Hová tűnt a katonatiszt?... (17)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Kémlelni küldött orosz lovas - a szénakötegeket messziről boglyának
nézik (Vasárnapi könyv)

A faluban [Batiatyce] egy magasabb parancsnokság székel, alig néhány kilométerre a fronttól, a forgalom némely napon szédítő, az ember nem tudja megérteni, honnan jön a sok katona, sok szekér, sok ló, hová megy, s ha nem vonul tova, hol fér meg az alacsony csűrök, pajták, szellőzetlen házikók ölén, mint a madár. Az ágyúdörgés ideszáll, dörömbölve száguld, s hangjának rohanó ereje meg-megrázza az ablakomat éjjel, mintha surranva, mezítláb lopódzott volna ide szerelmesem, s türelmetlenül kopogtatna, hogy eresszem már be hozzám, mert megfázik a hűvös galíciai éjszakában. Hajnalban, talán három órakor, kukorékolni kezd a kakas élesen, az idegeimet nyiszálva, akárcsak egy somogyi faluban volnék, otthon, békés időben, de itt nem tudok aludni a tegnapelőtt learatott búza zizegő szalmáján, némán forgolódom s hangtalanul szidom az idegen kakast, amely ellopta az álmomat.

Itt üljük meg [1915] augusztus 18-ikát, a király nyolcvanötödik születésnapját.

A házakra zöld gallyak és ágak kerülnek, gondos kezek csinosítgatják a falut, azt sem tudom, honnan kerültek ide, a különböző színű zászlók sokasága leng a piciny ablakokban, a zsuppos házak ereszei alatt, a kémények mellett s a templomok tornyain. Katonák jönnek-mennek, lovasok vágtatnak, mindnek a sapkáján tölgyfalevél reszket, megállnak, nézik a nemzeti színű lobogót, aztán a feketesárgát, a németet, még a félhold is fölvillan egy kert bejáróján.

Augusztus 17-én gyenge fények reszketnek az ablakokban, a galíciai hűség halványan imbolygó szikrái, amelyek most erőlködve, tüntetve tűznek a szemünkbe, a falu végén felharsan a katonabanda s hangjai ráülnek a muzsikátlan, üres, kifosztott házak lakóinak szíveire. Mi van ezekben a szívekben? Lompos kölykek szaladgálnak, valahonnan egy fehér arc villan ki a homályból, nem tudom, lányé, asszonyé-e, komor férfiak ünneplősen emelik meg kalapjaikat s a zene jön, rohan, lampionok piros fénye ömlik szét az utca piszkos kövein, mint drága vér a szennyes avaron. Éljen és hoch váltogatják egymást, a zászlók hajladoznak a szélben s a feketesárga rásimul a magyar lobogóra... Ahogy egymagamban ődöngök, csupa magyar szó üti meg a fülemet, magyar jókedv hangjait hallom s magyar tréfák zamatja pattog a langyos estben. Nem káprázat-e vájjon, hogy Galícia szélein járok? Most játsszák a magyar Himnuszt.

Egy osztrák tiszt megkérdi tőlem, mi van a magyar Himnuszban, s amikor megmondom néki, csodálkozva suttogja, milyen gyönyörű. Aztán előveszi a noteszét s beleírja Kölcsey nevét... (Berkes Imre: Vérző falvakon át. Egy népfölkelő tiszt harctéri emlékeiből. Budapest, Magyar Kereskedelmi Közlöny kiadása)

Az angol kormány barakkokat adott és pénzt; egy külön osztályt szervezett a menekültek ügyeinek rendezésére. Az osztály élén egy finom, barátságos angol úr állt – Mr. Hornblower. Még egy másik névre is emlékszem, Mrs. Brodbandre, a legnagyobb barakk, a „Gabari” vezetőjére, akit a gyerekek „fehér úrnőnek” neveztek. Én is dolgoztam néhány hétig a „Gabariban”: ez a tábor ezerkétszáz lelket számlált, közöttük háromszáz szefárd volt. Két konyhát szerveztünk, egyet askenázi, egyet szefárd rítus szerint. (Azelőtt csak egy konyha volt, de a szefárdok közt formális lázadás tört ki; különösen a „leves” miatt panaszkodtak, amelyet úgy gyűlöltek, mint a mérget,) nyitottunk egy héber iskolát, egy gyógyszertárat és általában, szabályszerű önkormányzatot szerveztünk, még egy csapatnyi őrséget is. A táborban tizenkét nyelvet lehetett hallani a héberen kívül. Tiszta szerencse, hogy minden gyerek, majdnem valamennyi férfi és legtöbb nő, értett héberül, – nem tudom, hogy lehetett volna egyébként egy ilyen gyűjtőtábort szervezni. Elkülönített osztályok voltak, volt egy marokkói, egy grúz és egynéhány spaniol szoba, – és egy külön szoba a jaffai gimnazisták részére, akik nem vették be a chinint, mert a gyógyszerész nem tudott héberül. Erről jut eszembe, hogy a gimnazisták néhány hét múlva szerveztek egy labdarúgó csapatot, amely egy mérkőzés alkalmával legyőzte az alexandriai cserkészeket.

Minden reggel beállított egy nagy hadiszekér, egy ausztráliai katonával a bakon és két hatalmas ausztráliai lóval. Kizárólag abból a célból, hogy a tábor apróságainak alkalmuk legyen egy kicsit „lovagolni.” Az ausztráliai katonák megtanulták a héber „Jeladim henah” kiáltást és egy pillanat alatt tele volt a kocsi apró gyerekekkel. Néha egy ausztráliai tiszt is meglátogatott benünket, Eliezer Margolin hadnagy. Ott állt köztünk, nézelődött, keresztényesen törte a jiddis nyelvet és nyilván álmában sem gondolt arra, hogy pár év múlva ezredese lesz az egyik zsidó zászlóaljnak és ugyanezek az „őrök” ott lesznek a katonái között.

Az alexandriai zsidó hitközség jóindulattal nyitotta meg szivét és zsebét. Rafael Delia Pergola főrabbi, egy finom műveltségű flórenci – (sajnos, idődözben már meghalt), a segédje, Abraham Abichsair, Edgar Suares bankár, Jose ι de Piciotîo kereskedő, dolgoztak az irodában, pénzt, ruhát, ágyneműt, könyveket gyűjtöttek és elvállalták a menekültek képviseletét a kormány előtt. Az askenáziak részéről sem volt hiány tetterős segítőkben: az öreg Levontin, a palesztinai Anglo-Palestine-Bank vezérigazgatója kölcsönöket kapott az egyiptomi bankoknál és pénzt osztott szét olyan menekültek között, akiknek Jaffában bankbetéteik voltak; Gluskin, a Rison le Gioni borpincék elnöke, minden reggel sorra járta a barakkokat ellenőrzés céljából. Margolis, a Nobels Oil Comp. keleti vezérügynöke volt a pénztáros. Voltak nemzsidók is, akik önként vállalkoztak segitőmunkára; különösen egy szép francia asszonyra emlékszem, a zsidó Menasche báró feleségére. Be kell vallanom, hogy mindenkor, amikor egy kocsi friss kenyeret hozott Gabariba, megcsodáltam, milyen okosan tudott öltözködni: nagyon egyszerűen és mégis sikkesen – úgy rémlett, mintha a párisi divatházaknak lett volna egy speciális modell toalettjük szegénylátogatások számára...

Itt, Gabariban, jött létre a zsidó légió. Két embernek volt benne igen nagy szerepe. Petrow orosz konzulnak és Josef Trumpeldornak. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)

Ahogy rajvonalba fejlődtünk, még a lövészárok kiásása előtt járőröket küldtek ki. Fél óra múlva bevonult az első egy ingben, gatyában, mezítláb, kalap nélkül behozott, szerencsétlen, öreg paraszttal: kém. A székely járőrvezető hozta egy közeli faluból, ahol útjába került. A nyomorult „kém” jajveszékelve méltatlankodott a saját nyelvén, valószínű azt akarta bizonyítani, hogy itt valami tévedés van. Senki nem tudott vele értekezni. Bekötötték a szemét, megbéklyózták kezét, lábát és hátravitték. Egész éjjel sírt, nyögött és fázósan didergett. Nem tudom, hogy mi lett vele. Azt hiszem, hogy ha nem halt bele a félelembe, akkor eltalálta egy kóbor golyó, s ha netán megszabadult, mert elhitték az igazát, akkor a hidegrázás végzett vele...

Másfél óra múlva bevonult a második járőr is. Frunză tizedes, járőrvezető, miután jelentett a századosnak, visszatért mellém a lövészárokba. Éreztem, hogy mondana valamit, de próbáltam elkerülni a beszélgetést. Miután a körülöttem lévők elaludtak, suttogva megszólított.

- Uram.

- Mi van?

- Alszol?

- Ahogy látod.

- Verekedtem az oroszokkal.

- Csakugyan?

- Tényleg verekedtem. Lementem a dombról az ösvényen, elkanyarodtam a falu felett jobbra, amíg egy bokrosba értem. Ott megálltam. Attól tartottam, hogy ugyanúgy, ahogyan én, egy orosz járőr is betévedt a bokrok közé. Nem is mentem volna tovább.

De a félnótás Pipera nógatott, hogy menjünk, nézzük meg, mi van tovább, csak nem esznek meg a muszkák, ha pedig verekedni kell, akkor verekszünk. Lőnek ők, lövök én is, és… Isten neki. Vagy mit mondasz te, Frunză, csak nem félsz? Régi, legénykorunkbéli elszámolnivalóm van vele. Mindig megkíméltem, mert szerencsétlen, az ördög vigye el, ha megcsapod, felbukik. Mindig azzal bosszant, hogy félek. Most sem hallgattam volna rá, de mások, Gridiek, faluszomszédok is hallották. Gyere Pipera, de ha valaki orosz fültövön vág, írd meg Vétának a másvilágról, hogy te másztál ebbe bele, saját fejedtől a halálba. És elmentünk. A bokros a domboldalban volt. Itt egy bokor, ott egy bokor, a legények nem nagyon hagyták el egymást. Szétküldtem őket. Mit akarsz? Odalő az orosz, és halomba hullnak. Szétzavartam őket és mondom a bolondnak: te maradj velem Pipera, tanúnak, hogy félek-e vagy sem. Elmentünk.

Koromsötét volt, nem láttunk a lábunk elé. Vakon caplattunk. Kezdett bosszantani, hogy belementem ebbe a hülye csapdába. Egyszer csak Pipera egy kicsit odébb elkezd pisszegni. Hasra vágódunk mind a ketten.

Mozdulatlanul vártunk, mintha lépteket hallottunk volna a bokrok közül. Lapultunk, mint a medve járta málnavészben. Pipera berezelt. Föl akarok állni, hogy körülnézzek. Süvíteni kezdtek a golyók, megint és megint. Harminc lépésről lőttek az oroszok. Hogy találhatott volna akár egy golyó is abban a koromsötétben? Na, most Pipera, gyerünk! És rájuk rohanunk szuronyt szegezve.

Egy bivaly nagy óriás muszka állt elém. Nekem szegezve a szuronya. Én, ahogy a német oktatott, odaszúrok, visszalépek. Ő ugyanúgy. Nem találtuk el egymást. Addig-addig, amíg beleuntunk. Két lépést hátraléptem, az orosz a nyomomban. Marokra fogom a puskát, az orosz odaszúrna. Amikor odacsaptam csobánosan, keresztbe a puskatussal, kiejtette a kezéből puskát, én meg a nyakának szegeztem a szuronyt. „Sztoj!” – mondja az orosz, mintha románul mondta volna. Fölemelte a karjait és lihegett.

- És?

- Semmi. Rettenetesen megsajnáltam. Arra gondoltam, ahogyan ott álltam a nyakának szegezett szuronnyal, hogy ő is olyan ember, mint én, hogy eddig soha nem találkoztunk, mi dolgom lenne vele? A földem nem szántotta el, a feleségemet nem ölelgette, a gyerekeimet nem ölte meg, keresztény, akárcsak én, nem magyar. Miért ölném meg?

Leengedtem a fegyvert, nyakon vágtam – csak azért, hogy el nem felejtsen – oldalra léptem, ő a másikra. Füttyentettem a többiek után… Azok az őrültek rohantak az oroszok után. Kevesebben voltak, mint mi. Csak öten, mi meg heten. Pipera azt mesélte, hogy az egyiket leszúrta, de én nem hiszem el. Hazudik.

Hát, ez volt a verekedésem az oroszokkal. (Goga Eugen: Două Siberii. Din însemnările unui Ardelean, fost soldat austro-ungar și prizonier în Rusia. - Két Szibéria. Egy erdélyi, volt osztrák-magyar katona és oroszországi fogoly feljegyzéseiből. București, 1916.)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt?... (16)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Urai Dezső: Az ellenség gyermekei

1915. január 24. A pokol felkerült a földre és úrrá lett rajta. A háború hatodik hónapja tart. A legijesztőbb, a legémelyítőbb, a legagybénítóbb az, hogy az emberek kezdenek közömbösekké válni a háború iránt. Hálátlan hidegen mennek el a sebesültek mellett. Feszülő szívemből szeretnék odakiabálni nekik:

– Adjátok oda nekik mindeneteket! Nekik kell köszönnünk, hogy nyugodtan élünk! Hogy élünk!

És az én lelkemen a szégyen rág, hogy megvan a mindennapi teám, ebédem, virágom és újságom.

Hány ezer édes mosoly az én jutalmam apró ajándékaimért, amelyeket a kórházakban apró zacskókban szétosztok. A drága gyermekmártírok oly igen hálásak minden kis figyelemért! Ha észre nem veszem: kezet csókolnak. Ezt nem bírom megszokni. Mindig elönti a vér arcomat szégyenletemben.

Amikor csak tehetem, verseket mondok nekik, beszélgetés közben. Legutóbb, amint felálltam a szavaláshoz, odaszóltam az ágyban fekvő katonáknak:

– Ha most generális lennék, azt parancsolnám: szemet be, fület ki! Én most nem nyújtok semmi szemrevalót, hanem csak fülnek valót!

Odaszól egy nyíltszemű, barnaképű magyar legény:

– Jó van az úgy is!

Nem érdekel egyéb, csak ezek a drága sebesültek. Csak ezek érezzék, hogy nincsenek elfeledve. Eddig tizenhárom kocsi élelmet, ajándékot, könyvet és cigarettát vittem a gömbutcai kórházba. Ó, bárcsak száz kocsival vihetnék!

1915 február 19. Nap-nap után szavalok a sebesültjeimnek, mindenemet kihordom nekik és mégis úgy érzem, hogy semmit sem teszek. Csak a salakját bírom megtenni annak, amire a lelkem vágyik.

1915 június 14. Nincs szavam. Nincs mit írnom. A világ kilódult a sarkaiból. Arra, ami most történik a világon, nekem, korlátolt eszű, megtanult szabályok és törvények szerint gondolkozó embernek, nincsen mértékem, nincsen kifejezésem.

Mindaz, ami máig az életemet kitette, betöltötte, most, íme, mind hazugsággá vált. Az élet felesleges, nélkülözhető cifrasággá lett. Most a gyilkolás az élet rendes folyása. Néhány hatalmas gazember egymással gyilkoltatja a népeket, akik nem haragusznak egymásra. Sőt! Ahol tehetik, összeölelkeznek és erővel kell őket szétválasztani és a lövészárkokba visszakergetni. Milyen őrület! Milyen gazság! Gyilkoltatni egymással az embereket és – félreállni biztonságba! Hová lesz ilyenkor a földről az igazság, melynek tiszteletére tanítanak bennünket gyermekkorunkban?

...Egy útmutató volna, mely némi megnyugvást adhatna az élet elviselésére, melyet a természettől tanultunk: a logika, a következetesség, az igazság. De az igazságot az emberek már úgy eltorzították, hogy már magától a szótól is megcsömörlik az ember. És mégis mindenkinek a szájában van. Ezt csűrik-csavarják, ezzel a szóval takaródznak a királyok, kormányok, papírbocskor-szállítók.

Senki sem elég hatalmas ahhoz, hogy az igazságot nélkülözze, de valamennyi olyan cudar, hogy beszennyezze. Ebben a háborúban a nemzetek színe-javát emberek kigondolta gépekkel tömegekben gyilkolják. Ömlik az embervér az igazság nevében... (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

Bordeauxban lapomtól a következő tartalmú táviratot kaptam: „Látogassa meg Északafrika mohamedán államait, tanulmányozza a szent háborúra vonatkozó török proklamáció hatását.” – Elhatároztam tehát, hogy Marokkóba, Algírba, Tuniszba és az angol Egyiptomba utazom.

Madridba mentem, ahol abban az időben Nordau Miksa lakott, akivel szemben a franciák azt az otromba tréfát engedték meg maguknak, hogy mint „osztrákot” kiutasították Franciaországból, igazi hazájából. Kérdést intéztem hozzá: „Kíséreljük-e meg egy zsidó hadtestet szervezni s Angliának felajánlani, hogy azt az új fronton, Palesztinában, foglalkoztassa?” Szkeptikus volt a tervvel szemben. A gondolat jó ugyan – mondta, de hol találunk zsidó katonákat? Az angol és orosz zsidók saját hadseregeikben harcolnak; a neutrális országokban alig van zsidó; ehhez jön még a zsidók régi, ostoba rajongása a törökök, „Izmael bácsi” iránt, amelytől maga Nordau sem volt egészen mentes. „Emlékszik beszédemre az 1909-évi hamburgi kongresszuson, amelyben bátor voltam az ifjútörökök asszimiláló tendenciái ellen tiltakozni? Ma sem tudom még elfelejteni ama kellemetlenségeket, amelyekben emiatt szentimentális idiótáink részesítettek. Minő jogon támadják meg a mi Izmael bácsinkat?” – „Doktor úr – válaszoltam –, hiszen ez csak legenda. Izmael nem bácsikánk minekünk. Hála Istennek, Európához tartozunk. Kétezer esztendő óta segítettünk a nyugati kultúrát megteremteni. A 'Kelettel' semmi dolgunk. Az ön saját szájából hallottam kongresszusi beszédeken e szavakat: Palesztinába megyünk, hogy Európa (morális) határait az Euphratig kitoljuk. A törökök jelentik ránk nézve a legnagyobb veszedelmet.”

Az öreg mester erre egy mélyenjáró szóval válaszolt, melynek értelme azonban csak később lett előttem világos. Megrázta okos fejét és így szólt: „Ez fiatal barátom, logika, a logika azonban görög művészet; a zsidók nem szeretik. A zsidó nem értelemből tanul, hanem a katasztrófákból. Nem visz magával esernyőt, ha borús az ég; megvárja, amíg megázik és náthás lesz – csak akkor jut eszébe, hogy esernyőt kell vennie.”

Marokkóban, Algírban és Tuniszban „nyomoztam”, vajon a török felhívásnak volt-e valami hatása és fennáll-e már egy mohamedán felkelés veszélye. Fiatal újságíróknak ezt tanácsolom; ilyen esetben nem célszerű egy mohamedánt kérdezni. A mohamedán már általánosságban is diplomata, de különösen akkor, ha fél.

Célszerűbb okos zsidó kereskedőkhöz fordulni, szefárd-zsidókhoz, akik már három vagy négyszáz év előtt ott telepedtek meg. Ha nem a saját zsidó érdekeiről van szó, akkor a zsidó messze és tisztán lát. Együtt él az arabokkal, előtte egészen őszintén megmutatkoznak; és még ha hazudnak is, a hazugság mikéntjéből kiérzi, hogy titokban mit gondolnak. És mindezek a zsidók Algírtól Tuniszig, biztosítottak – és a történelem beigazolta, hogy mindez megfelel a valóságnak: Felhívás „szent háborúra?” Tudtak ugyan róla, de csak annyit törődtek vele, mint a tavalyi hóval. „Csak ti, naiv európaiak gondoljátok, hogy az izlam még mindig hatalmat jelent, amely különböző népeket egy politikai feladatra egyesíteni tudna. A török maga nem hisz benne: Európa már száz év óta csapást csapás után mér a törökre, elveszi tőle a legszebb területeit és egyetlen izlam nemzet sem mozdítja meg a kezét, hogy segítsen a szultánnak, bár az kalifának nevezi magát. A németek naivan, mint az összes többi európaiak, rábeszélték, hogy tegyen egyszer mégis kísérletet. Hiábavaló fáradság. A török kedvéért egy lélek sem fog soha megmozdulni. Majd lát még mozlim katonákat, sőt hadi önkénteseket is, akik a szultán szövetségesei hadseregére lőnek.”

És így is történt.

Alexandriában várakozásom ellenére, igen élénk cionista környezetbe kerültem. Egy hajó néhány ezer menekültet hozott Jaffából. A törökök hirtelen a legcsekélyebb ok nélkül, megparancsolták az arab rendőrségnek, hogy a zsidókat az uccán fogdossa össze és terelje csónakba. A rendőrség – Izmael bácsi – ezt a feladatát valósággal megható önfeláldozással végezte, bőven osztogatta a pofonokat, ágyneműt és készpénzt rabolt – és a tengeren, mintegy száz méternyire az olasz gőzöstől, az arab csónakos rendszerint megállította járművét és minden utastól egy font sterlinget követelt, mert különben belelöki a vízbe... Igyekeztem megérteni, hogy miért éppen ezeket a zsidókat utasították ki és nem másokat; voltak köztük kereskedők, kézművesek, asszonyok, gyerekek, gimnazisták, orvosok, süldő lánykák.

Mind a mai napig nem sikerült megállapítanom, milyen „rendszer” szerint jártak el. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)

1915. júl. 26. Ma jött az értesítés, hogy elfogtak, és – csodák csodája! – sértetlenül kerültél fogságba. Fellélegezhetek, felvethetem a fejemet, még ki is csinosíthatom magam, ha kedvem tartja. Nem vagyok már aggódó, szorongó hadifeleség! Kikerültél abból a pokolból!

De nem tudok igazán örülni. Mint ahogy az elhagyott, üres teremben a lépések kongása érezteti az ürességet, úgy bennem az örömhírek, a hírek, amelyeknek örülnöm kéne...

Hogy hol vagy, arról nem értesít a Vöröskereszt, a mi földrészünkön-e, vagy az már a másik... Talán Szibériában ülsz most egy ládára könyökölve, és nekünk írsz, franciául vagy németül. Magyarul már nem írhatunk egymásnak. De biztonságban vagy! Uramisten! Ez mégis óriási! Mért nem tudok igazán örülni...

Huszonöt éves lettem ma két hete, és jó fél éve, hogy utoljára láttalak... Hideg februári nap, idegen város idegen utcáján futok, loholok a menetelő katonák mellett, sokadmagammal, fojtogatóan egyedül... Jajde sudár, jajde sudár - a nyárfate-tee-je! Halványsárgade halványsárga annakale-vee-le... Még látlak, a csapatod előtt lépdelsz kardosan, csukaszürkében, de mindinkább hátramaradok... Aztán a felvirágzott vonat, Rákóczi induló, integetsz az ablakból...

Mi ez? Mit jelent? Lehet az, hogy utoljára láttalak? Lelőnek, leszúrnak... Csak nem gondolkozni...

Jó, hogy ilyen lárma, tülekedés van körülöttem, lökdösnek, taszigálnak. Hogy tenni kell valamit, megváltani a jegyemet Pestre. Az is jó, hogy a máskor háromórás út most huszonnégy órai zötykölődés lesz, nem kerülök mindjárt fűtött szobába, terített asztal mellé... (G. Beke Margit: Történetünk: történelem. Tények és tanúk. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986)

Hová tűnt a katonatiszt?... (15)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Urai Dezső fotója

Erre a karácsonyra bátyám is hazajött tizennégy napi szabadságra. Ekkor már káplár volt a katonaságnál, de úgy látszott, hogy apámnak tetszett ez a káplári rang, mert így szólt bátyámhoz: Már látom, rangod is van, hála Istennek. – Nekem van – mondja bátyám –, de még feljebb fogom vinni, ha élek, mert ez csak kicsi rang. – Hadd el, mert ez is elég egyelőre – mondja apám, s látszott rajta, hogy meg van elégedve az Áron fiának katonasorsával. Hát még aztán, amikor bátyám kioldotta a hátizsákot, amit magával hozott, s meglátta apám azt a sok leveles dohányt, ami benne volt. Azt mondja bátyám apámnak: Na, ezt a dohányt mind magának hoztam. Az öröm nagy volt, mert itthon dohányt nemigen lehetett kapni, s ha lehetett is, csak nehezen. Ekkor apám a dohányt megköszönte és átvette bátyámtól az ajándékot, és megcsókolgatta a kedves fiát. Azt kérdezte: hát te hol kaptál ennyi dohányt? Mire így szólt bátyám, hogy ott Hajdúböszörményben nagy dohánytermesztés van, s ott adták a civilek ajándékba nekem is. Én nem használom s hazahoztam magának, hadd legyen füstölnivalója, mert itthon szűkön lehet kapni dohányfélét. Ennek a dohánynak én is örvendtem, mert már én is titokban kezdtem volt szivarozni, s amikor csak ketten maradtunk bátyámmal, azt kérdeztem tőle: Hát, Áron bátyám, hogy telik a katonaélet, s milyen az ellátásuk, s hát a szállásuk hol van? Mire ő így válaszol: Hadd el, mert te is megtudod, amikor te is katona leszel, mert a katonának a szállása a kaszárnyában van, ha nincs kint a harctéren. Ott pedig a lövészárok, az ennivalót pedig a szakácsok főzik, és azok is katonák. Mindenkinek egyforma kosztja s a ruhája, csak az a különbség, hogy a feljebbvalóknak rangjuk van, s azok parancsolnak a kisebbeknek. De a nagyobb rangosoknak is parancsolnak a még nagyobb rangosok, s este kilenc órakor minden katonának le kell feküdni, még ha nem álmos, akkor is. Csak a szolgálatosok maradnak ébren, akik figyelik az alvókat s vigyáznak arra, hogy nehogy valami baj történjék a raktárok körül és egyebütt sem, ami a katonasághoz tartozik.

Még mondott volna Áron bátyám többet is, de édesanyám már a vacsora mellé szólított, s a vacsorát a család tagjai valahányan mind elfogyasztottuk annak örömére, hogy újra együtt van a család... (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)

1914 telének derekán kötött ki a hajóm egy olasz kikötőből jövet, Alexandriában, Egyiptomban. Mialatt az angol útlevélellenőr orosz útlevelemet láttamozta s a harminc idegen vízum között az Egyiptomba szóló beutazási engedélyt kereste, egyidejűleg élénken társalgott egy ismerősével. Hallottam, amint így szólt: „Néhány nappal ezelőtt egy hajó mintegy ezer cionistát hozott Jaffából, akiket a törökök Palesztinából kiutasítottak”.

Már a háború ötödik hónapjában tartottunk és több mint négy hónapja csavarogtam különböző országokban. Egy moszkvai újság a „Russkija Wjedomosti” küldött ki a háború okozta helyzet tanulmányozására. Svédországban ki kellett tudnom, hogy a hires Sven Hedin ama gyanúsítása, hogy Oroszország el akar ragadni Svédországtól egy kikötőt a Golf-áram mentén, tényleg elterjedt-e a nép széles rétegeiben s fennáll-e vajjon az a veszély, hogy Svédország emiatt Németországgal szövetkezik és Oroszországnak hadat üzen. Angliában az volt a feladatom, hogy megtudjam, mennyiben talál az az adoma, amelyet az oroszok országszerte ismételgettek, hogy Anglia „kész az utolsó orosz katonáig küzdeni.” Franciaországban nem volt semmi „kikémlelni való,” mert a franciák hangulata nem volt kétséges; ott egyszerűen meg kellett figyelnem a frontokon folytatott életet, felkeresni Reims városát és jelenteni, hogy a németek tényleg elpusztították-e a gyönyörű székesegyházat és hogy Párisban bizakodó vagy nyomott-e a hangulat. „Páris” azonban már átköltözött volt Bordeauxba, mert a kormánynak vissza kellett vonulnia a veszélyeztetett fővárosból. Így azután Bordeauxba utaztam; és ott olvastam egy esős reggelen azt a távirati hirt a lapokban, hogy Törökország megüzente a háborút és az összes mohamedán népeket felszólította a „szent háború”-ra európai leigázóik ellen.

Eddig a pillanatig úgy éreztem magamat Bordeauxban, mint a háború egy neutrális szemlélője, aki sem az egyik, sem a másik fél irányában mélyebb rokonszenvet nem érez. A török hadüzenet erősen megváltoztatta a helyzetet. Már 1909 óta, amikor az ifjútörök Konstantinápolyban a kulisszák mögött négy cionista újságot szerkesztettem, szilárd volt a meggyőződésem, hogy ott, ahol a törökök uralkodnak, sem a nap nem süthet, sem fű nem nőhet. És hogy a cionizmus egyetlen reménye csak a török birodalom elpusztulása lehet.

Most azután, hogy Bordeauxban ama bizonyos táviratot olvastam, nyomban megtértem és százpercentes híve lettem a szövetséges hatalmaknak. Egészen világos volt: az orosz, lengyel és galíciai zsidók sorsa nagyon fontos ugyan, de mégis kevésbé fontos, összehasonlítva ama lehetőségekkel, amelyeket Törökország szétdarabolása eredményezhetett. Hogy Törökországnak, ha a háborúba a legcsekélyebb mértékben is beleavatkozik, el kell pusztulnia, efelől semmi kétségem nem volt. Ez már nem érzés volt, hanem egyszerűen hideg számítás. Rendkívül erősen hiszek a hideg számításokban. Ausztriát és Törökországot évek óta jól ismertem. Mindkét országban hosszú időn át éltem mint laptudósító; és igen nagyra tartom az újságírói hivatást, mert meg vagyok róla győződve, hogy egy jó újságíró mindig többet tud, mint egy miniszter vagy egy professzor. Tudtam, hogy Ausztria részekből áll, amelyek elkívánkoztak egymástól; és tudtam, hogy Törökország nem ország, ellenben egy szomorú félreértés. Hogy Németországot le fogják győzni, azt nem tudtam, – még egy újságíró sem lehet próféta. De hogy Ausztria és Törökország fogják a háború költségeit megfizetni, abban egy percig sem kételkedtem. Kő és vas dacolhatnak a tűzzel, de egy faházikó okvetlenül áldozatul esik a lángoknak, ha csoda nem történik – de mindig szilárdan hittem, hogy nincsenek csodák. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)

Általában: mennyi sokan akarják ennél az irtóztató tűzvésznél a kis pecsenyéjüket megsütni! Az emberek, az itthonmaradottak, befelé néznek, magukba, s számítgatják, mi hasznuk van nekik az egészből. Ha ezt a sok hangtalan titkos gondolatot le lehetne jegyezni. Ha egy új Röntgen-apparátus – átvilágítva a lelket – ezt is mind felvenné... Ilyeneket lehetne hallani. Egy lélek: „dögöljenek meg mind, az a fontos, hogy én ne legyek benne.” Egy örökös: „borzasztó, hogy a Feriről nincsen hír – ha el találna esni – kétszer annyit örökölnék.” Egy filozófus: „lelkem megtelt tartalommal, új gondolataim vannak a világról.” Egy kereskedő: „megmenekedek a hamis bukástól, egyszerűen a háború miatt megyek tönkre.” Egy panamista: „de jól jött – ki beszél most az én botrányaimról.” Egy vénlány: „azt fogom mondani, vőlegényem elesett a csatában.” Egy tragédia író: „a korszellem kedvezni fog verses drámáimnak.” Egy született lusta: „lehet ilyenkor dolgozni?” Egy kijáró: „ez mentett meg, szállítok a hadseregnek.” Egy lump: „nekem van igazam!” Egy kárörvendő: „a Rudit is elvitték, bárcsak elesne.” Egy tehetségtelen: „most dolgozhatok, nincs ellenőrzés.” Egy nyugdíjas: „visszavesznek a hivatalba.” Egy elbukott lány: „most ez nem is olyan nagy dolog.” Egy hipochonder: „mióta a világ ilyen nagy bajban van, a magam baját alig érzem.” Egy puha ember, boldogan, az ágyban: „rossz lehet nekik a lövészárokban.” Egy stréber: „jól fog festeni életrajzomban, hogy az 1914-16. évi nagy háborút mint önkéntes küzdöttem végig.” Egy démon: „mielőtt elmegy a harctérre, el fog venni, ezt nem is reméltem.” Egy amoroso: „bevonulok – soha jobb alkalom nem volt a szakításra.” Egy asszony: „jaj, csakhogy megszabadulok tőle.” Egy spleenes: „a világ határozottan érdekes” ... és így tovább, az ember komikusan egocentrikus volta keres egy szögletet, amelyből szinte már úgy érzi, mintha az egész világháború az ő kedvéért történnék. Csak az anyák sírnak. És a halottak hallgatnak. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)

Folytatjuk