Halmai István (Mestó) költő
a Heves
Megyei Hírlap
valamikori
munkatársa
Szanaszét hullott, átmentett költészet
Halmai Istvánt először csak én neveztem Mesternek, aztán mások is, és végül ebből valahogy Mestó lett. Mindeközben sok versére írtam zenét. Így leszünk mi már mindig együtt, amíg ezek a dalok lesznek: én és a Mestó - barátságaim egyik legszebbike.
Halmai István az én legszemélyesebb és legnagyobb költőm. Együtt éltük azoknak az éveknek egy részét, amelyeknek lírai nyomatai versei. Sok versére írtam (mit írtam, valójában csak rögtönöztem) egy-egy dallamot, amelyet aztán borozgatós, gitározós régi szelíd esték valahogy összeragasztottak a verseivel. István 49 évesen elment, de a versei - József Attilával szólva - akár egy halom hasított fa, hevertek szanaszét és költészete elkezdett széthullni darabokra. Én pedig elhatároztam, hogy mentem, ami menthető: digitalizálom a verseit és szétosztom az iviszen: vigye, akinek kell!
Baudolino / Szabó Zoltán
Kinézett az ablakon, belegondolt a halálba
Szeptember volt, az első filozófiaóráját tartotta. Nem emlékszem az egészből semmire, sem Hegelre, sem pedig Marxra, csak arra, mikor minden előzmény nélkül az ablakhoz lépett, kinézett a Népkert fáira, és azt mondta:
- Belegondoltak már kollégák? Belegondoltak már a halálba, tiszta és meztelen hajnalokon, mi az, hogy halál? Nem marad és nincsen semmi…
Ez a jelenet maradt meg legjobban az egész stúdiumból, bár a vizsgákon rendesen és szépen beszélgettünk a tananyagról is, és kaptunk hármasokat, sőt négyeseket is, és később a kocsmákban, folyóparton, rossz lakótelepi talponállók tövében mégis csak az életet éltük, reptettük.
De az a kérdés ott az ablaknál, nos… Nos. A filozófia maga.
A versei itt vannak szerencsére, egyet kell lapoznunk csupán és megtudunk mindent, amit addig nem mondtunk ki, hogy mi most itten seggrepacsit játszunk leginkább, pedig arról volt szó, hogy örökké élünk. Meg hogy akkor már inkább a föld, mint galambrajok villogó vakui…
Melegség és szeretet volt abban a szakállas mosolyában, de ott volt mögötte a félelem is minduntalan. Hiszen tudta, hogy ennyi. Nem hiába üldögélt az emberekkel a horgászszéken naphosszat, nem hiába koptatta annyit a vasútállomások kopott kövezetét, nem véletlen az sem, hogy nem ült soha repülőre.
Tudta, hogy csakis a föld.
Mikor diplomaosztás után felmentünk hozzá elbúcsúzni – tíz fiú – kitett elénk kilenc üveg bikavért, s húsz perc múlva ijedten vette észre, nem maradt egy korty bor se. Zavart volt, szabadkozott, hogy mindjárt lemegy a boltba, jaj, hát elfogyott.
A kezét tördelte, az üres üvegeket rendezgette, aztán egy pillanatra kinézett az ablakon.
(Belegondolt a halálba.)
Havas András
VERSEK
(és verseire írt dalok)
Parádóhutai emlék
Együtt láttuk. Emlékszel? Kint az éjszakában
a tűz fölött egy csapat lepke forgott
tehetetlen. A gyilkos tánc zsinórjában rángtak.
Olykor egy-egy fölkalimpált
és elgörbült, mint halk gitár akkordok.
Fix
Voltam villám,
egy tengerzöld pupillán,szempillantásban éltem -
Koszlott tükrök foncsorain
ezüst tűnődés voltam,
vak álom
a jöttment nyár a szemében.
Kötés
Idei fűszál.
Gyűrű fűszálból másnak.
Gyűrű. Örökre.
Zöld kutyák
Szavak maradtak csak. Szavak. Szétszakadók.
És megváltatlan két világ,
a hazabotorkálások folyosói,
meg hat és fél rumtól zöld kutyák -
Szavak maradtak bennünk. Utak - sehova,
kétféle, semerre, s ma sincs tovább -
Szemek csak, szelet mátrai égre szegeződők,
utak egymásig. A Holdon át -
Magánlevél
Hány fáradt,
üres este -
Szél pöntyög ágak
mandolinjain,
mintha lenn a téren
nem száradt
levelek,
csak emlékeik hullanának.
Ritka mosolyú,
mennyi bánat
éri az embert
naponta -
Naponta mennyi bánat -
Ars poetica
akkor inkább a föld
akár ha sóval is behintett
mint a galambrajok villogó vakui
az összefolyó égtől néhány centire
inkább a léptek
bizonytalan kopogó bakái
mint a szárnyalás
az egyre sűrürlő semmibe
inkább felfénylő reggelekben
hazányi széles szabad terek pacái
nem lökhajtásosokkal összekarcolt
nyári ég
inkább reccsenő gerinccel
naponta fölállni
s az elfeketülő földdel szemben
pár percet állni még
inkább olcsó kocsmák
mocskos abroszain robbanó könny
mint az időn
a piszkossárga lék
Legszívesebben
legszívesebben Dvorakot
vinnék neki még egy palack
nehéz bort
és robbanásig feszült életemből
mondanék könnyű meséket
amik ritkán de letisztulnak
legszívesebben játszanék vele
ha tudnék
mert úgy szeretem nevetését
majd megőrjít
dehát a második tételből
onnan hogy párápárárám párárám
párárárápápám párárám
szóval a második tételből
nem tudok mást felidézni
csak az üstdob vad zenéjét
Penelopé
Naphosszat kémlelem a tengert,
szemem belefájdul az erőlködésbe,
míg befogja a víz fölött
egy vékonyka csíkját a végtelennek.
Ténfergek az öböl
medúzáktól koszoszöld
tükre fölött,
őgyelgő semmittevők,
agresszív zsibárusok,
fecsegő hülyék közt a parton.
Karácsonyodik.
Ma csak néhány hajó érkezett,
az utolsó is bevitorlázott alkonyatra
nélküled,
ércznél súlyosabb rakományával
a hiányoddal -
Ősz
Integráld ezt az őszt is -
építsd be, dolgozd föl
nikotintól beteg idegeidben,
meglásd,
hálás leszel magadnak.
Itt van például a múlt. A tied.
Kerítsd körül, közeledj hozzá
szórt rajvonalban
némán az első hóban,
míg belédfagy a görcsös nyugalom.
Lánc, lánc, eszterlánc - mondanád még,
de földübörög tompa köhögések hátán
hosszan valami,
ami a legkevésbé integrálható.
Szociográfia
A zsebben zsebpiszok, a nők szemén a kék-
az ember olykor képtelen figyelni
valamire az összehajló ég alatt,
ami vagy önmaga vagy hátráló jövője.
Az ember mindennap elindul
egy éppen aktuális végtelenbe,
aztán felszáll egy sárga buszra
és utazik négány megállót
egy kínos barátságig, egy kisfröccs szerelemig,
az ember ettől nem vidám vagy épp az -.
hát kerít egy szemrevaló békét valahonnan
és csöndben elmagoz a renden.
Asszonánc
(Kozma Györgynek)
ha beledöglesz is rímelni fogsz
vers - mert rímelnek a tények
rímel a táj rímel az életünk
az eddigi - nem tudjuk ugyan hogy
de össze- és cseng sok másikéval
és hosszúlépéses poharakon
vagy egy-egy koncerten sétán
vagy mit tudom én mi mindenen
de átfénylik egy ismerős mozdulat
szín - és nyilvánvaló lesz
a szívoldali aritmiában
persze mindez legtöbbször ma még
végtelen asszonáns csak
Hozd a bábokat
(apámnak)
mint a penge a csuklón - Öreg
az estén mi ez a karc
arc kőben vasban
szelek kavarognak
mint márvány üreges belében
a tojásfehérje-kék
csupán egy csepp ecet
és minden összeomlott
pedig előbb még ott volt
a kezed - öreg - a kezed
metsző ujjak pisztrángosok
ahogy hagymába vágnak
és dülöng dülöng a kártya
arc ez még? kövület
sokáig-arc semeddig-arc
azért rossz vicc ez így
pedig még mintha már mintha
billeg az orr a homlok
először elhoztad cserébe
és sose kérted vissza.
a vér rubin - félsz? nevetsz?
ne keress magadnak kutyát
vad szelídet szelíd vadat
mi bárhova utánadd indul
fogd a gyerekkor sárkánykötelét
zsinóros ujjadon egy fémszál
összeborzoltad a hajam - anno
a zsírpapír szakadt volt
mi ez a finom hártyavékony
rengés remegés a vállon?
hozd a bábokat-légy a világos
aztán úgyis cserélünk
Arc
ahogy arcod évgyűrűktől gazdagodik
ahogy múlnak a nyarak telek el
úgy esteledik ránk hogy hajnalodik
és testrészenként vesztelek el
Ősz
találkoztunk az utcán
és mondom neki
/mert ha találkozunk
mindig beszélünk/
egyszóval mondom neki
egyetlen hegedűfutam
az ősz - mire ő
hogy menjünk be ide
hat lépcső s fémpénz csörren
bádogpult lökdös
köd van mondom csak úgy
de nem szól semmit
rágyújt és egyhajtásra
később újra rágyújt
kint esik bent zuhog
méghogy hegedűfutam
Tél
(a címre kattintva meghallgatható a versre írt dal is)
esik a hó szerelmem
bámullak fogvacogva
esik a hó s csak nézlek
az örök ruhátlanodásig
medrig fagyott a Nyárád
a Hargita hósapkát húzott
hósál verssorainkon
szerelmem Rigmányi Csilla
mintha a múltunkból esne
mintha a múltból zuhogna
ez a testetlen hullás
esik a hó szerelmem
Hinta
esik
térül-fordul az évszak
esik- hó a hintán
a Bükk felől
tél hűt minket
átpördítjük
ujjunkon
slusszkulcs-
életünket
hó
hó
hó a hintán
átver
kedvesünk
szíve
pulóverén
a norvégmintán
nézd
az ablak mögött új tél
hó a hintán
Temetés
Az ember tesz-vesz ezt-azt, a felső;
beleférfiasul térbe-időbe.
Nyárfasírás hullong egy temetőre,
ni, ott kullog a cigány Ernő -
S ósdi nóta cincog. Szél támad.
Bandukol egy fehér koporsó mögött;
rugdal hegedűfutam-rögöt -
Mögöttem ballag, apám, vagy utánad?
Merthogy, akárhogy
(Ladányi Mihálynak)
Közhelyeket kéne mondani;
ilyeneket, hogy a fák nem érnek az égig –
De hát ez így nagyon rossz vicc, Mester.
Arról volt szó, hogy örökké élünk.
Vagy ha nem, élhetnénk legalább gyönyörűen,
merthogy akárhogy élünk;
te valami „mindennek értelme van”-ról dadogtál
és suttyomban befizettél egy égi IBUSZ-útra.
Költő! Ez valahogy nem jellemző rád,
immáron semmi sem jellemző.
Semmire nem jellemző semmi
(ha eddig elolvasnád, feltámadásig röhögnél).
Megkérdenéd, merre van a legközelebbi –
Mert azért annyira nem vagy ismerős itt;
Meg: mérnek-e (egyébként mindegy, mit) –
S mondanál olyanokat, a papír elpirulna.
Ki kísért a végső vonatig? Senki.
Te valamire mindig fölszállsz.
Nagyot fütyül a resti, a vonat bezár –
Ha-ha-ha, Öreg!? Mi? Ha-ha-ha!
A kezünk nem emeljük föl integetni.
Minek? Azt mondtad, majd jössz –
Fogod a zöld köteted, a szürke köteted
és könyv nélkül fújod, mi az élet.
Mi most itt seggrepacsit játszunk leginkább!
Mester, te sok társasjátékot ismersz,
amik szabályait persze mi is tudjuk így-úgy,
de valahogy egyik se szórakoztató.
Viszont biztosan van egy tökéletes,
egy semmihez sem hasonlítható Játék,
egy olyan, de olyan platoni Játék –
Csak elszöktél belőle, messzire szöktél.
Mester, mit szólsz, innánk valamire,
hiszen mindig valamire iszunk.
Most már mindig iszunk valamire,
mit szólsz? Valamire innánk egy nagyot!
Az útmenti nyárfák kéken álldigálnak,
téblábol egy dalod idegeimben,
homlokot dűtök vonatablakoknak
és szemmel verem a csemői tájat.
Reggel jön, kukáskocsik mélyhegedűi.
Tűkön állok, ülök, fekszem.
Hajnalodik, ma biztosan veszek újságot,
hiszen a barátom színeset írt benne.
Mester, most lemegyek a sarokra
újságért, mert ma nyilatkozik a Verebes is
az MTK-VM feltámadásáról –
zöld-fehér, kék-fehér, végülis mindegy.
Az utóbbi hetek gólaránya – Majdcsak sikerül.
Befejezem, lapnyílta jön.
Van-e olvasnivalód odafönt, Öreg,
ha már élnivalód idelent nem akadt!?
Egy öröknek hitt szövetség
(szöveg: Mestó, zene: Baudolino)
Forte filmen
(szöveg: Mestó, zene: Baudolino)
Lányok
(szöveg: Mestó, zene: Baudolino)
Futam
(szöveg: Mestó, zene: Baudolino)
Adj
Adj, Uram, békét, leveles ágat,
ujjaink kifutópályáira boldog bogarakat,
szélnek feszülő szárnyú katicákat.
Adj langyos estét, nézhessünk soká tüzeket,
adj mosolyt az arcra, ha fáradt;
adj végül tiszta szemmel ébredést, Uram,
s bukó karokra álmodj szárnyakat.
Költészet
harminckét évem tovaszaladt
csak rejtettelek
tagadtalak
és
csikó teleket kötöttem el
egy hosszú- hosszú tavasz alatt
Egri anzix Kecskemétre
Még nem kél reggeli szellő az öböl felől,
zsarátnok már nem világít be őrült lakomát;
annak vége-
Aki akart, még az este összeszedett néhány csecsebecsét
emlékbe a gyereknek-
fényes lánc, skorpiópáncél, teknősbékacsont,
különleges csigaház vagy épp csak egy kődarab a
romokból
az iszakba, sietve
mert már görögnek a hordók,
itt-ott megszelídült harci síp szól
/elkelne néhány hárfa is/
ökör sül, finom halak nyárson;
fölhasogattatott a kolosszus,
ég mint az olaj.
Hajnalban korán lesz az indulás.
Aztán, hogy kiürültek a korsók, kecsketömlők,
s a hőstettek is elmeséltettek újra- negyedszer,
elpihentek a részeg harcosokkal az idegen lányok-
Sos, tengeri pára települt a sátorerdőre,
a pajzsokra, egy mozdulatlan őr dárdavasára.
Hullamerevek a kővetők is.
A vár egyetlen hortyogás.
Fölkel a tintakék éjszakában az Aldebaran:
vihgó hetérák föllobbanó, kóbor tűz körül-
készül a korhelyleves.
Oldalbarúgott, sánta eb bóklászik
a hűlő romok között, amúgy csönd van-
Trója üres.
Füzesabony
térben milyen messze a karácsony
mért gondolok mégis a tavaszra
augusztus van
a naplemente alatt nyárfasírás
s mintha havazna
havazna
Haiku
Idei fűszál
gyűrű fűszálból másnak-
gyűrű örökre.
Nyár
pedig jelezte jöttét
készületlenül talált e nyár is
most simogat de ismerem öklét
a következő fázis az lesz
torkon szorít kilök a szélbe napba
de arcom hőálló azbeszt
így csak a vers olvas bomlik-látod
a sorok drótja görbülőben
rímek ropognak iszonyú sortűz
s oda-visszad pereg egy film-az álmok
sugaraira szúrt szöcskék
összeégett hullái-üres mezőkön
készületlenül talált ez a nyár is
pedig jelezte jöttét
IS
Hogy nincs két valóság,
hogy mindennek visszája van csak
túlvilágként, másik világként-
hogy iker-életünk horizontján innen
csupán az ontológia-
jó tudni egyfelől, hogy kétségtelen
így lehet
s érezni másfelől fölsejleni
valami totális ellenkezőt
in konkreto minden szerelemben
Burning Violin
/L. Cohen/
burning violin-örült lány
szentendrétől győrig ég a duna
égnek a kőoroszlánok a lépcsőfordulók a hídfők
égnek azok a rohadt kisvárosok
amiket de szerettünk
ég egy kék fürdő a múzeum a hegy oldalában
lángoló kocsmák fölgyulladt víz
víz- a szemed zöld-kék
persze a parttalan séták az más
meg hogy kitaláltuk itthon a tengert
a metrólépcső-aztán hogy ezt még elengedjük
a fenébe a pillangó út felé
szerelvény-idő egy perce sincs
egy óra-nap
szél támad szél tánc szele asszonytánc
ezredéve nem láttalak
porhavat hord
szájonver ez a reménytelenül kontinentális szél
/hogy ne beszéljek így/
és megfordul és évszakot vált
ég a fél világ lángol és én félek
burning violin-nevetséges vagyok
dance me to the end of love
nem vagy sehol és én sose voltam
szánalmas
ahogy megsaccolom a világot mi jöhet még
csillagszórós részeg őszinte örök karácsony
aztán kitavaszodik majd
amikor mindigre elfelejtelek
az orgonákkal eltűnsz épp olyan hirtelen
ahogy jöttél etna-arcú
Egyszercsak
Mikor utoljára láttalak,
megőrült kaleidoszkópként
égtájak pörögtek körülöttünk egy hegyen.
Tél volt már,
és én egy végtelen sétán
nem tudtam neked elszámolni a fákkal.
Hatalmasakat nevettünk,
erdei vadak nyomát tapostuk össze-vissza;
irigyeltük a sínyomok divergenciáját
és hagytuk,
egy percig tovább gyűrűzzön bennünk a szerelem.
Néha olyan mély volt a csönd, mint tavaly Advent után;
kupacba hordott, lepusztult,
döglött karácsonyfák, csöndje volt,
mikor utoljára láttalak.
Esni kezdett a hó,
és a megcsavarodó útról,
e kettétört gerincoszlopról
egyszercsak felrúgta magát előttünk
az égbe
egy fácán.
Messze vagy
messze vagy a világban messze vagy
jeltelen éjszakákban nem te vagy
tengerek vannak bennünk tengerek
vérerek szemünk papírján vérerek
elmegyek tőled utánad elmegyek
hajamra eső szór gyöngyöket
nincsenek kik velünk vannak istenek
mind ki vak megsüketül mind ki vak
jaj nekünk szépen lassan süllyedünk
álmunkra hó hull és jaj nekünk
messze vagy a világban messza vagy
jeltelen éjszakákban nem te-vagy
Űr
Leának
nem űr maradt utánad
a semmi egyszerűen
még megfordultál elmenőben
és megrezdült a vállad
mi változott hogy lépted elhalt
semmi-ugyanaz maradtam
aggódom miattad miattam
hogy mit kezdünk e semmivel majd
Búcsú
K.E.-nek
a gyerekek mennek el így
végérvéhyesen és bátran
még tartanak tőle utánuk szólnak
hát sietnek s folyton beszélnek
a fiam hagy majd el így
anyjára se néz és rám se
a gyerekek mennek el így
esélyt se hagyva-semmit
Szerelem
szavakra szakadtál szét szép Szerelem
Tündöklés igékbe fogtalak
a Lobogást a Mélységeteket egy szembogárban
lomha mondatokban mind
mind kimondtam
csodákban híve
szavakra bíztam az Érintést
elfúlt színekbe tördeltem e nyarat
a szívem szakadt meg de kimondtalak
Szerelem-így hát nem vagy többé
kimondtalak
Vágy
Centrum Hétfőn
a nagy tavaszi leárazáson
hogy megvettem volna
ott kapkodták az orrom előtt
sajnos
nem volt nálam akkor épp
csak harminc ezüst
Az ingyenvisz.com közreműködésével. Az oldalt folyamatosan bővítjük.
