9. CSEND AZ ÓCEÁNON
|
A gyilkos jéghegy - a Carpathiáról |
A csónakba szállást
megelőző eseményeknél Jantól akkor váltunk el, amikor a Mike
nevű matróz − több társával együtt − azon mesterkedett,
hogy a megzavarodott, tétova, kétségbeesett utasok közül a nők
és gyerekek egy csoportját a D fedélzetre terelje.
Jan fejében akkor
egyvalami járt szünet nélkül: szabadulni a kemény kezű matróz
markából!…Mert Mike is azok közé az emberek közé tartozott,
aki, ha parancsot kap, azt tűzön-vízen keresztülviszi. Rábízták
a rúgkapálódzó gyereket, hát nem engedte el.
− Ha sokat ráncigálsz,
szájon váglak, fiam! − nyugtatta a matróz kedélyesen a fiút.
Pedig szabadulni kellett,
mert Jan elsősorban Fleet barátjával akart találkozni, azután
feljutni a Hídra, jelentkezni a parancsnokhelyettesnél, s végül
benézni a távírószobába, a marconistákhoz.
Rövid három-négy nap
után, íme, már három ilyen kitűnő barátja volt: Fleet
jelzőmatróz, Bride távírász s Murdock kapitány!
Az a néhány perc, amit
Mike matróz társaságában kényszerült eltölteni, igen gyorsan
meggyőzte, hogy erőszakkal, panaszkodással, nyafogással ennél az
embernél nem jut semmire. Mike vasmarka nem engedte el.
− Uram − kezdte Jan,
amikor a csapat megállt, mert a szűk folyosón továbbjutni nem
lehetett −,uram, nyugodtan elengedhet. Megyek magukkal, majd csak
találkozom valahol a barátommal.
Mike lenézett a gyerekre.
− Látod, mégiscsak
akad ott ész, amit a fejednek neveznek. Aki azt mondta, hogy
asszonyok, srácok, mars a hajóról, jól mondta. Örüljetek neki,
ha elmehettek. Igaz-e, asszonyság?
A megszólított, sálba
bagyulált, két kisgyerekét magához szorító nő nem felelt, csak
bólintott.
Mike tovább
kedélyeskedett. Az az emberfajta volt, aki a legnagyobb bajok
közepette sem zökken ki rendes mivoltából. Kedélyeskedett
Jannal, a körülötte állókkal, amíg tartott a kényszerű
bezártság.
− Tudod, kisöcsém el
se képzelhetsz annál nagyobb örömet, mint ami rád vár!
Mentőcsónakba szállhatsz! A Titanic mentőcsónakjába! És
méghozzá az Atlanti-óceánon! És méghozzá éjjel, és méghozzá
a süllyedő Titanicról! Mert süllyed ám ez a bárka, fickó,
nekikoccant egy jégdarabnak!
Így vihorászott Mike
matróz, egy cseppet sem nyugtatva a körülötte állókat, de annál
inkább önmagát. Annyira elragadta a beszéd, a kedélyeskedem, meg
hát az, hogy mindenki bámulja vidám kedvét a szomorú
hangulatban, hogy egy-két perc alatt elfeledkezett Janról.
Jan pedig igyekezett minél
előbb elfeledkezni a locsi-fecsi Mike matrózról. Hátrább, egyre
hátrább húzódott a lábak, derekak, csomagok, pokrócok,
nyöszörgő gyerekek között. Azt sejtette, hogy előre, a D
fedélzet folyosója felé nem mehet. A felsőbb fedélzetre vezető
lépcsőgalériát sem tudja elérni, hiszen egyre többen torlódnak
ott össze. Jan jó megfigyelését mi sem bizonyítja jobban, mint
az, hogy viszonylag igen gyorsan tájékozódott a Titanic
útvesztőrengetegében. Naponta többször is megtette azt, hogy
fedélzetsorról fedélzetsorra ment, és igyekezett eltalálni −
az irányjelző táblák és a fedélzetsorokat feltüntető betűk
leolvasása nélkül −, hogy hol és merre jár. Így lassacskán
megismerte az „emeleteket”, a kabinsorokat, a különböző
éttermek, szórakozóhelyiségek, bárok; ivók, könyvtár,
kápolna, uszoda, konyhák, raktárak helyét.
|
Bride mentése |
Amikor hátrált, lassan
kikerült Mike látóköréből, és jámbor képpel azon
mesterkedett, hogy kijusson a gyűrűből, ahol egyetlen gyerek
nyomakodása, mászkálása mégsem volt feltűnő. Tudta, mit akar
elérni. Alig néhány kabinajtóval odébb kell lenni − vélte Jan
- annak a kis oldallépcsőnek, ami a hajó könyvtárához és a
postahivatalhoz vezet. Ez az utóbbi két kis helyiségből állt,
itt dolgoztak a postások,éppen úgy, mint bárhol a szárazföldön.
Pecsételték a leveleket, eladtak bélyeget, levélpapírt,
borítékot,levelezőlapot, amiknek legtöbbje a Titanicot ábrázolta,
amint befut a kikötőbe.
Jan ide igyekezett, mert
azt is tudta, hogy innen, ugyancsak egy oldallépcső segítségével,
feljuthat a külső sétafedélzetre, ahonnan már gyerekjáték
elérni a csónakfedélzetet, s onnan a Hidat. Arról eleve letett,
hogy kutasson Fleet után, hiszen biztos volt benne, − hogy a
barátja nincsen a szállásán, elvégre, kötelessége őt is a
Hídra szólítja.
Jan tehát amúgy indián
módra, mint odahaza jól megtanulta, a lehető legkisebb
feltűnéssel, összehúzódva, a „tedd magad apró verébbé”
elv alapján csúszott, kúszott egyre hátrább, egyre távolabb
azoktól, akiket a D fedélzetre irányítottak. Ideje is volt ennek
az ügyeskedésnek, mert a csoportok meglódultak, s Jannak minden
erejére szüksége volt, nehogy a nem kívánt irányba sodorják a
mellette elhaladók.
− Kölyök, hé −
ordított rá egy tengerész −, errefelé van a helyed!
− Megyek, csak várom a
mamámat, itt van a kabinban! − kiáltotta vissza Jan, amikor a
tengerész már-már nyúlt feléje. − Megy a mamám is!
− Sietni, igyekezni,
nincsen sok idő! − ordította egy hang.
Még nagyobb lett a zavar,
az izgalom, mint előzőleg, És ez kedvezett Jannak. Kabinajtótól
kabinajtóig hátrált, és már úgy érezte, nem találja a
keresett kis falépcsőt, vagy rosszul tájékozódott, mert egyik
jól ismert vörösbarna kabinajtó a másik után sorakozott. Valaki
egy táskát vágott a fejéhez, a következő pillanatban úgy
oldalba lökték, hogy a lélegzete is elállt.
− Félre az útból,
félre! − bömbölte egy tengerész a fülébe. − Mars innen,
kölyök!
Jan hátravágta magát,
hogy elkerülje a lökéseket, az ütéseket, s azt, hogy eltiporják.
− Vigyázzanak,
lassabban!
− Emberek, gyerekek
vannak itt!
− Hé, kíméletesebben!
− Az ördögbe az
erőszakosokkal! Jan lehuppant.
Végső erőfeszítéssel
tartotta fenn magát, szinte szemben azzal az eleven erővel, ami
előre, egyre előbbre nyomakodott a szűk folyosón.
Minden irányból − az
első és a magasabban fekvő fedélzetekről − erre szorították
azokat, akiket a csónakokban akartak elhelyezni.
Amikor Jan lehuppant,
fellélegzett. Elérte a keskeny, csinos, mahagónira fényezett
lépcsőt.
Ilyesfélét érezhetett
Monte Cristo gróf, amikor If várából elszabadulva hajóra
emelték, vagySándor Mátyás, amikor megszökött börtönéből.
Végre!
A távolból − vagy csak
képzelte? − Mike matróz éles, hajókürtre emlékeztető hangját
hallotta:
− Hol az a gyerek! Hol
van?!
Elmosolyodott. No, Mike
matróz, most kereshetsz!
Felbotorkált a lépcsőn,
azzal a szándékkal, hogy a fordulónál továbbmegy, fel a
sétafedélzetre. Drukkolt keveset, hogy a melléklépcső felső
ajtaját bezárhatták, de bízott a szerencséjében. A fordulónál
fénycsík világított a négyszögletes, piros szőnyegre.
Jan meglepődve látta,
hogy a postahelyiségben dolgoznak. Éjszaka volt, lassan hajnal, és
a posta nyitva van! A sötétbarna egyenruhás postások, egy idősebb
főtiszt és egy fiatalabb tiszt, elmerülve munkálkodtak a hosszú
asztalnál. Jan beköszönt:
− Jó estét!
Az idősebb postás
felnézett, nevetett.
− Az ugyan már elmúlt,
de sötétnek sötét van. Mit akarsz?
− Semmit − dadogta
Jan, és elszontyolodott: ekkor vette észre, hogy a lépcső végén,
amit a kiáradó fény jól megvilágított, a fedélzetre nyíló
ajtó le van zárva. − Éppenséggel semmit. Azaz hogy valamit...
Most már az agya gyorsan
kapcsolt.
Belépett a helyiségbe,
amit bélyeg, ragacs, bélyegzőpárna szaga töltött meg, mint a
világ bármely részén a postahelyiségeket.
Az idős postás elé
állt. Az a szemüvege mellől felnézett.
− Talán segíteni
jöttél? Elkelne. Látod, minden zsákban levél van, és a
leveleknek el kell jutni acéljukhoz! Még akkor is, ha megállt a
hajó. Nos?
Jan megint csak
elmosolyodott. A barátságos postás jókedvre derítette.
− Nem azért jöttem,
bácsi. Ismeri Murdock kapitányt? A postás megigazította
szemüvegét
− Ismerem, adott már
fel több levelet nálam.
−Ő a nagybátyám −
nyelt nagyot, igen nagyot Jan. − Hívatott a Hídra. De nem tudok
másként odajutni, csak errefelé.
És kimutatott az ajtón.
A fiatal tiszt is felnézett. Eddig elmerült a levelek
szortírozásában.
− Tele vannak a
folyosók, mi? − és a főnökére tekintett. − A mentőcsónakokba
irányítják az−utasok, egy részét
− Igen, igen, így van −
bólogatott Jan„ − Ezért nem tudok feljutni a Hídra.
− Persze − mosolygott
az idős postás − szeretnéd, ha kinyitnánk az ajtót?!
Jan biccentett.
− Igen.
− Megérted, hogy zárva
van az ajtó! Éjszaka idején se könyvtár, se posta. De ha
akarod,kivételesen felveszünk tőled levelet.
Jan nevetett.
− Már megírtam.
− Akkor ott van
valamelyik zsákban. Majd a segítségünkre jövő Carpathia viszi
el a zsákokat. Azért is csinálunk rendet. No, menj, a társam
kinyitja az ajtót.
Jan meghajolt.
Az ajtónál a fiatal
postás ráveregetett Jan vállára.
− Mondd meg a
nagybátyádnak, hogy Dick Carters üdvözli.
− Ismeri?
− Meghiszem azt! Együtt
szolgáltunk az Olympicon. Onnan jöttem át én is.
Kituszkolta az ajtón.
|
Túlélő gyermekek - az apjuk odaveszett |
Jan tehát kijutott a
hátsó sétafedélzetre, vagyis a B fedélzet végére. Innen már
gyerekjáték feljutni a csónakfedélzetre.
A folyosók áporodottsága
után jólesett a friss, éles levegő. A kabinokat, a
fedélzetsorok belső
részét ellepte a füst, a korom, a gőz fojtó szaga. Akik ott
tartózkodtak, észre sem vették már a levegőtlenséget.
Áramkímélés miatt a szellőző berendezéseket, a ventilátorokat
is leállították.
Jan nagyot lélegzett. De
továbbindulni mégsem mert. Ahogy kihajolt a szélvédő mögül,
két emeletsorral lejjebb látta a D fedélzetsornál a csónakokat.
Három csónakot tudott jól kivenni. Mindegyikben ültek már, és
még mindig tuszkoltak be egy-egy asszonyt, gyereket. Felette lábak
dübörögtek, kiabálás, vezényszavak hangzottak:
− Tartsd!… Lassan
ereszd!… Vigyázz!… Fékezd a darucsigákat!
Jan úgy döntött, hogy
vár. Nem indul el, inkább behúzódott a bal oldali, nyitott
feljáró alá. Félt,hogy észreveszik és leviszik a D fedélzetre,
hogy berakják valamelyik csónakba! Miért ez a zenebona, csónakba
tuszkolása embereknek, meg mindenféle kiabálás, rémüldözés,
sírás-rívás, amikor útban van a segítő hajó, a Carpathia? Ezt
Jan sehogyan sem értette. Megtapogatta az iránytűt, a helyén
volt. Megigazította a bolcnis légpisztolyt, az is a helyén, az
öves sportkabát alatt, a nadrágszíjnál volt. A napló meg a
zsebben, illő helyen.Elhatározta, ha beírhatja a mai eseményeket,
ezzel kezdi: „Életem legizgalmasabb napja, ilyen még egy nem
lesz. ”
Árnyékok vetődtek a
lejáróhoz. A lámpák és a csillagok fényében (a hold lejjebb
szállt, és a felhők takarták) több férfi közeledett.
Jannak még a lélegzete
is elállt.
Tengerészek voltak,
felfelé tartottak a csónakfedélzetre.
Kettő közülük a
lépcsőnél megállt. Az egyik a vasmarkú Mike matróz volt.
− Soha, komám, soha
ilyen népség! − nevetett Mike. − Nyivákolnak, riadoznak,
bőgnek,rimánkodnak! Volt köztük egy kölyök, az meglógott
előlem!
Valamit mondott a másik,
mert Mike újból nevetett.
− Mindegy, na! Gyújts
rá! Nem szabad, de hát most vízözön! A hajónak se lett volna
szabad nekimenni a jéghegynek! Van ott fent elég pasas, leeresztik
a ladikokat, Mi meg szívjuk el a pipát!
Csendben maradtak. Jan
érezte a dohányfüst csípős, nehéz szagát.
Idegességében már
reszketni kezdett. Fázott, vagy csak türelmetlen volt? Már arra
gondolt, hogy kiugrik a lépcső alól, és felvágtat a
csónakfedélzetre, ahol elkeveredhet a sok ember, kürtő,
szellőztető, csónakfelszerelés között. De végül is dobbantak
a lábak, és a két tengerész továbbment. Nehéz lépteik alatt
dobogott a vaslépcső.
Jan elől opakodott.
Felnézett, majd megint lefelé. A csónakok már a vízen voltak.
Jan elérzékenyedett: ének hallatszott az éjszakában. A zenekar
is játszott.
Auld long syne…
Ugyanakkor boldogan vert a
szíve. A hajón maradt. Minden kapitány a hajóján marad, és ez
illik minden tengerészhez is! Murdock úr majd biztosan azt mondja:
„Na, fiam, stramm legény vagy, méltó arra, hogy közénk
kerülj!”Biztosan ezt fogja mondani, ábrándozott Jan, amikor a
magasból elnézte a csónakokat, és hallgatta a búcsú dalát, ami
oly szívhez szólóan hangzik még annak is, aki nem akarja, hogy
fájjon a szíve a búcsútól…
Jan nem akarta.
|
A mentőhajó Carpathia kapitánya és tisztjei |
Jan azt akarta, hogy bátor
legyen, hogy elmondhassa majd odahaza: félt az ördög, de nem
én!Mitől féltem volna? Attól a kis léktől, amit kapott a hajó?
Vagy attól, hogy elterjedt a hír,süllyedünk?… Pedig nem azt
mondta mindenki, hogy nem süllyedhetünk el? Még az öreg, nagy
szakállú parancsnok is, aki letagadta a jéghegyeket Murdock úr, a
helyettes előtt. Igaz, Murdock úr félt a jéghegyektől − vélte
Jan a csónakokat nézegetve −, félt, mert különben nem tagadták
volna előtte két hajó jégveszélyt jelző hírét!… De ha
Murdock úr félt?… Itt Jan nem folytatta tovább elmélkedését.
Murdock úr! Valóban
ideje lenne már megmutatnia magát, hogy komolyan vette a nagy
emberhívását, és nem viselkedett méltatlanul. Főleg
tengerészhez méltatlanul.
Még elnézte egy ideig a
távolodó csónakokat, a lengő, libegő fénypontocskákat.
Most már megláthatja
akár Mike is − gondolta.
Kibújt a lépcső alól.
Egy kéz nehezedett a vállára.
− Hahó, Fiókcápa!
Fleet volt, a derék,
kedves Fleet.
Jan megfogta a kérges,
kemény kezeket.
− Végre, Fleet úr!
Már, azt hittem, hogy elvesztettem!
Fleet nevetett.
− Én is azt hittem!
Hanem te jól megcsináltad! Ha nincsen Murdock kapitány, most
ott…nézzed, amott ni, ladikáznék! Ő szólított ki az egyik
bárkából, hogy keresselek meg!
− Nem akartam elmenni −
dadogta Jan. − Inkább elbújtam…
− Elég baj, Fiókcápa!
Így azután most együtt leshetjük, mikor kap be nagybátyád, az
igazi cápa!
Ezzel intett:
− Gyerünk a Hídra!
Jelentkezni!
A csónakfedélzeten még
nyüzsögtek az emberek. Tengerészek, férfiutasok, akik a csónakok
vízre eresztésénél segédkeztek. Jan meglátta vasöklű
ellenfelét, Mike matrózt, az pedig ugyanakkor Jant. Mike tátott
szájjal bámult a gyerekre és a mellette haladó tengerészre.
− Ez itt a barátom! −
kiáltott a csodálkozó tengerészre −, megyünk a Hídra, ahol
várnak!
Mike egy szót sem szólt,
csak a szemét meresztgette, mint aki kísértetet lát.
A Hídnál az őr a
csónakfedélzet túlsó oldalára, az első kémény elé mutatott.
− A marconistáknál
találjátok. De ügyeljetek, mert harap.
A szikratávíró-állomás
deszkaajtaja nyitva volt. Előbb Fleet, azután Jan nézett be az
üvegen. Bride is, Phillips is a ládán ült, kezük a kopogtatót
mozgatta. Murdock mögöttük állt, elmerülve, mint aki máshonnan
nem várhat már segítséget, egyedül csak az akkori idők nagy
találmányától, a Marconi-készüléktől.
S. O. S. Titanic!
Mentsétek meg lelkeinket!
|
Túlélők a Carpathia fedélzetén |
Ennyi minden történt
Jannal, amíg megvalósíthatta vágyát: jelentkezni Murdock
kapitánynál, és amíg újból viszontláthatta másik barátját,
Karold Bride távírászt?
Hogy a zordon, rideg
embernek kikiáltott, előkelősködéshez nem szokott, valóban
nyers Murdock mennyire nagy jellem volt, más se bizonyítja jobban,
mint az, hogy élete, szolgálata legsúlyosabb pillanatában, amikor
tudottá vált, hogy a hajó legsúlyosabb ütését kapta, képes
volt egy gyerekkel törődni.
− Nagy baj, hogy a hajón
maradtál, fiam − mondta a parancsnokhelyettes, amikor Jan
őszintén bevallotta
bűnét. − Itt nem maradhatsz! Édesanyád van, és az édesanyád
vár! Kell, hogy az ő kívánsága megvalósuljon.
Gyufa lobbant. Phillips
meggyújtott egy, majd még egy mécsest.
− Itt már tennivaló
nincsen − nézett gyorsan körül a kapitány, és elővette
zsebóráját. − Se hangunk, Se szavunk többé! Ezért hát írják
be, kérem, a naplóba: adás és vétel megszűnt az áram
megszűntével, éjfél után egy óra huszonkét perckor.
− Igenis − suttogta
csüggedten Phillips. Murdock kapitány a gyerek vállára tette a
kezét.
− Gyere velem a Hídra.
− Majd a férfiakra nézett: -Maguk is!
Valósággal kiszaladt a
helyiségből. A többiek követték.
A Hídon már ott
tartózkodott Smith parancsnok, Bruce kapitány, többen a tisztek
közül, közöttük Lund hadnagy is. Lightholler és Lowe hiányzott.
Ők már a szabadulás felé eveztek.
Riasztó, félelmetes
látványt nyújtott a Híd.
Néhány karbidlámpa
lobogott a gyenge szélfúvásban, több olajlámpás pislákolt, és
− honnan,honnan nem − a felépítmény bal oldali bejárója
felett egy bányászlámpa lengett.
Nem emberek, hanem
kísértetek mozogtak a Hííd nyitott részén. Árnyékok, árnyak.
− Mit tegyünk?
Smith parancsnok hangja
remegett. Az öreg ember láthatólag magához tért. Leszámolt
mindennel. A megdöbbenést, a szégyent, a megalázást, a bukást
felváltotta a teljes keserűség és a szomorúság. Tudta, hogy
mindennek vége, Nemcsak az ő és a hajója életének, hanem
mindazoknak is,akik itt maradtak. Erős akart lenni, nehezen ment. De
azért ő is reménykedett. Ezt a reményt Murdockban vélte
felfedezni. Közel lépett ahhoz az emberhez, aki iránt órákkal
ezelőtt még megvetést, lenézést érzett.
− A Carpathia? Van újabb
hír róla?
− Jön − válaszolta
Murdock. − De…
− Ön is így gondolja?
− Így!
− Tehát?
− Mást nem tehetünk,
mint ellenőriztetjük a mentőmellények és a mentőövek kiadását.
Kérem,Sír, adja ki a parancsot a tiszteknek: hirdessék ki, hogy
mindenki jöjjön a B, a C, a D fedélzetekre. Minden lámpást
hozzanak ide. A legénység igyekezzen segíteni a legjobb tudása
szerint. És közöljék,hogy a Carpathia közel van már!
Meglepő, de így igaz:
aránylag nagy nyugalom uralkodott a hajón. A bárban, az étteremben
szólt a zene. A Titanic muzsikusai a helyükön maradtak. A
sötétben, a félhomályban tengerészek, hajószemélyzet
csomagokat cipelt még elérhető raktárakból, és helyezett el
biztonságosabb helyeken. Így kerültek a csónakfedélzetre a
postazsákok százai, az utasok koffereinek tömegei is.
Voltak, akik ajtókból,
padokból tutajokat szerkesztettek, abban a reményben, hogy ezek
majd fenntartják őket. De az okosabbja ettől is elállt. Hogyan
eresztik le erről az óriásról ezeket a tákolmányokat? Ha pedig
süllyed a hajó, mindent maga alá szív, elnyel, mint óriásország
óriástengerének óriás bálnája.
Mielőtt Murdock kapitány
Jan sorsa felett döntött volna, belépett a Híd zárt részébe, a
parancsnoki felépítménybe. Elemes zseblámpáját felgyújtotta,
körülnézett. Halott volt a Híd. Minden műszer némán, mereven,
értelmetlenül meredt a parancsnokhelyettesre. A két kronométer és
a kettős kerekű kormányszerkezet küzdött még az életért. A
kronométerek rendületlenül ketyegtek, a kormánykerekek lassan,
komoran lendültek erre, amarra.
Murdock a műszerfalhoz
lépett. Szokás szerint megnézte a légsúlymérőt, a biztonsági
aneroidot,a külső hőmérőt, de főként a dőlésmérőt, ami a
hajó kilengését vagy elhajlását jelzi. A tragédiabekövetkezte
óta nem nézett erre az eszközre, szándékosan, mintegy elriasztva
magától az újabb aggodalmat. Most megnézte, és azt látta, amit
várt: a klinométer 25 fokos elhajlást mutatott. Ez az elhajlási
fok még nem tragikus, ha a műszer viharban mutatja, mert kiadósabb
orkán, hullámjárásidején előfordul a 35-38 fokos elhajlás is.
De ha áll a hajó, akkor már a 25 fok is ijesztőnek mondható. A
fokjelzőmutató remegése azt mutatta, hogy az elferdülés
fokozódik.
Elérkezett tehát a
Titanic ahhoz a ferdüléshez − állapította meg Murdock kapitány
−, amikor még járni lehet a fedélzeteken, a folyosókon, de nem
sokáig. Ugyanakkor megállapított még valamit:bámulatos,
csodálatra méltó az utasok, a hajószemélyzet bátor viselkedése.
A higgadtak, a józanok hatása alatt van az. egész hajó. A lehető
legokosabb cselekedet volt eltávolítani a nőket, az időseket, a
gyerekeket. A férfiak helytállnak magukért, és pontosan tudják:
nincsen más hátra, mint várni − élet vagy halál! Az élet, ha
jön a Carpathia, és a halál,ha késik. „Ha az utóbbi következik
be, akkor a Titanic hőseire büszke lehet az emberiség!” −
suttogta Murdock, ahogy kinézett a középablakon az előfedélzetre.
Egy zsoltár dallamai szálltak fel a Hídra a zeneteremből.
A csónakfedélzet és a
fedélzetsorok őrei nyugodtan szívhatták a pipát, a cigarettát −
most már szabad volt ez is −, nem került sor sem verekedésre,
öldöklésre, fejvesztett pánikra. Majd amikor Murdock elővette a
feljegyzési blokkot, hallani lehetett alulról a kiáltásokat:
− Fel, fel a D-re, C-re,
a B-re! Fel, fel!
− Mentőöveket,
mentőmellényeket felvenni!
− Felvenni! Felvenni!
Murdock a felhajtható,
vasúti kocsikban használt és onnan ismert asztallapra tette a
vaskosblokk-könyvet. Gyorsan, remegő kézzel, a kézilámpa gyatra
fényében írta a következőt:
Rostron kapitánynak a
Carpathián
Kapitány, tudatom:
amennyiben későn érkezik, a Titanic utasai felkészültek a
búcsúra! Pániknak, embertelenségnek nyoma sincs. Várjuk a
mentőhajót vagy a véget. Mindenki szeretteire és a hazájára
gondol. Tragédiánk legyen biztató példa arra, hogy az
utasszállítókon annyi mentőcsónakot helyezzenek el, amennyi
alkalmas az utasok és a legénység elszállítására.
Isten legyen velünk,
kapitány!
A Titanic
fedélzetén, 1912.
április 15-én, éjfél után 1 óra 30 perckor, az Északi
szélesség 45. fok 46. percén, Nyugati hosszúság 50. fok 14.
percén.
Murdock
kapitány,
másodparancsnok
|
A bajba jutottak kárpótlást kaptak |
A papírlapot
összehajtotta, s boríték helyett (hol is találhatott volna
hamarjában?) − az egyik kormányos esőköpenyének csuklyájába
tekerte. Kilépett a helyiségből. Alig telt el néhány perc, Smith
Commodore a gyerekkel beszélgetett. Talán Jan volt az első gyerek,
akit az öregember az egész út alatt most megszólított.
− Egyedül utaztál?! −
hüledezett a commodore.
− Egyedül! Talán a
kapitány bácsi nem így tett volna az én koromban?
Smith arcán mosoly jelent
meg.
− Megtettem! Bombayből
küldtek a szüleim Angliába. Így lettem tengerész. És így
jutottam el ide…
Murdock kapitány
megjelenésével a beszélgetés abbamaradt.
− Engedelmével, Sir −
szólt fojtott hangon a másodparancsnok a parancsnokhoz −, kiadnék
egy rendelkezést.
Felemelte a fiú állát.
− Tengerésznek vallod
magadat?
− Igenis!
− Tudod, hogy a
tengerész engedelmességgel tartozik parancsnokainak ?
− Tudom!
− Tehát szó nélkül
engedelmeskedel?
Jan eltökélten mondta:
− Igenis!
Akár az eskü, úgy
hangzott a fiú kijelentése. Éjszaka volt, süllyedőhajón,
pislákoló lámpácskák halvány fényében, megnőtt árnyékok
közepette, a Híd oldallejárójánál, ahol fenyegetően, komoran
magasodtak a kémények, mint a kialudt vulkánok.
− Igenis! − ismételte
Jan.
A parancsnokhelyettes
elsőtiszt most odaintette Lund hadnagyot
− Lund, a gumitutajok
még itt vannak. Egyet, a legkisebbiket azonnal vízre teszik! A
többi három itt marad, végső esetre. A tatfedélzet kémdaruján
leeresztik a tulajt, utána ön, továbbá Fleet matróz, még egy
matróz és maga, Bride, elindul a tutajjal. Tud evezni, Bride?
A meglepődött,
meghökkent távírász dadogott: −Igen… természetesen… igen,
uram… ű
Lund kihúzta magát.
− Sir, engedje meg, hogy
itt maradjak. A commodore mellett a helyem, Sir, és…
Murdock valósággal
rákiáltott:
− Egy szót se! Ön a
legfiatalabb köztünk, valósággal gyerek! Megy! Önök is mennek!
Nincs idő a vitatkozásra! Remélem, Sir, helybenhagyja
intézkedésemet! Egy gyerek itt maradt köztünk, de tovább nem
maradhat!
Smith Commodore elismerően
bólogatott.
− Mindent helyeslek,
kapitány!
− Siessenek!
Murdock Lundhoz hajolt.
− Igyekezzen minél
előbb eltávolodni a hajótól! Isten önnel! − Hangosan
folytatta: − Az irány:dél-délkelet.
Jan közbeszólt:
− Van nálam iránytű!
Murdock újból −
ezúttal utoljára − magához húzta a fiút.
− Derék dolog, Lund
hadnagy használni fogja. Most pedig add ide a kezedet, szorítsuk
meg egymásét.
Jan megszorította. Úgy
érezte, hogy hősi cselekedet részese, s ebben nem is tévedett.
Meglepődve tapasztalta, hogy sírás fojtogatja a torkát, amit
nagyon, de nagyon szégyellt. Hang se jött ki a torkán, amikor
köszönnie kellett volna.
Ködfátyolon át látta,
hogy Murdock kezet fog Bride távírásszal, Fleet tengerésszel s
még egy emberrel. Aztán elővesz valamit, amit átad Lund
hadnagynak. Lund tiszteleg, és megfogja Jan kezét.
− Gyerünk!
Murdock kiabál:
− Clive csónakmester,
azonnal tegyék vízre a kisebbik gumitutajt! Pokrócokat, innivalót
is tegyenek bele!
Lebotorkál a vaslépcsőn,
odalent megáll és visszanéz. Szeretné még meglátni a
bálnavadász-kapitányt, de ahogy feltekint, a ködösség tovább
tart. Ó, nyögi magában, de fogja szégyellni majd Bostonban, ha
ide ér kalandjainak elbeszélésénél! Nem tudott visszanézni,
mint az illik az igaz,egymástól örökre elvált tengerészektől!
Helyette − maga sem
érti, miként − artikulálatlan, kétségbeesett kiáltás tör ki
belőle:
− Kapitány úr, drága
kapitány úr!
Jan megtántorodott.
Fleet erős, Mike
vaskemény ökleihez méltó keze kapta el. Megszédült.
− Emelje fel! Bírja
vinni?
Lund segítette Fleet
vállára.
− De mennyire!
− Gyerünk!
− Kimerült a kölyök −
lihegte szaladás közben Fleet. - Csuda rendes kis fickó! Hiába,
aludni kellene az ilyen gyereknek.
Lund, Bride, Fleet, több
matróz, Clive csónakmester társaságában átrohant a
csónakfedélzeten,onnan le még két fedélzetsoron a tatfedélzetre.
Nem ment könnyen.
Ugyanakkor jöttek felfelé
azok, akiket a parancs a felső fedélzetsorokra szólított.
− Félre, félre az
útból!
− Megőrültetek, mit
akartok? -” Hová szaladnak?
− Félre, félre!
− Ne lökdösődjetek,
nincs értelme!
− Nem látjátok,
gyereket visznek!
− Pokolba a gyerekkel!
Mit keres itten?
− Fogd be a szádat!
− Te fogd be!
− Hé, őrség, lökjétek
félre ezeket a fickókat!
− Emberek, térjetek
magatokhoz! Gyereket visznek! − Nyugalom, hé, nyugalom! Van itt
baj úgyis elég!
A derék Fleet
csetlett-botlott, de vitte Jant elszántan, nekikeseredve, mint aki
tudja: elérkezett azidő, amikor már nincsen tovább. Mellette
Bride rohant, időnként segítve, húzva, vonszolva, felfelé
rohanókat félretaszítva érthető zavarodottsággal, maga sem
gondolva át, mi is történt. Annyira meglepődött Murdock kapitány
rendelkezésén, hogy képtelen volt felfogni a. valóságot. Még
csak kezet sem fogott Phillips főtávírásszal, a főnökévél!
Miért, miként esett rá a választás, hogy a gumitutajon elhagyja
a hajót? Murdock kapitány egyszerre csak rámutatott: maga is megy…
és Bride ezt tudomásul vette. Bride csak lassan kezdett eszmélni
arra, hogy elszabadulását a hajóról Jannak köszönheti.
A tatfedélzeten már
Clive, a csónakmester vette át a vezénylést. Jant − pokrócokba
bagyulálva − letették az egyik szellőzőláda fedelére.
Előkerült egy darab sajt, egy darab kenyér, egy kulacs víz.
− Egyél, Fiókcápa,
tömd magadat − buzdította Fleet −, az a bajod, hogy éhes is
vagy, álmos is. De ha eszel, akkor elmúlik az álmosságod. Majd a
tutajon ehetsz!
− Szégyellem magamat −
nyögte Jan.
− Sohase szégyelld −
szólt közbe Harold Bride, aki átvette Fleet helyét. − Áldd
inkább jó sorsodat, hogy így mehetünk a Carpathia elé.
Elhallgattak. Jan
felkönyökölt, kimeredt szemmel figyelt.
Sötét volt még, talán
még sötétebb, mint egy órával ezelőtt. De látni mégis
lehetett. A szem igen gyorsan idomul a megváltozott helyzethez. Jan
most tapasztalta, mennyire igaza van az apjának, aki szenvedélyes
vadász, és gyakran hangoztatta: sötétben is jól látni, csak
lusták vagyunk hozzá és kényelmesek. Nos, alig néhány lámpás
s libegve égő karbidlámpa világánál is elnézhette az emberek
gyors munkáját, a legszokatlanabb munkát, amiben még a
tengerészek is ritkán részesülnek. Itt, a tatfedélzeten, az
egyik rakodónyílás tetején voltak elhelyezve az úgynevezett
gumitutajok,amit a hajó biztonsági szolgálata gondozott. Három
nagyobb, egy kisebb tutaj várt arra, hogy elővegyék, ha éppen
szükséges. A kis tutaj vízretételét Murdock kapitány
elrendelte, amit gyorsan, ügyesen intéztek Clive csónakmester
emberei. A többi három, mint felfújt elefántok, a végső esetben
kerülnek majd elmozdításra: sebesülteknek s még azoknak az
időseknek a mentésére, akik nem fértek a csónakokba, vagy nem
akarták elhagyni a hajót, bízva a Carpathia jöttében.
− Emeljétek! −
rendelkezett Clive mester. − Ide, ide, legények! Karikákat,
kampókat igazítsd!
− Igazítsd ám, de
elakadt, az angyalát! Nemcsak maga nem lát, de én se látok!
− Fogd a szád, Joe,
mert odarúgok!
− No hiszen! Más se
kell még, bootsman! Ilyenkor már vissza lehet rúgni!
− Nono, Joe, nono!
− Hát csak úgy
mondtam, bootsman!
− Azért, Joe, mert
különben…
Lund hadnagy nem szólt
közbe. Lund magába mélyedten állt a darukarnál, nekitámaszkodva
a tartórúdnak. Legalább annyira szégyellte magát, mint az előbb
Jan a szédülését, a tehetetlenségét. Amikor a csónakban volt,
valóban menekülni akart a Títanicról. Utána, hogy lelepleződött
a gyávasága, megdöbbentette az aljas tett. Ennyit ér Harry Lund,
a londoni úri társaság kedvence, a dédelgetett tengerészficsúr?
Még az apró Bruce kapitány is úgy nézett rá, mint a
szörnyszülöttre. Egyedül a jó öreg Smith bizalma nem rendült
meg benne. És hogy megkapta a távozás parancsát, Lund tudta,
érezte: az öreg ember miatt kapta. A „bálnavadász” szíve nem
rajta esett meg, nem neki, Harry Lund hadnagy úrnak akart kedvezni,
hanem az összehullt, halálra ítélt parancsnoknak. Ő volt a
kedvenc, a „Lund fiam”, aki nélkül lépni sem tudott. Murdock
annak az embernek szerzett. Így örömöt, aki -.
még abban az esetben sem
hagyhatja el a hajót ha idejében megérkezik, a Carpathia!
Mindenki, az utolsó ember
is elhagyja majd a Titanicot, de Smith commodore nem. Ő a hídon
marad, és várja a hajó végső tusáját… Valósággal felriadt.
− Mr. Lund!
− Tessék?… Tessék,
csónakmester!
− A tutaj vízen, uram!
Fleet matróz tartja. Kérem, uram…
A bootsman Lund szemébe
nézett. A felemelt lámpa világánál Lund úgy érezte, hogy ez az
ember is tud mindent. Talán éppen látta, amikor a
parancsnokhelyettes kiparancsolta a kutterből.
− Nem szeretném, ha azt
hinné, hogy szököm.
− Mr. Murdock
parancsolta, uram! Ott voltam.
− Köszönöm.
− Szolgálatára, uram!
Jó utat!
− Köszönöm.
Lund lenézett a mélybe.
Fénypontocskát látott odalent libegni.
− Előbb vigyék a
gyereket! − rendelkezett. − Ki vállalkozik rá?
Bride lépett melléje.
− Majd én. Jan, gyere
ide!
Harold Bride fellépett a
hullámvédre. Ügyes tornász volt, jó futballista, jó nyújtós,
elég jó kötélmászó is.
− Gyere utánam, Jan!
Tudod, csakúgy, mintha a Black-burn Rowersben gólt lőnél! Látsz
valamit?
− Nem sokat − nyögte
Jan.
− Hát csak gyere, és
amikor érzed a nyakamat, ülj bele, mintha lovagolnál. Azután csak
ereszkedj utánam. De a kötelet ne engedd el!
− Igenis, Bride úr!
Lentről felhallatszott
egy öblös hang:
− Ne félj, Fiókcápa!
Itt vagyok, várlak!
Jan valóban félt. A
mélység, az ismeretlen, a hajó különböző részeiből
elhallatszó kiáltások, a fellobbanó fények, a tenger zúgása s
annak a lassú, de egyre gyorsabb feleszmélésnek a tudata, hogy
valami irtózatos történésnek a részese ő… mind, mind alkalmas
volt arra,hogy megijedjen. De sokszor is olvasott kedvenc könyveiben
ilyesféle jelenetet, szökést, menekülést vagy hasonlót, amikor
a hős kabinablakból, fedélzetről, hajóorrból horgonyláncon,
hajótatról kormánysodronyon leereszkedik a mentőcsónakba, vagy
ugyanígy, mint ő, tutajra. Mennyire egyszerűen ment ott minden…
ebben az esetben annál kevésbé!
Az érdes, kemény,
szálkás darukötél tépte, marta a tenyerét. Mert hiába kiáltott
rá a jó Bride, hogy ne fogja görcsösen, kétségbeesetten a
kötelet, csak könnyedén, lazán, s a súlyt az ő, Bride nyakára
helyezze. Hiába! Jan megbűvölten kapaszkodott, szédült,
rettegett. És sehogyan sem akart véget érni ez a kapaszkodás.
De mégis véget ért.
Fleet hangja egészen közelről hallatszott:
− Vigyázni, tiszt úr,
várni, várni, ne lépjen. − Majd: - Most! Gyorsan! Alatta
vagyunk!
Az Atlanti-óceán azért
csak óceán, még akkor is, ha szélcsend van. Ami a hajó magasáról
tükörsimának tűnik, az a víz színén mégsem mondható annak.
Fleet minden erejére, ügyességére szükség volt, hogy a
sötétben, a hajó elferdült tatoldala alatt megtartsa a tutajt,
lazítani, feszíteni tudja a leeresztő köteleket, ahogy és
amennyire a helyzet kívánta.
− Na, Fiókcápa, most
már bekaptalak!
A tengerész egészséges
derűje, soha nem csüggedő bizalma Janban megnyugvást keltett.
Behunyta a szemét, amikor érezte, hogy fogják, és amikor Fleet
hangja a füle mellett dudált:
− Jöhet a következő!
an megnyugodva nagyot
sóhajtott. Igen erős hűvösséget érzett és a tenger sós,
keserű, halszagú, nehéz, jódos illatát. Felnézett. Egy lámpa
világított mellette, pokrócokat, evezőket látott, zsákfélét,
léces fenékdeszkát magaalatt, és igen, közel, talán
karnyújtásnyira csillogó, olajos vizet. És odébb otromba
feketeséget, a hajó oldalát. Majd lábakat, Lund és egy tengerész
lábát
Fentről szócsövön
kiáltottak:
− Engedd ki a kampót!
Igyekezz elszakadni a hajótól! Lund, Bride, Fleet és új társuk,
aki nemvolt más, mint a vasöklű Mike, akit Clive küldött utánuk,
evezőt ragadott.
− Lökd el!
− Hé, lökd el!
− Vigyázz, beszív a
hajó!
− Szentségit, vigyázz!
Jan hirtelen émelyegni
kezdett. Ez lenne a tengeribetegség? A tutaj erre-amarra lendült,
mintha megveszekedett volna.
− Húzd meg az evezőt!
Teljes erővel! Húzd meg! Hideg, jeges víz csapott az arcába.
Valaki pokrócot dobott
rá. És Jan úgy összehúzódott alatta, mint a sün a vackában.
Erezte, hogy rángatódzik alatta a léces fenékdeszka, s vonaglik
az egész felpuffasztott gumitákolmány, amit tutajnak hívnak.
Ujjai görcsösen szorították az iránytűt, amit át akart adni a
hadnagynak, de nem volt ereje hozzá.
− Emberek, egyszerre!
− Eeeeggggy! Keeettttő!
Eeeeggggy, keeettttő!
Egyre egyenletesebben
csapódtak az evezők, egyre egyenletesebben haladt a tutaj.
Talán negyedóra is
eltelt, amikor Jan kinézett a pokróc alól. A lámpás ott
világított előtte, a lábánál. Most már jól látott.
A középen feküdt,
jobbról és balról ketten-ketten eveztek. Jobbról Lund és Fleet,
balról Mike ésHarold Bride küzdött a vízzel és a tutaj
otrombaságával.
Jan hátrafordult.
Mögöttük ott volt a
hajó, hatalmas hegy vagy sziget a tenger közepén.
A víz színéről még
nagyobbnak tűnt a halálra ítélt óriás, a világ legnagyobb
hajója. Szörnyűségesen nagynak. Az éjszaka feketeségét lassan
felváltotta a közelgő hajnal szürkesége, ködös, formát
eltorzító derengése. Jan később is úgy emlékezett erre a
látványra, mintha hatalmas hegy emelkedett volna ki a tengerből, a
hegyen lámpások világítottak vagy imbolyogtak, s a hegy tetejéről
különös várkastély (kémények, árbocok) nézett szembe az
óceánnal.
− Kinél van óra? −
kérdezte nyögve, lihegve Lund hadnagy. − Elfelejtettem magamhoz
venni.
− Nálam van − szólt
át Bride Jan feje fölött. − Megnézzem?
− Ráérünk, most csak
távolodjunk. Jan közbeszólt:
− Itt az iránytű!
Tessék!
− Jót van, add ide!
Siessünk!
− Jön az a hajó? −
kérdezte Mike, aki mutatta a közömböst, de annál inkább
csodálkozott, hogy összetalálkozott megint a gyerekkel.
− Jön hát − így
Fleet −, de mi eléje megyünk üdvözölni. Mike nevetett. Lund és
Bride elmosolyodott. Végre!
− Siessünk − csapott
Lund még erősebben a vízbe. − Ezt a parancsot kaptam! Most nézze
meg az órát!
Bride előcibálta a
zsebóráját. A fény felé tartotta.
− Kettő múlt tíz
perccel.
− Köszönöm. Húzzuk.
Hátratekintett. És felkiáltott:
− Úristen! Nézzék!
Megállt a kezükben az
evező. Jan nyöszörögni kezdett. Mike szájából kiesett a pipa,
ami ugyan már nem égett, de mégis pipa volt. Fleet keresztet
vetett, először az életében. A tengeri hajnal fényei, most
bukkantak fel. Opálos derengés támadt nagy hirtelen. Ami közel
volt − sötétebbnek tűnt, mint ami távolabb látszott.
Lehettek talán egy
kilométerre a hajótól, a húszperces evezés kínlódása után.
A Titanic oldalt fordult!
Majd megbillent az eleje,
és akár a süllyedő játékhajó a kádban, az eleje merülni
kezdett. Az előárboc − a kosárral, ahol nemrégen még Jan
tanyázott − imbolyogni kezdett, elfordult,majd messzire hallható
ágyúdurranással eltörött!
− Az árboc! −
üvöltötte Fleet.
Kidöntött erdei
szálfaként előrebukott az árboc, és sustorogva a tengerbe
vágódott.
Emberek százainak
kiáltását, visítását, üvöltését hallhatták a tutaj utasai!
Kivétel nélkül
mindnyájan tudták, hogy elérkezett a vég!
Jan kidülledt szemekkel,
lélegzetét visszatartva meredt a borzalmas látványra.
− Evezni, evezni, a
teremtésit! − hörögte, nyögte, sírta, bömbölte a hadnagy. −
Evezni, avakapátokat! Beszívnak a hullámok! Evezni!
Négy nekivadult, a
látottaktól megőrült ember csapott a vízbe a létező
legügyetlenebb evezőkkel.
Hideg volt, a tutaj
elejéről átvágódó és az evezőkről lepergő víz
átnedvesítette őket, de mégis:az arcukról, homlokukról
patakokban ömlött a veríték, az izzadság.
− Süllyednek!
− Végük!
− Nincsen tovább!
− Sehol a Carpathia!
Mint az eszelősök,
összevissza kiabáltak. Jan minden ízében remegett. Rázta a
kétségbeesésláza, a rettegés, a félelem.
− Mentsük meg őket!
Mentsük meg! Bride bácsi, Fleet bácsi, mentsük meg!
− Evezzetek! − hörögte
Lund, ki talán életében először érzett felelősséget,
kötelességet a társai iránt. − Evezzetek!
Közben hátrakapkodták a
fejüket, mert nem is tehettek másként.
Az óriás hajó fara
lassan, kísérteties lassúsággal, az eltelő percek lomhaságával
emelkedni kezdett. Az orra mind mélyebbre bukott.
A talány még itt is
talány maradt: amilyen lassan végzett a halálos seb a hajóval, a
létező legnagyobb lék, amit valaha hajó kapott, annyira nehezen
adta meg magát a Titanic a halálsóhaj öt percében. Mert ennyi
ideig tartott az óriás hattyúdala. Öt percig!
Bride, Lund, Fleet, Mike
és Jan a tanú erre.
Az előárboc kidőlését
követte előbb az egyik, majd a másik kémény kibillenése,
lezuhanása. A középső kettő a helyén maradt.
Egyik borzalmas robaj a
másikat követte.
Vulkánok feltörése idéz
elő olyan morajt, mint ami akkor hangzott, legalább két percen
keresztül, amikor leszakadtak a gépek, motorok, kazánok.
Dübörgés, robaj,
csattogás, ágyúlövésnél erősebb durranások hallatszottak!
− Leszakadtak a gépek!
− kiáltotta Lund, és érezte, hogy falfehér lett.
Mit élnek át azok, ha
ugyan még élnek és állni, ülni vagy feküdni tudnak, akik
életben vannak?!
A Commodore! − villant
át Lund agyán. − És Murdock kapitány, aki végre is jót tett
vele!
Phillips! − idézte
Bride, főnöke derűs arcát.
Banks, aki valahol
elkeveredett a fedélzeteken, és az őrség átadása óta nem látta
Fleet.
A gyémántkereskedők! −
gondolt Jan a kabintársaira, maga se tudta, miért éppen rájuk.
De a következő
pillanatban összeszorult a gyerekszív.
A bálnavadász!
− Kapitány úr! −
kiáltotta a gyerek, és felugrott. − Kapitány úr!
Ha Bride nem kapja el,
beleveti magát a tengerbe.
− Hagyjanak, hagyjanak!
Kapitány úr!
Bride magához húzta.
Átölelte. Nyugtatta. Ugyanígy tett a jelzőmatróz is.
− No, no, Fiókcápa −
hörögte elfojtott, rekedt, gyanúsan tompa hangon Fleet. − No,
no! − De ennél többet nem tudott mondani.
Talán Mike volt az
egyetlen, aki az első rémület után úgy fogta fel a hajó végső
haláltusáját, mint amin változtatni úgysem lehet. Nem lehet, és
milyen szerencse, hogy ő , Bobby Mike, belfasti tegerész, Clive úr
jóvoltából megmenekül! Az ám, Clive úr − mosolyodott el Mike
−, de sokszor is leszidta: „Te pipás disznó, már megint lopod
a napot, te belfasti nagyszájú!” És lám, most majd őt áldhatja
egész életében!
− Tovább, gyerünk
tovább! − lihegte megint Lund. És beletúrtak a Vízbe.
− Gyerünk, gyerünk!
Hol az egyik, hol a másik
kapta hátra a fejét.
De nem sokkal jutottak már
tovább.
Hirtelen lángcsóva
vágott fel a hajóból. Pontosan a negyedik kémény helyén.
Feltört az égre.Korom és füst követte. A láng messzire
világított.
Lund, aki felállt az
imbolygó alkotmányon, a távolban mintha csónakot látott volna.
És kisebb-nagyobb
jéghegyeket körülöttük!
Jég, jég, jég, a
gyilkos jég!
Ezért késik a Carpathia!
Bride éppen azt mondta:
− Mr. Lund, pontosan két
óra húsz perc az idő!
Lund a hajó felé
mutatott. Mindnyájan arra néztek. Az óriás lassan felágaskodott…
és így maradt néhány másodpercig. Tatja magasan a levegőbe
emelkedett, jól lehetett látni a hatalmas kormánylapátot, pedig
mégéjszaka volt. De a lángok még egyre törtek kifelé a
kéményen.
Ekkor roppant ketté a
hátsó árboc. Mint az ostor vágott végig a csónakfedélzeten! A
két kémény is kidőlt. A lángok helyett most a tátongó űrből
szikrák tömege szállt felfelé. Ugyan mi éghetett ily
rettenetesen ott, ahol órák óta csak víz volt?!
− A szénraktár,
öngyulladás − mondta inkább magának Lund, elhűlve a
látottaktól.
− Úristen legyen nekik
irgalmas! − nyögte Mike, és kiesett a szájából a pipa.
Úgy vélték, hogy
hangokat hallanak, halálkiáltását embereknek a halálhajóról!
És ekkor a Titanic
megindult lefelé.
Bugyborékolva, fortyogva,
morogva, dübörögve, de olyan lassan, olyan nyugodtan, olyan
szabályosan belesimulva minden időkre elemébe, hogy a tutaj utasai
azt hitték, rosszul látnak. Fantasztikus nagyságú szökőkút
jelezte, hogy a hajótat is eltűnt az óceánban.
A Titanic elsüllyedt!
Ott, ahol eltűnt, nagyot
pöffent az óceán.
A tutaj hirtelen rohanni
kezdett.
− Kapaszkodni!
Fleet és Bride elkapta
Jant, egyben másik kezükkel a fenékdeszkák között kifeszített
kapaszkodó hurkokat is.
A szívó űr megmutatta
hatását és azt, mennyire jogos volt Murdock kapitány parancsa:
minél távolabb a hajótól! Murdock kapitány sokat, nagyon sokat
tudott.
− Kapaszkodni!
Előbb a mélybe lendült
a tutaj, majd felfelé törtetett, mintha motorbárka húzta volna,
csak sokkal gyorsabban. Átcsaptak a hullámok, s kiadós erőre volt
szükség, hogy ne sodorja le a három tengerészt és a gyereket.
− Fogjátok a gyereket!
Fogjátok!
Jan is kapaszkodott. Vadul
markolt egy kart, még kiáltani sem mert. Azután, ahogy előre
rohant a tutaj, úgy vágtatott visszafelé. Végül lebegve megállt.
Eltűnt mind a négy evezőés a lámpás is. De ők rajta maradtak.
Vizesen, átázva, fagyoskodva a dermesztő hidegben.
A közelükben egy jéghegy
fehérlett. Jóval távolabb − a messzeségben − mintha tárgyak
úsztak volna feketén, komoran.
− Élünk − nyögte
Lund hadnagy, és sírni kezdett. Csend volt az óceánon.
A Carpathia talált rájuk
a helyszínre érkezés perceiben, hajnali négy órakor, amikor még
félhomály uralkodott. Ekkor már felhők borították az eget. A
Cunard-hajó fényszórói szünet nélkül pásztázták az óceánt,
s sikerült még egy tutajt találni hét utassal, akik elmondták,
hogy tizenöten voltak a tutajon, de a felkapaszkodók felborították,
s így maradtak meg heten, csonttá fagyva, akárcsak Lund hadnagyék.
A két tutaj megmentettjeit a Carpathia magyar orvosa, Lengyel Árpád
vette gondozásba. Kórházhajó lett a Cunard-gőzösből. A
megmentett kutterek és mentőcsónakok átfagyott, idegileg kimerült
utasai százával feküdtek a kabinokban, a kabinfolyosókon,
pokrócokba,vitorlazsákokba, szőnyegekbe bagyulálva.
A hajó lassan, egyre
szűkülő ívben körözött a tragédia színhelyén. Thomas
Cottam, a marconista szünet nélkül működtette készülékét:
− Halló, Cap Race!…
Halló, Cap Race… Itt a Carpathia! Itt a Carpathia!… Kérem adja
tovább,adja tovább: most vettem a Californian Leyland Line-hajó
szikratávíróját. A hajó tudatja: egész éjjelállt,
jelzőállomását nem működtette!… A távolból rakétafényeket
észlelt, tűzijátéknak vélte!… Halló,Cap Race!… Halló!…
Kérem, jegyezzék: kiegészítem a megmentettek jegyzékét: Harry
Lund hadnagy, aki magával hozta a Titanic búcsúüdvözletét…
Harold Bride távírász… John Fleet jelzőmatróz… Bobby Mike
fedélzetmatróz… Jan Kovalce tizenegy éves, lakóhelye Boston…
A második tutaj megmentettjeinek névsorát rövidesen közlöm,..
Halló, Cap Race!… Halló, Cap Race!… Kérem, tartsa a
kapcsolatot!…Halló!… Itt a Carpathia!…
|
Az utolsó Titanic-túlélő: 98 évesen hunyt el |
Dudálva, szirénázva,
gőzsípját gyakran megszólaltatva úszott a Titanic kétezerötszáz
méter mély sírja felett az óceán Kék Szalagját változatlanul
magáénak valló Cunard társaság gőzöse.
Vége