Hanyas vagy? Negyvenhármas? Negyvenkettes?

Hommage a Szilágyi György

(harmincöt éve hangzott el először)

Hanyas vagy? 43-as? Vagy 42-es?

Egyremegy. Mi félszavakból megértjük egymást. Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz? Mi még tudtunk dalolni a tábortűz mellett. Meg a harmadik korsó sör után is. Magyarul. Nem úgy mint a fiam vagy az unokám, ők már csak angolul dünnyögnek. Emlékszel? Mi az orosz dalokat is magyarul énekeltük. Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma. Valahol a Volga mentén élt egyszer egy kisleány. Meg a Ó, csicsarna… Ezeket még nagyapámtól tanultam, aki a nagy háborúban járta meg a szerb hadszínteret. Meg az oroszt. Meg az olaszt. A lovassággal. Mint gyaloghuszár: Premislit, Doberdót állat nem élte volna túl. Lóról szállt lovasnemzet lettünk már régesrégen.

Nekünk mindig az első világháborúról meséltek gyerekkorunkban.

A másodikról alig. Pedig abba születtünk bele. Csak az oroszok meséltek arról a háborúról. Versekben, könyvekben, nótákban, filmekben. Mi megnéztük a mozikban a szovjet harcos filmeket. Berlin eleste, Háború után este hatkor, Sivatagi tizenhármak, Ballada a katonáról, Emberi sors. A hajnalok itt csendesek. Orosz háborús dalokat énekeltek a fülünkbe, emlékszel? A néprádióból zengett a szulikó, a büszke kozák, az egyszer nyáron hűshajnalban, a lila orgonák, a poljuska, no meg zseleznyák a hős partizán. Anyáink szerették és dúdolgatták őket. Melyiket tudnád még elfütyülni?

A katyusát nem nagyon énekelték. Róla apáink beszéltek néha. Úgy hívták: sztalin-orgona. Ha az elkezdett fütyülni, elbújtak volna a föld alá is. De a Donnál jéggé volt fagyva a föld is, beletörött a gyalogsági ásó. Ha szovjet dal harsant a Kossuthon, apáink általában kimentek a szobából. Néha azért rázendítettek: Vitte kopott trojkáján egy cigánykaraván. Amit ők is apjuktól – a mi nagyapánktól – tanultak.

Apáink nemigen meséltek az orosz frontról. A rugalmas elszakadásnak becézett futásról se. Az oroszokról se. A partizánokról meg soha. De azért –családi körökben – sok szó esett a ruszkikról: minden nőt megerőszakoltak, minden órát elloptak, mindegyik ferdeszemű volt, mindig be voltak rúgva, mindig annyian voltak, mint az oroszok. Mikor ötvenhatban végre mi is megláttuk őket, a felszabadítóinkat, hideg futkosott a hátunkon.

Mi nem meséltünk a gyerekeinknek, unokáinknak az életünkről. Nekünk még meséltek nagyapáink, apáink-anyáink már inkább hallgattak. Tőlük tanultuk a hallgatást. Nem meséltek a hadifogoly-táborról, sem a koncentrációsról, sem a Hortobágyról, sem a pufajkásoknál eltöltött éjszakákról. Nem azért, mert restellték – nem tartották mesélésre érdemesnek. Ahogy mi sem az építőtábort.

Hanyas is vagy? Ja, mindegy. Egyívásúak vagyunk, valamikor együtt ittunk is, és mennyit..! Meséltél te a fiaidnak a szocializmus építéséről? Ugye, te se sokat meséltél erről, az építés unalmas munka. Dolgoztunk, hajtottunk, túlóráztunk, pihenőidőben is rávertünk a különmelóra, ha jutott még idő meg szufla, akkor néha olvastunk, moziba vagy színházba mentünk. Kocsmába mentünk szívesebben, vagy magunkban ittunk otthon, miközben a tévét bámultuk. Erről nincs mit mondani. A háborúról bezzeg lehetett mesélni, de mi sajnos nem kerültünk háborúba. Sajnos? Mi gyárba álltunk, bányába álltunk, kisiparoshoz álltunk, állami szolgálatba álltunk, belügyi szolgálatba álltunk, külügyi szolgálatba álltunk. Katonának nem álltunk - békében katonának lenni nem olyan szép…

Hanyas vagy? Negyvenkettes, negyvenhármas? Emlékszel, mi állatkertet is építettünk. Meg hansági csatornát is ástunk. És kukoricát is címereztünk. És címert is rajzoltunk. Titokban Kossuth-címert rajzoltunk. Utána visszatettük rá a koronát. Titokban nemesi címereket is szerkesztettünk magunknak. Mert mi el akartuk feledni paraszt és polgár őseinket, mi letagadtuk zsidó, német, szláv, román, cigány őseinket. Minket megtanítottak lenézni minden nem-magunkfajtát: a furcsa nevű svábot, a drótostótot, a vadrácot, a bunyevácot, a szőröstalpú oláht, a teknővájó cigányt, a metszettfarkincájú bibaldót.

Mi nem zsidóztunk az iskolában. Nem is nagyon tudtuk, mi az, hogy zsidó. A mi apró falvainkban nemigen volt zsidó. Mesélték, a boltos az volt, de elvitték. Később mesélték, a városban sokan voltak, de azokat is elvitték. Osztálytársunk között sem volt tudomásunk szerint zsidó, biztosan azokat is elvitték. Zsidózni csak sokkal később tanultunk meg, amikor már nem vittek el ezért senkit. Cigányozni se nagyon cigányoztunk. Pedig tudtuk, kik a cigányok, sokszor még a mi apró falvainkban is akadt belőlük néhány. Általános alsó tagozatban sokszor együtt jártunk velük, felsőbe már kevesen kerültek. A gimibe meg egy sem. Pedig őket nem vitte el senki. Érettebb korunkra már cigányozni is megtanultunk, és sokszor kívántuk, vinné el őket a devlájuk.

Nekünk gyerekkorunkban a Párt volt a kenyéradónk. Így tanították. Bajuszos bölcs Vezérünk a távoli Moszkvából gondoskodott rólunk, de a rádiónkban még hallottuk beszélni budapesti legjobb tanítványát, a kopasz Rákosi Pajtást, ízes délvidéki tájszólásban. És voltak a reakció elleni harc első vonalában helyt álló bátor államvédelmistáink, a munka frontján helyt álló dolgozó népünk, meg volt hídverőgerőnk. Pedig a hidakat mi vertük – apáink, nem a Gerő. A mi szüleink égő házakat oltottak, kiásták a fel nem robbant bombákat, felépítették a lebombázott gyárakat, bevetették a lövészárkokkal szabdalt földeket - mi meg gyűjtöttük a papírt, a vasat meg a fémet, hogy ezzel is védjük a békét, és zengtük a zéneket, mert mintamókusok voltunk. Erős rés a béke bástyafrontján. Tanultunk, dolgoztunk, megint tanultunk, megint dolgoztunk, gyermeket nemzettünk, gyermeket neveltünk, családot tartottunk el, segítettünk szüleinknek - és magzatainknak, a magzataink magzatainak. Építettük-szépítettük lakásunkat, lakóházunkat, hétvégi házunkat, gyerekeink házát, városunkat-falunkat - az országunkat. Nagyritkán szórakozgattunk is, le-letérünk a helyes ösvényről, de mindig visszataláltunk az igaz útra.

Hadirokkantat mi már keveset láttunk. A második nagy háborúban a katona nem lett csonka, meghalt egészen, úgy ment föl a hősi halottak mennyországába. Csak Magyarország lett csonka, csak Magyarországból nem lett mennyország. Pedig mennyire hittek apáink ebben a nagymagyarországi mennyországban! Más rokkantakat persze láttunk eleget: fűrészgéptől ritkított ujjúakat, reumától vagy heinemedintől összecsukló lábúakat, tébécétől vagy szilikózistól vért köpőket, öregségtől meg alkoholtól reszkető fejűeket – sokszor bizony ki is röhögtük őket. A gyerekek kegyetlenül nem ismernek tréfát ilyen ügyekben. Mi még megkaptuk a tüdőbajt, nekünk meszesedett a jobb vagy a bal lebenyünk. Mi még nem kaptuk meg a Sabin meg a Salk ’inekciót’, nem tömtek bennünket vitaminokkal, antibiotikumokkal, orvoshoz se szaladtak velünk sűrűn. Mi meggyógyultunk - vagy meghaltunk. Edződtünk, mint az acél. Hideg vízben mosakodtunk. Kevesünknek volt fürdőszobája, még kevesebbünknek gyerekszobája. Mindőnknek volt azonban valamilyen gyerekkora, sokunknak nagyon nehéz. Mégis, mind hoztuk von Haus aus egy kis jóravalóságot, tisztességet, túlélni tudást, szorgalmat, becsületet. Meg csipetnyi hagyományt, amit apáink már féltek őrzeni.

Volt nálatok háziáldás a falon ? Kereszt meg szűzmária-kép? Biblia a mestergerendán? Vagy mezűze volt az ajtófélfán? Vagy lópatkó fölszögelve? Vagy söprű nekitámasztva? Mi van most a faladon? Ki van most a faladon? Nézi-e valaki, mi van az ajtódon..?

Mit mondtál, hanyas vagy? Negyvenhármas? Akkor tudod, mi még azt is megtanultuk az iskolában, hogy mi az eszmei mondanivaló. Mi latint tanultunk, mi humán osztályba jártunk. Mi még értettük is a Gaudeamus igiturt, nemcsak dünnyögtük. Megértenéd még, hogy „Sit nobis terra levis”..?

Tudsz még verseket, memoriter..? Megmutattad az olvasmányi naplódat a fiadnak, unokádnak..? Dúdolsz néha népdalt..? Emlékszel: megtanultuk, tőlünk telhetően a reáltárgyakat is. Tudsz még merőlegest szerkeszteni? Előbányászod még agyad tekervényeiből a másodfokú egyenlet megoldóképletét? Elénekled még az Archimédesz-tételt..? Rémlik még a Mengyelejev-táblázat..? Mert az is kellett az Általános Műveltséghez. Úristen! Mi mindent tanultunk meg, mi mindent olvastunk, mi mindent hallgattunk, hogy általánosan műveltek legyünk !

Butuskám, hanyas is vagy? Negyvenkettes? Mi félszavakból megértjük egymást. Azt mondod: Papp Laci, azt mondom: éremeső az olimpiákon. Azt mondom: Puskás, azt mondod: hathárom! Mi még hallottuk és láttuk focizni az Aranycsapatot. Néprádióra tapasztva fülünket, a főtéren a nagy hangszóróból, a moziban a nagyfilm előtti híradóban. Emlékszel, híradó előtt artisták is fölléptek a vászon előtt. A némafilmek korából megmaradt pianínó fakó futamaira dobálták egymást vagy buzogányaikat a levegőbe, esetleg megfakult cilinderből varázsoltak elő nyulakat. Nemigen voltunk rájuk kíváncsiak, a filmet vártuk, de hát nekik is meg kellett élni valamiből. Mint mindenkinek…

Minket még tanítottak hazaszeretetre. Meg az anyanyelv szeretetére. A mi hazánk az anyanyelvünk. A legszebb nyelv a miénk. Még alkotmányba is foglaljuk. Talán azért, mert nem ismerünk más beszédet. Csak a kettős beszédet. Azt mondod: miénk. Úgy értsem: tiéd. Azt mondod: megvédem. Azt látom: elveszed. Azt mondták: közös. Gondoltam, elviszem. Volt, akinél fecskemadár fészkelt az eresz alatt. Volt, aki inkább turulmadárról mesélt. Más darumadárral kesergett, vagy a pacsirta dalát hallgatta. Legtöbbünk azért inkább békegalambbal álmodott.

Mi félszavakból megértjük egymást! Apád mi volt? Kommunista? Apád mi volt? Hungarista? Apád mi volt? Szocialista? Apád mi volt? Ébredő magyar? Egyáltalán magyar volt..? Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak. Ez egy kis ország. Itt valakit mindig el kellett bujtatni. Hogy ne találják meg a fehérek, hogy ne találják meg a vörösök. Hogy ne vigyék el a németek, az oroszok, a nyilasok, a pufajkások. Itt a legtöbb családban volt hívő és hitetlen. Kuruc és labanc. Baloldali és jobboldali. Katolikus és zsidó. Símaszájú és sosemhazudó. Fajvédő és antiszemita. Sápadtarcú és nemidénlebarnult. Ez egy kis ország. Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban. Pro és kontra. Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát. Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével. Itt a leszámolóval is leszámoltak. Itt mindenki elhitte, hogy az a harc lesz a végső. Ez egy kis ország. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.

Nekünk mindent megtanítottak. Csak azt nem tanították meg, hogy kik vagyunk és kik legyünk. Minket megtanítottak lenézni minden nem-magunkfajtát: cigányt, svábot, tótot, rácot, szőröstalpút, símanyelvűt, metszettfarkincájút. Mi letagadtuk zsidó, német, szláv, cigány őseinket. És paraszt őseinket. Titokban nemesi címereket szerkesztettünk magunknak. Titokban koronás címert rajzoltunk. Titokban Kossuth-címert rajzoltunk. Utána visszatettük rá a koronát. Mi voltunk az Ifjú Gárda. Mi voltunk a Rongyos Gárda. Mi lettünk a Magyar Gárda. Viseltünk darutollat, sárgacsillagot, vöröscsillagot, kokárdát - elviseltünk háborúkat, forradalmakat, rendszerváltozásokat, lelkesen avagy közönyösen.

Hanyas vagy? Negyvenkettes, vagy negyvenhármas? Mi félszavakból megértjük egymást. Nekünk a hallgatásunk is beszédes. Nem mindegy, kivel hallgat az ember. Mi egymás társaságában szeretünk hallgatni. Hallgatunk - de még élünk. Még élünk. Pedig már leéltük az életünket. Mi többet éltünk, mint az utánunk jött két nemzedék együttvéve. Sokat láttunk, sokat hallottunk, sokat tanultunk. Mégse tudunk semmit. De még itt vagyunk. Sokfelé. Lent és fent. Mindenütt. Családi házainkban. A panelokban. A nyaralóinkban. És az intenzív osztályokon. Mi, negyvenhármasok. És negyvenkettesek. De már tarkónkon érezzük az utánunk nyomuló korosztályok forró leheletét. Már a nyomunkban vannak. A fiaink. Meg az unokáink. A mi drága gyermekeink. Öregedő gyermekeink. Akik most éppen minket terveznek tetemre hívni, hogy hagyjunk már nekik tért. Hogy szálljunk magunkba és vezekeljünk. Mi. Ugyan miért..?

Hanyas vagy? Negyvenhármas? Negyvenkettes? Egyremegy. Mi állítólag félszavakból megértjük egymást, egészre már tüdőnkből se futja...
Ugye, te is magyar vagy? Hát persze. hogy magyar vagy. Akkor értsük meg a félszavakból egymást! Azt mondom: holnap. Mondd azt, hogy együtt! Azt mondod: hazánk. Válaszom: közös. Mondjunk megint mindent együtt. Hisz mi érkeztünk a fényes szelek hátán! Mi is megforgattuk a világot. És a világ is velünk forgott! Előre vagy hátra – de velünk ! És közben ki is nyílt előttünk: mi már világot láthattunk. Elmentünk, hazajöttünk vagy nem jöttünk haza. Dönthettünk: van-e élet extra Hungariam. De mindenhová kapunk útlevelet. Minket bárhová simán kiengedtek. Rólunk tudták, hogy a világ végéről is visszajövünk. Mi nem tudunk és nem akarunk máshol élni, csak itt. Hol élnünk, halnunk kell.

Hanyas vagy..? Negyvenkettes, negyvenhármas..? Tőlünk már nem kérnek jegyet se vonaton, se villamoson, se buszon, se metrón. Jönnek a mákosfejűek, jönnek az ingyenélők - vigyorognak a sunyi ellenőrök. Bennünket mindig ellenőriztek, létezni sem tudunk talán ellenőrzés nélkül.

Negyven és ötven között már őszült a hajunk. Ötven és hatvan között már fehér lett, ha maradt egyáltalán. Mi még bírtuk az italt, a nagy zabákat, a kínzó kórokat, a monoton munkát. Ránk lehetett számítani. Hittük: ránk kell számítani, ránk nem lehet nem számítani! Velünk akkor is számolni kell, ha nem számolnak velünk. Mi vittük harcba a népet. Mi voltunk a barikád két oldalán. A baloldalán és jobboldalán. Ránk most is lehet számítani. De senki sem számít már ránk. Mi cinikusak vagyunk. És lassan hetven évesek.

Hanyas vagy? Negyvenhármas? Negyvenkettes? Akik félszavakból megértik egymást? Alig maradtunk már. Mellőlünk már sokan kidőltek. Akikkel tele vannak a temetők, sírjukon kereszt, serleg, dávidcsillag, ötágúcsillag. Akikkel tele vannak az ideggyógyintézetek, akik megőrültek, alkoholisták vagy bűnözők lettek, akik nem bírták tovább cipelni a sok köpönyeget, a tagkönyveket, a hozzánk nőtt nehéz csomagot. Teremtő Isten, mi minden van abban a csomagban! Hová is mehetnénk ekkora kufferral, ha nem az örök vadászmezőre… Emelt fővel. Mert nekünk arcunkra van írva a múlt. Arcunkra van írva a holnap. Arcunkra van írva halálunk. De nekünk itt még feladataink vannak! Nekünk kell látogatnunk az elfekvőket, nekünk kell eltemetnünk a kiterítetteket.. Eltemettük apáinkat, a '12-esekat, '18-asokat, '20-asokat. Temetjük a miéinket, a ’30-asokat, 40-eseket, 50-eseket. Temetjük ifjúságunkat, álmainkat. Temetjük magunkat. Eddig is elbúcsúztattuk egymást, egymás feleségeit, néha egymás gyermekeit. Most a mi drága fiaink és drága unokáink fognak eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén az otthonunkban, az otthonukban, az elfekvőben.

Ott ülnek majd…?!

*****

a

PÉCSI

Nagy Lajos Gimnázium

1961-ben végzett

IV.A – osztályának

50. éves érettségi

találkozójára

(Szilágyi György

és - kisrészben - Vámos Miklós

szövegének felhasználásával)

írta egy osztálytárs

Pécs, 2011

*****