsok főzik, és azok is katonák. Mindenkinek egyforma kosztja s a ruhája, csak az a különbség, hogy a feljebbvalóknak rangjuk van, s azok parancsolnak a kisebbeknek. De a nagyobb rangosoknak is parancsolnak a még nagyobb rangosok, s este kilenc órakor minden katonának le kell feküdni, még ha nem álmos, akkor is. Csak a szolgálatosok maradnak ébren, akik figyelik az alvókat s vigyáznak arra, hogy nehogy valami baj történjék a raktárok körül és egyebütt sem, ami a katonasághoz tartozik.

Még mondott volna Áron bátyám többet is, de édesanyám már a vacsora mellé szólított, s a vacsorát a család tagjai valahányan mind elfogyasztottuk annak örömére, hogy újra együtt van a család... (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)

1914 telének derekán kötött ki a hajóm egy olasz kikötőből jövet, Alexandriában, Egyiptomban. Mialatt az angol útlevélellenőr orosz útlevelemet láttamozta s a harminc idegen vízum között az Egyiptomba szóló beutazási engedélyt kereste, egyidejűleg élénken társalgott egy ismerősével. Hallottam, amint így szólt: „Néhány nappal ezelőtt egy hajó mintegy ezer cionistát hozott Jaffából, akiket a törökök Palesztinából kiutasítottak”.

Már a háború ötödik hónapjában tartottunk és több mint négy hónapja csavarogtam különböző országokban. Egy moszkvai újság a „Russkija Wjedomosti” küldött ki a háború okozta helyzet tanulmányozására. Svédországban ki kellett tudnom, hogy a hires Sven Hedin ama gyanúsítása, hogy Oroszország el akar ragadni Svédországtól egy kikötőt a Golf-áram mentén, tényleg elterjedt-e a nép széles rétegeiben s fennáll-e vajjon az a veszély, hogy Svédország emiatt Németországgal szövetkezik és Oroszországnak hadat üzen. Angliában az volt a feladatom, hogy megtudjam, mennyiben talál az az adoma, amelyet az oroszok országszerte ismételgettek, hogy Anglia „kész az utolsó orosz katonáig küzdeni.” Franciaországban nem volt semmi „kikémlelni való,” mert a franciák hangulata nem volt kétséges; ott egyszerűen meg kellett figyelnem a frontokon folytatott életet, felkeresni Reims városát és jelenteni, hogy a németek tényleg elpusztították-e a gyönyörű székesegyházat és hogy Párisban bizakodó vagy nyomott-e a hangulat. „Páris” azonban már átköltözött volt Bordeauxba, mert a kormánynak vissza kellett vonulnia a veszélyeztetett fővárosból. Így azután Bordeauxba utaztam; és ott olvastam egy esős reggelen azt a távirati hirt a lapokban, hogy Törökország megüzente a háborút és az összes mohamedán népeket felszólította a „szent háború”-ra európai leigázóik ellen.

Eddig a pillanatig úgy éreztem magamat Bordeauxban, mint a háború egy neutrális szemlélője, aki sem az egyik, sem a másik fél irányában mélyebb rokonszenvet nem érez. A török hadüzenet erősen megváltoztatta a helyzetet. Már 1909 óta, amikor az ifjútörök Konstantinápolyban a kulisszák mögött négy cionista újságot szerkesztettem, szilárd volt a meggyőződésem, hogy ott, ahol a törökök uralkodnak, sem a nap nem süthet, sem fű nem nőhet. És hogy a cionizmus egyetlen reménye csak a török birodalom elpusztulása lehet.

Most azután, hogy Bordeauxban ama bizonyos táviratot olvastam, nyomban megtértem és százpercentes híve lettem a szövetséges hatalmaknak. Egészen világos volt: az orosz, lengyel és galíciai zsidók sorsa nagyon fontos ugyan, de mégis kevésbé fontos, összehasonlítva ama lehetőségekkel, amelyeket Törökország szétdarabolása eredményezhetett. Hogy Törökországnak, ha a háborúba a legcsekélyebb mértékben is beleavatkozik, el kell pusztulnia, efelől semmi kétségem nem volt. Ez már nem érzés volt, hanem egyszerűen hideg számítás. Rendkívül erősen hiszek a hideg számításokban. Ausztriát és Törökországot évek óta jól ismertem. Mindkét országban hosszú időn át éltem mint laptudósító; és igen nagyra tartom az újságírói hivatást, mert meg vagyok róla győződve, hogy egy jó újságíró mindig többet tud, mint egy miniszter vagy egy professzor. Tudtam, hogy Ausztria részekből áll, amelyek elkívánkoztak egymástól; és tudtam, hogy Törökország nem ország, ellenben egy szomorú félreértés. Hogy Németországot le fogják győzni, azt nem tudtam, – még egy újságíró sem lehet próféta. De hogy Ausztria és Törökország fogják a háború költségeit megfizetni, abban egy percig sem kételkedtem. Kő és vas dacolhatnak a tűzzel, de egy faházikó okvetlenül áldozatul esik a lángoknak, ha csoda nem történik – de mindig szilárdan hittem, hogy nincsenek csodák. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)

Általában: mennyi sokan akarják ennél az irtóztató tűzvésznél a kis pecsenyéjüket megsütni! Az emberek, az itthonmaradottak, befelé néznek, magukba, s számítgatják, mi hasznuk van nekik az egészből. Ha ezt a sok hangtalan titkos gondolatot le lehetne jegyezni. Ha egy új Röntgen-apparátus – átvilágítva a lelket – ezt is mind felvenné... Ilyeneket lehetne hallani. Egy lélek: „dögöljenek meg mind, az a fontos, hogy én ne legyek benne.” Egy örökös: „borzasztó, hogy a Feriről nincsen hír – ha el találna esni – kétszer annyit örökölnék.” Egy filozófus: „lelkem megtelt tartalommal, új gondolataim vannak a világról.” Egy kereskedő: „megmenekedek a hamis bukástól, egyszerűen a háború miatt megyek tönkre.” Egy panamista: „de jól jött – ki beszél most az én botrányaimról.” Egy vénlány: „azt fogom mondani, vőlegényem elesett a csatában.” Egy tragédia író: „a korszellem kedvezni fog verses drámáimnak.” Egy született lusta: „lehet ilyenkor dolgozni?” Egy kijáró: „ez mentett meg, szállítok a hadseregnek.” Egy lump: „nekem van igazam!” Egy kárörvendő: „a Rudit is elvitték, bárcsak elesne.” Egy tehetségtelen: „most dolgozhatok, nincs ellenőrzés.” Egy nyugdíjas: „visszavesznek a hivatalba.” Egy elbukott lány: „most ez nem is olyan nagy dolog.” Egy hipochonder: „mióta a világ ilyen nagy bajban van, a magam baját alig érzem.” Egy puha ember, boldogan, az ágyban: „rossz lehet nekik a lövészárokban.” Egy stréber: „jól fog festeni életrajzomban, hogy az 1914-16. évi nagy háborút mint önkéntes küzdöttem végig.” Egy démon: „mielőtt elmegy a harctérre, el fog venni, ezt nem is reméltem.” Egy amoroso: „bevonulok – soha jobb alkalom nem volt a szakításra.” Egy asszony: „jaj, csakhogy megszabadulok tőle.” Egy spleenes: „a világ határozottan érdekes” ... és így tovább, az ember komikusan egocentrikus volta keres egy szögletet, amelyből szinte már úgy érzi, mintha az egész világháború az ő kedvéért történnék. Csak az anyák sírnak. És a halottak hallgatnak. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)

Folytatjuk