A vers szószólói (5)

Nyugatos költők a versről és annak előadóiról

Babits Mihály verset olvas a rádióban (1937)

* Magában véve… nem teljes és befejezett a leírott vers, éppen úgy, mint édestestvére, a zenemű sem fejezte be hivatását, mikor még csak a papíron van. Természeténél fogva olyan valami a vers, amit elő kell adni. Ritmus és hangulat, indulat és érzés – olyan dolgok ezek, melyek világosan és kifejezetten interpretálásra várnak… Csodálatos, hogy nem mindenki fogja fel így. Hiszen a versműfaj éppen úgy született, mint a zene: a költő ajkán, ebből a szempontból annyi csak, mint a kotta a zeneműnél, megrögzítésére szolgál annak a művészi hatásnak, mely csak előadás által érvényesül… Esténként ezrivel tölti meg az intelligens közönség a hangversenytermeket – miért ne lehetne éppen úgy szavalóestéket, verskoncerteket rendezni? (Karinthy Frigyes: Vers és szavalás. Nyugat, 1909.)

* A versszavalás külön művészet, mások a törvényei, módszerei, eszközei, mint a szerepjátszásé, s csak erős tanulmánnyal és komoly elmélyüléssel sajátíthatók el. A művésznek le kell mondani mindazokról a segítségekről, melyeket a színpadon a rendezés, a díszlet, a világítás nyújt, nélkülöznie kell a mozgás, az akció hatásait, merőben magára van utalva. (Schöpflin Aladár: Ódry Árpád szavalóestélye. Nyugat, 1918.)

* A vers nem marad ugyanaz előadva, ami olvasva volt: és nem szabad ugyanazon szempontok szerint tekinteni többé… Napfényben nem ugyanaz a szép vidék, mint árnyékban. És éppígy van a költői alkotásokkal, ha az élőszó erős fényébe öltöznek. Nem ugyanaz a vers szép előadva, amelyik olvasva. A tájnál is, mihelyt fölsüt a nap, a nap lesz a fontos, és amit a nap mutat, és ahová a nap beférkőzik; így kerekedik fölül az előadó művészete a szegény költőén… Csak azt hagyja a versből elevenen, ami őt elevenné izgatja a versben: csak ott hagyja föllobogni a költő szavait, ahol őbennük fölloboghat. Viszont föllobogtatja a verset ott is, ahol az magától nem lobogna. (Babits Mihály: Költő és tolmácsa. Nyugat, 1919.)

* Szavalni egyáltalán nem természetes dolog, sőt azt mondhatnám, hogy merőben természetellenes dolog. Valami, ami ellentétben van a mindennapival, fölötte áll a hétköznapi szavainknak és beszédstílünknek, természetfölötti dolog. A jó művész így is fogja föl feladatát, s mihelyt a dobogóra lép, megszűnik számára a polgári illem, és nem mint társadalmi lény beszél, hanem mint a dionüszoszi mámor rángatottja, mint álomban mozgó kinyilatkoztató… (Kosztolányi Dezső: Szavalóestek. Pesti Hírlap, 1921. november 13.)

* A költő saját költeményével más lelki viszonyban van. Azt ő írta. Kezében a papírlap jelkép, mely épp azt jelzi. Azon az önkívületen, melyet megszólaltat, ő már átesett akkor, amikor verse megfogant, és tárt karokkal állt az ihlet végtelenségében. Ezúttal csak reprodukál. Még egyszer eljátszani az ihletet nevetséges volna. Ezért akár tudom kívülről a verseimet, akár nem, magammal viszem a papírlapot. Más azonban a szavalóművész esete, kinek épp ezt az elsődleges csodálkozást kell fölkeltenie. (Kosztolányi Dezső: Még valami a szavalásról. Nyugat, 1926.)

(Folytatjuk)