ÉMILE ZOLA
V. R. Mooney interjúja
The Idler, 1893. június
– M. Zola?
– Nem Uram, ez nem a 21 bis – ez a 21.
Válasza nyers hangnemét igazolandó, a 21-es számú ház házmestere azonnal tudomásomra hozza, hogy mindenki ugyanezt a hibát követi el.
– Állandó búcsújárás van itt – folytatja az asszony. – Folyton csak, hogy M. Zola?, M. Zola?, M. Zola? Istenem, hogy miért nem tudják az emberek megtanulni a rendes címet!
Nekem végképp tudnom kellett volna, hiszen én jártam már M. Zolánál ezelőtt is, úgyhogy meghunyászkodva visszavonulót fújtam és átkullogtam a 21 bis-be.
A legtöbb párizsival ellentétben M. Zola egy teljes házat tart fenn, és amint belépéskor első pillantásra kitűnik, egy igen gazdagon díszített házat; a hallban és a csinos lépcső körül gondos elrendezésben faliszőnyegek, bronztárgyak, domborművek, kő- és márványszobrok találhatók, és mindez a festett üvegablakok átbocsátotta tompa fényben a legművészibb összhatást kelti.
Az első lépcsőfordulóban lándzsák, kardok és egyébféle fegyverzetek fénye csillan elő a trópusi növények mögül. Itt van Zola dolgozószobája is, amelynek a berendezése arról árulkodik, hogy lakója rajong az antik tárgyakért – de nem a végletekig, hiszen ha számos műgyűjtő elengedhetetlennek érzi is, hogy nagyapáink egyenes hátú, kényelmetlen székein üldögéljen (vagy azokra ültesse látogatóit), ebben a szobában kényelmes, modern karosszékeket találunk ezek helyett.
Nem kell sokáig várakoznom.
– Örülök, hogy ma ilyen esős az idő, különben biztos nagyon sajnálta volna elvesztegetni a remek napot, amit a Bois-ban is eltölthetett volna.
Ezek a maitre első hozzám intézett szavai a szívélyes kézszorítás után.
– Tehát mindent tudni akar rólam? Lássuk csak, mit mondhatnék, anélkül hogy magamat kelljen ismételnem.
S Zola beleveti magát egy kicsiny, de annál kényelmesebb karosszékbe, amely mellett egyik oldalon egy könyvekkel megrakott, intarziás török kávé- és cigarettatartó álleányka van, a másik oldalon pedig egy antik kovácsoltvas kandallórács választja el a hatalmas kályhától, majd szép lassan belefog a követtréző monológba, amelyet én igyekezni fogok szó szerint idézni.
– Apám anyja Korfu szigetére valósi volt, ő maga velencei, anyám párizsi. Az apám és az anyám Párizsban találkoztak, apám számtalan párizsi útjainak egyikén, amely utak egy Aix-en-Provance-ban tervezett vízvezetékkel voltak kapcsolatosak. Első találkozásuk után nagyon rövid időn belül összeházasodtak. Szerelmi házasság volt. Párizsban születtem, 1840-ben, és így ezek szerint most ötvenhárom éves vagyok.
Az apám 1847-ben meghalt, nem sok mindent hagyott maga után, csak a pereket, amelyeket legfőképpen tapasztalatlanságuk okán az anyám és a nagyanyám sikeresen el is vesztettek.
A neveltetésem csak éppen akkoriban kezdődött, de meglehetősen a magam feje után mentem egészen tizenkét éves koromig, amikor is végül beírattak a középiskolába. Ami azt jelentette, hogy alig tanultam, időm legnagyobb részét a szabadban töltöttem és szaladgáltam a káprázatos dél-francia mezőkön, ekkor kezdtem szeretni és csodálni a természetet.
A középiskolát változó eredménnyel végeztem.
 |
| Zola fotója Denise nevű kamaszlányáról |
A középiskola utolsó évében történt, hogy összetalálkoztam azzal a két fiatal társammal, akiknek talán döntő szerepük volt abban, hogy azzá váltam, akivé. Mivel nagyon hasonló volt az ízlésünk, szenvedélyünkké vált, hogy valahányszor csak megtehettük, kirohantunk a mezőkre, leheveredtünk a patak partjára, és egy nagy fa árnyékában órákig olvastuk a regényeket, amelyek valami módon éppen a birtokunkba kerültek. Ha a végére értünk egy könyvnek, fejezetről fejezetre megtárgyaltuk az érdemeit, tanulmányoztuk a jellemeket és a cselekményt – mindezt inkább metafizikai, mintsem irodalmi szempontok szerint.
1858-ban hagytam el a középiskolát, és Párizsba jöttem munkát keresni, hogy segíthessem az édesanyámat. Találtam is egy állást, de azt nem sokkal később fel kellett adnom, és utána 1861-ig keresztülmentem mindazokon a megpróbáltatásokon, amelyek egy nyomorgó fiatalembert Párizsban érhetnek.
Gyakran az egész napot a padlásszobámban töltöttem az ágyban fekve, hogy melegen tartsam magam.
Bár, mint látja, ma már jobban megy a sorom, gyakran gondolok azokra az időkre, és sajnálom, hogy többet nem térhetnek vissza.
Voyez vous, szűkösködés és szenvedés volt a sorsom, de még ifjonti tűz lobogott bennem. Egészséges voltam, reményekkel teli, szertelenül bíztam magamban és nagyra törtem.
Ah oui! Csodálatos idők voltak. Emlékszem, sok-sok órán keresztül írtam az ágyamban, emlékszem, még minden új volt, tapasztalatlanságom lehetővé tette, hogy bizakodva tekintsek a jövőre. Enfin, az élet ragyogó volt, gyönyörű és vidám.
Végül is azt hiszem, a remény magasabb rendű kielégülést nyújt, mint a birtoklás.
De eltérek a tárgytól.
Lássuk csak, hol is hagytuk el magamat? Igen, az ágyban fekszem, hogy ne fázzak, és várom, hogy valaki rendelkezésemre bocsásson annyi garast, amiből megvacsorázhatok.
Végre 1861-ben sikerült megfelelően jövedelmező álláshoz jutnom Hachette-nél, a kiadónál.
Kezdetben 200 frankot kaptam egy hónapra. De olyan alaposan végeztem a munkámat, hogy hamarosan előléptettek. Egy idő után áthelyeztek a hirdetési osztályra, és ott kerültem kapcsolatba azokkal az írókkal, újságírókkal, akik első irodalmi próbálkozásaimhoz segédkezet nyújtottak.
Amíg ott voltam, egyfolytában írtam.
Tudnia kell, hogy világéletemben nagyon keményen és lelkiismeretesen dolgoztam.
 |
| Jelenet az Emile Zola élete c. filmből (1937) |
Ekkortájt történt, hogy újból találkoztam a két középiskolai barátommal. Egyikük már némi nevet szerzett magának mint festő, a másik az école politechnique-ben tanult. Felújítottuk erdei sétáinkat és beszélgetéseinket. Meggyőződésem, hogy ez nagyon hasznos volt számomra, mivel nézőpontjaink különbözősége hozzásegített ahhoz, hogy ítélni tudjak jellemekről és értékelni tudjak eltérő álláspontokat.
Még a középiskola befejezése előtt, vagyis tizenhét éves koromban megírtam a Ninon meséit [Contes á Ninon]. Egy kicsit átdolgoztam, és elhatároztam, hogy szerencsét próbálok vele.
Amint az fiatal és ismeretlen írókkal lenni szokott, a kiadók fogadtak, majd udvariasan visszautasították a kéziratomat. Próbálkoztam a munkaadómnál is, aki bátorított ugyan, és nagyrabecsülése jeléül felelősségteljesebb munkakörbe helyezett, de a kéziratomat ő is elutasította. Végül Mr Hetzelhez jutottam el vele, aki leírhatatlan örömömre elfogadta.
A könyv nagyon kedvező kritikákat kapott, és nagyon rosszul fogyott. Hamarosan cikkeket kezdtem írni a Vie Parisienne-be és a Petit Journalba, így indultam el az újságírói pályán.
Mivel az estéim már nem bizonyultak elegendőnek az éppen megírandó munkáimhoz, 1867-ben lemondtam az állásomról, és kizárólag az irodalomnak szenteltem magam.
Ez nem tett jót anyagi helyzetemnek, és egy időre a nehézségek és nélkülözések új korszaka következett el számomra.
De szükségtelen lépésről lépésre végigkövetni a pályafutásomat. Tudja, mi lett belőlem – látja, sikerült.
– Igen, mon cher maitre, nem sokan dicsekedhetnek olyan sikerrel, mint a magáé. Valójában ebben a szobában is épp elég bizonyság van rá.
– Vagyis, maga szerint hihetetlen mennyiségű pénz van a bankszámlámon. Téved. Minden egyes centime, amit kapok, a könyveim eladása után jár, vagy a fordításokért stb. A jutalék hat centime példányonként. Ez körülbelül 300 000 frankot jelent egy évben, és én nem az az ember vagyok, aki takarékoskodik. Mindaz a bútor, meg a tárgyak, amelyeket itt elszórva láthat, lassan gyűlt össze. A legelső megtakarított pénzemen kezdtem beszerezni őket.
A gyerekkoromban olvasott Victor Hugo-regényeknek köszönhetem ezt a szenvedélyt, amely arra kényszerített, hogy gyakorta lakhelyet változtassak, már csak azért, hogy legyen elég helyem egyre sokasodó tárgyaimnak. Sajnálattal mondom, szenvedélyem hevessége mára már kissé alábbhagyott.
Ahogy felállt, hogy körbevezessen a lakáson, a fény az arcára esett. Mintha a melankólia jeleit véltem volna felfedezni az ábrázatán, és ezt meg is jegyeztem. Nagyot sóhajtva válaszolt, – Mon Cher monsieur, már említettem, hogy milyen nagy szeretettel gondolok mindig a padlásszobámra. Akkoriban nem nyomasztott semmi. Ahogy mondani szoktam, teljesen független voltam.
 |
| Jelenet az Emile Zola élete c. filmből (1937) |
– És most mennyiben függ másoktól?
– Jobban, mint gondolná. Akkoriban magam voltam egyetlen olvasóm és kritikusom. Az írásaimban éltem, és tökéletesnek hittem őket. Azóta már közvagyon lettem. A közönség ítéletétől függ a sikerem, értékelésük a jutalmam. Higgye el, gyakran mélyen megszenvedem ezt, sebeket kapok, megalázva érzem magam, és elbátortalanodom attól, ahogy félreértelmezik szándékaimat. Múló felhők ezek, de nem örülök nekik, biztosíthatom.
Miközben így kiöntötte nekem a szívét, elindultunk körbejárni a lakást. Egy rövid cikkben lehetetlen lenne leírni a látványt, de be kell vallanom, hogy még soha sem láttam tárgyak ilyen kusza, és egyben ilyen változatos gyűjteményét.
Az ízlés diktál itt mindent: a választékot, az elrendezést, a csoportosítást, a színeket. Az élénk színek szeretete házigazdám délies természetéről tanúskodik, tanultságáról és kifinomult lényéről a halványabb árnyalatok és a harmonikus összkép.
Nem késlekedett mindent megmutatni, de sajnos, ha kevesebbet láttam volna, többre emlékeznék.
Ahogy visszasétáltunk a dolgozószobába, én is igyekeztem visszatérni előző témánkra, és megkérdeztem tőle, igaz-e a közvélekedés, miszerint a megerőltető előkészítő munka elvégzése után villámgyorsan írja meg műveit.
Ezt ő tagadta.
– Tévedés, kérem. Nagyon keményen dolgozom rajtuk.
– Akkor hát hogyan írja a regényeit, chere maitre?
– Nézze, soha nem tervezem meg a cselekményt. Erre képtelen vagyok. Hányszor előfordult, hogy fejemet kezembe temetve, órákig csukott szemmel töprengtem, míg bele nem betegedtem. De semmi haszna nem volt. Végtére is feladtam. Most már úgy dolgozom, hogy háromféle tanulmányt készítek minden regény előtt. Az elsőt úgy hívom, hogy a várlat, vagyis meghatározom a mű alapeszméjét, és hogy milyen elemekre van szükségem ahhoz, hogy ez felépüljön. Ezen kívül megteremtem a logikai kapcsolatot az egyes eseménysorozatok között. A második dossier arra szolgál, hogy a műben szereplők mindegyikének a jellemét kidolgozzam. A főszereplők esetében ennél tovább is elmegyek. Megvizsgálom apjuk, anyjuk karakterét és életét, 'valamint azt, kettejük kapcsolata hogyan befolyásolja gyermekük alaptermészetét. Kíváncsi vagyok arra, hogyan nőtt fel a gyermek, milyen volt az iskolai élete, környezete, és kik voltak a társai egészen addig a pillanatig, amíg a regényemben megjelenik. Tehát láthatja, igyekszem olyan hűen követni a természetet, amennyire csak lehet, és számításba veszem a külsőt, az egészségi állapotot, az öröklött vonásokat. Vizsgálódásaim harmadik tárgya a környezet, amelybe hőseimet helyezni szándékozom. Azok a helyek, helyszínek, ahol a cselekménynek le kell zajlania. Megvizsgálom az illető helyszínre jellemző modort, szokásokat, nyelvet, a hely karakterét, sőt még az ott élők argóját is megtanulom.
Gyakran készítek ceruzarajzokat, lemérem a szobák területét, és azt is pontosan tudom, hogyan vannak elhelyezve bennük a bútorok. Végül már tudom, milyen egy-egy ilyen hely, legyen akár éjjel vagy nappal. Miután szorgalmasan összegyűjtöttem mindezt az anyagot, reggelente rendszeresen leülök dolgozni, de egész nap nem írok többet három nyomdai lapnál.
– Ez mennyi idejébe telik önnek?
– Tulajdonképpen nem sokba. A téma olyan elevenen él bennem, hogy lassan, de megszakítás nélkül megy a munka. Gyakorlatilag alig törlök vagy változtatok, és ha betelt a lap, rakom félre anélkül, hogy újra ránéznék. Másnap reggel folytatom, ahol abbahagytam, és a történet logikusan halad a végkifejletig.
Úgy dolgozom, akár egy matematikus. Mielőtt elkezdeném, tudom, hány fejezetből fog állni a regény. A leíró részeknek adott méretűnek kell lenni, ha túl hosszúak egy fejezethez, akkor egy másikban fejezem be őket. Arra is igyekszem ügyelni, hogy az olvasó agyának némi pihenést biztosítsak, vagyis inkább, hogy a hosszú és felkavaró passzusok után feloldjam a feszültséget és valami olyasmit szőjek közbe, ami kis időre eltereli az olvasó figyelmét.
Végül, ismétlem, nincs előre elgondolt cselekmény. Egy fejezet elején még nem tudom, hogyan fog végződni. A szituációknak logikusan kell követniük egymást, ez minden.
Természetesen ezek után a beszélgetés egyik-másik főbb művére terelődött, különös tekintettel A földre [La Terre].
A könyv ellen támasztott kifogásokkal kapcsolatban egyik fő érve az, hogy a haladásnak és a tudománynak köszönhetően az ember ma már különbözik attól a lénytől, aki az előző évszázadban volt, és meggyőződése szerint a múlt emberének metafizikáját odahagyva, napjaink emberének a fiziológiáját kellene tanulmányoznunk. – Ez a véleményem, és e meggyőződésem védelmében dolgoztam évekig – mondta.
 |
| Jelenet az Emile Zola élete c. filmből (1937) |
– Hogy hogyan készült el Az összeomlás? Tulajdonképpen ugyanúgy, mint más könyveim. Tudja ellátogattam valamennyi csatamezőre, amelyről a regényben szólok. Sőt mi több, számtalan levél is érkezett hozzam e témában. A legérdekesebb leveleket azok a párizsi iskolai tanárok írták, akik miután állás nélkül maradtak, beálltak a hadseregbe. Ezeknek a művelt embereknek az írásai, egyetlen kivétellel, ugyanazokat a panaszokat tartalmazzák, ugyanúgy számolnak be a szenvedéseikről és nélkülözéseikről. Mindannyian leírják, hogyan kellett olykor napokat élelem nélkül, rongyokban átvészelniük, milyen gyorsan fogyatkozott a létszámuk. Mindegyikőjük visszaemlékezésében voltak olyan beszámolók, amelyek parancsnokaik észvesztő tudatlanságát mutatták. Hevesen támadtak, amikor Az összeomlás megjelent. Szokás szerint mindenért kritizáltak, könyvem számos részletét pontatlannak minősítették. De kérdem én, hogy vajon lehetséges-e egy regény esetében ugyanúgy mindig minden apró részletre kiterjedően pontosnak lenni, mint a történetírásban?
Néhány dátumot eltévesztettem, tévedtem néhány, a katonák gallérjának színével kapcsolatos részletet illetően – de az ilyen abszurd apróságok kritikája nem érintheti a téma kezelését és kidolgozását, a levont konklúziók értékelését. Úgy hallottam, MacMahon marsall ki van kelve ellenem, és arra készül, hogy megválaszolja a könyvemet. Mindig is az volt a célom, hogy kerüljem a személyeskedést. Én soha nem vádoltam MacMahont, de a tények azt mutatják, hogy nem cselekedett bölcsen. A történetem még szigorúbb lesz hozzá, és ha majd azok, akik írják, utánanéznek a történteknek a dokumentumokban – ahogy én is tettem –, nem fognak ilyen tisztelettel viseltetni iránta.
Gallifet tábornok is az ellenségemmé lett. És tudja miért? Mert őt meg nem említem.
– Hogyan fogy Az összeomlás, cher maitre?
– Nem olyan jól, mint kezdetben, és ennek a Panama-botrány az oka. Amikor lehullt a lepel az emberek egy bizonyos csoportjának a szemérmetlenségéről, a vizsgálat kezdeményezőit a nemzet egy része a hazafiatlanság vádjával illette. Érdekes módon hasonló vádak érték az én könyvemet is, és így ahelyett, hogy köszönetet mondtak volna, amiért volt bátorságom felfedni a bűnöket, inkább megbüntetnek ezért. Ugyanez a befolyás érvényesült akadémiai tagságommal kapcsolatban is. A Panama-botrány előtt biztosra vehettem a felvételemet.
– Továbbra is folyamodik a felvételért?
– Természetesen, amíg el nem nyerem a tagságot. Semmi okot nem látok arra, hogy ne lehessek tagja az illető testületnek. Ha visszavonnám a felvételi kérelmemet, azt úgy ítélhetnék meg, hogy elismerem az akadémikusok ellenem indított támadásának jogosságát.
– Mikor fog az új, Lourdes-ról szóló regénye megjelenni?
– Később, mint számít rá. Jelenleg a Pascal doktoron dolgozom, amely lezárja a Rougon-Macquart ciklust.
– Tapintatlanság lenne megkérdezni, milyen témát készül ezúttal körüljárni?
– Nem. Életem főművének, a Rougon-Macquart ciklus húsz kötetének filozófiai és tudományos igazolását készülök megírni. Tudja, nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok ennek, és ezért különös figyelmet szentelek a munkának, amely teóriáim és hardiesse-eim foglalatát adja. Utána majd visszatérek a Lourdes-hoz. Lourdes után Róma, majd Párizs következik. Triptichonnak szánom őket.
– Kicsit pontosabban?
– Lássuk csak, az elsőben azt kívánom bizonyítani, hogy korunk tudományos fejlődése valamennyi társadalmi osztály tagjaiban reményeket ébresztett, olyan reményeket, amelyeket éppen a legfogékonyabb és ezáltal legtöbbet követelő, legmértéktelenebb elmék számára nem sikerült kielégítenie. Majd pedig: hogyan tértek vissza ezek az elmék megsokszorozódott meggyőződéssel a hithez egy a tudománynál hatalmasabb valamiben, ami megszabadíthatja őket a gonosztól, mindattól, amitől szenvednek, vagy legalábbis képzelik, hogy szenvednek.
Csatlakozhatnak hozzájuk olyan emberbarát társadalomjobbítók is, akik úgy gondolják, az isteni beavatkozás az emberi szenvedések hathatósabb ellenszere lehet, mint az anarchista elméletek. A Róma című regényemben foglalkozni fogok az új-katolicizmussal, mint a lourdes-i zarándokok tisztán vallási érzületétől elkülönülő mozgalommal, annak törekvéseivel, küzdelmeivel stb.
Végül a Párizsban megkísérlem leleplezni a várost felfaló korrupciót és bűnt, amely az egész civilizált világ közös alkotása. Mondanom sem kell, mindezt regények formájában képzelem el.
A Lourdes-hoz már összegyűjtöttem az anyagot. Mint tudja, részt vettem magam is egy zarándoklaton, és a papság részéről a legszívélyesebb támogatásban részesültem, amikor beleegyeztek, hogy valamennyi rendelkezésükre álló dokumentumba bepillanthassak. Mint rendszerint, most is számtalan levelet kapok laikusoktól és egyházi emberektől, akik ily módon kéretlenül is információhoz juttatnak.
 |
| Jelenet az Emile Zola élete c. filmből (1937) |
– Semmi olyasmit, amire ne számítottam volna, különösen, hogy odamenetelem előtt az idegi eredetű megbetegedések neves specialistáival folytattam hosszú beszélgetéseket. A gyógyulásokat, amelyeket láttam, csak azok neveznék rendkívülinek, akik elhanyagolják a hit gyógyító erejét a hisztériás és hasonló eredetű betegségek esetében. De nem láttam végtagokat kiegyenesedni, vagy visszanőni, és egyetlen szerzetes, egyetlen pap sem mutatott ilyet, és még csak nem is utalt ilyen gyógyulásra.
De igazán az lepett meg, hogy ellentétben mindazzal, amit az ember már-már hajlamossá vált elhinni, nyomát sem találtam a papság részéről az erőszakos és kitartó hittérítői buzgalomnak. Mindent méltóságteljesen, csendes szerénységgel bonyolítanak le.
Tovább nézegetve a leveleket, egy angol hölgy soraira lettem figyelmes, aki őszinte reményét fejezte ki, hogy Az összeomlás c. mű meghozza gyümölcsét, és Franciaország kihallja belőle a figyelmeztetést, amely kimentheti a nemzetet abból a fertőből, amelybe a császárság alatt zuhant.
Amikor végeztem az olvasással, Zola elmondta nekem, hogy legnagyobb örömére Az összeomlás megjelenése óta számos hasonló levelet kap Angliából. Ez azt mutatja, hogy az ellenséges érzület vele szemben kezd alábbhagyni.
Távoztom előtt megkérdeztem, hogy van-e híre a tolvajról, aki újságírónak adva ki magát ellopta néhány bronzszobrát.
Zola nevetve tagadó választ adott, és elmesélte, hogy a rablást valójában a Lourdes-nak köszönheti.
– Amióta megtudták, hogy milyen könyvön dolgozom, az egyházi lapok is küldenek hozzám riportereket. Kivétel nélkül fogadom őket. Éppen egy barátommal beszélgettem, amikor az inasom behozta a névjegyét egy ilyen kis lap munkatársának. Megkértem, hogy vezesse az illetőt a dolgozószobámba.
Öt perc múlva csatlakoztam a látogatómhoz, aki néhány kérdést tett fel nekem. Ahelyett azonban, hogy megvárta volna a teljes választ, amit én nagyon szívesen megadtam volna neki, pár perc múlva udvariasan elköszönt és távozott. Csak másnap vettem észre, hogy mintegy hétszáz franknyi értéktárgyat vitt magával.
Nem tudom, még meddig beszélgethettem volna ezzel a nagyszerű és roppant barátságos regényíróval, de miután már több mint másfél órája nála voltam, ennél a pontnál felálltam és elbúcsúztam tőle.
És most, hogy bezárult mögöttem a nehéz vaskapu, próbáljam meg összeállítani Zola arcképét, ahogy a szobájában láttam, állig begombolt, zöld paszományos, sokzsebű, meleg, tiroli kabátkájában? Talán felesleges, hiszen jellegzetes alakja mára már majdnem mindenki számára ismerős kell hogy legyen.
Mint a déliek általában, Zola gyakori gesztusokkal kíséri beszédét, de teljességgel hiányzik belőle fajtájának terjengős ékesszólása. Társaságban némileg még ma is, és ennek bizonyára így is kell maradnia, a félénksége rabja; egyetlen szónoki kísérlete teljes kudarcba fulladt. Cseppet sem világfi, és csak akkor boldog, ha dolgozik. A kényszerű tétlenség nagy-nagy nyomorúságot jelentene számára.
 |
| Dreyfus |
Ford. Zalotay Melinda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése