Azóta, a napokban kezembe került - a csíkszeredai könyvtár dokumentációs osztálya, személyesen Kelemen Katalin jóvoltából - a könyv egy eredeti példánya is, s így most már nem csipán virtuálisan, de ténylegesen is a legendás bey olvasója lehettem. Mielőtt a könyvet visszaszolgáltatnám, maradjunk tőle egy újabb olvasmányélménnyel gazdagabbak.
Ó, drága föld, ó ritka föld,
dörgő vizek, napszítta völgy,
zord ormok,
mint nap körül bolygók öve
tájaidon megbűvölve
kóborgok.
Vad, szépség-szomjú futással
hullok rád és járlak által
szent Mekkám,
félvér fiadat se vesd el,
s az egyik, fényesebb szemeddel
nevess rám!...
Bejárhatok száz világot,
lelkem sehol drága másod
nem leli,
mert szent földed minden röge,
milliók verejtéke, könnye
szenteli.
(Ajánló vers, mely a kötet élén áll)
A kápolnási „ősi nyelvemlék” dolga
1937 sugarasra nyúlt vénasszonyok nyarán, fenn a Hargita oldalán, kicsi hijja volt, hogy irodalmi világesemény számba menő felfedezést nem tettünk. Első melegében úgy festett a dolog, hogy rábukkantunk a „Halotti beszédné” is régibb, „első magyar írásos nyelvemlékre”. Csak egy paraszthajszál hiányzott örök megdicsőülésünkhöz. Hát ezt a hajszálat füsülöm most elő az idő kopaszodó varkocsából.
Azon a szép, szelíden vénülő szeptemberen a Hargita hegyének három legmagasabban fekvő községét jártuk, a székely világ legtetejét, Szentkeresztbánya-Oláhfalu és Kápolnás-Ujfalu hegyi településeit. Hej, de irdatlanul kell ott harcolnia a próbákhoz szokott harisnyás népnek a mindennapiért. Földjük köves padmaly, amiben zab is véknyan terem, a mitológikus székely őshegységre terjedő erdőikből élnek. Tisztán a fából. Aki járatos, tudja, nincs verejtékesebb kenyér annál. A mostoha természet ajándékainak pótlására viszont juttatott nekik valamit a kegyes sors: még a székelyek közül is kirívó csalafinta „fogalmat”, meg gondolat és lelkiviláguk ékesítésére himes drága kedélyt. Hej, ha ez a kettó nem volna, hogyan is tudnák kitölteni a félesztendős hargitai telet...
Hargitafüred felől poroszkáló mokány lovakkal öreges deckás székely ereszkedik lefele a dűlőn. Sokallja lábunk a talpalást, felkapaszkodunk a saroglyába s úgy beszélünk hátulról előrefele. Kikérdezzük az öreg harisnyást papja felől, mivel a tájék népi régiségei gyűjtőjének hírében áll. Az öreg nem éppen bizalmason, bajusza sövényeiből válaszolgat, de még a lovait is lefogja egy szusszanásra, ahogyan a régiségekről szó esik. Leszökik az ülőlécről és elibénk kerül:
– Mondanák meg az úrfik, mikorrul való a legöregebb magyar írás? – kérdi varnyú szemeit hamiskásan összehunyva...
– Jó tudomásunk szerint, a Halotti beszédnél nincs korosabb, az meg a XI. századból való.
– Hát akkor nagyon érdekeset mondok. Ha akarják az úrfik, megláthatják az annál es öregebb magyar írást. Itt vagyon ehelyt, nem es messzecske...
A kétkedés nagy bennünk, de még nagyobb a kíváncsiság. Az öreg góbé, látva, hogy a láng megkapott bennünket, csak jobban éleszti a tüzet.
– Vagyon nekem egy öreg csürkapu-zábém, úgy nyolcszáz esztendős forma. Talán tán épeg első szent Királunk idejébül, dicsirtessék az ű szent neve. Bizonyosság is van a korárul, mert dátomozva vagyon s bicsakkal béeresztett írás es felette.
– Ha megmutatja, elhisszük, öregapánk.
– Hát a dicsőség mennyit érne az úrfiknak, hogy legelőbbször megláthatják s ha kévánják el es vihetik a múzeomnak.
– Ha igaz lenne, nem sajnálnánk semmi pénzt – vállaljuk mi is a játékot.
– Hát akkor vaj' örszáz lájt jószüvvel adnának? Alkudjunk 'sza meg...
Kézfogással kötjük az egyezséget s azon helyben meg is indulunk a ház fele. Ahogy lecaplat a szekérről az öreg, kiabálva bé az udvarra, nagy gyolcsdarabbal vissza, egyenesen neki a csürnek s a kopott hamuszín zábét serényen tisztogatni kezdi a ráülepedett portól. A törlés nyomán az öreg cserefa zábéból vésett, kajla betűk csonkjai tünedeznek elő.
– Ehelyt az írás, – áll félre hunyorgatva.
A zábén ez áll:
THOT JÓ
SEF CS
INYIÁTA
1 7 8 6
– Hát ez valóban elég régi, csak mégsem annyira, mint kied vélte. Hiba van a dátommal. Mert az a második szám nem 1-es, hanem 7-es.
– No csak... tán nem...?
– A régi írásmód más formát szabott a számoknak s ha jól megnézi, láthatja, hogy ott valami bog eltéríthette a bicsakot s azért formázik egyesfélét.
– A válasz igen leverte az öreget, de kötötte magát s csak arra szelídült meg kissé, amikor megvilágítottuk, hogy a székely eleink nem is így írtak, hanem rovásírással.
A zábétulajdonos nagy zavartan forgatta bütykös ujjai közt a szalmakalapot, de még mindig nem adta meg magát...
– Számijjuk le amennyivel fiatalabb ez az én zábém a kietek „halálos beszédinél”, s fizessenek száz lájt, hogy az én fáradtságom se legyen kárré.
– Hát így lett a végin húsz lejes „vigasz-díj” színvonaláig süllyedt kommerciális ügy a kápolnási első magyar nyelvemlék dolgából. Az öreg pedig tán mai napig is átkozza azt a becstelen bogot, ami a bicskának útjában állott, hogy a suly ette volna meg a fát, amikor kiforrotta...
Forrás: A hét vár országa. Stádium Sajtóvállalat RT, Budapest, 1941
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése