Hová tűnt a katonatiszt?... (18)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Agyagemberek a San Michelén

Gross hősi halált halt.

*

Nem tudok szórakozott lenni, az intelligencia a fejemben minden lépésnél eszméleten van, en suite szenvedek. Minden lélegzetem: én, én, én. Nem mehetek a tömegekkel. Úgy szeretnék valakire felnézni haldokolva, azt mondani, isten veled testvér, és meghalni. A háború éppúgy, ahogy az államok bajainak, úgy sok nyomorult és boldogtalan egyénnek is egy borzasztó megoldás, de biztos megoldás. Nekem? Itt sétálhatok ezüstfejű botommal és gondolkozhatom. Ezelőtt sokszor jól esett a gondolkozás, mostanában utálok gondolkozni.

*

Ma délután zárás után olyan gyerekességet csináltam. A Szabadság-téren mentem és úgy mentem, hogy a jobb lábam a járda szélén volt, a bal lábam lenn az úttesten. Végigmentem így a járdán és vissza is sétáltam és a botom folyton forgattam a levegőben. Még fütyörésztem is. Teljesen úgy jártam, mint akiknek korrekt lábuk van. Aztán meguntam és leültem egy padra. Nevelőnők stikkeltek a padokon, a virágágyak közt kis pubik és bébik karikát hajtottak, labdáztak, hancúroztak. Egyik bébinek a labdája elém gurult, a vastag kis bébi szalad utána, lehajoltam, hogy föladjam neki, a bébi éppen a lábam előtt bukott fel, behunyta a szemeit és úgy sírt, mintha el akarna ájulni, hirtelen kinyitotta a szemét és felnézett a cipőmre és elhallgatott és bámulta. Oly szerencsétlen vagyok és még azzal is kínozom magam, hogy ilyen eseményeket feljegyzek magamnak. Viszont mindig jól esik magamról írni, erre rájöttem.

*

Ha egyenruhában járhatnék legalább, amíg a háború van. Ha vennék egy tisztított tiszti ruhát a Teleki téren és felvarratnék rá két csillagot, mint főhadnagy és vennék a hadfelszerelési üzletben egy Signum Laudist és sétálnék olyan helyen, ahol abszolút nem találkozhatom ismerősökkel, a Ferencvárosban vagy Újpesten. Sajnálnának és imponálnék és akad nő, aki belemenne egy kalandba velem. Nem, hiszen az igazi tiszteket, akik sántikálnak, szintén nem sajnálják, vagy ha igen, az is mit ér? A nőknek nem érdekes. És azok a szegény sánta tisztek, akikkel velük érzek, nem éreznek velem. Ők katonák. Csak a lábuk sántít, én a lelkemben sántítok. Még a közkatonák, akik a háborúban megsántultak, még azok sem néznek úgy vissza rám, mint barátjukra vagy sorstársukra. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)

Vonatsebességgel szalad a kis motorcsónak. Hihetetlenül kék az Adria. A sorhajókapitány magyaráz. Mindent tud az Adriáról. Futunk, csak futunk kifelé. Már köröskörül nincs is egyéb, csak Adria. A tudós tengerész minden szava csak az Adria. És hogy egészen beteljünk vele: a sirokkó a szemünk közé, a kinyiló szánkba fujja a sós vizet.

Elérjük az olasz aknamezőt. Furcsa kacskaringókban jöttünk el idáig. Vigyáznunk kellett, hogy a magunk aknáira ne fussunk. Jól kell ismerni a tenger utcáit. Aki itt eltéved, az a halálba téved.

Megindul az aknakeresés. Ugy fogják ki pányvával az aknát a tengerből, mint a vad, rosszindulatu csikót a ménesből.

Az olasz aknák ellen sohsincs teljes biztosság. Ma kihalásszák őket és másnap éjszaka uj aknákat raknak le az olasz hajók. Valósággal külön tengeri rendőrséget kellett szervezni az aknák ellen, amely mindennap razziát tart e veszedelmes tengeri apasok nyakoncsipésére.

Indulunk tovább az olasz aknamező fölött. Nekünk nem árthat, az apró motorcsónak nagyon sekélyjárásu. Olyanok ezek az aknák, mint az anarchisták: csak az uralkodókat, a nagy csatahajókat robbantják föl.

Közelebb hajlunk a parthoz.

Egy pillanatra nyugtalanság. Mintha ellenséges röpülő közeledne. A motorcsónak közepén idegesen forog a gépfegyver. De csak a felhők usznak az égen. Ám most a tengeren mutatkozik ujság. Egy furcsa szürke cső látszik a vizen. Egyre közelebb uszik hozzánk. Aztán megáll. Egyre magasabb lesz. Mintha valami vizi növény nőne ki a tengerből. Azután zömök, szürke tömb látszik alatta, aztán hosszu, keskeny, hajókörvonal. Egy tengeralattjáró hajó áll meg előttünk. Kerek lap pattan föl a szürke tömbről és kibujik a hajó gyomrából a kapitánya. Hosszu haja a homlokába lóg. Borotvált arca csupa ideg. Karcsu, hajlékony alakján fekete szviter. Érdekes, hogy mennyire egyformák a tengerésztisztek. Valósággal nemzetközi tipus alakult ki belőlük. Az angol, a német, az osztrák–magyar tengerésztisztet egyszerüen nem lehet megkülönböztetni egymástól. Ugy látszik, a tenger és a veszedelem a maga képére teremti őket.

A tengeralattjáró még jobban kiemelkedik. A kapitánya sárgarézcsövön valami parancsot kiabál le a hajó mélyébe. Az „U.” megint emelkedik és arcunkba szórja a keserü tengervizet, amit kiprésel magából, hogy könnyebb legyen a teste. Azután még két ember bujik ki a kerek lyukon. A kapitány helyettese meg egy matróz. Tizenöt ember él Jónásként ennek a cethalnak a gyomrában. Alig is matrózok. A legtöbb mechanikus meg szerelő. A hajó belseje voltaképen egy kis gyár.

Különféle manővereket végez most az „U.”. Pontos, gyors a mozgása. Azután ujra sülyedni kezd. Sohse is látszott belőle több, mint az, ami más hajónál a födélzet fölött van. A hajó testének csak a födele bujik ki a viz felszinére. Amikor ujra sülyedni kezd, ez is rögtön eltünik. Csak kis fehér szökőkutak árulják el a körvonalait. Azután már csak a zömök, szürke tömb látszik és végül csak vékony, szürke csöve mered ki a vizből: a tengeralattjáró szeme, a periszkóp. Azután a szürke cső is lassan sülyedni kezd. Már csak husz centiméternyi látszik belőle. Ekkor forogni kezd. Kerek kis üveg van beleékelve, ezt forditja felénk. Látni akar bennünket. Amikor ez az egyetlen merev szem felénk fordul, a motorcsónakunk kapitánya lekapja a sapkáját és integetni kezd. Mi is lekapjuk kalapjainkat és bucsuüdvözletet integetünk. Szinte kisérteti elgondolni, hogy ezt ők sok méternyire a tenger alatt látják. Hirtelen elindul a tengeralattjáró. Egyre jobban távolodik, de merev üvegszeme még mindig néz bennünket. Most messziről, ahogy a látó cső hasitja a vizet, mintha valami furcsa kacsa erőlködne a hullámokban.

Motorcsónakunk továbbfut. Valami uszik velünk szemben a tengeren. Csak nem valami elszabadult akna? A kapitány előveszi messzelátóját. „Isten szemének” nevezik a tengerészek ezt a minden tengeri vállalkozáshoz nagyszerüen hozzáalkalmazott, hatszorosan nagyitó látcsövet. Isten szemének nevezik, mert – mindent lát. Most is rögtön meglátja, hogy csak fatörzs uszik a vizen. Az Isonzo megáradt vize sodorta ide. Csak nem a vértől áradt meg a folyó? (Pogány József: A földreszállt pokol. Az Isonzó eposza. Budapest, 1916, Dick Manó kiadása.)

[Kratochwil Károly írja:] Az ezred a decemberi pihenő után 1916 januárban a doberdói fensíkon, Polazzo mellett ismét állásba ment, majd februárban a Monte San Michele kúpjait tartotta megszállva.

Március havában folyt le az ötödik isonzói csata. Az eddigi csaták szörnyűségeit meg fokozta az állandó esőzés. Az árkokban annyira felgyülemlett a víz, hogy az emberek éjjel-nappal vízben voltak. A levezetés lehetetlen volt. A Monte San Michele szikláit fedő vörös agyag feloldódott a vízben és ez a pocsolya átitatta a honvédek köpönyegét, ruháját, arcát és kezeit, olyan pirosra festve azokat, mintha terrakotta szobrok lettek volna. Így lettek ott harcoló honvédeink 'agyag-ember'-ek.

[Schilhán László főhadnagy írja:] Boschinin túl egy kezdetleges futóárokhoz értünk; úgy véltük, hogy lehetetlen ebben az árokban a védőállásokig jutni. Az egész futóárkon meglátszott, hogy csak hevenyészve, nagy sietve készült, inkább csak a körvonalai voltak meg. A folytonos esőben az árok kimélyített részei teljesen megteltek sáros, agyagos vízzel és ebben az árokban kellett előrejutnunk. A nyakig érő pocsolyában 10—15 lépésre már szikla állta utunkat, amire felmásztunk és így az ellenség lövéseinek kitéve, igyekeztünk ismét eltűnni a legközelebbi pocsolyában.

Teljesen kimerülve és csontig ázva érkeztünk az állásokba, ahol a Dante tollára méltó pokol várt ránk. A védőszakasz legénységét csak akkor ismertük fel, amikor megmozdultak, mert a rájuk tapadó sártól teljesen egyszínűek voltak az ottani vörös agyaggal...

A Vallone-völgyben elterülő barakkok mentén, az országúton már vártak ránk a mi fiatal, de már harcedzett vitéz szakaszparancsnokaink: Morvay, Petheő és Kner zászlósok, hogy századparancsnokaik szájából hallják legelőször, mi igaz mindabból a hihetetlenül hangzó szörnyűségből, amit a Biene 3. és 4-ről hallottak, hogy csakugyan igaz-e, hogy holnap a poklok-poklába menetelünk.

– Nézd, hogy néz ki a főhadnagy úr – mondja Morvay – még a fülebúbja is sáros.

– Hát a Kaszás főhadnagy úr! – szól oda az örökké vidám Petheő, – mint egy félrevezetett lovag vörösréz páncélban.

– Hallgass ganyé! – mordul rá a csöndes humorú Kaszás. Majd a rosseb esz meg benneteket – veti oda zalai tájszólással.

Mi is csak most néztük meg egymást alaposabban és mi is elmosolyodtunk azon, hogy a természet mily különös egyenruhával ruházott fel bennünket. Egy csipetnyi száraz folt sem volt rajtunk és a ránk tapadó sártól átváltozott a „tábori zöld"-ünk cinóber-vörössé. (Erdélyi ezredek a világháborúban. Szerk. vitéz Deseő Lajos ny. tábornok. Ardói irodalmi és könyvkiadó vállalat kiadása, Budapest, 1940.)

Szeptember 2-ika csakugyan a kritikus nap, meg a kálváriajárás kezdete. Egész éjjel nem tudtam aludni, azért sem, mert a sziréna rémes bugása is izgatott Már világos van, pedig csak fél 5 óra... A fedélzeten, folyosókon szaladgálás, – a hajó áll. Gyorsan felöltözöm, kimegyek én is, a kabinokból az utasok vonulnak ki csakúgy felkapva magukra valamit. A hölgyek, – dehogy igéző pongyolában – hanem rendetlenül, kócosan, bekötött fejjel tódulnak elő, mind akarja tudni, hogy mi történt, miért állt meg a hajó?

...A hajó teljes személyzete, mintegy háromszáz ember, össze van gyűlve a hajó egyik oldalán s néhány francia katona áll előttük. Mi történt? Az egyik magyar útitársunk, Horvatovich, a zombori fiú mondja el, hogy ő egész éjjel nem tudott aludni, várta, leste, hogy mi lesz? Jól elmúlt éjjel 3 óra, a hajó lassan, óvatosan s folyton búgva haladt előre, amikor egy közeli másik hajó különböző szinű jeleket ad, de a mi hajónk csak megy tovább. Egyszer csak egész közel előbukkan egy francia hajó, valami szines jelt ismételget, de mert a mi hajónk erre sem reagál, egy hatalmas lövést ad le, mire megállunk. Alig tiz perc után néhány francia tiszt hágcsón felkúszik a mi hajónkra s csakhamar eltűnnek a parancsnoki irodában. Tehát, íme, fel vagyunk tartóztatva. Déli 12 óráig 20—30 fegyveres francia katona vonult fel a hajóra, akiknek töltényeket osztanak ki és szétvezényelik őket őrködésre. A francia tisztek csakhamar átveszik a hajó feletti rendelkezést olyképen, hogy minden hivatalos iratot lefoglaltak, a podgyász helyiséget lezárták s a kormányzó-hidon ők intézkednek. Már délután egy óra van, a mi hajónk napfényes, szép időben szépen megindul francia vezetés alatt. Előttünk megy egy-két mérföldnyire a francia csatahajó amely elfogta a mi „New-Amsterdam” hajónkat s utána kocogunk mi. Azért is elől megy a francia hajó, mert útközben a tenger alatt robbanó aknák vannak lerakva, azokat ki kell kerülni. Még meg is kell köszönni a franciáknak, hogy elfogták hajónkat, mert különben neki szaladt volna valami bolond aknának, ami ha felrobban, én bizonyára most nem irnám le ezeket a „kedves” emlékeket. A hajóélet csakhamar visszanyeri rendes képét, azzal a különbséggel, hogy az étkezéseknél bort és sört nem szolgálnak fel, sem a többi helyiségekben. A hajónk lassan halad, s mi is egykedvűen megyünk neki a bizonytalanságnak, fatálisan belenyugszunk sorsunkba, mert hiszen egyebet úgysem tehetünk.

Pont három óra van délután, hajónk ismét megáll és közelünkbe érkezik ugyanaz a francia hajó, a „La Savoy”, amely gróf Károlyi Mihályt és társait elvitte La Havre-ba s amely rövid idő alatt hadihajóvá lett átalakítva. Egy csónakon két magasabbrendű tiszt átjön a mi hajónkra, akik átveszik a Marconi-drótnélküli távirószobát s a készülékeket s egy jó félóra múlva ismét megyünk tovább, most már a „La Savoy” hadihajó vezetésével. Nem is vesszük észre, hogy visszafelé megyünk. A hajón levő francia katonák igen csendesek, csak járnak fel s alá, figyelik az utasokat, de nem szólnak senkihez s nem mutatnak kárörvendő arcokat. A tisztek igen udvariasak, egyikbe már bele is kötött a mi magyar leány útitársunk, mert szeretett volna egyet-mást kitudni, de nem sikerült. Megyünk, megyünk. Az esti szürkületben már látszik a Bretagne-part egyik világító tornya, amelynek fénye percenkint felvillan. Esti 7 óra van, megyünk estebédre, de már senki sem öltözik frakkba. Az ebéd alatt hangos beszélgetés, mindenki sokat tud, de senki semmit. Étkezés után séta a fedélzeten, a tiszta égről tele hold mosolyog le, csillogó széles ezüst sávval hinti tele a víz felszínét. Egy kisebb hajó szalad el mellettünk s fényszóróval világit rá hajónkra, egy-két francia vezényszó, aztán eltűnik a sötétségben. A hajó ismét megáll. Már észrevehető sötétben is a partok árnya, ahonnan fényszemek világítanak. Már elmúlt 9 óra, ismét megindulunk, kísérve három torpedó-hajó által. A hajó gyakran megáll, mintha nem tudná, mi a célja, hová kell mennie. Meguntam a sok ácsorgást, elvonultam, lefeküdtem. Éjfél után Brest kikötője elé érkeztünk, ahol újból pihenés. Csakhamar előkerül három kis vontatógőzös, amiket drótkötelekkel hozzáerősítenek a mi lomha nagy hajónkhoz s lassan bevontatják a francia kikötő belsejébe, ami eltart reggelig.

Másnap délelőtt volt a hajón levő utasok egyenkénti átvizsgálása. Iratainkat átnézték, személyi adatainkat kikérdezték, jegyzékbe foglalták s számokkal láttak el. Egy-egy cédulát kaptunk, rányomva: „General de la Marini Balst” azután a név és a szám 116. Semmi hatását nem éreztük annak, hogy parlamenti férfiak vagyunk. Egyforma bánásmód, de művelt, franciás. Délután megkezdődött az összes férfiutasok leszállítása a hajóról, kivéve az angol, francia, hollandi s az amerikai polgárokat. Sietve kellett összepakolni, a nőket beterelték az ebédlőbe, még csak elbúcsúzni sem engedték azokat sem, akik családjaikkal együtt utaztak. Mintegy ezer férfit szállítottak le, előbb a II., III. osztály és fedélközi utasokat.

Reánk, az I. osztályú utasokra csak esti 6 órakor került a sor. A német katonákat egy külön vasdereglyére helyezték, hogy hová s merre vitték, nem tudom. Minket egy propellerre zsúfoltak össze kézipodgyászainkkal együtt. Az ebédlőbe zárt hölgyek a kis kerek ablakokból integettek zsebkendőikkel s elindultunk. Fegyveres katonák közömbös arccal néznek reánk, a hadifoglyokra, de ők sem tudják hová visznek. Egy fél óra telik s megérkezünk egy kis parti városkába, a neve: Le Fret.

A parton a már előbb érkezettek és nagy néptömeg várja a különös szállítmányt. Kiszállunk, magunkkal cipelve utipodgyászunkat. Fegyveres katonák kisebb csoportonkint fognak körül s egy altiszt szigorúan követeli a négyes sorrendet. Az összegyűlt tömeg gúnyolódása, röheje és fenyegetődzésének sorfala között vonulunk be a kis városka piacára, oda vezetnek egy nagy, sötét üres raktárhoz, ahová mindenki köteles volt kézi podgyászát letenni. Itt már nagy tömege volt a rendetlenül felhalmozott bőröndök, ládák, összekötött csomagoknak. Ezután sorba állítottak a kőparton. Eddig ment a dolog rendesen s kedélyesen tűrtük a szinte komikusnak látszó hadi elbánást. De csakhamar elborult a hangulatunk, mert az utolsó csoportban lévő egyik fiatalember nem akarta beadni a raktárba a kis kézitáskáját, amelyben pénze volt. A fegyveres katona ki akarta ragadni a kezéből, de a szegény polyák nem engedte. Láttuk a civódást s szinte elhült bennünk a vér, amikor a katona előveszi revolverét s minden teketória nélkül ott, előttünk belelő négyszer egymásután a fiatalemberbe, aki kezében a táskával, halva rogyott össze. A lövések nemcsak minket riasztottak meg, de a bámészkodó tömeg futva menekült a térségről, szörnyülködve a kegyetlenségen. Elképzelhető, hogy milyen hatással volt reánk ez a durva cselekmény s minő gondolatokat s érzéseket támasztott bennünk. A halottat csakhamar elhurcolták s aztán mintha mi sem történt volna, folyt tovább „a hadifoglyok szabályszerű kezelése.”

Sorba állítottak ismét, négyesével, mert fegyveres katonák között tovább kellett gyalogolni. Hogy hová, senki nem tudta. Egy francia kapitány elég udvarias volt hozzánk s Héderváry Lehel barátom terjesztette elő azon kérelmet, hogy én, mint öreg ember, nem birom ki a gyalogolást, de fájt is a lábam, gondoskodjék valami járműről az én számomra. Meg is lett az eredmény, mert kiléptettek a sorból s külön állítottak, de két szuronyos katona őrizete alatt. Fáradt voltam, a közelben ott volt egy hajókötél erősítő alacsony kőoszlop s kegyes engedelemmel szabad volt arra ráülnöm. Már este 8 óra volt, amikor a menet megindul s én ott maradok egyedül azon a tengerparti kövön, apatikusan várva, mi fog velem történni? Mellettem a két zord katona, fegyveresen, de némán, buta pofájuk most is előttem van. Lassankint egy kis embergyürü keletkezik körülöttem, részben sajnálnak, többen kárörvendenek, gúnyolnak, de a két katona leintésére abbahagyják csufolódásaikat. Meg is szólítanak, de nem tudok a nyelvükön, annyit azonban igyekeztem megértetni, hogy én nem vagyok német, hanem magyar. Egy fiatal hölgy férkőzik hozzám, aki beszél németül s kérdésemre közli, hogy a gyalogment csoport egy öt kilométerre lévő várerőditménybe kisértetett.

Kínos félóra telt el azon a hideg kövön. Hűvös is volt, kissé fáztam s az aggódás is lehütött. Egyszer csak előáll egy hatalmas marcona ló által vont nagy kétkerekű talyiga, amely tele volt katonakenyérrel, profunttal, még alig volt kihűlve. Rám intenek, üljek fel! De igen magas, nem tudok felhágni, hát felsegítenek, inkább fellöknek a kocsis elől lévő ülőhelyére, aki nagyot káromkodik, mert egy beteg fiatalember már ott ül s ha én is odaülök, a kocsisnak gyalogolnia kell. Elég gorombán megértetik, hogy üljek hátra. Helyet csinálnak s elhelyeznek a kenyerek tetejére, háttal a kocsisnak. A lábaim lelógtak a kocsiból. A kenyeres kocsi nyekeregve megindul, három szuronyos katona kiséri gyalog, a publikum röhög s gúnyolódva kiáltozik, mintha szerencsés utat kívánnának. Éhes vagyok s áldom a szerencsés végzetet, hogy kenyeres talyigán vagyok. Intek az egyik katonának, hogy szeretnék enni, de nem engedi. Egy félóra múlva a katona is megéhezik, belevág bicskájával egy izmos profuntba s engem is megkínál egy karéjjal. Vacsorázunk. Én is, a katonák is, a kocsis is, csak a beteg fiu nem eszik, kérdi később az egyik katona: Bon? A fejemmel igent intek s ő morog tovább, bizonyosan azt mondja: Fene a hasadba! A kocsis is fenyegetőleg int felém az ostorával, valószínűleg a lovát sajnálta, azért haragudott reám, – de a katona leinti.

Tele holdvilágos éjszaka volt, nagy csend, csak a kenetlen szekér nyikorgása, a ló patái, meg a mellettem gyalogolok léptei hallatszanak. Egy kápolna előtt haladunk el, kilátszik nyitott tornyából a kis harang s engem elfog az áhítat, némán imádkozom s hazagondolok, ahol senki sem sejti, hogy én merre bolyongok. Az is eszembe jut, hogy én itt még áldozata is lehetek elhagyatott magányomnak. Valami durva katonának kedve telik egy kis harci dicsőségre, engem lelő vagy keresztül szúr, kirabol s aztán ráfogják, hogy meg akartam szökni vagy ellenkeztem. Mert bizony ez könnyen megtörténhetett volna, csak a jó Isten őrzött meg tőle. A menet halad. Egyik emelkedésnél egy másik ló is előkerül, eléje fogják a réginek s most már két ló vigabban húzza a kenyérrakományt, meg a két hadifoglyot. Már esti tiz óra van, amikor beérünk egy kis városkába, Crenzon a neve. Az utcán nagy csoportosulások, a bretagnei asszonyok fekete ruhában, fehéres fejkötőkkel, gyerekek, suhancok egy-egy csoportban, akik már átélvezték a gyalog elvonult hadifoglyokkal való „humánus” elbánást, amiből most aztán nekem is kijutott, szegény öreg fejemnek.

Szerencsétlenségemre megállunk egy korcsma előtt. Én némán, szomorú arccal felnézek egy ódon templomra, hogy ne lássam a fenyegetéseket, elég volt hallanom a gyűlölködő kiabálásokat. A csoportosulás mindig nagyobbodik, a hangzavar növekedik, gúny, szidalmak központjában vagyok, amióta az én mérges kocsisom röhögve mutat reám, az áldozatra. A tolongásból előkerül egy testes pékegyenruhás alak s gúnyolódva, hangosan beszél fel hozzám, minden egyes mondását gunykacaj, otromba röhögés kiséri. Az izgatott tömeg nyelvét nyújtogatja, felém köp, szidalmaznak s a merészebbek ráütnek botjukkal a lelógó lábaimra. Ez már egy kissé sok volt, még a kisérő katonáknak is, mert puskatussal űzték el a szemtelenül gúnyolódó suhancokat. Tessék elképzelni az én kegyetlen helyzetemet, csak egy visszagunyoló mosoly kellett volna s engem ott agyonvernek. Végre megindulunk, a tömeg tovább kisér, az elmaradottak kővel hajigálnak, egy-két dobás talál is, nekem már mindegy. A városka végén, egy befordulónál, az én fegyveres katonáim útját állják a kísérőknek s én megszabadultam ebből a keservesen kinos helyzetből. Ez volt reám nézve a legsúlyosabb meghurcolás francia fogságom ideje alatt. Alig haladtunk egy kis félórát, utolértük a gyalog menetelő csoportot, akik ott sorban állottak egy várnak kapui előtt. Milyen boldog örömem volt, amikor újra megláttam Hédervári Lehel és Búza Barna komiszkenyeres pajtásaimat. (Albisi Barabás Béla: Emlékirataim. 1855-1929. Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet)

Folytatjuk