A Budapestre települt költőnek ifjúkori emléke 1960-ban, évtizedekkel a szigeti kaland után érik verssé s őrzi örök időkig Ada Kaleh szellemét:
Áprily Lajos
Ada-Kalé Diákok voltunk. Vitt hajónk Turnu Severin felé. Tavaszi napban ragyogott Tündér Ada-Kalé. Egy lány is jött velünk: Teréz, báj s jókedv jött vele. S tizenhét esztendõs szívem sugárral volt tele. Fény a vízen s fedélzeten, s az arcnak fénye volt. Lelkendezõ diák-szemek itták a lánymosolyt. Most más táj hangja hívogat: komor, nagy tengeré. S mögöttünk messze megragyog az a mosoly s az Al-Duna, s mint ifjúság szimbóluma: tündér Ada-Kalé. 1960. március 25. |
Mindig keserű irigységgel gondoltam azon újságíró kollégáim szerencséjére, akik a hatvanas évek végén, amikor a vaskapui vízierőmű tervezett megépítése miatt a kritikus zónában található, alig egy hektárra rúgó Ada-Kaleh sziget víz alá süllyesztése is mind gyakrabban szóba került, a helyszínre utazhattak s többé-kevésbé lelkesítő, olykor a helyzet tragikumát sem megkerülő án. "színes" riportokban számoltak be a grandiózus építkezésről, azok építőiről, nem feledkezve meg a hirtelen divatba jött, mert halálra ítélt szigetről, amely pedig sok évszázados történelme során a maga sajátos, szélcsendes életével érdekes kuriózum volt a Dunát járó hajósok, illetve a folyam két partján lakók életében.
Már csak azért is szívesen megnéztem volna egyszer a messze földön híres török édességet, a rahátot - egyfajta porcukorba forgatott, kockára vágott gyümölcszselét - gyártó, stratégiai fontosságú erőddel rendelkező szigetet, mert kamaszkoromban, amikor rákaptam a cigarettára, az apám íróasztalában talált elegáns szivarkásdobozokról ezt a bűvös nevet olvashattam le, egy karcsú mecset sziluettje mellől: Ada-Kaleh... Az illatos, finom dohányból készült cigaretták jó ajánlólevélnek bizonyultak, mert ma is érzem a számban kellemes aromájukat, pedig már közel három évtizede elnyomtam az utolsó csikket. Akkor tudatosodott bennem az is, hogy Jókai talán éppen az Ada-Kaleh közelében lévő szigetcsoport valamelyik tagjáról mintázta hírhedt senki szigetét. Az egzotikus, török idők patinájával felruházott kisvilág örök sóvárgást jelentett életemben, amelyet aztán, a nyolcvanas években már csak úgy sikerült elfojtanom, hogy az akkori romániai magyar napilap (Előre) megbízásából, egy fotóriporterrel együtt pár napra Orsovára kértem magamat, amelynek piacára valamikor Ada-Kaleh lakói átjártak, zöldségeiket-gyümölcseiket, édességeiket és a szigeti dohánygyár termékeit értékesíteni.
A sziget akkor már jócskán a Duna medrének mélyén, hullámsírban aludta örök álmát... És hiába költöztették át máshová a sziget néhány létesítményét, például a vár romjait, rá kellett döbbenni, hogy ez a humán örökség sajnos, már semmilyen hókuszpókusszal nem támasztható fel. Ezt már akkor tudnom kellett, amikor Elekes Ferenc barátom, Marosvásárhelyen élő költő és publicista sorait elolvastam a hetvenes évek elejéről. Ő a sziget eltűnésének első évfordulóján megrendezett ünnepségek alkalmával visszatért korábbi "tette" színhelyére. Évekkel korábban, a végzetes lépés előtt még a lelkes építőmunkáról kellett beszámolnia. Most viszont az emlékek kaptak kellő súlyt soraiban:
"Nem hiszek már a riportban, amely csak a számokra épül. Nem hiszek, mert lám, azóta mind elfelejtettem a följegyzett adatokat, a kilowattok számát, a kiásott föld köbmétereit; mindez kiment a fejemből, mint valami régi ígéret. Sőt, ha jól meggondolom, azon a szeles, februári napon nem tudtam a följegyzett számokról, hogy melyik sok, és melyik kevés.
És most, ha mesélnem kellene: mi is volt itt tulajdonképpen azokban a mozgalmas napokban - a számok és adatok helyett azokhoz a régi hangulatokhoz meg csudálkozásokhoz folyamodnék, amiket akkor föl sem jegyeztem a noteszembe. Például lefesteném Adah-Kaleh szigetét tornyokkal, várfalakkal, a dohánygyárral, a kis üzemmel, ahol a rahátot készítették. Juszufot, a csónakos embert aztán igazán ki nem hagynám, mert kávét főzött nekem hallgatagon, s míg ültünk az alacsony mennyezetű szobában, a römizők pipafüstjében, elnézett valahová, a semmibe, és azt mondta nekem elszorult torokkal: uram, hogy itt minden víz alá kerül, ezt megértem, pedig itt születtem, ezen a szigeten. És még azt is mondta nekem Juszuf, a csónakos ember, ha rajta múlna, ő is úgy határozna, hogy meg kell építeni ezt a hatalmas vízierőművet, de ne haragudjak, ha nem tapsol örömében, amikor elönti a szigetet a víz..."
Amikor tehát én a Vaskaput végre, felkereshettem, már csak a szerb és román partok közötti, modern erődítményként feszítő vízierőművet csodálhattam meg, a maga roppant méreteivel és sci-fi hangulatot keltő, külső-belső műszaki látványegyüttesével, no meg egy közel fél órás dokumentumfilmet, amit a kijárat mellett berendezett Vaskapu Múzeum előadótermében a hivatalos látogatóknak naponta akár tízszer is levetítettek - a pillanatnyi turistaérdeklődés függvényében. A filmet 1968-ban készítők tulajdonképpen közszolgálati feladatot látott el, amikor a halálra ítélt sziget utolsó, tavaszi pillanatait megörökítette a számunkra. A hagyományos filmes eszközökkel készült alkotás szakmailag semmivel sem emelkedik ki a szokványt éltető átlagból, és olyan, mint egy halotti maszk: tökéletesen illeszkedik a halott vonásaihoz, ez ad neki a halhatatlanság felé mutató értelmet és távlatot.
Ugyancsak érdekes vállalkozás a török Ismet Arasan rendezőé, aki 18 évet szánt arra, hogy felkutassa a szigetről elköltöztetett lakosság leszármazottait, akiknek még rögzíthető emlékeik vannak a hajdani szigetről. Az Olaszország, Spanyolország, Törökország és Románia területén élő 58 megszólaltatott túlélő egy 52 perces dokumentumfilmben (anely díjat nyert az antalayai Arany Narancs filmfesztiválon) megindító hitelességgel "építették újra" vallomásaikkal az örökre eltűnni vélt déldunai oázist.
De egyre inkább találni a világhálón közösségi oldalakat, blogokat, melyek így vagy úgy, egy gyermek- vagy ifjúkori élmény hatására örökre megőrizték az immár semmivé lett sziget romantikus legendáját.
Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése