...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
 |
| Urai Dezső: Az ellenség gyermekei |
1915.
január 24. A
pokol felkerült a földre és úrrá lett rajta. A
háború hatodik hónapja tart. A legijesztőbb, a legémelyítőbb,
a legagybénítóbb az, hogy az emberek kezdenek közömbösekké
válni a háború iránt. Hálátlan hidegen mennek el a sebesültek
mellett. Feszülő szívemből szeretnék odakiabálni nekik:
–
Adjátok oda nekik mindeneteket! Nekik kell köszönnünk,
hogy nyugodtan élünk! Hogy élünk!
És
az én lelkemen a szégyen rág, hogy megvan a mindennapi teám,
ebédem, virágom és újságom.
Hány
ezer édes mosoly az én jutalmam apró ajándékaimért, amelyeket a
kórházakban apró zacskókban szétosztok. A drága gyermekmártírok
oly igen hálásak minden kis figyelemért! Ha észre nem veszem:
kezet csókolnak. Ezt nem bírom megszokni. Mindig elönti a vér
arcomat szégyenletemben.
Amikor
csak tehetem, verseket mondok nekik, beszélgetés közben. Legutóbb,
amint felálltam a szavaláshoz, odaszóltam az ágyban fekvő
katonáknak:
–
Ha most generális lennék, azt parancsolnám: szemet
be, fület ki! Én most nem nyújtok semmi szemrevalót, hanem csak
fülnek valót!
Odaszól
egy nyíltszemű, barnaképű magyar legény:
–
Jó van az úgy is!
Nem
érdekel egyéb, csak ezek a drága sebesültek. Csak ezek érezzék,
hogy nincsenek elfeledve. Eddig tizenhárom kocsi élelmet,
ajándékot, könyvet és cigarettát vittem a gömbutcai kórházba.
Ó, bárcsak száz kocsival vihetnék!
1915
február 19. Nap-nap után
szavalok a sebesültjeimnek, mindenemet kihordom nekik és mégis úgy
érzem, hogy semmit sem teszek. Csak a salakját bírom megtenni
annak, amire a lelkem vágyik.
1915
június 14. Nincs szavam. Nincs
mit írnom. A világ kilódult a sarkaiból. Arra, ami most történik
a világon, nekem, korlátolt eszű, megtanult szabályok és
törvények szerint gondolkozó embernek, nincsen mértékem, nincsen
kifejezésem.
Mindaz,
ami máig az életemet kitette, betöltötte, most, íme, mind
hazugsággá vált. Az élet felesleges, nélkülözhető cifrasággá
lett. Most a gyilkolás az élet rendes folyása. Néhány hatalmas
gazember egymással gyilkoltatja a népeket, akik nem haragusznak
egymásra. Sőt! Ahol tehetik, összeölelkeznek és erővel kell
őket szétválasztani és a lövészárkokba visszakergetni. Milyen
őrület! Milyen gazság! Gyilkoltatni egymással az embereket és –
félreállni biztonságba! Hová lesz ilyenkor a földről az
igazság, melynek tiszteletére tanítanak bennünket
gyermekkorunkban?
...Egy
útmutató volna, mely némi megnyugvást adhatna az élet
elviselésére, melyet a természettől tanultunk: a logika, a
következetesség, az igazság. De az igazságot az emberek már úgy
eltorzították, hogy már magától a szótól is megcsömörlik az
ember. És mégis mindenkinek a szájában van. Ezt csűrik-csavarják,
ezzel a szóval takaródznak a királyok, kormányok,
papírbocskor-szállítók.
Senki
sem elég hatalmas ahhoz, hogy az igazságot nélkülözze, de
valamennyi olyan cudar, hogy beszennyezze. Ebben a háborúban a
nemzetek színe-javát emberek kigondolta gépekkel tömegekben
gyilkolják. Ömlik az embervér az igazság nevében... (Jászai
Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a
Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)
Bordeauxban
lapomtól a következő tartalmú táviratot kaptam: „Látogassa
meg Északafrika mohamedán államait, tanulmányozza a szent
háborúra vonatkozó török proklamáció hatását.” –
Elhatároztam tehát, hogy Marokkóba, Algírba, Tuniszba és az
angol Egyiptomba utazom.
Madridba
mentem, ahol abban az időben Nordau Miksa lakott, akivel szemben a
franciák azt az otromba tréfát engedték meg maguknak, hogy mint
„osztrákot” kiutasították Franciaországból, igazi hazájából.
Kérdést intéztem hozzá: „Kíséreljük-e meg egy zsidó
hadtestet szervezni s Angliának felajánlani, hogy azt az új
fronton, Palesztinában, foglalkoztassa?” Szkeptikus volt a tervvel
szemben. A gondolat jó ugyan – mondta, de hol találunk zsidó
katonákat? Az angol és orosz zsidók saját hadseregeikben
harcolnak; a neutrális országokban alig van zsidó; ehhez jön még
a zsidók régi, ostoba rajongása a törökök, „Izmael bácsi”
iránt, amelytől maga Nordau sem volt egészen mentes. „Emlékszik
beszédemre az 1909-évi hamburgi kongresszuson, amelyben bátor
voltam az ifjútörökök asszimiláló tendenciái ellen tiltakozni?
Ma sem tudom még elfelejteni ama kellemetlenségeket, amelyekben
emiatt szentimentális idiótáink részesítettek. Minő jogon
támadják meg a mi Izmael bácsinkat?” – „Doktor úr –
válaszoltam –, hiszen ez csak legenda. Izmael nem bácsikánk
minekünk. Hála Istennek, Európához tartozunk. Kétezer esztendő
óta segítettünk a nyugati kultúrát megteremteni. A 'Kelettel'
semmi dolgunk. Az ön saját szájából hallottam kongresszusi
beszédeken e szavakat: Palesztinába megyünk, hogy Európa
(morális) határait az Euphratig kitoljuk. A törökök jelentik
ránk nézve a legnagyobb veszedelmet.”
Az
öreg mester erre egy mélyenjáró szóval válaszolt, melynek
értelme azonban csak később lett előttem világos. Megrázta okos
fejét és így szólt: „Ez fiatal barátom, logika, a logika
azonban görög művészet; a zsidók nem szeretik. A zsidó nem
értelemből tanul, hanem a katasztrófákból. Nem visz magával
esernyőt, ha borús az ég; megvárja, amíg megázik és náthás
lesz – csak akkor jut eszébe, hogy esernyőt kell vennie.”
Marokkóban,
Algírban és Tuniszban „nyomoztam”, vajon a török felhívásnak
volt-e valami hatása és fennáll-e már egy mohamedán felkelés
veszélye. Fiatal újságíróknak ezt tanácsolom; ilyen esetben nem
célszerű egy mohamedánt kérdezni. A mohamedán már
általánosságban is diplomata, de különösen akkor, ha fél.
Célszerűbb
okos zsidó kereskedőkhöz fordulni, szefárd-zsidókhoz, akik már
három vagy négyszáz év előtt ott telepedtek meg. Ha nem a saját
zsidó érdekeiről van szó, akkor a zsidó messze és tisztán lát.
Együtt él az arabokkal, előtte egészen őszintén megmutatkoznak;
és még ha hazudnak is, a hazugság mikéntjéből kiérzi, hogy
titokban mit gondolnak. És mindezek a zsidók Algírtól Tuniszig,
biztosítottak – és a történelem beigazolta, hogy mindez
megfelel a valóságnak: Felhívás „szent háborúra?” Tudtak
ugyan róla, de csak annyit törődtek vele, mint a tavalyi hóval.
„Csak ti, naiv európaiak gondoljátok, hogy az izlam még mindig
hatalmat jelent, amely különböző népeket egy politikai feladatra
egyesíteni tudna. A török maga nem hisz benne: Európa már száz
év óta csapást csapás után mér a törökre, elveszi tőle a
legszebb területeit és egyetlen izlam nemzet sem mozdítja meg a
kezét, hogy segítsen a szultánnak, bár az kalifának nevezi
magát. A németek naivan, mint az összes többi európaiak,
rábeszélték, hogy tegyen egyszer mégis kísérletet. Hiábavaló
fáradság. A török kedvéért egy lélek sem fog soha megmozdulni.
Majd lát még mozlim katonákat, sőt hadi önkénteseket is, akik a
szultán szövetségesei hadseregére lőnek.”
És
így is történt.
Alexandriában
várakozásom ellenére, igen élénk cionista környezetbe kerültem.
Egy hajó néhány ezer menekültet hozott Jaffából. A törökök
hirtelen a legcsekélyebb ok nélkül, megparancsolták az arab
rendőrségnek, hogy a zsidókat az uccán fogdossa össze és
terelje csónakba. A rendőrség – Izmael bácsi – ezt a
feladatát valósággal megható önfeláldozással végezte, bőven
osztogatta a pofonokat, ágyneműt és készpénzt rabolt – és a
tengeren, mintegy száz méternyire az olasz gőzöstől, az arab
csónakos rendszerint megállította járművét és minden utastól
egy font sterlinget követelt, mert különben belelöki a vízbe...
Igyekeztem megérteni, hogy miért éppen ezeket a zsidókat
utasították ki és nem másokat; voltak köztük kereskedők,
kézművesek, asszonyok, gyerekek, gimnazisták, orvosok, süldő
lánykák.
Mind
a mai napig nem sikerült megállapítanom, milyen „rendszer”
szerint jártak el. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai
menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban.
Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)
1915.
júl. 26. Ma jött az értesítés, hogy elfogtak, és – csodák
csodája! – sértetlenül kerültél fogságba. Fellélegezhetek,
felvethetem a fejemet, még ki is csinosíthatom magam, ha kedvem
tartja. Nem vagyok már aggódó, szorongó hadifeleség! Kikerültél
abból a pokolból!
De
nem tudok igazán örülni. Mint ahogy az elhagyott, üres teremben a
lépések kongása érezteti az ürességet, úgy bennem az
örömhírek, a hírek, amelyeknek örülnöm kéne...
Hogy
hol vagy, arról nem értesít a Vöröskereszt, a mi
földrészünkön-e, vagy az már a másik... Talán Szibériában
ülsz most egy ládára könyökölve, és nekünk írsz, franciául
vagy németül. Magyarul már nem írhatunk egymásnak. De
biztonságban vagy! Uramisten! Ez mégis óriási! Mért nem tudok
igazán örülni...
Huszonöt
éves lettem ma két hete, és jó fél éve, hogy utoljára
láttalak... Hideg februári nap, idegen város idegen utcáján
futok, loholok a menetelő katonák mellett, sokadmagammal,
fojtogatóan egyedül... Jajde sudár, jajde sudár - a
nyárfate-tee-je! Halványsárgade halványsárga annakale-vee-le...
Még látlak, a csapatod előtt lépdelsz kardosan,
csukaszürkében, de mindinkább hátramaradok... Aztán a
felvirágzott vonat, Rákóczi induló, integetsz az ablakból...
Mi
ez? Mit jelent? Lehet az, hogy utoljára láttalak? Lelőnek,
leszúrnak... Csak nem gondolkozni...
Jó,
hogy ilyen lárma, tülekedés van körülöttem, lökdösnek,
taszigálnak. Hogy tenni kell valamit, megváltani a jegyemet Pestre.
Az is jó, hogy a máskor háromórás út most huszonnégy órai
zötykölődés lesz, nem kerülök mindjárt fűtött szobába,
terített asztal mellé... (G. Beke Margit: Történetünk:
történelem. Tények és tanúk. Magvető Könyvkiadó, Budapest,
1986)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése