MARK TWAIN
Rudyard Kipling interjúja
From Sea to Sea, 1889.
A két ismert irodalmi személy találkozása többek közt azért is érdekes, mert később Kipling ellenséges viszonyba került a riporterekkel (lásd a Bevezetőt).
Maguk szánalomraméltó fickók, odaát... Lehetnek köztisztviselők, alkormányzók. lehet Victoria érdemkeresztjük, sőt sétálhatnak az alkirállyal. De én találkoztam Mark Twainnel, sőt mi több, kezet rázhattam vele egy csodás aranyszínű reggelen, elszívtunk egy szivart – dehogyis, kettőt! – és több, mint két órán át beszélgettünk! Értsünk szót: nem nézem én le, csak végtelenül szánom magukat barátaim, földi halandók. Nos, ne irigykedjenek, határtalan nagylelkűségemben megosztom önökkel ezt az élményt.
Buffalóban úgy hírlett, a connecticuti Hartfordban találom, ott meg azt mondták, "tán kiruccant Portlandbe", sőt egy nagydarab vigéc megesküdött, hogy bensőséges jó ismerőse Mark, aki éppen Európában tölti a nyarat. Közlésétől zaklatottan rossz vonatra szálltam, ahonnan tüstént ki is penderített a kalauz úgy háromnegyed mérföldnyire az állomástól, a vasúti sínek pusztaságában. Próbáltak már valaha nagykabátban, felmálházva mindenfelől jövő lokomotívok elől félreugrálni miközben szemükbe tűz a nap? Ugyan, hisz folyton elfelejtem, hogy nem találkoztak Mark Twainnel, szánandó földi halandók!
A mozdony bivalyhárítójának állkapcsa elől menekülve az úttalan utakon egy ismeretlenbe botlottam.
– Elmirában keresse. New York államban... szóval itt, nem kétszáz mérfölddel odébb. Aztán teljesen szükségtelenül hozzátette: – Csak Délnek, uram, tartson mindig csak Délnek! – Lefelé indultam hát a Nyugati parton, utaztam egészen éjfélig, amikor kitettek egy málladozó szálloda előtt Elmirában. Igen, hogyne, hogyne ismernék "ama bizonyos Clemenst", de vélhetőleg ez idő szerint nincs a városban; talán kelet felé ment. Várjak türelemmel másnapig, akkor előkeríthetem "ama bizonyos Clemens" sógorát, aki a szénbányászatban érdekelt.
Ébren tartott a gondolat, hogy immár nemcsak Mark Twaint, de további féltucat rokonát is üldözhetem fel s alá egy harmincezer lakosú városban. Nagysokára megvirradt, és megpillanthattam Elmirát, melynek utcáit a vasúti sínek elkerülték, és külvárosát ajtó- és ablakkereteket gyártó műhelyek foglalták el. A városkát kedves, lankás, erdő borította dombok vették körül, rajtuk itt-ott megművelt földek. A Chenung folyó föl-föltünedezett a városban, vagyis az árhullám épp visszahúzódóban volt a főbb utcákról.
A hotelportás és a telefonkezelő biztosított, hogy a hőn áhított sógor sem tartózkodik a városban, így aztán "ama bizonyos Clemens" holléte kideríthetetlen. Később megtudtam: alig tizenkilenc nyarat töltött Elmirában, tehát új jövevénynek számít...
Egy igen barátságos rendőr elárulta, hogy látta Twaint, vagy "valaki hozzá igen hasonlót", egy homokfutóban előző nap. Ez a közelség mámorító érzésével töltött el. Micsoda hely! Képzeljék el azt a várost, ahol a Tom Sawyer alkotója, vagy "valaki hozzá igen hasonló" egy homokfutón zötykölődik az úttesten!
– Ottan lakik, odább az East Hillen – mondta a rendőr –, úgy három mérföldnyire innen.
Kezdetét vette a hajsza – bérelt kocsin, föl egy szörnyű hegyi úton. Az út mentén napraforgók virultak, hullámzott a vetés, és Harper's Magazine tehenek álltak csápkig a lóherében fotográfusra várva. A nagy embert biztos már jóval érkezésem előtt elüldözték a kíváncsiskodók, és ezért keresett menedéket a hegyen.
A sofőr hamarosan megállt egy nyomorúságos kis fehér faviskó előtt. – Mister Clemens! – kiáltott be.
– Nagy ember ám, az szentigaz – csóválta a fejét –, de hogyan lakhat ilyen helyen, az nem fér a fejembe sehogyanse.
A környező bogáncs- és aranyvesszőrengetegből ekkor fölemelkedett egy rajzolgató ifjú hölgy, és útbaigazított minket a zarándoklat utolsó állomásához.
– Menjenek kicsivel tovább, az út bal oldalán rövidesen elérnek egy csinos kis gótikus házacskához.
– Gótikus há... – képedt el a kocsis. – Nem sok városi bérkocsi tenné meg ám ezt az utat, hallja-e az úr – morogta és dühödten pislogott rám.
Valóban elérkeztünk a csinos kis házhoz, gótikáról persze szó sem volt... Nagy. udvar közepén állt, verandáján székek, függőágyak. A veranda tetejét lugasszerűen benőtték a kúszónövények, a nap a levelek közt a fényes padlódeszkákra sütött. Isten háta mögötti hely, határozottan ideális a munkára, már ha tud valaki dolgozni a susogó szellőtől és a kalászok bólogatásától.
Ekkor megjelent egy hölgy, kinek tiszte nyilván a szívós betolakodók elűzése volt. – Mr. Clemens éppen lement a városba. A sógorát látogatja meg.
Lőtávolon belül vagyok, gondoltam, nincs semmi veszve. A hajsza folytatódik. Sebesen sarkon fordultam, a kocsis hangosan káromkodva megfarolt a kocsival, de baj nélkül ért a domb aljára. Mark Twain sógorának háza előtt, csengetéskor jutott csak eszembe, hogy Mark Twainnek talán akad egyéb dolga is, mint Indiából szökött, érte rajongó futóbolondokkal találkozni. Ott álltam egy idegen ház küszöbén... és mit is akartam mondani? Mi van, ha a nappaliban épp vendégség van... vagy beteg kisgyereket ápolnak a háznál... hogyan magyarázzam el, hogy csalt kezet akarok rázni vele?
A dolgok a következő sorrendben követték egymást: nagy, elsötétített nappaliban találtam magam; óriási karosszéket láttam, benne nagyszemű, szürkülő sörényű , barna bajuszú embert. A bajusz rajzos, majdhogynem nőiesen lágy szájat fedett. Erős, széles kéz rázta meg az enyémet, majd megszólalt a világ leglassúbb, legnyugodtabb, legmelegebb hangja:
– Úgy gondolja, hogy tartozik nekem valamivel? Hát, ha azért jött el egészen idáig, hogy ezt elismerje, akkor ezt nevezem nagystílű adósságkiegyenlítésnek! Pöffentett kukoricapipájából – én pedig azt gondoltam, hogy a Missouri tajtékpipának nincs párja a világon –, és elhelyezkedett egy nagy karosszékben. Jómagam csöndesen, tiszteletteljesen pöfékeltem, ahogy feljebbvalóm jelenlétében illik.
Meglepett, milyen idősnek látom, ám rövid vizsgálódás után elbizonytalanodtam, újabb öt perc múlva pedig a rám szegeződő szempár csillogása meggyőzött arról, hogy az ősz haj csak a természet kicsinyes tévedése; Mark Twain egészen fiatal. Megrázhattam a kezét, szívhattam a szivarját, és hallgathattam a hangját – azét az emberét, akit tizennégyezer mérföld távolából tanultam meg szeretni és csodálni.
Könyvei alapján próbáltam fogalmat alkotni személyiségéről, de minden előzetes elképzelésem tévesnek bizonyult, sőt kifejezetten távol állt a valóságtól. Áldhatja a szerencséjét, aki nem csalatkozik valamely hírneves író személyes közelségében. Emlékezetes pillanat volt: mi ehhez képest egy hat kilós lazac kifogása?! Nekem Mark Twain akadt a horgomra, és ráadásul úgy bánt velem, mint egyenrangúval.
Mikor merengésemből felocsúdtam, már a szerzői jogokról beszélt. Hallják hát az orákulum szavát a méltatlan médium hangján és képzeljék hozzá a hang lassú, vontatott mormolását, az arckifejezés halálos komorságát, a különös testtartást: az egyik láb a karfán lazán átvetve, a sárga pipa a száj egyik sarkában, s a jobbkéz időről időre végigsimítja a szögletes állat:
– Szerzői jog? Egyeseknek erkölcseik vannak, másoknak... egyebük. Tételezzük fel, hogy a kiadó ember. Bár nem születik, hanem lesz. A körülmények hozzák létre. Egyes kiadóknak vannak erkölcseik. Az enyémeknek legalábbis. Fizetnek a könyveim angol kiadásáért. Amikor azt hallja, hogy Bret Harte, vagy mások, akár az én műveim kalózkiadásban jelennek meg, kérdezze csak meg, bizonyosak-e ebben. Figyelje meg, kiderül, hogy mindenért fizetnek. Így szokott ez lenni.
Emlékszem egy elvtelen és félelmetes hírű kiadóra. Úgy tudom, már nem él. Egyszerűen rátette a kezét a novelláimra – de még azt se mondhatom, hogy ellopta volna, vagy engedély nélkül adta volna ki őket. Pedig amit ő csinált, túltett még a lopáson is. Fogta a novelláimat egyenként, és mindegyikből egy teljes könyvet csinált. Ha írtam egy esszét mondjuk a fogászatról, a teológiáról, vagy bármi más hasonló apróságról, akár csak ilyen nyúlfarknyit is – ujjával körülbelül fél hüvelyk hosszúságot mutatott –, ő megtoldotta, kiegészítette az írást.
 |
| Feledhetetlen gyerekfigurák: Tom és Huck |
Sokat összehordanak a nemzetközi szerzői jogokról. A szerzői jogokat pedig minden tekintetben úgy kéne kezelni, mintha ingatlanok volnának.
Így a kérdés magától megoldódna. A Kongresszus sem hozhat arról törvényt, hogy az emberi élet nem terjedhet 160 éven túl, ez nevetséges volna. Hiszen e törvény nem vonatkozna senkire, illetve az illető kikerülne a bíróság hatóköréből. Semmiféle törvény nem hosszabbíthatja, de nem is rövidítheti meg a könyvek életét.
A kaliforniai Tottletown valaha új város volt, háromezres lakossággal, bankokal, tűzoltósággal, téglaépületekkel, és a modern kor minden áldásával. Élt, virágzott, majd eltűnt a föld színéről. Ma már a kutya sem teszi be oda a lábát. A kaliforniai Tottletown meghalt. London meg él és virul. Bill Smith, akinek a könyvét jövőre még olvassák, afféle tottletowni ingatlan. William Shakespeare pedig, akinek a műveit szerte a világon mindenki olvassa, londoni ingatlan. Hát hagyjuk, hogy Bill Smith a néhai Mr Shakespeare-rel együtt egyenlően rendelkezhessék a saját szerzői jogairól, ugyanúgy, ahogy az ingatlanairól. Hagyjuk, hogy elkártyázza, eligya, vagy... akár adományozza az egyháznak. Hagyjuk, hogy örökösei és jogutódai is ugyanígy bánjanak velük.
Időről időre felmegyek Washingtonba és ott megpróbálom ezt a Kongresszus fejébe verni. A Kongresszus a nemzetközi szerzői jogok ellen szóló érveket tehát készen kapja, és... de hát a Kongresszus nem elég erős. Ezért javaslatomat egy szenátor elé terjesztettem.
– Mi van, ha valaki örökéletű könyvet talál írni? – kérdeztem.
– Akkor azt tapasztalnánk, hogy az örökösök és jogutódok nem az én elvem szerint járnának el – felelte.
– Ön azt gondolja, hogy a világnak semmi üzleti érzéke sincs. Egy örökzöld könyvet sem lehet örökké mesterségesen magasan tartott árakon eladni. Ugyanannak a műnek mindig Lesznek nagyon drága, és ezzel párhuzamosan olcsó kiadásai is – mondtam.
 |
| Kirándulás a Sfinxhez |
Annyit értettem, azt viszont nagy bizonyossággal, hogy Mark Twain azért az egyszerű tételért kénytelen küzdeni, hogy az embert szellemi munkájának termékéért ugyanolyan jogok illetik meg, mint a két keze munkájáért (micsoda eretnekség, igaz?!). Ha az öreg oroszlán ordít, az oroszlánkölyök morog. Egyetértően dünnyögtem, és könyvekről szóló általános beszélgetésünk végre saját könyveire terelődött.
Felbátorodtam, és néhány százezer olvasót a hátam mögött érezve megkérdeztem, vajon elveszi-e feleségül Tom Sawyer Thatcher bíró lányát, és vajon hallhatunk-e még valaha róla, mint felnőttről.
– Még nem döntöttem el – szólt Mark Twain. Felállt, megtöltötte pipáját, és papucsban fel s alá sétált a szobában. – Úgy gondolom, a Tom Sawyer folytatását két változatban írhatnám meg. Az egyikben dicsőségre vinném, még a Kongresszusba is elküldeném, a másikban pedig akasztófára juttatnám. Így a könyv hívei és ellenségei is jól járnának.
E pillanatban mindennemű tisztelettudásom lefoszlott rólam, és hevesen tiltakoztam minden elméletieskedés ellen, mivel, legalábbis számomra, Tom Sawyer valóságos személy.
– Ó, hát persze, hogy az – mondta Mark Twain. – Ő minden kölyök, akit valaha ismertem, vagy elképzeltem. Én pusztán a könyv jó befejezéséről beszéltem. Aztán megfordult és folytatta: – Hiszen, ha jól belegondol, sem vallás, sem nevelés, sem taníttatás nem fogható az embert irányító körülmények hatalmához. Vegyük csak Tom Sawyer életének következő huszonnégy esztendejét és fordítsunk egy icipicit az őt irányító események menetén. Logikusan és a fordulathoz mérten válik belőle semmirekellő vagy angyal.
– Ön tehát tényleg hisz ebben?
– Igen. Vagy nem ezt hívják végzetnek?
– De igen. De kettőt mégsem fordíthat a sorsán, mert Tom Sawyer már nem az ön tulajdona. Ő a miénk.
Mark Tavain szívből elnevette magát – majd eszmét cseréltünk azokról a jogokról, amelyek megilletik a szerzőt, hogy saját teremtményeivel azt tegye, amit akar. E szigorúan szakmai természetű párbeszédtől azonban megkímélem önöket.
Visszaült a nagy karosszékbe és az irodalmi igazságról meg effélékről beszélt. Szerinte az önéletrajz az a műfaj, amelyben az emberről akarata és minden ellenkező irányú igyekezete dacára kiderül az igazság.
– Az Élet a Mississippin jórészt önéletrajzi jellegű, ugye?
– Amennyire csak lehet... amikor könyvet ír az ember, ráadásul saját magáról. Ám a valódi önéletrajzokban azt hiszem képtelenség leírnunk a színtiszta igazai önmagunkról, de nem akadályozhatjuk meg az olvasót, hogy azt mégis kitalálja.
Végeztem egyszer egy kísérletet. Volt egy barátom – mindig, minden körülmények közt kínosan ügyelt arra, hogy csak igazat szóljon, valóban elképzelhetetlen volt hazugságon érni –, akit rávettem, írja meg az önéletrajzát, csak úgy, a maga meg az én mulatságomra. Meg is tette. A kézirat egy nyolcadrét kötetet tett volna ki, és a barátom – ismétlem, talpig becsületes ember – könyvének minden egyes oldalán félelmetes hazudozónak bizonyult. Egyszerűen nem tehetett róla.
Az emberi természet olyan, hogy képtelen igazat írni önmagáról. Az olvasó ennek ellenére megállapítja egy önéletrajzból, csaló-e, vagy igaz ember az író. Megmagyarázni persze nemigen tudja, mint ahogy a férfiak sem tudják, miért látnak szépnek egy nőt, mikor sem a hajára, sem a szemére, fogára, sem az alakjára nem emlékeznek. Mégis, az olvasó megállapítása helyes.
– Szándékozik önéletrajzot írni?
– Lehet, és akkor ugyanazt fogom tenni, mint mások – a legjobb szándékkal arra törekszem majd, hogy kedvezőbb színben láttassam magam minden egyes apróságban, amikor egyébként méltatlanul viselkedtem. És a többiekhez hasonlóan kudarcot vallok majd abban, hogy olvasóimmal bármiféle hazugságot elhitessek.
Társalgásunk ezután természetesen a lelkiismeretre terelődött. Mark Twain súlyos, emlékezetes szavakat szólt: – Lelkiismeretünk teher. A lelkiismeret olyan, mint egy gyerek. Ha kényeztetjük, játszunk vele, mindent megengedünk neki, könnyen elronthatjuk, és onnantól kezdve megzavarja minden mulatságunkat és bánatunkat. Ne hagyjuk, hogy a lelkiismeret a fejünkre nőjön. Ha lázadozik, büntessük meg – de szigorúan ám, szálljunk vitába vele, és akadályozzuk meg, hogy folyvást játszadozzék velünk. Csak így alakíthatjuk, más szóval nevelhetjük meg a lelkiismeretünket. Én azt hiszem, megrendszabályoztam a magamét. Legalábbis már régóta nem hallottam felőle. Talán meg is öltem túlzott szigorúságommal. Természetesen gyermekeket ölni bűn, de minden hasonlat ellenére a lelkiismeret mégis sokban különbözik a gyermektől. Talán az a legjobb, ha halott.
Ezután beszélt egy keveset – amennyit az ember egy ismeretlennek elmesél – a gyermekkoráról, a neveltetéséről, és arról, miképp hatott rá egy életre a szülői példa. Szeme beszédesen csillogott a sűrű szemöldök alatt; szinte lányosan könnyed léptekkel áthaladt a szobán, hogy egy-egy könyvet mutasson nekem, azután újra járkálni kezdett fel-alá és a kukoricapipából pöfékelt. Bárcsak összeszedtem volna a bátorságom, és elkértem volna emlékbe azt a pipát... mely egyébként újonnan úgy öt centet ha ér... Megértettem, bizonyos barbár törzsek miért áhítoznak olyannyira a harcban elpusztított harcosok májára. Az a pipa talán Mark Twain éleslátását és emberismeretét kölcsönözte volna nekem. De még csak félre sem tette, hogy elemelhettem volna.
 |
| Szobor készül |
– Sosem olvasok regényt – folytatta Mark Twain – csak amikor rákényszerülök, vagyis az emberek zaklatnak, mi is a véleményem az éppen divatos könyvről. – És hogyan hatott önre a legutóbbi kényszer?
– Robert? – kérdezett vissza. Bólintottam.
– Már csak a mesterség miatt is elolvastam. Eszembe juttatta, mennyire elhanyagoltam a regényolvasást, mennyi-mennyi hasonlóan elegáns stílusú könyv lehet a polcokon... Így aztán elővettem a regényeket. Azóta már abbahagytam, nem szórakoztatott. Ami pedig Robertet illeti, pontosan úgy éreztem magam, mint amikor egy utcai énekes csodás muzsikát hall egy templomi orgonán. Nem kérdeztem, vajon szabályos-e, vagy szükséges-e. Csak figyeltem és élveztem. A stílus eleganciájáról és szépségéről beszélek persze.
Tudja – folytatta – a könyvekről mindenkinek megvan a magánvéleménye. Ez az én véleményem. Ha a bibliai időkben éltem volna, mielőtt nyíltan elítélem Káint, biztosan érdeklődöm a városban, mi a közhangulat Ábel meggyilkolásának dolgában. Persze meglett volna a magánvéleményem, de nem mondtam volna ki, amíg nem tapogatózom egy kicsit. No, most már ismeri a magánvéleményemet erről a könyvről. Nem tudom pontosan, mi legyen a hivatalos véleményem. De nem rengeti meg a világot.
Visszakuporodott a karosszékbe és másról kezdett beszélni.
– Az év kilenc hónapját Hartfordban töltöm. Régesrég belenyugodtam, hogy ezalatt a kilenc hónap alatt nem végzek túl sok munkát. Folyvást jönnek a látogatók. Egész álló nap, mindenféle ügyben. Egyszer eszembe jutott, hogy feljegyezzem, mi mindennel zavartak már. Valahogy így kezdődött:
Jött valaki, és mindenáron Mr Clemensszel. akart beszélni. Ügynök volt, festmények fotógravűr reprodukcióit akarta eladni. A lehető legritkábban használok festményeket könyvillusztrációul.
Ezután ismét jött valaki, aki úgyszintén csakis Mr Clemensszel kívánt beszélni, és arra próbált rávenni, hogy valamilyen ügyes-bajos dolgában írjak Washingtonba. Fogadtam őt is, fogadtam a harmadikat és a negyediket is. Ekkor azonban már dél volt, és már abba is belefáradtam, hogy a listát vezessem. Pihenni szerettem volna.
Az ötödiknek azonban saját névjegykártyája volt: Ben Koontz, Hannibal, Missouri, olvastam a felküldött névjegyen. Hannibálban nőttem fel, Ben iskolatársam volt. Így hát szélesre tártam az ajtót és a karomat, s egy nagydarab, kövér emberbe ütköztem, aki nem az én öreg Ben barátom volt, még csak nem is hasonlított rá.
– Te lennél az, Ben? – kérdeztem. – Alaposan megváltoztál az elmúlt párszáz évben.
A kövér ember így szólt: – Hát nem egészen Koontz vagyok, de találkoztam vele Missouriban, és ő javasolta, hogy keressem csak fel önt, még a névjegyét is ideadta és... – felállt, hogy előadja a kis jelenetet nekem – azonnal megmutatom a tájékoztatót is... ugyan nem én vagyok Koontz, de a legteljesebb villámhárítókészlettel rendelkezem, amit csak uraságod kívánhat.
– És mi történt? – kérdeztem türelmetlenül.
– Becsaptam az ajtót. Nem Koontz volt – nem egészen! –, nem a régi iskolatársam, és mégis szeretettel kezet ráztam vele, ugyan mivégre? Hogy kénytelen legyek eltűrni egy villámhárító-ügynök zaklatását a saját házamban!
Tehát, mint mondtam, igen keveset dolgozom Hartfordban. Az év további három hónapját itt töltöm és naponta négy-öt órát dolgozom annak a kis hegyi háznak a kertjében. Az nem zavar, ha kétszer-háromszor megzavarnak egy nap. Ha igazán lendületbe jövök, ilyen apróságok nem képesek eltéríteni. Nyolc, tíz, vagy húsz váratlan látogató viszont már felborítja az alkotás rendjét.
Égtem a vágytól, hogy mindenféle pimasz kérdést feltegyek neki, mondjuk, hogy melyik művét szereti ő a legjobban és így tovább, de tekintetétől megilletődve nem mertem. Folytatta, és én alázattal hallgattam.
A szellemi adottságok kerültek terítékre, és azóta is töprengek, vajon komolyan gondolta-e, amit mondott.
– Tulajdonképpen sosem érdekelt a fikció, meg az elbeszélések. Igazándiból tényekről, meg bármiféle adatokról szeretek olvasni. Még a retektermesztés adatai is lenyűgöznek. Most például, mielőtt maga megérkezett – mutatott egy enciklopédiára a polcon –, éppen egy matematikai témájú cikket olvastam. Színtiszta elméleti matematikáról.
Saját matematikai tudásom persze megreked az egyszeregynél, de ezt a cikket mégis hallatlanul élveztem. Egy szót sem értettem belőle, de a tények, vagyis amit az ember tényeknek vél, mindig nagyon élvezetesek. Ez a matematikus fickó hitt a tényekben. Először ismerd meg a tényeket – hangja itt alig hallható dünnyögéssé halkult –, aztán már torzíthatod őket kedved szerint.
Ezzel az értékes tanáccsal birtokomban távoztam. A nagy ember kedvesen és nagylelkűen megnyugtatott, hogy a legkevésbé sem zavartam. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, máris visszakívánkoztam, hogy újabb kérdéseket tegyek fel neki – persze most már könnyű volt újabbakat kitalálni. De beláttam, könyveit birtokolhatom, idejével azonban nem rendelkezem.
Az eltelt napok romjain át nézve rengeteg időm lesz még ezen a találkozáson gondolkodni. Szomorúan gondoltam azonban arra, mennyi mindenről nem beszélt.
Később San Franciscóban a Call munkatársa sok legendás történetet mesélt arról az időről, amikor 25 évvel azelőtt Mark Twain a lapnál gyakornokoskodott. Riporter volt ugyan, de nem akarózott neki az akkori idők igényei szerint riportokat írni. Jobb szeretett, így szól a fáma, magába mélyedve morfondírozni az utolsó pillanatig, majd előállt egy cikkel, amelynek a megbízásához vajmi kevés köze volt... A szerkesztő persze káromkodott, mint a jégeső, az olvasók pedig szétkapkodták a lapot.
Szerettem volna Mark saját változatát hallani erről is, és élvezetes, változatos múltjáról is. Hiszen volt ő vándornyomdász a Missouri mentén, de egész Philadelphiáig eljutott, volt segéd- és főkormányos, a déliek katonája (ez mindössze három hétig tartott), a nevadai kormányzóhelyettes magántitkára (ez nemtetszésére szolgált), bányász, szerkesztő, a Sandwich-szigetek különtudósítója és Isten tudja még mi minden. De szívesen hallgattam volna szavait italmámortól átfűtve... Ha ugyan bír az ital egy ilyen emberrel... De nem, halandó szemnek nem való ilyen isteni orgia!
Ford. Merényi Ágnes
(Forrás: Szellemidézés. Nagy interjúkönyv 1859-től napjainkig. Penguin Antológia. Szerkesztette: Christopher Silvester / BioGráf)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése