Cseke
Gábor olvasónaplója
Falfirka a sikátor falán |
Először
egy ihletett falfestmény látványa fogott meg, majd egy olcsó
kiadású, karcsú regény jól hangzó címe: A halászó macska
uccája.
A Rue du
Chat qui Pêche...
Akkor még
nem tudtam, hogy a két élmény és benyomás szorosan
összetartozik.
Most már
tudom. Hiszen mindkettő ugyanabból a forrásból táplálkozik: a
csöppnyi párizsi sikátoréból, amely az idők folyamán
idegenforgalmi nevezetességén túl, művészi alkotások egész
sorának ihletőjévé vált, legendától regényen át a sanzonig.
Az utca maga
Párizs szívében rejtőzik: a nevezetes Notre Dame székesegyház
szomszédságában. Ugyancsak közelében adja meg magát a
forgalomnak – és az emlékezetnek – az a Szent Mihály útja (a
Bd. St. Michel), amelyet Ady halhatatlan őszi versének sorai
őriznek mindaddig, amíg költészet-kedvelő ember él e földön.
Az utcatábla |
És persze,
kőhajításnyira hömpölyög tőle a Szajna is, amelyben a legenda
szerint egy középkori fekete macska halászott, akiről azt hitték,
hogy egy titokzatos alkimista segédje, ezért aztán egy szép napon
a vízbe fojtották, ám az idők során újra és újra felbukkant –
olykor elmélyülten pecázik a folyó partján...
Csak
irigyelni lehet Földes Jolán írónő szerencséjét (?), aki
1936-ban készült regénye címéül választotta azt a sikátort,
melyben egykor maga is átélte az emigráns-sorsot. Szerinte
„utcának nevezni valóságos gúny, mert a szélessége két
lépés – harmincnál a hossza se több – de
Párizsban vannak ilyen valószínűtlen, nyúlfarknyi
kis utcák, még csak nem is a külső városrészekben... A halászó
macska utcája a Szajna partjára fut ki... Ha az ember kiér a
partra, jobb kéz felől a Notre Dame két csonka tornyát, vigyorgó
szörnyeit látja, szemben a rendőrfőnökség épületének
oldalát. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy tisztességes, komoly
vidéken, a város szívében épült.”
A sikátor - ma |
De ha csak a
cím tűnt volna fel az olvasónak!
A londoni
Pinker könyvkiadó cég nemzetközi regénypályázatára szánt és
díjnyertessé lett mű gyorsan vált világsikerré. A magyar nyelvű
eredeti mellett angol, bolgár, finn, francia, holland, héber,
lengyel, német, olasz, portugál, román, szlovák és török
nyelven ismerkedhettek meg vele az olvasók, s példányszámát
hamarosan milliókban mérték – nem egy nyelven több kiadást is
megért.
Miközben a
közönség nagy érdeklődéssel fogadta a fiatal magyar írónő
könyvét, a hivatásos magyar kritika fanyalgott; a művet
elkönyvelték bestsellernek (ami igaz, az igaz: az olvasók
rajongtak érte, a halászó macska kitűnő áruvédjegy is lett
egyben), s ezzel mintha az írónő munkásságát is tartósan
kényszerpályára terelték volna. Földes Jolán két-három újabb
regény után sajnálatosan elveszett a magyar irodalom számára s
(magyar származású) angliai férje után mint Yolanda Clarent tűnt
fel az angliai könyvtermésben. Fiatal kora óta ette az emigráció
kenyerét – nem csoda, hogy legjobbnak ítélt könyve tárgyául
egy Párizsba kényszerült magyar munkáscsalád csöndes
odüsszeájának visszafogott, ám jelentéses történetét
választotta.
Az egyik francia kiadás cimlapja |
A
fanyalgásban sajnálatos módon a Nyugat járt élen: 1936-ban (12.
szám) hasábjain Hevesi András szólja le az akkor alig 33 éves,
korábban Mikszáth Kálmán-díjat is nyert szerző teljesítményét.
Témaválasztását rögeszmének tartva, azt kifogásolja, hogy
„ez a rögeszme egyáltalán nem sivár és kietlen, hanem csupa
aranyos derű, csupa megindító véletlen”.
Felrója neki, hogy a soknemzetiségű szereplőgárda tagjai közül
mindegyiknek kivétel nélkül arany szíve van, egyik sem kimondott
gazember; egyáltalán, az emberi konfliktusok takaréklángon
működnek benne, a bemutatott világ annyira köldöknézően
mellékes és nem jellemző az élet egészére, hogy inkább csak
jelzés értékűként fogadható el.
És mégis,
a világsiker mintha szembe menne a merev ítészi véleménnyel.
A halászó
macska uccája ugyanis, bár ízig-vérig magyar regény, sorsa
és mondanivalója révén kiszakadt a magyar irodalomból: azt
mondja el egy magyar háromgyermekes, kivándorolni kényszerült,
hontalanná vált magyar családról, ami bárkivel és bárhol
megtörténhetik a világon. (És mint látjuk, meg is történik.)
Nem részletez, nem sztorizik, a mélyre ásás is távol áll tőle,
viszont ahogyan az iró elmeséli a családtagok és legközelebbi
ismerőseik több évtizedes történetét, a rájuk törő és
sorsukra visszahulló történelemmel együtt, az gondolatokat
ébreszt. A könyvben nyoma sincs az írói nagyot mondásnak,
helyenként a szöveg akár közhelyesnek is tűnhet, de csak azért,
mert konstrukciójában minimalista és a mesélést tartja egyedül
mérvadónak. Sűrű szövésű történetében folyamatosan egymást
követik a füveskönyvek mindent megvilágító bölcsességével
vetekedő részletek, élethelyzetekből kibomló megállapítások,
amelyek elkerülik a szájbarágást, a sarkításokat és ha
logikájuk mentén végiggondoljuk őket, akár tanulsággá is
válhatnak.
Néhány magyar kiadás cimlapja |
A budapesti
kommün bukása után Párizsban megtelepedő Barabás házaspár –
az apa szűcsmester, az anya szülésznő, gyermekeik közül Annus a
legnagyobb, Jani a középső és Klári a legkisebb – a jobb és
biztosabb élet reményében próbál gyökeret verni, A halászó
macska utcája tájékán. Csakhogy...
„A
franciák, ha [Barabás]
megmondja, hogy magyar, gyanakodva néznek rá:
– Mellettünk
harcoltatok vagy a bosche-okkal?
Még
annyit sem tudnak, hogy Magyarország ellenségük volt, a túlsó
oldalon verekedett.
– Ez jó
– magyarázta Barabásnak a szabadkai cipész, aki odaát lakott a
rue Monsieur le Prince-ben. – Azt kell felelni, hogy mellettük,
akkor mindjárt felderül a képük, és nagyon barátságosak. Nekem
különben is könnyű, a passzusomban az van, hogy jugoszláv, és
azokat szeretik.
Barabás
akkor komoran rázta a fejét. Ő nem feleli azt, hogy mellettük.
Csak akad köztük intelligens ember, aki legalább a volt
ellenfeleiket ismeri, és az hazugságon fogja. Barabás az igazat
mondja, és erre az emberek arca elsötétül.”
A legkisebb
lányt, a 9 éves Klárit először viszik francia iskolába. Mivel
még nem ismeri a nyelvet, félreértések egész sorozata folytán
összeütközésbe kerül francia osztálytársaival, magyarán:
összeverekednek. Klári nem hagyja magát...
„A
gyerekek ezentúl sauvage-nak, vadócnak, vadembernek, kannibálnak
hívják..., de – tudja isten, furcsák a gyerekek – valahogy
polgárjogot nyert köztük a verekedéssel. Most már tudják, hogy
kislány, mint ők, a kiöltött nyelv jelbeszédét érti, mint ők,
sikongatni éppúgy tud, mint ők... Klári követelődző marad és
szemtelen, és előkelő helyet fog kiharcolni a miniatűr francia
társadalomban, amelyik tiszteli a bátorságot és a lobogó
önérzetet.”
Jani
ugyancsak francia iskolába kerül, ám ő békés gyerek...
„A
tanító néni elmagyarázza, mit fognak tanulni ezidén. Aztán vége
az órának, a gyerekek a folyosón tolonganak, Jani egyedül áll,
támasztja a falat. Kis csapat tart hirtelen felé, egyikük elébe
lép, a többiek mögötte szoronganak.
– Te
miért nem vagy fekete? – kérdi a szónok erélyesen.
Jani
megrezzen. – Tessék?
– Te
miért nem vagy fekete? A négerek mind feketék.
Jani a
szögletes kun koponyája hegyéig elvörösödik. – Én nem vagyok
néger.
A szónok
a társaihoz fordul. – Azt mondja, hogy nem néger. – Megint
Janit vizsgálja, gyanakodva: – Afrikában csupa négerek laknak.
– Én
nem Afrikából jövök. Magyarországról.
– Azt
mondja, Magyarországról jön – közvetít hátrafelé a szónok.
– És
az nem Afrika? – csodálkozik az egyik szónok.
– Dehogy!
Amerika! – erősködik egy másik.
– Nem!
Ausztrália! – s a kis csapat összevész.
Jani
megpróbálja túlkiabálni őket, visszaterelni magára a figyelmet.
– Hadd mondjam meg! Én tudom! Én ott lakom! Magyarország!
Európa!
– Európa?
– pillant rá valamelyik hitetlenül. – Az itt van...
– Tavaly
egy zulu fiú járt hozzánk – magyarázza egy másik. – De az
fekete volt.”
Sajnos, nem
csak az iskolában, a munkahelyen sem mennek túl simán a dolgok...
„Barabásnak
ugyan van állása, rögtön kapott munkát, ahogy ezt Brüll úr
megjövendölte, csak éppen a jóslatnak az órabérre vonatkozó
része nem vált be. Pedig ott se esett tévedés: a francia
szaktársak megkeresik a kettőötven-három frank órabért, de a
magyar munkást, az idegent kihasználják, megrövidítik. Ugyanazt
a kényes, finom munkát végzi, mint ők, de neki csak egyötvenet
fizetnek érte, azt mondják, sok baj van vele, mert nem tudja a
nyelvet, meg aztán a francia szőrmekidolgozás más, azt még jól
ki kell tanulnia. Nem igaz, persze, hogy nem igaz, de hát mit
csináljon az ember?”
A
franciaországi életmód lépten-nyomon furcsaságokat hoz a magyar
család életébe...
„Barabásné
még mindig nem ocsúdott fel a megdöbbenésből és
felháborodásból. A két gyerek az iskola harmadik napján elébe
állt, és mint egy ember, követelték a quart du rouge-t, a negyed
liter vörös bort, minden francia iskolásgyerek tízóraijának
szabályos és elengedhetetlen alkatrészét... Barabásné
nyakonvágta a gyerekeket, sírt és jajveszékelt, szidta az
iskolát, az országot, a kormányt, de a férje nevetett:
– Ha a
francia gyerekeknek nem árt, ők se halnak bele.
Klári
általános meglepetésre némán fogadta a nyaklevest. Hűvös
nyugalommal leült:
– Jó.
Nekem mindegy. Én úgyis kapok mindegyik lánytól, mert nagyon
sajnálnak, hogy mi olyan szegények vagyunk, még bort se vihetek.
Mindegyik ad kortyot. Ma is ittam legalább fél litert.
– Én
is – bólintott Jani. – Engem is sajnálnak.
Barabásné
dermedten bámult rájuk. – Lehelj rám – parancsolta Klárinak.
Klári
lehelt. Jani is lehelt. Barabás hahotázott. A két gyermeknek élénk
borszaga volt...Barabásné másnap reggel pénzt hagyott Annusnál
fél liter pontosan elfelezendő vörösborra.
– A
leggyengébből végy – magyarázta neki. – Tán elég lenne
három deci is és vizezhetnéd. Csak mert nem akarom, hogy csúfolják
őket a szegénységük miatt, és sajnálatból agyonitassák.”
A halászó macska utcája korabeli levelező lapon |
Janinak jól
megy az iskola, a szülőket behívatják, hogy elmagyarázzák:
amennyiben a fiuk felveszi a francia állampolgárságot,
ösztöndíjban, ingyenes ellátásban részesülhet. Barabásnét
sikerült meggyőzni...
„Az
urában furcsa indulatok ágaskodnak, először is nem szereti, hogy
a gyerekei ne legyenek magyarok, aztán meg – mit képzel az a
francia állam, ő talán nem tudja a saját erejéből felnevelni a
gyerekeit.
– Nem
kell nekünk senki kegyelemkenyere – mondja.
Bahgyihinov
bácsi nem hagyja annyiban. A francia nevelésügy himnuszát
zengi... Az asszony meg harmadszor számlálja elő, mit kapnak a
gyerekek reggelire, tízóraira, ebédre. Barabás hirtelen
megvidámodik, felvillan a szeme:
– És
biztos, hogy huszonegy éves korukban visszamehetnek magyarnak?
– Biztos,
biztos.
– Jól
van. – A jászsági paraszt huncut mosolya játszik Barabás arcán.
Irja meg a kérvényt, Monsieur Bahgyihinov. Becsapjuk a francia
államot.
Igen, igy
már megbékélt a gondolattal. Csak taníttassa az idegen állam az
ő gyermekeit, tömje beléjük a pénzt, aztán azok visszamennek jó
magyaroknak.”
Barabásné,
aki mosónőnek állt be, hirtelen súlyosan megbetegszik, s minden
tiltakozása ellenére kórházba kerül.
„A
vizsgálat nem folyik egészen zavartalanul, mert mikor Barabásné
nemzetiségét kérdik, Bahgyihinov azt hazudja, hogy román, hátha
akkor szívesebben bánnak vele. Csakhogy az egyik alorvos románul
szól az asszonyhoz, aki persze nem tud válaszolni.
– Látják?
– nevet gúnyosan az orvos. Ezek mind bosche-ok, magyarok,
ellenségek. A háborúban ellenünk harcoltak. Most bezzeg szívesen
adnák ki magukat románnak.
Barabásné
arca lángba borul, legszívesebben leugrana a magas
vizsgálóasztalról. Bahgyihinov magyarázkodik... nyilván, ő
tévedett, soha nem kérdezte az asszony nemzetiségét...
Barabásnét
ott tartják a kórházban... Mert a bánásmód egy és a kezelés
kettő. Barabásnéval rosszul fognak bánni, de kitűnően fogják
kezelni.”
Időnként,
az emigránsok között fel-felüti a fejét a honvágy.
„A
honvágy nem alszik. Csak lehalkul, elcsendesedik, leköltözik a
lélek alsó áramába, ott zizeg, csobog fojtottan, mint a föld
alatti vízmosás. Laktál már patak közelében? Éltél már
házban, ahol dinamó működött? Akkor tudod, hogy a füled
megszokja a zúgást, megszokja, hogy a ház ütemesen rezeg, úgy
hozzáedződik, hogy már nem is hallja... Csak akkor rettennél föl,
kábultan és csodálkozva, ha hirtelen elhallgatna a zúgás,
elapadna a zaj forrása.
Így
a honvágy. Barabás csak azon morog, hogy itt minden bornak
kenceszaga van, az asszony azt panaszolja, hogy a pénzeket és
súlyokat nem lehet itt kitanulni – sou meg font,
ki hallott ilyet? –, Annus csak azt mondja,
bosszantó, hogy disznózsírt alig kapni... Itt vajjal
főznek és olajjal.”
Az
emigránsok érzelemvilága valahogy univerzális. A gyászban pedig
könnyen egymásra találnak...
„Évszámra
élnek ugyanabban a külföldi városban és jóformán nem is látják
egymást. Ez alól egyetlen kivétel van: ha valaki meghal.
Emigránstemetésen ott az egész munkáskolónia és munkástemetésre
felsorakoznak az összes emigránsok. Hogy a másik csoport honnan
tudja meg a halálesetet, az rejtély. Újságok nem írnak róla,
gyászértesítőt nem küld senki. Honnan tudják mégis: mikor,
hány órakor, melyik temető? Tudják. Ezek a hontalanság nagy
titkai. Az elhullott magyar koporsója mellett ott van mindenki: a
Renault gyár napszámosai Billancourtból, a kubikosok
Vincennes-ből, Joinville-sur-Marne-ből a filmstatiszták, a
Montmartre-ról és a Quartier-ből az emigránsok. Kalaplevéve
állnak a sír körül, feketéllik tőlük a temető. Idegenben
meghalni nagyon rossz, ezt valamennyien tudják.”
Annus,
a nagylány – a család mindenese. Egy idő után ő is keresetre,
önállóságra vágyik, varróműhelyben kap állást.
„Annus
jár a műhelybe, megbékül és okosodik. Eddig azt hitte, hogy ő
választotta a nehezebbik részt, mikor a család élelmezését és
karbantartását vállalta, piacra, boltokba és hivatalokba
szaladgált. Most tudja, hogy nincs nehezebb, mint idegenek közt
dolgozni. De ezt is valahogy okosan és lemondóan tudja, harag és
felindulás nélkül, mert két nagy dolgot megtanult: nem az a baj,
hogy Magyarország a háborúban ellensége volt Franciaországnak –
ezt a kis varrólányok nem is igen tudják –, nem az a baj, hogy
ő, Annus, ellenség, csak az, hogy: idegen. És a másik: a hiba
benne van. Ő az, aki más, mint a többi, nem is fontos, jobb-e vagy
rosszabb. Más. Ezért a megalázások, kinzások hosszú sorozata,
ezért a megvetés.”
Jazzklub cégére a sikátor közelében |
A
húszas évek végén utánpótlás érkezik Magyarországról. Ezek
a kivándorlók valahogy mások...
„A
jövevények széles mozdulatokkal mesélnek az utolsó három évről:
infláció, mondják, és konjunktúra... A jövevények milliókat
emlegetnek: Barabás kezdi érteni, hogy hazug milliókat, melyek nem
érnek többet, mint az ő hetibére... A jövevények kisebb hányada
úr – vagy talán volt úr –, aki a konjunktúrában szélsebesen
eladta a birtokát és bankot alapított – vagy a közhivatalnoki
állását hagyta ott, és betársult valami tőzsdeügynöki cégbe
– mert a hirtelen pénzhullás forrása a tőzsde volt és a zuhanó
valutával emelkedő kurzusok. Aztán elapadt az ár, az urak közül
néhány a börtönbe került..., az ügyesebbek kimentettek valami
kis vagyont és külföldre mentek új életet kezdeni.
A
jövevények második csoportját még kevésbé érti Barabás. Azt
mondják magukról, hogy B-listások. Ez úgy hangzik, mint valami
katonai alakulat. De csupa girhes, keskenymellű hivatalnokember...
Mert a csoport többsége zsidó, eldönti magában, hogy a B lista
valami zsidó dolog.
...Mindegyik
fajta valamicske pénzzel érkezik. Hangosabbak, vidámabbak, mint a
régiek. Nagy üzleti terveket forgatnak a fejükben. Van, aki
játékkaszinót akar csinálni, van, aki
színházjegyirodát, van, aki magyar cukrászdát. A tervekben az a
közös, hogy valamennyi a luxust, a fényűzést, a szórakozást
szolgálja. Ezt tanulták meg odahaza, a váratlan pénzfolyó
hömpölygő, híg levében úszkálva. Csak a fölöslegesben van
fantázia, mondják.
Hallay
Péter például magyar bárt akar csinálni. Úgy látja, hogy a
franciák nem tudnak mulatni. Majd ő megtanítja őket.”
Magyarországon
kitör a frankhamisítási botrány, mely pillanatok alatt
nemzetközivé dagad. A Barabás-család tagjai retorziókra
számítanak Párizsban. Annus, aki épp akkor tett le sikeres
szaktanfolyamot, egy bonyolult ruhán dolgozik, mikor...
„Madame
Lucienne hívatja. Máris? Annus nem egészen érti, de mindenesetre
karjára hajitja a kiszabott szövetet.
– Mademoiselle
Anne, én természetesen nagyon sajnálom... Maga ellen személyileg
soha nem volt kifogás... Igen jó bizonyítvánnyal bocsátom
útjára.
– Utamra?
… Madame Lucienne!...
– Nagyon
sajnálom. De meg kell értenie. Azok után, amit népe Franciaország
ellen tett!... Magyart többé nem alkalmazhatok. Nyolcnapi fizetését
felveheti a pénztárnál. Jó napot, Mademoiselle Anne.
Annus
kiszédül a szobából, kiszédül a szalonból. Mire hazaér, már
otthon van Barabás is. A szűcsműhely gyorsabban határozott, őt
már nem is engedték munkához fogni.
– Mi
lesz most, apám?
Barabás
a vállát vonogatja, és elmegy a Francois Miron utcai magyar
kocsmába. Izgalom és tanácstalanság. Az emberek egy részét
kilökték állásaikból, másik részét kiutasították,
huszonnégy óra alatt el kell hagyni az országot.”
A
családfő és Annus úgy döntenek: Dél-Amerikában próbálnak
szerencsét, s ha megvetették a lábukat, a többiek is utánuk
jönnek. Kényszerpihenőnek tűnő tengeri utazás nyomán lehangoló
világba érkeznek. A munkalehetőségek szűkösek, Barabás lábát
megcsípte egy egzotikus rovar. Pénzük nincs orvosra, végül mégis
kórházba kerül, s úgy tűnik, levágják az egyik lábát.
„Annus
mosogatólány lesz egy vendéglő gőzös, párás, kelkáposzta
szagú konyhájában, ebéd után valóban szabadságot kap két
órára, valami ételt is vihet – szennyes és verejtékes, mint
soha életében –, este futva cikázik La Boca duhaj részegekkel
teli utcáin, sikolt és sípol a tüdeje, mire a penzió keskeny
kapuján befordul...
Barabás
lázas és szörnyű kínjai vannak, de egy percre el nem vesziti az
eszméletét, józanul és hűvösen mérlegel: szűcs fél lábbal
is szűcs, mondja, csak meg ne haljon, mert mit csinál akkor Annus,
és Párizsban a másik három? Hetenként egyszer levelet küldenek,
Annus ír, Barabás diktál, hogy van már állása
mindkettőjüknek...
Öt hónap
múlva kieresztik Barabást. Meggyógyult, a lába is megmaradt.
Meggyógyult, csak éppen öreg ember lett belőle, zsémbes és
gyönge. Annus támogatja a villamosig, onnan hazáig... Két nap
múlva újra levelet írnak haza, és most már bevallják az
igazságot... Egy hónap telik bele, amíg ideér a válasz, de az
megnyugtató. Párizsban valamennyiüknek jól megy a sora, a
gyerekekre fillért se kell költeni, Barabásnét visszavette a
mosoda, már nem haragusznak úgy a magyarokra. Barabásné ezért el
is küldi, ami pénz még a bankban maradt, neki nincs rá
szüksége... Barabás ekkor sír először életében, mikor ezt a
levelet elolvassa.”
Barabást
is, Annust is visszaveszi régebbi munkahelye. Ám semmi sem olyan,
mint régen. Kénytelenek meghúzni magukat: örvendjenek a
szerencséjüknek! Jani egyetemista lesz, jól tanul, beleszeret egy
francia lányba, aki hegedűművésznek készül. Nevezetes nap,
amikor ellátogat a halászó macska utcájába...
„Idegenkedve
lép be az ajtón és igyekszik nagyon kedves lenni. Annus
meghökkenve eszmél rá, hogy Albertine az első francia, aki
átlépte a küszöbüket. Több mint tíz éve élnek itt és
Albertine az első!... Még csak egy szomszédasszony se zörgetett
be, két tojást kölcsönkérni. Micsoda külön, elzárt, furcsa
világ az övék, az idegeneké Párizsban, vagy talán a világ
bármely városában... itt élnek a franciák közt, évtizede élnek
itt, és soha nem egyesülnek, soha, soha! Vajon melyik fél hibája?
– tűnődik Annus... Az övék, az idegeneké, akik nem kopogtak
elég hangosan, nem kértek bebocsátást?... Nem szándékosan
történt. Egyszerűen így volt.
Annus úgy
érzi, hogy szereti ezt a várost. Miért nem tudott jobban
beleolvadni, eggyé válni vele, otthont találni benne?... Azt
hitte, ő ismeri a várost... de vajon ismerte-e?... Albertine az
első francia, aki átlépi a küszöbüket. Igen, a szerelem talán
lebonthatja a falat, a szerelem, semmi más.”
Egy nagysikerű videóklip rajza |
Ámde
Albertine sem érzi jól magát a bőrében Barabáséknál...
„És
mindez nem azért van, mert Albertine jó középosztálybeli család
gyermeke, és most munkás lakásban ül. Nem, Albertine francia
demokráciában nevelkedett, és a demokrácia felfelé talán sznob,
de lefelé nagylelkű... Albertine nem tudná megmagyarázni, miért
különös neki a mozdulat, mellyel itt elébe tolják a széket –
Barabásné ösztönösen letörülte a könyökével, mert fiának,
kedvenc gyermekének vendége fog ráülni – miért tűnik
esetlennek, ahogy Barabás összecsapja előtte a bokáját, urasan
és pontosan, ahogy katonáéknál és a háborúban tanulta. Aztán
az öregek még mindig nem tudnak jól franciául, se Barabás, se az
asszony, és egy-egy barbarizmusukra Albertine lelkében felszisszen,
amit Jani megérez. Kicsit ingerülten ki is javítja a szüleit,
amit eddig soha nem tett....
Albertine-t
nem merte megkérdezni, mit gondolt a magyar családról. Hazakísérés
közben gyorsan a szerelmükről beszélt, a csodáról és
nagyszerűségről, ami kettőjük összetartozása – ezúttal,
először életében, kicsit őszintétlenül. És Albertine kicsit
őszintétlenül hallgatta, és azt felelte, hogy csoda valóban, és
még soha két ember így nem szerette egymást, mint ők.”
Jani
időközben nagykorú lesz. Itt a lehetőség, hogy visszavegye
feladott állampolgárságát. Csakhogy...
„Jani
nagykorúsága elérkezett és elmúlt. Megünnepelték a
huszonegyedik születésnapját – azóta a huszonkettediket is –
, testvéreitől nyakkendőket kapott, Albertine-től karkötőórát...
és senki, egyetlenegyszer sem tett célzást rá, hogy most kellene
előállnia, lemondani a francia állampolgárságról.
Barabás
sem említette. Kicsit csöndes volt abban az időben, elrévedve
nézett maga elé, este a bisztró helyett a magyar vendéglőbe
ment, vagy oda se. Igen, ez vereség volt, a magyarságának,
akaratának veresége. De mit tehetett volna? Jani egy-két év múlva
kész mérnök, most zárja el előtte az utat? Igaz, magyar
emberként is tovább tanulhatott volna, most már bírják fizetni a
tandíjat, ha nagyon muszáj... De aztán? Állás már nem jut az
idegen mérnöknek. Valaha jutott, az régen volt... Menjen haza?
Mostanában már szórványosabban érkeznek ki magyarok, de azok
majd mind mérnökök, orvosok. És sírják a diplomás nyomorúságot
– ezt sírják a hazai újságok is.”
Jani
és Albertine páros kapcsolatán egyre jobban kiütköznek az
illeszkedési gondok. Előbb csak a lánytestvérek aggódnak emiatt,
később Janiban is változások történnek...
„Jani
éppoly kevéssé birja Albertine-ben a jót mint a rosszat. Hibákat,
melyeket önmagában is ismer, Albertine-ben tűrhetetlennek tart,
jót, amire önmagában is büszke, Albertine-ben félremagyaráz.
Mert ugyanaz a hiba nem egyforma kettőjükben, ugyanaz az erény
sem. Más az izlésük, vérmérsékletük, kedélyük. Nincs étel,
amit mindketten szeretnének...
Albertine
igyekszik leplezni, de minden idegenre úgy néz, mint valami
egzptikus állatfaj ritka példányára... Janit nem tartja
idegennek. Jani – Jani. Klárit is majdnem egyenrangúnak tartja...
Úgy ül ott köztük a nagy orrával, mint valami eltévedt
kakukkfióka, a tiszteletére főzött mutatós magyar ételektől
szélsebesen megbetegszik...
Pedig az
öregek már beletörődtek Albertine-be, ahogy Albertine szülei is
beletörődtek Janiba. Csak ők ketten nem törődtek bele egymásba.
Nem értik egymást, csak szeretik. Rossz kombináció.”
A
politika ismét beleszól Barabásék sorsába: Marseille-ben
agyonlövik a szerb királyt és a francia külügyminisztert.
„Annus
és vele a család enyhén felháborodik, de különben nem érzi
saját ügyének az eseményt... A bisztróban esténként
megvitatják, Liiv és Meneghetti szakszerűen megvilágítják a
szerb–horvát konfliktus okait és a merénylet várható politikai
hatásait...
Aztán
Annus egyszer hazajön a szalonból, és izzásban találja a
családot. Kiderül, hogy az apja már reggel tiz órára
megérkezett. Kidobták a műhelyből.
Hogy
miért, azt egyikük sem nagyon érti. Barabáséknak egyelőre
mindenképpen homályos, hogy mert a horvátok megölték a saját
királyukat, azért a franciák a magyarokra haragudjanak...
- Hát
nem tudom, mi lesz – sóhajt Annus... Szinte megkönnyebbülés,
mikor a következő héten Madame Lucienne hívatja.
- Én
igazán sajnálom, Mademoiselle Anne... Nem mondom, hogy nem követett
el hibát, de nagyjából elégedett voltam a munkájával. És már
megszoktuk egymást. Sajnálom, de nem tehetek róla. Már a második
vevőm szólt. Nekem nem jutott volna eszembe...Azt ajánlanám, hogy
próbáljon néhány hónapig másutt elhelyezkedést keresni. Addig
talán majd elfelejtődik a dolog... Igazán nem tudom, mit
rendetlenkednek annyit a maga honfitársai!”
Barabásnak
és Annusnak egyszerre jut eszébe: mi lenne, ha hazamennének? Ha
már ennyire nem kellenek a nagyvilágnak...
„Barabás
és Annus indulnak megint útnak, mint annak idején Argentínába.
Barabásné a két kisebb gyerekkel egyelőre itt marad: megvárja,
milyen hireket kap Magyarországról...
– Nem
tehetek róla – védekezik Barabás gondolatban – nem tehetek
róla. – Ha legalább már a fiú állásban lenne, megnősült
volna – akkor könnyebben elszakadnának. De ha egyszer most kell
menniük. A politika nincs különösebb tekintettel az egyszerű
emberre...
A
pályaudvarra megint testületileg kísérik ki őket. Ezúttal a
Gare de l'Estről indulnak, onnan, ahova tizennégy évvel ezelőtt
megérkeztek... A vonaton egész csomó magyar utazik, de Barabásék
egyet se ismernek közülük. Főleg az a fajta, amelyik a Dome és a
Rotonde teraszain üldögélt, reménybeli ifjú művészek,
ismeretlen lapok tudósitói... A vonat most gyorsabban jár, mint
kiutazáskor. Akkor két napot utaztak, most másfelet. Éjszaka van,
mikor a magyar határon megáll a vonat. Apa és lánya hajlamosak
egy kicsit könnyezni, de belép a határőr, és erélyesen kéri az
útleveleket, belép a finánc és követeli a bőröndök
kinyitását. A száműzöttek, ha honuk határát átlépve meg
akarnák csókolni a hazai földet, nem tehetik: a vámvizsgálat
befejeztéig a vonatról leszállni tilos.”
Apa
és lánya nekilátnak az álláskeresésnek. Ami csöppet sem
egyszerű dolog... Elsőnek Annusnak sikerül elhelyezkednie, ámde...
„Annus
igyekszik. Amibe bele kell tanulnia, az valami egészen különös.
Kint – legalább eleinte – megvetették, lenézték, mert idegen
volt, de foglalkozásának tiszteletreméltósága, mesterségbeli
önérzete soha sérelmet nem szenvedett. Idehaza nem őt vetik meg,
még valami különös kis egyéni tekintélye is van, mert Párizsban
járt, de társadalmi helyzete csökkent... Párizsban ő
Mademoiselle Anne volt, már kezdő varrónő korában is az,
Mademoiselle Anne vevőnek és főnöknőnek, itt 'Nézze, fiam'.
Annus nem sértődik meg, csak furcsállja.”
Pár
hónap telik el, de a „hazatelepülés” nem sikerül. Barabás
sehogy sem talál magának kellő megélhetést, de a takarodót
mégis Annus fújja meg...
„A
honvágy – ez a különös –, a konok föld alatti moraj, nem
némult el idehaza se. Az első két-három napon talán, amikor
rótták az utcákat... Aztán érthetetlenül újra kezdődött...
Mi ez, az istenért? Itthon vannak. Miért nem szállja meg őket a
hazatalálás békéje? Mi hiányzik? Mezőtúr? – tűnődik
Barabás. Vagy még messzebbről, az ifjúság mélyéről, Kenderes?
Annus nem
próbál helységnevekben gondolkozni. Itt mindenki magyarul beszél
az utcán, ez különös és kellemes. Eleinte szokatlan volt. Anna
percenként hátrafordult az elhúzó beszélgetők után, mint
Párizsban, ha magyar szót hallott. A nevét jól ejtik ki, nem
formálják át franciára. Ez is rendben van. De aztán? Kedvetlenek
és otthontalanok, majdnem az argentínai sűrű magány fogja körül
őket...
Már a
vonat szalad velük visszafelé... Elhagyták a francia határt, a
vonat éjszakában dübörög. – Neked könnyű – szólal meg
Barabás. Te azért még visszamehetsz. De én már idekint fogok
meghalni.”
A Recto Verso együttes sikeres dala a sikátorról
és a macskáról
De
addig még van idő: közben Jani végez, Afrikában vállal mérnöki
munkát. Albertine-nel szakítanak. Hamarosan viszont Klári az, aki
bemutatja szíve választottját a családnak... És francia
szerelmének a családot:
„- Ez a
családom, Raymond... Jóságos, okos és derék emberek, és én azt
akarom, hogy megszeresd őket. Ez nem lesz könnyű, mert mások,
mint te. Sok minden adódik majd, ami különösen fog hatni rád –
hogy mi, azt én meg se tudom mondani, mert rám nem hat különösen.
Ilyenkor mindig szólnod kell, hogy mi meg tudjuk magyarázni, te
pedig megértsd és megszokjad... Bennünket nagyon sok megaláztatás
ért, mióta itt lakunk... kis megaláztatások és nagyok... mint
minden idegent. Kicsit neked kell jóvátenned ezeket is. Arra
kérlek, hogy légy türelmes...
Raymond
meghatottan fogadkozik. Mint legtöbb honfitársa, ő is tud egyszerű
mondatokban szívhez szóló lenni...
Raymond
köteles minden második estéjét a halászó macska utcájában
tölteni. Eleinte a szép nyári esték nevében tiltakozik, de aztán
rájön, hogy csókolózni itt jobban lehet, mint a Szajna-parton...,
az emberek pedig, a család és barátai, mindent egybevetve egészen
mulatságosak...
Klári
mosolyog, tudja, hogy Raymond titokban az egész társaságot kicsit
bolondnak tartja. Nem baj, gondolja magában, még mindig jobb,
mintha idegen állatfajnak tartaná őket.”
A
végső tanulságokat Annus próbálja levonni magának. Aki, a jelek
szerint, társtalan marad. Igaz szerelme korábban meghalt egy
balesetben, újabb kapcsolatra már valahogy nem vágyakozott.
„Itt
élnek egymás mellett, csupa haszontalan élet... Néha leszakad
valaki. Jani is idegen világrészbe menekült. Klári – Klárinál
talán másként lesz Facsemetét is csak bizonyos korban lehet
átültetni, később már nem fogan meg. Klárinak talán
szerencséje volt, és nála ellesték a jó pillanatot. Klári
hétéves volt akkor, Jani kilenc. Lehet, hogy két év is számít.
Talán két hét is, ki tudja. Bonyolult dolgok ezek... Nem lehet
megmondani, mennyi az az idő, ami már visszafordíthatatlan...
Klárinak
talán gyereke is lehet majd. Eltalálták a döntő pillanatot. A
többiek? Jani Kongó dzsungelében, Pia Monica dél-amerikai
lebujokban, ők maguk a halászó macska utcájában, Párizsban és
szerte a világon? Valószínűleg mindig ez az arány. Valószínűleg
mindig is ez volt az arány elszármazottak, számkivetettek,
emigránsok között, ez volt az arány, és mindörökké ez marad.
Egy-kettő sátrat ver az idegen földön. A többiek? Elmúlnak,
lassan és nyomtalanul.”
*
Földes
Jolán regénye, természetesen ennél jóval több. Erre akkor ébred
rá igazán az ember, amikor akaratlanul is összeveti saját
élettapasztalatával. Valahogy mindenkinek akad holmi közeli-távoli
élménye vagy legalább nexusa a kiszakadással, a gyökértelenséggel
kapcsolatban. Amely ma újra határozott, megkerülhetetlen
korjelenség.
Az
író pedig mindvégig hű marad közvetlen, egyszerű mesélő
stílusához. Amire elég csak odafigyelni, hogy a történet
tanulságai megmaradjanak bennünk. Olyan az egész, mint egy jól
megkomponált melódia. Végtelenül hajlékony és makacsul
vissza-visszatér. Nehéz tőle szabadulni. Minden bizonnyal, ebben
rejlik a könyv mindenkori sikere. Meg talán abban, hogy a
kivándorlók, a számkivetettek ügye valahogy egyre inkább a
negatív hírekben szerepel. Nem elhanyagolható mennyiségei ők az
emberiségnek, mégis mindig az élet, a helyi társadalmak peremére
szorulnak.
Megannyi
furcsa fantom – halászó macska – egy néptelen, barátságtalan
folyóparton...
És még egy macska dal, szerző és előadó:
Dam Le Pion
Csíkszereda,
2016. június 17.