Látogatás Két Hold házánál

KÉT HOLD
Hamlin Garland interjúja
Mcclure's Magazine, 1898. szeptember

Custer kontra csejennek

Két Hold csejenn törzsfőnök részt vett az 1876-os montanai Little Big Horn-i csatában. George A. Custer alezredes, a 7. lovasezred parancsnoka katonai expedíciót vezetett csapatai élén, hogy bekerítsék és lerohanjak a sziú törzsfőnök, Ülő Bika vezette indiánokat. Június 25-én Custer haderejének egy része Reno őrnagy parancsnoksága alatt átkelt a Little Big Horn folyón, és megtámadta az ott táborozó indiánokat, de csapatait visszakényszerítették a folyón túlra. Custer egy másik útvonalon vezette hadoszlopa ugyancsak a táborhely irányába, de az indiánok megtámadták és hatalmas erőfölénnyel bekerítették őket, majd amikor védettebb állásokat keresve emberei a nyílt terepen vonultak egy hegyorom felé, valamennyit lemészárolták.
Nem tisztázott, hogyan lelte halálát Custer. A testét hallos sebesülés érte, de a fején is találtak egy közelről leadott golyótól származó sérülést, ezért néhányan azt vetették fel, hogy utolsó töltényét maga ellen használta fél.


Hamlin Garland (1860-1940) nyugat-amerikai realista író, édesapja egy az iovvai és dakotai prériken kudarcot vallott telepes volt. Garland elhatározta, hogy tanár lesz, és ennek érdekében megszállott autodidaktaként képezte maga. 1884-ben Bostonba költözött, és hamarosan az ottani egyetemen tartott előadásokat. Olyan gondolkodók voltak hatossal rá, mint Herbert Spencer, Hippolyte Taine, Walt Whitman, Henry George és az amerikai realista regény doyenje, William Dean Howells. Első elbeszélései a Harper's Weeklyben jelentek meg. Leghíresebb könyve a Main-Travelled Roads (Főutak, 1891 ) ezeknek az elbeszéléseknek és az újabbaknak a gyűjteménye, amelyben sivár és mítosztalan képet fest a közép-nyugat paraszti világáról. Az 1890-es évektől kezdve elfordult a realizmustól, és az elkövetkező húsz évben a nyugati hegységekben játszódó romantikus regények sorát írta meg, amelyek a bennszülött indiánokkal való együttérzéséről tanúskodnak. 1917-ben A Son of a Middle Border [A középnyugat fia] címen megjelent nagysikerű önéletrajza, amelyben a határvidéki élet nehézségeit legyőző ember hősiességét ábrázolja. Ennek a könyvnek három folytatást is megírta, majd leányával Kaliforniába költözött, ahol további két, a spiritualizmussal foglalkozó könyvet jelentetett meg. Az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia tagjai közé választották.

Törzsfőnökök tanácskozása, köztük
Ülő Bika is

Ahogy felértünk az alacsony, fenyővel benőtt hegygerincre és letekintettünk a forró, száraz völgybe, Farkas Hangja, csejenn tolmácsom rámutatott egy kis fakunyhóra az égerfák zöld vonulatánál, ott ahol a Rosebud folyik, és így szólt:
– Két Hold háza.


Amint közelebb indultunk, egy rejtélyes útelágazáshoz érkeztünk. A baloldali út bekanyarodott egy drótkerítés sarkánál, a másik jobbra kifutott a mezőre. Elindultunk balra, de a fakunyhó ajtójából egy takarót lengető kéz átirányított minket a jobboldali útra. Még közelebb értünk, és megláttuk Két Holdat, aki az alacsony fakunyhó homályában takarókat teregetett szét. Néhány fiatal csejenn egy sarlót köszörült. Pár gyermek a kis fapajták körül játszadozott. Maguk az épületek és az udvar a még új, terméketlen területre érkezett fehér telepes környezetének pontos mása volt. Sivár és taszító – a szegénység hona.


Amint az ajtónál leszálltunk a lovunkról, Két Hold kitárt karral jött elénk. "Üdv!" fogadott minket a legszívélyesebb, hosszan elnyújtott üdvözléssel. Intett, hogy üljünk le a takarókra, amelyeket érkezésünk láttán terített le a földre. Ennél természetesebben és méltóságteljesebben nem is lehetett volna fogadni látogatókat.


Ahogy leültünk, pipát és dohányt hozott elő. Magas, öreg férfi volt: barna bőre sima és tiszta, melle erős, háta egyenes, tartása katonás. Arca nyílt emberséggel mosolygott felénk, udvariasan és határozottan viselkedett. Amíg a dohányát vágta, Farkas Hangja tolmácsolta neki az óhajomat. Ezt mondtam: – Két Hold, azért jöttem, hogy meghallgassam Custerrel esett csatátok történetét, mert úgy hallottam, te is a törzsfőnökök között voltál. Miután elmondtad, szeretnék néhány fényképet készíteni rólad. Azt szeretném, ha jeleket adnál egy takaróval, ahogy a régi indián törzsek tették a harcok során.
Farkas Hangja mindezt tolmácsolta neki, az ügynökségtől származó üzenettel együtt, és közben valahányszor elhallgatott, Két Hold dörmögve jelezte, hogy érti: "Aj", "Ah", "Hó!" – közönségesen morgásnak neveznénk ezeket a hangokat, valójában a levegőt fújta ki mélyről, hosszan elnyújtva, roppant kifejező hangzással.


Utána hosszú csend következett. Az öreg indián elmerengett. Időbe telt, hogy a völgy rekkenő hőségéből, csendjéből, kunyhója homályából, dróttal kerített legelőjéről visszatérjen ifjúsága napjaihoz. Amikor beszélni kezdett, hangja megfontoltságról árulkodott. Arca minden pillanattal komolyabb lett, tekintete egyre áthatóbb.


– Két Hold nem szeret a harcok idejéről beszélni; de mert te könyvet csinálsz, és az ügynök azt mondja, Grinnell barátja vagy, elmondom... az igazságot. Nagyon régen volt már, a szavak nem jönnek könnyen.
Azon a tavaszon (1876) a Powder Rivernél volt a táborunk, csejennjeim ötven wigwamja. Ahhoz van közel ez a hely, amit ma McKenney Erődnek hívnak. Egyik reggel katonák támadtak a táborra. Három Ujj (McKenzie kapitány) volt a vezetőjük. Megleptek minket, szétszóródtunk, és hátrahagytuk a pónijainkat. A katonák elhajtották őket. Éjszaka a katonák aludtak, a lovakat kikötötték a tábor egyik oldalán. Odalopóztunk, visszavettük az állatainkat, majd elinaltunk.
Sokáig mentünk, aztán egy napon Charcoal Butte-nál rátaláltunk egy nagy sziú táborra. Mi is letáboroztunk a sziúknál, és nagyon jó dolgunk volt – sok fű, sok vad, jó víz. Szilaj Ló volt a tábor főnöke. Ülő Bika valamivel lejjebb, a Little Missouri folyónál táborozott.
Szilaj Ló azt mondta nekem: "Örülök, hogy idejöttetek. Tovább harcolunk a fehérek ellen."
A tábor már tele volt sebesültekkel, nőkkel és gyerekekkel.
Azt mondtam Szilaj Lónak: "Úgy legyen. Készen állok a harcra. Nem ez lesz az első harcom. Embereimet megölték, a lovaimat elhajtották. Örülök, hogy harcolhatok".

Csejenn anya, gyermekével

Itt az öreg törzsfőnök elhallgatott egy pillanatra, és arca komor, büszke kifejezést öltött.
– Akkoriban azt hittem, hogy a Nagy Szellemek, amikor megteremtették a sziúkat, ide tették őket – mondta és egy kört rajzolt jobboldalra –, a fehéreket meg a csejenneket pedig ide – folytatta és rajzolt két kört baloldalra is –, azért, hogy megküzdjenek egymással. A Nagy Szellemek, gondoltam, örömüket lelik abban, hogy látják a harcukat; olyan ez nekik, mint a játék. Akkoriban így gondolkoztam a harcról. – Ahogy ezt mondta, egy pillanatra szinte éreztem ennek a kaján istennek a jelenlétét, akinek színielőadás az emberek csatája.
– Május körül, amikor magasra nőtt a fű és megerősödtek a lovaink, elhagytuk a tábort, és átszeltük a vidéket a Tongue River torkolatához. Aztán Szilaj Ló, Ülő Bika és mindannyian felmentünk a Rosebudhoz. Ott volt egy nagy csatánk Crook tábornokkal, jól megvertük őt. Sok katona meghalt – indián csak kevés. Nagy csata volt, hatalmas füst és por.
Onnan mindannyian átkeltünk a Nagy-Vízválasztón, és letáboroztunk a Little Horn völgyében. Mindenki azt gondolta: "Kijöttünk a fehér ember országából. Ő élhet ott, mi élhetünk itt." Pár nap múlva, egyik reggel, amikor Ülő Bikától északra voltam az egyik táborban, odalovagolt egy sziú hírnök, és azt mondta: "Mindenki fesse ki magát, főzzetek és készüljetek hozzá a nagy tánchoz."
A csejennek elmentek főzni, dohányt vágni és nekikészülődni. Mindannyiunknak egész nap a táncon járt az esze. Nagyon örültünk, mert arra gondoltunk, messze vagyunk a fehér emberektől.
Elvittem a csermelyhez megitatni a lovaimat, lecsutalkoltam őket hideg vízzel, és magam is úsztam egyet. Aztán gyalogszerrel visszatértem a táborba. Wigwamomhoz érve a Little Horn felé pillantottam, ahol Ülő Bika tábora állt. Nagy porfelhőt láttam felemelkedni. Olyan volt, mint egy förgeteg. Abban a pillanatban egy sziú vágtatott táborunkba, kiáltozott: "Katonák jöttek! Sok fehér katona. "
Berohantam a wigwamomba, és mondtam a sógoromnak: "Hozzátok a lovaitokat; jönnek a fehérek! Mindenki rohanjon a lovakért!"
Kintről, messze fent a völgyben csatakiáltás hallatszott: Hej-ej, hej-ej! Lövéseket is hallottam, így! (gyors egymásutánban rövideket tapsolt). Nem láttam indiánokat. Mindenki a lovaiért, meg nyeregért indult. Már az én lovam is megvolt, amikor megint egy sziú harcos jött és azt mondta: "Sok katona jön!"
Aztán a harcos a nőkhöz fordult: "Menjetek az útból, nagy harc lesz!"
Én azt mondtam: "Igen, készen állok."
Felültem a lovamra, és kilovagoltam a táboromba. Így szóltam fejvesztve szaladgáló népemhez: "Két Hold vagyok, a törzsfőnökötök. Ne fusson el senki! Maradjatok itt, és harcoljatok! Itt kell maradnotok, megküzdenetek a fehér katonákkal. Én maradok, akkor is, ha meg kell halnom."
Gyorsan Ülő Bika táborához lovagoltam. Akkor megpillantottam a fehér katonákat (Reno embereit). Rajvonalban harcoltak. Az indiánok védték a. síkságot. Összezavarták a katonák sorait. Itt sziúkat láttam, ott katonákat, amott megint sziúkat; vadul lövöldöztek. Por és füst gomolygott a levegőben. Láttam, a katonák visszavonulnak, és mint a menekülő bölények beleesnek a folyóba. Nem volt idejük átkelőhelyet keresni. A sziúk felkergették őket a hegyre, ahova szekereken még több katona érkezett, aztán a hírnökök üzenetet hoztak, hogy a többi katona öli az asszonyokat, és erre a sziúk visszafordultak. Ott harcolt Gall főnök és Szilaj Ló is.
A saját táborom felé vettem az utam, és nem hagytam, hogy az asszonyok elvigyék a wigwamokat. Ahogy a lovamon ültem, megláttam, hogy kelet felől zászlók emelkednek ki a hegy mögül (felemelte az ujjhegyeit). Aztán egyszerre a katonák is megjelentek, lovon mindannyian, így ni (egymás mögé tette az ujjait, mutatva, hogy Custer katonái négyes oszlopokban érkeztek). Kis kihagyással három csoportban (osztagban) álltak fel. Kürt harsant, erre mindannyian leszálltak a lóról és a hegy mögé vezették azokat.

Indián gyermekhordozó asszonyok

Aztán minden oldalról sziúk vágtattak fel a hegyoromra; szélsebesen lovagoltak. A csejennek balról mentek fel. A lövöldözés villámgyors volt, villámgyors. Puf-puf-puf sebesen. Egypár katona térdre esett, a többi állt. A tisztek legelöl. A füst csak gomolygott, mint egy hatalmas felhő, és amerre csak a sziúk lovagoltak, a por is úgy kavargott, mint a füst. Bekerítettük őket, ahogy a víz körülveszi a követ. Aztán lövünk, vágtázunk, lövünk megint. A katonák a földre esnek, rájuk zuhan a lovuk. Egész sorokban esnek el a katonák, de egy ember fel-le lovagol a sorok előtt... egyfolytában tüzel. A lova fehérpofájú, fehérlábú, vörössárga. Nem tudom, ki volt az. Nagyon bátor ember.
A katonák csak keveset tudtak megölni az egyre csak körülöttük kavargó indiánok közül. Sokan leestek a lovukról. Végül már minden lovat lelőttek, csak ötöt nem. Időnként egy-egy ember kitört, és a folyó felé rohant, de felbukott. Végül vagy száz ember és öt lovas állt a hegyen egyetlen csoportban. A kürtös egész végig fújta a parancsokat. Ő is nagyon bátor volt. Aztán megöltek egy parancsnokot. Úgy hallottam, az volt Hosszú Hajú (Custer), nem tudom; az öt lovas és a csapat ember, úgy negyvenen, elindultak a folyó felé. Aki azon a vörössárga lovon ült, az vezette őket, egyfolytában kiabált. Szarvasbőr-inget viselt, és hosszú fekete haja, meg bajusza volt. Nagy késével elszántan küzdött. Az összes emberét fehér por lepte be. Nem tudom, hogy tisztek voltak-e, vagy sem. Az egyik ember még egyes-egyedül messze elrohant a folyó mellett, körbe fel a hegyoldalba. Azt hittem, ő megmenekül, de egy sziú lőtt és fejen találta. Ő volt az utolsó. Karsáv volt a kabátján (őrmester).
Most már minden katonát megöltünk, és levettük róluk a ruhát. Ezután már nem lehetett megmondani, melyikőjük tiszt. A testüket ott hagytuk, ahova esett. Nem volt tánc aznap este. Szomorúak voltunk.
Másnap a sziú főnökök, két csejenn és én, Két Hold, kimentünk a csatatérre, hogy összeszámoljuk a halottakat. Egyikünk egy köteg botocskát vitt. Amikor halott emberhez értünk, fogta az egyik botot és odaadta a társának, így számoltuk meg a halottakat. Háromszáznyolcvannyolcan voltak. Harminckilenc sziút, hét csejennt öltek meg, körülbelül százat megsebesítettek.
Néhány fehér katonát késsel megvágtak, hogy biztosan meghalt-e; a hadak asszonyai is összekaszaboltak párat. Legtöbbjüket ott hagytuk, ahova estek. Odaértünk a nagybajszos emberhez; a folyó felé nézve a hegyoldalban feküdt. Az indiánok nem vették le róla a szarvasbőr-inget. A sziú főnök azt mondta: "Ő egy nagy parancsnok volt. Ő Hosszú Hajú." Nem tudom. Sose láttam azelőtt. Aki a fehérpofájú lovon ült, az volt a legbátrabb.
Este, ahogy a nap már alacsonyan járt, néhány fiatal emberünk fellovagolt a Little Hornra. Egy nagy csónakban sok fehér katona jött, és figyeltük, ahogy felcsap a füst. Összehívtam a népemet és felvágtattunk a Little Hornra, majd onnan le a Rotten Grass völgybe. Három napig ott táboroztunk, aztán gyorsan visszatértünk a régi útvonalunkon kelet felé. Ülő Bika visszament a Rosebudhoz, le a Yellow-stone-ba, majd el északra. Nem láttam őt többet.

Ülő Bika

Az öregember elhallgatott és megtömte a pipáját. A története véget ért. Gondolatai visszatértek nyomorgó népéhez a kopár földön, ahova ritkán esik az eső.
– Régen volt már. Ma már öreg vagyok, és megváltoztam. Szívesebben látom, ha a népem házakban lakik, énekel, táncol. A harcokról kérdeztél, és én régmúlt időkről meséltem neked. Mindez már elmúlt. Most más dolgokon jár az eszem: először is, a rezervátumunk körül lesz kerítve, hogy kinn maradjanak a fehér telepesek, és idebenn a mi fiaink. Akkor nem lesz semmi baj. Másodszor, szeretném látni, hogy népem marhát tenyészt és vajat csinál. Végül szeretném látni, hogy a népem iskolába jár és megtanul a fehér ember módjára élni. Ez minden.


Szelíd erő sugárzott a törzsfőnök széles homlokának ráncaiból, drámaian nemes lendületű mozdulatokkal kísérte beszédét. Előre tartott karja, merengő tekintete, mélyen zengő hangja tűnődő ünnepélyességet varázsolt közénk. Nem volt harag a hangjában, nem volt benne rejtett vadság. Mindaz, ami a csejennek természetében erős, vonzó és különleges, előjött az öreg ember beszédéből. Olyan vezetőnek és gondoskodó embernek tűnt, amilyen valójában – türelmes, még ha igazságtalanság éri is, udvarias még az ellenségeivel is.

Ford. Zalotay Melinda