Az újságíró feljegyzései
(augusztus)
 |
| A kettős megoldás |
— Most mit mondjak? — kérdezi a fiatalember és mosolyog. Mosolygó fiatal arc.
Igen, őt keresték azon az áprilisi délutánon, miközben a Baross utcai ház erkély folyosóján könyököltem. A másik lépcsőházban történt az eset. Ott csengetett be egy lakásba és akkor is mosolygott.
A lány először nem gondolt rosszra...
Nálam is becsengethetett volna.
Később, amikor már beszélgettünk, amikor már erről is olyan természetesen és magától értetődően beszélgettünk, mint a halálról, elmúlásról, ezt a kérdést is feltettem. Mi lett volna, ha nálam csenget?
Gondolkodás nélkül vágta rá: — Nem nyitott volna ajtót......hiszen mesélte...
Igen, elmeséltem, hogy egyszer valaki becsengetett hozzám kora délután s a szomszédok nem voltak otthon. Ajtón át kérdeztem, mit akar (a kémlelő használhatatlan). — Fontos ügy — mondta az illető —, rádiótól keresem. Nem nyitottam ajtót. Makacskodott, toporgott, nógatott, végül elment. Soha többé nem jött vissza, soha nem tudtam meg, hogy ki volt és mit akart.
És másutt? Vajon hányan nem nyitnak ajtót ezután?
Mennyivel lesznek bizalmatlanabbak az emberek? És jó-e, ha azok lesznek? Jó-e, ha visszavonulnak és nem segítenek akkor, ha valóban szükség van rá? Jó-e, ha valaki nem hagyhat üzenetet a szomszédnak, pedig fontos lenne.
Ítélet
(részletek)
A Népköztársaság nevében!
A Fővárosi Bíróság Budapesten, az 1986. évi augusztus hó 25., 26., 27. napjain tartott, részben nyilvános tárgyalás alapján meghozta, szeptember hó 3. napján nyilvánosan kihirdette a következő ítéletet:
Az 1986. évi április 10. napjától előzetesen fogvatartásban lévő:
Ladislav Ambruz vádlott, aki Rozsnyón, 1964. évi február 8. napján született, kassai lakos
bűnös
nyereségvágyból, aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettében,
2 rb fegyveresen elkövetett rablás bűntettében,
2 rb erőszakos közösülés bűntettében és
fegyveresen elkövetett tiltott határátlépés bűntettében.
A bíróság ezért Ladislav Ambruz vádlottat halmazati büntetésül halálbüntetésre ítéli.
Indoklás
A bíróság a tárgyalás adatai alapján a következő tényállást állapította meg:
a) A vádlott személyi körülményei tekintetében:
Ladislav Ambruz vádlott gyermekkorától katonai pályára készült. Repülőstiszt szeretett volna lenni. 4 éves katonai gimnáziumot végzett Besztercebányán, ezt követően a repülő-főiskolára járt, ahol 3 szemesztert végzett, de tanulmányait megszakította nem megfelelő előmenetele miatt. 1983-ban házasságot kötött, mely házasságból még ebben az évben gyermeke született. A tanulmányok befejezése miatt a tényleges katonai szolgálatát kellett letöltenie családjától távol, Ostravában, ahol őrmesterként raktárosi beosztásban dolgozott. Az életcél meghiúsulása jelentős lelki törést okozott számára.
A vádlott büntetlen előéletű, a családdal közös lakáson kívül más vagyonnal nem rendelkezik. Eddigi életvezetése kiegyensúlyozatlan, diszharmonikus, aszociális személyiségfejlődésre utal. Érzelmileg sivárabb. Sem jelenleg, sem a cselekmények elkövetése idején nem szenved és nem szenvedett kóros elmeállapotban, amely képtelenné tette vagy korlátozta volna abban, hogy cselekménye társadalomra veszélyességét felismerje vagy hogy akaratának megfelelő magatartást tanúsítson.
b) A vádlott cselekményei tekintetében:
1. Ladislav Ambruz Csehszlovákiában több lakásbetörés útján megvalósított vagyon elleni bűncselekményt követett el. Amikor úgy érezte, hogy cselekménye lelepleződik, elhatározta, hogy illegális úton megszökik az országból, mégpedig Magyarországon keresztül Jugoszlávián át Görögországba, távolabbi célként Ausztráliába.
Magához vett 29 000 cseh koronát, lopásból származó aranytárgyakat, bélyeggyűjteményt és látcsövet, valamint szolgálati sötétbarna markolatú hadipisztolyát, csőtisztítóval és tárral és 40 db pisztolylőszerrel. Ezenkívül nála volt 1 db műanyag nyelű, 10 cm pengehosszúságú tőr bőrtokban, 1 db 14 cm pengehosszúságú, egyélű tőr szarvasagancs utánzatú műanyag nyéllel, 1 db zsebkés, 16 Diazepán tabletta, a szocialista országokba szóló útlevele.
*
Ítélet után
(L. A. elmondása alapján)
Huszonkét éves vagyok. Halálra ítéltek. Álltam, hallgattam, és a szempillám se rebbent. Nagyon koncentráltam, hogy így legyen. Életemben talán soha nem akartam így valamit. Bátornak látszani. A hátam mögött zsongást hallottam. Emberek voltak a hátam mögött, nők és férfiak. Elöl tévések, rádiósok, a bíróság. Először mindenki állt, a bíró olvasott. Aztán leültünk. Kezem bilincsben. Az ujjaimra is vigyáztam, hogy ne remegjenek. Külön-külön mindenre vigyáztam és nem gondoltam másra: a szemem, a vállam, a testem.
Hátam mögött az emberek idegenek. Anyámnak, feleségemnek üzentem, ne jöjjenek. De azért vártam őket. Az ügyvéd azt mondta, anyám elindult, de valami közbe jött. Ezt még azelőtt mondta, mielőtt bementünk az ítélethirdetésre. Nem is értettem jól, mit mond. Mozgott a szája, mindenki beszélt, tolongtak, nagyon sokan voltak, néztek, bámultak. Két cigarettám volt a zacskóban, az egyikre rágyújtottam, az őrök adtak tüzet. Jó szívni a füstöt. A füst jó. És az is jó, hogy csípi a szemem a füst, hogy állok, hogy ülök, elmenni is jó, a bilincset megszoktam, úgy nyújtóul' a kezem a két karikába, mint aki mindig így csinálta.
Mindent meg lehet szokni és semmit nem lehet megszokni. Először cirkuszi lónak éreztem magam, bevezettek, álltam, kérdeztek, feleltem. Aztán elfelejtettem mindenkit, csak a bírót láttam, nem túl fiatal, magas, kopaszodó ember.
Büntetlen előéletű vagyok. Soha nem voltam még bíróságon, rendőrségen, soha nem hallgattak ki és mégis olyan volt, mintha mindezt már átéltem volta. Nekem semmi nem volt furcsa és minden furcsa volt, miért nem mehetek ki a kapun? Én ha akartam valamit, mindig megtettem, nekem nem lehetett azt mondani, hogy nem. Én nem ismertem nemet. Anyám mondta, ezt ne tedd és tettem. Feleségem mondta, hogy ne tedd és tettem. Én olyan fegyelmezetlen katona voltam, amilyen talán még nem volt a hadseregben. Soha nem akartam katona lenni, de másképpen nem lehettem volna pilóta, ezért bevonultam. A polgári repülésnél túl nagy volt a tolongás.
A repülés. Repülés és az a szó: pilóta. Nagyon jó szó. Később, amikor már kirúgtak, amikor már tudtam, hogy nem repülök talán sohasem, akkor azt hazudtam a társaságban, hogy pilóta vagyok és szórtam a pénzt. Lássák, hogy egy pilótának sok pénze van és ezt mindenki természetesnek találta. Nevettem, táncoltam, udvaroltam. Elmentem a lányokkal, a feleségemre akkor nem gondoltam. Olyan jó volt mindig más és más lány. Ha akartam, elhittem, hogy nekem mindent szabad, hogy muszáj mindent megtudnom, megismernem az életből, minél hamarabb. Nem akartam várai, várakozni, hogy majd ez lesz, hogy majd az lesz, én azonnal akartam, kíváncsi voltam és türelmetlen. Legyen valami mindig, minden nap és az jó legyen.
Ittam is. Sört és vodkát. A cinzano volt a kedvencem. Ha ittam, akkor jókedvű voltam, semmire sem gondoltam, ami baj, ami probléma. Nem volt lelkiismeret-furdalásom, nem féltem. Ez nagyon fontos, hogy nem ismertem félelmet.
Mert különben volt bennem valami. Valami, ami állandóan kísért. Jöttem, mentem, tettem, amit tettem (lopás, rablás), néha arra gondoltam, abba kellene hagyni, aztán folytattam, de előre nem gondoltam, igyekeztem nem gondolkodni.
Most is így vagyok. Csak órák vannak, napok és esetleg hetek. Már amennyire előre gondolok. A többi ködös, homályos és nagyon zavaró. Én nem szeretem a zavarást. A zavarodottságot. A kérdésemet magamban. Én nem tettem fel kérdéseket magamnak, mert nem akartam válaszolni.. És azt sem akartam, hogy más tegyen fel kérdéseket, még a feleségem szemében sem akartam olvasni, sem az anyáméban.
Ők talán azt hitték, minden rendben van. Pénzt vittem haza, lottón nyertem nagyobb összeget, ezt mondtam. Vásároltunk mindenfélét magunknak, a gyereknek, nem tudtam, hogy örültem-e neki. Szerettem modernül öltözködni, az előzetesben olyan sportcipőt viseltem, amit mindenki megnézett. Szerettem, ha azt mondták jól öltözött, csinos vagyok.
Mosolygok. Gyakran mosolygok — kínomban. Akármi baj van — elmosolyodom. Otthon is így volt. Senki nem szólt érte, senki nem foglalkozott vele. Ilyennek ismertek.
Tudom, hogy most is megnéztek a tárgyaláson — ilyen jóképű fiú —, mondta egy néni, amikor ott ültem bilincsben a padon. A bilincs, a lány, a fegyőrök zavartak, de nem annyira mint mások gondolnák. Elfogadom a dolgokat úgy ahogy vannak, tudom, hogy ezt most így kell, így muszáj. Igyekszem beletörődni, méghozzá úgy, hogy lássák, nyugodt vagyok. Ami belül van, az senkire nem tartozik.
Szeretek beszélgetni. Jó, hogy vannak emberek körülöttem. Én mindig udvarias voltam, tudom, hogy ez jó hatással van a környezetemre. Szeretem ezt figyelmi. Ha először mérgesek, megenyhülnek, aztán már kedvesek.
A bíró is ilyen volt. Éreztem, hogy a második órában már nem olyan velem, mint az első órában volt. Én ember vagyok, ha gyilkos is.
Kértem, hogy vágják le kicsit a hajam. Ne kopaszra, csak rövidre, úgy hamarabb nő. Rossz elképzelni, hogy milyen lennék kopaszon. Arra gondolni, hogy húsz év múlva is leszek. Más lesz az arcom, de lesz arcom. Lépni fogok. Sétálni fogok.
A halál után nincs semmi. A semmit nem tudom és nem is akarom elképzelni. Aztán mégis elképzelem. Nem vagyok vallásos, nem hiszek istenben, nem fogok találkozni senkivel. Sötét lesz. Nagyon sötét.
Nézek az ablakra, süt a nap. A börtönben sétálunk, de nem szeretek sétálni. Mindig van valami bajom és meg is mondom, nem bánom, mit gondolnak rólam. Én, ha valamit akarok, megmondom. Nem félek senkitől. Ha jól viselkedem, ha udvarias vagyok és fegyelmezett, akkor magam miatt vagyok az.
Én udvarias voltam hozzájuk is. Bementem, azt mondtam, nyugodjanak meg. Csendes voltam, nem kiabáltam. Mária kiabált, az volt a baj. Kiabált és én nem akartam őt hallgatni. Csak csend legyen, ezt akartam. Miért nem tudott elaludni? Miért nem akart aludni? Aludni jó. Mostanában sokat alszom. Néha az az álmom, hogy valakit megöltem, de nem látom az arcát.
A feleségem óvónő. Erre mostanában gondoltam először, hogy ő is óvónő. Akárcsak Mária volt. Hogy a feleségemet is megölhetik, arra nem gondoltam. Ha a fiammal tenne valaki valamit, akkor vajon mit tennék? Mit kívánnék annak, aki megölte?
A nők furcsák. A nőket nem lehet kiismerni. A nők mindig másként viselkednek, mint azt az ember gondolja.
Mónikának a tárgyalóterem előszobájában, amikor a tárgyalásra várakoztunk azt mondtam, ha tud, bocsásson meg nekem. Bólintott. Úgy érzem, már nem haragszik rám. Én igyekeztem megnyugtatni, igyekeztem beszélni vele. Mindegyikkel beszélgettem. Zsuzsannát megkötöztem, hogy nyugodtan elmehessek. Aztán megláttam a térdét. Felcsúszott a szoknyája és láttam a térdét. És nekem úgy látszik, ez elég volt.
Amikor becsengettem, tudtam, hogy beengednek. Nem tudtam még, hogy pontosan mit fogok csinálni, de úgy éreztem, győztem. Szeretek győzni.
Idegen lakások. Bútorok. Lakótelepi egyforma lakások. Nekem is ilyen van. Vagy volt? Mondhatom én egyáltalán, hogy valamim van?
Hogy örültem, amikor lakást kaptunk Kassán. Mindig siettem haza. Ellógtam az iskolából és nem törődtem azzal, hogy mit szólnak. Tanulni kellene — éreztem —, de nem tanultam. Mindenféle mást csináltam. De nem loptam. Akkor még nem. Egészen addig, amíg azt nem mondták, hogy az iskolának többé nem tagja. Nem hittem, ilyen nem lehet, ez nem lehet igaz.
Matematika. Húztam a tételt, éreztem, baj lesz. És akkor már elkapott a makacsság és csodákban reménykedtem. Én soha nem hiszem, hogy valami rossz történik velem, hogy egyszer majd kinyílik az ajtó és elindulok...
Elindulok. Lépések. Megyek. Valahova visznek. Nem mondják meg, hogy hova és én nem kérdezem. Tudom. Tudom, de nem veszem tudomásul. Este lefekszem, reggel felkelek. Hogy vagyok? És mindig ugyanott vagyok.
Zuhanyozok. Jó a víz, a jó meleg víz. Szappanozom a bőröm, már minden részét a bőrömnek jó alaposan megnéztem. A nyakamon van két lencse. Sápadt vagyok, de nem nagyon. Még nem.
Ő is huszonkét éves volt. Mária. Erre nem gondoltam. Fiatal vagyok még, élni akarnék, de a börtönben nem akarok élni. Megírtam a bírónak is a levelemben, de azért ha azt mondanák, megkegyelmeznek, akkor nagyon örülnék. Nem akarok börtönben élni, mert az borzasztó, de az életet szeretem.
Most, hogy ezt kimondom, megkérdezem magamtól, mit szeretek rajta? Mi történhet még velem? Ha kegyelmet kapnék, sok évet kellene börtönben töltenem. Mi lenne velem? Mi lesz a feleségemmel és a fiammal és miért nem kérdeztem ezt magamtól előbb?
Amikor elindultam azon a bizonyos napon, amikor nagyon megijedtem és szinte gondolkodás nélkül kimentem a laktanyából, nem törődtem semmivel. Csak hogy menjek, meneküljek. Majd minden rendbejön — mondtam magamnak —, majd elérek valahova és majd utánam jönnek a feleségem és a fiam.
Elindultam és fegyverrel indultam el. A fegyver védelmet jelent. Nem akartam lebukni. Féltem a szégyentől, hogy mit szólnak anyámék, a feleségem, az ismerősök, a katonatársaim.
Hogy miért nem álltam meg annak idején? Miért nem hagytam abba az otthoni lopásokat? Gondoltam rá, de nem tettem meg. Olvastam az újságokat. Nálunk, Csehszlovákiában nem írnak részletesen egy-egy bűnügyről. Csak statisztikákat közölnek, hogy ebben az évben ennyi rablás, lopás, betörés történt, gondoltam, na ebben én is benne vagyok és már lapoztam tovább.
Itt a börtönben sokat vitatkozunk. A múltkor összevesztem a társaimmal. Azt mondták, megérdemlem a kötelet, én pedig összetéptem a vádiratomat.
Megérdemlem?
Tőlem ne várják, hogy azt mondjam, igen. Próbálom elképzelni, milyen a kivégzés, de nem kérdezek, nem hagyom, hogy elmondják. Nem beszélünk erről. Azt kell, hogy lássák rajtam: nem érdekel. Hogy azzal foglalkozom, miért kell a fejemre tenni a sapkát; ha sétára megyünk. Séta. Az udvaron körben. Semmi kötelezőt nem bírok elviselni.
Hogy élnék én börtönben? Jönnek a napok egymás után. Mindig ugyanaz. Hol vannak az ingeim, pulóvereim? Kinek adják őket, ha én már nem leszek? A feleségek elteszik, eladják? Ezeket mind nem kérdezem meg. És hogyan temetik el az embert? Lesz valami jel a síron? Oda tehetnek néha egy szál virágot?
Protestáns vagyok azt hiszem. Templomba nem vittek. Ha hiszek istenben, talán mirsden másként alakul? Ha találok egy embert, akivel őszintén beszélgethetek, olyan embert, akit érdekel az életem, c sorsom, akkor minden másként történt volna? Nekem soha nem volt igazi barátom. Csak haverok. De a barát az más. És nekem nem volt.
Beszélgetés a börtönben
(november)
— Fél a haláltól?
— Nem, nem félek,
— Ezt őszintén mondja?
— Én mindent őszintén mondok. Bíró egyszer rám szólt: mondjon igazat. Én válaszoltam, miért hazudnék kis dolgokban, amikor a nagyobban igazat mondtam.
— De ez, amiről beszélünk, nagyon nagy dolog, A legnagyobb az életben.
— Igen, de van a halálnál rosszabb is.
— Mire gondol?
— A börtönéletre. Képzelje el, huszonkét éves vagyok. Szeretek jönni-menni. Feleségemmel, fiammal együtt lenni. Szórakozni, táncolni, koccintani, zenét hallgatni. Képzelje el enélkül.
— Maga mikor képzelte el?
— Amikor bekerültem. Amikor már tudtam, hogy mindennek vége.
— És azelőtt sohasem?
— Mondtam, hogy én nem nagyon gondolkodtam. Hiba, de így volt, Mindig éltem, egyik napról a másikra.
— És ha az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatják?
— Akkor is élek egyik napról a másikra.
— És?
— Semmit sem tudok pillanatnyilag elképzelni.
— Ha választani kellene, inkább a halál?
— Nem. ezt nem mondanám. Ha választani lehetne, ha azt mondanák válassz, nem mondanám hogy halál. De ez az élet se.
— Gondolt arra életében, hogy mást csináljon mint a repülés?
— Azt hiszem, soha...
— Ennek mi volt az oka?
— Annyira szerettem... meg talán nem tudtam, mi a rendszeres munka.... nézze a kezeimet... én soha fizikai munkát nem végeztem...
— Otthon segített valamit?
— Hát... takarítani néha... meg ilyesféle... Én keveset voltam otthon. Én voltam mindig távol szülői háztól és aztán, amikor megnősültem, a családtól. Én elutaztam és megérkeztem, köszöntöttem és búcsúztam, ez volt,..
— És amikor kizárták a főiskoláról, semmiféle más pályára nem gondolt?
— Akkor én még katona voltam. Másfél évig kellett volna ottmaradnom. Lehet, hogy később mentem volna valami gyárba, de ez a feleségemnek nem tetszett.
— Miért nem?
— Nágya úgy ismert meg mint repülős tisztjelöltet, mint jövendő pilótát. Talán szégyelte volna a rokonok, az ismerősök előtt.
— Ilyennek ismerte?
— Én azt mondom, talán nem is ismertem.,.
— Az a bulgáriai homok talán nem volt egészen alkalmas az alapos megismerkedésre.
— Igen... most már én is tudom... az ember most már sokkal többet tud...
— És okosabb tőle?
— Nem mindegy, hogy milyen vagyok?
— Mit nem csinálna, ha újra kezdhetné?
— Erről ne beszéljünk... akkor természetesen olyanokat kellene mondanom, hogy nem lopnék, nem ölnék, nem rabolnék.
— Természetesen?
— Igen!
— És mit csinálna?
— Elmennék mezőgazdasági repülőnek,
— Erre annak idején is gondolt?
— Csak úgy felvetődött. De igazából nem volt hozzá kedvem.
— És most lenne?
— Most mindenhez lenne. Sokai gondolkodtam. Sok mindenre rájöttem. Hiába szeretem az izgalmas dolgokat, az életben más is van.
— Amilyen helyzetben van most, az izgalom?
— Hát igen. Az tulajdonképpen most az.
— Jobb, hogy nem tudja a kivégzés időpontját? Vagy inkább szeretné tudni.
— Talán igen... vagy nem tudom... még a Legfelsőbb Bíróság tárgyalását, még azt sem tudom mikor lesz...
— Szeretné tudni?
— Szeretnék minél hamarabb túllenni rajta...
— Remél ettől valamit?
— Igen is meg nem is.
— Rossz várni?
— A bizonytalan nagyon rossz. Az már egy büntetés.
*
Epilóg
Jött a hír: Ambruz kegyelmet kapott az Elnöki Tanácstól.
Az információ nem hivatalos, de igaznak tűnik és azt is mondták, hogy a hivatalos kihirdetés másnap lesz.
Eddig is mondogatták ezt és mégis: váratlan, meglepő és új helyzet.
Vajon mikor tudja meg mindezt Ambruz?
Harmadnap kapok rá választ. Az Elnöki Tanács döntésének kihirdetése szigorúan zártkörű, csak a Fővárosi Bíróság tagjai vesznek részt, az ötös tanács, a tolmács, a védőügyvéd, az ügyész, valamint a jegyzőkönyvvezető.
A tárgyalóterem bejáratát két rendész vigyázza, a vádlott és a fegyőrök már bent ülnek a teremben.
Megengedik, hogy leüljek az előtérben lévő padra. Ambruzt akkor látom, amikor odabent már elhangzott a rövid tényközlés: a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Ladislav Ambruz jogerősen halálra ítélt büntetését megváltoztatta. Büntetése: életfogytig tartó fegyház.
Szünet.
Mindenki kitódul.
Ambruz észrevesz, bólint, aztán csak áll, a falnak támaszkodva, elgondolkodva. Már közölte, büntetését hazájában kívánja letölteni.
Ekkor még nem lehetett tudni, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kikéri-e Ambrazt. Még hátra voltak az eljárások, adminisztrációs intézkedések, tárgyalások.
A kihirdetés utáni napon írott levelében Ambruz ezt írta: "Elárulom, hogy jó, szépen kopogott a szívem, amikor vittek a bíróságra. Aztán ez elmúlt, s amikor belépett a bíró
én egészen nyugodt voltam. Csak aztán lett volna kedvem sírni. De nem sírtam. Bíró kérdezte tőlem, hogy az ítéletemet akarom letölteni itt Magyarországon vagy Csehszlovákiában. Én választottam Csehszlovákiát, Lehet, hogy ez most tőlem hülyén hangzik, de szeretem a hazámat. Nem börtönt, Csehszlovákiát. Beszélhetek újra anyanyelven, hallgathatok anyanyelvet. Kitiltottak véglegesen Magyarországból .
Lehet, hogy még nem fogtam fel az újraszületésemet. Lehet, hogy később. Igényes vagyok a szeretetre. És a szeretet nagyon fog hiányozni. Nevetséges, hogy nekem boldognak kellene lenni és én szomorú vagyok. Most mondanám, hogy sajnálom magamad Lehet. És ki a hibás? Pofon egyszerű a válasz, én csakis én!!
Olvasni akarok és majd írni is. A fiamnak a könyvet. Tuti, hogy fogok írni. Életfogytig elég hosszú idő egy könyvre. Nem? (Atyaúristen!)"
Ladislav Ambruzt a Szegedi Büntetésvégrehajtó Intézetbe szállították, ott várja be a további intézkedést.
Engedélyt kaptam a beszélgetésre. Nagyon rosszul beszélt magyarul.
— Már szlovákul gondolkodom — mondta —, valószínű ezért van.
Kezén bilincs, beszélgetésünk alatt is. Láthatóan zavarja, idegesíti. Cigarettánk sincs, elfelejtettem vásárolni.
Soha nem kérdeztem, hogy vajon miért ezek, ezek a börtönbüntetéssel együttjáró dolgok —- bilincs, őrzés — zavarják emberi méltóságát? Miért nem az, hogy lopott, rabolt, embert ölt? Soha nem tudom meg, mit érzett belül — „kívülről olyan vagyok mint mindig" — írta a jogerős ítélet utáni levelében.
Most megkérdezem, amitől ismeretségünk alatt a legjobban féltem: behívott volna-e a siralomházba, kivégzés előtt?
— Nem — rázza a fejét —, senkit nem hívtam volna...
Mielőtt kivégeztek volna, írni akartam, de most már nem mondom meg, mi lett volna abban a levélben.
Akadozunk, Eddig ez soha nem történt meg. Nem volna miről beszélni?
— Hallottam, hogy csörög a bilincs, tudtam, hogy valahova visznek. Sejtettem, hogy miért visznek és valami nagyon furcsát éreztem.
Csak ment. És nem gondolkodott. Csodálatos képessége kikapcsolni magát. Autó. Robogás. A Markó utcai bíróság ismert épülete. Folyosó. Konganak a lépések. Élet vagy halál. Talán ebben a pillanatban megérezte milyen fontos. Talán jobban becsüli ezután a magáét, a másokét. Talán...
Tárgyalóterem. Több mint negyedórás várakozás. Figyeli az őrök arcát. Mintha az egyik mosolyogna. Vajon hányszor vettek már részt ilyesmin?
Mondatok. Hivatalosak. Alig lehet megjegyezni. Csak egyetlen szó ugrik ki: életfogytiglan. Mintha kijutna egy alagútból. Óriási lélegzetet vesz. A levegő sípolva szabadul fel. Mintha minden hang élesebb volna.
Már ott a másik alagút szája. Életfogytiglan. Tizenöt-húsz év. Az egész fiatalság. A gyereke felnőtt lesz. Az asszony kinek a felesége. És ő? Milyen?
Aztán semmi. Kopognak a lépések. Vissza a börtönbe.
— Két nap óta nem gondolkodom semmin. Csak hallom, hogy beszélnek és én is beszélek.
— Az édesanyja?
— Nem hiszem, hogy tudja... majd írok neki...
Faggatom, mire gondolt először?
— Nem tudom... az életre... úgy látszik mégis nagyon fontos.
A bíróságnak írt levelében — az utolsó szó helyett írta, volt egy mondat: ez az élet már nem élet...
— Igen, akkor ezt meggyőződéssel írtam. Aztán volt négy hónapom. Négy hónap várakozás a halálra.
— Hányszor gondolt a kivégzésre?
— Nem tudom... Keveset... Elképzeltem milyen a terem. Milyen az akasztőfa. De soha nem kérdeztem senkitől.
— Gondolt arra, hogy én is ott leszek?
— Reméltem, hogy nem lesz ott... Újságírók is lehetnek ott? Fényképezőgéppel?
Gunyoros a kérdés. Megszoktam, hogy időnként ilyen. A leveleiben is olykor.
— A felesége nem látogatta meg?
— Nem, írt levelet. Azt írta, sajnál. A gyerekről írt mindenfélét. Tudom, hogy el fog válni tőlem. Hogy elköltözik Kassáról. Ostravába megy, a szüleihez.
— Magának ez milyen érzés?
— Így kell lenni. Nem szólhatok semmit. Nincs jogom...
Kis szünet. Aztán megkérdi: milyenek Csehszlovákiában a börtönök.
Az őrökre néz. Mintha tőlük várná a választ.
Arra gondolok, kellene mondanom egy búcsúmondatot. De mit lehet ilyenkor?
— Köszönöm — mondom végül s arra a kétségtelen tényre gondolok, hogy nála nélkül aligha született volna meg ez a könyv. Hogy bármilyen indokból, a maga módján, a maga lehetőségeihez képest és ismeretlen céllal Ladislav Ambruz sokat segített nekem.
Egy szakasz lezárult. Négy hónap, amely a halálra való várakozással telt el. Ami ezután következik, új korszak s talán egy új regény.
(Forrás: Bende Ibolya - Halálra várva. 1986)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése