Matinékról - egészen komolyan

A Pro Minoritate folyóirat cikket kért tőlem az egykori Ifjúmunkás Matinékról, azoknak is főként a második vonulatáról, illetve az egykori Ifjúmunkásnak a romániai magyar könnyűzene emancipálódásában játszott szerény szerepéről. A cikket megírtam, várom megjelenését. Addig is itt meg lehet tekinteni. (Cs.G.)

CSEKE GÁBOR:

Az Ifjúmunkás Matinék - „extázis” a romániai hatalom palástja alatt

1979 májusában folyóirat formátumú, kapcsos, színesben nyomtatott füzet jelent meg a nagyváradi Crişana Nyomdaipari Vállalat égisze alatt. Hogy mennyire hivatalosan és mennyire nem, azt ma már csak a jóég tudja, meg akik még élnek azok közül, akik annak idején kijárták - a szükséges fedő-ürügyeket, törvényes kiskapukat kihasználva - a füzet megjelenését. Az ugyanis nem szerepelt semmiféle kiadói tervben, alkalmi, félig-meddig belső kiadványnak számított, amire az jogosította fel a szerkesztőket, hogy a nyomdavállalat klubja, a Tavirózsa igen népszerű, tevékeny fotóklubot működtetett, amely egy ideje országos fotóversenyeivel megpezsdítette az egész romániai fotósmozgalmat. Minthogy az Ifjúmunkás, a romániai kommunista ifjúsági szervezet (KISZ) Bukarestben megjelenő magyar nyelvű hetilapja szellemileg és erkölcsileg következetesen támogatta a fotóklub tevékenységét, tervezett füzetében közös, fiatalokról szóló fotópályázatuk eredményeit és a díjnyertes alkotásait szándékozott közzétenni. A füzet ezzel kettős érdekeltség alá kerülvén, törvényes megrendeléssel, kölcsönös hivatali támogatottsággal látott napvilágot, s vált annyi évtized után az alábbi tanulmány mementójává, bár kétlem, hogy túl sok példány élte volna túl az azóta eltelt több mint harminc évet.

Fotó a füzetből

A füzet – a fotók társaságában – egyúttal az 1976-ban elindított Ifjúmunkás Matinék 50 előadásának retrospektív statisztikáit, szereplőgárdáját és repertoárját tekintette át, így ma is képet nyerhetünk a turné útvonaláról, az előadások tematikájáról és a vándorkiállításnak szánt fotópályázat körülményeiről. Egyszóval: egy jól végzett munka konkrét eredményeiről.

Tíz évvel korábban, 1969-ben a Magyar Televízió nagyszabású riportfilmet sugárzott Extázis 7-től 10-ig címmel (írta és rendezte: Kovács András), amelyben a magyarországi beat zene és a közönség viszonyának, a beat-jelenség társadalmi-generációs szerepének vizsgálatát kísérelte meg az alkotó, a megkérdezett zenekarok tagjai és rajongói, illetve ellenzői segítségével. A nyers őszinteségű riportfilm nem csak a maga korában, de máig érően alapműként tárja elénk azt a közeget, melyben a nyugatról a népi demokráciákba átterjedt magatartásbeli-zenei divatjelenségek beépültek a fiatalság szervezett, mozgalmi életében, segítettek azt emberarcúvá tenni, sajátos igényeikhez igazítani.

A film hatását csak fokozta az időközben közzétett forgatókönyv is, amelyet a maga idejében az Ifjúmunkás is igyekezett - ha csak részleteiben is - átvenni, közel harmincezres olvasótáborával megosztani. A riportos beszélgetés során megszólaló-megszólaltatott együttesek (Illés, Omega, Metró, Olympia, Tolcsvay trió) ismertek és népszerűek voltak Romániában, mindenek előtt a magyar fiatalság körében, dalaik a rádión és lemezek által terjedtek, minta-értékűek voltak.

A két említett dátum közötti tíz esztendő, bár fáziseltolódás mindig létezett a magyarországi és az erdélyi divathullámok kibontakozása és lefutása között, méghozzá az előbbi javára, egy szellemi önállósodási folyamat két támpontján nyugvó történet ideje, ami arról szól, hogy Romániában hivatalosan is megszületik az önálló romániai magyar könnyűzene, s ez a “megszületés” egyben magával hozza – esetünkben: kiprovokálja – a fennmaradásához és fejlődéséhez szükséges fórumokat.

A továbbiakban e történet néhány mozzanatára kívánok rávilágítani kortársi és részben közvetlen szemtanúi minőségemben.

Ezek azok az évek, amikor a bukaresti Ifjúmunkás főszerkesztőjeként - és mint ilyen, hivatalból a romániai Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága Bürójának tagjaként - alkalmam nyílott a kettős, alulról és felülről történő rálátásra a fiatalság mindennapi dolgaira, valamelyest befolyásolni próbáltuk, konstruktív irányba terelve a nálunk is jelentkező divatjelenségeket, mint amilyennek az éppen aktuális könnyűzenei irányzatok is bizonyultak. Egyrészt mint újságíró, az élet sűrűjéből vett közvetlen tapasztalataim voltak a történések reális menetéről, másrészt mozgalmi feladatokat is ellátó személyként részben befolyásolni tudtam a folyamatok irányítását, felügyeletét.

Az Extázis 7-től 10-ig c. film azért is korszak-meghatározó, mert magába sűríti mindazt, ami a közép-keleti beat-kultúrával bevonult és jelen volt mindennapi életünkbe. A filmbeli vélekedések egy olyan világ közegeiről adtak hírt, amelyben a táncdalfesztiválok népszerűsége már országos méreteket öltött, s a könnyűzenei jelenségek épp úgy kritika alá kerülnek, mint a társasági élet egyéb vetületei. Jellemző, hogy miközben a Kislány a zongoránál-típusú, konzervatív táncdal és a beat szellemét Magyarországon meghonosító zenei törekvések, illetve táboraik között a filmben többször is kinyilvánított nyílt háború folyik, addig Erdélyben két vállalkozó szellemű fiatalember, egy székelyudvarhelyi mozgalmár és egy aktív klubvezető, Pakot József és Csíszár Antal éppen csak elindul hosszas körútjára, hogy a pár éve sikeresen működő udvarhelyi Siculus ifjúsági klub égisze alatt, saját kezdeményezésükre és szakállukra megteremtsék a romániai magyar könnyűzene születését jelentő Siculus Táncdalfesztivál anyagi és szervezési feltételeit.

Volt egyszer egy Siculus-fesztivál

A fesztivál emblémája

Pár évvel az 1968-as területi-közigazgatási átszervezés után, amikor a hargitai megyeszékhely vita (az országos pártvezetés előbb Székelyudvarhelyt, majd lakossági nyomásra Csíkszeredát jelölte ki megyeszékhelyül) után, Székelyudvarhely lélektani megpuhítása végett a város magasabb közigazgatási besorolást kapott a megyeszékhely Csíkszeredánál – kivételes módon municípium lett –, a székelyudvarhelyi ifjúsági szervezet különös, félig-meddig önálló státust élvezett a megyei szervezeten belül, vezetőik szavának és kezdeményezéseinek megkülönböztetett közéleti súlyuk volt. Ráadásul, Pakot József személyében egy olyan hiteles, a társadalmi érdekeket szem előtt tartó, mindennapi természetes emberi kapcsolatait következetesen ápoló vezető állt éveken át a városi KISZ élén, aki tekintélyével és cselekvő vezetési stílusával meg tudta mozgatni a helység cselekvésre kész fiatal erőit. A városi művelődési ház alagsorában szinte a semmiből, közösségi akarattal és lelkesedéssel megteremtett ifjúsági klub – mint ilyen, az elsőkként alakultak közül is kiemelt példa volt az akkori Romániában – eszményi kiinduló pontul szolgált egy országos, kizárólag magyarul játszó énekeseket és együtteseket felsorakoztató táncdalfesztiválnak. Ehhez stílusosan, a rendezvényt életre hívó klub, a Siculus nevét társították.

Az első, az 1970-es fesztivál még csak a próbálkozást jelentette, de már élénk visszhangot keltett.

Jellemző, hogy 1971 nyarán, amikor már a második rendezvény előkészületei folytak, az Ifjúmunkásban terjedelmes cikk (1) állt ki – a kor stílusának megfelelően sajátos módon – a klub törekvései mellett: A cikk szerzője, a lap legendás hírű művelődési és irodalmi szerkesztője, Lázár László úgy védte meg a mozgalmi körökben “elhajlással” vádolt udvarhelyi vezetőket, hogy tételesen bemutatta: nem csupán könnyűzenéből áll a klubtevékenység, bár azon a téren valóban kiemelkedőek az eredmények, s miután az indokolatlannak vélt kritikákat szembesítette Pakot Józseffel is, cikkének hivatalos végkonklúziója az volt, hogy “Udvarhelyen nem lesz baj”.

Jómagam 1972-ben, a fesztivál harmadik rendezvényének közeledtével elhatároztam: úgy intézem feladataimat, hogy a Siculus-fesztiválnak szánt szeptember végi hetet, első naptól az utolsóig végigülhessem és személyesen is közvetlen tapasztalatokat szerezhessek a rendezvény jelentőségéről, hatóerejéről, a résztvevő zenészek elvárásairól, műhelygondjairól, szakmai törekvéseiről, a szervezés nehézségeiről stb. A véletlen úgy hozta, hogy utólag éppen az 1972-es Siculus bizonyult a legeredményesebbnek, legkiforrottabbnak és legreprezentatívabbnak a sorban, az utána következő már a hanyatlás kérdőjeleit is magában hordta, hogy aztán 1974-ben a fesztivál kényszerűen – felsőbb döntésen alapuló utasításra – lehúzza a redőnyt.

A nagyszámú interjúalannyal történt beszélgetések alapján készült riportom (2) részletekbe menően jut el a közönségigény megfogalmazásától a szakmai-szervezési elvárásokig. A nagy mennyiségű nyersanyag összegyűjtése közben alkalmam volt személyes ismeretséget kötni a résztvevő előadókkal, zenészekkel, zsűritagokkal, zenei szerkesztőkkel, s mert úgy tűnik, az akkori sajtóviszonyok dacára sikerült tisztességesen, a valóságnak megfelelően, célirányosan megfogalmazni a magyar kisebbségi könnyűzene fesztivál fontosságát és lényegét, az Ifjúmunkás elnyerte az érintettek és az olvasók rokonszenvét, annál is inkább, mert a riport folytatásaként a hetilap egyre inkább fölvállalta a romániai magyar könnyűzene Székelyudvarhelyen feltűnt alkotóinak és alkotói gondjainak a nyílt ismertetését. Ha nem is hétről-hétre, de sűrű időközönként tűzte napirendre egy-egy együttes bemutatását, a beat zenei jelenségek megvilágítását.

Fontosnak tartom két szakértő, egy zenei szerkesztő és egy ismert előadó véleményét is idézni a Siculusról, mert a lehető legpontosabban fejezik ki a fesztivál lényegét.

“Boros Zoltán zeneszerző, a tévé magyar adásának munkatársa a rádiófelvételeknél segédkezik..: - Mikor zeneszerzésre adtam a fejem, nem tudtam elválasztani a zenét az anyanyelvtől. Műfajom a könnyűzene. Hosszú ideig elkerülte a szakemberek figyelmét, hogy magyar nyelven is lehetne művelni. Néhány próbálkozás volt csupán a vásárhelyi rádió körül, Borbély Zoltán jóvoltából. Én is itt kezdtem, a Siculuson, s amit addig csak baráti körben, szórakozásból csináltam, az egyszer csak kiugrott. Jó, hogy végre megvan ez a fórum. S van hazai magyar tánczene. A tévé magyar adása sokat tehet a továbbiakban...” (3)

“Kisfalussy Bálint, a már befutott sztár, a fesztivál törzstagja (zeneszerző, szövegíró és énekes egy személyben): - Nekem pontosan azt jelenti, amit egy évig csinálok a tánczenében. Egy hét zene, utána sajnos, semmi. Amit mi csinálunk, divatműfaj, tehát gyorsan változik. A 70-es fesztivál után például két évre jelent meg kislemezem, s hangfelvétel is csak egy év után. De ez is csak személyes kapcsolatok árán. Akinek ilyen nincs, mit tehet? Pedig össze lehetett volna válogatni egy lemezre valót. Adott belőlük valamit a rádió, a tévé, de kotta nem jelent meg. Amit itt feldobunk, jó dolgokat, azokat állandóan kellene játszani.” (4)

A későbbiekben, bár a Siculus mint olyan megszűnt, mind a két elvárás ilyen vagy olyan formában, elindult a megvalósulás útján. Igaz, a romániai magyar könnyűzenének többé nem lett már önálló fóruma, viszont lehetőséget kapott, hogy még éveken át néhány hasonló, ám kétnyelvű rendezvényen (Tavirózsa fesztivál, a Kovászna megyei KISZ szervezésében, illetve Ezüstfenyő fesztivál, a Hargita megyei KISZ szervezésében) felvonultassa alkotói potenciálját. A megmutatkozás, a rendszeres szereplés és jelenlét igénye pedig a televízió magyar adásában és a lemezkiadó jóvoltából, ha döcögősen, hézagosan is, de beindult.

Mint a fentiekből is kitetszik, Erdélyben akkor pillanatnyilag nem az volt a fő kérdés, hogy a könnyűzenében mely stílusirányzaté legyen a döntő szó, hanem egyszerűen az forgott kockán, létezhet-e egyáltalán romániai magyar könnyűzene, és ha igen, van-e joga és lehetősége arra, hogy saját kifejezési formákra találjon?

A könnyűzene és az Ifjúmunkás; a ZIM

Ezzel indult a lap zenei vonulata

A Siculus-fesztivál s különösen az ott kötött személyes ismeretségeim révén, egyre világosabbá vált, hogy egy olyan lapnak, mint az Ifjúmunkás, nem általában és nem ötletszerűen kell foglalkoznia a fiatalok beat-zenei érdeklődésével, hanem konkrétan és rendszeresen, méghozzá éppen azokkal az értékekkel és törekvésekkel, amik karnyújtásnyira vannak tőlünk. Kezdeti lépésként mindjárt terjedelmes mélyinterjúban beszélgettünk el az 1972-i rendezvényen is Siculus-(és Ifjúmunkás-) díjat nyert Concorde-együttes (Józsa Erika, Horváth Károly) tagjaival. Az ennek nyomán született Hej páva, hej, páva. A Concorde sztori (5) c., 11 részben közölt megabeszélgetés két igen tudatos, sikeres fiatal magyar zenész élet- és zenei tapasztalata révén, a fiatalok zenei életének és ízlésének egy sor olyan belső, bizalmas aspektusát és problémáját vetíti ki, amelyek reális fénybe állítják mind a fesztivál szerepét, mind a kérdéssel való nyílt és következetes foglalkozás fontosságát. Együttessé válásuk aprólékos története nem egyszerűen csak tanulságos, hanem mélységesen jellemző az akkor felbukkanó, sikereket elérő, majd legtöbbször felbomló, a süllyesztőben eltűnő kisebb-nagyobb bandákra, együttesekre. Kiderült, hogy a sikeres Concorde-zene mögött az együttes két tagjának igen kacskaringós, tanulással, próbálkozással, kételyekkel és kudarcokkal terhes előélete húzódik meg, s az a siker, melynek kirobbantó, természetes közege maga a Siculus-fesztivál volt, évek kitartó munkájának a gyümölcse.

A beszélgetés során óhatatlanul szóba került maga a fesztivál gondolatköre is. Harmadik rendezvényéhez érve ugyanis, a kezdeti ünnepléstől mind az érintett zenésztársadalom, mind a nagyközönség törvényszerűen eljutott a kritikai hangvételig (ami azt is jelentette, hogy a fesztivált mint olyat tulajdonképpen befogadták a köztudatba). Interjúkészítés közben többször is elhangzott a kérdés: “Szidjuk-e a Siculust?” Horváth Károly, a Concorde magasfokú zenei képzettséggel rendelkező tagja szerint a romániai magyar beat zene háta mögött akkor, 1972-ben még alig négy év állt, “s hogy ennyi is van, ez föltétlenül a fesztivál érdeme. Akármennyit szidják, mert most már ez is kezdett divatba jönni. Maga a tény, hogy mi is a Siculus jegyében születtünk, hogy volt egy kötelező határidő, amikor el kellett valamivel készülni, sokat jelentett. Különben megmaradtunk volna családon belüli zenélőknek, de így kialakult egy munkarend, egy távlat...” (6) Ami viszont a szakmai eszmecsere szempontjából új és jó volt az első rendezvényeken, az az 1972-es fesztivál során már érdektelenné, lapossá vált, hiszen nagyok voltak az elvárások, ám annál rövidebb a kifutópálya. És a legfontosabb: mindent az önkéntesség, a jóindulatú amatőrizmus hangulata lengett be.

A beszélgetés végkövetkeztetése az volt, hogy fesztiválon feltűnni egy dolog, és egészen más megőrizni azt a kiemelt helyet, új és új teljesítménnyel táplálni a népszerűség tüzét. Az Ifjúmunkás a riport végén ünnepélyesen ígéretet tett, hogy a Józsa-Horváth kettős zenéjét és művészetét igyekszik a maga eszközeivel eljuttatni az ország legeldugottabb zugába is, a Concorde pedig arra tett fogadalmat, hogy ahová meghívják őket, ott lesznek, és nem fognak szégyent hozni az őket támogató lapra.

Igaz, hogy ezek a kölcsönös ígéretek végül is nem valósultak meg teljességgel és eredeti formájukban, viszont az eljövendő hónapokban és néhány évben az Ifjúmunkás Horváth Károly személyében olyan friss tollú, jó szemű és hozzáértő – külsős státusú – beat-zenei rovatvezetőt tudhatott a magáénak, aki a szakma belső érdekeinek a szempontjából, a következetes értékelvűség mentén rajta tartotta a kezét az alakuló romániai magyar beatmuzsika eleven pulzusán.

1973-ban, de még inkább 1974–75 során, Horváth Károly tollából egy egész sor, ma is forrásértékű, egyedülálló elemzés született, amelyben a fiatal aktív zenész, saját művészi eszményeinek megfelelően, ugyanakkor magas fokú szakmai toleranciával és objektivitással rendre közel hozta a (fiatal) erdélyi olvasóhoz a Siculuson felbukkant, reményteljes fejlődést ígérő előadók, együttesek műhelygondjait és életvalóságát, később meg, ZIM rovatcím alatt ( a Zenei Ifjúmunkás divatos betűszava) olykor röviden, akár csak hírek formájában is, de rendszeresen tájékoztatott a beat-zene időszerű eseményeiről. Így ismerhették meg a lap hasábjairól is a nagyváradi Metropolt (7), a Vox Humanát (8), néhai Bokor Ildikót (9), Babrik Józsefet (10), Tamás Gábort (11), s mellettük azokat a kiugró, meghatározó szerepű román előadókat és együtteseket is, mint amilyen a romániai folkzene egyik megteremtője, a szatmári, magyarul is jól kommunikáló Mircea Florian (12) vagy a később egyenesen legendássá vált, világszinten is jegyzett együttes, a Phoenix (13).

Horváth Károly kiváló érzékkel látta el média-feladatát, s könnyűszerrel elérte, hogy minden alkalommal a lap olvasóinak szóló, közvetlen hangú autogramot is szerezzen riportalanyaitól. Ezáltal is, cikkei elérték azt, hogy a hazai magyar előadók maguk is valódi “sztárokká” váljanak, megjegyezzék a nevüket, közkedveltségnek örvendjenek.

A mérce: a Phoenix?

A romániai magyar könnyűzene születésekor az akkori legszínvonalasabb és legeredetibb román beat-együttes, a Phoenix már közel évtizedes múltra tekinthet vissza. Akár úgy is tűnhet, hogy addigra úgymond megharcolta kötelező harcát a fanyalgó konzervativizmus ellen, s az általános siker öblébe érve, egymás után aratja le a babérokat.

Ám a valóságban nem ez történik.

Horváth Karcsi cikke a Phoenixről

1972-ben, a Temesváron muzsikáló, magyar zenekari tagokat is magába foglaló diákegyüttes még távolról sem járta végig szakmai pályafutásának kényszerű vargabetűit. Hiába nő országos népszerűsége, hiába helyezkednek el az akkori lapok toplistáinak az élén, az együttest külső és belső válságok, áskálódások teszik próbára. Egyszer szinte be is fuccsolnak. Aztán újjáalakulnak. Ennek jegyében veszik fel a Phoenix nevet. A tagok kicserélődnek, csak legendás és meghatározó személyiségű vezetőjük marad a helyén: Nicu Covaci. Ideológiai támadások is érik az együttest, a fiatalok irántuk való rendhagyó érdeklődését és rajongását olvassák a fejükre. Eközben művészetükben megjárják az utat az angolszász gyökerű beat zene imitálásától a romániai folklórból ihletődő pop-stílus megteremtéséig és elfogadtatásáig. Nem véletlen, hogy beat-opera írásra is vállalkoznak, s meghirdetett programjukkal összhangban témája mi más lehetne, mint Manole Mester, a románok Kőműves Kelemenje? Szövegkönyvnek nemes irodalmi anyagot: Lucian Blaga Meşterul Manole c. verses drámáját vették elő. Egy, az Ifjúmunkásban 1973-ban megjelent műhelytanulmányban (14) az együttes vezetője tételesen megfogalmazza törekvéseiket: “Végképp el akarunk szakadni az angol pop-zenétől, meg akarunk szabadulni a szolgaian magunkra szedett koloncoktól. Sajnos, ebben sem a közönség, sem a zenei élet hivatásos szervezői nem állnak egyértelműen mellénk... Nem népi zenekar vagyunk, nem népi muzsikát játszunk, hanem a népművészet szellemében alkotott beat-zenét.” Újdonságként, s egyben programértékűen is hat az a törekvésük, hogy népi hangszereken szólaltassák meg muzsikájukat. A gitár és a dob mellett a Phoenix-muzsikával meg kell szokni a furulya, a kolomp, a duda, a burrogtató, a tekerő, a tülök stb. aktív jelenlétét, sajátos hangzásvilágát.

Alig egy hónap teltével, az Ifjúmunkás ismét szükségét érzi annak, hogy hallassa a hangját Phoenix-ügyben. 1973 júniusában Nicu Covaci és társai ugyanis közvetlenül a szerkesztőséghez fordultak, kérve, hogy a lap adjon nyilvánosságot felháborodásuknak, amiért egy tévériportban jól irányzott, nemtelen támadás érte a hivatalos státusában amatőrnek számító együttest. Kérésük apropója az volt, hogy az Ifjúmunkás azokban az években, afféle vándor szerkesztőségként, időről időre nyilvános fogadónapokat tartott egy-egy, olvasói által lakott vidéki városban vagy nagyközségben, így Temesvárt sem kerültük el. A kiutazó szerkesztők és riporterek érkezéséről, a nyilvános találkozó időpontjáról időben értesült a közönség, a Phoenix pedig kihasználta az alkalmat, hogy a találkozón előadhassa panaszát. Így is történt: a fogadónapon elhangzottak, illetve az utólagos kivizsgálások alapján személyesen fogalmaztam számonkérő cikket (15) az együttes védelmében, amely azt hangsúlyozta, hogy valós művészi és anyagi értékeket teremtő közösségeket mindenek előtt támogatni kell, nem pedig élősdinek tartani, ahogy a romániai korszellem a beat jelenségét abban az időben kezelni próbálta. Hogy álláspontunk hangoztatása “bombabiztos” legyen, elővettük a szocialista újságírás akkoriban előszeretettel alkalmazott fortélyát is: a legidőszerűbb, nyilvánosan meghirdetett párt-irányelvekkel bástyáztuk körül érveinket!

“Míg e sorok papírra kerülnek, a rádió éjszakai műsora könnyűzenét közvetít. Sajnos, nem a legjobbat. Pártunk 1971 végi plenárisa után bár elértük azt, hogy hazai könnyűzene-termésünk jobban közeledjék az eszmei-művészeti igényekhez és elvárásokhoz, még mindig sok benne a sületlenség, a bárgyúság, az álérzelem - éppen az, amit a külföldi példák legtöbbjében elítélünk. Ám ha így áll a helyzet, nem túl nagy fényűzés az, ha hagyjuk, hogy egy mindinkább hírnevet szerző, hazai iskolát teremtő együttes létét ostoba, kicsinyes vádaskodások veszélyeztessék - addig, amíg a megyei KISZ-bizottság ígéretéhez híven méltányosan rendezni tudja státusukat a most épülő ifjúsági klubban...” (16)

A Phoenix körül kialakult feszült légkör akkor ideig-óráig enyhült; de nem telt bele négy év, s az etno-rockban jeleskedő együttes, Nicu Covaci 1976-os nyugaton maradását követően, kalandos körülmények között meg sem állt Németországig, s majd csak a rendszerváltozás után tértek haza. Nagy érvágás volt ez a romániai pop zenei életen, amit nem csak az együttes itthon maradt, a titkosrendőrség által zaklatott tagjai szenvedtek meg. Mindenesetre, 1974-ben, majd 1975-ben Horváth Károly még hangulatos beszámolókat közölhetett róluk az Ifjúmunkásban. Az utóbbi egy látogatás alkalmával készült a Szemeniken, ahol a Phoenix tagjai új lemezük anyagának előkészítésén fáradoztak (17), s mely alkalommal ugyancsak az esztétikai programjukat érintő fontos kérdések kerültek terítékre.

Mindkét Horváth-beszámoló ma értékes, már-már megkerülhetetlen zenetörténeti dokumentum, s kitűnően érzékeltetik azt a hangulatot is, melyben a romániai popzenészek teljes egyetértésben és szakmai szolidaritásban dolgoztak a közös szenvedélynek, a muzsikának élve.

Az 1974-es Phoenix-riportban (18) az együttes vezetője az akkor már ugyancsak befutott LGT-vel történt közös, lengyelországi fellépésük tanulságairól is említést tesz a riporternek: “Kitűnő zenészeket, igaz embereket ismertünk meg bennük, sokat beszélgettünk, vitatkoztunk a zenéjükről, a zenénkről. Örömmel vettük észre, hogy gondolkodóba estek a mi zenénk hallatára, ugyanis annak ellenére, hogy elképesztő technikával rendelkező hangszeresek, a zenéjük nem a legeredetibb. A számaikat, ha angol szöveggel énekelnék, senki se jönne rá, hogy magyar együttest hall, és ezt ők is tudják.”

Számomra ma is úgy tűnik, hogy a Phoenixnek a nemzeti karakter felé törekvése szükséges, egészséges tájékozódás volt, amely pozitív impulzust adott a mind jobban megerősödő és magára találó romániai magyar (kisebbségi) pop zenének. Horváth Károlyék mellett, akik a Concorde-dal maguk is a magyar folklórba oltott beatet szorgalmazták, többen választották ugyanezt az utat, s később, 1976-tól, amikor az Ifjúmunkás Csíkszeredában beindította pár éven át futó matiné-sorozatát, ugyanezt a zenei opciót karolta föl, anélkül, hogy elzárkózott volna az erdélyi magyar pop egyéb irányzataitól.

Fogadónapból Matiné

Egy lap a műsorfüzetből:
merre járt a Matiné

Az 1973-as temesvárihoz hasonló fogadónapok 1976-ra gyakorlatilag kifutották magukat, formálisakká és kényszeredettekké váltak. Be kellett ismernünk: több mint naivság volt azt hinni, hogy az akkori körülmények között sikerül megteremteni az őszinte, meghitt beszélgetés körülményeit és légkörét a fiatalokkal. Mi, szerkesztők azt reméltük, hogy olvasóinkkal találkozva könnyűszerrel megtudhatjuk, melyek a felkeresett település legégetőbb gondjai, milyen események foglalkoztatják leginkább az ott élő magyar közösséget, a fiatalokat. De mert kötelezően ki voltunk szolgáltatva az ifjúsági szervezet helyi “támogatásának”, kiszállásaink nem lehettek túl népszerűek, a találkozók többnyire feszélyezettek és felszínesek maradtak, a résztvevőknek nem sikerült feloldódniuk irányunkban, így a megírásra váró problémák felleltározása is csak szándék maradt. Továbbra is éreztük, hogy szükség van eleven kapcsolatok ápolására a fiatal olvasókkal, ehhez azonban mindenáron meg kellett nyernünk a bizalmukat.

„Példaként” az ifjúsági szervezet vezetői többször is meglebegtették előttünk az 1973-tól működő és egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, hajnalba nyúló beat- és folkzenei koncertekbe torkolló találkozókat, amiket az Adrian Păunescu költő vezette Flacăra c. hetilap égisze alatt, az ifjúsági szervezet közreműködésével szerveztek, s amelyek jó alkalomnak bizonyultak arra, hogy a közönséget egyrészt a kiadványhoz, s az általa képviselt politikához kapcsolják, egyúttal lehetőséget teremtettek arra, hogy a fiatalok kiélhessék könnyűzenei igényeiket is. A találkozók hasonlóképpen kiváló alkalmat nyújtottak a tehetséges költőknek, zenészeknek és előadóknak, hogy művészetüket végighordozzák az országon, szembesíthessék a közönség fogadtatásával. Több ízben történt kísérlet arra, hogy mesterségesen a rendezvénybe „integrálják” a magyar nyelven írókat-zenélőket, ami gyakorlatilag egy lépés lett volna afelé, hogy az Ifjúmunkás fokozatosan elveszítse önállóságát, maradék sajátos kisebbségi jellegét. Ezért, amíg csak lehetett, ellenálltunk mindenféle gyanús sugallatnak és szerkesztőségünk kis létszáma dacára annak a lehetőségét vizsgáltuk, miként tudnánk mi is, olvasóink sajátos igényeihez igazodva, a Cenaclul Flacăra-hoz hasonló, önálló anyanyelvi fórumot teremteni a fiatal romániai magyar kultúrának, különös tekintettel a könnyűzenére.

Előzmények, tapasztalatok már léteztek a lap történetében: a hatvanas évek közepén, néhai Matekovics János szerkesztő-riporter javaslatára és tevékeny irányításával egyfajta – Ifjúmunkás Matinénak keresztelt - vasárnapi mega-előadást tartottunk egy-egy tartományi vagy rajoni székhelyen, amely úgymond a lap hangos kiadása kívánt lenni – vezércikkel, élő riporttal, műveltségi vetélkedővel, illemtannal, sok irodalommal, színpadi jelenetekkel, könnyűzenével -, megmozgatva és összefogva a kiszemelt helység/térség fiatal magyar és román alkotó erőit. Az alapvetően magyar nyelven zajló, 6-7 órára rúgó előadások mind anyagilag, mind szervezésileg túlterhelték a szerkesztőséget, nehézkesek voltak, komoly szerkesztői erőket vontak el a lapkészítéstől, emiatt évi 3-4 rendezvénynél tovább nem nyújtózhattunk. Nem sokkal a megyésítés, illetve Matekovicsnak a laptól való kiválása után a rendezvény egyszerűen félbemaradt.

Ehhez a hagyományhoz – mint precedenshez – nyúltunk vissza 1976 nyarán, s érvelésünk nyomán az ifjúsági szervezet vezetősége belátták, hogy ezek az előadások magyar nyelven kell hogy zajlódjanak, és óhatatlanul a fiatal erdélyi magyar alkotók megnyilvánulási fórumává, élő közönségkapcsolatává válnak. (Az erdélyi hivatalosságok, pártszervek nehezen nyugodtak bele akár ennyi központi „nagyvonalúságba” is, és mindenféle ürüggyel próbáltak akadályt gördíteni az előadások elé.)

A turnék szervezésével, a műsor kidolgozásával és a közreműködő művészek felhajtásával megbízott kolozsvári kollégánk, Tar Károly író és riporter a kezdetektől sziszifuszi munkát végzett azért, hogy a közös cél zászlaja alá állítson egy sor valódi fiatal tehetséget a költészet, a színjátszás és a könnyűzene területéről. Az 1979-ben kiadott műsorfüzetben az ő tollából egyebek mellett olvashatjuk: „Az új matinéinkat megelőző fogadónapjaink megtanítottak a szerénységre, az eszköztelenségre, s ezért anyagi gondjaink minimálisak, nem emelnek különösebb akadályt előadásaink rendezése elé. Különben a KISZ Központi Bizottsága védnöksége alatt és támogatásával létezünk. Igyekszünk addig nyújtózkodni, ameddig a takarónk ér.” (19)

Az ötven előadás útvonala gyakorlatilag befogta egész Erdélyt: Csíkszeredában történt a “premier”, majd Székelyudvarhely, Erdőszentgyörgy, Szováta, Segesvár, Dicsőszentmárton, Szászrégen, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Szilágycseh, Szilágysomlyó, Zilah, Nagyenyed, Torda, Aranyosrákos, Csíkszentmárton, Csíkszereda, Gyergyóditró, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Zetelaka, Székelykeresztúr, Kolozsvár (két előadás), Dés, Szecseleváros, Sepsiszentgyörgy (két előadás), Kovászna, Zágon, Kézdivásárhely, Kézdiszentlélek, Barót, Bardóc, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Lupény, Lónya, Végvár, Temesvár (két előadás), Arad, Székelykeresztúr, Nagyszalonta, Kolozsvár, Brassó, Nagykároly, Szatmár voltak az állomások, három téma köré szerveződő előadásokkal: Szülőföld, Homo faber és Mi, együtt.

Ha valaki akár egyetlen matiné előadást végighallgatott, tanúsíthatja, hogy az éppen aktuális téma a lehető legtágabb és legpermisszívebb értelmezésben fogta egybe az előadást, amely távolról sem volt kőbe vésett reprezentáció, gyakran élt a művészi-rendezői rögtönzés eszközével, attól függően, hogy az éppen soros előadáson milyen alkotók, művészek és előadók álltak a Matiné rendelkezésére. Így aztán a kötelező “hangos vezércikket” és egy-két, agitatív verset leszámítva, a több órás műsor jelentős része a fiatal, kísérletező, formabontó, ám tartalmas művészeti tevékenységnek, illetve mintegy egyharmad részben az ifjúsági zenei jelenségeknek volt fenntartva. A már idézett beszámoló e téren sem rejtette véka alá valódi szándékainkat: „Támogatjuk az új, a formabontóan is mondandós színházat, a fiatalos próbálkozásokat. És a táncház mozgalmat. Mindent, ami önismeretünket gazdagítja, népművészetünk értekeit élteti.” (20)

Az Ifjúmunkás érdeklődése és tájékozottsága a romániai magyar könnyűzene kialakulásával és fejlődésével kapcsolatosan megnyilvánult abban is, hogy gyakorlatilag sikerült olvasóihoz eljuttatni azokat az értékeket, amiket egy-egy Siculus-fesztivál vagy rá emlékeztető ritka rendezvény, egy-egy tévéadás egyszer már felszínre hozott. Így, annyi évtized távlatából is elég csupán felsorolni azt a reprezentatív névsort, amely a Matinékon részt vevő együtteseket és előadókat tartalmazza:

Folk-énekesek: Avram Grete, Bálint Péter, Breuer-testvérek (Ferenc és Ildikó), Chifor Monica, Crisan Victor, Csortán Márton, Csutak István, Domokos Árpád, Györke Gyöngyvér, Ion Elena, Kovács András, László Kálmán, Márkus János, Nagy László, Papp testvérek, Pernes Radu, Trifán László, Váradi Imre

Együttesek: Actinia (Csíkszereda); Barozda (Pávai István, Bokor Imre, Simó József, Györffy Erzsébet – Csíkszereda); Bodzafa (Panek Katalin, Sepsi Dezső, Könczei Árpád, Székely Levente – Kolozsvár); Compact (Petrozsény); Folk Group 5 (Verzár Ferenc és Csongor, Kiss László, Szász István, Imets Erzsike – Csíkszereda); Harmat (Zakariás Erzsébet, Sepsi Dezső, Zakariás Attila – Kolozsvár); Metropol (Virányi Attila, Ráduly Béla, Orbán András, Trifán László, Mácza Ferenc – Nagyvárad); Origó (Bedő Zoltán, Szilágyi Attila, Gyergyai Csaba, Szabó József – Sepsiszentgyörgy); Ördögszekér (Sepsi Dezső, Könczei Árpád, Sinkó András – Kolozsvár); Táltos RT (Józsa Erika, Horváth Károly, Kovács András, Márkus János); Univers (Temesvár); Vox T-77 (Székely György, Incze Pál, Hegyi András, Cserey Csaba – Csíkszereda); Garabonciás (Fogarassy Ildikó, Antal Imre, Csutak István, Szabó Attila, Vasiu Tibor – Temesvár).

1979 augusztusának végén, utószezonban óvódás korú fiammal a román tengerparti Costinesti-re, az ifjúsági üdülőbázisra kaptam két hetes beutalót. Több éve felgyűlt szabadságom egy töredékét próbáltam letudni a már szinte elnéptelenedett, őszi tengerparton. Pár napi ottlét után kiderült, hogy a telep egyetlen nagyvendéglőjében, mely a Briza Mării (Tengeri Fuvallat) költői hangulatú nevet viselte, esténként a nagyváradi Metropol szolgáltatja a talpalávalót. Nagy volt az öröm az egymásra találáskor, a fiúk díszhelyet rendeztek be nekünk a pódium közelében, ahol esténként én egy sör, fiam meg egy hűsítő vagy fagylalt társaságában hallgattuk Ráduly Béláék már ismert vagy újdonatúj melódiáit – természetesen román vagy éppen angol nyelven. Szünetben, pihenés közben a fiúk az asztalunk mellé ültek, s elmondták, hogy egy rockbandának bizony nincs aranyélete: nehezen jut szerződéshez, ki van szolgáltatva a vendéglői közönség szeszélyeinek. Most is, csak összeköttetések révén kapták meg, utószezonban a tengerparti vendéglőt, nyári turistaidényben bezzeg mások muzsikáltak itt... Felemlegettük a matinékat is, egyszóval szabályszerűen nosztalgiáztunk, mint a korán megöregedett, gondokban megőszült emberek. Tény, hogy Metropolék csak úgy tudták fenntartani magukat, hogy átálltak a többségi repertoárra. Dikciójuk magyaros hangzása még talán külön színt jelentett a román rockpiacon, de tudom, hogy nem érezték jól magukat abban a bőrben, amibe kénytelenek voltak bújni...

Néhány következtetés

Hogy mi lehetett volna az Ifjúmunkás Matinékból, amennyiben az egyre merevebbé és ideologikusabbá váló általános kultúrpolitika a nyolcvanas évek elejétől kezdve nem szól bele a sorsába, gyakorlatilag ellehetetlenítve és teljesíthetetlen feltételrendszerhez kötve a kiteljesedő folytatást, csak elképzelni lehet, illetve sajnálkozni azon, hogy ez is, mint annyi más konstruktív próbálkozás, kezdeményezés azokban a rendszerváltás előtti évtizedekben, amikor már éppen termőre fordult volna, hirtelen semmivé vált az ideológiai áskálódás és leszabályozottság egyre szigorúbb körülményei között. Visszanézve az alig hogy megszületett és különféle legális csatornákon (tévé- és rádió adások, lemezgyártás, előadások) – egyebek mellett az Ifjúmunkás Matinék révén – érvényesülni próbáló romániai magyar könnyűzene (táncházi mozgalom) megvalósításaira, különböző előadások által hitelesített eredményeire, ma is megállapítható, hogy életrevaló értékteremtésnek tekinthetők, s bármikor megállják a helyüket az adott korszak körülményei között. A későbbi fejleményeket is figyelembe véve úgy tűnhet, hogy a törvényes kereteket feszegető kezdeményezések felkarolása ellenzéki színezetben láttatja mindazokat, akik a kisebbségi kultúra teljességében gondolkoztak és cselekedtek, tették a dolgukat, amíg lehetett. A teljesítmény minőségét közvetlenül behatárolta az a szinte reménytelennek látszó küzdelem, amit az éppen csak elkezdett és sokszor csírájában megfojtott kezdeményezések újragondolásáért, más utakon-módokon történő megközelítéséért folytattak mindazok, akik a tagadást az építés, a népszolgálat valamilyen formájában képzelték el.

Bizonyos, hogy mindez részükről bizonyos fajta naivságot és behatároltságot, kollaboracionizmust feltételezett, de e nélkül nem beszélhetnénk ma se kezdetekről, se hagyományokról. Mint ahogyan a XXI. század elején senkit sem izgat különösebben a Kárpát-medencében élő kisebbségi magyarság sajátos kultúrája, mondván: egyetlen egységes magyar kultúra létezik, amelynek egyetlen értékszempontja a minőség. És ezzel tulajdonképpen nem is lehet vitába szállni.

Csupán csak megjegyezni: kár, hogy ennek az igazsága a mai napig nem érvényesült.

A Garabonciás "feltámadása": 2012 - Ébredj, angyal!

Jegyzetek

(1) Lázár László: Udvarhelyen nem lesz baj. Ifjúmunkás, 1971. július 29/30. sz.

(2) Cseke Gábor: Egy hét tánczene (Ki hogyan látja a Siculus-fesztivált?). Ifjúmunkás, 1972. október 5/40. sz.

(3) U.o.

(4) U.o.

(5) Cs.G.: Hej páva, hej páva. A Concorde sztori. Ifjúmunkás, 1973. január 4, 11, 18, 25; február 1, 8, 15, 22, 29, március 22, 29.

(6) U.o. Ifjúmunkás, 1973. február 29.

(7) Mutassák meg, hol a 220-as konnektor (Horváth Károly bemutatja a Metropolt). Ifjúmunkás, 1974. január 25, február 1.

(8) Csakazértismajdmegmutatjuk...? (Horváth Károly bemutatja a Vox Humanát). Ifjúmunkás, 1974. február 14.

(9) Mindig a nők győzzenek! (Horváth Károly bemutatja Bokor Ildikót). Ifjúmunkás, 1974. március 7.

(10) Volt úgy, hogy megdobáltak (Horváth Károly bemutatja Babrik Józsefet, a Camerata Transilvanica vezetőjét). Ifjúmunkás, 1974. március 28.

(11) “Pótvizsga” (Horváth Károly bemutatja Tamás Gábort). Ifjúmunkás, 1974. május 23.

(12) Fényes sáv körülöttem (Horváth Károly bemutatja Mircea Floriant). Ifjúmunkás, 1974. február 28.

(13) Aztán megtörtént a csoda (Horváth Károly bemutatja a Phoenix-et). Ifjúmunkás, 1974. április 4.

(14) Szekernyés János: Merre tart a Phoenix? (Műhely). Ifjúmunkás, 1973. május 17.

(15) Füzesi Gábor: Hasznos élősdiek (Ifjúmunkás fogadónap, Temesvár, 1973). Ifjúmunkás, 1973. június 14.

(16) U.o.

(17) Horváth Károly: Öt délután a Phoenixnél. Ifjúmunkás, 1975. március 27.

(18) Aztán megtörtént a csoda (Horváth Károly bemutatja a Phoenix-et).

(19) 50 Ifjúmunkás Matiné. Műsorfüzet, 1979, Crişana Nyomdaipari Vállalat

(20) U.o.

Egy hét tánczene

Ahogy azt május 20-án nyilvánosságra hozott bejegyzésemben (Emlékszel a Siculus fesztiválra?) megígértem, az eltelt idő alatt igyekeztem előkeresni azokat a nyomokat, melyek közelebb visznek a negyven évvel ezelőtti valósághoz. Egy az egyben reprodukálom azt a riportomat, amit az 1972-es Siculus fesztivál egy hetét végigülve született meg - kényszerűségből egyetlen oldalon. Úgy próbáltunk helyet találni minél több szövegnek, hogy részben lemondtunk Nagy P. Zoltán - akkori körülményekhez képest - hangulatos, kifejező fotói jó részéről is, ami, mai szemmel megítélve, botorság volt, és talán mégsem. Ítélje meg az olvasó. Az alábbi szöveg minden esetre egyik alapja lesz a további vizsgálódásnak.

Az ideivel megvolt a hazai magyar tánczene fesztivál és verseny harmadik rendezvénye... A házigazdák, Székelyudvarhely municípium KISZ-bizottsága s a helybeli ifjúsági klub, a Siculus elégedett az elmúlt három évvel. Mindent megtettek, ami emberileg lehetséges volt, hogy a verseny ez évben is sikerüljön. 18 benevezett együttes, másfélszáz eredeti szerzemény - zene és szöveg - , majd egy heti színvonalas muzsika minden este, rengeteg taps, nyilvános tévéközvetítés... Mi kell egyéb a jó közérzethez? Úgy néz ki, hogy rendezők, szervezők, szakemberek és fiatal zenészek nyugodtan eltehetik magukat - jövőre, a következő rendezvényig. Vajon így van?



1. 

Igyunk meg egy üveg sört az Ifjúsági Klub teraszán. Prikánszky Csaba, a pincér szakszerű mozdulattal bontja az üveget.
- Mit jelent önnek a Siculus fesztivál? - kérdemn, mire leül.
- Őszintén mondjam?
Bólintok.
- Talán túőlzás, hogy minden. Alapító tag vagyok, s személy szerint élek-halok azért, hogy évente megtarthassuk. Zenélek is, az új udvarhelyi együttesben, a Canticumban. Itt nyilvánosan, szabadon lehet muzsikálni, az irányzatok nem zárják ki egymást. Nézze csak meg a színvonalat: mindenki felkészülve jön, pedig nem kötelező megjelenni. Különben csak most vagyok pincér, egy páran segítünk a Mártának, mert egyedül nem bírná az iramot. Egy heti tánczene annyi itt, mint egy heti csúcsforgalom. A versenyzőknek mi adunk vacsorát...

2.

És vacsoráznak. Koncert után vagyunk, a klub apró asztalai körül régi és újdonsült barátok ülnek. A szatmári Rytmik együttes szólógitárosa, Bencze József felemeli villáját:
- Sok ismeretséget jelent, új zenekarokat, rádió- és tévészereplést. Amíg nem volt fesztivál, játszottunk összevissza, mindenféle divatdalt. Ha most visszagondolok, szégyellem magam... Ide csak saját szerzeményekkel jöttünk, hogy megmutassuk, nem csak idegeneket tudunk másolni.
Balogh István, az együttes zeneszerzője és szövegírója technikus a szatmári faipari kitermelő vállalatnál:
- Népzenei variációkra törekszünk. Hallotta, ugye? Idegenkedünk minden majmolástól. Remélem, ez a fiataloknak tetszik. A fesztiválban különben a legjobb az őszinte eredetiség.

3.

Az aznapi koncerten fellépő együttesek éjszakai demonstrációja. A versenyzők önfeledten táncolnak, fogy a Frucola, parázslanak a cigaretták. A kürtösi együttes, az Ypsilon vezetője, Lénárd Gábor beszél:
- Igazi baráti légkör van itt. Ha elmegyünk, nagyon szeretnénk majd levelezni a többiekkel. Nekünk egyetlen ritka alkalom, hogy saját szerzeményeinkkel szóhoz jussunk, odahaza nálunk erre nincs lehetőség. Mikor ide jöttünk, azt se tudtuk, milyen a konkurrencia, mit kell tudni, szakmai segítséget senkitől sem kaptunk.

4.

Erika és Karcsi - akkor

A Józsa Erika és Horváth Károly folk-kettős, a tavalyi nagy attrrakció, az idén saját számokkal jött; a zsűri döntése szerint eredeti szövegéért Horváth Károly kapta az egyik Siculus-nagydíjat és az Ifjúmunkás ajándék-könyvtárát.
- Az első fellépést és sikert jelenti nekünk a Siculus.
Egy asztalnál ülnek a nagyváradi Metropol-Group tagjaival, akik egy teljesen más irányzatot képviselnek: a kevésbé melodikus, de annál tartalmasabb politikai beat-et. Ráduly Béla, a közkedvelt dobos és szólista, szerénykedik:
- Sok jó zenészt és kollégát jelent, akikkel öröm egy színpadon muzsikálni. Meglepett a bensőséges rendezés, valamint a színvonalas muzsika is, amely tükrözi az ifjúság mai életét.
Elekes Csaba, az együttes másik oszlopos tagja, csodálkozott:
- Érdekes, milyen nagy fejlődést láthattunk a tavalyi fesztivál óta. Komolyság, odaadás, meg minden... Mióta itt vagyunk, máris új darabon dolgozunk, oratórium lesz, a címe már megvan: Páncélváros...Egyikünk sem főiskolás, de mert a váradi pedagógiának megnyertük tavasszal a diákfesztivál nagydíját, hát nagylelkűen ráütötte benevezési lapunkra a pecsétet. Mikor kértük a diplomát, hogy legalább fotókópiát készíthessünk róla, elutasítottak. A trófea ott lóg  a diákvezetőség irodájának falán. Nem baj - a lényeg mégis a munka.

A Concorde egyik nevezetes száma: Kék árnyak közt a hajnal

5.

Egyszer a cigaretta is elfogy, s a nagykárolyi Kastélylakók együttesének vezetőjét, Boros Lajos zenetanárt a klub söntésénél kapom el:
- Szeretnék minél több hazai magyar slágert szerezni. Vannak, akik csak a komoly zenére ítélnék a szakembert, de - ha már tömegjelenség a tánczene, miért ne irányítanánk helyesen a fiatalokat?
Sárosi Endre, a marosvásárhelyi Sympathy együttes vezetője szintén fiatal zenetanár. Ki nem állhatja a szivarfüstöt. Ötvenöt perces szerzeménye, a nagy sikert aratott Szivárvány, akár operának is beillik.
- Rengeteg készülődést jelent a Siculus - mondja. - Fél év megfeszített munkája fekszik a fellépésünikben, miunden szabad időnkről le kellett mondanunk, s Vásárhelyről eljönnünk ide, Udvarhelyre, hogy szóhoz jussunk...

6.

A tánczenéhez táncosok is kellenek. Fiatal munkatársunk, Kelemen Ferenc és trupja, vendégként vesz részt az idei fesztiválon. Miután vitát kavart lapunkban, elment Székelyudvarhelyre, hogy ott is bemutassa, mennyivel szebb és ízlésesebb, ha valakinek táncműveltsége van.
- Azt hittük először, hogy a kedves fogadtatás - protokoll. De nem, függetlenül a nemzetiségétől, mindenki jól érzi magát és barátkozik. Ám, ha megnézed, hogyan táncolnak, akkor igazat adsz nekem... Még ők sem tudnak, pedig tánczene-szerzők...

7.

Nagy P. Zoltán fotója a lapból

Alig értjük egymás hangját. Az "ajándékzenét" szolgáltató zenekar hangszereit teljes hangerőre állította, csak úgy remegnek a tzratóoszlopok, s közöttük az egyetlen, bármely táncra ráhúzott figurával rángatózik az ifjú sereg. Levegőt szippantani lépek ki az estébe, a klub előtt néhány kíváncsi fiatal:
- Mit jelent nektek a Siculus?
- Eredeti könnyűzenét, meg egy lökést, hogy magam is folytassam a zenélést nálunk, a gyárban (Borbély Dezső inas, Terhnoutilaj).
- Igen vonzó valamit az ifjúság körében. Minden este itt voltam, s szeretném, ha minél több lemez jelenne m eg ezekből a számokból. Sokan megvennénk... (Benő Pál, Cérnagyár).
- A KISZ keretében jött létre, sok fiatal látogatja, szeretnénk min den évben, ha megmaradna (Mákos Gábor, inas, Tehnoutilaj).

8.

Márki Zoltán költő, a zsűri tagja papírt nyomott a kezembe:
"Mit jelent a Siculus? Találkozni az ifjúsággal... Természetesen, nem csak zenében, versben és nem csak ezekben az esős udvarhelyi napokban. Egy pillantás lehetőségében, tegeződő kézszorításokban, a mosolyban, mely nem bocsát el. Önmagunk randevúján. E néhány nap műfaját nem én találtam ki, de mondatát gyakorlom. Hinni egy hitben, mely az élettel azonos. Mert örömünk lényegében annyi, hogy az ember szeme megtelik csodálkozással: mennyi tehetség, hány ígéret  és mind egymásé! Nem lehet erről másként, csak versben gondolkodni..."

Bokor Ildikó Majtényi Erik-Boros Zoltán dalát énekelte (Kilenc tavat)

9.

A kolozsvári Polyton több hazai költőnk versének megzenésítésével jött a fesztiválra. Díjat nem nyertek, de a petrozsényi születésű Horváth Attila szerint:
- Tanulni jöttünk és ismerkedni. Tavaly alakultunk, a versenyre napi nyolc-tíz órát dolgoztunk. Bár erősen lekötött az egyetem, nagyon fúrta az oldalunkat, hogy meg kellene próbálnunk. Ketten műszakiak vagyunk, de a kollégák jó része konzervatóriumos, hát nem fogunk elsüllyedni!

10.

Az esti hangversenyek kezdete előtt végignéztem  termen: csupa ragyogó, fiatal arcú hallgatóság között felbukkant egy-egy idősebb arc. Harmadik nap feltettem a kérdést Csomor Zsuzsa néninek is:
- Szeretem, kedves. Hiszen a fiam is énejkel a Siculusban. De nem csak ezért, én már ilyen vagyok, megszoktam ezt a könnyű zenét, otthon is, ha látom az újságban, csak kapcsolom bé a rádiót. Még lemez is van, amit lehet, megveszek!
Sata Mária tnárnő az egyik helyi iskolában:
- Magam is zenetanár vagyok, kell hogy érdekeljen. Édesapám szokott elkísérni. Csak azt nem szeretjük, amikor egy kicsit túl hangos a zene, de akkor befogjuk a fülünket.

11.

Boros Zoltán zeneszerző, a tévé magyar adásának munkatársa a rádiófelvételeknél segédkezik. Egész nap foglalt, este szusszan valamennyit: - Mikor zeneszerzésre adtam a fejem, nem tudtam elválasztani a zenét az anyanyelvtől. Műfajom a könnyűzene. Hosszú ideig elkerülte a szakemberek figyelmét, hogy magyar nyelven is lehetne művelni. Néhány próbálkozás volt csupán a vásárhelyi rádió körül, Borbély Zoltán jóvoltából. Én is itt kezdtem, a Siculuson, s amit addig csak baráti körben, szórakozásból csináltam, az egyszer csak kiugrott. Jó, hogy végre megvan ez a fórum. S van hazai magyar tánczene. A tévé magyar adása sokat tehet a továbbiakban...

12.

Mirk László, a KISZ Hargita megyei bizottságának osztályvezetője, szintén a zsűri tagja:
- Büszke vagyok, hogy mi álltunk elő a kezdeményezéssel. Boldogan nézem a nálam sokkal fiatalabb tánczene-rajongókat, akiknek egyre színvonalasabb munkája nyomán fennáll a lehetőség, hogy teljesen kiszorítsuk a külfökldről importált, nagyrészt az ifjúság számára meg nem értett vagy érthetetlen divatokat. Különben nem vagyok oda a tánczenéért, de mert kell a fiataloknak, nekünk hasznos uirányba kell terelnünk ezt a létező igényt.

13.

A 72-es fesztivál dalai lemezen

Kisfalussy Bálint, a már befutott sztár, a fesztivál törzstagja (zeneszerző, szövegíró és énekes egy személyben):
- Nekem pontosan azt jelenti, amit egy évig csinálok a tánczenében. Egy hét zene, utána sajnos, semmi. Amit mi csinálunk, divatműfaj, tehát gyorsan változik. A 70-es fesztivál után például két évre jelent meg kislemezem, s hangfelvétel is csak egy év után. De ez is csak személyes kapcsolatok árán. Akinek ilyen nincs, mit tehet? Pedig össze lehetett volna válogatni egy lemezre valót. Adott belőlük valamit a rádió, a tévé, de kotta nem jelent meg. Amit itt feldobunk, jó dolgokt, azokat állandóan kellene játszani. Az Új Élet például nyugodtan szánhatna számonként fél oldalt a legjobb számok kottájának és szövegénejk, s akkor ezek eljutnak mindenüvé.

14.

Az ajtónállók derék, jól öltözött fiatalemberek. Mellükön rézből kivert jelvény, RENDEZŐ felírással. Egyikük, Jakab Endre, a Tehnoutilaj vállalat KISZ-titkára:
- Csak a szünetekben vagyok rendező. Míg tart az előadás, én is hallgatom a zenét, ismerkedem vele, szeretném minél jobban megérteni, s gondolom, ha többet halloim-nézem, sikerülni fog. Örvendek, hogy segíthetünk a rendezésben, a nyolc teremőr közül hét tőlünk van.

15.

Zoltán Aladár, a hazai Zeneszerzők Szövetségének titkára, a zsűri idei elnöke:
- Túl kell lépni a spontán szervezésen. Van egy olyan gondolat, hogy amint véget ér a fesztivál, kezdődik a következőre készüölődés. Az első szakaszban jöjjenek be a szövegek, azokat a szakzsűri megrostálná, s akkor következne a zeneszerzés, majd a kották és sztövegek sokszorosítása s a tényleges benevezés. Így elkerülnénk, hogy különben jó zenei szerzemények blőd szövegekkel fussanak. Aztán alkalmat kellene adni arra, hogy a zenekarok ne legyenek csak a szövegeknek alárendelve, tehát bevezetni a zenekari számokat. Igen lényeges, hogy kiadják a legsikerültebb darabokat. A Xerox-féle sokszorosító technika ma már elterjedt nálunk, olcsó és gyors, ki kellene használni. Jó volna a fesztivál alatt szakmai vitákat, előadásojkat rendezni, mert az együtteseknek most már szakmai gazdagodásra van szükségük. A magam részéről titkársági ülésen beszámolok majd a fesztivál sikeréről, s a könnyűzene szakosztály figyelmébe ajánlom az egészet. Jelenléte döntő fontosságú volna, már most el kellett volna érni, s lehetett is volna egy kis utánajárással...

16.

A Metropol nagylemez is a Siculus hozadéka

Pakot József, a municípiumi KISZ-bizottság első titkára mindvégig szerényen a háttérben maradt. Pedig kezdettől ő volt a fesztivál lelke. Nem is maradt ideje nyilatkozni. De megtudtam róla, hogy magára vállalta a szervező munkák legnehezét, s nyári szabadságát például azzal töltötte, hogy személyesen végiglátogatta a benevezett együtteseket, hogy megkösse velük a szerződéseket. Látta, milyen mostoha körülmények között dolgoznak ezek a zenészek. És biztatta őket. Látta, milyen emberi gyengeségeken és szűklátókörűségen múlt egy-egy zenekar benevezése. És kitűnő diplomáciai érzékével elhárította a nehézségeket. Tapasztalta fárasztó útja során, mennyi apró emberi hiúság akadályozhatja a közös hang meglelését. És szót értett mindenütt a fiúkkal. Tudta, milyen anyagi nehézségekbe ütközhet az újabb és újabb rendezvény kivitelezése. És merész, céltudatos elszántsággal vállalta őket. Közben megszületett negyedik gyermeke, a családi és a közösségi feladatok egymás után tornyosultak előtte. Honnan merített magának ennyi erőt? Talán abbl, hogy a cselekvés fedezete álklt mögötte. Mert, aki téglákat rak egymásra s nem csak a szavakat fűzi káprázatos rendbe, az adiott ponton megtámadhatatlan. Akárcsak a munka, a föld embere...

17.

Magamat faggatom a vége felé: vajon csak egy hét tánczene volt? Távolról nézve, s csak hírekre alapozva, az lett. Ám ahogyan és amiért született? Amilyen emberfeletti hazafias munkával összeállt s utat tört, helyet kérve a köztudatban, az már komoly dolog. Olyan kultúrpolitikai tett, amelyet csak hatásában lehet igazán felmérni. Abban, ahogy fiatalok ízlését irányítja jó irányba, ahogy elszakítja az üzleti szellem hatásától jónehány tehetséges zenekar tevékenységét, ahogy messzemenően tiszteletben tartja az egyéni törekvéseket, ahogyan megpezsdíti egy kisváros művelődési életét... Ez talán a legnagyobb nyereség. A verseny csak külsőség, végül is nem jelenthet sokat, ki lép most elsőnek vagy másodiknak a dobogóra. S nem lehet eléggé dicsérni azt, hogy éppen a KISZ állt egy ilyen ügy mellé, annyi más gondja-feladata mellett.

18.

Megkérdezném Tamási Áront is - nem válaszol. Ha élne, a kíváncsiság minden bizonnyal elvinné iskolavárosába, ahol nem egy népdalból vétetett táncdallam szárnyalt már föl a Siculus-fesztiválokon. Ízlelgetné a szokatlan, dübörgő hangokat és ritmusokat, szünetben tréfásan elbeszélgetne fiúkkal-lányokkal, nosztalgikus mosollyal elnézné  a klubban éjfélig szórakozó fiatalok táncát, időnként rágyújtana egy-egy szivarra, ahogy most mi tesszük...

De hát nem él már, s így a fesztivál résztvevői maguk mentek el fölkeresni őt a farkaslaki síremlékhez, s előttük figyelmeztetőként magasodott a két évnyi kemény munkával faragott Szervátiusz-szobor, jelezve, hogy a világon bármihez tudás, erőfeszítés és odaadás kell.

Az író kedves hősei most kőbe dermedve néznek velünk farkasszemet: az eljövendő Siculus-fesztiválokon innen és túl, állnunk kell szigorú tekintetüket.

Cseke Gábor

Ifjúmunkás, 1972 / 40. sz. (október 5.)

Nevezetes Metropol-sláger: Szeretem az életet

Emlékszel a Siculus fesztiválra?

Aki negyven évesnél fiatalabb, annak nem igazán mond valamit ennek a hajdanvolt rendezvénynek a neve. A még emlékezők szerint ugyanis 1973-ban volt az utolsó, méghozzá Székelyudvarhelyen, annak pedig idestova 39 esztendeje. 


Érdemes-e rá emlékezni?


Az itt hallható, a jútubról összetalicskázott dalok (Bokor Ildikó, Garabonciás együttes - Boros Zoltán szerzeményeit játsszák - neves erdélyi költők: Kányádi Sándor, Majtényi Erik, Márki Zoltán - verseire) a Siculus fesztiválon hangzottak el. Érdemes meghallgatni őket, nem is egyszer. És borzonghatunk azon az üzeneten is, amit pl. a Kányádi vers sugall - akár a mai embernek is:

Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár...

Az, aki részt vett rajta, akinek a fiatalságát jelentette, mindenképpen. Találtam is egy ilyen emlékezőt: az udvarhelyi Kaizler László bárzongoristát, aki 2003-ban, nyugdíjasként ekként tűnődött el a történtek felett:



– Különleges eseménynek számított, mert az akkori politikai helyzetben oázisnak lehetett nevezni azt a vállalkozást, ami akkor kezdődött. Azért is, mert az erdélyi magyarság érdeklődése felfokozódott Nagykárolytól Sepsiszentgyörgyig. A másodikon, 1971-ben már egész hatalmas seregszemle volt, '72 volt a csúcs, de akkor már lehetett érezni, hogy nagy nyomás nehezedett a fesztiválra – és nem biztos, hogy a '73-ast megérjük... Csiszár Antal és Pakot József, a város KISZ-titkára szervezték, ők ketten '70-ben erdélyi körútra indultak, felkutatni, hogy kikre lehetne számítani, egyúttal a meghívókat is letették. Ezt azért hangsúlyozom, mert vannak olyan vélemények, hogy x vagy y szervezte, nem: ez a két ember volt, az ő ötletük, és ezt meg is valósították. Lényeges kihangsúlyozni, hogy önellátó volt a fesztivál, anyagi segítséget nem kapott sehonnan – az együttesek jelentkezésekor egy bizonyos összeget kellett befizessenek, ebből lettek a díjak. Itt volt a Román Televízió magyar szerkesztőségének két műszerkocsija, az első fesztivált teljes egészében élőben közvetítették. Azt követően már előválogatás volt a szerzeményekből, ahol leszűrték azokat, amelyeket érdemesnek tartottak nyilvánosság elé bocsátani, és csak ezek kerültek bemutatásra a meghallgatás után. 1973-ban már Gheorghe Sbârcea zenetudós volt a zsűri elnöke, aki anyanyelvi szinten beszélte a magyar nyelvet, és az ő szerzeménye volt a Donáth úton nyílnak már az orgonák...

Csupa-csupa történelem. Van még közönsége a "hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt" történéseknek? Talán mégis...


A minap telefonon keresett egy sorsából kiöregedett, politikai pályán megállapodott egykori énekes, aki lelkes folkegyüttesével ott sündörgött a megkopott, elfeledett kulisszák mögött. Aki arra is emlékezett, hogy amikor a fesztivál befuccsolt, s hogy legyen helyette valami az erdélyi magyar fiatalságnak, az Ifjúmunkás c. hetilap megpróbált életet lehelni a megszűnt fesztiválon feltűnt és sikeres együttesekbe, előadókba, megteremtvén az országon végighordozott Matinék furcsa műfaját. És a helységről helységre változó, mégis szellemileg azonos előadások során jutott szerep és hely a korábban elhallgattatott együtteseknek, zeneszerzőknek és előadóknak.


- Egyszer talán jó lenne megírni - mondja a telefonáló. S egyetértek. Hiszen magam is szem- és fültanúja voltam mindhárom fesztiválnak. És később, a Matinéknak. Ahol ilyen dalokat lehetett hallani, mint fent is. A most kezdődő nyár talán elég lesz arra, hogy az ember utána nézzen a tényeknek, a történéseknek. Mert legendák, mendemondák szép számban keringenek tovább. De csak arra érdemes emlékezni, ami valóban megtörtént. Amit még őriz a leírt, de még rejtező betű...

Az Ifjúmunkás Matinékon 1976-1979 között fellépett költők és
könnyűzenészek lajstroma egy megtalált korabeli műsorfüzetből
az 50. előadás után

Cseke Gábor

KÁNYÁDI SÁNDOR

Noé bárkája felé
a Nagy Imre-festmény hátára

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.

Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.

És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.

1973