DÉKÁNY ANDRÁS: S.O.S. Titanic! (9.)

8. S. O. S. TITANIC!

Amikor Jan Kovalce elrobogott az elsőtiszt mellől, két dolognak örült nagyon. Először, hogy visszamehet az árbocra értesíteni Fleet matrózt, másodszor pedig annak, hogy távoli rajongásának tárgya, Murdock kapitány felszólította arra, hogy keresse fel a Hídon. Tehát ezt is eléri még: láthatja a Hidat!

Nem volt könnyű feladat átverekedni magát az őrségeken, hiszen nem ismert minden tengerészt,és azok sem ismerték őt.

A csónakfedélzetről kijutott, de annál nehezebben ment visszakeveredni a raktárfedélzetre, vagyis a hajó előrészére, az árbochoz. A kijárót elzárták, s a fegyveres őrök kérlelhetetlenek voltak.

− Murdock úr elsőtiszt parancsát viszem! − fakadt ki Jan, amikor visszalökte az egyik fegyveres matróz. − Az árbocőrhöz megyek!

A tengerész, nem nagy kedvvel ugyan, de nevetett.

− Beszélhetsz, fickó! Egy szavadat sem hiszem. Miért nem mégy vissza a szüleidhez?!

Jan dulakodni kezdett.

− Engedjen, engedjen! Fleet úr vár, értse meg! Fleet úr a barátom!

Ki tudja, mint végződött volna ez a párviadal, ha nem bukkan fel maga Fleet, aki kezdte már unni a hiábavaló várakozást.

− Hé, Fiókcápa, mi van veled, miért nem jöttél?

Jan dühösen kiáltotta:

− Nem ereszt ez a vörös képű! Nem hiszi, hogy parancsot hoztam.

Fleet a fiú vállára tette hatalmas tenyerét.

− Halljam a parancsot, Fiókcápa!

− Murdock kapitány üzeni: hagyja ott a helyét, és jelentkezzen velem együtt a Hídon!

− Veled együtt? − hüledezett Fleet.

− Bizony így, Fleet úr!

− Hát akkor gyerünk − intett a jelzőmatróz. − De előbb lemegyünk a kojéba. Fiókcápa, mert gyanakszom, hogy utoljára látom a fekhelyemet. Te pedig, cimbora − fordult a fedélzeti őrhöz −,máskor válogassad meg, kit tartóztatsz fel. Ez a legényke a legjobb barátaim közé tartozik.

Sietve megindultak a folyosón, hogy lejussanak a főfedélzet alatti harmadik fedélzetsorra.

Jan most látta igazában, mi történik a Titanicon.

Most eszmélt rá, hogy valami igen nagy baj lehet, valami szörnyűséges esemény történik. Riadt, kétségbeesett emberek állták el a folyosókat. Voltak, akik felöltözve várták a bekövetkezendőket, voltak, akik magukra kapott mindenféle öltözékben remegve lapultak a folyosó falához. A legtöbben táskákat, kabát- és takarótömegeket, mindenféle csomagot őriztek, nyaláboltak, vagy azokra telepedve értetlenül, megdöbbenve várakoztak. Akadtak többen, akik egyik helyről a másikra bőröndöket cipeltek, nők hatalmas kalapdobozaikat, gyerekek a játékaikat féltették, óvták. Lassan, különös módon igen lassan kezdett csak úrrá lenni a rémület. Ha elment előttük egy-egy tengerésztiszt vagy altiszt, matróz, − megrohanták, kérdéseikkel faggatták. Fleet is így járt. Alig tudtak Jannal továbbjutni az alsóbb folyosókon, lépcsőlejárók téresebb helyein.

A rémület alulról terjedt felfelé.

Előbb a fedélköz, a harmadik osztály utasai döbbentek rá arra, hogy a hajó szörnyű veszedelemben van!

− Tengerész úr − fogta meg egy idős asszony Fleet posztózubbonyát. − Tengerész úr, mi lesz velünk? Nézze, a lányom, két unokám van velem. A férfiak odaát várnak! Mi lesz velünk?

Fleet megállt egy percre. Nyers, egyszerű szívében a megértés kalapált.

− Mi lenne, asszonyom, mi lenne? Viszontlátják a férfiakat. Ezt én mondom, John Fleet, aki már megélt egy-két hajóbalesetet- – Fel a fejjel, asszonyom! Nincsen ok a félelemre!

S továbbrohantak. Amikor leértek a H fedélzetre, Fleet megállt.

− Te, Fiókcápa, erre van valamerre a kabinod?

− Erre, a harmincötös. A szállásmestereké a tizenötös.

− Hát akkor, Fiókcápa, azt ajánlanám, keresd meg a kabint, szedd össze, amit nagyon szívelsz,és utána uzsgyi, utánam! Várlak a kojéban!

Jan csodálkozott.

− Azt előbb azt mondta a néninek…

− Lárifári, Fiókcápa, mondtam, mondtam! Neked meg ezt mondom: ami kedves, vedd magadhoz! Nó, igyekezz!-

Fleet továbbsietett.

Jan megállt.

Mentőcsónakban - korabeli rajz túlélők elmondása alapján

Egy szobapincér rohant el mellette, és üvöltött:

− Emberek! Hé, emberek! Jön a Carpathia! Jön a Carpathia! A Hídról kiabálják! Jön!

És végigszállt a kiáltás:

− Jön a Carpathia! Jön a Carpathia!

Többen sírva fakadtak. A segítség híre feloldotta az elfojtott rémületet. Itt lenn, a H fedélzeten, sűrű félhomály volt. A gépházból feltóduló füst és gőz átvette uralmát.

A szállásmester irodája előtt olyan nagy csoport gyülekezett, hogy elzárta a folyosót.

− Ha a Hídról jelentik, hogy jön a segítség, akkor valóban jön! − kiabálta a csoportnak a kövér szállásmester. − Nyugodjanak meg, így van!

− Miért nem engedik le a mentőcsónakokat?! − ordította egy hang. − Hátha nem ér ide a mentőhajó?

− És talán nem is igaz az sem, hogy jön a Carpathia!

− Menjen küldöttség a parancsnokhoz! Követeljük, hogy eresszék le a mentőcsónakokat!

A szállásmester dühödten kiabálta:

− Oszoljanak szét! A Titanic nem süllyedhet el! Ezért nem eresztik vízre a csónakokat! Nem süllyedhet el! Értsék meg − nem, nem, nem!

A derék ember valósággal elkékült igyekezetében, hogy megértesse magát a lázadó, rémüldöző utasokkal.

Igen, igen, így volt és nem másként: a hajószemélyzet nagy része szentül hitte, hogy a Titanicot a rekeszek minden katasztrófától megvédik. Ezt írták az újságok, ezt hirdették a White Star prospektusai, ezt hangoztatták a szakemberek. Ezt hirdette maga Smith commodore, Bruce Ismay, a tervező Thomas Anderson, a legtöbb tiszt. És mivel az elsőosztályú utasok a nap különböző részeiben találkoztak a hajó főembereivel, ugyanígy a másodosztályúak is, érthető

hogy nem mese, hanem valóság volt, amit később annyit emlegettek: a táncteremben, a bárban, az étteremben szólt a zene, folyt a pezsgő, az ital, hangos volt a jókedv.

Maga Astor ezredes, a „milliomos szállítmány” jelentős hangadója volt az, aki a bárba visszatántorgó Bruce Ismayt így nyugtatta:

− Csodálkozom, uram, hogy ennyire kishitű! Ha ott lett volna velem Kubában, mosolyogna az ilyen kalandon! Fel a fejjel, uraim, igyunk! Nem a mi feladatunk, hogy megmentsük a hajót. A mi feladatunk, hogy vidáman várjuk a segítséget. Amikor pedig Lund hadnagy beszólt a bárba, vidáman, jókedvűen, hogy a Carpathia

Cunard-gőzös útban van a Titanic megsegítésére, Astor ezredes magasra emelte poharát.

− Éljen! Tudtam, hogy a segítség nem késhet sokáig! Kubában is így volt. Egyszer körülkerítettek azok a niggerek! Hittem, hogy segítséget küld az én Roosevelt Teddy barátom. És nem tévedtem. Most sem. Éljen!

És amikor Jan átküzdötte magát a lábak, hasak, hátak között, a hajó különböző részeiből hallotta a kiáltást:

− Jön a Carpathia! Jön a segítség!

Így azután nem sok értelmét látta annak, hogy összeszedje cókmókjából a neki kedves holmit. Fleet úr jót akart, és ha már jót akart, legyen igaza. Ne mondja, hogy Jan Kovalce nem jó tengerész. Mert amikor még mit sem sejtve kinézett az árbockosárból, örülve, hogy itt legalább imbolygást is érez, Fleet megjegyezte:

− Tengerésznek való vagy, Fiókcápa! Az isten is annak teremtett!!

Jan rettentő büszke volt erre a dicséretre. Egy igazi, valódi tengerészaltiszt megdicsérte!

A kabinban nem tartózkodott senki. Az a három úriember, aki Jan hálótársa volt, java idejét a fedélközi bárban töltötte. Talán most is ott iszogattak. Mind a hárman hollandusok voltak,gyémántkereskedők. Jan szerint inkább zöldségkereskedőknek néztek ki. Mayne Reid, Emilio Salgari és Jules Verne gyémántkereskedői nem ilyen pohos, kedélyes, finom kezű urak, hanem marcona,pipás, szikár képű, rideg szívű alakok. És mégis azok voltak: puritán, harmadik osztályon utazó, kakaót és sört ivó gazdag emberek. Még a kezükön sem volt egyetlen gyémántgyűrű sem, holott ez ellentmondott minden szabálynak, legalábbis az olvasmányokban leírt szabályoknak, ahol az ilyesféle emberek nemcsak gyűrűk tömegét húzzák az ujjaikra, hanem fülbevalókat is hordanak!

Így azután nem alakult ki semmiféle különösebb kapcsolat Jan és a gyémántkereskedők között. Ők tudomásul vették (igaz, nagyon kedvesen, hollandushoz méltó derűvel), hogy egy magányos gyerek az útitársuk; Jan is tudomásul vette, hogy a sors nem túl kegyesen bánt vele, se oroszlánvadászokkal, se kalandra induló katonákkal, se afrikai, dél-amerikai, sarkvidéki expedíciók hőseivel nem hozta össze a közös kabinban.

Holott a prágai nagyapa éppen ilyesfélével biztatta.

− Meglátod, Jan, nagyszerű dolog lesz ám kabintársaiddal esténként elbeszélgetni! Biztosan rendkívüli emberekkel kerülsz össze. Az olyan hajón, mint a Titanic, nem utaznak mindenféle népek!

Jan körülnézett a kabinban.

Éjszaka volt.

Minél távolabb a Titanictól  - ez volt a jelszó

Igen gyéren világítottak a kabinlámpák. Egy volt a mennyezeten, kettő a két oldalfalon, az emeletes ágyak előtt. Az egyik emeletes ágy Jané volt. A négy igen keskeny szekrény közül az egyik ugyancsak neki jutott. Itt tartotta bőröndjét, az úgynevezett nagymama-táskát, amit szégyenkezve hozott el az útra édesanyja parancsára.

− Sok fér bele, elviszed, fiam! − mondta anyu.

Igaza volt. Nagyapáék megrakták mindenfélével a ládikó alakú táskát. Sok könyvet kapott, köztük a kedvenceit, a „Kétévi vakáció”-t, a „Nemo kapitány”-t, Salgaritól a „Kék hegyek kincsét”-t, Stevenson „Kincses sziget”-ét, több doboz ólomkatonát, zöld tollas császárvadászokat, kék dolmányos deutschmeistereket, magyar huszárokat, amilyeneket Amerikában legfeljebb álmukban láthatnak a gyerekek. Hozott magával egy réztokos iránytűt, egy pompás légpisztolyt, egy igazi zsebórát, továbbá lepkegyűjtő felszerelést, meg hát mindenféle kincset, amire egy vérbeli fiúnak feltétlenül szüksége van, hogy széppé tegye az életét.

Most mindezt vegye magához?

Ha igaz, hogy jön a Carpathia, akkor minek cipeljen annyifélét? Jan tétovázott. Végül is úgy döntött, hogy az iránytűt és az órát feltétlenül zsebre vágja. Bármi történik, netán ismeretlen partra kerül, egyedül vagy másokkal, erre a kettőre feltétlenül szüksége lesz. Zsebre tette a noteszét is, ami ugyancsak a nagyapa ajándékai közé tartozott. Ebből is látszik, hogy a nagyapa gondos, körültekintő ember volt.

− Mindennap írd be utad élményeit − oktatta a nagyapa. − Valamikor én is így tettem. Szüleim boldogok voltak, amikor olvasták. Így nem felejtődik el semmi, hanem öregségedre is megmarad. Majd elolvashatják a gyerekeid, az unokáid.

Ez az utóbbi nem nyugtalanította különösebben Jant. De a naplónak örült. Bele is írt mindenfélét, amit fontosnak tartott. Íme: „Nem igaz, ha valaki gyerek, nem utazhat egyedül. Mindig akadnak felnőttek, akik segítik. Különösen a tengerészek ilyenek. Ha felnőtt leszek és tengerész, én is segítem az egyedül utazó gyerekeket… ” "Megismertem Murdock kapitányt. Azt hittem, bekapja a fejemet. Nem kapta be. De azt elhiszem róla, hogy jó néhány bálnát megölt már, és sok garázda tengerészt leütött. Döntöttem, ha tengerész leszek, bálnavadászhajóra szegődöm el… ” „Finom ebédet kaptam az étkezőben. Utána Fleet úr jóvoltából a matrózszállás étkezőjében voltam. Mócsingos húst ehettem, aminél finomabbat el se tudok képzelni. Nálunk, odahaza, anyu soha nem készít mócsingos húst. Ha hazaérek, megkérem, ilyet csináljon… ”

A tollas szöget kilövő légpisztolyt is szerette volna magához venni. Hasznos szerszámnak tartotta arra az esetre, ha védekezni kell, vagy megmenteni valakit rablók vagy ilyesfélék markából. De a pisztoly nagy volt és otromba, éppen a légtartálya miatt. És nehéz, mint egy elefántpuska. Így a légpisztoly a nagymama-táskában maradt, helyette a vadásztőrt vette magához, amit szintén a nagyapa adott, de nem Jan, hanem Jan apja számára,akinek kedvenc szórakozása a vadászat volt. A tőrt felcsatolta a nadrágszíjra, és ezzel úgy érezte, hogy minden legfontosabbat magához vett.

A könyvekkel kapcsolatban nem tudott dönteni, bízott aCarpathiában.

Mennyi idő telt el, amíg Jan a kabinban tartózkodott? Nem sok.

És mégis, egyszeriben megváltozott minden, ahogy kilépett a kabinból.

− Hé, fiú, fél a D fedélzetre! Fel! Fel!

Jan hüledezve megállt. Erős kéz markolta meg a vállát. Ripacsos képű, idős tengerész volt. Nem éppen barátságtalan, de rokonszenvesnek sem mondható. Nem messze tőlük a szállásmester kiabált:

− Sajnálom, a parancsnok így intézkedett! Nők és gyerekek ülnek elsőnek a mentőcsónakba!

Egy férfi magából kikelve ordította:

− Nem képzelik, hogy megválok a családomtól! Követelem, hogy helyet adjanak a csónakban!

Jan is tiltakozott:

− Kérem, én Fleet úr után megyek! Meg az elsőtiszthez, Murdock úrhoz. Én ugyanis Murdock úr rokona vagyok! Kérem, engedjen el!

Mert a ripacsos képű Jant megmarkolva tartotta, aminek feltehetőleg oka volt. Jan egyre azon mesterkedett, hogy kiszabadítsa magát.

− Az ördögbe is, fickó, oda mégy, ahová mondom! Nekem ez a parancsom. Akár rokona vagy az elsőtisztnek, akár nem, nem érdekel! Felmégy a D fedélzetre, még akkor is, ha az ördög öreganyjának a kedvence vagy! Hé, Mike, vedd gondjaidba a gyereket!

Ekkor látta meg Jan, hogy a ripacsos képű nem egyedül intézkedik. Hét-nyolc tengerész nagyobb csoportot terelt a keskeny folyosón. Gyerekek, asszonyok voltak, férfiak nélkül. A Mike nevű jóval fiatalabb volt, mint a ragyás képű, de legalább annyira erélyes. Elkapta Jan csuklóját, magához húzta.

− Velünk jössz, kölyök! Nincs duma! Előre, hölgyek, előre!

És vasmarokkal fogta Jant, mintha az apja lett volna, aki félti fia életét.

− Engedjen el, nincs joga, hogy így bánjon velem!

− Kuss! Felfelé! Gyerünk, hölgyek, gyerünk!

Jan megdöbbent, kétségbeesett.

− Fleet úr, hol van? Fleet úr!

Hogyan is hallotta volna meg Fleet a Jan kiabálását?!

Sokan voltak ezekben a percekben, vagy inkább: ezektől a percektől kezdve, akik kiabáltak. Asszonyok tiltakoztak, hogy elválasszák férjüktől, férjek, hogy így tegyenek feleségükkel. Öregek, nők, férfiak kiabáltak, sírtak, zokogtak, hogy búcsút kell mondani felnőtt fiaiknak. Gyerekek üvöltöttek, amikor meghallották, hogy az apu nem mehet velük, hogy apu ezen a nyavalyás, süllyedő hajón marad.

Szívszaggató jelenetek tanúi voltak azok a tengerészek, akiket azzal bíztak meg, hogy kabinsorról kabinsorra haladva, minden kajütbe betekintve, eleget tegyenek a parancsnak.

Vajon helyesen cselekedett Murdock kapitány, amikor Smith parancsnoknak azt a tanácsot adta,hogy az idősek, az asszonyok és a gyerekek kerüljenek a mentőcsónakokba? Feltétlenül helyesen. 1309 utas, felnőtt és gyerek tartózkodott a Titanicon, továbbá 898-an mint személyzet. Az utóbbi − mai szemnek − elképesztően nagy létszám. De hát a gépházhoz és kazánházhoz több mint százötven gépész és fűtő tartozott. A kabinszemélyzet létszáma több volt kétszáznál. Négy zenekara volt az óriáshajónak, rengeteg pincér, takarító, szakács, közéi negyven műszaki ember, s végül sok tengerész −fedélzeti szolgálatos − egészítette ki a létszámot.

A Carpathia magyar hajóorvosa, dr. Lengyel Árpád
a mentés egyik lelke

A csónakokban pedig − mint azt Murdock átgondolta – hétszáz-hétszázötven embernél többet valóban nem lehet elhelyezni. Egy-egy kutterben hat-nyolc pár jó markú evezős és egy kormányos fér el, a többi hely az utasoknak jut. A nagy mentőcsónakokban ugyanennyi személyzetre van szükség, de a férőhely valamivel több.

Amikor elhangzott a parancs, hogy a csónakokat tartóikról le kell engedni a D fedélzetig, a mentésre kijelölteket pedig a D fedélzetre terelni, sok idő nem jutott a végrehajtásra. Murdock tudta, mit akar elérni Smith parancsnok beállításával. Egyrészt az utasoknak látni kell, hogy a parancsnok intézkedik, és nem valaki más a tisztek közül. Egy parancsnoknak mindig nagy a tekintélye. Ha az utasok azt látják, hogy a parancsnok elvesztette a fejét, akkor könnyebben következik be minden hajótragédia legfélelmetesebb fejezete, a pánik. A pánik nemcsak az utasokat foghatja el, de ami még mindennél rosszabb, magukat a tengerészeket is. Amikor néhány évvel ezelőtt a Bourgogne francia nagy utasszállítót egy összeütközés következtében halálos seb érte a parancsnok és a tisztek hibájából,a süllyedő hajót elsősorban a tengerészek akarták elhagyni, nem törődve az utasokkal. Baltákkal,evezőkkel, fejszékkel küzdöttek a nekivadult hajósok a kétségbeesett, agyonrémült utasokkal, akiket egyszerre két ellenség támadt meg: a süllyedő hajó és a hajó állattá vált tengerészei! Több mint hétszáz utas lelte halálát − alig néhány száz méterre a mentőhajótól!

Murdock erre gondolt, s elsősorban ezért ragaszkodott Smith commodore személyes irányításához.

− Legyen, Sir, erélyes, kemény és kérlelhetetlen! − buzdította az elsőtiszt öreg parancsnokát. −Ha kell, lövessen azokra, akik nem teljesítik parancsait.

− Kérem, Murdock úr − nyögte Smith commodore −, legyen mellettem!

− Ha jut idő rá, ott leszek, uram!

− És mi lesz az elsőosztályú utasokkal?

Murdock csodálkozva mondta:

− Ilyen esetben, Sir, csak utasok vannak! Éppen úgy vonatkozik rájuk az ön parancsa, mint bárkire!

Ez a beszélgetés a csónakfedélzeten történt. Még világítottak a fények, amit csodába illőnek kell mondani.

Lowe és Lightholler irányította a csónakok leszállítását. Sietni kellett. Egy ilyen óriás, mint a Titanic, ha megdől, a csónakok leeresztése nagy gondot, majd megoldhatatlan feladatot jelent. Mivel a halálos seb a Titanicot jobb oldalán érte, érthető, hogy a dőlés is − egyelőre még lassan − egyre inkább jobbra történt. Ebben az esetben a leeresztett csónakok jobbra kilendülnek. Ugyanakkor a túlsó oldalon, vagyis a hajó bal oldalán, ha a dőlés már nagyfokú, a csónakok ellenkezőleg − a hajó oldalfalán szánkáznának lefelé, vagy beleakadnának a fedélzetsorok kiemelkedő alkatrészeibe.

Az sem volt lehetséges, hogy a beszállásra akkor kerüljön sor, amikor a csónakok a vízen vannak. Ennyi riadt, kétségbeesett embert, asszonyt, időst, gyereket a rendes csónaklétrán nem küldhettek vagy vihettek le a tengeren imbolygó, lebegő csónakokba.

Egy megoldás maradt: a tizenhat kuttert és mentőbárkát leereszteni a D fedélzetig, ott mindenkit beszállítani, majd továbbengedni a tenger szintjére.

− Bruce kapitány, lesz szíves a leeresztést irányítani - tanácsolta Smith commodorénak Murdock.− Ha a kutterek már a D fedélzetnél lesznek, akkor a hajón maradókból nagyobb csoportot vezénylünk ide a csónakdarukhoz, hogy megtartsák a köteleket. Kérem, Sir, menjen le a D fedélzetre! Majd követem. Vigyen magával annyi tisztet, amennyire szüksége lesz, altisztet is.

Ezzel Murdock elfordult.

Valamit mormogott a Commodore, majd elindult.

Bruce kapitány átvette a megbízatást. Feszesen tisztelgett Murdock előtt. A tragédia csodát tett. Bruce rádöbbent arra: egyvalaki van közöttük, akiben megbízhatnak, aki a legnyugodtabb, legáttekintőbb − az elsőtiszt.

A csónakdarukat kifordították. Kiáltások hallatszottak:

- Csigasort feszítsd!… Kampókra ügyelj!… Csónakszemélyzet, beszállni!…

A jobb oldali csónaksornál Lowe állt, a bal oldalinál Lightholler.

Murdock hirtelen figyelni kezdett.

− Gazember! − morogta, és rohanni kezdett a második kémény felé, ahol egy csónakot már leereszteni készültek.

− Megállj! Hé, megállj!

A csillagok élesen világítottak. Elmúlt egy óra, éjfél után egy óra!

A hold oldalt, leszállásra készen, ezüstben szikrázott. Aki attól félt, hogy kialszik a világítás,örömmel láthatta az égi éjszakák legnagyobb lámpását.

− Megállni!

A steuerbord, vagyis a jobb oldal negyedik kuttere várt a kilendítésre. Ez a kutter és a mögötte levő a csónakfedélzet kürtői, szellőztetői, valamint a sétálópalánk miatt több helyről alig volt látható.

De Murdock éles szeme mégis olyasmit vett észre, ami felbőszítette.

− Lowe, ide hozzám!

Harold Lowe éppen a Híd mögötti csónakot ellenőrizte. A mentőcsónakok akkor kerülhettek kilengésre, ha a vezénylőtiszt megállapította az evezők, a csáklyák létszámát, az ivóvíztartályok, az élelem, a kötszerek, a mentőövek hiánytalanságát.

A negyedik kutter tizenkét evezőse már beszállt a csónakba. A csónakdaruk kifelé fordultak, amikor Murdock odaért.

− Maga mit keres itten?!

A kormánypadon Harry Lund hadnagy ült, de nem a megszokott formasapkában, hanem egyszerű lapos legénységi sapkával a fején, felhajtott köpenygallérral, összegörnyedve.

− Kifelé!

Lund, akit csak így emlegettek a tisztek között: a „Szépfiú”, elkeseredett arccal kimászott a csónakból, belekapaszkodott a daruba, és a fedélzetre ugrott.

− Azt kérdeztem, hogyan került ide!

Lund idegesen, rángatódzó szájszéllel válaszolta:

− A parancsnok engedélyével, uram!

Murdock kapitány Lowe hadnagyhoz fordult.

− Tud erről, Lowe?

− Nem tudok.

− Ki ennek a kutternek a kormányosa?

A leeresztők csoportjából előlépett egy csónakmester.

− Hogy merte elhagyni a helyét?

A csónakmester szabadkozott:

− Nem hagytam el én, uram, dehogyis hagytam! A hadnagy úr egyszerűen kiparancsolt, mondván, hogy ő lesz a kormányos! Még azt is mondta, hogy Lowe úr rendelte így.

Murdock szeme szikrázott.

− A parancsnok rendelte, Lowe úr rendelte! Én meg azt mondom, Harry Lund úr, hogy maga hazudik! Hazudik gyáván, aljasul! Menekülni akar a hajóról, mint a patkányok!

A Szépfiú nevetni kezdett. Gúnyosan.

− Igenis, menekülni, ha tudni akarja! Nem vagyok bolond, hogy itt maradjak ezen az ócska tragacson!

A csónakban ülő tengerészek, akik feltartott evezőkkel várták a leeresztést, a daruknál álló, csigasoros kötelekbe kapaszkodó szolgálatosok − bármennyire is tragikus volt a helyzet −elvigyorodtak.

Murdock keze előrelendült, szabályosan, villámgyors horogütéssel.

Lund hátravágódott. A magasba ugrott, hanyatt esett.

A Szépfiú, Smith commodore kedvence, a hajószalonok dédelgetett tisztecskéje, általános örömujjongás közepette, elvágódott a fedélzeten. Az a sok marcona, keménykötésű, sok vihart megért ember, aki látta ezt a jelenetet, örült a látványnak. Melyik vérbeli tengerész az, aki elbírja a kikent-kifent tisztecskéket, az „egyenruhajankókat”, mint amilyen a fölényes, nagyképű Harry Lund hadnagy is volt?!

− Folytassák, Lowe − intett Murdock kapitány. − Maga pedig, Lund, azonnal feláll, és lekotródik a D fedélzetre! Ott jelentkezik a parancsnoknál. De azt ajánlom, kerítse elő a sapkáját!

Mielőtt elhagyta a csónakfedélzetet, hogy ő is lemenjen a D fedélzetre, előbb benézett a távírászokhoz. Phillips és Bride rendületlenül figyelték a vevőkészüléket, és időnként bekapcsolták az adást, hogy összeköttetést teremtsenek a közelben levő, de teljesen elnémult Californiannal és a Carpathiával, esetleg a többi hajóval is.

− A helyzet változatlan, uram − jelentette Phillips. − A Californian még mindig kikapcsolva tartja a marconit. A Carpathia teljes gőzzel közeledik…

− Vállalva a jégveszélyt − tette hozzá Bride. − Cottam barátom mondta, hogy így rendelte Rostron kapitány: teljes gőzzel a Titanic megsegítésére!

− A Race-fok többször jelentkezett. Továbbadták hívásunkat. Közeledik az

Olympic, a Virginian, a Baltic − jelentette még Phillips.

Murdock felsóhajtott: az Olympic! Hej, az Olympic! Miért is vezényelték el, amikor olyan megelégedetten szolgált ott?…

− Nem óhajt az Olympickal beszélni, Sir? − kérdezte Phillips.

− Nem! Erre most nincsen idő. Ha fontos hírt kapunk, ha a Californian jelentkezik, aminél jobbat elképzelni sem tudok, -megtalálnak a D fedélzeten. Mindenesetre tudassák a Carpathiával, hogy a mentőcsónakokat vízre eresztjük, főleg nők és gyerekek, idősek kapnak helyet bennük. Utána kiosztjuk a mentőöveket és mentő

mellényeket azok között, akik itt maradnak!

A három férfi egymásra nézett. Mind a hárman egyet gondoltak: ha a csónakok elmennek, már csak a mentőövekben bízhatnak? Murdock biccentett.

− Jó munkát!

A távírászok utána néztek.

Amikor a csónakfedélzet közepére ért, már csak egy kuttert látott. Lightholler lépett át a korláton, és telepedett le a kormánypadra.

− Vigyázz! Engedd! − kiáltotta Bruce kapitány.

Az utolsó kutter is eltűnt a Titanic csónakfedélzetéről. A csónakdaruknál tízes, tizenötöscsoportok engedték lassan a csigasorral megerősített tartóköteleket.

− Vigyázz!… Vigyázza… Lassan!… Óvatosan!…

Rikkancs kiabálja a szenzációt az amerikai utcán

Murdock rohanni kezdett. Le a D fedélzetre,segíteni a parancsnoknak, nehogy baj történjen. Rohantában megnyitotta a derekára csatolt revolvertáskát. A lejárónál odaszólt két emberének, Owens és Jenkins kormányosoknak, akik több társukkal együtt arra ügyeltek, nehogy illetéktelenek kerüljenek a csónakfedélzetre vagy a Hídra.

− Velem jönnek, Jenkins! Töltsék élesre a revolvert!

− Már megtettük − mondta Jenkins. − Nincs ennél különb kerítés, uram!

A D fedélzeten riasztó látvány fogadta a parancsnokhelyettest.

A nagy előtér, a nyitott sétagaléria, a belső folyosók zsúfolva riadt, kétségbeesett utasokkal,ordító, bömbölő, fegyelmet kérő hajószemélyzettel, síró gyerekekkel, akiket álmukból riasztottak fel,és akik sehogyan sem tudtak belenyugodni abba, hogy nincsen ágy, fekhely, hogy állni vagy kuporogni kell, hogy szünet nélkül lökték, rángatták, tiporták őket.

A sétagaléria korlátja előtt, mintha csak a víz színén lebegtek volna, lógtak a mentőcsónakok. Evezőkkel, csáklyákkal tartották vissza azokat a férfiakat, akiket a kutterek nem vehettek fel.

Az öreg, meggyötört commodore a lépcsőnél állt, embergyűrűbe fogva. Nem rendelkezett, de kért, könyörgött.

− Nyugalom, hölgyeim, uraim, nyugalom!

A teniszbajnok és társa, a rugbybajnok, éppen azon mesterkedett, hogy bemászik az egyik kutterbe.

Smith mellett egy férfi ágált, kiabált. Murdock felismerte: Bruce Ismay volt, az ügyvezető igazgató, a Titanic rossz szelleme.

− Előbb az elsőosztály utasai! Előbb az elsőosztály utasai! Kérem, Commodore, szoríttassa hátra a tömeget!

Murdock felállt egy ládára, amiben a tartalék lámpákat tartották. Szócső volt a kezében, úgy rendelkezett.

− A parancsnok rendeletére: azonnal hagyják el a férfiak a D fedélzetet! Ha valaki nem engedelmeskedik, fegyvert használunk!

Nyomaték kedvéért előrántotta revolverét, és a tenger felé lőtt.

− Nők, gyerekek, idősek itt maradnak! Gyerünk, gyerünk, nincs időnk!

Még kétszer a levegőbe lőtt. Három revolverlövés volt, nem több. Megdöbbent csend fogadta a kapitány közbelépését. A szócső, amit az egyik tiszt kezéből rántott ki, jó segítséget nyújtott.

− Akik az asszonyok, a gyerekek, az öregek elől akarják elvenni a helyet, nem férfiak! −kiáltotta a szócsőbe. − Tengerészek, bajtársaim, álljatok mellém! A Carpathia közeledik. Nekünk be kell várni! De a nők és a gyerekek nem várhatnak! Rajta, beszállni!

Ezzel ő mutatott megint példát. Elkapta Bobby Bhert, a tenisz világbajnokát és Perciwalt, a rugbybajnokot. A két híresség csak azt érezte, hogy repül hátrafelé, majd még hátrább. Murdock fellépésére egyre több férfiutas állt a tengerészek mellé. Apák, akik megértették, hogy a dühös, vad kinézésű kapitány jót akar, lelkesedve szorították hátrább, egyre hátrább az ellenkezőket. Ugyanakkor előre segítették, a sétafolyosó szűk terére, a háttérben levő, ablakokba szorult, lépcsőknél megrekedt nőket, gyerekeket.

Ölelések, csókok következtek − sok esetben az utolsó ölelések, csókok!

− Isten veled, Rosemari! Vigyázzatok a csónakban!

− Vigyázzatok a gyerekekre!

− Isten veled, Henry! New Yorkban találkozunk!

− Vegyétek fel a mentőövet!

− John, a kislány babája a kabinban maradt! Vedd magadhoz!

Igen, ilyen kiáltás is elhangzott. Holott nemcsak X. Y. házaspár kislányának a babája maradt a kabinban, hanem sok száz, ezer bőrönd, táska, csomag, hajókoffer, mindenféle érték ládája és ládikája is. Mindenki éppen csak annyit vihetett magával, amit felvett. Kivéve a gyerekeket: számukra a mamák pokrócot, plédet, élelmet is magukhoz vehettek. De minden más tiltva volt. A lehető legnagyobb utaslétszámmal terhelték a kuttereket. Ezért is nem volt szabad csomagokat az utasoknak magukhoz venni.

A búcsú minden esetben fájdalmas, kétségbeejtő, megdöbbentő volt. Maga a látvány félelmetes hatásával lenyűgözte, megriasztotta azokat, akik a hajón maradtak, de azokat is, akik már a csónakokban ültek.

Az imbolygó trágereken lengőcsónakok, a vezényszavak, a rendelkezések, a fokozódó félhomály, a fénysorok kialvása, gyereksírás, búcsúkiáltások mind hozzájárultak ahhoz, hogy megdöbbentse még azokat is, akik − mint az evezősök − nem hagytak senkit a süllyedő hajón.

− Isten veletek! Vigyázzatok!

− Hé, csónakfedélzet! Kuttereket eresszétek! Eresszétek! A hajógépek némán álltak. A mélyből egyre nagyobb erővel lehetett hallani a bugyborékoló víz betörését!

Egy tiszt kétségbeesetten jelentette Smith commodoré-nak:

− Egymás után roppannak, Sir, a válaszfalak!

De a commodore nem hallott semmit. A Commodore csak nézett, a csónakokra meredt üveges szemekkel, végsőkig elkeseredve. Ez lett a Kék Szalag elnyerésének vége! A D fedélzet pereme mellett állt, két leeresztésre váró kutter között. És tisztelgett. Sapkája ellenzőjéhez tartotta reszkető ujjait. Szeméből könnyek hulltak.

Akik a közelében álltak, hallották, hogy egyre mormogja:

− Bocsássatok meg, bocsássatok meg!

Ugyanakkor Murdock kapitány mindent elkövetett, hogy se nő, se gyerek ne maradjon a halálraítélt hajón.

És küzdött azokkal, akik életüket akarták menteni. Tudta, hogy vannak becsületes, kemény férfiak, akik nem is kísérlik meg, hogy helyet szorítsanak maguknak a csónakokban. Butt őrnagy, az amerikai elnök szárnysegéde, egész idő alatt a bárban ült, nyugodtan várta az elkövetkezőket.

− Ön az elnök szárnysegéde − mondták neki −, követelje, hogy csónakba szállhasson!

− Nem − mondta Butt −, katona vagyok, és tudom, mi a kötelességem!

Stead, a híres Nobel-díjas békeapostol, feleségét besegítette az egyik csónakba, utána búcsút intett a távozónak, és visszatért a nagy szalonba.

− Illik, hogy nyugodtan bevárjuk a Carpáthiát! − hangoztatta.

Igen, voltak hősök is az utasok között. Nagyon sokan. A jó példa mindig hat, különösen a bátrak példája. De akadtak mások is, gazdagok, akik óriási összegeket ígértek, ha beülhetnek a csónakba.

− Senki! − üvöltötte Murdock. − Senki! Emberek, elő a fegyvert, és lőni, ha kell!

Murdock egyszerre csak rádöbbent valamire. Hol az a gyerek, akit megismert, és aki oly talpraesetten viselkedett?

Ahogy végigment a D fedélzet nyitott galériáján, gyorsan ellenőrzött mindent. Szeme vizsgálódva figyelte az evezősöket, az utasokat, a csónakok felszerelését; egyre nagyobb aggodalommal kutatott a fiú után.

Még csak a nevét sem tudta!.

Csak annyit, hogy hasonlít legkisebb fiához. Hol van? Hova lett? Arra emlékezett, hogy mondta neki: jöjjön az árbocőr értesítése után hozzá, fel a Hídra. De nem jött.

Ejnye, az árbocőr!

Lowe csónakjai már kúsztak lefelé a tartókon. Roppantak, recsegtek a kötelek.

De a hajó bal oldalán még csak most kezdték meg a kutterek elszabadítását a D fedélzettől. −Hórukk, vigyázz!… Hórukk, vigyázz!… Engedd!… Csáklyákkal igazíts!…

− Hé, Lightholler, hogy hívják az árbocőrt, aki észrevette a jéghegyet? − üvöltötte a zsivajban Murdock a másodkapitánynak, aki az első csónakban ült, és onnan intézkedett.

− Fleet! Fleet a neve! Amott van, Fleet!

A kutter orrában állt Fleet, a leeresztő csigasor kampóit őrizte, nehogy elakadjanak.

− Fleet, hé, ember, hol a gyerek?

Murdock egészen a korlátra hajolt. Tölcsért csinált a tenyeréből, mert a szócsövet már átadta az egyik kormányosnak.

Fleet teljes torokból kiáltotta:

− Jant kérdi, kapitány, aki velem volt az árbocon?

− Azt hát, hol van?!

Fleet nem teketóriázott.Egy ugrással a kutter peremére lépett, onnan az eresztőkötél segítségével a D korlátjára.

− Ugorj be helyettem, cimbora! − kiáltott egyik társára, aki boldogan foglalta el helyét a csónakban.

Tisztelgett.

− Kapitány, nem látta Jant?

− A túlsó oldalon nem láttam − mondta gyorsan Murdock. − És itt?

− Itt meg én nem láttam, uram! Azt hittem, hogy a túlsó csónaksornál lehet.

Fleet odakiáltott Lighthollernek:

− Maradok, uram, mert van egy kölyök, aki a szívemhez nőtt, és nincsen a csónakokban!

Lightholler bosszúsan intett. Mondott is valamit, de azt már senki nem értette. A kutter tartókötelei és csigasora felsivítottak. Velük együtt a többi is.

A C fedélzetről, a nagy szalon ajtajából szétáradt a „távozók dala”, az ősi skót dal, amit a helyén maradt zenekar játszott rendületlenül, majd átvettek azok, akik a hajón maradtak:

Auld lang syne…

A jeges éjszakában, süllyedő hajóról, a távozó csónakok után szállt a búcsúdal.

Smith parancsnok a korlátnak támaszkodott. Nézte, nézte a vízre érő csónakokat, a csónakok orrán és tatján világító lámpásokat, az imbolygó fénybogarakat. Rázta a zokogás. Az öreg ember teljesen összetört. Amikor Bruce Ismay a hajó irataival, értékeivel mint ügyvezető igazgató − akinek majd jelentést kell tenni a történtekről − csónakba készült szállni, előbb elbúcsúzott a commodorétól.

− Sajnálom, Sir, de vesztettünk − mondta Bruce Ismay, most már elég higgadtan, mivelhogy ő is a távozók között lehet. − Biztos vagyok benne, hogy a Carpathia idejében ideér. Sajnos, bíróság előtt kell felelnünk, ez már így szokás. Ön majd mint szakember áll a bíróság előtt, én csak mint tanácsadó. Isten vele, Smith uram!

A White Star nagy tekintélyű ügyvezető igazgatója még a búcsú pillanatában is azon törte a fejét, hogy kiút vár rá a felelősségre vonás alól.

A commodore rá se nézett arra az emberre, aki kiagyalója, kitervelője volt a szörnyű kalandnak.

Az egyik tiszt rákiáltott Bruce Ismayre:

− Kotródjon, uram! A bíróság tudja a kötelességét! De akik eddig meghaltak, azokat nem támasztja fel senki!

Emberek csoportjai hajoltak ki a korlátokon, amikor a csónakok eltávolodtak a hajótól.

Auld lang syne…

De elhalkult a dal, elhalkultak a búcsúkiáltások is. Időnként a csónakok orrlámpásait megforgatták, üdvözlésül.

− Hahó, Titanic, hahó!

A hajóról olykor-olykor a levegőbe emelkedett egy-egy röppentyű, amire nem jött válasz a közeli Californianról.

Hétszáznál több embert vittek el a kutterek. És közel ezerötszázan maradtak a hajón!

Lightholler és Lowe azt a parancsot kapták, hogy a tizenhat kutter és mentőcsónak maradjon együtt, és igyekezzenek a Carpathia közelébe érni minél előbb. Időnként röppentyűket lőjenek fel abból a maradék készletből, amit sikerült megmenteni a csónakok részére.

Amikor a bárkák elindultak, a Híd összesen hét röppentyűvel rendelkezett! A többi − sok száz piros, zöld, sárga, fehér rakéta − az egyik elárasztott raktárban pusztult el. És amikor a csónakok fénybogarai már alig látszottak, és a hangok is valószínűtlennek tűntek (Hahó,Titanic, hahó!), többen észrevették, hogy egy ember zuhan le a csónakfedélzetről. Zuhan a mélybe, a fedélzetsorok előtt − be a tengerbe. Belevágódott és eltűnt, mint a súlyos kődarab!

Voltak, akik látták, hogy Thomas Anderson, a hajó tervezője felugrott a csónakfedélzet korlátjára, belekapaszkodott az egyik csónakdaruba, és kilendítette magát. Senki se tudta megakadályozni pusztulását, ami legfeljebb egy órával előzte meg büszkeségének, a Titanicnak a tragédiáját.

Mielőtt Murdock elhagyta a D fedélzetet, parancsot adott Fleet jelzőmatróznak, aki joggal kiérdemelte a másodparancsnok elismerését:

− Mi történhetett a fiúval, nem tudom. Kutassa fel, Fleet! A Hídon leszek.

És már rohant is felfelé a lépcsőn, eltaszítva maga előtt mindenkit.

Az elektromos gépek mérnöke közölte vele az imént, hogy áram, és így világítás vagy bármiféle áramszolgáltatás legfeljebb percekig lesz csak.

Utána sötétség borul a hajóra!

Fel a távírószobába! − vert Murdock kapitány szíve. − Világgá kiáltani a hajó nagy sikolyát!

Murdocknál jobban talán maga Thomas Anderson sem ismerte a hajó tervrajzát. Anélkül, hogy módja lett volna megállapítani a hajó sérülését − amire sem idő, de még inkább lehetőség sem jutott −, a parancsnokhelyettes tisztában volt vele, ha megszűnik az áramszolgáltatás, akkor a vég − a süllyedés!− gyorsan bekövetkezik.

Az áram segítségével dolgoztak a pumpák, minden szivattyú, ami azt jelentette, hogy ahol addig nem tudott a víz teljes erővel betörni, de egyébként jelen lett volna, ott mostantól kezdve mindent eláraszt és továbbhalad!

Murdock tehát rohant fel a lépcsőn, valójában maga sem tudta, miért, hiszen hiába kérnek,könyörögnek segítség után, a jó szolgálat előbb úgysem érkezhet a tragédia helyére.

És mégis!

Ahogy a csónakfedélzetre ért, első tekintete a Hídnak és a kéményeknek szólt.

Még a lélegzete is elállt.

A Híd is ferde, a kémények is ferdék, az árbocok is ferdék!

New York kikötőjében, a megmentettekre várva

Egy bizonyos dőlés után a Titanic vagy felborul, mint a kádban a gyerekek játékhajója, vagy megindulnak a belsejében a még eddig nyilvánvalóan el nem szabadult gépek, kazánok, terhek, leszakadó vasalkatrészek, de mindenekfelett a tüzelőrakomány, és akkor az eleven erő rombol, tör, zúz, és igyekszik egy helyre, a hajó súlyosan sérült orr-részébe tömörülni. Márpedig akkor fejtetőre áll a hajó!

Murdock valósággal betört a marconisták munkaszobájába.

Phillips és Bride − jól látszott rajtuk − a végsőkig kimerülten dolgozott a készüléke mellett. Arcuk elnyűtt, meggyötört volt. Magukra hagyatva élték itt perceiket a távírószobában.

Ekkor már elárasztották őket a hajók hívójeleikkel.

A Race-fok, Új-Fundland legnagyobb és legteljesebb jelzőállomása tízpercenként tette fel a kérdést, mi a helyzet a Titanicon.

Az Olympic, a Carpathia, a Virginian, az úton levő Mauretania állandóan működtette a vevőkészülékeit. Ugyanígy a többi, távolabbi vonalon haladó hajó is.

Mi van? Bírjátok tartani magatokat?

Thomas Cottam kétségbeesetten, elkeseredve működtette vevő− és adókészülékeit.

− Teljes gőzzel haladunk!… Rostron kapitány üzeni: tartsatok ki!… Fényszóróink működnek!… Vigyázunk a csónakokra!… A Carpathia orvosa kéri a Titanic orvosát, mentsen meg annyi kötszert, amennyit tud, mert kevés a kötszerünk!

Murdock gyorsan átfutotta a táviratokat. Legalább jutott idő, hogy kifújja magát. Hátát az ajtófalnak vetette, úgy pihent néhány pillanatot.

− És a Californian?

Bride legyintett:

− Semmi, Sir, semmi! Alusznak és állnak!

−Őrjítő − nyögte Phillips −, alig lehetnek ide húsz kilométerre! Csak azt nem tudjuk, merre.Még csónakot is lehetett volna kiküldeni.

− Gondoltam erre − szólt fáradtan Murdock. − De sem a helyet nem adták meg, sem a pontos távolságot. Így van, Bride?

Bride bólintott. Murdock előbbre lépett.

− Adják le… kérem, adják le az eddigi segélyjelek helyett… adják le a mi, végső

kiáltásunkat…

Elakadt a hangja. Ebben a pillanatban megjelent előtte az otthon. A kora reggelben a konyhán foglalatoskodó feleség, aki feltétlenül arra gondol, hogy − ma fut be New Yorkba a Titanic.

És látta két fiát, akik kivétel nélkül minden reggelen, különösen iskolába menetel idején, ásítozva, nyújtózkodva kínlódnak az ágy szélén.

− Phillips, Bride, figyeljenek! Adják le ezt a három betűt: S. O. S. ! Minden angol ismeri a régi angol imát: save our souls… mentsétek meg lelkeinket!

Elcsuklott a hangja. Szokása szerint lekapta sapkáját. Megtörülte a belső bőrszalagot.

− Adják le!

Bride ráhajolt a kopogtatóra.

− S. O. S. Titanic!

Keze idegesen rohant a billentyűkön.

S. O. S.

Save Our Souls!

Mentsétek meg lelkeinket!

Mentsétek meg!

Mentsétek…

S. O. S.

S. O. S. Titanic!

S. O. S. Titanic!

S. O. S. Titanic!

Titanic!

Titanic!

S. O. S.

Mentsétek meg lelkeinket!

Save Our Souls!

S. O. S. Titanic!

Az ajtó kinyílt.

Jan lesett be a küszöbön.

Murdock ránézett a gyerekre. Miért maradt ez a bolond gyerek a hajón? Istenem, miért?! Ha más lenne a helyzet, megérdemelné, hogy jól elverjék. De így?…

A kapitány karja kinyúlt. Erős ujjai átfogták a gyerek vállát. Magához húzta Jant, mint apa a fiát.

− Kisfiam − suttogta, és úgy érezte, hogy a maga fiait tartja a karjában.

− Nem akartam elhagyni a hajót − tekintett fel a parancsnokhelyettesre Jan. − Tengerész akarok lenni…

S. O. S. Titanic!

Ebben a pillanatban, abbamaradt a zúgás, brummogás, zakatolás, a billentyűk kopogása.

Kialudt a villany! Megszűnt minden elektromos kapcsolat!

Sötétség lett, csak az apró, olajjal működő kis biztonsági lámpás világított.

A közel ezerötszáz ember kiáltása − fedélzetről, kabinokból, helyiségekből − mint hatalmas sóhaj szállt tova a tengeren.

Save Our Souls!

Mentsétek meg lelkeinket!

S. O. S.Titanic!

(Vége következik)